|
|
A közelmúltban mutatták be SZŐCS ANDRÁS és SZŐCS VINCE szerzőpáros nevével jegyzett A lármafák öröksége. Csíkszentmihály című könyvet (Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2008). A mutatós kemény borítású könyv két nagyobb részre tagolódik. SZŐCS VINCE néprajzi tárgyú írásait összegyűjtő Őrhelyen a huszonnegyedik órában című részt, fia, SZŐCS ANDRÁS által írt történeti áttekintés vezeti be közel száz oldalon. Nem lévén jó ismerője a néprajznak eltekintek e rész ismertetéséről, bár meg kell jegyezni, hogy nagyon szerencsés helyzet, ha egy falu ilyen vonatkozású ismeretei helyi gyűjtő közvetítésével látnak napvilágot. Bárcsak minél több falunak lett volna-lenne ilyen „humanistája".
A helytörténetírás nem könnyű műfaj, különösen nem Csíkban, ahol a 16. századot megelőző időszakra nézve alig találunk adatokat, nem állnak rendelkezésre nagy adattárak, monográfiák, amibe a szerző kapaszkodhat. Ilyenkor óhatatlanul becsúszhatnak téves adatok, megalapozatlan fikciók, amint ezt jó néhány falumonográfia esetében már tapasztaltuk. Éppen ezek orvoslására javasoltuk többen a Hargita Megyei Kulturális Központ által rendezett megbeszélésen (Helytörténetírás, helytörténeti kiadványok 1990 után Hargita megyében. Csíkszereda, 2003), hogy a szerzők kérjék ki szakemberek segítségét, hiszen aligha várható el bárkitől, hogy a régészetben, történelemben, néprajzban, nyelvészetben, statisztikában stb. egyaránt jártas legyen. Semmit nem ront a szerző és a könyv megítélésén, ha egy-egy adott témával kapcsolatban konzultál és/vagy avatott véleményt idéz. Akkor írtam: „...néha nem történeti feldolgozás születik, hanem regényes gesta valós történeti érték nélkül. (...) Rosszabb a helyzet azon kombinációk esetében, amikor a szerzői buzgalom nem elégszik meg a bizonytalanul rekonstruálható, de legalább igaz »szerény« múlttal, hanem dicsőbb, távolabbi ősöket, történelmet kreál." Sajnos a szentmihályi kötet első részével kapcsolatosan éppen ezzel a jelenséggel állunk szemben.
Itt most tehát csak az első rész kapcsán teszünk néhány megjegyzést, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy kiigazításaim talán elejét vehetik a csíki helytörténetben egyre gyakoribb fantáziálásnak. De lássuk a történetet.
Már a költői bevezetőben találunk meghökkentő állítást, a szerző szerint ugyanis a kelet felől, a Csíki-medencébe igyekvőket Csíkszentmihály fogadja. Ez ma sem igaz, és a térképek szerint régen se így volt, az általam ismert térképeken a gyimesi út Szépvízre érkezik. Itt azonban rögtön megragadható a szerző gondolkodásmódja, mint írja: „A legnagyobb kihívást a gyimesi-átjáró szentmihályi útvonalának bizonyítása jelentette." Azaz nem a tényszerű adatokból összerakható ismeretek összegzése volt a cél, hanem egy adott teóriához válogatott adatokat. Ettől függetlenül nyilván Szentmihályon is áthaladtak, kisebb jelentőségű, akár Moldvába vezető utak.
De szintén az előszóból értesülünk arról, hogy Csíkban a pálosok hintették el a kultúra magjait, illetve arról is, hogy a Lóvész helynév alapján „a félelmetes székely haderő kiképzésének helyét és hogyanját" is megtalálni véli.
Nincs kétségem azt illetően, hogy SZŐCS ANDRÁS kiváló ember és szereti faluját, de a megjelentetett gondolatok terjesztése a mindenkori szerző felelőssége. Ezt az sem menti, ha néhol bevallja: „a lelkesedés néha talán a képzelet szárnyán repített", ugyanis sorokkal-oldalakkal tovább már tényként hivatkozik a korábbi feltételezésre és erre még további elméleteket épít. A szerző már kész koncepcióval állt neki a munkának, amint az az előszóból is kiderül, alapszemlélete és motivációja a következő: Csíkszentmihály ma eldugott jelentéktelen falu, tehát fel kell kutatni - ha nincs, ki kell találni - olyan elemeket, amivel ez a szerény jelen a múltban kompenzálható. A magam részéről nem érzem azt, hogy Csíkszentmi-hálynak szégyenkeznie kellene bármi miatt is, ezért a csőlátással nem tudok azonosulni. Itt és most nincs értelme és helye, hogy részletesen kigyomláljuk a kérdéses részeket, de néhány esetben mégis részletesebben kitérünk a leírtakra, elsőként az őstörténet néhány mozzanatára.
SZŐCS ANDRÁS a magyar honfoglalás kapcsán a kettős honfoglalás elmélete mellett teszi le voksát. Anélkül, hogy e kérdésben állást foglalnék, meg kell jegyeznem, hogy bárhogy is dőljön majd el ennek az elméletnek a sorsa, sajnos térségünket illetően kevés vonzata lesz. Ahhoz ugyanis, hogy ez a kérdés helyi viszonyok között egyáltalán felmerülhessen, jó lenne bár egy-két későavar és honfoglalás kori temető, de sajnos ilyet mindeddig egész Székelyföldön nem találtak.
Ugyancsak nincsenek kézzel fogható adataink a székely honfoglalás idejét illetően sem, bármennyire bosszantó is ez kutatóként, illetve bármekkora nyomás érkezzen is az érdeklődő közönség felől. Szőcs András ennek kapcsán több adatot is felsorol, de sajnos ezek mind tévedésen alapszanak. Ilyen a mindszenti állítólagos 1188-as feliratot hordozó kő. Mindszenten ORBÁN BALÁZS a 19. század derekán látott egy 1247-es bevésést, de azt már ő is hamisítványnak tartotta a felirat arab számjegyei miatt. Ezek ugyanis felénk a 15-16. századtól terjedtek el. A csíksomlyói templom 11. századi keltezését, mint az itteni ásatást vezető régész nem tudom megerősíteni, bár az nagyon valószínűnek tűnik, hogy a 12. században állt már kőtemplom Csobotfalva felett. Amúgy Csík és általában Székelyföld 11-12. századi lakottságát a régészeti leletek elég egyértelműen jelzik, bár ennek a kettős honfoglalás elméletéhez az égvilágon semmi köze nincs.
A székely kiváltságokról szólva azt hangsúlyozza a szerző, hogy Csíkban nem érvényesült a királyi jog, de az idézett 1324-es oklevél éppen arról szól, hogy a király egy gazdátlanul maradt, és a koronára háramló magánbirtokot eladományozott. Az más kérdés, hogy ebben a szándékában a csíkiak megakadályozták, de az egykor itt is létező vármegyék és magánbirtokok létére a közeli Fehér-megyei enklávék egyértelműen utalnak.
A falu településtörténete kapcsán azonban ennél érdekesebb megállapításokkal is találkozunk. A népvándorlás kori lakottság kapcsán avarokról és szlávokról esik szó. A sorokból az derül ki, hogy e két nép tájainkon is együtt lakott és örökített ránk helyneveket. Nagy kár, hogy egyik nép régészeti nyomait sem sikerült mindeddig kétséget kizáróan kimutatni Csíkban. Szórványos nyomok utalnak ugyan szláv településekre, akárcsak a helynevek. Nincs azonban egyetlen biztos avar, vagy szláv régészeti objektum sem, bár etnikai kérdések taglalásakor a leginkább a temetők igazíthatnának el, de ezek teljesen hiányoznak. Ezt a kérdést tehát egyelőre nyitottnak kell tekinteni, és csak bízni tudunk abban, hogy a nem túl távoli jövőben előkerülnek majd olyan lelőhelyek, leletek, ami alapján ezt a problémát tisztábban láthatjuk. Kevéssé valószínű, hogy a nagy, nyílt területekhez szokott avarok a hegyközi medencékben huzamosabb ideig megtelepedtek volna.
Jellemző a szerző hozzáállására, hogy a forrásokból és régészetileg sem adatolt avar ősöket, teljesen bizonytalan türk (akik közül az onogurok mégis magyarok lennének?!) eredetű helynevekkel próbálja igazolni, majd egy avar-szláv együttélésre hivatkozva jórészt szláv helynevekkel pótolja ki az űrt.
A meredek hipotézishez aztán fontos helyi emlékeket is igazít, hiszen a szláv (= avar) ősök szállását is megtalálni véli a környékbeli vermeknél (ami a vermek eredeti funkcióját illeti, a Bánya-patak, Vasfúvó helynevek eléggé valószínűvé teszik, hogy azok nyersanyag-lelőhelyek, magyarán felszíni fejtés nyomai). Nagy kár, hogy ehhez egyetlen régészeti lelet sem társul és a régészet sem tud arról, hogy a földbe mélyített házak évszázadokon át felismerhetőek lennének. Sőt. Ugyanitt találkozunk az érvek között VÁMSZER GÉZA elméletével a fokozatosan lehúzódó falvakról, bár ennek minden ismert középkori lelőhely ellene mond. Bármilyen tetszetős is a feltevés, és tiszteletreméltó VÁMSZER GÉZA munkássága, a középkori falvak régészetileg igazolt csírái mind a mai települések alatt-mellett találhatók. A falvak kirajzása, az erdők kiirtása és szántóvá alakításai későközépkortól az újkorig nyúló folyamatok. Hegyvidéki erdőségekben, szűk irtásokon, rossz termőföldön a középkorban biztosan nem laktak állandó jelleggel.
Szintén fölösleges egy alaptalan elméletre építve egy előzetes hipotézis kedvéért Csíkszentmihály Árpád-kori templomát a mai templomtól távolabbra költöztetni. A szerző szerint azért nincsenek Árpád-kori nyomok a szentmihályi templomon, mert a régi egyház egyebütt állt volna. Az eddig régészetileg kutatott középkori templomok mindegyikében megtaláltuk a beltérben a korai egyházak nyomait (Csíkszenttamás, Csíkszentkirály, Csíksomlyó, Csíkmindszent). Az Árpád-kori templomok és a hozzátartozó falvak mindig is a mostani települések belterületén, vagy közvetlen szomszédságukban találhatók. Biztosra vehető, hogy Szentmihály 1333-ban említett temploma a mai templom belterében, a padló alatt ma is feltárható.
Szintén alaptalan Cibrefalván a falu korai helyét keresni, mert az itt talált leletek későközépkoriak, azaz ez éppen a falu egyik legkésőbben kialakult része.
Itt aztán megszaladt a szerző fantáziája. A falu állítólag a 14-15. században még a hegyek felé felhúzódó völgyekben rejtőzik. Mellette egy mészégető iparostelep állt, ahonnan rompácai mésszel látták el egész Csíkot. Az út melletti kápolnában szerzetesek éltek, akik vámot szedtek a Moldvából érkezőktől. A veremházakban élő pásztorkodó székelyeket a szerzetesek segítették, akik nem csak a mészégetésre tanították meg őket, de a havasi kápolnából vész esetén értesítették a helyieket.
Azt mondhatnánk, az előbbiekben taglalt „faluköltöztetés" belefér az eddigi helytörténeti írások sorába, igazodik a téves hagyományhoz. A fenti bekezdés azonban színtiszta fantasy, aminek egyáltalán nincs történeti alapja, sőt az ismert adatok éppen ellene mondanak. A legelső templom nagy valószínűséggel a mai helyén állt, és körülötte helyezkedhetett el a falu is. A kápolna építésének idejére, az állítólagos rompácai mészégetésre nincs adatunk, ezeket legfennebb ásatás tisztázhatja, de abból, hogy egy falu határában kápolna állt, nem következik, hogy azt szerzetesek építették volna. Kápolna majd minden falu határában állt, és aligha hihető, hogy a többi csíki faluban nem ismerték volna a mészégetést. A 13. század második felében kialakuló és a 14. században elterjedő pálos rend tagjai akkor se nagyon kellett volna erre a „tudományra" tanítsák a helyieket, ha erre vetődnek, ekkor ugyanis már álltak a környék meszes habarcsú temploma.
Nem érthető, hogy hogyan keverednek a pálosok Csík és Szentmihály középkori történetébe, hiszen erre egyetlen írott adat, rom vagy egyéb régészeti lelet nem utal. A döntő érvként felhozott Pál-tanóroka, Pálok helynevek - mint mindenhol másutt - arra utalnak, hogy az a rész egy bizonyos Pál nevű személy vagy család tulajdona volt. Ennyi. Ezzel a logikával bárhová lehetne pálosokat telepíteni. Ha a szerző egy kicsit is körülnéz, hamar kiderült volna, hogy kápolna, gát, halastó, mészégető, malomhely sok-sok falu határában volt-van, így erőltetett ebből szentmihályi egyedi jelenséget fabrikálni. Amennyiben egyáltalán felmerülne a pálosok vagy egyéb szerzetesrend itteni megtelepedése, akkor arra Barátoké, Klastrom-puszta, Apáti, stb. jellegű helynevek utalhatnának és jellegzetes templomaik és rendházaik falai. Az írott források hiányával nem érdemes takarózni, a szerzetesrendek jellemzője, hogy írástudók lévén oklevelek sokaságát hagyják maguk után, hiszen birtokaikat leíratják, az adományokat megerősíttetik, javukra végrendeletek készülnek, birtokaik miatt pereskednek, esetenként hiteleshelyként működnek, elöljáróik megjelennek a rendi gyűléseken, a kolostor szerepel a rendi összeírásokban, stb. Itt természetesen semmi ilyesmire nincs nyom. Arról nem is beszélve, hogy nehezen elképzelhető, miszerint a székely közösségi területből nagyobb birtokot lehetett volna kiszakítani a számukra.
Ugyanígy, nem érv a szentmihályi pálosok feltételezett jelenlétére a Somlyón található pálos regula (hiszen ott sok száz más jellegű irat is volt a könyvtárban), sem a rovásfelirat (a legtöbb középkori rovásfelirat éppen a templomokból ismert!), sem a maroszentkirályi kolostor léte, sem a királyok kapcsolata a pálosokkal (sok más renddel is kapcsolatban álltak), sem a csicsói vár léte, sem a szentsimoni Kőházkert helynév (ami legvalószínűbben középkori kúria nyomát őrzi).
Az erőltetett alaptalan fantáziálás itt csúcsosodik ki, hiszen a pálosok bizonyítása érdekében az amúgy bizonytalan korú-jellegű rompácai mészégetés is kizárólagos pálos monopóliummá válik, mintha rajtuk kívül más erre képtelen lett volna (hogyan is épültek az Árpád-kori templomok?). Sőt csíki unikummá, hiszen állítólag az egész vidéket innen látták el mésszel (???). A szomszéd falvak nyilván még őskori szinten tengődtek...
A magyarországi „alternatív" történeti irodalomban a pálosoknak nagy szerep jut, ők lennének valamiféle őspogány tudás letéteményesei. Tartok tőle, hogy a szerző külhoni minták kényszere miatt telepített képzeletében haza is pálosokat.
Szintén Szentmihály és a pálosok felfuttatása érdekében kellett SZŐCS ANDRÁSnak erre kanyarítania a Moldvába vezető utat, sőt azt vámokkal, révekkel is ellátni. Nagy kár, hogy a középkor folyamán Csíkot kikerülték a fontosabb utak, hiszen amennyiben lettek volna, területünkön legalább egy mezőváros kialakult volna, de erre csak a későközépkorból vannak utalások. Az kétségtelen, hogy Szentmihály nem volt elzárva ezektől a helyi jelentőségű útvonalaktól, sőt az is lehet, hogy valóban volt közvetlen átjárás a Gyimesekbe, de hogy ezen vám, sőt azt felügyelő királyi, kincstári szervezet, birtok lett volna, illetve nagy forgalom haladt volna át rajta, az csak a szerző kitalációja.
A türkökről már esett szó, én az ótörököt és egyéb török nyelveket nem ismerő SZŐCS ANDRÁS helyében legalább egy turkológussal konzultáltam volna, mielőtt a környéket telehintem türk helynevekkel. És hát a logikai bukfenc maradt: türk nyelvű, de a kettős honfoglalás elmélete szerint székely (azaz magyar nyelvű) ős onogurok hagytak ránk magyarul nem érthető helyneveket. De csak helyneveket. Nincs egy fia avar településrész vagy sír sem Székelyföldön. Hogyan is van ez?
A szentmihályi „aranykor" bizonyítása miatt aztán több új teória is születik: székely hadgyakorlatok színterei, Szentmihály fontos határvédő szerepe, a vártemplomok sora stb. rajzolódik ki a sorok közül, természetesen minden konkrét adat nélkül. Templomaink azonban elsősorban templomok, nem várak. Cinteremfalaik a feliratok alapján a 17. századtól kezdtek kiépülni, előtte valószínűleg árok, sövény keríthette őket. A tornyok jelentős része szintén 17-18. századi, így a szerző militarista szemlélete ellenére ki kell őket húzni a határvédő, útbiztosító, „stratégiai jelentőségű"objektumok sorából. A két igazán megerősített templom, Karcfalva és Szenttamás meg pont nem akar illeszkedni a teóriához.
Az erőltetett nyelvészkedés olykor humoros eredményhez vezet, a Ré helynévből vámszedő rév lesz (kár hogy a patakocskán ma is átjárnak szekérrel), sőt a Halál helynév miatt középkori tömegbaleset is rekonstruálható, amikor is tudniillik egy szekérkonvoj (?!) sodródott volna le a Gyimes - Szentmihály „autópályá”-ról.
A szerző maga írja, oly sok feltételezése, „képzelgése" van, hogy az általa javasolt történeti képet vagy egészében el kell fogadni, vagy egészében ki kell dobni. A fentiek alapján sajnos a második opció a helyes. A szerző szándékai tiszteletreméltóak, sorait a szülőfalu iránti szeretet indította el, de ez nem hatalmazza fel őt arra, hogy felelőtlenül csúsztasson, fantáziáját tényként közzétegye, új történelmet írjon.
Sőt: tartok tőle, hogy a szerző a falu múltját azért szépítgette önkényesen, mert végső soron szégyelli azt. Szentmihályra fókuszáló csőlátása is érthető, de nem elfogadható. A mutatós kötet - a helyi szinten ismert, népszerű szerzőpárossal - kiválóan alkalmas arra, hogy a benne közölteket a tájékozatlan olvasó készpénznek vegye. Aligha véletlen, hogy a kötetnek nincs lektora, hiszen a felkért szakemberek mindegyike elutasította azt, hogy nevét adja az anyaghoz. A megjelent oldalak tévhitek és rossz ismeretek magjait hintik el, és pár évtized múlva a könyvben leírtak már valódi néphagyományként köszönhetnek vissza a majdani helyszínen gyűjtő kutatónak. Borítékolható, hogy a nem túl távoli jövőben elvarázsolt helyiek és turisták keresik majd a pálosok nyomait, majd néhány további faluban falunapra megjelennek a szkíta-hun-avar ősök, sosemvolt szerzetesrendekkel együtt, meg a (finoman szólva is) megszépített falutörténetek. Közben a még meglévő kulturális örökség elemei (a népi építészet és tárgyi öröksége, templomok középkori részletei, régészeti lelőhelyek, régi ismeretek, helynevek, mesék, táncok-énekek) jó esetben feltáratlanul lappanganak - vagy szép lassan eltűnnek...
|
|