|
|
[Review: Faces of Towns. About a series of local history books / Recenzie: Fetele oraselor. Despre o serie de cárti de istorie localá]
Sietős korban élünk. Mintha mindenre, amit teszünk, valahogy, valamilyenképpen rányomná bélyegét a sietség, a kor sietsége. Mintha mindenkiben ott lenne az a félsz, hogy lemarad valamiről. Félünk, hogy lemaradunk a buszról, a vonatról, az ünnepről, a fesztiválról, a sorozatfilmről, a kvízműsorról, a jobb jövedelemről. Az életritmusunk azt mondja, hogy meg kell lennie a következő lépésnek, tervnek, munkának, rendezvénynek, határidőket állítunk magunk köré, és közöttük éljük le az életünket. Önként. És már arra sem marad percünk, hogy észrevegyük, milyen sokban vagy milyen kevésben különbözünk régi idők lakóitól és íróitól, egy Jane Austen-i világtól, amikor az idő még természetszerűen foglalta magában a várakozást, amikor ötven mérföld még távolság volt, és amikor szíve hölgyének egyetlen pillantásáért és mondatáért mérföldeket lovagolt az úriember, a gavallér. Pedig vágyakozunk egy ilyen világ után, hiányzik a lassúság nyugalma, és szeretnénk kliséből valósággá, érezhető és tapintható válósággá visszaváltani azt, hogy „pedig nincs ahová rohanni".
Messziről indultam, ugyanakkor nagyon közelről, mert ebben a sietségre, teljesítményre, profitra beállított világban is meg tud állítani valami: egy műalkotás, egy kép, egy fotó, egy könyv. A márianosztrai rabtemető keresztjei, Petrarca versei - Rerum vulgarium fragmenta -, egy fotó a régi szeredai indóházról. Ez a sorozat, a Várostörténet képekben, valami ilyen. Megállít. Merthogy képeskönyv is, meg nem is. Történelem is, meg nem is. Egy kicsit olyan, mint egy mesebeli feladat megoldása, ami valóság is.
Meg kell és be kell vallanom, hogy nem ez az első recenzió, amit erről a sorozatról írok. Azt is, hogy már az elsőnél is erős kételyeim voltak: ildomos-e épp nekem írni VOFKORI GYÖRGY várostörténeteiről, egyrészt, mert mindegyik könyvhöz közöm volt (az utolsó kettőhöz szerkesztőként
is), másrészt, mert a szerzőhöz igen szoros kötelék fűz, ugyanis ő az apám. Aztán meggyőztem magam, hogy a recenzióírás ugyan beletartozik az etika birodalmába, de a legkevésbé sem az etikettébe.
Elsősorban a könyvek érdekében. Mert ezek olyan típusú könyvek -amelyek megállítanak. Amikor kézbe vesszük őket és nézzük a bennük sorjázó képeket, nem tudunk nem elmélázni azon a múlton, ahol még nem sietett annyira az idő. Ahol, és amikor még kíméletesebben bánt az emberekkel, mert lassabban haladt. És ez az idő nincs olyan messze tőlünk, ez az idő nagyszüleink, dédszüleink ideje.
A Várostörténet képekben címet viselő sorozatban eddig öt kötet jelent meg: kettő Székelyudvarhelyről,2 egy Székelykeresztúrról, egy Gyergyó-szentmiklósról és egy Csíkszeredáról. Valamennyi kötet szép. Láttam az olvasók arcát, amikor először vették észre, néztem, ahogy kézbe vették, ahogy megsimogatták a borítót, ahogy finoman elkezdték lapozni. Abban, hogy a könyv tárgyként is szép és szerethető, nagy szerepe van a műszaki munkatársaknak, a könyvek tervező grafikusainak és műszaki szerkesztőinek, jelen sorozat esetében DEÁK FERENC grafikusnak és GÉCZI JÁNOS műszaki szerkesztőnek, a kolozsvári Polis Könyvkiadó munkatársainak, valamint BARABÁS FERENCnek, a békéscsabai Typografika Könyvkiadó igazgatójának. Ők voltak azok, akiknek - ahogy Barabás Feri mondta -sikerült eljutni a régi képek, üvegnegatívok lelkéhez úgy, hogy megőrizték az olvasónak, hogy átmenekítették őket a modern nyomdatechnika minden vívmányán - majdnem érintetlenül Az első kötetben, Székelyudvarhely képes történetében 165 kép van, az ötödikben, Csíkszeredában már 709. Mintha exponenciálisan nőne a számuk. A szerző műfajbeli jártasságával arányosan. Első kézbevételkor talán zavaróan hat az, hogy a képek alatt nincs szöveg. A könyvekben nincs egyetlen képaláírás sem, ami első látásra hátrányként érzékelhető, de talán mégsem az. Talán az is, meg nem is, mint a mesében. Mert a szövegben mindegyik képről szól a szerző, így a kíváncsi olvasó kénytelen beleolvasni abba, megkeresni az adott képre vonatkozó szövegrészt, és így könnyebben kedvet kaphat ahhoz, hogy többször megálljon a könyv kedvéért, hogy - bár formátuma szerint nem olyan - egy kicsit kalendáriummá változtassa, olyan könyvvé, amelyet odateszünk az éjjeliszekrényre, és minden este olvasunk belőle egy keveset. Egy oldalt, egy felet, egy képet, ADLER ALFRÉD fotográfus szeredai műtermének reklámját, vagy épp a BÍRÓ JÓZSEFét, aki már akkor arra törekedett, hogy: „szolid és tartós kivitelü munkáim által a nagyközönséggel a nagyított képeket megkedveltessem és piacunkról a cifra reklám mögé bujtatott silány munkákat kiszorítsam". Avagy nem valami ilyesmire vágyunk valamennyien ma is?
„ Olyan világot értünk meg, uram,/ Hogy ezt csak a gazember éli túl,/ S aki túléli, úgyis mind gazember", mondja Barakiás SZÉKELY JÁNOS drámájában, a Caligula helytartójában. Summázata volt ez a kornak, amelyben élnünk adatott. Amelyben VOFKORI GYÖRGY is élt. Annak a kornak, amely mára felejtődik, kopik, mintha változna is az emlékezetben, amely egyre inkább abba az elkoptatott közhelybe sűrűsödik, hogy: diktatúra. Az 1970-80-as évek Romániájában olyan sok hazugság volt a kimondott, kinyomtatott, a hivatalosnak számító szóban, hogy az majdnem teljesen hitelvesztett lett. Nem érdekelte a közönséget, a nagyérdeműt, mert eleve tudott, és társadalmilag ha nem is elfogadott, de felismert igazság volt, hogy az - hazugság. Nem kell rá odafigyelni.
Egy ilyen korban nem élhette fénykorát a történész szakma sem. Gyanakvás övezte. Ezért VOFKORI GYÖRGY - talán félig öntudatlanul -egy olyan történelmi forrás felé fordult, amely akkor még kevésbé volt manipulálható, amelynek jobban hittek: a fotográfia felé. Ebbe az irányba vitte minden, maga is gyűjtő volt, aztán amatőr fotós, aki tudatosan és öntudatlanul is állandóan dokumentált. Fotózta a változó környezetet, a lebontásra ítélt házakat, mindent, amit a korszak hatalmasai „haladó hagyományok" címszó alatt még eltűrtek. Tanárember lévén mindig benne volt a tudás megosztásának, továbbadásának kényszere, és kereste ennek a legmegfelelőbb módját. Egy olyat, amit sajátjának tudhatott, és amit a közönség is elfogadott, hitelesnek tartott. És igen, kereste a közönség pártfogását, valahogy úgy, ahogy fotográfus elődjei is tették, akik ezt minden alkalommal meg is fogalmazták reklámhirdetéseikben, valahogy úgy, ahogy HONISCH L. ISTVÁN is tette: „A n. é. közönség szíves megrendeléseit kérem részemre fenn tartani."
VOFKORI GYÖRGY sokáig keresett, és többször is úgy látszott, hogy megtalálta a saját műfaját. Megtalálta Zetelakán, amikor múzeumsarkot rendezett be az iskolában, de mégsem lett muzeológus; megtalálta az udvarhelyszéki tájegységekről készített vetítettképes előadásokban, amelyekben kép és szöveg egységére törekedett, és amelyeket mindenhová elvitt, a legkisebb - a 100 alatti lélekszámú - falvakba is, az olyanokba is, amelyeknek még és már útja sem volt és gyerekek sem lakták, Homo-ródremetébe és Gyepesbe, ahová hátizsákban, a hegyen át kellett átcipelni a vetítőgépet, az Aspectomatot, a Tesla magnót és a vetítővásznat; és végül „a változás" után megtalálta egy olyan típusú könyvben, ami műfajilag nem volt új, de amit egy kicsit átszabott, magára alakított. Így született meg a Várostörténet képekben.
Kezdetben nem szánta sorozatnak. A „forradalom" után már ki lehetett mondani sokmindent, de az átélt korszak arra tanította Vofkori tanár urat, hogy óvatos legyen. Úgy gondolta, hogy idő kell, amíg a hivatalos szó, a nyomtatott szó, a kimondott szó visszanyeri méltóságát, de könnyen, gyakran és váratlanul jöhet egy vagy több olyan korszak, amikor ismét devalválódik. Ezért maradt a fotográfiánál. A képnél. Hitelesebbnek vélte, hitelesebbnek tudta. A fotót nem csak illusztrációként, hanem történelmi forrásként is használta. Elsősorban történelmi forrásként. És mivel ez volt a kiindulási alap, így eleve adott volt az a történelmi idő is, amire vizsgálódásait irányította: a dagerrotípiától napjainkig.
Az első kötet - Székelyudvarhely - nehezebben állt össze. Meg kellet teremteni a gerincet, a teljes csontvázat, amelyre aztán rá lehetett építeni mindazt, amitől a mű élővé válhatott. El kellett dönteni, hogy kinek szól, milyen széles közösségnek, mennyire lesz tudományos és mennyire ismeretterjesztő. Nem volt könnyű megtalálni azt a nem túl széles ösvényt, ahol végig kellett menni, ami lehetővé tette, hogy a mű ne legyen híján a szakmaiságnak, ugyanakkor megfeleljen a nagyérdemű közönség óhajainak, annak, amire az egykori fotográfusok is törekedtek, mint a gyergyó-szentmiklósi LŐRINCZ ISTVÁN, aki „Szíves megtekintést és pártfogást kér."
A szerző már a sorozat első kötetében, a Székelyudvarhelyben is társszerzőknek tekintette az egykori fotográfusokat, akik ha nem is tudatosan, de munkájuk lényege szerint - dokumentáltak. Így mindegyik kötet egy rövid fotótörténeti áttekintéssel kezdődik, amelyet egy dióhéjba foglalt várostörténet követ. Utána pedig jön a séta, végig a városon, a városokon, a fő- és mellékutcákon, úgy, hogy az olvasó benézhet a hátsó udvarokba, félrehúzhatja az ablakok függönyeit, lebonthat és újraépíthet házakat, középületeket, templomokat. Egy kicsit történelem, egy kicsit urbanisztika az, amit követ a szerző, és mindig - élet. Az olvasó jelen lehet valamilyenféleképpen a múltban, a nem túl távoliban, megcsodálhatja dédanyáink loknis haját, zsabós blúzait, és azt a zenekart, amelynek még a neve is az, hogy „Nagymamáék zenetár sasága". Láthatja a tűzoltókat, a báli meghívókat, elkalandozhat a városok fürdőibe, a borvízkutakhoz, végül pedig a gazdaság, a sportélet és a kultúra tájaira is. Színesben, régi barnában és fekete-fehérben pompázó világ ez, a fotográfia mutatta és őrizte világ, a fotográfia, amelyet csak támogat a szó. Ki- és betekintés ez a hétköznapok történetébe, a mindennapokéba, felkínált lehetőség az ezekkel való azonosulásra.
Ez a könyv amolyan kalendáriumféle is. Lefekvés előtt vagy délutáni pihenés alatt kézbe vehetjük, megnézegethetjük benne a fotókat és elolvashatjuk a hozzájuk rendelt szövegeket, az olyanokat például, hogy Udvarhelyen indul „ Omnibusz-járat a nagytrafiktól az ugyancsak ott elhelyezett menetrend szerint, olcsó fürdőárak, biztos gyógyulás. Szives pártfogást kér: ifj. Fernengel Gyula.", vagy, hogy a Sepsiszentgyörgy-Csíkszereda közötti vasútvonal megépítéskor, amit 1895 májusában kezdtek el, a szeredaiak úgy gondolták, hogy „megyénk a világ forgalommal jön kapcsolatba", vagy az olyan idézeteket, amelyek a helyi sajtóból, például a Csíkvármegye 1914. január 1-i számából valók, és Gyergyószentmiklósról ezt írják: „Lapunk mát tíz éve biztatja, lelkesíti a polgártársakat az előrehaladásra, a szebb, jobb élet megszervezésére. [...] több eredményt vártunk. Ma is hiányzik a szellemi élet lüktetése, mint tíz évvel ezelőtt, ma is szertelenül építünk, mint akkor, ma is sárban taposunk, mint 1904-ben, a jó vizet is nélkülözzük, hiányzik a fürdő is, továbbá a kultúrház, a női ipariskola és más, más. Mindez miért? Azért mert az emberek sok időt, sok szellemi és anyagi tőkét elvesztegessenek kártyával, s mulatozással."
Amikor olvassuk a betűt és a képet ebben a könyvben, és látjuk ennek a könyvnek az erényeit és hiányait, amikor elolvassuk az elején az ajánlást és a végén a köszönetet, valamikor mindezek között és alatt óhatatlanul arra fogunk gondolni, vajon változott-e azóta a világ? A világ, amely közel van hozzánk, a világ, amelyhez tartozunk? Egyvalamiben biztosan. Ma sietősebben élünk.
A szerzőről nem kell hosszasan szólani. A sorozat bármelyik darabja sokat elmond róla. És sokat elmondtam már ebben az írásban is. Ő az az ember, aki kereste és meg is találta a saját műfaját. Azután pedig élni tudott vele és benne. Mégis, ha pár sorban szeretném összegezni azt, amit a leglényegesebbnek érzek és tudok róla, akkor a következőket mondhatom: VOFKORI GYÖRGY történelemtanár. Brassóban született, Székelyudvarhelyen érettségizett. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Bolyai Egyetemen kezdte és a Babes-Bolyai Tudományegyetemen fejezte be. Amióta csak vissza tudok emlékezni, olyan volt, mint akibe bele van teremtve az, ami ma már ósdinak, megmosolyognivalónak számít - a közösségszolgálat.
Azon szoktam néha elgondolkodni, hogy mi az, amit ő szívesen elmondana magáról. Valószínű, hogy inkább a könyvekről beszélne, valamelyik könyvről, és azt mondaná, hogy az - igazán fontos. Azt ajánlaná figyelmünkbe, halkan, hosszasan, szégyenlősen. Így hát nem tehetek mást, mint hogy idézek abból a szövegből, amelyben Csíkszereda és Csíksomlyó képes történetét ajánlja az olvasónak: „A szerző az ajánlás gondolatára egy kicsit mindig zavarban van. Mégis jó szívvel ajánlja ezt a könyvet az olvasónak, remélve, hogy aki kézbe veszi, feleletet kap arra a kérdésre, hogy miképpen élt és hogyan teremtett városi létet, itt a magasban, egy hosszú teleket és hűvös nyarakat pörgető közösség. Annyit szeretne erről így elöljáróban elárulni, hogy a források és a tapasztalat tanúsága szerint is Csíkban csak az éghajlat zord, az emberek nem azok. Az ittlakók magukban hordozzák azt a meleget, amiből a természet olyan szűkmarkúan osztott nekik. Higgyék el, érdemes közelebbről is megismerni őket."
A szerkesztő pedig, akárcsak ADLER ALFRÉD, Csíkszereda egykori fotográfusa, tisztelettel kéri a nagyérdemű közönség becses pártfogását.
1-5. kép. Az első öt kötet fedélborítói
 |
 |
| 1. kép | 2. kép |
 |
 |
| 3. kép | 4. kép |
 |
|
| 5. kép | |
 |
| 6. kép. „Nagymamáék zenetársasága" a 20. század első évtizedéből (Borcsa Julianna tulajdona)] |
 |
| 7. kép. Csíkszeredai képeslap a két háború közötti „boldog békeidőkéből |
Jegyzetek:
|
|