SZŐCS János

ELEMI OKTATÁS CSÍKSZÉKBEN 1571-1800

I. rész

Abstract: [Primary Education in Csík-, Gyergyó- and Kászon Seats (1571-1800)] Between the beginning of the 16th century and 1800 all over Europe took place a slow revolution in the domain of culture, the revolution of literacy.

The education, thus the primary education functioned with the guidance, patronage of the Catholic Church.

The writer presents through the use, application of the sources which were accessible for him, the role of primary schools, dominies and teachers in the cultural life of Csík Seat (Hung.; Rom.: Ciuc).

In the researched period each community with church from Csík Seat had a petty-school, as the institution of the primary education was called that time. Towards the end of the era they established primary schools at new settlements.

The development of the education, even if its successes were not as spectacular as of those at the western part of Europe, still can show important results. At the end of the 1700s the proportion of the people, who could read and write approached, or maybe surpassed among the men the 10 per cent in Szeklerland, thus also in Csík.

Rezumat: [Învăţământul primar în scaunul Ciuc-Gheorgheni-Casin (1571-1800)] Între începutul secolului al 16-lea şi anul 1800 s-a desfăşurat o revoluţie înceată în domeniul culturii în toată Europa, aceasta a fost revoluţia scrisului.

Învăţământul, astfel şi învăţământul primar a funcţionat la noi sub îndrumarea, patronatul bisericii catolice.

Autorul prezintă rolul şcolilor primare, al meşterilor şcolari şi al învăţătorilor în viaţa culturală a scaunului Ciuc (rom.; magh.: Csík), integrând şi utilizând surse care i-au fost accesibile.

În perioada cercetată în fiecare comună bisericească din scaunul Ciuc au existat şcoli mici, aşa cum s-a numit instituţia învăţământului şcolii primare în acel timp. Până la sfârşitul epocii s-au înfiinţat şcoli şi în alte aşezări.

Dezvoltarea învăţământului, chiar dacă nu a fost aşa de spectaculoasă din punctul de vedere al succeselor ca în vestul Europei, se poate mândri cu rezultate însemnate. La sfârşitul anilor 1700 proporţia celor care ştiau să scrie în Secuime, astfel şi în Ciuc, probabil s-a apropriat de sau chiar a şi putut depăşi 10 procente în rândul bărbaţilor.

Ma az az impressziónk, hogy a társadalom egy bizonyos, a megszerzett ismeretek tekintetében előnyös helyzetű részének a ki nem mondott, vagy ritkán kifejtett véleménye szerint az iskola tulajdonképpen a főiskolával kezdődik. Teljességgel leértékelődik az elemi oktatás története, pedig állíthatjuk, miszerint e tekintetben érvényes az a régen elhangzott igazság: nehezebb a kisgyermeknek megtanulni járni, mint a felnőtt embernek mérföldeket gyalogolni.

Az elemi oktatás egyik legfőbb célja volt és marad: az olvasás, az írás elsajátíttatása az apróságokkal. Az olvasás-írás megtanulása küszöb. Soha nem képezett könnyen átléphető akadályt a kisiskolások többsége számára. A gyakorlat, a tapasztalat mind a letűnt századokban, mind a jelenkorban ezt elégségesen igazolja.

1. Az első híradások a csíkszéki kisiskolák létéről

OLÁH Miklós esztergomi érsek vezetésével 1560-ban ülésező nagyszombati katolikus zsinat külön kitért a kisiskolák, az elemi iskolák létesítésének a szükségére, működésére, feladataira. Elrendelte, hogy minden plébánia alkalmazzon tanítót, akinek pedig feladatává tette: tanítsa meg a gyermekeknek az olvasást, a templomi szolgálat, mise alatt elhangzó egyházi énekeket. A nevelők ugyanakkor értsenek az írás mesterségéhez, hogy a jó tudományokra oktathassák azokat, akik alkalmasak az ilyen tanulmányokra. Abban az időben az írás mesterségét külön, önálló tudományként kezelték. Az oktatói mesterséghez hozzászámították a tanítók képzett, tanult voltát, és erkölcsös életét, hogy a kicsiknek példaképül szolgálhassanak. Az iskolai évek során a tanulók ne csupán ismeretekre tegyenek szert, hanem felnőttként váljanak becsületes emberekké. Legyenek a hitben szilárdak, elöljáróiknak engedelmes alattvalóik. Tudatosuljon bennük az a valós társadalmi helyzet, állapot, amelybe beleszülettek, s amelyen nincs hatalmuk változtatni.

Az egyház igényelte a tanítótól, hogy alapos vallási-erkölcsi nevelésben részesítse a növendékeit. Az olvasástanítás során mindvégig a katekizmus megismerésének, tanulmányozásának fő szerepet szántak.1

A korábbi csíkszéki plébániai iskolák létéről, működéséről konkrét adatunk nincsen. Ezekről szóló, közvetett utalásnak vehetjük, amidőn Miklós erdélyi püspök 1503-ban vikáriusának kötelességévé teszi, hogy a székelyföldi plébánosok és skolasztikusok javadalmazására gondot viseljen. Az oktatás megszervezése, felügyelete akkor, és később is, az egyház hatáskörébe tartozott.2

Az első csíki iskolamester, akiről korabeli híradás szól, az a csíkszentkirályi Pál Deák, 1571-ből. DANKANITS Ádám említi 1575-ből a csíkszenttamási iskolamestert. Rá egy évtizedre a fennmaradt forrás két felcsíki iskolamester nevét hozza: a karcfalvi Pál Deákét, valamint a szenttamási Lőrinc Deákét. 1590-ben Mindszenten Gergely Deák az iskolamester. 1597-ben talán Szentdomokoson, de ebben nem vagyunk biztosak, Szentdamokosi Miklós (Nicolaus Zent Damokosy) Deák a csíki iskolamesterek, kántorok felelőse, vezetője. Saját könyvében maradt fenn a bejegyzése: „Nicolaus Zent Damokosy Senior Rectorum". A latin kifejezés jelentése az iskolamesterek, rektorok felelőse, szeniorja.

1598-ból a csíkszentsimoni Lőrinc Deák scholamester emléke maradt ránk, valószínű éppen az általa fogalmazott okmányban.3

Úgy véljük, joggal állítható, miszerint minden csík-, gyergyó- és kászon-széki egyházas községben, kivétel nélkül, a XVI. század utolsó harmadában működött, dolgozott iskolamester. Kászonban két ilyen község (Nagykászon, Kászonújfalu), Alcsíkon kilenc (Kozmás, Szentsimon, Szentimre, Szentkirály, Szentmárton, Szentgyörgy, Menaság, Mindszent és Szentlélek), Felcsíkon nyolc (Somlyó, Dele, Szentmiklós, Szentmihály, Rákos, Karcfalva, Szenttamás, Szetdomokos), Gyergyóban négy (Alfalu, Gyergyószentmiklós, Szárhegy és Újfalu) egyházas község létezett akkor.4

Téved az, aki úgy hiszi, hogy minden deák (Deák) egyben iskolamester, kántor és tanító is. A továbbiakban bőven tapasztalhatja, hogy a dolgok nem így álltak. Arról, az akkori időszak tanult férfiáról állítható, hogy iskolamester, tanító, akiről azt mondották, írták, hogy scholamester, rektor, megyésmester, megyés deák, tanító, esetleg harangozó. Latinul a ludimagister, magister, rector scholae, instructor, esetleg cantor, campanator szóval, kifejezéssel jelölték a tanítást vállaló embert.

A deákok

A deák-diák szó a magyar nyelvben a 13. századtól van jelen. Délszláv eredetű, amely a görögre megy vissza. Tanult férfit, diakónust, tanulót, íródeákot, római embert, végtére pedig latin műveltségű egyént jelentett.5

A deákok (nem egyszer diákok alakban) a közép-és újkorban magasabb szintű, latinos műveltség és írásbeliség hordozói voltak. A latin nálunk még az újkorban is a hivatalosság nyelvének számított. A fontos okmányokat, törvényeket gyakran, bár nem kizárólagosan, latinul szerkesztették meg. A középiskolai oktatás 1848-ig majdnem kizárólagosan ezen a nyelven folyt.

A deákok a törvények, a jog, a szokásjog alapos tudóinak, ismerőinek számítottak.

Az írásbeliség a XVI. század második felében nagyobb teret nyert. A magyar nyelvű írásbeliségre egyre több társadalmi réteg, csoport tart igényt. JAKÓ Zsigmond professzor úgy látja, hogy Erdélyben főképp, a Székelyföld falvaiban észlelhető az írástudás igényének a kiszélesedése. Azokat a falusi írástudókat, akik magyarul fogalmaztak, parasztdeákoknak nevezi. Bár itt akkor biztosan nem így nevezték őket.

A neves történész, SZABÓ István a sok székely falutörvény születését a székely szabadsággal hozza kapcsolatba.

IMREH István és PATAKI József ismert történészeink nem csupán a falutörvények létrejöttét, hanem az erdélyi fejedelemség alatt az iskoláztatás felvirágzásának a lendületét is ezen szabadabb társadalmi viszonyokból eredeztetik. Az írástudás segített megvédeni a régi székely szabad emberi státust. Míg az analfabétizmus inkább a kiszolgáltatottság állapotát erősítette, konzerválta, vélekedtek volt tanáraink.6

Úgy látjuk, hogy a Székelyföld, és ez eléggé ismert történeti tény, Erdélyben a gazdasági haladás vonalán nem számított élenjáró régiónak. Mégis itt az iskola, az írásbeliség jelentős lendületet vett. Összefügg ez a székely feudális, katonatársadalom szabadabb rendszerével, amely a katonáskodó lakosságnak, a népesség nagyobb felének több szabadságot biztosított. Ezeket a kiváltságokat, örökölt közösségi szabadságjogokat főként a nemesség ellenében kellett megvédenie a székelységnek.

Másik jellegzetes vonása ennek a sajátos karakterű társadalmi létnek: a szabad embernek magának is meg kellett állnia, élnie a saját lábán. Vagyis a létét biztosító anyagi feltételeket az ősi szabadságjogok alapján falusfeleivel, embertársaival szemben is érvényre kellett juttatnia.

A jognak, az érdekeknek az érvényesítése számos perrel járt. A megkötött egyezséget, a törvényszéki döntést, amelyeket írásba foglaltak, az ingatlanokról összeállított regestrumokat mind többen akarták pontosan megérteni, ismerni. Maguk akarták értelmezni. Az ősi jog alapján rájuk háramló örökséget, vagy vásárolt földet a családjuk számára óhajtották hasznosítani. Ehhez pedig az iskoláztatás, írás-olvasás ismerete elengedhetetlen volt. Véleményünk szerint erről is szólnak a 16-18. századi protokollumok, peres iratok.

Nem kell azonban azt hinnünk, hogy az írásbeliséget illetően, az iskolába járás dolgában robbanásszerű javulással, eredményekkel találkozunk. Nem így van. A folyamatnak, szokták mondani, tendencia jellege van. Az iskolázás, az írásbeliség bővül, nagyobb szerepet kap. (Lásd az 1643-as lustrát). A deákság növekvő csoportja feltétlenül befolyásolta a csíkszéki társadalom műveltségi szintjét.

Számba vettük a csík-gyergyó-kászonszéki „deáksűrűséget". Nyilván, sajnos, a listáink nem lehetnek teljesek. A deáklistákat összevetettük az illető székek körülbelüli lakosságszámával. Kászonban 1614-ben 358 családfőt számláltak a fejedelmi összeírások. A deákokat és papokat felölelő névsor, 1477-1738 között ott 62 nevet tartalmaz. A többségük a 17. század második felére és a következő száz év elejére összpontosul. A 18. század elejéig a deákok közé számítottuk és kimutatásba vettük a papokat is, mint akik a műveltség terén, nálunk vélhetően a legmagasabb szintet érték el. Sokan kimaradtak, kimaradhattak közülük is.

Az alcsíki listánk, hála a nagyobb fokú forrásmegőrzésnek, a legteljesebb. 1477-1754 között 246 deákot és papot számláltunk össze. Valószínű, hogy a valós szám itt is magasabb. Alcsíkon 1614-ben 1707 családfőt találtak. Igyekeztünk az ismétlődéseket a statisztikából kihagyni, így is közelebb kerülni a reális adathoz. Jobbára az 1600-as évekre és az 1700-asok elejére összpontosulnak az adataink.

Felcsíkon 1614-ben 1771 családfőt vettek nyilvántartásba. A felcsíki deáklistánkon (1569-1749 között) 134 személyt találtunk. Ez esetben is igyekeztünk az ismétlődéseket elkerülni, bár ez nem mindig járhatott sikerrel.

Felcsíkot, mint az egész Csíkot és Kászont, 1661-ben súlyos török-tatár invázió érte. Azonban a felcsíki nagyfokú forráshiány leginkább az 1694-es utolsó tatárbetörésnek tulajdonítható. Erre felhívjuk a figyelmet.7

Tehát a tárgyalt időszakban Felcsíkon is legalább 250 deák létével kell számolnunk.

Gyergyószékben 1614-ből 719 családfő nevét ismerjük. Ehhez képest a deák- és paplistánkon 108 ember szerepel. Az a véleményünk, hogy ez a szám is jóval alatta marad a középiskolai végzettséggel rendelkezők valódi számának. Úgy számítjuk, hogy ennek a számnak majdnem a duplájával kell kalkulálnunk. A reális szám mintegy 150-180 lehetett.

Visszatérve a megőrzött adatokhoz, összesítve azokat, az 550-es számot kapjuk az egész Csíkszékre.

A székely katonai összeírások, lustrák a következő összehasonlító művelet elvégzését kínálják fel. Csíkszékben 1614-ben a 4555 családfő közül 42 volt deák. Ebből 5 scholamester, 2 zsellér. Háromszéken a 6894 családfőből 37 volt deák, közülük 11 scholamester, 3 jobbágy. Marosszék konskripciója pedig ezt a képet mutatja: 3760 családfő közül 16 deák. Udvarhelyszéken a 4987 családfő között 16 deákot találunk.

A későbbiekben, 1643-ban Csíkszékben 40 deákot regisztráltak a fejedelmi komisszárok. Aranyosszéken egy évvel korábban 18 deák nevét jegyezték le. 1627-ben Udvarhelyszéken 25 deák volt a katonarendűek között. (Közülük 4 scholamester, 5 jobbágy.)

1680-1683-ban Háromszéken 57 deák került a kimutatásba, míg Csík-Gyergyó- és Kászonszékben 1681-83-ban együttvéve 46 deákot írtak össze.8

Eddig nem volt szó a deáki tudomány anyagi hozadékáról. Máshol is idéztük, amit a menaságújfalusi Tompos Istvánné, Veres Zsófia mondott 1661-ben: az édesapjától, Veres Ferenctől örökölt, „amit ez a Deáki Tudományával keresett". IMREH István és PATAKI József a kászonszéki krónikában írják, hogy a deákok nem ritkán tisztségeket viseltek. A székekben alkirálybírák, jegyzők voltak, vagy az arisztokrata urak birtokainak gondviselői. A főkirálybírók mellé rendelt íródeák az 1700-as évek közepén évi harminc forintot kapott. Az apja adómentességet élvezett. Mindezekről a deáklistákon számos példát közlünk.

Általában nem volt haszontalan tehát a deáki tudomány.

Nemigen tudtuk tisztázni, hogy a deákok közül ki hol tanult a 16. század második felében, és a 17. században. Kisebb részük, feltételezzük, hogy Udvarhelyen, nagyobb részük pedig Kolozsváron, 1667-et követően pedig leginkább Csíksomlyón.9

Nem fogalmazhatunk úgy, miszerint a deáki tudomány, ismeretcsomag birtoklása kizárólagosan valamilyen előjogokat biztosított volna a cím viselőinek. Amennyiben úgy lett volna, akkor 1614-ben nem kellett volna zsellérré lennie Fazakas Péter Deáknak (Csekefalváról), Mihály és Gergely Deáknak (Rákosról), János Deáknak (Szentmiklósról), Dániel Deáknak (Vacsárcsiból). Ferenc Deák (Gyergyóalfalu) és Máté Deák (Kilyénfalva) sem jószántából választotta a zsellérsorsot. Tamás Deák (Madéfalváról) 1616-ban, vagy előtte jobbágyként hunyt el. Valamiért 1619-ben a menasági Gábor Deák, korábban helyi iskolamester, a jobbágysorsot kellett hogy válassza.

1643-ban a lustra megejtésekor János Deákot (Szentimre), Anda Mihály Deákot (Taploca), Juda János és János Deákot (Szentmihály) kóbor emberként regisztrálják. Szabó János Deák Madéfalván szolga. Ennek a jelenségnek a nagy „deáksűrűség", vagy inkább a társadalmi érdektelenség lenne az oka? (Lásd a mellékletünket, a deáklistát!)

2. Az iskolaház

Vidékünkön az iskolaházról, oskoláról számos híradás maradt fenn. Benkes Péter szárhegyi plébános a gyergyószentmiklósi oskolamester házára tesz utalást az 1631-1634-es éveket illetően. Ugyanott jelez iskolaházat egy 1660-as keletű írás. 1638-ban, 1649-ben, 1686-ban a szentmártonit, 1642-ben, 1660-ban, 1688-ban 1691-ben a szentsimonit, tulajdonképpen a csatószegit említik. A menaságit 1645-1655-ben, míg 1647-ben, 1652-ben, 1665-1666-ban a szentimreit többszörösen jelzik az írások. De szó van a szentgyörgyiről, a kozmásiról és a szentkirályiról is.10 Az 1600-as években, az 1700-asok első felében jórészt, vélhetően az iskolamester lakása, és maga az iskola ugyanabban az épületben kapott helyet. Érdekes módon a latin nyelvű okmányokban nem egyszer találkoztunk ilyen kifejezéssel: „in aedibus scholaribus", ami azt jelenti, hogy többes számban fogalmaztak („az iskola épületeiben"). Az 1700-as évek első felétől észlelhető olyan fogalmazási mód, amely arra enged következtetni, hogy esetleg külön épületben kapott volna helyet az iskola.

Az 1716-os vizitáció alkalmával rögzítették, hogy Szentdomokoson a mesternek nincsenek épületei. Jelzik, miszerint Szentmártonban, Szentmihályon, Nagyboldogasszonyfalván (Karcfalván), Szenttamáson az egyházi épületeknek, így az iskolamester házának is több fogyatkozása van. Szentimrén ezt a házat alkalmasnak, megfelelőnek találták.

1721-ben a mester házát Szentdomokoson megfelelőnek találták.

Hasonló állapotúnak találták Kászonújfaluban, Kozmáson, Szentsimonban, Szentmártonban, Szentkirályon, Mindszenten, Delnén a kántori épületeket. Szentléleken újonnan épült kántori ház várta a kicsiket. Viszont az iskolamester házának, s így az iskolának is számos fogyatkozását tapasztalták Nagykászonban, Rákoson és Karcfalván. Szentimrén az iskola, szokásos módon, sőt annál is jobban füstös. Kisebb hibákat észleltek Szentgyörgyön és Somlyón. Néhol ezek az épületek csak átmeneti használatra fogadhatók el.11

Az 1731-es vizitáció ilyen állapotokat talált: Gyergyószentmiklóson Atyhai Isván plébános idejében kettős iskola épült („Scholae duplices"), vagyis két iskolaterme lehetett. Az egyházközség iskolájában két tanító tanított. A többi gyergyószéki községben az iskolát részletezés nélkül említik. (Kivétel némiképp Ditró: „ad domum magistrum", „az iskolamester házához" jelentéssel). Ekkor Szentdomokoson és Szenttamáson a mester háza alkalmatlan, „defek-tes". Mindszenten a mester háza és az iskola minősítése az, hogy alkalmatlan. Javításra szorul. A kántori lak és az iskolaház Szentkirályon „jól helyre van állítva". Tusnádon nemrég épült az iskolamester lakása. A somlyói mesteri ház alkalmatlan, ugyanis tűzveszélyes. A szentgyörgyi faépület, akárcsak az összes többi csíkszéki iskolamesteri ház, iskola. Ez és a rákosi deszkával (esetleg zsindellyel vagy dránicával?) fedettek. A többinek zsupfedele van.12

1735-ben Gyergyószékben úgy találták, hogy Alfaluban, Csomafalván, Te-kerőpatakon és Újfaluban „a kántori ház, iskolaház megfelelő állapotban van". Az újfalui épület zsuptetős, míg a másikokat deszkával fedték be (ez a deszkafedél lehet esetleg zsindely vagy dránica!). Nem vagyunk bizonyosak afelől, hogy különálló épület lehetett-e az iskolaház és a kántori lak. Úgy gondoljuk, miszerint akkorjában a legtöbb esetben mindkettő egy fedél alatt kapott helyet.

A Csíki-medencében a vizitátor az elvárások szerintinek találta a kántori lakot, az iskolát Tusnádon, Kozmáson, Szentmártonban, Szentimrén, Szentkirályon, Szentgyörgyön, Mindszenten, Delnén, Szentmiklóson, Szentmihályon, Rákoson, Szenttamáson és Szentdomokoson. Ezenkivül még rendben volt a nagykászoni is. Nyomorúságos házban lakott viszont a szentsimoni iskolamester. Zsuptetős házban, viskóban volt a lakása a kászonújfavi mesternek. Ezek az épületek, úgy tapasztalta a vizitátor, sem Menaságon, sem Szent-léleken nem megfelelőek. A „kisebb parokiális épületek", ahogyan még említik, majdnem mindenike zsuptetős ház.

Az 1762-es vizitáció a kisasszonyi (rákosi) parókiális épületeket rendben találta. Elégedetlenséget a gyergyószentmiklósi plébánia épületei váltottak ki. Ezek javításra szorulnak, nyilván az iskolaház is. A javítások eszközlése a hívek feladata, szögezi le a jegyzőkönyv.

Az 1765-1766. évi csíki vizitátorok, Szász János és Gál Péter plébánosok lejegyzik, hogy itt sok helyen düledeznek, romokban állnak a plébániai épületek. Nyilván az iskolaházak sem nézhettek ki másként.

1775-ben háborogva írják, miszerint Rákoson a kántori ház fedélzete tönkrement, a triviális iskola romokban van. Javítsák ki, vagy építsenek újakat.

Szárhegyen megállapítást nyert, hogy a helybeli lakosok az iskola iránt teljes érzéketlenséggel vannak. A parókia házát, az iskolát újra kell építeni. Gyergyóalfaluban a plébánia épületei ugyancsak elhanyagoltak. Gyergyószent-miklóson ellenben a parókiális ház jobb állapotú új épület.13

A csíki és gyergyói állapotokról 1786-ban siralmas képet állít elénk Baló István gyergyói és Zöld János csíki szolgabíró. Az elemi iskolaházak állapotát így ecsetelik:

„Egész circulusunkban igen ritka Parochiába találtatnak alkalmatos Oskolaházak, melyek(nek) sok-sok viciumok, mindenféle fogyatkozások: régiségek, setétségek, füstösségek miatt nemhogy alkalmatosok volnának a lakásra és tanuló ifjuságokat a béfogadásra...

Bizonyos relatiojokból, mint (!) aParochusoknak, mint (!) az Instructorok-nak eok kelmek(nek) értettem, hogy a tanulni ügyekező Ifjúság sok parókiákban mostani szoros Oskolaházakba be nem férnek, hanem Atyáknak, Anyáknak megszomorodásokkal ki kell maradniuk a tanulásból."

A továbbiakban kéri (kérik?) az elöljárójukat és az első székely határőrezred parancsnokságát, hogy hassanak oda, miszerint ahol régiek az oskolaházak, ott az ősz és a tél folyamán az építőanyagot, követ, fát hordják meg, a következő nyáron, akár kőből, akár fából,építsék fel az új iskolaházakat.

„Építtetnének megkévántató oskolaházak. Másként a királyi rendeletek nem teljesíthetők", zárul a felsőbbségnek küldött beszámoló.14

A felvilágosult uralkodók, Mária Terézia, majd II. József számot vetettek az iskola fontosságával. Rendeletekkel igyekeztek az oktatást kiszélesíteni, minőségét megjavítani. De amint a fenti jelentés jelzi, a falusi oskolaházak még a tanulni vágyó gyermekek befogadására sem voltak elégségesek. A legtöbb helyen régi, kicsi és füstös épületeket újakkal kellett volna kicserélni.

Az említett oskolaházak nagyobbrészt az 1700-as évek első felében épültek. Azóta jelentős volt a népességgyarapodás, így ezek a régi épületek semmilyen módon nem feleltek meg a korabeli elvárásoknak.

Baló István gyergyói szolgabíró valamivel előbb az 1785. évi rendeletről, királyi parancsról szól, amely „a nationális iskolák építését" szorgalmazza. Felszóltja az illetékeseket, hihetően a megyebírákat, a papokat, iskolamestereket: „a nationális iskolák építésére erogált pénzről" készítsenek beszámolót.15

3. Az iskolamesterek, kántorok, tanítók javadalmazása

Csíkban a régi szokást rögzítve először 1643-ban Csíkszentgyörgyön a főkapitány, Petki István jelenlétében foglalták írásba azokat a szabályokat, amelyek szerint a község lakói, a hívek az egyháznak adóztak. A rendszabály nem tett különbséget szabad ember és jobbágy között, mindenkinek a gazdasága, mondhatnánk, a jövedelme szerint kellett a kepét fizetnie:

1643. április 5. Csíkszentgyörgy Petki István csíki főkapitány jelenlétében

(Egyházmegyei határozatok)

„Eleitől fogva" közönséges szokás és törvény volt a teljes megyében a jó rendtartásnak megmaradására a megye közönséges javainak, vagy in toto, vagy in parte eligazítására.

A pap és a diák bériről

Közönséges régi bévett szokott bér egy házas embertől, a kinek vetése vagyon, három kalongya búza, megannyi zab, melynek harmadja a diáké...

(...) némelyek vakmerőségre vetik magokat a papnak, diáknak a bért meg nem akarják adni (...) (akik) nem akarnak fizetni (...) a megyebírái megfogják és a kézi kalodába tegyék (...) a misét és praedicatiot ott (...) hallgassak végig (...) ha pedig fizetni mégse akarna, megint kézi kalodába tegyék és megverjék.

Akiknek semmi vetések nincsen, régi végezés szerint a papnak adjanak 24 pénzt, a diáknak pedig 12-őt

Az özvegy asszonyok, akik orsojokkal, guzsalyokkal keresik kenyereket, azok is, régi végzés szerint a papnak adjanak két sing vásznat, a diáknak egyet.

Amely háznál két házas ember vagyon, két bérrel tartozik.

Özvegy ember, ki csak magára vagyon, se fia, se szolgája nincsen, de egy jószágban lakik magára, fél bérrel, ha vetése vagyon, tartozik.

Az olyan özvegy, kinek jó segéd-fia, vagy szolgája, vetése, marhája vagyon, egész bérrel tartozik.

Amely özvegy asszonynak sem fia, sem szolgája, hanem csak magára vagyon, vetése, marhája is vagyon, fél bérrel az olyan is tartozik.

(...) akik farsangban vagy Sz.György nap tájban házasodnak, kiknek vetések, marhájok, abban az esztendőben fél bérrel tartoznak (mivel az egyházi emberek is Sz. György nap tájban kezdik szolgálatjokat), annak utána a következőkben tartoznak egész bérrel.

Az ifjú, nőtlen, erős legények (...) kik honjokban magok jószágokban laknak, magokra fél bérrel tartoznak

Amely özvegy asszony egy son, kenyéren vagyon házas fiával, vagy maghalt ura apjával, nem tartozik külön bérrel (...) az olyan tartozik egész bérrel.

Ha özvegy ember talál maradni, tartozik egész bérrel, mivel a jószágban ő az első és dispozitor

(...) ha annyira erőtlenedik (...) nem tartozik semmivel, hanem maradványi adjanak 36 pénzt a papnak és diáknak."16

Majd 1670-ben Damokos Kázmér ferences szerzetes, az erdélyi katolikus egyház vikáriusa vezetésével megejtett „Generalis Visitatio" alkalmával az udvarhelyszéki Atyhán foglalták újból írásba a régóta gyakorolt szokásrendet.17

„Ez jelen való 1670-dik esztendőben Generales Visitátionak idején Atyhafalván Lévén a Nép Instántiajára az egyházi emberek bérének bé Szolgátatásában eddig tett Némely fogyatkozási így melioritatának.

1-o. Minden ember, vagy maga ekéin, vagy pénzén Szántottatta s tizen két Kalongya búzája s annyi Zabja Lett, mint hogy eddig is Szokások az volt, adgyon egész bért, ugy mint 2 Kalongya buzát a papnak, annyi zabot, a Mesternek felit.

2-o. Akiknek hat Kalongya buzájok s annyi zabjok Lett, vagy Magok Szántatták, vagy pénzen, azok Fél bért, ugy mint 1 Kalongya buzát a Papnak, annyi zabot, a mesternek felit.

3-o. A marhátlan, buzátlan emberek kik semmiként nem Szánthatnak a praedikatornak 20 pénzt, a Mesternek 10 pénzt.

4-o. Az özvegyek pedig a kik orsojok, guszalyokkal keresik kenyereket 2 sing Kender Vásznat (a Papnak), a Mesternek egyet. A kik pedig ezeknel tehetősebbek, a Fellyebb megirt mod Szerént adgyanak bért, ha maga ekéjén Szántott egész bért, ha pénzen Fél bért.

5-o. Minden, a Kinek Vono Marhája vagyon, ha tsak 2 ökre is, tehetsége Szerént magányoson hozzon fa bért, a marhátlan férfiak, Asszonyok bérért 5 pénzt, a marhátlan Özvegyek Szénát takarjanak az egyházi embernek mindkét részen.

6-o. Az ünnep s böjt Szegőket a Szentegyház bírája s Fiai büntessék toties-quoties.

Egy-egy font viaszra, ha pedig a Visitálás Kün(n) éri, a Visitatorok büntessék. Mikor pedig efféle dolgoknak büntetésére a Sz.egyház bírája ki megyen, maga fáradságáért 5 pénzre is büntesse az Ünnep, vagy bőjt szegőket.

Fr. Casimirus Damokos

A községi egyháztanács (megyetanács) vezetői, tagjai által begyűjtött kepét a tercialitás elve szerint osztották el. A papnak kétharmada jutott, míg az iskolamesternek, kántornak egyharmada.

Mind SEBESTYÉN Kálmán, mind SIPOS Gábor Kalotaszeg, illetve Marosszék esetében úgy látta, hogy az iskolamesteri, tanítói javadalmazás elsődleges, nagyobb részét az egyházi telekhasználat (szántó, kaszáló) szolgáltatta. Ezt a javadalmazás másik formája, a termény-juttatás követte. Sipos Gábor úgy találta, hogy Marosszéken akinek 20-25 kalangya gabonája termett, az egész részt, bért adott. Nagyjából ez volt szokásban Csíkszékben is. De az előbb felhozott két régióban a tanulók után járt bizonyos nagyságú, csekély tandíj is.18

Azonban a fenti két régiótól eltérően Csík-, Gyergyó- és Kászonszékben a kepéből származó bevétel, a terményjáradék jelentette az iskolamesterek, tanítók jövedelmének elsődleges forrását. Az egyházi telek, szántó, kaszáló használata nem elhanyagolható tétel. Itt azonban a terményjáradék a fizetésben az első helyen állott.

Nálunk a pénzforgalom (piacgazdaság) még kezdetlegesebb volt, mint az előbb említett két vidéken. Bár itt a kántorok már előbb részesültek a stóla-pénzből, de a tanítók esetében a pénzből való részesedés tulajdonképpen a 18. század közepén, második felében, a gyergyói tanítóságnak a fizetése javítás érdekében indított mozgalma során merült fel. Legalább így mutatják a források.

Négy gyergyói községben, 1731-ben, Alfaluban, Gyergytószentmiklóson, Szárhegyen és Újfaluban az iskolamesternek juttatott kalangyák száma 153 és 300 között volt.

Ditróban 153 kalangya (kereszt) a bevétel. Remetén 106 kalangya őszrozs és két kalangya zab (ha jól értettem!) a járadék. Emellett 15 vékaférő szántót és 6 szekér szénát termő kaszálót használt a kántor.

Csomafalván 136 kalangya őszi rozs és ugyanannyi kalangya zab képezte fizetségét az iskolamesternek.

Megjegyezzük, hogy Szárhegyen a kántor a tanítónak 30 kalangya rozsot fizetett és 30 kalangyát a tavaszi vetésből.

A Csíki-medence községei e tekintetben szintén változó képet mutatnak. Szentdomokoson az iskolamester 60 kalangya őszbúzát és ugyanannyi zabot vihetett haza.

Karcfalván (Nagyboldogasszonyfalván) őszbúzából 225 kalangya volt a fizetsége Abos István kántornak és ugyanennyi zabból is.

Rákoson 170 kalangya búza és hasonló mennyiségű zab képezte a fizetséget. A rákosi iskolamester, kántor, Kovács Miklós 40 kalangya búzával és 40 kalangya zabbal honorálta az ismeretlen nevű tanító fáradozását.

Szentmihályon 50 kalangya búzát, őszi vetést, és 50 kalangya zabot fizetett a község a kántornak. Ő pedig fogadott tanítóját a tanításért („Pro doctione") 12 kalangya őszbúzával és 12 kalangya zabbal elégítette ki.

Megjegyezzük itt, hogy Szentmihályon, ha nem téves ez a szám, akkor 92 köbölférő szántó állott az eklézsiabeliek rendelkezésére. Harmadát az iskolamester használta.

Szentmiklóson 115 kalangya őszbúza, ugyanannyi zab képezte az iskolamester, kántor részesedését.

Delnén 90 kalangya őszi, 90 kalangya tavaszi gabona jelentette az iskolamester bevételét. Emellett még az eklézsiának 14 köbölférő szántója is van. (Valószínű, elírás az, miszerint a delnei tanító az iskolamestertől 70 kalangya őszbúzát és 70 kalangya zabot kapott volna a tanításért!?)

Szentléleken a kántornak 60 kalangya búza, 60 kalangya zab a keresete. (A következő évben, ha jó a datálásunk, az oktatásért „Pro doctione" 20 kalangya zabot fizet a mester a fogadott tanítónak!)

Mindszenten 50 kalangya búza, 50 kalangya zab a kántor bevétele.

Szentkirályon 100 kalangya őszbúza, 100 kalangya zab a kántor bére, 7 köbölférő szántót is használ. A tanítóját ő maga fizeti.

Szentimrén 150 kalangya búza, ugyanannyi zab a kántori bevétel. Földet nem használ.

Szentsimonon 150 kalangya búzából, zabból is ugyanannyi a bevétele az iskolamesternek.

Tusnádon 158 kalangya búza, ugyanannyi zab a fizetség. Használ még 10 köbölférő szántót és szekér szénát adó kaszálót is.

Szentgyörgyön 210 kalangya őszbúza, 210 kalangya zab a kántortanító szerzeménye. 7 köbölférő szántót és 1 szekér szénát termő kaszálót is használ.

Menaságon a kántortanítói bevétel 74 kalangya búzát és 74 kalangya zabot jelentett. Az eklézsiának van szántóföldje is.

Somlyón őszi vetésből 160 kalangya búza, tavasziból160 kalangya zab a jövedelem.

Nagykászont és Kászonújfalut illetően annyit tudunk, hogy 1732-ben, vagy inkább 1742-ben mindkét helyen a fogadott tanítónak adja jövedelme harmadát a kántor.

1732-1735-ben: Menaságon a tanító 16 kalangya búzát és ugyanannyi kalangya zabot kap a tanításért.

Az 1730-as évek közepétől az iskolamester, kántor fizetését pénzben is kifejezték. Így Szentdomokoson 21 rajnai forintot és 6 krajcárt, Szenttamáson 22 forintot és 12 krajcárt tett ki az éves bevétel. Nagyboldogasszonyfalván legalább 70 forintra rúghatott a bevételi összeg, lévén nagy, több faluból álló egyházas község. Rákoson 53,18 forint a bevétel összege, míg Szentmihályon ez az összeg csupán 16,27 forint. Mindezekben a községekben, mind a többi „megyében", az iskolamesternek háza, kertje volt, és kisebb-nagyobb, az egyház tulajdonát képező szántót és kaszálót használt. Tűzifáról is gondoskodott a község. Változó nagyságú, de nem túl jelentős összegű stólapénzből harmadrészt kapott a kántor.19

Az iskolamesterek, tanítók keresetének valódi, reális értékét az döntötte el, hogy a nekik fizetésként juttatott kalangyák hány köböl, véka gabonaszemet eresztettek. A kalászból mennyi gabonát tudtak kicsépelni. Lényeges dolog volt a hozam. TRÓCSÁNYI Zsolt, aki az 1750-es adóösszeírás adataira támaszkodva úgy találta, hogy Felcsík 21 falujában egy szem vetőmag hozama alig haladja meg a két szemet.

BENKŐ Károly a 19. század közepén úgy tudta, hogy Csíkban egy szem gabona 3-4 szemtermést hoz. Gyakran még annyit sem.

Jenőfalván 1778-ban egy véka búza 2,88, tehát majdnem három véka termést adott. Ugyancsak Jenőfalván 4 véka árpából elvetve 12 kalangya termés lett. A 12 kalangya 12 véka szemtermést eredményezett. Ditróban 1809-ben a zabnak kalangyája 2 véka szemtermést adott.

Kadácson (Udvarhelyszék) 12 vékás zabvetés 33 kalangyát eredményezett. Ebből 40 véka szemes zabot csépeltek ki. Az arány 1:3,3-hoz. 1 szem 3 egész 3 tízed szemet hozott. Ilyefalván (Háromszék) 4 véka (1 köböl) rozs, 6 kalangya kalászos gabonát eredményezett. Minden kalangya 2-2 véka szemrozsot eresztett. Az arány 1 a 3-hoz.

Csíkszékben egy kalangya ritkán eresztett 1 véka gabonánál sokkal többet. Még ritkábban 2 vékát.20

A gyergyói kántorok az erdélyi Főkormányszékhez (Guberniumhoz) küldött előterjesztésükben, amelyet a madéfalvi veszedelem (1764) évére kelteztünk, azt írják, hogy a magyarok a kereszténység felvétele után minden egyházközség (megye) élére egy lelkészt helyeztek. Melléje segítségül kántort állítottak, akit „ megyés mesteri" titulussal illettek. Teendőik sokasodása miatt, idővel a megyés mesterek arra kényszerültek, hogy maguk mellé segítőtársakat állítsanak. Ezek voltak a tanítók, harangozók. Emellett a községek több helyen termőföldet szakítottak ki, vagy egyének adományoztak az egyháziak javára. Azt is a tercialitás elve alapján osztották meg a pap és a kántor, iskolamester között.

Most pedig ezek az „alkalmatos ifjak", a tanítók, harangozók, akiknek kötelességük „a megyés mesterek", kántorok felügyelete alatt tanítani a fiatalságot, a tercialitás elve alapján nagyobb részt követelnek a bevételekből. A gyergyói kántorok eme beadványát 1762-ben, majd 1764-ben megelőzte a gyergyói tanítók, harangozók és sekrestyések instanciája, folyamodványa, melyet Gyulafehárvárra, a vikáriusnak küldtek. „Mindennapi szükségüktől indíttatva" fordultak a vikáriushoz. Először 1762-ben, majd 2 év múltán megismételték kérésüket. Fizetésük megjavítását, minden tekintetben a kántori bevételek harmadrészét követelték maguknak, mert akinek „sem tűzifája, sem kenyere nincsen, s a kötelező szolgálat miatt azoknak szerzésére sem érkezik ideje", annak lépnie kell, tennie kell valamit. Ők, a tanítók, harangozók panaszolják: a plébánosok parancsára éjjel-nappal készen kell, hogy álljanak. Processziókra, búcsúkra, inkviziciókra (vallatásra, kihallgatásra), vagy betegekhez kell járniuk. Továbbá kereszteléseken, esküvőkön, temetéseken kell asszisztálniuk. Szentmisén az oltár mellett szolgálnak, vagy az orgona mellett kell énekelniük. Ők gondoskodnak az oltár, a templom rendjéről, tisztaságáról.

Őszre kelve pedig kezdődik az iskola. A folytatásban a kántorokat támadják. „Az anyaszentegyháznak mentségiben, a magok szabadságában igen csendesen nyugosznak, a jövedelmet egészen magoknak elveszik."A vitatéma a tanítók anyagi gondjai. A tanítók bére, fizetése dolgában hasonló vita robbant ki 1780 körül Felcsíkon is, hol a tanítók a fabér harmadát, az elmaradt kepéből, valamint a gyalogszeresek kepefizetéséből származó harmadrészt követelik. Ezenkívül a „megye", a kántor csűrében, a szántóföldön a veteménynek részt, valamint állataiknak az istállóban telelő helyet kértek.

A felcsíki egyházi törvényszék (Szentszék) megvizsgálta a tanítók igényeit tartalmazó beadványt, és a kántorok álláspontjával ellentétben a tanítóknak adott igazat. Kötelezte a kántorokat a tercialitás elvének a betartására a vitás kérdések mindegyikében. A kántori jövedelmek harmadrészének az átadására kötelezte őket. Igaz, a törvényszék a harmadrészt nem a sajátjából utalta ki.

A jelentkező anyagi jellegű ellentét a társadalomban kisszámú egyént érintett. Mégis utólagos hatása nagyobb lehetett, mint azt gondolnánk, mert pozitívan befolyásolta az iskolai munkát, a tanítást, az oktatás fejlődését., színvonalát.21

4. Tanév, tanítási napok

Az egyházlátogatási jegyzőkönyvekben „a télen által járó" iskolásokról olvashatunk. Az 1731-es vizitáció iratai szerint Remetén, Szárhegyen, de ez a megállapítás vonatkozott más gyergyószéki községre is, éspedig az, hogy az iskolai év Szent György napjával, április 24-én zárult.

Az évkezdetről pontosat keveset tudhatunk: november elejére (?), végére (?) tesszük. Az 1747-es egyházlátogatási jegyzőkönyv azt írja, hogy Tusnádon Kovács Miklós iskolamester, kántor idején az iskolai év Szent Imre napján, november 4-én kezdődött és Úrnapjáig tartott. Ez a tanév tűnik a falusi kisiskolák, vagy ahogyan itt az 1700-as évek közepe tájáról az elemi oktatás intézményeit kezdték nevezni, triviális iskolák leghosszabb tanévének. Lehet, hogy csupán Kovács Miklós idejében volt érvényben. Úrnapja mozgó ünnep. Húsvéttól és pünkösdtől függött. Május végére, június elejére szokott esni. Inkább azt kell elfogadnunk, miszerint a gyakorlatban a tanév novembertől április 24-ig tartott.

A tanítás napjairól, az órarendről helyi eredetű forrásainkból semmi, pontosabb meghatározás nem jutott el hozzánk. Az 1740-es évek egyházlátogatói beszámolói csak ennyire igazítanak el: meghatározott napokon és órákban folyik a tanítás. Így Ditróban 1742-ben, Gyergyószentmiklóson 1742-43-ban és 1747-ben jegyezték le ezeket.

Csíkszentmiklóson, Szentmihályon és Rákoson 1743-ban, Csíkszentgyörgyön és Kozmáson 1747-ben jegyezték le ugyanezt.

Valamelyest pontosabban eligazít egy brassói helyzetjelentés, amelyet, úgy lehet, 1765-ben állított össze valaki névtelen (De scholis coronensibus címmel!). A városi iskolák tanéve (egyik év október 15-től másik év szeptember 21-ig) időben nem fedi a falusi oskolák tanítási idejét.22

Úgy gondoljuk azonban, hogy a városi római katolikus triviális iskolák oktatási rendje közel állhat a falusi iskolákéhoz.

A brassói beszámolóban az áll, hogy a triviális iskolákban reggel 9-kor kezdődik a tanítás. Délelőtt 2 órát tartanak (másik helyen ugyanabban az iratban az áll, hogy a tanítás reggel hétkor veszi kezdetét). A délutáni tanítás 1 órakor kezdődik és 4 óráig tart. Tanítási napok: hétfő, kedd és szerda. A hét negyedik napja, csütörtök szünnap. Péntek és szombat is tanítási nap. A szombat délután azonban szabad.

Azt kell hinnünk, hogy a csíkszéki falusi iskolák heti tanítási rendje közel állhatott a brassói római katolikus elemi oktatási intézmények heti tanítási programjához.23

5. Iskolalátogatási adatok

A falusi elemi oktatás ideje leginkább a téli hónapokra esett, mind az 1500-as, mind az 1600-as években. Ezekből az évekből iskolásokról három esetben találtunk feljegyzést.

1645-ben: „Sz. martoni Forró Máté Deák nob., ki mostan Sz. Királyi Scholamester.

Amikor az dologh és szidás esék az Scholaban, az Eresz alatt írok vala, hallám, hogy Veres Benedek igen szitkozódik az ország uta mellett, az kertben, kérdém az gyermekeket, kit szid, mondák, hogy a papot..." 24

1659. Menaság: Sánta Mihály menaságújfalvi iskolás 13 éves. (Fordítás latinból.)25

1697. Szentgyörgy: Tompos Péter, aki akkor 16 éves volt, így emlékezett az 1690 körüli időre: „Én is azt tudom, hogy mikor Szebeni János deák vala, ugyanide való Schola Mester, én is odajártam iskolába."26

Ennyi az 1700-at megelőző időből iskolásokról való konkrét adatunk. Más a helyzet az 1700-as években, a 18. században, amikor öt alkalommal feljegyezték az iskolába nagyobb rendszerességgel járó kisiskolások számát. A számokat tekintve, nem minden iskolát illetően mondhatjuk, fenntartás nélkül, hogy kevesen jártak iskolába.

Iskolalátogatás Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben 1717-1765-ben27

A római katolikus felekezeti iskolákról készült első kimutatás, 178928

Triviális iskolák Csíkban, Gyergyóban
Consignatioja

Az Udvarhely Vármegyéből béküldetett és most az Incl. Exactoratusnál lévő Oskolák Fassioi minden Religion Lévőkről

Megjegyzés: hiányzik Nagykászon, Kászonújfalu, Kászonjakabfalva és (talán) a gyergyószentmiklósi örmény triviális iskola.

6. Mit tanultak a kisiskolában?

a) Az énektanítás

MÉSZÁROS István nyomában a gyulafehérvári Batthyaneumban fellelhető, 14. századi énekeskönyvnek az 1600-as és 1700-as évekbeli csíkszentdo-mokosi bejegyzéseit ismertetjük: „amidőn harangozó vagy orgonista voltam Szentdomokoson" (Dum fui pulsator in Szent Domokos in Anno domini 1622). A következő mondata magyarul íródott: „Lator és tökéletlen az, ki a templom könyveit így megirkálja." MÉSZÁROS orgonistának fordítja a pulsator szót. Itt emellett, véleményem szerint, harangozót is jelenthetett. Ez pedig egyben tanítómester is volt.

A következő iskolamester, aki ebből a könyvből énekelt és tanított: szentmihályi Barla János az 1660-as években. Ekkor Szentdamokosi Péter a harangozó és tanító (1667-1669). De 1670-ben már Szentdamokosi az iskolamester ugyanott. 1700-ban Lakatos Tamás a mester. Ő forgatja az énekeskönyvet. Segédtanítója a marosszéki Hary István szabad rendű székely.

A magyar népoktatás történetének kiváló szerzője 55-60 évesre becsüli a Szentdomokosról valahová eltávozó férfit, aki a kódexet újabb bejegyzéssel gyarapította. (Vélhetően a 18. század elején történt ez!) „Negyvenkét esztendeig forgattam ezt a Graduált. Kiriet et in terrat, introitust, prosat elégszer mondottam belőle: lássa más is, aki helyembe jő lakni, mondjon az is, de jól kinyissa a szemét, ha kottából akarja mondani, mert ez a kotta nem szereti a tyúkszemű embert."

A továbbiakban az a megjegyzés születik, hogy amint a bejegyzések mutatják, a szolmizáláshoz, a kottaolvasáshoz is értett némelyik csíki iskolamester.

Mi elmondhatjuk, hogy nem némelyik, hanem a legtöbb csíkszéki iskolamester az 1600-as és 1700-as években tudott kottát olvasni, szolmizálni.

Az eddig itt forrásként használt iskolatörténeti kötetből ideírjuk azokat a költői hangulatra emlékeztető sorokat, amelyeket szentdomokosi iskolamesterek rögzítettek a régi egyházi énekeskönyvben:

Kyrie

Sem ennem, sem innom,

Nincs semmi bánatom,

Csak vagyok keserű búban,

Eleison.

A 17. század második feléből való a következő:

Zöldellő erdőkkel,

Virágzó mezőkkel

Május gyönyörködik.29

Az igen nevezetes Petri András-féle kéziratos énekeskönyv egyik másolója, esetleg szerzője, a kisasszonyi (csíkrákosi) tanító, kántor, Réti János. Réti karácsonyi énekéből vesszük e két sort:

Ved(d)jó néven én szüvemet oh, édes Jézusom

Önts(d) ki most szeretetedet oh, édes küsdedem.

A másik három sor Rétinek a Boldogasszonyhoz írt énekéből való:

Reménykegiel s teörekegiel fiad előtt érettem,

Hogy tekénczen ram s megh menczen kentol, kit érdemlettem.

Ugi (!?) versek(k)el s enekekkel tisztelik Szent Nevedet.

Réti János a Petri András énekeskönyvébe 1663-1668 között 33 magyar és 3 latin éneket másolt be. Lehet olyan ének is, amelyet Réti saját maga költött.30

HOLL Béla, a Régi Magyar Költők Tárának gondozója annak a véleményének adott hangot, amely szerint a részben Csíkban született alkotásokat tartalmazó kötet a 17. század első felének legjelentősebb és leggazdagabb ránk maradt katolikus énekgyűjteménye.31

A mindig széleskörű elismerésnek örvendő KÁJONI János somlyói ferences szerzetes az 1676-ban Csíksomlyón kinyomtatott katolikus egyházi énekgyűjteményének, a nevezetes Cantionale Catholicumnak az előszavában a minket közvetlenül is érintő dolgokról szól: a magyarok miután keresztény hitre tértek, dicsérni kezdték a Teremtőt. „Ezt előttük viselvén, fiokot is szép Istenes dicséretekre taníttatták, amint most is világosan kitetszik a Templomok mellett építtetett oskolákból, a holott az iffijuság csak egyben gyülekezvén nem csak a tudományokban, hanem az Anya-Szent- egyházi éneklésben is tanittatott."32

A csíki egyházi éneklés, és ebből következtetve, a hallás utáni énektanítás jelentős lehetett, amint ezt éppen KÁJONI János elégtételünkre, sőt büszkeségünkre leszögezte. Vélhetően, nem működött itt olyan iskolamester, kántor a 16., a 17. és a 18. században (1571-1800), aki ne értett volna a kottaolvasáshoz és íráshoz. Áll ez leginkább a 18. századra. Amint az 1731-es vizitáció okmányai jól mutatják, a legtöbb iskolamester, kántor udvarhelyi és kolozsvári középiskolában tanult, és jól tudott orgonán játszani. Azt akarjuk még tisztázni, hogy a fennebb említett énekeskönyv első számú írója, Petri András iskolamester nem Csíkszentkirályon működött, hanem Székelyszentkirályon és Székelyszentléleken (Udvarhelyszéken).

Az utóbbi évtizedekben a folklórkutatók a magyarlakta, főként a székelyföldi peremvidékeken és Moldvában nagyszámú folklorizálódott archaikus imádságot gyűjtöttek össze. Ezeknek az imáknak a fennmaradása, elterjedése végeredményben, úgy hisszük, az erdélyi, elsősorban a csíkszéki, esetleg a háromszéki római katolikus kisiskolák létével, működésével függ össze, azokkal hozható kapcsolatba. Az archaikus imádságok folklorizálódásuk dacára olyan motívumokat őriztek meg, amelyek kétségkívül a régi magyar kódexekből eredeztethetőek. Ilyen ősforrásai a régi imádságoknak a Döbrentei-, az Érdy-, az Érsekújvári, a Thewrewk-kódex, és más kódex is a 15. század végéről és a 16. század elejéről, esetleg későbbről.

TAKÁCS György hárompataki, gyimesi és csíki gyűjtésében a pénteki imák, a Lehullott a Jézus vére kezdetű, Grál-motívumokat tartalmazó versek, az esti és hajnali imák motívumainak a forrása a régi magyar kódexekben lelhetők fel.

Az archaikus imák egy részét valamikor énekelve sajátították el. Mára azonban az már csak ima- vagy versszöveg. A gyimesfelsőloki Szőcs Józsefné Tankó Anna imáját átvettük mi is:

Lehullott a Jézus vére,

Szent keresztfa tövébe,

De a földön nem maradott,

Mind piros rózsa kinyílott.

Felszedték az angyalok,

Alázatosan tisztelték.

Mondá Jézus az angyalnak:

Vidd el Szentatyámhoz mennybe,

Mondjad, keresztfámról küldtem,

Ez a világ drága ára,

Sebeim kinyílt rózsája:

Nincsen hátra, csak egy órám,

Elvégződött minden munkám,

Kifogy a keserű pohár,

Ádám keserű almája

Hozott e kénos halálra.

Ámen.33

Úgy véljük, miszerint TÁNCZOS Vilmos kutatásai kétségtelenné tették a falusi kisiskolák 16-18. századi, vagy későbbi szerepét az archaikus imák valamikori széles körű elterjesztésében és fennmaradásában.

TÁNCZOS Vilmosnak Csíkfalván (Moldvában) Szilágyi Ferenc deák, parasztkántor (született 1909-ben) elmondotta A mi urunk a felfeszített Názáreti Jézus Krisztus... kezdetű imát, melynek eredete az Érdy-kódexre vezethető vissza. Szilágyi még a következőkkel egészítette ki mondanivalóját: Ezt vasárnap, mise előtt mondották, „osztán utána az Úr imádságát, Miatyánkot, Üd-vözlégy Máriát, Dicsőséget, Gyónomot, Tízparancsolatot, Ötparancsolatot, a Hét szentséget mondották el közösen."

Ez nagyjából egybevág azzal, amit Boboschiné Ferencz Mária (Szászkút, Moldva, 1922-1979) és Elek Péter Katalin (Szitás, Moldva, 1913-1990) csángó-magyar asszonyok nyilatkoztak arról, hogy mit szoktak imádkozni:

1. Miatyánk; 2. Üdvözlégy; 3. Hiszekegy; 4. Gyónom...; 5. Dicsőség; 6. Tízparancsolat; 7. Az anyaszentegyház öt parancsolata; 8 Hétszentség; 9. A hét főbűn; 10. A négy égbekiáltó bűn; 11. A négy végső dolog; 12. Töredelmességről való indulat (Bűnbocsánat).34

Mindezek többek között a 16-19. században a kisiskolák kötelező tananyagát képezték. Valószínű, hittanórán a templomban a plébános előadta ezeket. Mise alatt is elhangzottak, de úgy véljük, ahhoz, hogy az archaikus imák beépüljenek a vallásos népköltészetbe, és ilyen nagy számban fennmaradjanak, szükség volt arra, hogy generációk a kisiskolában ismételjék, gyakorolják.

A TÁNCZOS Vilmos gyűjtéséből még ideiktatunk egy hajnali imát, amelyet Bilibók Györgyné Liló (Gyimesbükk, Bálványospatak, született 1912-ben) 1980-ban mondott el:

Piros hajnal hasada,

Égi madár reppene,

Tekintsétek Máriát,

mint sirassa szent fiát.

Ó, én Uram, Teremtőm,

Aki ingem teremtettél,

Szent lelkeddel szerettél,

Fogad(j) hézád, kerek égnek alája,

Lobogó csillagnak feléje,

S a tük szent nevetek dicséretire.

Ámment.

b) A kisiskola tanterve

Dolgozatunk elején már említettük a nagyszombati zsinatnak az 1560-as, az iskolaüggyel kapcsolatos határozatait.

Kilenc csíki plébános 1608-ban Csíki (Szentandrási) István püspökkel tanácskozásra ült össze, ahol azonban a kisiskoláról nem esett szó.35

A SZALINAI István bosnyák ferences páter által 1638-ban megejtett egyházi vizitáció a csíkszéki elemi iskolákról nem hagyott ránk semmiféle megállapítást, csupán több csíki papról tett jónéhány negatív észrevételt.36

A felekezeti iskola a helybéli plébános irányítása alatt állott. Működését ő ellenőrizte. Mindezekről a Manuale Parochorum (A parókusok kézikönyve. Nagyszombat, 1651) című könyvben találtak a plébánosok eligazítást. Külön fejezet foglalkozik az elemi iskolával, ahol az iskolamester legalább olvasásra, írásra oktassa a kicsiket. A tanító legyen járatos a tudományokban, tiszta erkölcsű, szilárd hitű, tiszta hangú ember. Tanítsa a kicsiket az egyházi éneklésre is.

A kézikönyv még előírta:

a szülők tartsák el a tanítót;

a gyermekek iskolába érkezésükkor mondják el a Miatyánkot, Üdvözlégyet, és ne fecsegjenek, ne bolondozzanak;

ok nélkül ne hiányozzanak;

a katekizmusoktatásra hetente kétszer menjenek a templomba;

nem szabad eltűrni közöttük a hazugságot, lopást, káromkodást; a tanítást imával fejezzék be.

A katekizmus oktatásával a kézikönyv részletesen foglalkozik. Ez a plébános kötetessége. Magyarázata egyszerű, szemléletes, érthető legyen és anyanyelven történjen. Dícsérje meg a figyelmességüket. Honorálja apró ajándékokkal a szorgalmukat. Itt az egyházi éneklést, mint segédeszközt használja fel.37

DAMOKOS Kázmér, az erdélyi római katolikus egyház vikáriusa, 1672-ben, majd 1674-ben az iskolamesterek főbb teendőit így foglalta össze: oktassák a kicsiket a jó erkölcsre, a keresztény hitvallásra, a keresztény vallás alapelveire. Továbbá tanítsák meg nekik a tízparancsolatot, az egyházi öt parancsolatot! Ezen kívül a mesterek el ne mulasszák a reggeli, esti és az ünnepnapi harangozást. A kántoroknak, iskolamestereknek természetesen ismerniük kellett az egyházi énekeket. Olyan énekeskönyvekkel kellett rendelkezniük, mint a Breviarium, Graduale és Antiphonale.

1697-ben Illyés András csíkszentgyörgyi püspök vezetésével az egyházi konstitúciót újabb határozatokkal bővítették. A vikárius tudta nélkül iskolamestert nem tukmálhatnak rá a községre.

Az iskolamesterek szorgalommal, megfelelő módon, vagy ő maguk tegyék, vagy más alkalmas egyének révén taníttassák a kicsiket. A mesterek a papjuk irányában tisztelettudóak, engedelmesek legyenek. Miséken személyesen kell, hogy megjelenjenek és szolgáljanak.

Mártonffi György püspöksége idején Antalffi János kanonok vezetése alatt az 1717-es csíksomlyói kongregació fogadott el újabb, bővebb konstitúciót, amelyre a XVIII. században többször hivatkoznak.

Az iskolamesterek a felekezeti iskolában laknak. Ott ők parancsolnak. Jegyzői hivatalt nem viselhetnek.

Iskolamestert, kántort hivatalába a helyi plébános egyetértésével lehet beiktatni. Itt ki kell térnünk arra, hogy a székely székekben a papot és a mestert tulajdonképpen a község fogadja. Ez különben a székely önkormányzat próbája is.38

Kászonban 1651-ben Lázár István székely arisztokrata tiltakozott a kászoni iskolamester-fogadás módja miatt.39

1655-ben, Hosszúaszó, mint tízes tiltakozik és perel Mindszenttel a „Schola Mesterfogadása iránt".40

Az 1680-as gyergyói általános vizitáció alkalmával kimondják, hogy „a megye", azaz egyházközség kántort nem fogadhat a pap beleegyezése nélkül, se pedig tanítót a kántor híre nélkül.

1690-ben a ditrói egyházközség inkább megvált volna a plébánosától, minthogy megváljon a muzsikálni is tudó, mulatozó kedvű, az italt sem megvető Ferenc deáktól.41

A már jelzett 1717-es csíksomlyói egyházi gyűlés az iskolamester feladatává teszi: az ifjúságot ne csupán betűvetésre tanítsa, hanem a jó erkölcsre, a keresztény hit alapvető tételeire, a tízparancsolatra és az egyházi ötparancsolatra. Minden iskolamesternek rendelkeznie kellett Petrus Canisius kiskátéjával. Az iskolamester lelkére kötik: mindenki taníttassék meg írásra.

Az iskolamesternek élveznie kellett a hívők bizalmát, csak ily módon foglalhatta el és gyakorolhatta hivatását.

Aki nem ismeri az egyházi énekeket, nem lehet kántor, iskolamester. E téren a tudatlanokat alaposan kell képeznie, másként nem kap fizetést. Az eklé-zsia bevételeinek harmada teszi ki a bérét. Ünnepi miséken az Introitust, a Kyriet, a Glóriát, a Credot, a Tractust, a Sanctust, az Agnus Deit kellett latinul énekelnie.

1717-ben, a mi esetünkben nagyon fontos, amikor azt is leszögezik, hogy az iskolamestereknek legyenek példás életű, tanult, képzett tanítóik, akik az iskolásokat megtanítják jól, legalább olvasni, írni. Különben a mesterek végzik ugyanezt.

A mesterek fogadott tanítói törvényes szülőktől származó, derék férfiak lehetnek, akik jó, de legalább közepes irodalmi felkészültséggel, a tanításban, az éneklésben, és az egyházi szolgálatban hároméves gyakorlattal rendelkeznek.

A házasságban lévő tanítókat, de a kétes erkölcsű egyéneket a jobb parókiák esetében nem fogadják. A gyengébb parókiákban azonban meg lehet tűrni azt, aki házasember, mindazonáltal jó erkölcsűnek kell lennie, még ha az irodalmi felkészültsége közepes is.

Ideiktatjuk még azt a tömör megfogalmazást, amit a református egyház az elemi iskola céljaként vallott „...a nationalis, vagyis falusi Oskolák tzélja az, hogy tanuljanak a gyermekek olvasni, írni, énekelni, a keresztény vallás fundamentumos ágazatait érteni, hogy jámbor és kegyes életnek törvényei szívekbe becsepegtessenek és azok gyakorlására szoktassanak". (1786)42

Alapjában véve a két felekezet célkitűzései megegyeztek.

Ezen a Csíksomlyón kijelölt ösvényen mikor haladt, mikor botladozva jutott előbbre az elemi oktatás.

Kimondottan az elemi oktatás területe, a kisiskolák kérdése nem képezett olyan kérdéskört, amely a társadalom vezető rétegének túlságosan felkeltette volna az érdeklődését. Gondoljunk arra, hogy 1731-ben, és ezt követően, nem egyszer találkoztunk ilyen magatartással, jelenséggel, azzal tudniillik, hogy az egész Csíkszékben a vizitátorok nem tartották fontosnak, hogy a meglátogatott egyházas községben, hogy ki a tanító, név szerint jelezzék. Egyetlen egy esetben történt az meg, de akkor is, úgy véljük, a tanító nevét elírták, pontatlanul jegyezték le. Pedig legfennebb három-négy községben hiányzott akkor a tanító. A reáháruló feladatokat itt ilyenkor teljes egészében az iskolamester látta el.43

Az efféle magatartással találkozunk a XVIII. század második felében is. Az iskolamester, kántor által felfogadott tanítók az előbbiek béreseinek számítottak csupán, mígnem a madéfalvi veszedelem (1764) évtizedében, 1762 körül, Gyergyószékben a tanítók a kántorok és mesterek ellenében, saját érdekükért mozgalmat nem indítottak. Erre válasz volt a gyergyói kántorok instanciája.44

Az erdélyi Főkormányszékhez (Guberniumhoz) küldött előterjesztésükben, amelyet mi 1764-re kelteztünk, azt írják, hogy a magyarok a kereszténység felvétele után minden egyházközség élére egy lelkészt helyeztek. Melléje segítségül kántort, akit „megyés mesteri" titulussal illettek. A megyés mesterek teendőik sokasodása miatt idővel arra kényszerültek, hogy maguk mellé segítőtársakat állítsanak. Ezek voltak a tanítók és harangozók. Most pedig ezek „az alkalmatos ifjak", a tanítók és harangozók, akiknek a megyés mesterek, kántorok felügyelete alatt kötelességük tanítani a fiatalságot, a tercialitás elve alapján részüket követelik a kántori bevételekből. „Mindennapos szükségletüktől indíttatva" fordultak a vikáriushoz a tanítók. „Akinek sem tűzifája, sem kenyere nincsen", annak lépni kell, „s a kötelező szolgálat miatt azoknak szerzésére sem érkezik" ideje, annak tennie kell valamit. Ők, a tanítók, harangozók panaszolják: a plébánosok parancsára éjjel-nappal készen kell, hogy álljanak. Processziókra, búcsúkra, inkvizícióra (vallomástételre, kihallgatásra) vagy beteghez kell járniuk, kell asszisztálniuk.

Szentmisén az orgona mellett állnak és énekelnek, vagy az oltár mellett szolgálnak. Ők gondoskodnak az oltár, a templom rendjéről, tisztaságáról. Őszre kelve pedig kezdődik az iskola. A kántorokat bírálják: „Az anyaszentegyháznak mentségiben magok szabadságában igen csendesen nyugosznak, a jövedelmet egészen magoknak elveszik."

A vitatéma a tanítók anyagi gondjai. A tanítók bére, fizetése dolgában hasonló vita robbant ki 1780 körül Felcsíkon is, ahol a tanítók a fabér harmadát, az elmaradt bérből, valamint a gyalogszeresek kepebéréből származó összegből ugyancsak a harmadrészt követelték. Ezenkívül a „megye", vagyis a kántor csűrében szegeletet, a „megyés mester" használatában lévő egyházi szántóföldön a veteménynek részt, valamint állataiknak az istállóban telelő helyet kértek. A felcsíki egyházi törvényszék (szentszék) a kántorokat a tercialitás elvének a betartására, a kántori jövedelem harmadrészének az átadására kötelezte. Igaz, a törvényszék a harmadrészt nem a sajátjából utalta ki.

Visszakanyarodva a gyergyói kántorok és tanítók közötti vitára, érdemesnek tartjuk mindkét fél nyilatkozatát, véleményét idézni. A kántorok: régente a megyés mesterek feladata volt a kisded ártatlan gyermekeket írásra, betűismeretre, olvasásra és az igaz hitnek „fundamentomira" tanítani. Mire a tanítók így reagáltak: „Gyönyörűséges szép nevezettel Iskolák Rectorának írják, hívatják Főkegyelmek magokat, de sokan azt sem tudják Főkegyelmek közül, hány gyermek jár iskolába vagy mit tanul."

Az 1700-as évek közepén, második felében a kántorok és a tanítók között jelentkező anyagi jellegű ellentét a társadalomban kisszámú egyént érintett. Mégis utólagos hatása, úgy véljük, nagyobb lehetett, mint azt gondolnánk, mert pozitívan befolyásolta a tanítók iskolai munkáját, az oktatás fejlődését.

A tanítás milyenségéről, minőségéről túl sok konkrétumot nem mondhatunk. Menaságon és Szentléleken az iskolamesterek, kántorok: Lukács István és Salló Mátyás tanítottak. Szentdomokoson „a lakosok megátalkodottsága miatt nincs tanítójuk". A kántor tanít. Vélhetően az anyagiak tették megátalkodottá őket.

A tanító példásan, szorgalommal oktat Szentgyörgyön, Szentmártonban, Kozmáson, Szentimrén, Delnén, Szentmiklóson, Rákoson, Nagyboldogasszony egyházközségben, Szenttamáson. Ezt jegyezték be az 1731-es egyházlátogatási jegyzőkönyvekbe. Egyedül a szentkirályi tanító nevét írják le, akit Cira Ferencnek hívnak. Ő ugyancsak jószándékkal és jó életvitellel, serényen oktatatja az ifjúságot. Köllő Péter, csíkszentimrei kántorról elmondják, hogy az iskolamesterek felelőse (Senior ludimagistrorum). A kántorok továbbképzésére gondoltak, de a tanítókéra igen-e, vagy nem, nem tudjuk.

A KOVÁCS András és KOVÁCS Zsolt által közzétett 1731. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvben a gyergyói szülőkről azt jegyezték fel, hogy hanyagok és nyakasak, mert nem akarják iskolába küldeni a fiaikat. Nem hisszük, miszerint az iskolával szembeni gyertgyói és csíki magatartás alapjaiban különbözött volna. A szülők jó hányada nem sok értelmét látta az iskolalátogatásnak. Aminek nem látták rögtöni és közvetlen hasznát, azt nem sokra tartották. A fiatalok, akik megtanultak olvasni-írni, elsajátították az egész tananyagot, néhány év múltán, ha nem gyakorolták az írás-olvasást, elfelejtették azt. Legfennebb a nevüket tudták még leírni.

1732-ben (vagy 1742-ben) megörökítették, hogy Szentsimonban és Csíkszentmiklóson a plébános és tanító a vallás dolgában a szükséges ismereteket átadják a kicsiknek. Szentgyörgyön az iskolamester, vagy a tanítója a fiatalságot jól oktatja. Delnén Sánta Kelemen kántor saját maga is oktat. Mindszenten viszont az iskolamesternek egyetlen tanulója sincs. Szentkirályon a kicsiket a tanító „tudományra oktatja." Tusnádon a betűvetés rejtelmeibe vezeti be a tanulóit a kisiskola tanítója. Karcfalván Abos István kántor és a tanítója gondosan, fáradozással nevelik a fiatalságot.

Fel kell figyelni arra, amit 1747-ben Csíkszentgyörgyön lejegyeztek. Az iskolamester a kántori teendőkért búzát, zabot kap fizetségül a községtől, a tanításért viszont nem adnak semmit. Máshol is hangoztatják ezt a kitételt. A közösség nem túl sokra tartotta a tanítói munkát.45

A vizitációs okiratokból kevés konkrét dologra derül fény a kisiskolákat, avagy másként a triviális iskolákat illetően. Azt hiszem, hogy némiképpen segítségünkre volt az a Brassó városi beszámoló, amely az ottani római katolikus elemi iskolák tevékenységét elemzi.

A névtelen levélíró szerint az ottani német triviális iskolában olvasni és írni, valamint az aritmetika alapelemeire tanítják a kicsiket.

A magyar iskolában az olvasás, írás és számvetés mellett a latinból ige- és névszóragozást is tanulnak. A latin elemi iskolában, úgy írja a jelentés összeállítója, hogy a latin nyelv alapjait, a latintanítás alapelveit sajátítják el.

A brassói német és magyar elemiben a tanítási módszer „közönséges" (ordinaria), mint a katolikusok többi elemi iskolájában. Imával kezdik és végzik az iskolai napot. Az osztályteremben több csoporttal foglalkozik a tanító. A magyar iskolában egyesek az olvasást, mások az írást, megint mások a számvetést gyakorolták. A nagyobbak, a haladottabbak az igeragozásban, a névszóragozásban, és egyebekben haladtak előre. Az utóbbiak a latin nyelv alapjait „fundamentumát" sajátították el.

Tanulnak ezen kívül mindhárom iskolában evangéliumot, levélírást, a katolikus hit fundamentumát. Fejlesztik még a vita-és emlékezőképességet.

Amint már előbb is szó esett erről, a jelentésben rögzítik az oktatás heti menetét.

Hétfőn, kedden, szerdán délelőtt 2 órát, délután 3 órát tartanak. Csütörtök szabad. Pénteken délelőtt-délután van tanítás. Szombat délután viszont szabad. Ha ünnepnapok jönnek, azok is szabadok.46

Kiszemeltük ezeket az adatokat a brassói katolikus elemi iskolák tevékenységéből, mert úgy hisszük, hogy sok tekintetben hasonlóan tanítottak, hasonló volt a tanmenet Csíkszékben is.

Az akkori idők elemi oktatásában a legkeményebb diót az olvasástanítás jelentette. A nehézkes és hosszadalmas, jórészt felesleges silabizáló módszer végigkísérte az európai elemi oktatást a középkoron és az újkoron át.

Ezzel a módszerrel 2-3 év eltelt, míg elsajátították az olvasást. A legkisebb tanulók megtanulták a betű nevét, majd a betűket összekapcsolták. Először a magánhangzó után egy mássalhangzót tettek, és ezt végigvitték az összes magánhangzóval: ab, eb, ib, ob, öb, ub, üb, majd ac, ec, ic, oc, őc, üc, majd a magánhangzókat összekapcsolták az összes mássalhangzóval.

Most már a mássalhangzó után helyezték a magánhangzókat: ba, be, bi, bó, bő, bú, bű, ca, ce, ci, có, cő, cú, cű stb.

Később tovább kombinálták a szótagokat és ezeket majdnem vég nélkül hangoztatták, sok időt pazarolva a silabizálásra.47

Az 1776-os vizitációkor arról érdeklődtek, hogy mi módon viszonyulnak a szülők a gyermekeik keresztényi szellemben való oktatásához, neveléséhez.

Szentimrén az iskolamester, a tanító oktat. A szülők keresztényi szellemben nevelnek, mások viszont elhanyagolják ezt.

Szentkirályon a nevelés terén a szülők részéről a jó szándék megvan, de sok a hanyagság is. A katekézisre nemhogy a gyermekeiket nem küldik, ők maguk sem mennek el.

Remetén a tanító, a kántor a gyermekeket írni-olvasni és egyebekre oktatja.

Szárhegyen Portik Sámuel a gyermekeket tagadhatatlan, hogy keresztény szellemben neveli.

Tekerőpatakon a gyermekek telente járnak iskolába, minthogy értenek a gazdálkodáshoz, az otthoniak gyakran munkára fogják őket.

Kilyénfalván, amikor a gyermekek begyűlnek az iskolába, a kántor, Portik Ferenc magyarul és latinul tanítja őket.

Gyergyóújfaluban magyarul és közepesen latinra tanítják az iskolásokat.

A 1817-es vizitációkor A lfaluban emlékeznek arra, hogy Szabó József plébános idején (1770-es, 1780-as évek) a középiskolai principista osztály tananyagát is tanították.

Delnén Zöld Péter plébános azt jegyezte meg, hogy némelyek nem törődnek a gyermekeik nevelésével.

Csíkszentmiklóson Sándor Lajos plébános nehezményezte, miszerint a szülők az állatok mellé küldik a gyermekeket, így nincsen kinek a keresztény hit dogmáit megtanítsák.48

Még a 18. század folyamán kelt iratokban sem találkoztunk olyan feljegyzéssel, amely a számtan tanítására utalna. A tanítók többségének a munkája megfelelt az akkori társadalom alacsonyra szabott igényének. SIPOS Gábor mondja, hogy „a tantárgyak száma, az oktatás módja legfőképpen az oskolamester felkészültségétől, hivatástudattól függött".

Segédeszközként szemléltetésre használták a homokládát és a viasszal bevont falapot. Akik haladtak, azok rátértek a papír és tinta használatára.

A tankönyvekről igen keveset tudunk. Ábécés könyvek, katekizmusok inkább csak a tanító kezében foroghattak, legfennebb a módos szülők gyermekei rendelkezhettek ilyenekkel, ha rendelkeztek egyáltalán.

SEBESTYÉN Kálmán a 18. század végéről származó kivételes jelentőségű pedagógiai dokumentumra bukkant: a székelyudvarhelyi Kis Gergely professzor, református iskolafelügyelő magyarázó textusára, amelyben az elemi iskola céljait, feladatait jelöli meg. Az akkori korhoz képest lényeges útmutatásokat tartalmaz. Édesgessék a gyermekeket az iskolához, durván nehogy elriasszák őket. Mondjanak bibliai történeteket, Aesopus fabuláit meséljék el nekik. A gyermekek használják írásra a szokott kicsi táblákat, amelyeket magukkal hordoznak. A mester a fekete táblára írogassa fel a betűket, utána a gyermekek pennával róják a viaszos táblára, majd papírosra. Énekelni is szoktassa őket. A kottát írja fel a fekete táblára. Számtanból a mester tanítsa meg a négy alapműveletet. Megint csak azt kell mondanunk, hogy itt a fekete tábla használatával csak a 19. század elején találkozunk.49

Vidékünkön a Norma Regia (Királyi szabályrendelet) bevezetéséig, 1781-ig az oktatás a régi medrében haladt. Azután is csak lassú lépésekkel változtattak az iskola ügyein. Valamivel nagyobb hangsúlyt kapott az anyanyelv oktatása, továbbá bevezették a számtan tanítását, ott, ahol ez addig nem történt meg.

Mellékletek

I. Csíkszéki deákok, papok

1. Kászoni deákok, papok (1477-1738)

Ahol nem jelöltük meg, ott a forrásunk IMREH István - PATAKI József: Kászonszéki krónika. 1650-1750. Budapest - Bukarest, 1992. 342-343. Legalább 65 kászoni deákról van írás. Néhányszor, 5-6-szor ismétlődhetnek a nevek, vagyis ugyanazok a személyek többször megjelennek.

2. Alcsíki deákok, papok (1477-1754)

A história viszontagságai miatt a csíkszéki deákok névsora sem lehet teljes. A 17. századi alcsíki okmányok jó részének a megmaradását, úgy vélem, a bánkfalvi, majd szentmártoni Szabó Mihály „alcsíki hüttös nótáriusnak" köszönhetjük. (Kb. 1655-1699 között töltötte be ezt a funkciót!) A felcsíki írásos anyag hiányát leginkább az 1661-es, valamint az 1694-es pogánydúlásokkal hozhatjuk kapcsolatba. Szenttamási Gurzó Istvánné, Bors Anna 1696-ban nyilatkozta: „az elmúlt siralmas veszedelemkor a levelek elvesztek". Máshol arról adtak hírt, hogy 1694-ben „a levelek elégtek". (27/22/1696. III. 9.) Az 1823-as egyházi vizitációkor Szentmihályon azt mondották, hogy 1694-ben a községben minden irat megsemmisült.

3. Felcsíki deákok, papok

II. Gyergyószéki deákok, papok (1499-1750)

A dolgozat második része, a községenkénti iskolamesterek, tanítók listájával, remélhetőleg, az évkönyv következő számában kerül közlésre.

SZŐCS JÁNOS muzeológus, történész
Csíki Székely Múzeum
RO-530132 Csíkszereda, Vártér 2. Hargita megye
miko@csszm.ro

1. MÉSZÁROS István: Népoktatásunk 1553-1777 között. Budapest, 1972. 42-43, 55. A katekizmus egyben ábécéskönyv is volt.
2. SIpos Gábor: Marosszéki népoktatás a XV. századtól 1848-ig. Művelődéstörténeti Tanulmányok. Bukarest, 1980. 107-136; Székely Oklevéltár. III. Kolozsvár, 1890. (Továbbiakban: SzOkl.) 153. (1503)
3. SÁNDOR Imre: A csíkszentsimoni Endes család levéltára Kolozsvár, 1910. 1-6. Dankanits Ádám forrása szintén a Sándor Imre könyve; Székely Oklevéltár. II. Kolozsvár, 1876. 318. „Paulum Literatum Rectorem Scholae dicte possessionis Zentkyral" (1871); Csíki Székely Múzeum (CsSzM) Ltsz. 1591. A könyv címe: Eusebii Pamphilii: Caesareae Palestinae. A bejegyzés: „Nicolaus Zent Damokosy, Senior Rectorum."
4. VeszEly Károly: Erdélyi egyháztörténelmi adatok. Kolozsvár, 1860. 306-307.
5. A Magyar Nyelv  Történeti-Etimológiai Szótára  (továbbiakban:  MNYTESZ)  I. Budapest, 1967. 628.
6. Imreh István - Pataki József: Kászonszéki krónika. Budapest - Bukarest, 1992. 335-347.; Imreh István: A törvényhozó székely falu. Bukarest, 1983. 33-35.
7. Gurzó Istvánné, Bors Anna 1696-os nyilatkozata. Csíkszeredai Levéltár (továbbiakban: CsLt.) F.27/22/1696.III.9.; Az 1817-es szentmihályi vizitáció iratai. Gyulafehérvári Érseki levéltár (továbbiakban: GyÉLt.)
8. SzOkl. IV. Ú.s. Kolozsvár, 1998. 205-285, 287-372, 374, 487, 488-545, 716-807.; SzOkl. VI. Ú.s. Kolozsvár, 2000. 149-152, 166-227, 244-257.; SzOkl. VIII. Ú.s. Marosvásárhely, 27-60, 83-122.; Imreh István - Pataki József: A székely falu gazdasági-társadalmi szerkezete a XVI. sz. végén és a XVIII. sz elején.; Székely felkelés 1595-1596. Bukarest, 1979. 146-190.; Antal Imre: „Tisztesség adassék". Csíkszereda; Imreh István - Pataki József: Kászonszéki krónika. 341-347.
9. GyÉLt. 27/17/1667. VIII. 22. Fodor György (Szentimre); Az 1731-es vizitáció adatai. Lásd: Kovács András - Kovács Zsolt: Erdélyi római katolikus egyház látogatási jegyzőkönyvek és okmányok. 1727-1737. Kolozsvár, 2002. 116-143.
10. Csíkszeredai Levéltár (CsLt.). Gyergyószék iratai. F. 26/6/1660/146.; Uo. Csíkszék iratai.  F 27/9/1643  (Szentmárton);  27/8/1642;  227/16/1660;  27/21/1688,1691 (Szentsimon); 27/10/1645; 27/15/102 (Menaság); 27/16/14/1652; 27/18/1665-66 (Szentimre) Lásd még: SIpos Gábor: Marosszéki népoktatás a XVI. századtól 1848-ig. Művelődéstörténeti Tanulmányok. 1980. Bukarest, 1980. 107-110.
11. GyÉLt. Az 1716-os, 1717-es, 1721-es vizitáció iratai. Csíkszék.
12. Kovács András - Kovács Zsolt: Erdélyi római katolikus egyházlátogatási jegyzőkönyvek és okmányok. i. m. 116-143.
13. GyÉLt. Az 1735-ös, az 1762-es, az 1766-68-as, az 1775-ös vizitáció iratai.
14. CsLt. 27/XLI/37/1786.
15. CsLt. 27/XLI/30/1786. Erogál: kiad, kifizet.
16. VeszEly Károly: i. m. 23-24
17. VeszEly Károly: i. m. 23-24, 37, 41, 44.; CsSzM. Vizitációs jegyzőkönyv. Ltsz. 6256/101.
18. Sebestyén Kálmán: Kalotaszeg népoktatása a XV. századtól 1848-ig. Művelődéstörténeti Tanulmányok. Bukarest, 1979. 138-160.; SIpos Gábor: Marosszéki népoktatás a XV. századtól 1848-ig. Művelődéstörténeti Tanulmányok. Bukarest, 1980. 107-136.
19. Kovács András - Kovács Zsolt: i. m. 116-143.; GyÉLt. Az 1732-es (?); az 1735-ös vizitáció okiratai.
20. Benkő Károly: Csík-, Gyergyó, Kászon. Kolozsvár, 1853. 43.; Imreh István: Erdélyi eleink emlékezete. Budapest, 1999. 264-265.
21. GyÉLt. Szentszéki iratok 1797/2: A gyergyói tanítók, sekrestyések és harangozók instanciája a vikáriushoz; A gyergyói kántorok folyamodványa a guberniumhoz; A felcsíki szentszék, egyházi bíróság ítélete. 1780. Kiadva 1804-ben. Csíkszentmiklósi parókia levéltára.
22. MÉSZÁROS István: i. m.; GyÉLt. De scholis coronensibus (1765?).
23. GyÉLt. Szentszéki iratok I. doboz.
24. CSLt. 27/10/1645.
25. CsLt. 29/30/35 (Hosszúaszó).
26. CsLt. (27/23/1697).26
27. GyÉLt. Az 1717., 1721., 1731., 1753. és az 1765. évi vizitáció iratai.
28. CsLt. 27/XLVI/1789/37.
29. Mészáros István: i. m. 220-223.
30. Országos   Széchényi  Könyvtár.   Kézirattár.  Petri András-énekeskönyv  (a volt Jancsó-kódex).
31. HOLL Béla (szerk.): Régi magyar költők tára. XVII. század. Katolikus egyházi énekek. Budapest, 1974. 556-557.
32. Domokos Pál Péter: „...édes Hazámnak akartam szolgálni..." Budapest, 1979. 166.
33. Takács György: Aranykertbe aranyfa. Budapest, 2001. 129, 226-227, 240, 251, 263.
34. Tánczos Vilmos: Gyöngyökkel gyökereztél. Csíkszereda, 1995. 72, 108, 111, 151, 172, 176, 182.
35. SzOkl. IV. Kolozsvár, 1896. 182-184.
36. Tóth István György: Az első székelyföldi katolikus népszámlálás. Történelmi Szemle. 1998. 1-2. 61-85. (Muckenhaupt Erzsébettől kapott adat).
37. Mészáros István: i. m. 162-165.
38. VeszEly Károly: i. m. 45-48, 53, 62-62, 71-73, 123124, 293.
39. IMREH István: A törvényhozó székely falu... i. m. 105.; Imreh István - PATAKI József: i. m. 277.
40. CsLt. 29/30/35.
41. VeszEly Károly: i. m. 293.
42. Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. V. 799. (1786)
43. Kovács A. - Kovács Zs: i. m. 116-143.
44. GyÉLt. Szentszéki iratok.
45. GyÉL. Szentszéki iratok. 1731, 1732, 1747 vizitáció iratai.
46. GyÉLt. De scholis coronensibus.
47. Mészáros István: i. m. 58-61.
48. GyÉLt. Az 1776-os, az 1817-es vizitáció iratai.
49. SIpos Gábor: i. m. 119-120.; Sebestyén Kálmán: i. m. 148-150, 234. Salamon Lajos, jenőfalvi tanító úgy tudta, hogy régen, hagyomány szerint itt az egyedüli szemléltető eszköz a homokláda volt.