|
|
Abstract: [Folk beliefs connected to suicide in Gyimesközéplok (Hung.; - Rom.: Lunca de Jos)] The main goal of this essay is to give the most complete picture of folk beliefs connected to suicide among the Csangos of Gyimes for the sake of understanding their part in forming the Csangos' attitude toward suicide. Firstly we deal with folk beliefs directly connected to suicide such as the devil's role, ideas on suicide's soul afterlife, connections between suicide and weather or beliefs about the suicide's rope. Secondly we describe the Csangos' theory about fate, death and afterlife as the background of the beliefs above and finally we analyse the "life" of these beliefs with a special concern on differences between generations.
Based on these all we can state that among the Csangos of Gyimesközéplok these days still exists a very reach and alive system of beliefs connected to suicide and it has got several elements generally known and expected among all generations which form directly their attitudes toward suicide. About the other part of beliefs the details show that while older generations know and believe in them and the middle aged know but often question their truth, among youngsters both the knowledge and believe in them seem to be occasional so their affect on attitude is in inverse proportion to age.
Rezumat: [Credintele populare legate de sinucidere la Lunca de Jos; magh.: Gyimesközéplok] În acest studiu am încercat sá oferim, în limita posibilitátilor, o imagine cât mai completá a credintelor populare legate de sinucidere în rândul ceangáilor din Lunca de Jos, pentru a intelege rolul lor în formarea atitudinii ceangáilor fatá de sinucidere. În consecintá ne-am ocupat pe larg de credintele legate de rolul dracului, de soarta sufletului decedatului pe lumea de apoi, legate de relatia dintre sinucidere si vreme, respectiv de frânghia spânzuratului. În cea de a doua parte am analizat imaginea mai generalá a mortii, respectiv tema soartei, a mortii si a lumii de apoi, fundalul credintelor de mai sus, iar partea finalá sintetizeazá concluziile studiului, respectiv problema diferentelor dintre anumite generatii.
În baza acestora putem spune cá în rândul ceangáilor de la Lunca de Jos, chiar si în prezent existá o lume bogatá si vie a credintelor legate de sinucidere, cu mai multe elemente acceptate si cunoscute la modul general, fára diferente generationale, ceea ce are un rol decisiv în formarea atitudinii ceangáilor fatá de sinucidere. În ceea ce priveste elementele cu alte implicatii ale acestor credinte, ele sunt în mod general caracteristic cunoscute si crezute de cátre cei vârstnici - cunoscute, dar tratate cu distantá de cátre cei de vârste medii, iar tinerii le cunosc sau le cred doar în micá másurá -, asadar rolul acestora în formarea atitudinii este invers proportionalá cu vârsta.
Összegzés: Jelen tanulmányban elsődlegesen arra törekedtünk, hogy az adott keretek között a lehető legteljesebb képét nyújtsuk a gyimesközéploki csángók öngyilkossághoz kapcsolódó hiedelmeinek, annak érdekében, hogy megítélhessük azok szerepét a csángók öngyilkossághoz kapcsolód attitűdjének formálásában. Ennek megfelelően előbb részletesen foglalkoztunk olyan, a kérdéshez közvetlenül kapcsolódó hiedelmekkel, mint az ördög szerepe, az elhunyt lelkének túlvilági sorsára vonatkozó elképzelések, az öngyilkosság és az időjárás összefüggéseit taglaló vagy éppen az akasztott ember kötelére vonatkozó hiedelmek. A második részben mindezeknek a hiedelmeknek szélesebb hátteréül szolgáló halálkép, közelebbről szólva a sors-halál-túlvilág témakörét elemeztük, míg a záró szakaszban a hiedelemkör életére vonatkozó legfontosabb tanulságokat foglaltuk össze, külön kitérve az egyes generációk közötti eltérések kérdésére.
Mindezek alapján összefoglalóan megállapítható, hogy a gyimesközéploki csángók körében még napjainkban is egy nagyon gazdag és sok elemében élőnek tekinthető öngyilkossághoz kapcsolódó hiedelemvilággal számolhatunk, melynek több, a korosztályoktól függetlenül általánosan ismert és elfogadott eleme is van, ami közvetlenül, meghatározó módon alakítja a csángók öngyilkossághoz kapcsolódó attitűdjét. A hiedelemkör ezeken túlmutató, egyéb elemeire általánosan jellemzőnek azt tarthatjuk, hogy azt az idősek ismerik, és nagyobbrészt hiszik is, a középkorúak ismerik, de gyakran fenntartásokkal kezelik, míg a fiataloknál mind az ismertség, mind a hit esetlegesnek tekinthető, így azok attitűd-meghatározó szerepe fordított arányba állítható az életkorral.
A gyimesi csángók öngyilkossághoz kapcsolódó attitűdjét feltáró kutatás eredményeiből már ízelítőt kaphattak a Csíki Székely Múzeum Évkönyvének olvasói. A 2007-2008-as kötetben megjelenő tanulmány az attitűd viselkedésben megnyilvánuló elemeit részletezte.1 Jelen írásunkban a viselkedést alapjaiban meghatározó mentális elemek egy szegmensének bemutatására vállalkozunk. Az attitűd mentális elemei magukban foglalják mindazokat az ismereteket (kognitív oldal) és érzelmeket (affektív oldal), melyek az attitűd tárgyára, vagyis az öngyilkosságra vonatkoznak. Ezen belül a kognitív elemek is több szinten szerveződnek, és részét alkotják egyfelől az öngyilkossághoz kapcsolódó tudásnak a közösség hagyományai által meghatározott irracionális elemei (lényegében a néphit témánkhoz kapcsolódó releváns területei), másfelől az ismereteknek mindazon, a hiedelmeken kívül eső része, mely egyaránt tartalmazhat racionális és irracionális elemeket. Ez utóbbit összefoglalóan, mintegy munkadefinícióként, nézeteknek nevezzük.2
Jelen keretek között csak a hiedelmek bemutatására nyílik lehetőség. Ezen belül először az öngyilkossághoz közvetlenül kapcsolódó hiedelmeket elemezzük, majd az ezek hátteréül szolgáló, a gyimesi csángók halálképének szerves részét alkotó sors-halál-túlvilág kérdéskörével foglalkozunk röviden, végezetül a hiedelmek életéről szólunk, vagyis azt vizsgáljuk meg, hogy az addigiakban bemutatott hiedelmek milyen mértékben tekinthetőek élőnek a csángók közösségében, különös tekintettel a generációk között meglévő eltérésekre.
1.1. Az ördög
A gyimesi csángók dualisztikus világképében, ahol az Isten az abszolút jó, az ördög, mint a gonoszság megtestesítője, a legfőbb rossz, negatív princípiumként jelenik meg. A katolikus tanítás által nagymértékben befolyásolt alakja azonban számos korábbi hiedelemlény szerepét, funkcióját is magára öltve formálódott. PÓCS ÉVA ír arról, hogy az egyházi eredetű általánosítás, mely szerint minden rossz az ördög műve a paraszti hitvilágra is milyen nagy hatást gyakorolt, mutatja ezt a személytelen rontás fogalmának ördögként való megjelenítése, valamint bizonyos, régen közismert rosszindulatú lényeknek a hitvilágból való kiszorulása folyamán az ördögre való felcserélődése.3 Az ördög létében való hit elevenen él Gyimesben és a fent említett kettősség is megfigyelhető a vallomásokban.
Az ördög, mint személy megjelenési formája két forrásból táplálkozik. Egyrészt az évszázadok során az egyház és a közgondolkodás által formált sztereotip szarvas-patás-szőrös, fekete, csúf alak, melyet a templomból, képekről, színdarabokból, sőt a televízióból ismernek a helyiek, másrészt a hiedelemtörténetek vörös sipkás-vörös csizmás alakja. Mindkettővel kapcsolatban megfogalmazódik azonban a kétkedés hangja: „Én még nem láttam, nem tudom." Ez a kétkedés azonban nem annyira az ördög létének, sokkal inkább a plasztikus formában történő megjelenítésnek szól, hiszen az ördögöt nem annyira, mint konkrét alakot, sokkal inkább, mint szellemi lényt illetve általánosságban a világban megjelenő ROSSZAT képzelik el. Ő az, aki az embert arra ingerli, hogy Isten ellen cselekedjen, hogy ártson embertársainknak, káromkodjon, ne menjen templomba. Bárhol, bármilyen formában megjelenhet (éppen ezért nem tulajdonítanak nagy jelentőséget a képszerű megfogalmazásának), itt a földön, az emberek között, sőt az emberekben van, fel kell ismerni és harcolni kell ellene, különben uralkodik.
Az eddigiekkel szemben az ördög alakjának van egy az egyházi tanításoktól távolabb álló vonása is. Mindenféle „fermenkálást", rontást az ördög munkálkodásának tekintenek. Aki olyannal foglalkozik, az ördöggel foglalkozik. Jól mutatja ezt, hogy a gyimesi boszorkány egyik sajátos segítőjét, a piros nyakkendős békát, mely a tejelvevés eszköze, egyenesen azonosítják az ördöggel. Ugyanez az azonosítás jelenik meg a lüdérc alakjával kapcsolatban is. Magyar Zoltán szavaival élve, „a két hiedelemlény - a lüdérc és az ördög - ugyanaz a lény, a lüdérc mindössze az ördög egyik megjelenési formája".4
A keresztény tanoktól ugyancsak teljesen távol álló az „ördögszolga" alakja, mely az ördög címszó alatt gyakran elsődleges értelemben szerepel a szakirodalomban.5 Az általánosan elterjedt vonásoknak megfelelően Gyimesben is az olyan emberekkel kapcsolatban fogalmazódik meg az állítás „ennek ördöge van", aki látványosan gyarapodik, hirtelen nagyobb vagyonra tesz szert. A hiedelemtörténetek szerint az ördög gazdája számára minden munkát elvégez, ezért cserébe azonban fokozatosan emészti el őt, illetve a halála után megkaparintja a lelkét. Megszabadulni vagy úgy lehet tőle, hogy eladják vagy még inkább úgy, hogy olyan feladatot adnak neki, ami erejét túl hosszú időre leköti, így nem tud visszatérni gazdájához. Ez utóbbira tipikus és általánosan ismert példa az „ördög malma", egy szikla a Gyimeshez közeli Nagyhagymás és Egyeskő közelében, ahol az ördög a hagyomány szerint gazdája parancsára őrli a folyamatosan hulló köveket.
Az öngyilkossággal kapcsolatban azonban nem ezek a vonások, inkább az egyház által sugalmazott kép dominál. Az ördög, mint kísértő jelenik meg, aki segíti az embert a bűn végrehajtásában, támogatja a rosszban, és mindezt azért, hogy a lelkére rátehesse a kezét, azt a pokolba, az örök kárhozatra juttassa. Erre utalnak azok a funkciók, melyeket a hiedelemtörténetekben betölt. Ő az, aki megkísérti az embert, aki rábírja arra, hogy elpusztítsa magát, ő jár közbe ennek a végzetes tettnek az elkövetése érdekében. Ha valaki rászánta magát, már nem tud visszafordulni, mert az ördögök közrefogják. Nem engedik nyugodni, nem hagyják, hogy másra gondoljon, addig hajtják, amíg el nem követi a tettét. Az olyanon már az ördög uralkodik, az segíti, irányítja.6 Vannak arra vonatkozó adatok, hogy amikor valaki fel akarja akasztani magát, az ördögök muzsikálnak körülötte, örülnek a tettének, mert megkaphatják a lelkét. Általános vélekedésnek tűnik az, hogy az ilyen ember az ördögnek adja magát, azok viszik el a lelkét, mely a pokolra kerül. Többen is említettek olyan esetet, mely szerint az öngyilkossági kísérlet után az érintettek arról számoltak be, hogy ördögök fogták körül őket (szuronyos katona, csendőr, fekete ember alakjában), és valamivel (szurony, bajonett, izzó vas) szurkálták a szemüket, amiért hátrálniuk kellett, s így szorították a hurkot a nyakukra.7 Ezekben a történetekben az ördög aktívan cselekvően jelenik meg, s úgy befolyásolja az eseményeket, hogy az ember számára ne legyen visszaút. Éppen ezzel az állandó jelenléttel, az „ördög éberségével" magyarázható az a hit, hogy az öngyilkosságot nem lehet még viccből, vagy kíváncsiságból sem próbálgatni, mert az ördögök lesik az alkalmat, ott vannak, figyelnek, és elintézik a végzetes kimenetelt még az ilyen „ártatlan" esetekben is.8 Egyediségében érdekes az a történt, melyben az öngyilkosságot megkísérlő személyt mintha megszállták volna az ördögök, elváltozott a külseje, a tekintete, a szent dolgokat szétdobálta, a segítségére siető pap szekere pedig nem tudott a közelbe menni, mivel a lovakat valamilyen különleges erő megállította.9
Az itt megrajzolt kép a determinizmus érzését keltheti az olvasóban. Az ördög az aktív, a cselekvő, az ember pedig ki van szolgáltatva, játékszere a gonosznak. Ha egyszer elkezd az öngyilkosság gondolatával foglalkozni elveszett, nincs visszaút. Ezt a szemléletet hangsúlyozza FRIDA BALÁZS és KALAS GYÖRGYI is tanulmányában: „A gyimesi csángók (...) a szabad akarattal szemben egyfajta fatális kényszerpályát látnak az öngyilkosság elkövetésének folyamatában, amely determinisztikusan diktálja - az egyén valódi akarata ellenében - a tett elkövetését. A csángók között számos történet kering, melyben az öngyilkos kapálózik, menekülni próbál a kötél elől, egyre csak szabadulni akar az ördög kísértéséből, és akkor »véletlenül« fonódik a nyaka köré a hurok, és amint még jobban és jobban hátrál és tovább kapálózik, egyre szorosabbá válik a béklyó, és már öntudatát vesztve szorul halálossá az ördögi kör a nyaka körül. "10 Ez az álláspont annyiban kiegészítésre szorul, hogy az áldozat előzetes szándéka (elgondolja, ráadja magát) mindenképpen szükséges ahhoz, hogy az ördög hatalma életbe léphessen, mindenesetre ezáltal az előre elrendelt sors és a szabad akarat problémájához jutunk el, amiről még a későbbiekben bővebben szó lesz, hiszen nem lényegtelen eleme az általunk elemzett kérdésnek.
Mindezek mellett megjegyzendő, hogy a hit, az imádság, és az istenhez való odafordulás által, ahogy azt látni fogjuk, van mód kiszabadulni az ördög bűvköréből.
1.2. Lélek, kísértet, kirekesztett lélek
A gyimesi csángók elképzelései az öngyilkos lelkéről szervesen illeszkednek a túlvilági életről megfogalmazott képükbe. Mivel ez utóbbiról még bővebben szó lesz, itt csak néhány mondatban utalunk rá. Hitük szerint s egyben a katolikus egyház tanításának megfelelően az ember halála után elszámol életével, és jó illetve rossz cselekedeteinek megfelelően jutalomban vagy büntetésben részesül. Ez utóbbi a bűnök súlyának mértéke szerint lehet hosszabb vagy rövidebb időre szóló is, legvégső esetben örökkévaló.
Ebből a szemszögből vizsgálva, aki önkezével vet véget saját életének, vét az élet szentségét védő isteni parancs, „Ne ölj!" ellen s ezt olyan formában teszi, hogy még csak lehetőséget sem hagy magának az esetleges megbánásra, hiszen tragikus tette egyben földi életének a végét is jelenti. Továbbmenve, végzetes tettével egyben Isten helyébe is lép, megkérdőjelezve annak fennhatóságát, hiszen az általános felfogással szembe helyezkedve, mely szerint az élet Isten ajándéka s azt csak Ő maga veheti el, az öngyilkos Isten akarata ellenére önhatalmúlag befejezi azt. Ilyen súlyos bűn túlvilági büntetése nem lehet más, csak az örök kárhozat. Az öngyilkos lelke a pokolra kerül, azon az ördögök uralkodnak. Ő maga soha nem láthatja meg az Isten színét, nem számíthat annak máskülönben végtelen irgalmára és megbocsátó szeretetére.
Könnyen felismerhető mindebben az egyház évszázadokra visszanyúló tanítása, mely hangsúlyozza, hogy az öngyilkosoknak a pokol jut osztályrészül a túlvilágon, s a bibliai Júdásra oly gyakran alkalmazott kifejezéssel élve ők a kárhozat fiai. A katolicizmus napjainkban természetesen már nem képviseli ezt a felfogást. Tanítása szerint nem az ember, hanem csakis a Mindenható Isten joga az ítélkezés, mi magunk nem láthatunk bele Isten titkaiba, így természetesen nem tudhatjuk az öngyilkos lelkének túlvilági sorsát sem. Ez a dogmatikai változás azonban a plébánosok prédikációi ellenére csak lassan megy át a köztudatba s a csángók körében csak fokozatosan változtatja meg az öngyilkosok túlvilági büntetésébe vetett hitnek az erősségét.
Az öngyilkos lelkének túlvilági sorsáról más hiedelem is él Gyimesben, mely lényegesen távolabb áll az egyházi tanoktól, viszont egybecseng a más vidékekről ismert néprajzi leírásokkal. A szakirodalomban számos adat mutatja, hogy az öngyilkosok lelke a halál után nem tud nyugodni, kísértet lesz, mely visszajár, és háborgatja a közösség nyugalmát.11 Ez a hiedelem Gyimesben is fellelhető. Úgy tartják, az öngyilkos lelkéből kísértet, úgynevezett kirekesztett lélek lesz.12
A hiedelemszövegek alapján kirekesztett lélek lesz, aki olyan súlyos bűnnel hal meg, hogy még a pokolba sem fogadják be, onnan is kirekesztődik s így örökkévaló, vagy bizonyos módon megszabott ideig tartó bolyongásra van kárhoztatva a földi és a túlvilági lét határán. Amint látható tehát, nem csak egy a kifejezetten öngyilkossághoz kapcsolódó hiedelemlényről van szó, más súlyos bűnnel eltávozottak is számolhatnak ezzel a sorssal, ilyen szempontból az önelveszejtők egy nagyobb csoport általános vonásait öltik magukra. Elkülöníthetőek azonban a visszajáró halott alakjától, ami egyrészt ahhoz a hiedelemhez kapcsolódik, hogy az elhunyt lelke bizonyos ideig (ált. hat hét) nem távozik el véglegesen az élők közül, másrészt ahhoz, hogy az valamiben hiányt szenved, esetleg elrejtett valamit s ezért nem tud nyugodni, ezért látni a jeleket. A kirekesztett lélek szintén elkülöníthető a kísértetek egyéb, olyan Gyimesben is ismert csoportjától mint például a határsértők, akik azért bűnhődnek, mert életükben elmérték más földjét, vagy a háborúban elesettek bolygó lelkei.13
A kirekesztett lélek a következő funkciókkal bírhat a szövegek alapján: bolyong, nem tud nyugodni, járkál, visszajön és ijesztget, megkísérti az embert, igyekszik kétségbe ejteni, vagy rávenni, hogy az végezzen magával, kárt okoz (elpusztulnak az állatok, a tyúk, a marha), zajt kelt, zerget. Az emberek viszonyulásának az alapvonása pedig a félelem. Félnek, irtóznak az öngyilkostól, és félnek azon a helyen is, ahol a tragikus eset történt. Bár van olyan adatközlő, aki azt vallotta, hogy ő bizony nem fél, és többen is bizonytalanságuknak adtak hangot a kísértetek kapcsán, azt mindenki megerősítette, hogy a legtöbb ember alapmagatartását a félelem határozza meg.
Szakirodalmi adatok alapján az ilyen léleknek bizonyos, meghatározott ideig kell bolyongania: vagy míg újabb öngyilkos fel nem váltja, le nem jár az ideje, esetleg amíg ameddig rendes körülmények között élt volna.14 A gyűjtött anyagban erről a kérdésről megoszlanak a vélemények, nem bontakozik ki egységes kép. Megjelenik az a motívum, amit a Magyar Néprajz összefoglalójában olvashatunk, eszerint addig bolyong a lélek, amíg másik öngyilkos fel nem váltja, akkor az ő lelke megszabadulhat a szenvedéstől.15 Ezzel magyarázható a kirekesztett lélek azon funkciója, hogy igyekszik megkísérteni mást is, kétségbe ejteni, hogy szörnyet haljon, vagy rávenni, hogy pusztítsa el magát, és így az menjen helyette.16 PÓCS ÉVA ezt nem helyi, hanem általános adatként közli, magam is ezt tekintem a legteljesebb változatnak. Ez azonban csak néhány adatközlőnél található meg, és egyikük később azt is mondja, hogy az ilyen lélek nem nyugodhat, ha kétségbe ejt is valakit és az öngyilkos lesz, akkor nem felváltja, hanem mindketten bolyonganak, mivel az isten az ilyeneket soha nem fogadja magához. Gyimesbükkről olyan adatunk is van, hogy konkrét ideig, hat hétig jár vissza, ekkor van ugyanis mise a lelki nyugalmáért. Ezt a „hathetes misét" Gyimesbükkön többen is az elmaradt temetési szertartás pótlása ként értelmezik. Ez a visszajáró halott és a kirekesztett lélek alakjának összemosódására utal. Egyik adatközlő pedig úgy nyilatkozott, hogy addig jár vissza az öngyilkos lelke, amíg el nem feledkeznek róla. Itt már nincs szó a kísértés funkciójáról, sem örök bolyongásról, vagy meghatározott időről, az emberek világába kerül át a magyarázat, és profán színezetet kap.17
A visszajárás elhárítására, az elhunyt nyugalmának biztosítására és az élők megnyugtatására léteznek természetesen az egyház által kínált, és a közösség által elfogadott, „bevett" eszközök: a hely megszentelése, az ima, a miseszolgálat, amiről előző tanulmányunkban már részletesen szóltunk.18
Az eddig elmondottak egy sajátos ellentmondásra irányítják a figyelmet az öngyilkos lelkével kapcsolatban. Arra a kérdésre, hogy mi történik annak a lelkével, aki elpusztítja magát egybehangzó a válasz: az ördögök elviszik a lelkét, a pokolba kerül, nem látja meg soha az Isten színét. Van, aki külön hangsúlyozza, hogy ez egy megbocsáthatatlan vétek, az Isten az ilyet soha nem veszi magához. Ezeken a megnyilvánulásokon erős egyházi hatás érezhető, ellenben az azt követően elemzett hittel, mely szerint az ilyen lélek kirekesztett, visszajár, bolyong, nem tud nyugodni, kísérti az embereket. A miseszolgálat gyakorlata is ellentmondást jelent, hiszen a katolikus tanítás szerint az elkárhozott, pokolra jutott lelkeknek (ahogy azt az adatközlők is tartják) már nincs hasznára az ima, az csak a purgatóriumban lévőkön segíthet. Ezekben az esetekben egy az egyház által nyújtott szolgáltatást alkalmaznak az egyház által nem elfogadott célra.
Az adatközlők számára mindezek nem jelentenek valójában ellentmondást. Az ő világképükben - és ez a néphit sajátosságának tekinthető - a különböző eredetű és funkciójú hiedelmek együtt, illetve egymást kiegészítve alkotnak egy nem feltétlenül logikus rendszert. A néphit szinkretizmusának példái ezek, ahol a keresztény elemek keverednek más jellegű és eredetű hiedelmekkel.
1.3. Időjárás
Az időjáráshoz kapcsolódó legszélesebb körben elterjedt hiedelem az, hogy ha valaki öngyilkosságot követ el, felakasztja magát, azt az időjárás megváltozása is jelzi nagy szél, csúf, rossz, viharos idő, esetleg jégeső formájában.19 Általánosan ismertnek tekinthető ez a gyimesi csángók körében is, melyet gyakorlatilag valamennyi adatközlő ismer.20 Az idő változásának kifejezésre a következő kifejezéseket használták: „szél", „szélvész", „nagy vihar", „nagy üdő", „görgeteges idő", „az ég a fődvel össze vót vegyülve", „szél fú, csattogtat", „csattognak a fák, szaggassa azokat a fákat a szél" stb.
A magyarázatát ennek a furcsa időváltozásnak rendszerint kétféleképpen adják meg. Az első szerint az akasztott lelkét akkor viszik az ördögök a pokolba, s azért van ez a szeles idő.21 A másik magyarázat szerint az Isten mutatja ki ilyenkor a haragját s ezzel a csúf idővel jelzi, hogy az öngyilkosság rossz, bűnös cselekedet. Ebben a formában tehát az időjárás az Isten ítélete az elhunyt felett.
A recens anyagban az is előfordul, hogy nem csak akkor van ilyen csúf idő, mikor felakasztotta magát valaki, hanem a temetésén is. Ez esetben azonban már nem speciálisan az öngyilkossághoz kapcsolódó hiedelemmel állunk szemben, hiszen ebben nem nehéz meglátni a kapcsolatot az „egyéb bűnös halottak", boszorkányok, tudományosok vagy éppen kommunisták temetésén tapasztalható csúf időjárással. Ez a motívum pedig már a szép halál-csúf halál kérdéséhez, és temetés napjának időjárása mint az ember életének megítélése kérdésekhez vezet el.
Egy további, a szakirodalomból nem ismeretlen, az időjáráshoz közvetve kapcsolódó hiedelem szintén él a gyimesi csángók körében, mely szerint, ha öngyilkosnak harangoznak, akkor a harang elveszíti erejét, és nem használ a vihar ellen.22 A hiedelem meglétét és aktív voltát nagyban segíti az a tény, hogy mindhárom gyimesi községben él még a gyakorlata annak, hogy az öngyilkosokat a megszokott egyházi szertartás nélkül külön helyre, harangszó nélkül temetik, és a vihar elleni haran-gozás gyakorlata is élő.
1.4. Az akasztottak kötele és egyéb hiedelmek
Az akasztott ember köteléhez kapcsolódó hiedelemnek, mely szerint az szerencsét hoz birtokosának, Gyimesben egy kimondottan az állattartáshoz
és a vásározáshoz kapcsolódó formája ismert.23 Könnyen érthetővé teszi ezt a tény, hogy még napjainkban is a csángók döntő többségének az elsődleges megélhetési forrást az állattartás jelenti. A hiedelem helyi változata szerint akinek egy kicsi darabka a birtokában van egy akasztott ember köteléből, az bármilyen állatot hajt a vásárra jó szerencsével jár, olyan sokan jönnek hozzá, mint amennyien az akasztott embernek a csodájára jártak. Ennek a hiedelemnek a háttereként, VIRT ISTVÁNnal egyetértésben, az ördöggel kötött szövetséget látjuk, mely a kötél megszerzése által jött létre, ez segíti tulajdonosát a szerencséhez s ezáltal a gyarapodáshoz.24
Az általam gyűjtött gyimesi anyagban három nagyon érdekes és párhuzam nélküli adat van. Az első az akasztott ember kötele hiedelem egy variánsaként értelmezhető, eszerint arról a fáról, amire valaki felakasztotta magát, egy vesszőt törnek s azzal hajtják az állatot a vásárba a szerencse nem marad el, a vásár sikeres lesz. A második szerint ha valakiről azt mondják, hogy felakasztotta magát, de a hír nem bizonyul igaznak, a végén úgyis azáltal kell meghalnia. Itt a kimondott szó erejébe vetett hit megjelenését látjuk. A harmadikban az a vélemény fogalmazódik meg, hogy az öngyilkos abban az órában született, mint Júdás, Jézus árulója és ez az oka tragikus halálának. A sorsszerűség jelenik meg ebben a képzetben: már a születésekor el van rendelve a tragikus halála az ilyen embernek. Ugyancsak Gyimesből való, egyedülálló, és a mondanivalójában nagyon hasonló a FRIDA BALÁZS és KALAS GYÖRGYI által közölt hiedelem, mely szerint az embernek már születése előtt el van rendelve, hogy önmaga végez az életével: „az újszülött léleknek álmában megjelenik a szentlélek galamb képében, és ha virágra száll, akkor békés halála lesz az illetőnek, ha pedig fára száll, akkor akasztott lesz abból az emberből" .25
Amennyiben további gyűjtések a fenti hiedelmek párhuzamait szolgáltatják, az első az akasztott ember kötelének, ill. általában a vele kapcsolatban lévő tárgyak szerencsehozó hatásának a példatárát szélesítené, míg az utóbbi három hiedelem az előre elrendelt sors, a determinizmus kérdéséhez jelenthetne adatokat, mellyel a következő fejezetben foglalkozunk.
2.1. Sors
„Ez így kellett legyen." „Ez így volt megírva." „A bajt elkerülni nem lehet." „Ami valakire ki van mérve, azt el kell viselje." Az ilyen és ehhez hasonló kifejezések, szófordulatok mindennaposak Gyimesben. Gyakran, mint hosszasan előadott, általában valamilyen szerencsétlen eseményt elbeszélő történet záró mondatai szerepelnek, de elhangozhatnak a hallgatóság részéről is, mintegy vigasztalás, megnyugtatásképpen az elbeszélő felé. Sokszor a beszélgetők bele sem gondolnak, szavaik mögött milyen mély tartalom bújik meg. A csángókra oly annyira jellemző isteni gondviselésbe vetett hit gyakran tudattalan, csak szólásszerűen visszatérő megjelenései ezek.
Lássuk, mit is takar ez a korábbi évszázadok egyházi tanításai által oly erősen befolyásolt hit: az ember élete fogantatása pillanatától meg van írva egészen a halála órájáig. Egyetlen hajszála sem hullhat el úgy senkinek, hogy az Isten akarata (tudta) nélkül történne. Az élet minden pillanata benne van Isten „nagy könyvében". A sorsát senki elkerülni nem tudja, hiába próbál elmenekülni előle, az úgyis utoléri.26 Bár a sorsnak egyedül Isten a tudója, számos jel és jósló eljárás ismeretes, amelyek segítségével az ember megtudhat valamit a rá váró jövőről. Mondják például, hogy aki páros napokon születik (kedd, csütörtök, szombat, vasárnap) szerencsés lesz az életében, aki viszont páratlanon az szerencsétlen. Az álmok is utalhatnak a ránk váró sorsra.27 Utólag is gyakran hangzik el az értékelés valakinek az élete kapcsán: „No, ez is szerencsétlen (esetleg szerencsés) órában született.", mintegy megmagyarázva az események alakulását. Az előre elrendelt sorba vetett hit megnyilatkozása mellett, ilyen formában, mintegy utólagos igazolás, magyarázatként is értelmezhető az előző fejezet utolsó két hiedelme. Az akasztott szerencsétlen órában született, éppen mikor az áruló apostol, Júdás. Az újszülöttnek álmában a szentlélek nem a virágra szállt... Ha ez nem így történik, a sorsuk is másabb lett volna. És persze a haláluk. Hiszen, mint az eddigiekből is kiderül, az előre megírt sors nemcsak az élet menetére, hanem a halálra, mint az élet lezárására is kiterjed. Mindenkinek meg van írva az óra, amikor és a mód, ahogyan meg kell halnia, azt elkerülni semmiképpen nem tudja. Másfelől viszont ameddig „élő napja" van az embernek, bármit tehet, akár fel is akaszthatja magát, úgy is élni fog. Ebben az értelemben az is a megírt sors része, ha valaki
önkezével vet véget az életének. Ez látszólag szemben áll az öngyilkossághoz kapcsolódó hiedelmek sugallta képpel, azonban komoly pszichológiai jelentősége van kérdésünk szempontjából, amiről még a későbbiekben szó lesz. Mindenesetre ez a fatalisztikus szemléletmód, a világ ilyetén való determinisztikus szemlélete, mely megkérdőjelezi az ember szabad akaratát fontos jellemzője a gyimesi csángók hagyományos világképének.
2.2. Halál
A halál és kultúra kapcsolatával, valamint a halálkép meghatározásával számos könyvében és tanulmányában foglakozó Kunt Ernő többször is hangsúlyozta, hogy „a mulandóság tudata mélyen áthatja a paraszti kultúrát, a paraszti közösségek tagjaiban mindig ébren van az emberi élet végességének tudata"..28 Más helyütt pedig a különböző kultúrák halálhoz való viszonyát osztályozva állapította meg, hogy míg vannak kultúrák, melyek tagadják vagy elutasítják a halált, illetve találhatunk példákat a halál megszokására valamint a halálvágyra is, addig a távol-keleti népekhez hasonlóan az európai, így a magyar parasztságnál is a halál elfogadása az általános.29
Gyimesközéplokon is él ez a szemléletmód, a halálnak az élet természetes velejárójaként való látása. „ Aki megszületik, annak meg is kell halnia." szokták mondani. Tankó Gyula, gyimesközéploki tanárember is, a gyimesi szokásvilágról írott könyvében, arra hívja fel a figyelmet, hogy a mulandóság tudata milyen mélyen él a helyiek tudatában s hogy ez kifejeződik mindennapi terveikhez kapcsolódóan is: „Egy idő után mindenki gondol a halálra. Kevés itt az olyan ember, aki ha valami tervéről beszél, ne tenné rögtön hozzá: »Ha az Isten megsegít«, »Ha élek, mert ahogy mondják ember tervez, Isten végez. «".30
Ezzel is magyarázható, hogy a csángók általában nem félnek a haláltól. „Attól nincs mit félni, az eljő így is, úgy is.", mondják. A halál elkerülhetetlenségét szemlélteti az az egyik adatközlő által elmondott mondaszerű történet is, melyben az öregasszony ráveszi az érte jövő halált, hogy csak másnap vigye el, majd elbújik az óvodában, bízva abban, hogy a kisgyerekek között a halál nem talál rá, az azonban minden igyekezete ellenére mégis elviszi a következő napon.
A félelem amennyiben megfogalmazódik, nem elsősorban a halál tényének, mint a halál kínjának, vagyis a velejáró szenvedésnek szól. Illetve annak a minden emberben eredendően meglévő bizonytalanságnak, ami az elmúlás tényével együtt jár, hiszen senki sem tudhatja biztosan, mi vár rá, mert „onnan még senki sem jött vissza". A csángók szerint azonban ez a bizonytalanság a vallásos ember számára feloldható az Istenbe vetett bizalomban: „aki Istenben bízik, annak nem kell félnie a haláltól", és ehhez természetes módon kapcsolódik a túlvilági életbe vetett hit.
Természetesen van különbség halál és halál között is. Szép halálnak számít elsődleges értelemben az, ha valaki hosszabb szenvedés nélkül, hírtelen hal meg. Ha lehet ilyet mondani, úgy talán még szebbnek tekinthető a halál, ha rövid betegeskedés után következik be, hogy a hozzátartozóknak is legyen lehetőségük készülni a végső búcsúra. Emellett még a halálra való magfelelő felkészülés is a szép halál fontos velejárójának tekinthető. Az embernek legyen lehetősége lezárni függőben lévő dolgait és élni a szentségekkel, gyónással, áldozással, hogy Istennel és emberrel egyaránt megbékülve mehessen a Mindenható elé. Mindez természetesen csak a meglett korú, idősebb emberekkel kapcsolatban állítható. Ha fiatal hal meg ilyen körülmények között, azt nem szépnek, sokkal inkább tragikusnak tekintik, hiszen az még élhetett volna.
A néprajzi szakirodalomban a szép halál ellentétpárjaként szereplő csúf halál kifejezést a gyimesiek nem használják. Ha valaki csak hosszas ágyban fekvést követően, vagy csak nagy kínok árán tud meghalni, általában azt mondják: „hogy megszenvedett", „megváltás volt neki a halál", „de nehéz halála volt", „a Jóisten megszabadította". Egyedül talán az önakasztásokkal kapcsolatban hangzik el, hogy „jaj, ennek milyen csúf halála volt". Ez a megnyilatkozás a benne rejlő ítélet mellett konkrét a holttest megjelenésével kapcsolatos véleményalkotást is tartalmaz, hiszen az akasztottak kapcsán többen is megfogalmazták, hogy milyen irtózatos látvány, milyen csúf ahogy megváltozik az arca, esetleg kinn van a nyelve is. A szép halál ideáljához márpedig szép holttest is tartozik. Ugyanezen az alapon tekintik szörnyű halálnak a baleseteket is, különösen az olyanokat, ahol a test összeroncso-lódik, mintegy a fizikai szépségét elvesztve ezáltal.
Különbséget találhatunk az egyes halálnemek megítélésében is. Természetesnek az idős korban, hosszas szenvedés nélkül, otthon családi környezetben bekövetkező un. szép halált tekintik. Bár a hozzátartozóknak ez is fájdalom, a közvetlenül nem érintettek csendes közönnyel, belenyugvással fogadják a hírt, hogy a közösség egy tagja végleg eltávozott, sőt azt is megjegyzik: „nagy idős volt, élt már eleget". Ellenben ha egy fiatal hal meg, nem csak a hátramaradottak, de a tágabb közösség tagjai is megdöbbenéssel fogadják a hírt. „Jaj de kár, milyen fiatal volt, még élhetett volna", kommentálják. Néhányan felháborodottan jegyzik meg: „Nem volt elég öreg, hogy vigyen el abból?". A döbbenet még nagyobb akár fiatalabb, akár idősebb emberről van szó, ha a halál valamilyen szerencsétlenség, baleset, esetleg gyilkosság következménye. Az ilyen tragikus halálesetek az egész közösséget megbolygatják s a régebbi időkben számos népballada születését eredményezték.31 Az öngyilkosság is nagy megdöbbenés vált ki, megítélése azonban nem egységes, az általában meglévő sajnálat mellett természetes módon fogalmazódik meg az ítélet is a véleményekben. Sőt mindez nem csak verbálisan, hanem a megkülönböztető temetési rend által tettekben is megfogalmazódik.32
Természetesen a különböző generációknál más-más módon szembesülnek az élet mulandóságának kérdésével. A fiatalok egyszerűen nem foglalkoznak vele túl sokat, energiáikat az előttük álló élet feladatai kötik le. Náluk az értékes, tervekkel teli élet elvesztése miatti aggódás szülhet félelmet a haláltól. Tipikus hozzáállás az „én nem félek a haláltól (nem gondolok rá), de nem akarok meghalni, mert szeretem az életet". A középko-rúaknak már másabb a szemlélete. Az élet előrehaladtával minden ember életében elérkezik a pillanat, amikor szembesülnie kell saját mulandóságával. Ez általában valamilyen krízishelyzet, vagy megélt veszteség kapcsán jelentkezik. Ez az a korosztály, ahonnan többen is megfogalmazták (legalább időlegesen jelentkező) halálfélelmüket. Ilyen helyzetben segíthet az elmúlás természetes szemlélete a gyimesi világképben, illetve a túlvilághoz kapcsolódó hiedelmek. Az idősebb korba belehaladva a csángók egyre többet foglalkoznak a halál gondolatával, mintegy megbarátkozva vele. Saját haláluk egyre közeledő ténye arra készteti őket, hogy amennyire lehet, felkészüljenek rá. Egyre természetesebb módon beszélnek róla, tudják, milyen ruhában lesznek eltemetve, néhányan még a koporsót is megcsináltatják. Gyakran megjegyzik, számukra már megváltás lesz a halál, hiszen az élet már csak teher.
A halál, mint az élet lezárása egyben lehetőség a közösség számára, hogy eltávozott tagja már egészben látható életét értékelhesse. Ebben a racionális vonások mellett a hiedelemvilág olyan elemei is szerepet játszanak, melyeket az Isteni ítélet megnyilvánulásainak tekintenek. Úgy tartják, kinek milyen az élete, olyan a halála. Jelenti ez egyrészt azt, hogy akinek nehéz, rossz, hányatott élete van, az szerencsétlenül is fog meghalni (bizonyára szerencsétlen órában is született!). Akinek viszont szép, rendezett élete van, „jó ember", a közösség hasznos tagja, annak a halála is szép lesz. Még egyszerűbben megfogalmazva a nehéz halál a bűnös ember büntetése, míg a könnyű, szép halál a jó emberek jutalma az Istentől. Ehhez kapcsolódó az a hiedelem is, hogy a boszorkányokra, tudományosokra is nehéz halál vár, ameddig nem adják át a tudományukat, addig nem tudnak távozni az élők sorából. A hálál könnyűsége mellett a temetés napjának időjárása is lehet mutatója az Isten ítéletének. A jó embereknek szép, míg a bűnösöknek csúf, viharos idő van a temetésén. Az ilyenkor tapasztalható esetleges ellentmondásokat leginkább azzal oldják fel, hogy Isten más szempontok alapján ítél, mint az emberek. Ha például egy öngyilkosnak, vagy nagy bűnösnek a temetésén szép idő van, az azt jelenti, hogy az Isten valamiért mégis megbocsátott nekik.
A csángók hitvilágában a halál, és annak körülményei nem pusztán az Isteni ítélet jelei, hanem annak eszközei is lehetnek. Ilyen értelemben a halál szerepelhet, mint az Isten jogos büntetése valamilyen, az életben korábban elkövetett bűnért, sőt a miséztetés (a román papnak fizetett misék lényegében mágikus célzattal) élő gyakorlata alapján egy bizonyos konkrét sérelem kézzel fogható megtorlása az „Isteni igazságszolgáltatás" által.
A gyimesi csángók itt megrajzolt vázlatos halálképe élesen szembeáll a modern társadalom haláltól elidegenedett szemléletével.33 Nem csodálkozhatunk ezen, ha figyelembe vesszük, hogy a gyimesi hétköznapok is, a modernizáció minden hatása ellenére milyen távol állnak a modern városi életviteltől. A különbségek fontos oka lehet a halálhoz kapcsolódó szokások még mindig fennálló, sok archaikumot megőrző hagyományos rendje is. Gondolok itt a háztól való temetés vagy a siratás szokására. De szintén említhetjük a temetőkert templom körüli központi fekvését, mely folyamatosan (ha máskor nem, minden vasárnap) szembesíti a közösség tagjait, a gyerekektől a legidősebbekig az elmúlás tényével. Vagy azt a közvetlen módot, ahogy a még élő kisközösségekben az aktuális hírek, események, így a halálesetek megbeszélése is zajlik - sokszor a gyerekek jelenlétében - így szocializálva mindenkit a halál természetes szemléletére. Mindezek együttesen a halálkép hagyományos elemeinek továbbélése irányába hatnak, szemben a modernizációs tendenciákkal.
2.3. Túlvilág
A gyimesi csángók túlvilágképe alapjaiban meghatározott a római katolikus egyház tanítása által. Hitük szerint az ember test és lélek egysége. Mikor eljön az óra, csak a test hal meg ténylegesen. Míg az a temetési szertartás keretében a földbe kerül és elporlad, addig a halhatatlan lélek a túlvilágon folytatja létezését. Ott ítélet vár rá, el kell számolnia földi életével és jó illetve rossz cselekedetei, érdemei és bűnei szerint számíthat jutalomra vagy büntetésre. Azoknak a lelkeknek, melyek nagyon súlyos, megbocsájt-hatatlan bűnnel mentek a másvilágra (hagyományos felfogás szerit az öngyilkosság ilyennek számít) az osztályrésze az örök kárhozat, a pokolra kerülnek az ördögök közé. Akiknek a bűnei megbocsáthatóak, azok a tisztítóhelyen, a purgatóriumban megszenvednek érettük, majd bejuthatnak a mennyországba, ahol a bűn nélküli tiszta lelkek vannak. Itt az angyalok és a többi szentek társaságában együtt lehetnek Istennel.
Az eddig elmondottak teljesen összhangban állnak az egyház álláspontjával, vannak azonban olyan elemei is a csángók túlvilágképének, melyekről ez már nem mondható el ilyen egyértelműen.
Az elbeszélések alapján a pokol a lehető legszörnyűbb hely, ahol az embernek nagy kínokat kell átélnie, ezek által szenved bűneiért vég nélkül, az elképzelések szerint leginkább tűzben, de azt is mondják, hogy az ördögök nagy üstben főzik-sütik az elkárhozottakat. A pokol talán legszörnyűbb vonása a véglegessége. Aki oda kerül, többé nem szabadulhat, szemben a purgatóriummal, ahol ugyancsak szenvednek a lelkek, de csak a bűneik elmúltáig.
Maga a purgatórium léte egyébként bizonytalan a gyimesiek túlvilágképében. Míg a katolikus egyház egyértelműen állást foglal mellette, addig a csángók közül sokan nem számolnak vele a túlvilág részeként. Gyakran csak pokolról és menyről beszélnek és a tisztítóhely leginkább összemosódik a pokol képével. Ilyenkor a lélek tehát a pokolban szenved, de ha letöltötte az idejét, megszabadulhat onnan és megláthatja Isten színét. Többen is a pokol tornácáról beszéltek ennek kapcsán, mint a hely ahol a lélek szenved, s ahonnan még megszabadulhat, hiszen az nem a pokol csak a bejárata. A purgatóriumban a szenvedés egyébiránt a pokolhoz hasonlóan tűz által történik, azonban néhány adatközlő arról is beszélt, hogy itt mindenféle bűnnek megvan a maga büntetése s akár víz akár hideg vagy bármi más által szenvedhetnek a tisztuló lelkek.
A mennyország a legcsodálatosabb hely, ahol a lélek együtt lehet Istennel örök boldogságban. Sokan megjegyzik azonban, hogy „oda csak nagyon kevesen mehetnek be".
A szenvedéseknek nem csak a túlvilág lehet a színtere, többen állítják, hogy már a földi élet során megkezdődik a vezeklés az elkövetett bűnökért, s a másvilágra csak kevés kerül át belőlük. A nehéz, szenvedésekkel teli halál is ennek lehet egy formája s mintegy alátámasztja a hiedelmet, mely szerint a bűnös ember nehezebben tud meghalni.
A túlvilág legfontosabb alakjai: a Jóisten, Szűz Mária (Babba Mária), a különböző szentek és angyalok az ördöggel. Érdekes módon Krisztus szerepe nem olyan hangsúlyos. A szentek közül ki emelkedik Szent Péter, akinél a mennyország kulcsai vannak, ő engedi a tiszta lelkeket az Istenhez, de ő irányítja a kárhozottakat is a pokolba. Az angyalok közül Szent Mihálynak van nagyobb jelentősége. Ő gyakran, mint a halál megtestesítője jelenik meg, aki az utolsó órában eljön az ember lelkéért, s Istenhez kíséri, miközben védi a leselkedő ördögtől. A csángók hite szerint minden embernek van őrzőangyala is, aki élete során mellette van a bajban. A halál órájában is ott áll a haldokló mellett, együtt az ördöggel, s igyekeznek mindketten szert tenni a távozó lélekre. Ez utóbbi esetben az őrangyal és Szent Mihály alakja összekapcsolódhat.
Általában az ember lelkéért vég nélküli küzdelem folyik a jó és a rossz erői között az emberi élet során. Az ördög folyamatosan igyekszik azt megkaparintani, míg az angyal védelmezi. A hiedelemtörténetek tanúsága szerint az ember már élete során elveszítheti a lelkét, akinek például ördöge van, az a valójában az ördöggel kötött szövetség révén gyarapodik, aminek az ára a saját lelke.
A lélek túlvilági sorsáról élnek a katolikus tanoktól jóval távolabb álló hiedelmek is, mint arról már szót ejtettünk az öngyilkossághoz közelebbről kapcsolódó hiedelmeknél. Az ott bemutatott elképzelések a visszajáró halottakról, kísértetekről, kirekesztetett lelkekről szintén szerves részét képezik a gyimesi csángók túlvilágképének.
Az eddigiekben Gyimesközéplok lakóinak vizsgált témánk, az öngyilkosság szempontjából legfontosabb hiedelmeit vettük számba, kezdve az önpusztításhoz közvetlenül kapcsolódókkal, majd megrajzolva a hátterüket biztosító s egyben a világképük szerves részét alkotó sorsról, halálról és túlvilágról alkotott elképzeléseiket. Célunk a teljességre törekvés, és ezáltal egy valamelyest ideális kép megrajzolása volt. A továbbiakban ennek a képnek a pontosítására, mintegy jelen idejűvé tételére vállalkozunk, válasz keresve arra a kérdésre, hogy ez a gazdag hiedelemanyag milyen mértékben tekinthető élőnek, és mennyiben határozza meg a közösség és ezen belül is a különböző korosztályok életet. Tesszük ezt annak a tudatában, hogy bár Gyimes a néprajzi köztudatban még ma is a mint a magyar nyelvterület egyik legarchaikusabb vidéke van számon tartva - amit méltán bizonyíthat MAGYAR ZOLTÁN néhány éve megjelent fantasztikusan gazdag mondagyűjteménye34 -, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a gyimesi csángók is a mai világban a 21. század elején élnek. Hiába tartják magukat a hagyományos világkép és létstratégia elemei olyan szívósan, a televíziókészülékek és a mobiltelefonok is megjelentek már szinte minden háztartásban és hatásuk különösen a fiatalság körében jelentékeny.
Sorban haladva a fentebb elemzett hiedelmeken először az ördöghöz kapcsolódókkal foglalkozzunk újra. Bátran kijelenthetjük, hogy ez az egyik leginkább eleven része a gyimesi hiedelemvilágnak. A csángók erős, még a fiatalok körében is élő vallásossága közismertnek számít. A már huszadik éve a községben szolgáló Szilveszter Imre, gyimesközéploki plébános véleménye alapján, azt az 1989 óta az országban lezajlott események sem befolyásolták jelentősen, és még napjainkban is 90% fölöttire tehető a templomba járók aránya, amihez aktív imaélet és a szentségekkel való rendszeres élés is társul. Ez mintegy evidenciaként jelenti az Istenbe vetett hit általános voltát, ami magával hordozza annak ellenpólusaként az ördög létébe vetett hitet is. Természetesen minden korosztályban találhatóak kételkedők, akik megkérdőjelezik a vallás fontosságát s ezzel együtt Isten és az ördög valóságos voltát is, általánosnak azonban ennek az ellenkezője tekinthető. Gyakorlatilag valamennyi adatközlő azt vallja, hogy az ördög létező és egyben aktívan cselekvő részese a világnak. Még olyanok is állást foglaltak az ördög léte és az ember életében játszott szerepe mellett, akik máskülönben magukat nem vallásos emberként jellemezték. Jól mutatja ezt az általános elfogadottságot az is, hogy a kérdőíven megkérdezett 100 személyből több mint 80 gondolta úgy, hogy az ördögnek szerepe van az öngyilkosságokban.
Az ördög létezésébe és az öngyilkosságokban játszott aktív szerepébe vetett hit tehát szerves részeként értelmezhető a gyimesi csángók hiedelemrendszerének. Különbség figyelhető meg viszont abban, hogy ez a hagyományos hiedelemanyag milyen mértékben van jelen az egyes adatközlőnél a maga teljességében. Itt általánosságban elmondható, hogy ez egyenesen arányos az életkor előrehaladtával. Míg a fiataloknál a válaszok gyakran csak egy-egy szóból, rövid mondatból vagy sommásan megfogalmazott történetből álltak, addig a középkorúaknál és az idősebbeknél már kiérlelt - nagy valószínűséggel többször is ugyanolyan formában elhangzott - történetekkel találkozhatunk. Jól megfigyelhető ez azon a példán keresztül, hogy míg az ördög öngyilkosságokban játszott aktív, ösztönző szerepe szinte mindenki által ismert, addig az ehhez kapcsolódó epikus mondaszerű történetek az akasztottakat körülvevő muzsikáló, mulatozó vagy éppen az áldozat szeme felé izzó vasakkal döfködő ördögökről inkább a középkorú és az idősebb generációk sajátja. De példaként hozható fel az ördögöktől való megszabadulás kérdése is. Azt, hogy ez az Istenhez való odafordulás és az ima által lehetséges gyakorlatilag mindenki tudja, viszont ennek a kerek, epikus történetekben való megfogalmazása ugyancsak az idősebb korosztályok jellemzője.
Míg az ördög, mint a gonosz megtestesítőjébe vetett hit elevennek tekinthető, addig ez nem feltétlenül mondható el az ördög címszó alatt emlegetett egyéb hiedelemlényekről, mindenekelőtt a gazdáját segítő ördög alakjáról. Ismert a kifejezés, hogy „ennek az embernek ördöge van", azonban különösen a fiatalok ehhez nem a bemutatott hiedelmet, sokkal inkább csak azt társítják, hogy az illető szerencsés. A középkorú és idős generációk már általában ismerik a mondás hiedelemhátterét is, bár azt inkább csak mesének, mint valónak tekintik. Hogy itt már nem az élő néphit megnyilvánulásával állunk szemben jól mutatja a hiedelemtörténetek töredékes volta is. Jellemző példája ennek az „ördög malma", a hely, ahol folyamatosan hullnak a kövek, mert állítólag az ördög őrli a sziklát. Ennek az ismertsége meglehetősen nagy az adatközlők körében - még többen a fiatalok közül is hallottak róla - azonban azt, hogy az ördög hogy került oda, hogy ez esetleg kapcsolható a gazdáját segítő ördög alakjához csak kevesen tudják. Ezzel szemben az ördögnek béka formájában való megjelenése meglehetősen ismert még a fiatalok körében is, nem beszélve az idősebbekről, akik közül, ha nem is feltétlenül hisz mindenki benne, sokan úgy tartják, abban mégis lehet valami. Magyarázható ez az állattartás és a tejhaszon ma is elsőrendű fontosságával a gyimesiek életében.
Ha a lélekhez kapcsolódó hiedelmeket vizsgáljuk, már korántsem kapunk ilyen egységes képet. A korábbi egyházi tanítás, mely szerint az öngyilkos lelke a pokolra kerül, az ördögök viszik el, osztályrésze az örök kárhozat, közismertnek tekinthető az idősebb és középkorú generációknál, míg a fiatalok körében ismertsége esetleges. A válaszok azonban nem annyira a meggyőződéses hitről tesznek tanúbizonyságot, sokkal inkább rögzült, szólásszerűen visszatérő formulaként hatnak: „Az a pokolra kerül, viszik az ördögök." Ebben kétségtelenül szerepet játszhat az egyház megváltozott álláspontja, mellyel a gyimesközéplokiak időről időre szembesülhetnek is, hiszen az öngyilkos temetésekor a sírgödör mellet elhangzó prédikációnak ez gyakori témája. Nem szabad megítélni az áldozatot, nem tudhatjuk a halálának körülményeit, nem tudhatjuk, vajon beszámítható állapotban volt-e tette elkövetésekor vagy esetleg nyílott-e lehetősége még életének utolsó pillanataiban megbánni bűnét és Istenhez fordulva esedezni az ő végtelen irgalmáért. Másfelől az ítélet egyedül Istené, csak ő tudhatja a lélek túlvilági sorsát. Ezek a gondolatok markánsan megjelentek több adatközlőnél is nem sokkal azután, hogy sommásan megállapították, az olyan lélek bizony a pokolra kerül. A fiataloknál az egyház megváltozott tanítása kissé talán meglepő módon nem annyira érezteti hatását, aminek oka lehet egyrészt az, hogy életkoruknál fogva még esetleg nem is volt lehetőségük rá, hogy ilyen temetésen részt vegyenek, de legalább is nem annyi alkalommal, mint a közösség idősebb tagjai, másfelől - és ez ugyancsak életkori sajátosságnak tekinthető - figyelmük sokkal inkább a még javarészt előttük álló élet, mintsem a halál vagy a túlvilág kérdéseire irányul.
Ha tovább haladva vizsgálat alá vesszük a kísértet-kirekesztett lélek hiedelmeket, még inkább egyenetlen képet kapunk. A vélemények a biztos hittől a kétkedésen keresztül a teljes elutasításig terjednek. Általában elmondható, hogy az adatok csak rövid szövegekben, egy-egy mondatban jelennek meg, kevés összefüggő történet található közöttük, és még kevesebb, amelyik konkrét esethez, vagy személyes élményhez kapcsolható. Leginkább csak általánosságban beszélnek a kérdésről a „hallottam", „mondták" kezdőformula után, és gyakran a „de én ezt nem tudom", „tudja a Jóisten, hogy így van-e" befejezéssel. Az viszont megállapítható, hogy valamennyi adatközlő életkortól függetlenül ismer „kísértettörténetet". A fiatalabbaknál ezek leginkább a visszajáró halott hiedelmeihez kapcsolható-ak s a kirekesztett lélekről sokan csak a mondást ismerik: „Jár, mint a kirekesztett lélek.", a hozzá kapcsolódó hiedelemháttér nélkül. Ennek az ismerete az idősebbek körében is töredékesnek tekinthető, amit jól mutat a fentebb már említett kerek történetek hiánya.
Mindezek ellenére annak a nyílt kijelentésére, hogy ezek a történetek egyértelműen hamisak, hogy kísértetek, kirekesztett lelkek márpedig nincsenek, csak kevesen vállalkoznak.
Az időjáráshoz kapcsolódó hiedelmek közül a nagy szél, vihar összefüggését az akasztásokkal gyakorlatilag mindenki ismeri, ez azonban az „akasztott lelke a pokolra kerül" sztereotip formulához hasonlóan nagyon gyakran csak szólás formájában él, és a tényleges hiedelemháttér nem jelenik meg mögötte. Itt is elsősorban a fiatalok kétkedő magatartására kell utalnunk. Másfelől viszont az idősebbek közül többen is megfogalmazták, hogy ez a csúf időjárás ténylegesen megtapasztalható az akasztottaknál, és egyben kapcsolták ezt a kérdést a temetésen tapasztalható időjárás, mint az Isten ítéletének megnyilvánulásához. Míg magának az akasztott-rossz idő hiedelemnek az ismerete általánosnak tűnik, ez már korántsem mondható el annak a magyarázatáról. A fiatalabbak egyáltalán nem tudják megindokolni a kettő összefüggését, és a középkorúak és idősek körében is csak esetleges válaszokkal számolhatunk. Mindenesetre inkább „az ördög viszi a lelket a szélben" változat tekinthető ismertebbnek s lehetett korábban általánosan elterjedt, míg az, hogy az „Isten ezzel a csúf idővel mutatja meg rosszallását" inkább a szép halál-csúf halál kérdéséhez és ezen keresztül a már előbb említett, a temetés alatt megtapasztalható időjáráshoz jelenthet csatlakozási pontot.
A másik időjáráshoz kapcsolódó hiedelem, mely szerint ha az öngyilkosnak meghúzzák a harangokat az nem használ majd a vihar ellen, az idősebb és a középkorú generációknál általánosan ismertnek és élőnek tekinthető. Ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy a vihar elleni harangozás gyakorlata máig jellemző Gyimesközéplokon. Ennek ellenére a fiatalabbak körében ez a hiedelem úgyszólván ismeretlen. Ők is tudják, hogy szokás harangozni a nagy idő ellen, de arra a kérdésre, hogy az öngyilkosoknak miért nem lehet harangozni, vagy hogy a két kérdésnek lehet-e valamiféle kapcsolata egymáshoz rendszerint nem tudnak válaszolni. Ennek leginkább az lehet az oka, hogy az öngyilkosság mint téma - mely maga sem feltétlenül része a mindennapoknak, leszámítva a tényleges eseteket - szempontjából ez egy viszonylag marginális kérdésnek tekinthető. A fiatalok, akiknek nagy része még nem, vagy alig járt ilyen temetésen, ha tudja is, hogy nem harangoznak az ilyen halottnak, annak hiedelemhátterével nem feltétlenül szembesül.
Az öngyilkos köteléhez kapcsolódó hiedelmek a fiatalok körében úgyszólván teljesen ismeretlenek és a középkorúaknál és idősebbeknél is csak szórványosan jelennek meg. Jellemző módon, aki ismeri is azokat, mereven elhatárolódik tőle. Az egyik adatközlőről például többen állították, hogy mesélte, így jár a vásárra és mindig milyen szerencséje van. Ő maga azonban a hiedelem kapcsán miután elmondta, hogy ismeri, rögtön hangsúlyozta, hogy bizony soha nem foglalkozna ilyen praktikákkal, mert irtózik tőle. A hiedelem élő voltát jelzi mindenesetre az a tény, hogy egy néhány éve a közelben történt öngyilkossági esetnél a család mindenfelé kereste a kötelet, mert azt hitték, valaki elvitte. Végül megtalálták, de az aggodalom nagy volt.
Az egyéb hiedelmek címszó alatt bemutatott hiedelmek életéről azok jellege miatt nem beszélhetünk, hiszen csak egy-egy adatközlőnél jelentek meg. Ezek színesíthetik, teljesebbé tehetik az összképet, de még további módszeres gyűjtőmunka feladata feltárni valós ismeretüket és elterjedtségüket.
Az öngyilkossághoz közvetlenül kapcsolódó hiedelmek után számba kell vennünk még az azoknak mintegy hátteréül szolgáló sors-halál-túlvilág kérdéséhez kapcsolódóakat is.
A világ fatalista szemlélete, az előre megírt sors kérdésében vegyes képet kapunk a kérdőívek és az interjúk elemzése után. A megkérdezettek maguk is egyfajta bizonytalanságot mutattak, mely gyakran egymásnak ellentmondó válaszokban fogalmazódott meg. Többször is megtörtént, hogy a „Meg van-e írva az ember sorsa?" kérdésre adott nemleges válasz után röviddel olyan eseményeket beszélt el az adatközlő, melyek éppen korábbi válaszával szemben az előre megírt sorsba vetett hit egyértelmű megnyilatkozásaként voltak értelmezhetőek. Erre fordított esetben is került példa. Általánosságban az mondható el, hogy főleg az idősebb generációk erősen vallásos tagjai hajlanak az élet ilyetén való, sorsszerűen előre megírt szemléletére, és a bizonytalanság ebben a kérdésben is elsősorban a fiatalok körében tapasztalható. Ebben az eltérésben az egyház fokozatosan módosult álláspontja, a kérdés dogmatikai letisztulása is szerepet játszhat. Bár a megírt sorsba vetett hit konkrétan megfogalmazott, kimondott formában számos kétkedő hangot vonz, a szemlélet élő volta annak gyakorlati vonatkozásain keresztül jól megragadható. Van ugyanis egy nagyon fontos pszichológiai oldala is a kérdésnek, melynek a jelentősége leginkább a konkrét esetek kezelése kapcsán mutatkozik meg. A bajok, szerencsétlenségek, tragikus halálesetek és különösen az öngyilkosságok kapcsán egy tehermentesítő és vigasztaló funkciót tölt be ez a szemlélet. Amikor megtörténik a baj, kínálkozik a válasz: „ez így volt megírva". A felelősség terhét egy bizonyos fokig ez leveszi az érintettek válláról, s egyben vigasztalja is őket. Ami történt az nem elsősorban saját maguk, vagy szeretett hozzátartozójuk hibája, sokkal inkább egy felettük álló erő számlájára írható. Ha ehhez hozzá vesszük, hogy ez az erő a vallásos csángók számára a gondviselő Isten, melynek tervei bár nem átláthatóak, de végtelen szeretetében bízva mindig az ember javát szolgálják, a vigasztalás funkciója egyértelművé válik. Hasonló funkciókat tölt be az ördög szinte végtelennek tűnő hatalma az öngyilkosságok kapcsán. Itt megmarad az ember szerepe annyiban, hogy legalább is el kell játszania az önpusztítás gondolatával s valamilyen formában beleegyezését kell adnia, de amennyiben ez megtörtént onnan már szinte nem is az ő felelőssége a tragédia. Az ördög gondoskodik mindenről. Még ha vissza is akarna térni az áldozat, arra többé a ritka kivételektől eltekintve nem nyílik lehetősége, az ördög befejezi azt, amit ő gyakran meggondolatlanul elkezdett. A hozzátartozók így ismét egy fölöttes, ez esetben sötét erő működését okolhatják és a veszteség egyébként is hatalmas súlya mellett nem kell -legalább is nem azonnal - szembenézniük a felelősség kérdésével. A világ fatalisztikus szemlélete tehát a gyakorlatban, a konkrét krízishelyzetek kapcsán jelentkező pozitív funkcióknak köszönhetően is elevenen hatónak tekinthető a csángók körében.
A halálkép hagyományos formájában eleven része a csángók világképének. Már utaltunk azokra a konzerváló tényezőkre, amelyek ezt lehetővé teszik s egyben elősegítik a felnövekvő generációk számára a szocializáció folyamatában az elsajátítását. Arról is esett szó, hogy a különböző korosztályok milyen jellegzetes eltérésekkel viszonyulnak az elmúlás kérdéséhez, így a következőkben a halál, mint az Isten ítéletének jele és eszköze hiedelmekről szólunk még röviden. Az a hiedelem, hogy amilyen az ember élete, olyan lesz a halála, általánosan ismert, még a fiatalok körében is, sokan megfogalmazták azonban kételyeiket is a kérdéshez kapcsolódóan. Nem a jelenség létét, sokkal inkább általános érvényét kérdőjelezik meg a legtöbben. Mindenki tud hozni példákat, hogy valaki milyen jó ember volt s mégis milyen nehezen halt meg, vagy éppen az ellenkezőjére. Ugyanez mondható el arról a hiedelemről is, hogy a temetés napjának az időjárása megmutatja az eltávozott bűnös vagy ártatlan voltát. Az elképzelés azonban, hogy a halál, mint Isten büntetése szerepel, inkább csak az idősebb generációk körében tapasztalható, a középkorúaknál csak elszórva, míg a fiataloknál egyáltalán nem jelenik meg. Nem úgy a román papoknál végzett miseszolgálat gyakorlata (ahol az eredmény ugyancsak lehet halálos kimenetelű is), mely elevenen élő s egyben valamennyi korosztály által ismert, ha bizonyos fenntartásokkal kezelt kérdés is.35
A túlvilágról alkotott elképzelések kapcsán megjegyzendő, hogy magában a túlvilági létben nagyon kevesen kételkednek, ami nem meglepő a katolikus egyház erős pozíciói és a csángók még ma is eleven vallásossága mellett. Néhányan persze megkérdőjelezik a lélek halhatatlanságát, de a lélek létét még ők sem. Ilyen esetekben azt a néprajzi szakirodalomból ismert test lélekkel36 azonosítják, és úgy tartják, hogy a halál pillanatában az utolsó lehelettel együtt a lélek is elszáll, s megsemmisül. Utaltunk már arra is, hogy a túlvilág hármas felosztásából leginkább a purgatórium marad el. Ez egyaránt megfigyelhető valamennyi generációnál. Az ördög létébe vetett hit mellett az angyalok léte nem olyan kézenfekvő, bár nem kérdőjeleződik meg, az ördöggel mégis csak „gyakrabban találkozhat az ember". A visszajáró halottakról, kísértetekről, kirekesztett lelkekről szólva újra csak azt kell hangsúlyoznunk, hogy bár mindenki ismer ilyen történetet, ezeknek a kétkedés gyakran megfogalmazott velejárója elsősorban a fiatalok körében. Sőt, vannak, akik különböző tudományos magyarázatokkal is szolgálnak a korábban kísértetnek vélt jelenségek magyarázatára.
Jelen tanulmányban elsődlegesen arra törekedtünk, hogy az adott keretek között a lehető legteljesebb képét nyújtsuk a gyimesközéploki csángók öngyilkossághoz kapcsolódó hiedelmeinek, annak érdekében, hogy megítélhessük azok szerepét a csángók öngyilkossághoz kapcsolód attitűdjének formálásában. Ennek megfelelően előbb részletesen foglalkoztunk olyan, a kérdéshez közvetlenül kapcsolódó hiedelmekkel, mint az ördög szerepe, az elhunyt lelkének túlvilági sorsára vonatkozó elképzelések, az öngyilkosság és az időjárás összefüggéseit taglaló vagy éppen az akasztott ember kötelére vonatkozó hiedelmek. A második részben mindezeknek a hiedelmeknek szélesebb hátteréül szolgáló halálkép, közelebbről szólva a sors-halál-túlvilág témakörét elemeztük, míg a záró szakaszban a hiedelemkör életére vonatkozó legfontosabb tanulságokat foglaltuk össze, külön kitérve az egyes generációk közötti eltérések kérdésére.
Mindezek alapján összefoglalóan megállapítható, hogy a gyimesközéploki csángók körében még napjainkban is egy nagyon gazdag és sok elemében élőnek tekinthető öngyilkossághoz kapcsolódó hiedelemvilággal számolhatunk, melynek több, a korosztályoktól függetlenül általánosan ismert és elfogadott eleme is van, ami közvetlenül, meghatározó módon alakítja a csángók öngyilkossághoz kapcsolódó attitűdjét. A hiedelemkör ezeken túlmutató, egyéb elemeire általánosan jellemzőnek azt tarthatjuk, hogy azt az idősek ismerik, és nagyobbrészt hiszik is, a középkorúak ismerik, de gyakran fenntartásokkal kezelik, míg a fiataloknál mind az ismertség, mind a hit esetlegesnek tekinthető, így azok attitűd meghatározó szerepe fordított arányba állítható az életkorral.
ALBERT ERNŐ
1995 Boszorkányos dógok. Gyimesi csángó hiedelemmondák, hiedelmek. Sepsiszentgyörgy.
ANTAL MÁRIA
2004 A gyimesi csángó magyarok hiedelmei. Budapest.
BALÁZS LAJOS
1995 Menj ki én lelkem a testből. Csíkszereda.
BARTHA ELEK:
1985 Halottkultusz és temetkezési szokások a Medvesalja falvaiban. In.: Ujváry Zoltán (szerk.): Gömör néprajza I. Debrecen.
BIHARI ANNA
1980 Magyar hiedelemmonda katalógus. Előmunkálatok a magyarság néprajzához 3. Budapest.
BÓDÁN ZSOLT
2003 A gyimesi csángók öngyilkossághoz kapcsolódó hiedelmeinek vázlata. Ethnica. V. (2003). 4. sz. 121-125.
2005 Az önakasztottak látomásai. Gondolatok a néprajz és pszichológia határterületéről. Ethnica. VII. (2005). 3. sz. 103-106.
2008 „Nem szabad a szentelt földbe bétenni" Az öngyilkossághoz kapcsolódó attitűd viselkedésben megnyilvánuló elemei Gyimesközéplokon. In: A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 2007-2008. Humán- és Természettudományok. Csíki Székely Múzeum - Pro Print, Csíkszereda, 101-126.
BONDÁR FERENC
1982 Sarkadkeresztúr néphite. In: Folklór Archívum 14. Budapest.
BOSNYÁK SÁNDOR
1977 A bukovinai magyarok hitvilága. In: Folklór Archívum 6. Budapest. 1980 A moldvai magyarok hitvilága. In: Folklór Archívum 12. Budapest. 1982 A gyimesvölgyi magyarok hitvilága. In: Folklór Archívum 14. Budapest. 1984 A bukovinai magyarok hitvilága II. In: Folklór Archívum 16. Budapest.
CSÁKI KÁROLY
1999 „Nem halt meg, csak aluszik". A halottkultusz, a halállal kapcsolatos szokások, hiedelmek a középső-Ipoly mentén. Dunaszerdahely.
DIOSZEGI ZSUZSA - BARNA GÁBOR:
1981 Komlóskai mondák. In.: VIGA GYULA közreműködésével SZABADFALVI JÓZSEF (szerk.): Néprajzi tanulmányok a zempléni hegyvidékről. Miskolc.
DIÓSZEGI VILMOS
1983 A pogány magyarok hitvilága. Budapest.
DACZÓ ÁRPÁD
1981 A gyimesi rekegő. In: Népismereti dolgozatok 1981. Bukarest. 197-201.
FEJŐS ZOLTÁN
1985 Hiedelemrendszer, szöveg, közösség I-II. Néprajzi Közlemények XVII-XVIII. Budapest.
FRIDA BALÁZS ZAKARIÁS - KALAS GYÖRGYI
1999 „Mejek, pusztitom el magamot...". Az öngyilkosság antropológiai vizsgálata a gyimesi csángóknál. Miskolci Egyetem, Kulturális és Vizuális Antropológia Tanszék. OTDK-dolgozat. Kézirat.
GULYÁS ÉVA
1976 Jászdózsai hiedelmek. In: Folklór Archívum 4. Budapest.
KESZEG VILMOS
1999 Mezőségi hiedelmek. Marosvásárhely.
KRUPA ANDRÁS
1973 Az emberrel kapcsolatos szlovák népi hiedelmek Békéscsabán, Tótkomlóson és Csanádalbertin. In.: Népi Kultúra - Népi Társadalom VII. Budapest. 1987 A délkelet-magyarországi szlovákok hiedelemvilága. Debrecen.
KOVÁCS ÁGNES
1981 Sorsmese. In: ORTUTAY GYULA (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. 4. köt. Budapest.
KÖRNER TAMÁS
1970 Mutatvány a készülő magyar hiedelemmonda-katalógusból. b) A halál és a halottak. Ethnographia. LXXI. (1970) 55-96.
KUNT ERNŐ
1981 A halál tükrében. Budapest.
1987 Az utolsó átváltozás. A magyar parasztság halálképe. Budapest.
MAGYAR ZOLTÁN
2001 Torna megyei népmondák. Budapest. 2003/a A Csángók mondavilága. Budapest.
2003/b A rekegő hiedelemköre a hárompataki (gyimesi csángó) folklórban. In: TOMISA ILONA (szerk.): Hárompatak. Egy ismeretlen néprajzi kistáj Erdély és Moldva határán. Budapest. 105-139.
NAGY ILONA
1982 Végzet. In: ORTUTAY GYULA (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. 5. köt. Budapest.
PÓCS ÉVA
1964 Zagyvarékas néphite. Néprajzi Közlemények IX. 3-4. Budapest.
1977 Akasztott ember. In: ORTUTAY GYULA (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. Budapest. 1981 Ördög. In: ORTUTAY GYULA (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. 4.köt. Budapest.
1989 Tündérek, démonok, boszorkányok. Budapest.
1990 Néphit. In: DÖMÖTÖR TEKLA (főszerk.): Magyar néprajz VII. Budapest.
SALAMON ANIKÓ
1987 Gyimesi csángó mondák, ráolvasások, imák. Békéscsaba.
SZENDREY ÁKOS
1946 A magyar lélekhit. Ethnographia. LVII. (1946). 34-46.
TANKÓ GYULA
1996 Gyimesi szokásvilág. Székelyudvarhely. 2001 Életvitel a Gyimesekben. Székelyudvarhely.
VERBÉNYI KINCSŐ (szerk.)
1998 Néphit szövegek. Magyar Népköltési Gyűjtemény XX. Budapest.
VIRT ISTVÁN
1987 Halállal kapcsolatos szokások és hiedelmek Zoboralján. In: Folklór Archívum 17. Budapest.
2003 Halállal kapcsolatos szokások és hiedelmek hagyományozódásának jellemzői Hárompatak falvaiban. In: TOMISA ILONA (szerk.): Hárompatak. Egy ismeretlen néprajzi kistáj Erdély és Moldva határán. Budapest. 251-300.
Jegyzetek:
|
|