|
|
Abstract: [About the wood-eating beetles - Coleoptera xylophaga - of the Harghita Mountains, Romania] The collections had a forest origin. We are studied three forest types: oak, beech and spruce forest ecosystems, and in their micro-coenosis. This study presents the results of two years collections. The research of this region is most important from the point of view of the entomo-faunistical and ecological researches.
The adults and the larvae of this studied beetle families are consuming and eating the wood results and especially the old woods. They digested the middle parts and the cortex from every tree, good for reproduction place and niche. This collections from the 2008 and 009 have an especially direction for larvae stadium of this beetles - the Cerambycidae, Scolytidae and Elateridae families has represented by a great individually numbers. The metamorphoses period of the larvae of this species occurs during 1 to 3 years: for example the Rhagium inquisitor, Rh. bifasciatum. More of 10. 305 individuals were observed, studied and drawn from this region.
We could determine 22 species from the East-Carpathian region and from Carpathian Basin to. The list of this beetles contains the studied species of this region and of this forest types.
The author thanks to the Zoological Department of the Hungarian Natural History Museum of Budapest and to the Hungarian Academy of Sciences for their contribution to the researches.
Abstract: [Coleoptere xilofage din Muntii Harghita] Studiul prezintá rezultatele colectá-rilor efectuate timp de doi ani (2008-2009). Am studiat în trei tipuri de ecosisteme forestiere: stejáret, fáget si molidus, în unele cazuri si în páduri mixte de fag si molid, precum si microcenozele lor. Studiul acestei regiuni prezintá o importantá entomo-faunisticá si ecologicá deosebitá. Adultii si larvele familiilor de coleoptere studiate se hránesc cu resturi lemnoase, în special ale copacilor bátráni. Consumá si digerá miezul si cortexul tuturor copacilor care oferá ascunzis si loc de reproducere. Colectárile din anii 2008-09 s-au orientat cu precádere spre studiul stadiului de larvá al acestor insecte - familiile Cerambycidae, Scolytidae si Elateridae au fost reprezentate de un mare numár de indivizi. Perioada de metamorfozá a larvelor acestor specii dureazá de la 1 la 3 ani, de ex. la Rhagium inquisitor sau Rh. bifasciatum. Am observat, studiat si desenat mai mult de 10.305 de indivizi.
Astfel am putut determina 22 de specii din regiunea Carpatilor de Est si estul Bazinului Carpatic. Lista acestor insecte contine toate speciile studiate în zoná si în cele trei tipuri de pádure.
Tin sá-mi aduc multumirile Departamentului de Zoologie al Muzeului Maghiar de S.tiintele Naturii din Budapesta si Academiei Maghiare de íjtiinte pentru sprijinul acordat în desfásurarea cercetárilor.
Összefoglaló: Második részét ismertetem egy olyan kutatássorozatnak, amely egy négy éves gyűjtési folyamat eredménye. A 2005-ben megkezdett és 2009-ben befejezett xilofág bogárkutatás eredményeivel zárom ezt a dolgozatot és kutatássorozatot. Aki csak egy keveset is kutatja az élővilágot, tudja, hogy szinte „sosem elég" a kiszabott kutatási idő. Ezek alatt az évek alatt be tudtam járni és megismerni a tanulmányozott hegységet mint erdei ökoszisztémát, tapasztalva annak nagyon változó és nagyon sérülékeny állapotát. Azt is előre bocsáthatom, hogy az erdőkben élő állatfajok - legyenek azok akár bogarak, madarak vagy emlősök - sokféle módon igyekeztek népességeket (populációkat) fenntartani akkor is, amikor szinte semmi túlélési lehetőségük nem volt. Gondolok itt a tápanyagforrásokra. A rovarok esetében, a bogaraknál (Coleoptera) egyszerűbb a faj túlélési stratégiája, hiszen olyan egyszerű magatartásformákat hagynak nagyszámú utódaiknak, amelyek biztosítják azt, hogy a legegyszerűbb mikrocönózisokban is megmaradjanak. Ezek változtathatóak, amit a rovarok (a bogarak is) - bámulatra méltóan - ki is használnak. Ezek a régi túlélési stratégiák, a szaporodási stratégiák - annak ellenére, hogy a rovarok más fajok táplálékául is szolgálnak - a fajgazdagság megtartását is eredményezik.
1. kép. Csak jó lehet az ökoszisztéma számára az ottmaradt öreg lucfenyőtörzs. Itt van a tövises cincérek (Rhagium inquisitor) telep-költő helye. Élőhegyek Zeteváralján (2008)
A növényvilág esetében (mert róluk is szót kell ejteni a rovarok megmaradása kapcsán -vagyis hogy a kialakult társulások (asszociációk) is létezzenek) más lehetőségekről kell beszélni. Csak egy példát említsek a kutatásom idejéből (1. kép), amely nagyon is jól jelzi a növény- és rovarvilág „évszázados" kapcsolatát: az elhalt öreg lucfenyők (Picea abies) és a bennük fejlődő cincérfajok (Cerambycidae), illetve szúbogár fajok (Scolytidae) fejlődésére és szaporodására mutató megfigyelések.
2. kép. Erdei vöröshangya (Formica rufa) dolgozói bolyt építenek (2009)
Mondhatnánk azt erre a tápláléklánc-sorozatra is (!), hogy mindenki „jól járt". Napjaink erdőkitermelése, sajnos, csak a kivágandó faanyagot látja az erdei ökoszisztémákban. Kevés, vagy egyáltalán nincs „erdőértékelés". Pedig a fitocönózisokat létrehozó fás szárú, nagy testű növények valósággal kommunikálják azt, hogy léteznek és szükség van rájuk mint erdő-alkotókra.
Legalább négy harkályfaj (Picidae) táplálékát képezik azok a cincérlárvák, amelyek az öreg, ill. korhadásnak indult fákban fejlődnek, nem beszélve a sok-sok hártyásszárnyú (2. és 3. kép) jelenlétéről és táplálkozási lehetőségéről.
3. kép. Borostyánsárga hangya (Lasius flavus) dolgozói várat építenek (2009)
A kutatások első fejezetében, vagyis a tavaly közölt első dolgozatban több mint 500 egyedet tanulmányoztam, amelyek 7 rendszertani családba és 31 rendszertani fajkategóriába tartoztak. Jelen befejező részben 10. 305 egyeddel (lehet, hogy több is volt) dolgoztam, amelyeket a meghatározások után 10 rendszertani családba és 22 fajba soroltam. Összesen tehát 10. 805 egyeddel (individum) foglalkoztam, amelyeket megfigyeltem kifejlett rovar (imágó) és/vagy mint lárva rovarstádiumaikban. A legtöbb egyed a szúfélékből (Scolytidae) volt. A biodiverzitás -vagyis a fajok sokaságának és jelenlétének az aránya - jelzi egy-egy ökoszisztéma életképességét és stabilitását. Természetes, hogy a nemzeti parkok, ill. természetvédelmi területek biodiverzitásai nagyobbak, de a sérülékeny területek (mint amilyen a Hargita-hegység) biodiverzitása is maradandó értékkel bír, ami újra-növekedést is jelent. Nem a hegységet borító erdők fajgazdagságán múlik, hogy lakóik életben maradnak-e vagy sem. Az erdők a világon szerte-szét jelzik is az élővilágnak, környezetnek (Földnek, az embereknek-emberiségnek is, a történelemnek is), hogy „vagyunk, létezünk".
Ennél többet igazán nem tehetnek...
A felvételek, megfigyelések, gyűjtések a 2008-2009-es években történtek. Egy részük a Hargita hegységen levő Tolvajos-tetőt érintő előhegyeket borító lucfenyvesekből származik, más részük a Hargita északi részén és a Görgényi-hegység déli részén levő lucfenyvesekből való. Ez utóbbiak még őriznek eredeti ökostruktúrákat. Amint már az előzőekben is említettem, a domborzatot főleg lucosok (Oxalo-Piceetum) borítják. A Hargitafürdő környéki lucfenyők (Picea excelsa) törzseit ellenőrizve a még élő vagy a már nem élő törzseket bontottam fel, és figyeltem a meg a faállomány két nagy részében, a háncsban és a törzsszövetben levő rovarvilágot. Elsőrendűleg a bogarakat (Coleoptera) kerestem. A nedves vagy a már alig nedves kéreg alól is gyűjtöttem, és a faanyagban levő élőhelyeket is ellenőriztem. Igyekeztem begyűjteni és tárolni - 78-80%-os alkoholban - a lárvákat és a kifejlett bogarakat egyaránt. Mivel a bogarak alkotják a xilofág rovarfauna nagy részét, amúgy az állatvilágot alkotó fajok nagy részét is ők adják. A legtöbb gyűjtést a Vargyas-patak mellől végeztem, a legtöbb egyedet viszont a Görgényi-hegységet is borító lucfenyvesekből nyertem (vagyis az Északi-Hargitából).
A tárolt anyag mellé egy-egy cédulát helyeztem, amelyre grafitceruzával felírtam a gyűjtés (felvétel, próba, releveum) helyét, idejét (nap, hónap, év) és a növényzet-összetételt. A tárolás a helyszínen, műanyag vagy üvegfiolákba (Drozofila-típus) történt: így lettek elszállítva a leletek a laboratóriumi vizsgálatra.
A gyűjtések során megfigyelhettem az élőhelyek (biotopok) felületén levő mikrocönózisokat és azok felépítését is. Ezek alapján összehasonlíthatóak lettek a növényfajok („fa-anyagok") faanatómiai képei is, vagyis a szövettani felépítésük sajátosságai. Ezek alapján már régóta megfigyelhető a táplálkozás (táplálék) és élőhely specializálódás, pl. a szúbogarak (Scolitydae) esetében. Munkamódszerként a megfigyelt és meghatározott egyedeket (fajokat) rendszeresen lerajzolom. Az elsőrendűség a táplálékláncok felderítése, a biocönózisok és mikrocönózisok stabilitásainak a megfigyelése, a fajlista elkészítése, amely alapján az entomo-faunisztika és az ökológia számára dokumentumként időtálló lesz a végzett kutatás. Az ökofausztikai megfigyelések és kutatási eredmények gazdagítják az egy régióról szerzett tudományos felméréseket. Ezeket a környezet- és természetvédelmi, ill. állatvédelmi tervekben projektekben (is) komolyan kell venni. Ez így a „legkifizetődőbb".
A tervezett kutatás megvalósítása feltételezte a minél több megfigyelést és terepmunkát. Több mint 54 felvételt (releveumot) készítettem, vagyis biztosan 54 alkalommal gyűjtöttem koleopterákat ill. bogarakat, és legalább ugyanakkor ökofaunisztikai észrevételeket is végeztem. A legtöbb gyűjtést a nyári és tavaszi, a legkevesebbet az őszi hónapokban végeztem. A gyűjtéseim nem okoztak kárt, ill. hiányt a tanulmányozott biocönózisokban vagy azok részeiben. Ez a gyűjtési szám nyilván elenyésző amellett, hogy milyen sok táplálék is kell a rovarokból táplálkozó madaraknak például, de mindenképpen akarva akaratlanul is hozzájárulhat egy-egy ritka faj egyedszámának a csökkenéséhez. Ezért, bár ebben az esetben ez nem állott fenn, megfontolandó a nagy példányszámban való begyűjtése egy-egy védett bogár-, ill. rovarfajnak.
Jellemzőek az ökofaunisztikai munkamódszerekre, hogy nem véletlenszerűen vannak elhelyezve a csapdák vagy felkeresve a gyűjtőhelyek (4, 5. kép), hanem céltudatosan kiválasztva a tanulmányozott állatcsoport és növényzet-összetételnek megfelelően.
4. kép. 4. Nyári felvétel az Északi-Hargita előhegyeiről. Az erdőirtások helyén megtelepült bodzás (Sambucus nigra) sok rózsabogárnak (Cetonia aurata) ad táplálékot. A véletlenszerűen otthagyott csutakokban mikrocönózisok jöttek létre. A fiatal lucfenyves élete viszont rövid lesz... (2008)
Így a bogarak (Coleoptera) nagy rendje és számos faja közül azok lettek „megcélozva", amelyek ténylegesen fát fogyasztanak (xilofágok, amint a görög szakelnevezés is mutatja). Begyűjtésük és megfigyelésük nem „véletlenszerű" volt hanem a többi (ismert) nem xilofág fajt mellőzve (nem keresve és begyűjtve) csakis a táplálkozási magatartás és életmód volt a fontos. [Növényeket fogyasztanak más bogárcsoportok is, mint például a levélbogarak (Chrysomelidae), ormányosbogarak (Curculionidae), ganéjtúrók (Scarabaeidae) és futóbogarak (Carabidae).]
5. kép. Átalakított erdők: a hajdani őslucos maradványait jelzik a csutakok. Bennük főként hangyabolyok (Lasius flavus, Formica rufa) jöttek létre (2009)
A tanulmányozott erdei biocönőzisok értékelése
A növényzet-összetételnek megfelelően - ami váltakozott a domborzat és magasságszint szerint - igyekeztem az erdei, vagy nemcsak az erdei ökoszisztéma-típusokat felkeresni. Mondhatom azt is: amíg nem „késő", tanulmányozni őket. A tanulmányozott erdőségek olyan életközösségeket, biocönózisokat is tartalmaznak, amelyek sajátos táplálkozási helyeket és élőhelyeket nyújtanak sok állatfajnak (5, 6, 7. kép).
6. kép. Vegyes erdő az előhegyekből, a Máréfalvi patak völgye mentén. Jól megfigyelhető a „kortalan erdőkitermelés" eredménye: agion-Piceetum. A felvétel 2008 telén készült.
7. kép. Madártávlatból az Északi-Hargita, jól megfigyelhetőek a Keleti-Kárpátokra jellemző, főként lucfenyvesekkel borított domborzatok(2008)
Láthattam olyan fellápos (mocsári) erdőmaradványokat, amelyek növényzete valósággal „maradványként", reliktumként jelzi a hajdani erdővilágot. Tudatosan kerestem az olyan fákat, fatörzsmaradványokat, amelyek élő- és szaporodó helyet biztosítottak a xilofág bogaraknak, de a belőlük táplálkozó madaraknak is. Ilyenek a harkályfélék (Picidae) (8, 9. kép). A vegyes (bükkös-tölgyes, bükkös-gyertyános, bükkös-lucos vagy lucos-égeres-mogyorós) erdőkben és bozótosokban megkerestem az idős, fejlett fákat is.
8. kép. A cincérlárvák (Cerambycidae) sok harkályféleségnek nyújtanak táplálékot (Picidae). A nagy fakopáncs v. nagy tarkaharkály (Dendrocopos major)
Akkor is felfigyeltem az élőhely-sajátosságokra, ha történetesen a talajon voltak és korhadtak. Minél több egy-egy erdőben az idős, talajra dőlt fatörzs, annál inkább növeli a biodiverzitás értékét: ezek életközösségeket, mikrocönózisokat hoznak létre (1. kép). Jól megfigyelhető ezekben a kis életközösségekben, hogy szinte minden „optimális" bennük. Jól megfigyeltem ezeket a maradandó értékeket a Bükki Nemzeti Parkban és a Retyezáti Nemzeti Parkban. [Az utóbbit ezen a nyáron kerestem fel és tanulmányoztam, alkalmam volt megfigyelni a „működését" is az őslucosnak (0xalo-Piceetum). 9 kép. A lucfenyő törzsét is kivá- Csak áldani lehet azokat a próbálkozásokat, ame-jó fekete harkály (Dendrocopos lyekkel még megőrizhetőek a hajdani kárpáti vagy martius) munkája (2009) kárpát-medencei erdők egyes darabjai.]
Az erőszakos és durván emberközpontú erdőkitermelés vagy „gazdálkodás" nem változtat jótékonyan a környezeten, hanem a vízháztartás teljes zavarához és később a talaj és a növényzet tönkretételéhez vezethet (10. kép).
10. kép. Az Északi- (Madarasi) Hargita tájfelvétele: látszanak az erdők nélküli területek. A Cekend-plató előtérben. A szétszórt lucfenyves és a szőrfűvel (Nardus stricta) borított terület a hajdani tajgaszerű lucfenyves maradványit jelzi. A fellápok lecsapolását jelzi a vízelvezető árok (2008)
11. kép. Díszbogarak (Buprestidae) fészkesvirágúakon (2008)
A gyűjtések ideje, története, értékelése
A gyűjtések már a 2008-as évben megkezdődtek, és az első nyári hónapokban: májusban, júniusban gyűjtöttem a vegyes erdőkből az előhe-gyekben és a lucosokban. Ahogyan a hóolvadás lehetővé tette, igyekeztem felkeresni azokat az élőhelyeket, amelyek a fejlődésben levő vagy a már kifejlődött bogarakat tartalmazzák. Ilyen élőhelyek a lucosokban voltak leginkább (7. kép). Továbbfolytattam a gyűjtéseket a 2009-ben, és igyekeztem felkeresni más élőhelyeket, ugyanazon vagy hasonló biocönózisokban. Igyekeztem feltárni minden olyan mikrocönózist, amelyik faanyaggal táplálkozó bogarakat tartalmazhat vagy - legalábbis - szaporodási helyet biztosít annak (1. kép).
A táplálkozás alapján figyelemmel követtem a tulajdonképpen faanyaggal (xiloem) és a háncsanyaggal (floem) táplálkozó fajokat, legtöbbjük lárva vagy bábállapotban volt. A mikrocönózisok felbontása csipesszel vagy ecsettel gyűjtöttem be az egyedeket, amelyeket - lehetőleg - rögtön tároltam legalább 70-80 %-os alkoholban. Formalinba azért nem szabad, mert megszilárdulnak az ízületek, a lárvák esetében is. Lehet száraz preparátumként is tárolni az imágókat, így megőrződik a színük, de a lárvák esetében a legjobb az alkoholban való tárolás (PATKÓ 2003). A gyűjtések a 2008-as évben egészen október 14-ig folytatódtak, gyakorlatilag minden tavaszi, nyári és őszi hónapban, ill. alatt figyeltem a fát fogyasztó bogarak életét. Az Északi-Hargita lucosaiban megfigyelt betűző szú (Ips typographus) rajzása 2009. május 17-én, több mint 10. 000 egyed megfigyelésére és begyűjtésére adott alkalmat. A szú hímek rajzása, vagyis beleszállása egy csapdába, amelyik felett ferromon vagyis illatanyag utánzat volt, elősegítette a szúbogarak (Scolytidae) magatartásának a tanulmányozását. Régóta ismert jelenség a szúfélék szaporodásmódja: a hímek sexferromonra való repülése (ez a nőstények által kibocsátott, jelző vegyi molekula). Leghamarabb a beteg, legyengült lucokat támadják meg, a lucos így, néhány lucfenyő halálával, elpusztulásával „fizet a szúbogaraknak", amelyek teljesen kihasználják, amíg van benne élet és szaporodási hely. Ezeken a helyeken szaporodási ciklusuk jól megfigyelhető. A faállományban „kárt" tevő bogarak tulajdonképpen csak az erdőgazdálkodó szemében jelentenek nagy veszélyt, mivel a mértéket nem ismerő mai erdőgazdálkodás, főleg a klimaxos erdők hiánya miatt, valósággal felkínálja a szúfélék szaporodásához a fiatal lucfenyőket. Így a táplálékláncokban is szereplő szúlárvák nagyobb valószínűséggel tudnak fejlődni a még lábon álló fiatal lucfenyőkben, amelyek a kéregállomány elhalása után lassan pusztulnak el.
Ez a munkafázis jelzi a bogarak jelenlétét nemcsak az élővilágban, hanem elsőrendűleg az erdőkben, vagyis az erdei ökoszisztémákban. A gyűjtések eredményeiként, 54 alkalommal volt terepgyűjtés, 10.305 egyedszámmal dolgoztam, vagyis ennyit gyűjtöttem be. A meghatározások eredményeként kitűnt, hogy ebből 187 lárva (álca) és 10.118 imágó volt. Tíz család - amelyek rendszertanilag eléggé tekintélyesek és sajátságosak (pl. a cincérfélék) a táplálkozás és egyedfejlődés szempontjából - 26 genust vagyis nemzetséget tartalmazott. A fajkategóriáig való meghatározás lehetővé tette 22 faj (species) biztos jelenlétének a megfigyelését. A rendszertani családok: Scolytidae, Lymexilidae, Carabidae, Cerambycidae, Elateridae, Staphylinidae, Cleridae, Colydiidae, Buprestidae, Tenebrionidae. A legtöbb fajmeghatározás a lárvák testfelépítése és külalakja alapján történt (1, 11, 12 ábra). De meghatározhatóak voltak az imágók vagyis a kifejlett egyedek testalakja, színe, mintázata, csápalakja, lábak alakja és a testhossza szerint is (2, 3, 17, 18. ábra).
Eredmények értékelése: a fajlista
Kiegészítésként megfigyelhető volt, hogy a Móczár (MÓCZÁR 1969) professzor által is megfigyelt farontó bogarak (Lymexylonidae) lárvái nem a faanyagot fogyasztják, hanem a faanyag járataiban tenyésző ambrózia gombát, jobban mondva ennek a fonáltelepeit. Erdeinkben 2 farontóbogár faj is él (Hylocoetus dermestoides, Lymexylon navale). Úgyszintén a járatokban tevékenykednek, élnek a szúfarkasok (Cleridae). Ezek közül a legismertebb faj Thanasimus formicarius. „Szúfarkas" elnevezésüket onnan kapták, hogy a faanyagban levő szúbogarak járataiban vadásznak lárvákra, főleg szú lárvákra. A szú lárvák egy helyen élve a hangya lárvákkal, hangyabolyok jönnek létre egy-egy öreg fenyőben is: életközösségeket (biocönózisokat) hoznak létre ill. képeznek több rovarfajjal, így a populációk összekapcsolódhatnak állatközöségeket (zoocönózisokat) alkotva. Megfigyelhető például a farontó óriáshangyával (Colobopsis ligniperda) létrehozott stabil „megtűrés" De a járatokban búvóhelyet kaphatnak más bogárfajok is, mint a kék gyaloglevelész (Timarcha goettingensis) és az esetlen gyaloglevelész (Timar-cha tenebricosa). Ezek a fajok jellegzetesen növényevő fajok, mind a lárvák, mint az imágók. A pattanóbogarak (Elateridae) lárváinak táplálkozásmódja még nem kellően tisztázott (KLAUSNITZER 1994), mivel nagyon összetett táplálkozásmódot végeznek. Vannak fajok, amelyek lárvái dögevők, szapro-fágok és néhányuk ragadozó is (de nem „csak ragadozók").
Véleményem szerint a korhadékban élő lárvák (a szúbogarakkal együtt) faanyagot vagy bomlasztott („előemésztett") faszövetet fogyasztanak. Így ezek a fajok mint „xilofág" fajok tárgyalandók (Klausnitzer 1994). A vállas gyászpattanó (Melanotus crassicollis) a korhadó fatörzsekben fejlődik és ott is bábozódik be: a korhadó lucfenyő törzsekben figyeltem meg, gyűjtéseim során. A szúfélék (Scolytidae) a színüket is változtatják a fejlődési állapotoknak megfelelően: a lárva állapotból a kifejlett állapotba való átmenetük során sárgából barnává színeződnek, ehhez a változáshoz (szakemberek véleménye szerint) nincs köze a tápláléknak. Vagyis a szín nem változik a táplálék minőségétől; amely színváltozás jellemző a bogarakra (Coleoptera). Összefüggés lehet viszont a hőmérséklet és a színváltozás között, de ez még kutatásra szorul. Olyan fajok mint a rozsdavörös fenyőszú (Dryocoetes autographus) gazdasági szempontból veszélytelen (a természetet nem figyelhetjük szigorúan gazdasági érdekek szerint), mert csak az elhalt, ill. elpusztult fák kérge alá hatol be és szaporodik ott (Enrődi 1959). Amint már említett szúfarkasok (Cleridae) lárvái a szúlárvákat fogyasztják, de fogyasztanak légylárvákat és hangyákat is. A legyek (Diptera) között olyan fajok is vannak, amelyek a nedves korhadékban, famaradványokban fejlődnek és szaporodnak. Ez jól látható a különböző korosztályok esetében, fejlődési nagyságuk alapján.
A szúfélékkel zoocönózisokat képeznek a fahéjbogarak (Colydiidae) is, amelyek a szú és cincér (Cerambycidae) járatokban élnek (amint már leírtam a fejezet elején).
A gyűjtések eredményei
10305 egyedszám, amelyből 187 db. lárvátés 10118db. imágót vagyis kifejlett egyedet figyelhettem meg. A kifejlett egyedek főleg a szúféléknél (Scolytidae) fordultak elő. A meghatározások alapján 10 bogárcsaládot tudtam elkülöníteni (Scolitydae, Lymexylidae, Carabidae, Cerambycidae, Elateridae, Staphylinidae, Cleridae, Colydiidae, Buprestidae, Tenebrionidae), amelyekhez jól meghatározhatóan 22 faj tartozott. Egy része a begyűjtött egyedeknek csak genus (nemzetség) szintig volt meghatározva, így állíthatom azt, hogy 26 genushoz tartozó bogárfaj él, szaporodik, keres táplálékot vagy csak átmenetileg tartózkodik a fákban ill. azok maradványaiban. A fajlista a következőképpen állt össze:
| Sorsz. | Család | Faj | Egyedszám | Élőhely |
| 1. | Scolytidae | Dryocoetes autographus RATZ. | 40 | Lucos |
| 2. | Ips typographus L. | 10087 | Lucos | |
| 3. | I. acuminatus GYLL. | 1 | Lucos | |
| 4. | Lymexylidae | Hylocoetus dermestoides L. | 12 | Bükkös |
| 5. | Cerambycidae | Leptura rubra L. | 1 | Bükkös |
| 6. | Callidium aeneum DE GEER | 19 | Bükkös | |
| 7. | Rhagium inquisitor L. | 37 | Lucos | |
| 8. | Rh. mordax DE GEER | 3 | Lucos |
| 9. | Rh. Bifasciatum FABR. | 43 | Lucos | |
| 10. | Tetropium castaneum L. | 2 | Lucos | |
| 11. | Hylotrupes bajulus L. | 1 | Lucos | |
| 12. | Rhopalopus clavipes FABR. | 6 | Lucos | |
| 13. | Arhopalus(Criocephalus) rusticus L. | 3 | Lucos | |
| 14. | Elateridae | Melanmotus crassicollis ERICHS | 16 | Bükkös |
| 15. | Elater sanguinolentus SCHR. | 1 | Vegyes | |
| 16. | Staphylinidae | Quedius mesomelinus MARSH. | 1 | Bükkös |
| 17. | Cleridae | Necrobia rufipes DE GEER | 3 | Vegyes |
| 18. | Colydiidae | Colydium elongatum FABR. | 1 | Vegyes |
| 19. | Corticus tuberculatus GERM. | 1 | Vegyes | |
| 20. | Ditoma crenata FABR. | 1 | Vegyes | |
| 21. | Tenebrionidae | Diaperis boleti L. | 1 | Bükkös |
| 22. | Buprestidae | Anthaxia candens PANZER | 1 | Vegyes |
A lucos tulajdonképpen a lucfenyvest, a bükkös a bükkerdőt, a vegyes bükkös a bükkös-lucos erdőtípust jelenti. De vegyes erdőnek minősülnek a gyertyános-tölgyes-bükkösök is, amelyek az előhegyekben megtalálhatóak, ill. azok domborzatát borítják. A lista nem tartalmazza a futóbogarakat (Carabidae) mivel a fajok nem xilofágok, bár ott élnek a xilofágok által létrehozott korhadékban, ilyenek a Zabrus, Leistus genushoz tartozó fajok.
Meghatározási módok, tanulmányok
A tanulmányozott fajok lárváiról és imágóiról rajzokat is készítettem. Az ábrák számozása a munkasorrendben történt. A rajzolás sztereomikro-szkóp segítségével történt, grafitceruzával. A következő fajokról sikerült ábrákat készítenem:
Rozsdavörös fenyőszú (Dryocoetes autographus) - 1, 2. ábra
Betűző szú (Ips typographus) - 3, 4. ábra
Penésztenyésztő fabogár (Hylocoetus dermestoides) - 5. ábra
Vörös virágcincér (Leptura rubra) - 6. ábra
Korongcincér (Callidium aeneum) - 7. ábra
Fenyves tövisescincér (Rhagium inquisitor) - 8, 9. ábra
Cser tövisescincér (Rhagium mordax) - 10. ábra
Kétcsíkos tövisescincér (Rhagium bifasciatum) - 11. ábra
Romboló fenyőcincér (Tetropium castaneum) - 12. ábra
Vállas gyászpattanó (Melanotus crassicollis) - 13, 14. ábra
Vöröslábú hullabogár (Necrobia rufipes) - 15. ábra
Ösztövér héjbogár (Colydium elongatum) - 16. ábra
Héjbogár (Corticus tuberculatus) - 17. ábra
Szalagos héjbogár (Ditoma crenata) - 18. ábra
Virágdíszbogár (Anthaxia candens) - 19. ábra
Hasonló megfigyelések és tanulmányok születtek: Klausnitzer (KLAUS-NITZER 1991, 1994, 1996, 1997, 1999), Endrődi (ENDRŐDI 1956) és Bolachowsky (BOLACHOWSKY 1949) munkássága eredményeként. [Alfred Bolachowsky munkáját, amelyet a szúbogarakról írt, és Párizsban jelent meg 1949-ben, saját kezűleg vágtam fel, bontottam fel - úgy ült felvágatlanul az Állattár könyvtárában Budapesten 2009 nyaráig. (Külön érdekessége a könyvtári búvárkodásnak az is, hogy a régi könyvek bekötése ívenként történt, utána kellett az olvasónak, mint egy-egy újságot, felvágnia.)]
Amikor a cincérfajokat határoztam meg, akkor a Bernhard Klaus-nitzer-féle eljárást alkalmaztam, ami azt jelenti, hogy a lárvákat, miután alkoholban lettek tárolva, külalakban figyeltem meg. A fejtokot kellett kibontani és a fejtok, mint fajjelleg szerepel a nagyon hasonló lárvaalakok között. A fej alakjának lerajzolása vagy arról gyors vázlat készítése szinte nélkülözhetetlen eljárás a lárvák fajának meghatározásához (10, 11, 12. ábra).
[Vélemény: mivel a gyűjtéseket és meghatározásokat egyedül végeztem, a teljesség igényének megfelelően jó lenne, ha egy kutató munkacsoport megismételné ugyanezt a munkát más gyűjtőhelyeken is. Főleg azért, mert a nagy ütemben végzett erdőkitermelés alig-alig hagy eredeti erdei ökoszisztéma részleteket. Ez lenne a jövőbeni feladat egy új kárpát-medencei kutatás irányában.]
A biológiában használatos rendszerezés a „hivatalos" Karl Linné-féle rendszerezés, és úgy néz ki, hogy a tudományos rendszerezésben ez is marad, annak ellenére, hogy a genetikai és mikrobiológiai tudományos kutatások alapjain másféle adattárolás is lehetséges lesz. De a tájékozódás szempontjából még mindig ez a legelfogadottabb. Erre alapul nemcsak az állattani és növénytani rendszerezés, hanem még a baktériumok és vírusok osztályozása is. Nem maradhatott ki ebből az entomológia - rovartan -sem. Hiszen a világon létező élőlények közül a rovarok (Insecta) rendelkeznek a legnagyobb fajszámmal, hozzávetőleges becslések alapján is legalább 1-1,5 millió rovarfaj (rovarféleség) él a Földön. És ebből minden ötödik faj a bogár (Coleoptera).
A bogárcsaládok jellegzetességei
1. Szúfélék (Scolytidae). Jellemző a család egyedeire, hogy híres faanyagfogyasztók, emiatt sok szakember őket az ormányosbogarak (Curcu- lionidae) családjába sorolja (MC. GAVIN 2005). A sajátos és régi testfelépítésük alapján (1, 2, 4. ábra) érvényes a régi besorolásuk a szúfélék közé.Megkülönböztetünk valódi és álszúkat (Bostrichidae). Szinte majdnem minden fának van egy-egy szúféléje, mármint a Kárpát-medencében. Körülbelül 100 fajuk él itt, sajátságosan kis testmérettel és testalakkal. A 3-8 mm-es testhosszal kiválóan tudnak járatokat rágni, és az elhalt vagyelhalófélben levő fák háncs- és faanyagjában szaporodnak. A legtöbb faj azonban a fák kérge alatt készít járatokat, ott szaporodnak és ott fejlődnek a lábatlan lárvák is (1, 4. ábra).
2. Farontó bogarak (Lymexylidae). Régóta ismert bogárcsoport, hiszen a fából készült hajótesteket károsították hajdanában, pl. a tölgyfarontó bogár (Lymexylon navale). A lárvák olyan testfelépítéssel rendelkeznek, hogy az öreg fákba ásott, rágott járatokban könnyen és gyorsan haladnak, ill. megkapaszkodhatnak. Az imágók lágy szárnyfedőkkel rendelkeznek és kilátszik a potrohvégük (5. ábra). Az erdőkben a száraz, régi fákat keresik, és ott szaporodnak.
3. Cincérfélék (Cerambycidae). A nagytestű fát fogyasztó bogarakra,különösen a hímekre jellemző, hogy hosszú csáppal rendelkeznek, pl. nagy hőscincér (Cerambyx cerdo). Magyar nevüket onnan kapták, hogy védekezésül cincogó, „hegedülő" hangot adnak ki. Testnagyságuk lehet 55 mm is. A kifejlett bogarak szépek, színesek, általában nagyok (6. ábra), a lárvák is nagyok: jellegzetesen nagy rágókkal és fejjel rendelkeznek (10, 11, 12. ábra).A lárvák fehér színűek, és fejlett rágóikkal védekezni is tudnak. A Kárpát-medencében kb. 220 fajuk van. Legszebb fajunk a ritka és védett havasi cincér (Rosalia alpina). A lárváik több (3) évig is fejlődhetnek,bábbölcsőt hozhatnak létre. Vannak olyan fajok is, amelyek a lágyszárú növényekben vagy a talajban fejlődnek ki.
4. Pattanóbogarak (Elateridae). Elnevezésüket meneküléskor való felpattanásukról kapták. De a hátoldalról való felpattanásuk a levegőbe biztosítja a helyrefordulásukat is. Jellegzetesen hosszú testű bogarak,szárnyfedők kemények és a végükön kihegyesednek. Az egész Földön elterjedtek, főként az erdőségeket lakják, mivel a lárvák korhadékfogyasztók vagy éppenséggel ragadozók. A lárváikat „drótféregnek" nevezik a mezőgazdászok, mivel a talajban lakó pattanóbogár félék közül több a kártevő. Meghatározásuk nemcsak az imágók, hanem a lárvák alakja alapján is történik (13, 14. ábra). Az imágók aránylag rövid életűek. A Kárpát-medencében kb. 120 pattanóbogár faj van (MERKL, 2003).
5. Holyvafélék (Staphylinidae). A holyvákat könnyen felismerhetővé teszik a sajátosan rövid szárnyfedők. Elsőrendűen ragadozó bogarak, de vannak köztük korhadékfogyasztók is. A rövid szárnyfedők csak tort fedik,így a potroh szabadon marad, ami nagy mozgékonyságot biztosít a táplálékkeresésben. A nálunk élő holyvafajok közül az aranysujtásos holyva (Staphylinus caesareus) és a feketevörös gombaholyva (Oxyporus rufus) nagyon figyelemreméltó. Utóbbi a gombákban vadászik lárvákra, erős rágóival megragadva kihúzza a gombajáratokból és a talajon fogyasztja el őket. A Földön elterjedt holyvák legalább 23.000-es fajszámmal rendelkeznek (az ormányosfélék után ők a legnagyobb fajszámú bogarak). Holyvafajok élnek korhadékban és barlangokban (is) egyaránt.
6. Díszbogárfélék (Buprestidae). Főként a trópusokon élő díszbogarak nagyon szépek, a szárnyfedők fémesen csillognak minden színben, és ha erős napfény éri őket, a szivárvány színeiben pompáznak. Jellegzetesen szép hazai díszbogár a nagy fenyves-díszbogár (Calcophora mariana): sajnos ez a szép díszbogár napról napra kevesebb, mivel a lárvái nem tudnak fejődni az idős erdei és feketefenyőben. A díszbogár lárvák jellegzetesen faanyagfogyasztók, nagy és korongszerű előtorukról ismerhetők fel (19.ábra). Az imágók külalakjára még jellemző a széles nyakpajzs, aránylag nagy szemekkel és rövid csápokkal. Az imágók szívesen mászkálnak virágokon is, ahol napoznak vagy a virágport fogyasztják. A ragadozók nem kedvelik őket a testükben levő keserű anyag, a buprestin miatt.
7. Szúfarkasfélék (Cleridae). A szúfarkasok és hullabogarak nem fát fogyasztó bogarak, hanem a szúfélék lárváira vagy más lárvákra vadásznak. A lárvák is ragadozók (15. ábra). A dolgozatban azért említem őket, mert egy élőhelyen élnek a szúfélékkel és azok járataiban tevékenyek. Így részt vesznek a trófikus láncokban a futóbogarakkal (Carabidae) együtt.
8. Fahéjbogarak (Colydiidae). A bogárcsoportra jellemző a hosszú és vésett előtor, valamint a hosszú és párhuzamos lefutású vésettség a szárnyfedőkön. Általában kis testméretű bogarak. Főleg a korhadékot lakják a más bogárfajok által hagyott járatokban. De az imágók testalakja a sűrű vésettséggel (16, 17, 18. ábrák) azt is jelzi, hogy kimondottan korhadékkedvelők. A csápok általában rövidek és bunkósak, a testfelszínt gyakran borítják pikkelyek.
9. Gyászbogarak (Tenebrionidae). Sötét vagy sötétbarna színű bogarak, általában sötét helyeken, pincékben lehet velük találkozni. Egyesek kellemetlen szagúak, mint pl. a közönséges gyászbogár (Blaps mortisaga) vagy a kisebb testű púpos bűzbogár (Blaps mucronata). A gyászbogarak nem rendelkeznek egy állandó családra jellemző testalakkal, bár a bűzbogarak kihegyesedő potrohvége és gömbölyded szárnyfedői jelzik a bogárcsaládot. Vannak azonban világos színűek is, ilyen a kénbogár (Ctenopus sulphureus). A lárváik és az imágóik általában korhadékevők, az egész palearktikus és nerktikus régióban elterjedtek, kb. 15.000 fajuk él, ami jelentős szám egy ilyen egyszerű bogárcsalád esetében.
A tanulmányozott bogárfajok jellegzetességei
1. Dryocoetes autographus RATZEB.: rozsdavörös fenyőszú - (Scoly- tidae). A kistermetű szúfélére jellemző a pirosas, rozsdavöröses testszín. Általában a kifejlett állatok 4 mm-es testhosszal rendelkeznek (1. ábra). Lárváik lábatlanok és pirosas, rózsaszínes árnyalatúak. A fenyők kérge alatt élnek és ott is szaporodnak. A már beteg fákba költöznek be a lárvák (2. ábra) ott fejlődnek a nőstények és hímek által rágott járatokban, később a lárvák is rágnak járatokat. A szárnyfedők legalább 6-6 sorban pontozottak, apró gödröcskékkel. A jellegzetesen kacskaringós járatairól kapta az elnevezését. A felnőtt egyedek, az imágók a szárnyaik végén nem rendelkeznek fogacskákkal, mint az Ips fajok.
1-2. ábra. Dryocoetes autographus RATZEB.
2. Ips typographus L.: betűző szú. Egyike a legjellegzetesebb és legnagyobb testű szúfajoknak. Az imágók teste barnásvöröses színű. A szárnyfedőkön sorban apró gödröcskék vannak: 6-6 sor minden szárnyfedőn, a testhossz általában 8 mm (3. ábra). A szárnyfedők vége lecsapott és fogacskákkal van körbe véve. Minden szárnyfedőn 6-6 apró fogacska van, amely közül a 4. kiemelkedő: ez a határozó jelleg. A testfelszín apró szőrzettel borított. A betűző szú tömeges elszaporodása már régóta közismert, egyike a legjobban megfigyelt szúfajoknak. A lárvajáratok jellegzetesek, sajátságosak (4. ábra).
3-4. ábra. Ips typographus L.
3.Ips acuminatus GYLLENTHAL: hatfogú fenyőszú. A szárnyfedőkön a csúcslejtők szélén 3-3 fog van, köztük az utolsó a legfejlettebb. A hímeknél ez lapos, kétágú. A test fénylően sötétbarna, a szárnyfedők világosan vöröses barnák. A csápok és a lábak sárgásvörösek. Főként erdei fenyőkön él, onnan kerülhet más fenyőkre. A vegyes erdők jellegzetes szúféléje.
4. Hylocoetus dermestoides L.: penésztenyésző fabogár - (Lymexy-lidae). A lárva sajátossága a púpos alak, vagyis az előtor kiemelkedő, a potroh olyan toldalékban folytatódik amelyik segítségével a lárva meg tud kapaszkodni a járataiban (5. ábra). Nem, vagy nemcsak a bomló fát fogyasztják, hanem ambrózia gombákat tenyésztenek, azokat fogyasztják. A felnőttek kétalakúak, a nőstény barna színű, hosszú szárnyfedőkkel. A hím fekete, barna alapon. A szárnyfedők rövidek, nem érnek el a potroh végéig. A bogarak az öreg, elhalt vagy beteg fákban szaporodnak, táplálkoznak.
5. ábra. Hylocoetus dermestoides L.
5. Leptura rubra L.: vörös virágcinér - (Ceram-bycidae). A felnőtt egyedek szép vörösesbarna szárnyfedőkkel és fekete testtel rendelkeznek (6. ábra). Az előtor és a fej tehát fekete, a lábak vöröses feketék. A test sűrű és apró szőrzettel van borítva. A cincérekre jellemző hosszú csápok a test közepén túl érnek. A kifejlett egyedek főként a virágokon, a fészkesek virágain tevékenyek. A lárvák az öreg és elhalt bükkökben, tölgyekben fejlődnek.
6. ábra. Leptura rubra L.
6. Callidium aeneum DE GEER: korongcincér. A lárva testét megfigyelve láthatóak a fejlett rágók és a majdnem egyforma nagyságú előtor-szelvények (7. ábra). A pontszemek apróak és a rágók tövénél helyezkednek el. Az imágók aránylag kistermetűek, lapított testűek, közepesen hosszú csápokkal. Testük ibolyás fekete színű. A test felülete sűrűn gödörkéses és fémfényű, gyér szőrzettel borított. A főleg öreg fenyőkben élő lárvák a faanyagot fogyasztják, ott is bábozódnak be, nem a kéreg alatt, hanem a fa belsejében tevékenyek, őket is keresik a harkályok sajátos vájataikkal (5., 6. kép).
7. ábra. Callidium aeneum DE GEER
7. Rhagium inquisitor L.: fenyves tövisescincér. Amikor KARL LINNÉ ezt a nevet adta, valószínűleg a lárva fejlett rágóira figyelt fel. Sokszor nagy tömegben vannak egy-egy öreg fenyőben, ahol a bábok is megfigyelhetőek (8, 9. ábra). Az imágók általában ott mászkálnak azon a fenyőn, ahol kifejlődtek, ritkán repülnek el. A kifejlett egyedek erős rágókkal, és rövidebb csápokkal rendelkeznek, testük fekete, amelyet szürkésbarna harántsávok kereszteznek. A lárvák a Rhagium fajokra jellemzően erős rágókkal és fejtokkal vannak ellátva.
8-9. ábra. Rhagium inquisitor L.
8. Rhagium mordax DE GEER:
cser tövisescincér. Lárvájára jellemző a nagy test és az aránylag kisebb fejtok (10. ábra). A kifejlett egyedek sárgásbarna színűek, főként a tölgyesekben, cserefa erdőkben élnek, innen az elnevezésük is. A lárvákra még jellemző a bábbölcső készítése, abban fejlődnek. A lárva teste hengeres, a szelvények alig lapítottak és nem szélesek, A szelvényeken 2-2 erős serte van és a hátpajzsok teljesen befedik a szelvény háti részét. Más fajokhoz képest aránylag kis rágói vannak.
10. ábra. Rhagium mordax DE GEER
9. Rhagium bifasciatum FABR.: kétcsíkos tövisescincér. Amint a lárva fején is megfigyelhető, (11. ábra) fejlett rágókkal rendelkező, fát fogyasztó bogárról van szó. A lárva fejtokja nagy, kiemelkedik a testalakból. A felnőttek teste aranylóan barnás szőrzettel borított. A csápok nem hosszúak, hanem rövidek, csak a test közepéig érnek. Élőhelye főként a fenyvesekben van, de megtaláljuk a lomberdőkben is: az öreg tölgyekben tud fejlődni. Egész Európa-szerte elterjedt. Mint a többi tövises cincér, ez is az előtor két oldalán, tövisszerűen kiemelkedő nyúlványról kapta nevét. Jellemző magatartásuk, hogy rövid csápjaikat előrenyújtva mászkálnak, tapogatóznak, főként a napsütötte helyeken.
 |
 |
| 11. ábra. Rhagium bifasciatum FABR. | 12. ábra. Tetropium castaneum L. |
10. Tetropium castaneum L.: romboló fenyőcincér. Amint az elnevezése is jelzi, és a fejalakja mutatja (12. ábra), sajátos lárva testalakkal találkozhatunk, amelyik fúróként képes előrehaladni az öreg fenyőben vagy a még élő fenyőtörzsben. A fejlett előtorhoz aránylag kis fej kapcsolódik, amelyhez fejlett rágók is járulnak. A testet barnás, gesztenyebarnás alapszín jellemzi, innen az elnevezése is.
11. Hylotrupes bajulus L.: házicincér. A testfelülete feketés-szürkés színezetű, az előtor vagyis a nyakpajzs két csupasz dudort, kiemelkedést tartalmaz. A testet 2-2 zegzugos fehér harántszalag díszíti. Testnagysága elérheti a 2 cm hosszat is. Élőhelye a fenyvesek, ahol a lárvák az öreg fenyőkben fejlődnek. A lárvák a fenyőgerendákkal behurcolhatóak a lakásokba is, ahol aztán - amint kifejlődnek - megjelennek. De a kifejlett egyedek is beletojhatják petéiket a padlásgerendákba.
12. Rhopalopus clavipes FABR.: feketelábú facincér. A facincérekre jellemzően ez a faj is ritka, és főként a lomberdőkben és fenyvesekben fordul elő. Ezt a fajt a hargitafürdői lucosokban találtam. A lábak fekete színe miatt kapta az elnevezését. A kifejlett egyedek sima testfelülettel rendelkeznek, zöldes fekete színűek és általában elérik a 2 cm-es testnagyságot. Aránylag hosszú csápokkal vannak, testfelszínük apró gödröcskékkel borított, ezért ha a fakéreghez tapadnak, alig vehetőek észre. A szárnyfedők nem lépik túl a testhosszat. A lárvák inkább a vastagabb luckéreg alatt élnek.
13. Arhopalus (Criocephalus) rusticus FABR.: gödrösnyakú cincér. A kifejlett egyedek testszíne sötét vagy világosbarna, finoman lesimuló szőrzettel, A szárnyfedők hosszak, finoman ráncoltak. A kifejlett egyedek elérik a 10-17 mm (1,7 cm) testhosszat. Lárvái a lucfenyő törzsekben fejlődnek, abban rágnak járatokat. Fejlődhetnek a földön heverő fatörzsek ben is, vagy a fűrésztelepeken. A rajzásukra nyáron kerül sor, főként a meleg napokon az esti órákban.
14. Melanotus crassicollis ERICHS: vállas gyászpattanó - (Elate-ridae). A felnőtt egyedek fekete színűek, innen az elnevezésük. A testfelszín finom szőrzettel borított (13, 14. ábra). A lárvák potrohvége kiszélesedik és korongszerű szélesedést tartalmaz, amelyik egy fogban végződik. A genusra jellemzően a lárvák potrohvégei mindig kihegyesednek. A potrohlemezek barnássárga színűek. Hengeres alakúak, a bábokon (13. ábra) megfigyelhető a fejlett nyakpajzs és a pattanóbogarakra jellemző kihúzott előtor.
13-14. ábra. Melanotus crassicollis ERICHS
15. Elater sanguinolentus L.: vérvörös pattanó. Elnevezését a piros szárnyfedőiről kapta. A nyakpajzsa fekete színű. Főként a lucfenyvesek lakója, de a lárvái fejlődhetnek a korhadó bükk törzsekben is. A drótféreg néven ismert lárvák merev testükkel és kemény kitinpáncéljukkal képesek a cincérlárvák vagy a szúbogarak járataiban tevékenykedni. A lárvák táplálkozása máig vitatott kérdés, sok kutató ragadozó, mások pedig igenis korhadékfogyasztó - fitofág - lárváknak tekinti. A pattanóbogarak csak az elhalt vagy már elhalófélben levő fákat fogyasztják, fiatal lucfenyőket nem támadnak meg, tehát nem okoznak erdészeti károkat.
16. Quedius mesomelinus MARSH.: üregi mohaholyva - (Staphy-linidae). A holyvákra jellemző karcsú és mozgékony testalkat ezt a holyvafajt is jellemzi. Mivel korhadékfogyasztó, megtalálható nemcsak a barlangokban, hanem a cincérlárvák és szúfélék járataiban is. A bomló szerves anyagokat fogyasztó holyva teste fényes fekete, a szárnyfedői is feketék. A testet finom sűrű fekete szőrzet borítja. A fej nagy és a rágói fejlettek, A Quedius nemzetségre jellemzően a nyakpajzs, ill. az előtor felhajló peremmel rendelkezik. A gyors mozgást a feketésbarnás szárnyfedők alatt kétszeresen összehajtogatott hártyás szárnyak teszik lehetővé.
17. Necrobia rufipes DE GEER: vöröslábú hullabogár - (Cleridae). A
felnőtt egyedekre és a lárvákra jellemző a korhadékfogyasztás. Mindannyian a cincérlárvák vagy a szúlárvák járataiban élnek. A lárva sajátos testalakkal, fartoldalékkal, vagyis potrohvéggel rendelkezik (15. ábra). A potrohvég családi határozó jelleg is lehet. Ezzel a lárva rögzíti magát a járatokban, és védekezésre is használja. A lárvákra jellemzőek a fejlett rágók és az aránylag nagy fej. A test alsó vége kiszélesedik, a potroh sertékkel borított.
15. ábra. Necrobia rufipes DE GEER
18. Colydium elongatum FABR.: ösztövér héjbogár. Amint az elnevezése is mutatja, megnyúlt bogártestről van szó, amit az ösztövér kifejezés csak jobban kiemel (16. ábra). Rovartestnek megfelelően közepes testnagyságú, 7 mm-es testhosszú bogár. A szárnyfedők több sorban sűrűn ponto-zottak, gödörkések. A nyakpajzs három jól megfigyelhető árkot mutat, és majdnem olyan hosszú, mint a szárnyfedők mérete. A kékesfekete színű bogártest nem szőrözött. A héjbogarakra jellemző csápok rövidek és bunkósak. Főként a kéregállomány alatt élnek és tevékenykednek.
16. ábra. Colydium elongatum FABR.
19. Corticus tuberculatus GERMAR.: héjbogár. Egyike a legkisebb és érdekes héjbogaraknak. A csak 1 mm-es testhosszal inkább egy pollenszemcsének tűnik (17. ábra). A bogárka testét sűrűn boritják a viaszpikkelykék amelyhez hozzátapadhatnak a járatokban levő rágásmaradványok. Főként korhadékfogyasztó de fogyaszthat lárvamaradványokat is. A héjbogarakra jellemző életetvékenységet folytatnak. Főként a bükkösök és tölgyesek öreg fáiban élnek.
18. ábra. Ditoma crenata FABR.
20. Ditoma crenata F ABR.: szalagos héjbogár. Jellegzetes héjbogár testalakkal rendelkezik, a szárnyfedőkön keresztül húzódó sávról kapta a nevét (18. ábra). A testfelület apró gödröcs-kékkel borított, a szárnyfedőkön pedig 3-3 sorban gödröcske lefutások vannak. A felnőttek hossza 1,5 mm is lehet. Apró termete miatt, a többi héjbogárhoz hasonlóan, alig vehető észre. A héjbogarakra jellemző életet élnek, a korhadékban, ill. a szúfélék járataiban tartózkodnak, ott fogyasztják a szerves anyag maradványokat - ezek lehetnek gomba maradványok is. Ezért gyűjtéskor a korhadékot kell ellenőrizni, esetleg rostálni.
21. Diaperis boleti L.: poszogó taplóbogár - (Tenebrionidae). A sötétbarna színű, kis termetű gyászbogár az öreg tölgy- és bükkfákban él. Teste 6-8 mm hosszú, zömök tojásdad alakú, felül fényes-fekete, szárnyfedőin 3-3 sárgás harántsávval. Kedveli a gévagombát (Laetiporus sulphu-raeus). A Fomes genushoz tartozó taplófélékben is előfordul, de felkeresi a többi gombafajt is. A lárvák a gombák, ill. a korhadékok belsejében élnek. A gyászbogarak főként a fénymentes sötét helyeket kedvelik. Szaporodásuk is ott történik. A kistermetű faj lárvái a korhadékban élnek, ott is alakulnak át. Fejlődési stádiumai nem ismertek. A felnőtt egyedek veszély esetén átható szagú váladékukkal védekeznek, innen a magyar neve is. Az imágók nappal a gombákba vagy a korhadékba bújnak.
22. Anthaxia candens PANZER: virágdíszbogár - (Buprestidae). A felnőtt egyedek apró élő ékszerhez hasonlítanak, a testük fémes kékesen, zöldesen csillog. A madárcseresznyében fejlődik, a lárvák a fa belsejében találhatók. Ez utóbbiak testalakja sajátságosan kiszélesedik a fejtor irányában (19. ábra). A lárvák aránylag nagyobbak, mint az imágók, jellegzetes testalak ez a xilofág fajoknál. A rágók aránylag kicsik, viszont kemények. Két fejlett pontszem figyelhető meg a rágók tövénél, és rövid csápok. Az imágók átlag 4-7 mm-es testhosszal rendelkeznek. Nálunk legalább 25 Anthaxia faj található, amelyek főként a cseresznye- és meggyfélékben élnek. Az erdőségekben élő díszbogár fajok semmiféle káros hatással nincsenek az erdők életére.
19. ábra. Anthaxia candens PANZER
A kutatási munkálatok az előlegezett eredményeket hozták. Nemcsak egy-egy faj elterjedését, ill. jelenlétét igazolták ismételten vagy sajátságosan, hanem öko-faunisztikai eredménnyel is jártak. Beigazolódott a táplálékláncok sokaságára és fontosságára vonatkozó állítás. A begyűjtött egyedek mindegyike megfigyelés alatt volt és tároltam is őket. Végül is nem használódott fel hiába a kutatásra és a megírt tanulmányokra fordított idő sem. A fajok meghatározásai a legnagyobb alapossággal lettek végezve, legtöbbjük a Magyar Természettudományi Múzeum Állattárában. Köszönet a Magyar Tudományos Akadémiának és az Állattár vezetőségének ezért is.
Az állattani kutatások kétségtelenül nem profitot vagy pénzt hozó kutatások. Másképpen szólva az állattani kutatások a mindenkori tudományos fejlődést - az emberiséget (is) -szolgálják. Nem az állattani kutatások (begyűjtött egyedek) miatt került egy-egy szép és hasznos állatfaj végveszélybe vagy kipusztulásba. A gyűjtőútjaim során minden tanulmányozott életközösséget, vagyis biocönózist igyekeztem megfigyelni, leírni vagy legalább is jelezni. Az öko-faunisztikai kutatások eredményei nemcsak a „bogaras" embereknek (entomológusoknak) szólnak, hanem az erdőkutatóknak is. Ma már tudott és nem szorul több igazolásra: az erdővédelem elsődleges célja az erdők élete, a biodiverzitás megőrzése és nem (csak) a favédelem. Fenntarthatatlanná vált az az „erdővédelem", ahol az erdőkben csak faanyagot látnak, amit kitermelnek. Sajnos egyre több és több „néma erdőnk" lesz, egyre kevesebb és kevesebb madár- és emlősfaunával. Ezen tanulmánnyal erre is fel szeretném hívni a figyelmet. Nincs sok, kevés van. Nem végtelen, hanem véges az erdei ökoszisztéma.
A kutatásokat képek (11 fénykép) és rajzok (19 ábra) segítségével ismertettem, szerzőjük e sorok irója. A felvételek színes képek, akkor is ha nyomtatásban nem úgy jelennek meg. A rajzok, amint már említettem, sztereomikroszkóp segitségével készültek. Így a lerajzolt egyedek, nagyítva ugyan, de pontos másai lesznek a tanulmányozottaknak.
A megfigyelt és tanulmányozott fajok zoocönózisokat is képeznek a hangyákkal (Formica rufa, Lasius flavus), levélbogarakkal (Chrysomalidae), százlábúakkal (Lithobius sp., Geophilus sp.), bogáratkákkal (Parasitus coleopterorum), díszbogarakkal (Buprestidae) együtt (11. kép).
A begyűjtött egyedszámok nem jelentettek nagy mennyiséget - figyelembe véve egy-egy szúrajzást például -, de elégségesek voltak ahhoz, hogy egy tiszta és átfogó megfigyelést, képet kapjunk arról, hogy mi is történik az erdők életében az energiafluxus ezen áramlási szintjén.
BOLACHOWSKY, A.
1949 Coléoptéres Scolytides. Faune de France. Paul Lechevalier Édition, Paris.
DU CHATENET, GAËTAN
1990 Guide des coléoptéres d Europe. Edit. Delachaux et Niestle, Neuchâtel -Paris.
ENDRŐDI S.
1950 Szúbogarak - Scolytidae. Magyarország Állatvilága. X. köt. 9. füz. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1956 Lemezescsápú bogarak - Lamellicornia. Magyarország Állatvilága. IX. köt.4. füz. Akadémiai Kiadó, Budapest.
FREUDE, H. - HARDE, W. - LOHSE, A.
2004 Die Kafer Mitteleuropas. Band 2. Adephaga 1. Carabidae. Spektrum Akad. Verlag, München.
GRESSIT, J. L. - KIMOTO, S.
1961 The Crhysomalidae (Coleoptera) of China and Korea. Part 1. Pacific Insects. Monograph Published by Entomology Department, Bernice, P. Bishop Museum, Honolulu, Hawai.
GRESSIT, J. L.
1984 Systematics and biogeogarphy of the longicorn beetle, tribe Tmesisternini. Pacific Insects. Monograph Published by Entomology Department, Bernice, P. Bishop Museum, Honolulu, Hawai.
KASZAB Z. - MAZUR, SL.
1980 Sutabogarak - Histeridae. Magyarország Állatvilága. VII. köt. 14. füz. Akadémiai Kiadó, Budapest.
LEPESME, P.
1956 Longicornia. Études et mots sur les longicornes. Vol. III. Paul Lechevalier Éditeur, Paris.
MERKL O.
2003 Bogarak. Élővilág Könyvtár. Kossuth Kiadó, Budapest.
MERKL O. - VIGH K.
2009 Bogarak a Pannon régióban. Szombathely.
MÓCZÁR L. és mts.
1969 Állathatározó. I—II. kötet, Tankönyvkiadó, Budapest.
PATKÓ F.
2003 A Hargita hegység holyvafaunája. (könyv-monográfia). Akadémiai Kiadó, Budapest. 2008 A Hargita hegységi xilofág (fát fogyasztó) bogarak. I. rész. Csíki Székely Múzeum Évkönyve, Csíkszereda, 265-295.
PICARD, F.
1929 Coléoptéres - Cerambycidae. Faune de France. Paul Lechevalier Éditeur, Paris.
SWAIN, J. W.
1956 A classification of the first instar larvae of the Maloidea (Coleoptera) University of California. Publication in Entomology. Vol. 12. Berkeley and Los Angeles.
SZÉKESSY V.
1963 Holyvák - Staphylinidae. I. Magyarország Állatvilága. VII. köt. 5. füz.
TÓTH L.
1989 Holyvák - Staphylinidae. Magyarország Állatvilága. VII. köt. 10. füz.Akadémiai Kiadó, Budapest. 1984 Holyvák - Staphylinidae. Magyarország Állatvilága. VII. köt. 11. füz.Akadémiai Kiadó, Budapest. 1993 Holyvák - Staphylinidae. Magyarország Állatvilága. VII. köt. 12. füz.Akadémiai Kiadó, Budapest.
|
|