|
|
Hogyan éltek elődeink? Miként teltek munka- és ünnepnapjaik? Hogyan laktak, táplálkoztak, ruházkodtak, milyen volt társasági, társadalmi életük, miként gondolkoztak, hogyan látták maguk és környezetük életét? Olyan kérdések ezek, melyek a múlt kutatóját, a letűnt korok, az elődök élete iránt érdeklődő figyelmét egyaránt megragadják. Jogos ez az érdeklődés, hiszen az igazi történetírás, az igazi történettudomány az elmúlt idők emberének, társadalmának életét a maga teljességében kell hogy bemutassa. S jogos az erdélyi magyar történetírás elmarasztalása amiatt, hogy okkal, ok nélkül hosszú időn át mellőzte ezeket a kérdéseket, és mellőzte ezen kérdések sajátos, az erdélyi magyarság múltjának teljesebb megismerésére tekintő felvetését és kutatását, így állt elő az a különleges helyzet, hogy a hagyományos világ, a letűnt korokban élt erdélyi magyar népesség életformájáról, hétköznapjairól, ünnepeinek megtartásáról, rítusairól, mentalitásáról a néprajzkutatás többet mondott el az elmúlt időszakban, mint a historikusok. Igaz, hogy néprajzkutatóink, a néphagyományok feltárói abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy térségünk lassúbb fejlődése következtében még ma is sok olyan jelenséget rögzíthetnek élőben, amely Európa más tájain már csak az emlékezeten keresztül vagy történeti források segítségével ragadható meg.
Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy mit köszönhet a történelemtudomány a néprajzi kutatásoknak. De hol az az érintkezési pont, hol az a lehetőség, ahol a népi hagyományok kutatója segítségül hívhatja a historikust? A történésznek azon túl, hogy a néprajz eredményeit felhasználja, biztos forrásismeretre, forrástanulmányokra támaszkodó alapot kell teremtenie népi hagyományaink gyökereinek feltárásához, miközben a maga sajátos célkitűzéseit követve a múlt megismerését is teljesebbé teszi.
Az erdélyi magyarok farsangi szokásairól szólva tehát a historikus feladata az, hogy számba véve a régi magyarok erdélyi farsangolásairól szóló történelmi forrásokat, támpontokat kínáljon a néprajzi kutatások számára. Anélkül, hogy igényt tartanánk forrásaink néprajzi, néphagyományi vonatkozásainak kiértékelésére, hangsúlyozni szeretnénk, hogy igencsak óvatosan kell eljárnunk, amikor eredetinek tekintett helyi népi szokások, rítusok, hagyományok gyökereit keressük. Hiszen -és ezzel már a történelem, a múlt sűrűjébe is érkeztünk - elég, ha a kereszténység által megszelídített ókori hagyományokra, a Nyugat és Dél felől, a keresztény Európából érkező középkori hatásokra gondolunk. Tisztában voltak ezzel eleink is, miként az Érdy-kódex 16. sz. eleji karthauzi névtelen fordítója-szerzője, aki Farssangh wasarnapnak Epistolaya című igemagyarázatában ekként fakadt ki: ,,Ez vylaghy ewroemnek veeget syralom foglallya Myeert zerelmes atyamffyay sohol az zent yrasban, Sem yo fondamentomaat sem ygaz zoerzeseet, sem tyztoeletes hagyomasaat, awagy istennek parancholattyaat nem olwassok ez vylaghy zeneien vygaságnak tancznak yateeknak ewroemnek hogy bynnel kyl lehetne ees lenne. Azért tudny való dolog hogy tulaydon reeghy pogansagbol gonoz zokasbol es erdeghy zoerzeesboel aloytatyk lenny."[ Hasonlóan vélekedett farsangi hagyományaink eredetéről a 18. századi Erdély tudós református lelkipásztora is, Bod Péter, amikor a Szent Heortokrates, avagy a keresztyének között elő forduló innepeknek és a rendes kalendáriumokban feljegyeztetett szenteknek rövid históriájok című, Pozsonyban 1786-ban kinyomtatott munkájának Farsang, vagy hús-hagyó kedd Napja fejezetében német eredetű szokásnak tartja a farsangolást a magyarok között, de valójában az ókori Lupercaliára, Bacchanáliára vezeti vissza eredetét. Ám akkor honnan s mi okból vették át a keresztények? - teszi föl a kérdést, majd meg is válaszolja: ,,De annak alkalmatossága a volt: mint hogy a keresztyének a következendő negyven napokon szorossan szoktak böjtölni, meg engedtetett nékik, hogy a böjtöt megelőző három napokon vígan legyenek és szabadon tselekedjenek, a mitt tettzik. Idővel ez a szabadság nevekedett, úgy-hogy minden külső renden lévők azokon a napokon szabadoson vendégeskednének, tombolnának, és illetlenül cselekedni illetlennek nem tartanák. Úgy is viselték magokat sokszor, nem mint Keresztyének, hanem mint megtestesült Ördögök"
Általános, a keresztény Európa-szerte ismert szokással, szokásokkal ismerkedett meg a magyarság azt követően, hogy megtelepedett a Kárpát-medencében és felvette a kereszténységet. Dömötör Teklát idézzük: ,,A magyarság is a keresztény vallással együtt vette át azokat az év forgásához fűződő ünnepi szokásokat is, melyek eredetükre nézve semmivel sem voltak kevésbé »pogányok«, mint saját ünnepi szokásai, de az akkori európai keresztény világ kultúrájának szerves, elengedhetetlen részét alkották"1
Az erdélyi magyarok farsangjára vonatkozó források alapján a farsangi szokások történelmében két nagy korszakot különböztethetünk meg. Az első a középkor korai szakaszában kezdődik, amikor a kereszténységgel együtt megjelent a farsangolás, az azzal kapcsolatos szokáténységgel együtt megjelent a farsangolás, az azzal kapcsolatos szokások kialakultak, és miközben tartalmilag új és újabb elemekkel gazdagodtak, lényegében megőrizték a népi jellegű játékok, mulatságok, mulatozások formáit. Ebben a korban nincs még nagy különbség a társadalom különböző rétegeinek a farsangi szokásaiban. Ez a hagyományos társadalom kora, melyben egy francia szociológus szerint - az ember élete „az előző ünnepre való visszaemlékezésből, illetve a következőre való várakozásból áll"4. A második korszak a 18. század derekától keltezhető, és ez a farsangi szokások polgárosult formáinak megjelenését, a bálozásokat, újfajta téli szórakozások elterjedését hozta el Erdélybe.
Mai ismereteink szerint a farsangra, pontosabban a farsangzáró -idegen eredetű szokásként jelentkező -- húshagyókeddre vonatkozó első említés a Szent László király idejében tartott 1092-es szabolcsi zsinat határozataiban olvasható. A határozat elítélte a magyarországi vallonokat, „kik a magyarság törvényes szokását követni nem akarják, tudniillik, hogy ők, amikor a magyarok már elhagyták a húsnak ételét, még azután hétfőn és kedden is húst esznek, ha azt mondják, hogy a mi jobb szokásunk nekik nem kellemetes: menjenek, ahová akarnak"5.
A farsangra, a farsangi mulatozásokra vonatkozó legrégibb adataink tehát a középkor századaiból származnak. Egy olyan korból, melyben az ember élete, az emberi tevékenység, a megélhetés, a gazdagság és a szegénység mind-mind a mezőgazdasági munkákkal, a földműveléssel, a terméshozammal kapcsolatos. Természetes tehát, hogy az élet ritmusát, az emberek életmenetét a mezőgazdasági munkák ritmusa határozta meg. Miként egy 13. századi francia szerző írja, a január a családi ünnepek és a pihenés, a február Itáliában a szőlőmetszés kezdete, március a szőlőnyitás és gyümölcsoltás hónapja, majd folytatja minden hónap sajátos tennivalóival, míg végül december a karácsonyi készülődés és a disznóölés havaként szerepel. Jól látszik ebből, miként a hazai csízióink is elmondják, hogy december és január az az időszak, amely a parasztember, a földből élő ember számára a legtöbb pihenést és ennek megfelelően a legtöbb szórakozást, ünneplési lehetőséget tartogatott.6 Így volt ez minálunk is. Egy 16. századi példa nyomán egybeszerkesztett Szántó embernek vetésben való regulája szerint ,,Vagy Karácson csinál kolbászt / Balás Bárány czimert sültet". Az 1641-es kolozsvári kalendárium januári jó tanácsa pedig így hangzik: ,Jiűntől távozzál, az sok bor italban ne bízzál, / Istened felly ed s-ugy lészen Eghbe helyed", februárra viszont azt ajánlotta olvasóinak, hogy „Ám bár füttözzél, de azért Lelkedbe se hüly meg, / Farsangolni nem meny, raytad az emberi szeny".'
A középkor a mezőgazdaság, a földművelés világa. De a félelem kora is.8 Kiszolgáltatott volt az ember élete: a természet erői, szeszélyei, egy-egy aszályos vagy túl csapadékos esztendő az amúgy is általában alacsony terméshozam csökkenését, avagy teljes pusztulását is eredményezhette. Minek nyomában járt az emberi szervezet leromlása, ellenállóképességének csökkenése, s végül felütötték fejüket a különböző, halált hozó járványos betegségek. De a közbiztonság hiánya, a háborúskodások sem erősítették az emberek biztonságérzetét. Azon emberek életérzéséről van szó, akiknek gondolkodására amúgy is rányomta bélyegét a félelem a holnaptól. Nos, a félelemnek, a létbizonytalanságnak ebben a légkörében ünnepek alkalmával elemi erővel tört fel az életöröm. Ekkor abba lehetett hagyni a munkát, az emberek ettek-ittak, mulatoztak, felélték tartalékaiknak a javát. Szinte általános jelenségnek is tekinthető az, amit a 18. század derekán egy olasz pap jegyzett fel rosszallóan dalmáciai útja során: ,,A morlakoknak, a környék pásztornépének nem sok érzéke van a családi gazdálkodáshoz. Ilyen szempontból a hottentottákra emlékeztetnek. Egy hét alatt felélik, aminek hónapokig kellene tartania, csak azért, mert éppen alkalom adódik a mulatozásra6.
Ezt a hangulatot ábrázolják, tükrözik azok a magyar források, amelyek először szólnak elmarasztalóan a farsangi ünneplésről, mivel szerzőik a kor értelmiségiei, tehát klerikusok, akik a valláserkölcs letéteményesei voltak.
1489-ben készült Temesvári Pelbárt (1435 körül-1504. január 22.) Ferenc-rendi szerzetes hatalmas beszédgyűjteményének, a Pomeriumnak téli beszédsorozata (pars hyemalis), amelynek 46. beszéde ötvened vasárnapjára szólt, és a Krisztus szenvedésének megsértése a bűnök és hiú örömök által, és az ilyenek büntetése címet viseli. Az ötvened vasárnapon (Quinquagesima vagy Esto mihi), azaz a húsvét előtti hetedik vasárnapon mondott beszéd tehát a farsang teljében hangzott el, ami megmagyarázza, hogy a kora bűneit ostorozó szerzetes prédikátor lépten-nyomon figyelmezteti hallgatóit arra, hogy a farsangi mulatozások milyen förtelmes bűnt jelentenek, és üdvösségüket kockáztatják. Így szól az idézett szentbeszéd: ,,Az Úr Krisztus kínszenvedése előtt megjövendölte tanítványainak, hogy Jeruzsálemben szenvedni fog, önként megy oda, s vállalja a szenvedést, hogy megmutassa, szeretetből akar értünk mindent elviselni. De sajnos a világi emberek nem hálásak ezért a nagy jótéteményért, s főleg ebben a böjt előtti időben szoktak Krisztus ellen sok gyalázatos vétket elkövetni a torkoskodás, a paráznáikodás, a dorbé-zolás és sok farsangi hiábavalóság által [...] Kigúnyolják Krisztust és az ő szenvedését [...] az illetlen táncos felvonulások, álarcos bálok és kartáncok állal, melyekel főleg ezekben a napokban űznek az emberek [...] most farsang idején az emberek ki vannak téve a vétkek pestisének és éjszakájának, sokkal inkább, mint egész esztendőben [...] Ágoston mondja: Minden táncban megtett ugrás ugrás a pokol fenekére. Minden pajkos mozdulat ugyanis ugrás a szennycsatorna mélyére. Ez Ágoston véleménye. Ar any szájú János pedig Máté evangéliumának tizennegyedik fejezetében ezt fűzi hozzá: Ahol tánc, ott az ördög, s nem azért adta Isten a lábat, hogy táncoljunk. A Szent Atyák életében olvassuk: Egyvalaki, aki ifjúságától a sivatagi remeteségben nevelkedett, egy alkalommal elöljárója parancsára bement a városba. Akkor látta először életében, hogyan táncolnak és játszanak férfiak és nők."10 A prédikáció elmarasztaló szavai élethűen tárják elénk azt, hogy mit jelentett a farsangolás a 15. század végi magyar társadalomban: ének, tánc, körtánc, álarcosbál, maskara, álruha, eszem-iszom, udvarlás, szerencsejáték, csupa a hívő keresztény embert botránkoztató, kerülendő időtöltés, szórakozás.
Temesvári Pelbárt dörgedelmei bizonyára nem csak a köznépnek szóltak. Néhány évtizeddel később Szerémi György (1490-1559) (cseri barát ő is) krónikájában - miközben igyekszik magát bennfentesként, minden titkok tudójaként feltüntetni, és el is ragadtatja magát nemegyszer az igazság rovására - II. Lajos király (1516-1526) szájába adja a következő szavakat: ,,Azonfelől engem bolonddá tettek minden évben húshagyókor, fejemre Lucifer-fejeket helyeztettek, ökörszarvakat tettek rá, lábamra ökörlábakat, s orrom mindig olyan volt, mint a gólyáé, s kígyófarkam volt, ami Isten ellen volt, és az összes szentek ellen. " Kevéssel odébb, a mohácsi csatában életét vesztett uralkodóra emlékezve, írja: „Gyermekkortól kezdve rosszra nevelték, minden évben húshagyókedd napján a gonosz szellemek fejedelmévé tették, pajzánságba húzták be őt az udvarhölgyek [...] s táncolásra tanították, nem országa védelmére."''
Az eddig bemutatott források nem Erdélyben keletkeztek, íróik sem innen származtak el. De nincs okunk kétségbe vonni, hogy a középkorban még egységben fejlődő magyar társadalom szokásaiban is sok hasonlóságot mutatott Erdélytől a Dunántúlig, a Felvidéktől Szlavóniáig. Olyan rítusokat, farsangi szokásokat írnak le szerzőink, amelyek különben Európa-szerte ismertek voltak s melyek értelmezése már megtörtént.
A reformáció korának prédikátorai, énekköltői minden bizonnyal éppen a katolikus egyház tiltásai, valamint a böjt és a böjttel kapcsolatos szertartások elvetésével egy időben több megértést tanúsítottak - legalábbis eleinte a farsang és az ahhoz hasonlatos ünnepek, népszokások iránt. Az 1562-es híres egervölgyi-debreceni hitvallás a játékról, táncokról, látványos mulatságokról szólva a következőképpen rendelkezik: „Mert a kik színpadi álcákat öltenek, szemtelen viseletben s taglejtésekkel mutogatják magokat, meggyújtják a bujaság fáklyáját [...] Azonban nem tagadjuk meg a tisztességes és nem szemtelen játékot és a szemérmetes lépést vagy láncot, melyben hiányzanak a szemtelen és féktelen mozdulatok és érintések."12 A források tanúsága szerint azonban a 16. századi protestáns hitvalló prédikátorok türelme, megértése nem volt elégséges ahhoz, hogy megfékezze a farsangolások körüli elfajzásokat, túlkapásokat.
Bizonyítják ezt a Kolozsvárt ez idő tájt történtek és a farsangi szokásokra vonatkozó különböző állásfoglalások, tanácsi határozatok, bírósági eljárások.
Heltai Gáspár (-1520-1575) 1552-ben megjelent munkájában az ördög művének, az ördög idejének tartja a farsangot: „mindjárást a mi urunk Jézus Krisztus születésének napja után következik az ördögnek nagy innepe: a regélő hét, ottan a farsang, etc. Akkor isznak az emberek, tobzódnak, lakoznak és külemb-külembféle heábavaló költséget müveinek."13 Két évtizeddel utóbb Dávid Ferenc (megh. 1579), a város hitvalló és hitkereső plébánosa, 1573 januárjában kérte a városi tanácstól, hogy vessenek véget a már Heltai által is kifogásolt farsangi szokásoknak. Hogy mi állt ennek a hátterében? Hadd idézzük korunk történészének a város akkori közhangulatára vonatkozó szavait: „A XVI. század közepe táján Kolozsvár belső életében főként két tényező érezteti hatását: a vallásújítás és a török terjeszkedés. Az előbbi a régi vallás számos előírását érvénytelenítette, a török hódítások elől pedig új, a város régi rendjébe és szokásaiba nehezebben beilleszkedő népesség keresett menedéket Kolozsvárt. Mozgalmas, erjedő élet jellemzi a XVI. század másodikfelében a várost. A korabeli városi határozatok és perek tanúsága szerint a szenvedélyes belső harcok, túlfűtött hitek és érzelmek kora ez, boszorkányperekkel és máglyára hurcolt asszonyokkal, paráznának nyilvánítottfehérnépek kipellengérezésével, majd a városból való kiseprüzé-sével, kocsmai hitbeli vitákkal és halálos kimenetelű kötekedésekkel. Így a kolozsvári plébános intése nyilvánvalóan erkölcsi vonatkozású volt, de nem zárhatjuk ki annak lehetőségét sem, hogy egyúttal a régi vallás böjthöz kötött szokásainak is gátat akart vetni."14 Hasonló volt a helyzet a többi erdélyi városban is. Vég nélkül idézhetnénk a 16-17. századi krónikás, jegyzőkönyvi fóljegyzéseket, amelyek mind arról tanúskodnak, hogy a lelki válság, amely a reformáció nyomán bontakozott ki, mennyire átformálta, alakította az emberek gondolkodását, magatartását, tette szenvedélyesebbé a hétköznapok és ünnepek életét.
Végül a kolozsvári tanács 1573-ban úgy határozott, hogy „Biro vram Megh kyaltassa hogy senky Seh Eyel sem Nappal farsangos Rwhaba es Alorchaba Ne Jaarianak Ne Mwlassanak Mert eo kegelmek Ereossen megh Bwntety azokat" 15 Nem sok eredménye volt, mert 1579-ben egy halálos ágyán vallomástevő elmondta, hogy „Egy farsangban farsangos Rwhaba Eolteztenek volt [.../ Es a kyral vchaban My kor eleget farsangoltak volna haza Mennek".16 Következtek tehát az újabb tiltó rendelkezések: 1589-ben azért tiltják az este nyolc óra utáni és éjjeli farsangolást, szánkázást s különösképpen az álarcban járkálást, mert abból „sok Isten ellen való dolgok keowetkeznek"17. De ez a tilalom is pusztába kiáltott szónak bizonyult. Kolozsvár jámbor polgárai változatlanul farsangoltak. Hogy miként, azt egy 1582-ben zajlott per tanúvallomásai mondják el. Főszereplője ennek a pernek a tanácsi tiltásokra fittyet hányó Rengő Anna. A tanúk vallomásaiból kitűnik, hogy a farsangolás színhelye a Közép utca közelében levő Király utca volt, ahol a húshagyó vasárnapot egy héttel megelőző regélő vasárnapon négy asszony, köztük Rengő Anna, farsangosan ment végig, s a vádlott palástja alatt vitte a farsangi bábot18.
A tilalmak ellenére folyt a farsangolás később is és nemcsak Kolozsvárott, hanem falvakon-városokon egyaránt. 1648-ban az enyedi református traktus, egyházmegye jegyzőkönyvében megörökítették, hogy „Polljanban Pap Mihály Asszony Ember ruhában farsangolt, azért excommunicaltatott s a Farsangolás meg tiltatott"19.
A 16. s részben még a következő század is Erdélyben a hitújítások, a hitviták kora volt. Ekkor formálódott, politikai kényszerűségből, az önálló fejedelemség belső egyensúlyát biztosító, sokat emlegetett (de nemegyszer félreértett és félremagyarázott) híres erdélyi vallási türelem, a törvény által is szentesített felekezeti tolerancia. A meghirdetett felekezeti béke mellett azonban változatlanul folytak a hitviták, jelen volt a felekezeteken belül és felekezetek között egyaránt megnyilvánuló ellentét, intolerancia is. Ami azonban a farsangolás valláserkölcsi megítélését illeti, általában hasonlóképpen vélekedtek a különböző vallásfelekezetek. Fönnebb láttuk, mi volt a katolikus szerzetes, a lutheránus, majd kálvini reformációt követő és végül unitáriussá lett Dávid Ferenc véleménye. Mindezt csak kiegészíti az a 17. században lejegyzett erdélyi szombatos költemény, melynek névtelen szerzője a Gergely-féle naptárreformról elmélkedve felrója a pápának: ,,Kalendarjomot, a kjt te zörzeoltel, / Uilagnak regönte niakara ueteottel [...] / Meegh zamlalhatatlan hamis innepeokkel, / Mindenfele hamis, sok jeöuendeolessel / Es Bacchusnak ualo rut farsangolással, / Innepidre ualo sokfertelmesseggel."20 S mint ahogyan a farsangolás valláserkölcsi megítélésében egységes volt a különböző egyházak álláspontja, úgy híveik ragaszkodása a farsangi szokásokhoz, a farsangoláshoz is egyöntetű volt. Hermányi Dienes József, mikor a székelyudvarhelyi Botos utcai mészáros szomorú sorsát (ti. azt, hogy farsangkor hótra itta magát) elmeséli, így summázza mondanivalóját: „Erénk pedig eggyik esztendőben Húshagyó keddet, a midőn ott Református mind Pápista hatalmasan eszik és iszik vala."21
A farsangi ünnepkör, a hozzá kapcsolódó alakoskodás, álarcos felvonulás, játékosság sokfelé a diákszínjátszás serkentője volt. A források Erdélyben legelőször a szászvidéki evangélikus iskolák diákjainak farsangi játékairól emlékeznek meg. Brassóból 1542-től kezdve folyamatosan rendelkezünk a farsang idején tartott diákszínjátszásra vonatkozó adatokkal. (Ebben az esztendőben a városi számadások között található a következő tétel: „Carnisprivium studiosi egerunt unam comoediam, quibus dedi ez commissione dominorum fl. 2."22
A farsang a diákéletnek később is fontos eseménye maradt. Feltehetően ugyancsak korábbi időkből örökölték az enyedi diákok is azt a szokást, amelyre a 19. században író egykori enyedi diák így emlékezik: ,húshagyókedden és hamvazószerdán régi szokás szerint, bár nem kálvinista ünnep, két-három napi vakációnk volt. Húshagyókedden ritka kivétellel minden diák kapott pakkot hazulról. Aki nem kapott, szomorodott lelkét mások pakkjából vigasztalta, de ez ritka eset volt. Estére mindenki lakomára készült. A sok jó otthoni holmi, a füstölt kolbász, oldalas, tészták, palacsinta, pánkó, otthoni, édesanya által sütött jóízű kenyér s más ízletes csemegék mind kikerültek a publikára, és testvériesen osztoztak a gazdagabbak a szegényekkel, ilyenkor elmaradhatatlan kelléke volt a mulatságnak a bor vagy legalábbis a jól megcukrozott, megrumozott tea, mit bármilyen használt diákfazékban megfőztek - a diák nem válogatós. Húshagyókedd mulatságának gyakran volt részegség a vége, de e napon nagyot mulatni valami olyan sajátos, régi hagyományon alapuló szokás volt, hogy a professzorok is elnézők voltak ilyenkor."23 Igaz, hogy ez a beszámoló már az újabb korból származik, de a benne leírtak korábbi korok, századok diákszokásaira utalnak vissza.
Francia népesedéstörténeti kutatások eredményei szerint a fogamzások évszakonkénti megoszlásában a 18. században a május-júniusi csúcs mellett volt egy februári, tehát farsangtáji.24 Erdélyben is hasonló volt a helyzet: a házasságkötésekre általában az év végén és a farsang időszakában került sor.25 A múltban a farsang a lakodalmak, a nősülés, a férjhezmenetel kedvelt időszaka volt. De egyszersmind jelentette mindenkoron a pártában maradott leányok számára az esztendőről esztendőre megújuló reményt: csak sikerül végre férjet találniuk. Egy 17. századi csúfolódó cantióban így eseng a vénleány: ,,Ámbár nékem arra engednének, / hogy farsangban legént kéretnének, /bizony, hármat mindjárt megkéretnék, /Negyediket szeretőül vennék"26
Erdély múltjában volt egy farsang, amit „véres farsang '-ként emlegetnek a krónikák. Semmiképpen sem a vidám, mulatozó időket idéző jelzőt írtak tehát a farsang elé. 1596-ban történt, hogy a székely előkelők véresen torolták meg a szabad székelyek utolsó kísérletét arra, hogy elvesztett, veszendőfélben levő szabadságukat visszanyerjék.27 A források ugyan nem hozzák közvetlen összefüggésbe az eseményeket a farsanggal, de mégis érdemesnek ítéljük felhívni a figyelmet erre az eseményre, hiszen amint azt Bürke idézett munkájában több példára hivatkozva elmondja: általános jelenség Európa-szerte, hogy a féktelen jókedv, tobzódás átcsap durvaságba, kegyetlenségbe, vérengzésbe. A tél végén, a böjt idején különben is gyakran tört felszínre a társadalmi elégedetlenség. A farsang alatt felélt amúgy is kicsiny élelmiszertartalék fogytán az éhség elviselhetetlenné tette az életet: következtek a lázongások, az elégedetlenség elemi erővel robbant ki. A farsang utáni böjt a hagyományos világban a népi elégedetlenség, a parasztfelkelések ideje volt.
Külön és figyelemreméltó terület a farsangi szokások terjedésének kutatásában az, ahogyan a külföldet járó erdélyiek, elsősorban a bujdosó, peregrináló diákok számolnak be a különböző európai népek farsangi szokásairól. A rendkívüli látványosságok hatása alatt általában részletesen írták le a látottakat, tapasztaltakat. Érdemes ezekre a leírásokra -nemcsak a kuriózum kedvéért - odafigyelni, mert forrásaink bizonysága szerint az egyes korokban idegen országokban a külföldet járt erdélyiek által megismert farsangi szokások némelyikével hamarosan idehaza is találkozunk. Figyeljük csak a beszámolókat.
Szepsi Csombor Márton (1595 1622) Braunsbergben jártában feljegyzésre érdemesnek tartotta, hogy farsangban a több városbeliek bajnokokat küldenek e városba, kik az itt való piacon az bazilika authoritásáért, ki régen nem volt, bajt vívni kívánnak, erősségét és privilégiumát hogy elvehetnék, de még ez ideig, csuda dolog, mindenkor az braunsbergai kiküldött személy triumfált" 28
Bethlen Miklós (1642-1716) 1665 januárjában érkezett Velencébe, és a sok látnivaló között megemlékezik a farsangi mulatságokról, de természetesen a komorabb kedélyű, puritán szemléletű erdélyi főúr rosszallásával: ,,Látván, hogy sereggel gyűlt körülöttem a bámészkodó nép a magyar köntös miatt, francia köntösbe öltözém és a farsangot ott töltém, mely bizony elég bolondság volt, bárcsak Páduát jártam volna meg [...] Az őfarsangi sok ezer maszkarájok, bolondságok; mely álorcák alatt mind országos, titkos jó és gonosz dolgok, mind privátus embereknek, úr, pap, barát és község szörnyű paráznaságai mennek végbe, noha ennek egyéb üdőben is szemérem nélkül való szabadsága van az avval kereskedni szabadíttatott kurvákkal."29
1668. február 23-án Árvaváraljáról kelt levelében Radics András Bécsből érkezett hírek felől tudósította Teleki Mihály kancellárt. Egyebek között arról is írt, hogy „Már az idegen nemzet ruhánkat is csuff gyanánt tartja, farsangol benne, az mint hogy utolsó farsangban Lobkovitz herceg magyar ruhát csináltatván magának, zöld bársony dolmánt és szűrös mentét s úgy bolondoskodott. Többen voltának lárvásan másfélszáznál mindazáltal ulriusque sexus homines. Most jütt Olaszországbúi egy udvari játék, de nem mi országunkba való, melyet exerceáltatnak: úgy hogy annyi asszonnak és leánnak köllött lenni, mennyi férfiú és mindenik férfiú magának nöstén társat köllött keresni; azután eloltván a gyertyát, ki-ki társát köllött a sötétben megkeresni; amely férfiú meg nem találta, poenája volt; aki pedig megtalálta, a nöstén személy kéziben megvikant, annak is nagy poenája volt, és ilyen játék nem Érdélbe, hanem Bécsbe való."30
Halmágyi István (1719-1785) az 1753. év farsangját Göttingában élte meg, az ottani univerzitás diákjaként. Január havában jegyezte fel, hogy „Ezen napokban szánút lévén sok mulatságot csináltanak ezek a csintalan diákok. Beültettek egy szánba egy prorector forma embert fekete köntösben, lárváson, ki is fején két szarvat viselt, hátul ült más deák pompás asszony köntösben, ki a lovat hajtotta és férje szarvát mutatta. Ezek a prorector szállása előtt szánkázván el, a több ex composit odagyűlt deákok kiáltották felszóval: mint vagy Weber, hát szarvat viselsz te? A prorector kinézvén, elijedt maga képétől s késő volt, míg a fejit bevonta. Egyéb büntetést nem tudtak adni, hanem megtiltották, hogy többé maszkarába ne szánkázzanak, melyet mindazonáltal meg nem állottanak"31
Teleki József (1738 1796) 1759 60-ban több hónapot időzött Bázelben, és ott érte meg a farsangot. Elmondja, hogy „törvény vagyon, mely a városban való táncot megtiltja egyébkor, hanem amikor hó esik és szánkózni lehet". A farsangbúcsúztatás pedig amolyan emlékünnepély, mely alkalommal a szabadságát kivívó Svájcot ünneplik: ,,Február 29a. Valamint tegnap, úgy ma is az egész bazileai gyermekek az itt való szokás szerint puskáson az utcákon seregenként széjjel járnak, lévén vélek egynéhány régi schweitzerek módjára öltözött nagy emberek is. Vannak ezek mellett külömb-külömb állatoknak formájára öltözött emberek is a céheknek, vagyis társaságoknak, amint nevezik (mert ezek külömböznek a céhektől, s nincsenek is annyian, mint a céhek), címerek szerint, kik között hármat obszerváltam, sőt négyet nevezetesen, úgy mint az oroszlányt, a griffet, a vadembert és a medvét, s talán több nincsen is. Ezek közül ki-ki a maga seregivel járván, minden utcáit eljárják a városnak; vágynak némelyikénél páncélba öltözöttek is, akik nagy majesztással járnak a gyermekek előtt. Minden gyermek granatíros süvegben katonaformán öltözik, s nagy bajszot csinál magának, amely embert elöl találnak, annak fojtással lőnek előtte, amelyért osztán valamit kell nékik vetni. És ezen ceremóniás járkálást minden esztendőben etájt szokták elévenni, a régi Schweitzer apjaiknak, akik által szabadságra verték magokat, emlékezetére. Evégre is vagyon ugyanezen farsángos processziójokban egy kis gyermek almával és egy nagy ember utána nyíllal, mely az ö históriájok szerint Tel nevű régi emberi reprezentál, aki az akkor főtisztviselő parancsolatjára kéntelenittetett a maga gyermekinek a fejéről nyíllal az almát lelőni. Sok volna ezeknek minden ekkori szokásokat hosszason leírni." Teleki a következő, 1761. esztendőben Párizsban farsangolt, ott az állatviadalt tekintette meg, mert „az efféle mulatságot csak nagy innepnapokon adják, mint ma is volt a Purifikáció Innepe"?32
Ezek a tudósítások arra intenek, hogy Európa távolabbi tájai és Erdély között a kommunikációs lehetőségek már az elmúlt századokban is megvoltak, éltek, diákjaink, a bujdosók hozták a híreket, ismerkedtek az idegen országokbeli szokásokkal, majd idehaza meg is honosíthattak egyet s mást közülük.
A 17. század vége, az önálló fejedelemség bukása, a Habsburguralom berendezkedése időhatár Erdély magyar társadalmának az életében. A nagy átalakulás, a metamorphosis korszaka kezdődik. Ami előtte volt, az a hagyományos világ. Az a világ, amelynek farsangi szokásait így láttatja az átalakulások miatt aggódó, az új szokások miatt zsörtölődő Apor Péter (1676 1752): „Farsangban pedig, kivált a székelységen, az atyafiak valamelyik atyafihoz gyükének, onnét rendszerént ilyen cursust bocsátottak: most az emberség megindult és az embertelenséget felkeresi, s a hol feltalálja, emberségre tanítja. És mivel minden időben vagyon rosz ember, ha rosz emberre lanáltak valahol, avval nem gondoltak, vagy akart, vagy nem, jól kelltett főzetni, másként az övéből az atyafiak bizony jól főzettek, vagy akart, vagy sem, de az gazdának csak jó kedvinek kellett lenni. Ezen kívül tizen, tizenketten az atyafiak és nemesek egy szánba beültenek, zekébe, harisnyába öltöztenek, a szán előtt hat ökör volt, közönök két-három cseber bor, s úgy ittak, s úgy jártak egymáshoz, csuklyát vontak a nyakokba, botot az kezekben, feles czigány hegedűsök, dudások az szánban, kiáltásokkal, muzsika szóval, úgy járták az tartományt"" Apor szavait hitelesíti Cserei Mihálynak (1667 1756) az elmondottakhoz fűzött későbbi, helyhez kötött, személyeket megelevenítő leírása: ,,Azt tudom és láttam, mikor szegény atyámhoz általjött Bölönböl Káinoki Farkas, Ürmösről Maurer Mihály, itt ittanak, estve zekében, harisnyában öltöztenek, csuklyát a nyakokban, botot a kezekben, szánban tizenkét ökröt befogtanak, bele ültek a czigány hegedűsökkel edgyütt, a szán közepén egy öreg cseber bor volt edényekkel együtt, megindultak, itt Nagy-Ajtán muzsikaszóval, kiáltozással s ivással egyben járták a falut, által mentek Ürmösre, ott is úgy kalandoztak a falun szerteszélyel viradtig, onnan Bölönbe, ott similiter cselekedtenek. Cselekedne csak most valaki, nem olyan fő emberek, csak valami alávaló egyházi nemesek, mindgyárt excommunikálnák az emberséges emberek consortiumából"u Valóban, amikor Cserei feljegyzései íródtak, az erdélyi magyar és nem magyar előkelőbb körökben már új szokások formálódtak, amelyek utóbb átalakították a társadalom alsóbb rétegeinek, a köznemességnek, polgárságnak, a tisztviselőknek, értelmiségieknek farsangolását is, míg végül népiesültek. ,,Az ünnepi kultúra általános jellemvonása: mindig a jobb módú, felső rétegek veszik át az új divatot, amelyet azután az alsóbb osztályok lelkesen utánoznak."
A 18. században terjedt el - a fennebb az erdélyi diákok által is leírt külföldi, a polgárosultabb országokban kialakult szokások hatására - a bálozás és a vele járó egyéb téli-farsangi mulatozás. Pontosabban mondva ez időtől fogva polgárosulóban van a farsangolás, mely szertartása korábban a népi hagyományokra, szokásokra épült. De még ekkor is sok volt benne a nyerseség, a féktelenség, a dorbézolás. Rettegi György (1718 1786), a század kisnemes krónikása megbotránkozva írja le a Kolozsvárt többnyire a téli időszakban lakozó arisztokraták által meghonosított szokást: „bál nevű vendégséget (melyben éppen annyi istenes dolog megyén végbe, mint régen a Baal isten tiszteletben) celebráltának Ezek álorcában, parasztember köntösbe a férfiak, az asszonyok parasztasszony köntösbe öltözvén, egyiktől a másikra jártának seregestől, ettek-ittak, táncollak (egyéb gonoszságokat hogy nem cselekedtenek, ki gondolhatná, - de én azt elhallgatom), bujálkodtak még csak az ételekben is, mivel parasztember módra puliszkát, sóstejet, korpacibrét fakalánokkal ettek..." S hogy még miféle szörnyűségek történhettek, legalábbis az egyszerű kálvinista kisnemes szerint, azt még elképzelni sem tudjuk, de bizonyára csupa istenkísértésről lehetett szó, amelyet Rettegi még az utókor előtt is szégyellnivalónak tartott, és a maga kezével tépte ki emlékiratának lapjai közül a következő oldalt, amely feltehetően éppen ezt örökítette meg. Mindenesetre néhány lappal odább elégtétellel számol be az 1778 farsangjára Kolozsvárt építtetett „nagy Baal-ház" sorsáról: „Nagy palota lévén, kétfelöl rejtekhelyek voltának, az hol egy ágy s egy asztalka elfért, elöl pedig be volt vonva supelláttal, az hova, ha ki bement valami olyan személlyel, amit akart, azt cselekedte... Quid quid sit minekutána egészen elkészült volna, egy olasz (kik között legjobb bordélymesterek vannak) 300 német forinttal megárendálta erre a farsangra. A muzsikásokat is megpróbálták benne, miképpen esik a hang, s kihirdették a városon, hogy ím aznap estve, akiknek tetszik, 20 krajcárért a főhelyre, tízért a középre, hatért pedig a legfelsőre, amely alábbvaló szokott lenni, elmehetnek, és minden valamit kíván, akár ételt, akár italt adnak pénzért. De nem tetszett az Úristennek ez a becstelen vendégeskedésnek neme, mert azon éjszaka egybeontá az egész épületet az Istennek haragja... és igen sok fajtalanságban eláradott ifiúnak nem telek kedve Baal tiszteletére való menetelben. "35
De mindhiába méltatlankodott Apor Péter nemzedéke, zsörtölődött Rettegi és mindazok, akik a régi erkölcsök, hagyományok feladásáért ostorozták Erdély magyarjait, a világjárás, a világlátás, a bécsi udvarral, az osztrák arisztokráciával, a nyugati polgárosultabb országok világával, életmódjával való ismerkedés nyomán minálunk is terjedt a bálozással egybekötött farsangolás. Miközben a falu világa őrizte még a hagyományokat, saját ízlése szerint formálva azokat, a társadalom rangosabbjai, majd a középréteg tagjai is behódoltak az új divatnak.
1744. február 8-án Háromszék országgyűlési követei, Árkosi Raphael és Imreh József arról tudósítják Apor Pétert Szebenből, hogy „olyan Bál nevezeti alatt folyó solemnis pompák mennek végben éjjeli solennis illustratioval condecoralt szánkázásokkal edgyütt, az melynek az olyan színű legények, mint mii vagyunk, még eddig hírit sem hallottuk"?1 Az 1767-es év szebeni farsangjáról pedig a következőket írja a kortárs szemtanú: „Ezen farsang nem igen víg vala; egy szakács tartott hetenként három bált, melybe fizetésért mentek. Generális Hadik [ti. Hadik András, Erdély katonai főparancsnoka és a fökormányszék elnöke 1764-68 között] tartott vagy keltőt, más senki sem /.../ egyikbe én is elérkeztem; sok masquerák voltak. Maga a generálisné török asszonynak, gr. Teleki Sámuel pedig töröknek öltöztek, gazdagon schmukkal készítvén ki fejüket, valósággal illett mindenkinek"36 A farsangoló Teleki Sámuel (1739 1822) a könyvtáralapító, tudós udvari kancellár volt, akit bajosan lehetne a könnyelműség, az erkölcstelenség vádjával illetni, életútját, szigorú erkölcsiségét ismerve. Jelenléte az „álorcás bálban" azt jelzi, hogy a főúri társadalom megszokott mulatságáról volt szó már ebben az időben.
Közel már a felvilágosodást követő biedermeier kor, amelynek mintegy életelemévé vált a bálozás. A 19. század első felének hírlapjait, szépirodalmi alkotásait lapozva a nemzeti küzdelmek, a polgárosodás megannyi megvalósítása, történései mellett igen sok szó esik a bálokról, a farsangi mulatságokról, melyek a korszellemnek megfelelően a politikai küzdelmeknek is helyszínei voltak, ahol a nemzeti érzéseket ébren tartani illendő volt, amelyekből nem hiányozhatott a jótékonykodás, a nemzetet szolgáló intézmények javára rendezett gyűjtés, az áldozatvállalás. Ennek a kornak erdélyi polgára, nemese, arisztokratája valóban arra törekedett, hogy a kellemes időtöltést a közösség hasznára fordítva farsangoljon.
Maga a vigalom szó is ekkor keletkezett (1838), a budapesti Redout (Kolozsvárt is ezen a néven nevezték a kaszinót) 1865-ben a vigarda nevet viselte, és ez a név csinosodott később vigadóra.39 Erről a korszakról, farsangi báljairól értekezve írta igen érzékletesen Trócsányi Zoltán: ,A magyar nyelv ekkor termeli legszebb szavait. A rózsafátylakat, tündérkárpitokat, lángérzeményeket, ezüsttüneményeket, varázskezeket, varázskarokat, márványkebleket, lángösztönöket, angyalbáj okát, bájkör, bájvidék, bájlánc, bájhon, lángsóhajtás, habdagály, örömkéj, csillagfátyol szavakat [...] Ezek az érdekes szavak kétségkívül kitűnően illettek a tarka frakkok, sárga nadrágok, magas cilinderek, női ruhák színekkel tobzódásához, a finom lenge csipkefátyolokhoz, a ruhák apró kis cicomaihoz.
Különösen sok adattal rendelkezünk Erdély akkori fővárosának, Kolozsvárnak a farsangi mulatságairól. Hírlapi beszámolók, emlékiratok, levelek szólnak részletesen arról, miként farsangolt a téli hónapokra a főváros házaiba, palotáiba beköltözött arisztokrácia, a nemesi társadalom, a polgárság és a közrendű, a földművelő népesség.
Jósika Miklós (1794-1865) diákkorára emlékezve elmondja, hogy ,farsang idején ki nem fogyott a mulatság. Valami elevenebbet s kedvesebbet az akkori tánczvigalmaknál alig lehetett gondolni. A legszebb házat a kormányzó csinálta, miként mondani szokás, kinek erre a szép és tágas Bánffy palotában legtöbb helye is volt. Bánffy György [1746-1822] nem feledve az arányokat, fejedelmi módon élt [...] Az élet is Kolozsvárt ez időben nem sokat változott, éppen oly vidám, kedélyes és kicsinségéhez mérve zajos volt [...] Hogy egy kis képét adjam az akkori tréfáknak, előrántok néhányat ezek közöl emlékezetemből: ezeknek csak mint életrajzoknak van egy kis összehasonlítási érdekük, de ez megvan. Télben a szokott, többnyire kivilágos kivirradtig tartó táncmulatságokat, ebédeket, estélyeket, napirenden levő kártyázásokat, különösen a fárót csak említve, a kolozsvári tehetős uraknak két kedvenc mulatságok volt: télben a nagy és cifra szánkázások s az álcás menetek táncvigalmakkor. Egy ily szánkázás igen szép szemlét nyújtott, s én még most is látom atyámat, ki az ily szánkázások alkalmával a vezérszánban ült valami szép hölggyel. Elöl atyámnak veres egyenruhás, lovas cigányzenekara haladott. Ezek után két igen cifra huszára lovagolt setétkék mentékben, veres nadrág és csákóval, tele csillogó aranypaszamánttal, a szánba legtöbbnyire négy ló volt fogva, s atyám mindenképp kitett magáért, híres volt e részben egész Erdélyben [...] Az ily szánkázásokat aztán tánc vagy vacsora kísérte, s főleg a fiatalság pompásan mulatott"41
A polgárság azonban nem lelkesedett egyértelműen az ilyen mulatságokért. A farsangi mulatozás számos nézeteltérésre adott okot az arisztokrácia, a nemesség és a város lakói között. 1816-ban történt meg, hogy február 12-én, amikor a polgárság az uralkodó születésnapja tiszteletére rendezett kivilágításban gyönyörködött, gr. Kendeffi Ádám (megh. 1834) és gr. Bethlen Lajos (1782-1867) egy szánban ülve a sokaság közé hajtott, ahol ott volt a város főbírája leányával együtt. A főbíró megszólította őket, mire Bethlen Lajos a szánt megállította, a főbírót rútul szidalmazta, pofonütéssel fenyegette, mely sérelmet a polgárság magáévá tette s elégtételt kívánt. Végül a gróf írásban kért bocsánatot. De amint a város krónikája bizonyítja, hasonló események is előfordultak.42
Valóban nagy, emlékezetes esemény volt minden esztendőben a kolozsvári farsang, melyről az akkori újságírók rendszeresen tudósították olvasóikat, miközben kipellengérezték a túlkapásokat, elsősorban a hivalkodó pompát, a nemzeti érzésre hivatkozva ajánlották a kevesebb költséggel járó mulatozást, s szólították fel a bálozókat, hogy az idegen táncok, táncrend mellett a régi, magyaros táncokról se feledkezzenek meg. (Egy 1845-ös hírlapi tudósításban olvassuk egy kolozsvári bálról szóló beszámolóban, hogy „szép s csak azért is említendő tánczvigalom volt, mert azokban a »csárdást« is vagy a régi úgy nevezett »sűrű magyart« is jó ízűn eljárták. Hogy ezelőtt az úri salonokban a »csárdás« bé nem bocsáttatott s főrangú lábak a puszta ezen nemes vigalma utánzásáért mozgásba nem jöttek, az eléggé tudva van: de nagy is ám a különbség a régi alvó s a mostani haladó idő között"43 De szóltak arról is, hogy ki, mikor, hol rendezett farsangi mulatságot, valamint hogy a mulatság bevételét vagy a bál alkalmával begyűlt adományokat milyen nemes célra fogják fordítani. Érdemes talán egyetlen esztendő, az 1846-os év kolozsvári farsangi eseményeinek hírlapi emlékeit áttekinteni. Forrásunk a Múlt és Jelen című, Kolozsvárt ebben az időben szerkesztett konzervatív hírlap. Az első farsangi hír január 20-án jelent meg. A tudósítás első mondata már sejteti, hogy az újságíró a fényűzést veszi célba: „Városunk tánczol és fényt űz: farsang tehát és luxus azon két varázsszó - mi körül nálunk most minden gondolatok, óhajtások és aggodalmakforognak" Elmondja, hogy a Biasini gyorskocsi teljes 24 órás késéssel érkezett a minap Bécsből amiatt, hogy túlterhelték a farsangra rendelt divatcikkekkel. Majd hozzáteszi: ha már kell a luxus, akkor az egymást a „piperében hajhászó némberek" miért nem elégszenek meg a hazai ipar termékeivel? Mindent összegezve úgy vélte a cikk névtelen írója, hogy „ha a fényűzés kissé apadna nálunk, abban valósággal kár nem lenne, mert ha szinte tudjuk, hogy ez másutt is éppen így van, s Pesten, Bécsben á la grosso, Tordán és Déézsen á la minuta űzik a fényt".44 A lap következő farsangi beszámolója már a politikum világába vezeti az olvasót: „Városunk a jelenben és jövendőben él; világosabban szólva: farsangol és politizál. Azon okosok és boldogok, kik tehetik, az esztendő víg részét használják - és tánczolnak, azon okosok, de nem boldogok, kik politikával bajlódnak, várják és óhajtják az országgyűlést:
az erdélyi congressustól remélnek minden jót, szépet és ébren is e haza jövendő haladásáról, felvirágzásáról álmodnak. Szükségtelen említenünk, hogy a jelent használó a jövendőről ábrándozónál előbb áll, s így ne botránkozzanak meg olvasóink - tisztán kimondjuk: mi a tánczosokkal tartunk, a politizálókat pedig sajnáljuk. A nyargalva haladó politikát kissé nyaktörönek hisszük: a fontolva és okosan haladót vagy conservativismus ügyét Erdélybe t.i. oly pénznek ismerjük, mely nincs forgásban, s így legfeljebb régiségi beccsel bír. Azért ki tánczol, okosan teszi, s kivált ha tánczosnéja szép volt, örömmel emlékezik vissza az átkarolva elugrált éjjelre; midőn a politizáló /.../ csomó bosszúságot nyel." Ezen bevezető után rátér a tánc és a politika összehasonlítására, s ilyen párhuzamokra talál: mind a kettő ugrás, ami azonban a helyes középúton túl bukást eredményez, a tánc szédelgést okoz, s aki szédeleg, az olyan, mint a nyargalva haladó, ábrándozó politikus, a táncos és a politikus is álorcát viselnek, a táncolok is előre és hátra lépnek, „így az erdős országbeli politikusok is haladnak, sőt olykor rohannak, de ha a hasznot és nyereséget tekintjük, éppen ott vannak, honnan nagy zajjal és mozgással kiindultak" .45
A reformkor bizakodó légkörében, ebben a forradalom előtti esztendőben igen vidám volt a kolozsvári farsang. Sokat báloztak, mulatoztak a fő- és közrendűek, nemesek és polgárok egyaránt. Megkíséreltük az idézett hírlap tudósításai segítségével számba venni: hol, mikor és milyen nemes cél érdekében báloztak Kolozsvárt. így állt össze a következő - bizonyára nem teljes - nyilvántartás: január 26-án, február 2-án és 9-én a Szentegyház utcai Kendeffí házban tartották az un. Pataki bálokat a külvárosban (ti. a Magyar utcában) építendő református templom számára. Ugyancsak február 9-én volt a csizmadiabál az Apolló szálában, ugyanott 16-án a létesítendő Sétatér céljára rendeztek gyűjtést a bálozók. Ugyancsak február 8-án a hídelvei népiskolát, 19-én az iparműkiállítás megrendezését, majd a Diana közfürdő létesítését támogatták az adakozó kedvű farsangolók. De rendeztek február 12-én kettős kivilágítással narancsbált (amikor is a csillárokon narancsok függtek). Február 24-én, Jégtörő Mátyás napján végződött abban az évben a farsang. De az utolsó két nap is bővelkedett szórakozási lehetőségekben. Február 23-án a városi táncteremben a Külmonostor utcai szegényekházának a felsegítése volt a bál célja. 24-én, húshagyókedden „tartatott a már nálunk is szokásban lévő Carnevalone: de a minek az első nagy utszai része, felöltöztetett és utszákon szekerező maszkarák mutatványa ez úttal kissé silány volt" - állapította meg a tudósító. Ugyanazon napnak a délutánján gyermekbál is volt, amit este a farsangbefejező úri bál követett gr. Bethlen Domokos házánál. 46
A tudósításokból az is kiderül, hogy a bálozás mellett a farsangolás hagyományos népi szokásai is éltek még s tették még változatosabbá, színesebbé a farsangot Kolozsvárt. Egy már a böjti időben, március 3-án közölt hír arról szól, hogy ,Jíúshagyó kedden láttunk a: utszákon több paraszt lakodalmat, muzsikával és lármás kísérettel. Szokás ilyenkor, hogy a menyasszony, a mint a paptól jőnek, elszaladjon, vagy elszökjön, kit a vőfély visszahozni köteles, különben egy veder bort tartozik fizetni. Ilyen cziczefutásokat is láttunk a farsang utolsó napján"47
A farsangtartás, a farsangi bálok szervezése a 19. században már üzleti vállalkozást is jelentett. Persze nem mindenkinek sikerült. Kezdetben az arisztokrácia vállalkozó kedvű tagjai rendezték a farsangi bálokat, azonban miként a kortársak tanúsítják, kevés haszonnal. Így a század derekától fogva már átalában kül- vagy belföldi polgárok, táncmesterek bérelték ki a város arra alkalmas termeit, és gondoskodtak a bálok szervezéséről, a termek díszítéséről, enni- és innivalókról. Bethlen Lajos írja le emlékezéseiben, hogy „benn telelék egész családommal Kolozsvárt, a Kendeffi Ádám házánál lakva. Én a városi Redut termet és egész városi fogadó udvart haszonbérbe vettem, három évekre háromezer fi. -ért - évenként fizetve. Akkor oda költöztünk. A Bogdánfi ház termét is tartottam, piqueniket tartva benne minden hétfün, számos úri részvevők estét is. Elrendezéseimben gyönyörködve, mind a reduti új modorba adatt tánczvigalmaimmal erőssen megelégülve, általam Kolozsvárt a legelső fiáker hintő alakulva: ha a publicumnak kedvencze lettem, nem csudálni való volt. Nagy maszkarák elrendezése, önmagam maszkarái is sok pénzbe kerülve, a publicumnak sok időtöltést okozott; úgy hogy epochalis időnek tartatik most is az az időszak, melybe én Kolozsvárt működtem a közönségért. De ezen haszonbérlés is hétezer fl. károsításomba került, mert haj sok csalóka akadatt az emberekbe való bizakodásom, Bétsbe, Pesten és Erdélybe. Fel is kelle a második évbe mondanom az árendáról. M. Horváth Dániel úr, azután gr. Teleki János [1792-1860] urak jobb sükert remélve nállomnál, mind hasonlólag megbuktak több ezerekig. Későn tanulók meg, hogy nem úri embernek való az ilyetén intézkedés, csak olyannak való, ki önmaga kezeli az egész manipulation"
Az újkorban meghonosodott, az arisztokrácia, majd a polgárság köreiben is elterjedt farsangi szokások meglehetősen azonos képet mutatnak a kolozsvári példán keresztül bemutatottal. Marosvásárhelyt, Vajdahunyadon, Déván s a többi erdélyi városban hasonlóan zajlott a farsang megünneplése. Bizonyságul két rövid tudósítást idéznék. 1846 farsangjáról a következő beszámoló olvasható Vajdahunyadról s Déváról: „a város meg nem szűnt, sőt as normám itt is oly élénkség uralg, mint más fényesebb városokban, noha ezt nem kissé nehezítik a szinte járhatatlan sáros utszák s a piaczon kedve szerint keresztülömlő Cserna. Báláink nagyon korszerűek és népesek valónak, csak az a szerény észrevételem volna R. K bálbérlőhöz, miszerint ouncsos és mandulatejes poharai igen parányik [...] De nem csak itt helyben, hanem a közelebb eső mulatságokban szeretjük mi részt venni. Így történek ez most febr. 3-n, midőn Déván a híres Ágnes-bálra többen jelenének meg, melynek élvezhetését köszönhetjük az uradalmi igazgató úrnak"49 Vagy olvassuk az 1857-ből fennmaradt marosvásárhelyi tudósítást: „M Vásárhely, hamvazószerda 1857. Nem hagyhatjuk még érintetlenül azt a koldusbotra juttató, vétkes fényűzést is, mely mint ragályos nyavalja a különben is csak ipara után s így is alig tengődhető polgári osztály rétegeibe is beharapódzott. Telvék a hírlapok koldus szegénységünk nyilvánításaival, s valóban is érezzük helyzetünk nyomasztó s már-már alig bírható súlyát, nem vagyunk képesek közintézeteink fennállhatását biztosítani, s mégis hitvány rongydarabokért iszonyú pénzt engedünk kidobálni a különben is végtelenül szegény hazából. Az istenért, mit cselekszünk! nem figyelünk-e utódink szomorú sorsára, kiknek, ha tovább ez úton haladunk, sem tudományos nevelés, mert tanintézeteinket csak jólét, vagyonosság közepeit gyámolíthatjuk kellően [...] E tekintetben óhajtandó volna, hogy részint lelkészek igyekezzenek e részben is felvilágosítani a lelki felvigyázatuk alatti népet, részint azok, kik a társadalmi téren mint irányadók szerepelnek, s a néppel közvetlen érintkezésben állanak, tekintsék hazafiúi kötelességöknek, részint jó példaadással, részint erélyes utasítások, tanácsadások által megóvni a romlásnak indult családokat az anyagi és erkölcsi végsüllyedéstől, honnan nincs többé menekülés"50
Azonos szokások, a társasági életnek azonos megnyilvánulásai, azonos következményei a fényűzésnek, a tékozlásnak és azonos megítélése ez mindannak, amely a 18. századtól jelen van forrásainkban. Alapjában véve az erdélyi magyar polgárok, a lateiner réteg tagjai, az arisztokrácia ezeket a hagyományokat tartotta fenn századunk első évtizedeiben is. Jellemző, hogy 1926-ban az erdélyi református egyház egyik vezető képviselője, a két háború között erdélyi magyar kisebbségi társadalom életének gondjai-bajait jól ismerő gondolkodója, szükségesnek tartotta fölemelni szavát a farsang táján elharapódzó bálozások, mulatozások ellen.51 Szenvedélyes, Geleji Katona István erkölcsiségére emlékeztető írása vitát kavart. Számunkra azonban az a fontos, hogy a farsang ünneplésének a 18. században kialakult, bálozással egybekötött formái tovább éltek. Eközben a falu világa, ha át is vett ezekből az újításokból valamennyit, megmaradt a maga hagyományai mellett. Ennek a tanulmányozása már a néprajztudomány feladata.
A farsangozásokról szóló régi leírásokban gyakran idézik az egykori török követ mondását, miszerint „van olyan idő, midőn a magyarok esze elmegyen, mely idő alatt az illető muzulmán a farsangot értette". Az elmondottak nyomán úgy látszik, hogy igaza lehetett az egyszeri követnek: a farsangolás társadalmi szerepét, társadalmi következményeit nézve az erdélyi ember ünnep utáni állapota, a mindennapok gondjaitól való szabadulás vágya, igen gyakran vált az erkölcsromboló, önpusztító gesztussá.
Az erdélyi magyarság régi farsangi szokásait illető anyaggyűjtésünk nem történt a teljesség igényével. A gazdag emlékirat irodalom, a leveles anyag, helyhatóságok, városok, megyék, székek törvénykezési jegyzőkönyvei, határozatai, rendelkezései, a falutörvények bizonyára még igen sok begyűjtésre érdemes adatot tartalmaznak. írásunk inkább csak a figyelmet kívánja felhívni azokra a történeti forrásokra, amelyeknek a tanulmányozása a néprajzi kutatásoknak is új alapot szolgáltathatna.
Jegyzetek:
|
|