Hanni Markel

TÉZIS AZ ERDÉLYI SZÁSZOK FARSANGI SZOKÁSAIRÓL

Az egyházi és a politikai vezetés évszázadokon át tiltó rendeletekkel korlátozta a paraszti hagyományokat, mégis ami napjainkig fennmaradt, az jelentős, mondhatni hatalmas anyag. Tézisemnek voltaképpen az a célja, hogy azokat a tényezőket mutassam be rendre, amelyek a folklórelemek fennmaradását elősegítették.

Dolgozatom sok apró írásra, szakirodalmi munkára épül, de ezek közül nagyon kevés az igazi tudományos munka, értekezés. A szokások elemzésekor legtöbbször csak hírlapi közleményekre szorítkozhatunk. Mivel az előtanulmányok hiányoznak, ezért egy átfogó, alapos bemutatást nem tudunk nyújtani a szász farsangi szokásokról. Ezért a témának csak egy szűkebb elemzését valósíthatjuk meg, amire a címben megadott tézis szó is utal.

A farsang megnevezést dolgozatunkban csak a magyar nyelvben való előfordulása miatt használjuk. Az erdélyi szász nyelvhasználatban a bajor-osztrák-Rajna menti farsang, vagyis Fasching csak a városi polgári közösségekben élő karneválra utal. Az erdélyi falusi szász közösségekben inkább a Fasnacht vagy Fastnacht szavakat használjuk.

Annak nyelvjárási tipikus formái a Foosnicht és a Fuesendich.

Az ünnepkör más elnevezései a rész-egész elv alapján keletkeztek. Vagyis a helyi szokásokból kiemelnek egy-egy kisebb elemet, és azzal nevezik meg az egész szokást, ünnepet. Például: szomszédság ládájának átvivése, ítélkező nap, szomszédságon belüli ítélkezés, libanyakszakítás, libasütés, rongyosok járása, a lumpolók gyűjtögetése, bohócok járása, lovak tánca, kitömöttek stb.

A farsang idején élő szokásokban nagyon sok olyan maszkot találunk, melyek megnevezése sajátos, s értelmezésük még további kutatásokat igényel. Például: Kappennarro vagy Urzele, mely a machen 'tenni' szóval együtt egy sajátos jelentést nyert. Így alakításra, álarcot öltésre, álcázásra utal. Van olyan kifejezés is, melynek etimológiája egyértelműbb, mégis további kutatásokat igényel jelentéseinek megvilágítása. Például a Burdehoasse Kercen egy jellegzetes farsangi szalmamaszkot jelent, Szászivánfalván egy zöld, szőlőmaszkban megjelenő lányra utal, a Küküllő menti románságnál pedig Szent György napján zöld lombokkal felöltöztetett legényt jelöl.

Az erdélyi szászoknál általánosan elterjedt Fastnacht szó a hamvazószerda előtti est neve. A szónak egy tágabb jelentése él a népcsoportnál, mivel a böjtöt megelőző egész időtartamra vonatkozik. Tehát egészen vízkereszttől hamvazószerdáig, esetleg az utána következő szombatig terjedő időszakot nevezik meg segítségével. Az ünnepkör kezdetét Beszterce környéki falvakban eskütevő hétfőnek (Geschworenmontag) nevezik. A Fasnacht jelenthet esetenként egy meghatározott hétvégét is. Például Szentágotán mindig január utolsó szombatját, de más helységekben több egymást követő hétvéget jelöl, amikor ugyanazoknak a zenészeknek a muzsikájára és ugyanabban a teremben szórakozott a fiatalság. Megjegyezzük, hogy régebben a farsangvégi mulatságokat hamvazószerdán tartották, hasonlóan az esküvők, lakodalmak időpontjához.

Az erdélyi szászoknál jellegzetes vonás az, hogy nem minden évben rendeznek maszkos felvonulást, mulatságot. Nagyon sok helységben szorosan kapcsolódott a belső falusi intézmények (pl. szomszédság, legényegylet stb.) tisztújításához, ünnepségéhez. Azoknak vezetőségét rendszerint négy évre választották, s így a négyévenként sorra kerülő tisztújításhoz kapcsolódott a farsangi felvonulás, maszkos alakoskodás.

A farsangi szokások megszervezése a hagyományos falusi intézmények (pl. szomszédság, legényszervezet, leányegylet, asszonyegylet stb.) működésétől függött, és jól meghatározott szabályok szerint történt. Meg kell jegyeznünk, hogy ez már nagyrészt a történelmi múlté. Az 1989-et követő változások hatására a szászok tömegesen emigráltak Németországba, az Erdélyben maradottak száma pedig nagyon kicsi. Éppen azok utaztak el elsősorban, akik addig a szokásnak éltetői, szervezői vagy éppen befogadói, nézői voltak. Most, 1991 februárjában például Szentágotán annyi szász lakos maradt, amennyien néhány évvel ezelőtt még felvonultak a hagyományos Urzeln ünnepségek keretében. Más falvakban napjainkban áthidaló megoldásokkal találkozunk. Például a Brassó melletti Keresztényszigeten a legények szerepkörét is a leányok vették át, s ők húzták a hagyományos farsangi kereket.

Amint a bevezetőben jeleztük, az erdélyi szászok farsangi hagyományai két jellegzetes csoportba különíthetők. Az elsőbe lehet sorolni a városi farsangot (Stadtfasching), a másodikba pedig a falusi formáját (Dorffasnacht). Ha a szokás szervezői, kivitelezői alapján osztályozzuk az erdélyi szász farsangi szokásokat, akkor az említett két csoport mellett még figyelembe kell vennünk egy harmadik, átmeneti formát is. Ez kapcsolatban áll mindkét variánssal. Városokon, vásárhelyeken a polgárság, a városi kézművesség által megszervezett szokások éltek. A jelenkori városi formák valójában az egykori patríciusi karneválokban gyökereznek, azoknak visszafogottabb, szegényesebb variánsai. Jellegzetes tény az, hogy városokban is mindig megrendezték ezeket a polgári mulatságokat farsang idején. A városi karneválokhoz való ragaszkodást jelzi az a tény is, hogy a belső német nyelvterületen egy tanárnak sem jutna eszébe, hogy az iskolában zárt körű farsangi karnevált rendezzen. Erdélyben a szász városokban jól meghatározott helye volt a karneváloknak, időpontja is pontosan előírt.

Ezekben a mulatságokban a megjelenő maszkok nem kötődtek egyetlen csoporthoz sem. Éppen ellenkezőleg, nagy szerepet kapott az újítás, az újszerűség, a résztvevők meglepetésszerű fellépése. Tehát az innovációnak és az egyedi elképzelésnek volt nagyobb tere ezekben a formákban.

Szentágotán és Nagysinken találjuk meg az egykori polgári, kézműves változat vidékre kiszorult formáját. Ez a két kézműves termékeiről híres és egymással vetélkedő vásárhely olyan farsangi formákat őrzött meg napjainkig, melyek a múlt században jóval elterjedtebbek voltak. Például Szászrégenben is hasonló formákról tudósítanak a korabeli források. Ehhez a vidéki formához soroljuk azokat a falusi, paraszti formákat is, amelyekben napjainkban is megjelennek a sötét vagy színes rongydarabkákból összeállított maszkosok. Például Márpodon a Lollen, Vérden a Zaddergräck, Szászkézden a Kappennarro. Ebből a sorból a szentágotai változat a jólszervezettségével, strukturáltságával tűnik ki. A rendezők az egykori céhes szokások szellemében rendezték meg a farsangi felvonulást. A különböző maszkok jól kapcsolódnak az egyes mesterségekhez fűződő csoportokhoz. Ez alól csak az Urzeln alakoskodó kivétel, mely mindegyik csoportban megtalálható. Ennek hatására ez az alakoskodó vált általánossá, s ugyanakkor modern újítások hordozójává pl. Urzeln.

A falusi formákhoz közelebb áll a nagysinki forma azáltal, hogy az egész közösséget bevonják: Úgy, hogy a bolondok szekerén ítéletet mondanak a helységben történtek fölött, s a nézők is részt vesznek a víg kedvű játékokban. A tojásosok (Eirer) magas cilindereikben, melyek a régi időket idézik meg, begyűjtik az adományokat. Nagysinken is városi hatásra találjuk meg a farsangi lapokat. Itt az Urzeln-ruha nem helyi jellegzetességű maszk, mint Szentágotán. Nagysinken és Márpodon az ad helyi színt, hogy több, rongyos ruhába öltözött alakoskodó jelenik meg, mivel kevesebb új, drága farsangi kosztümöt varrtak ezekben a helységekben. Éppen ez is jelzi, hogy nem mindig sikerült a városi hatásra megjelenő formákat összehangolni a helyi gazdasági és társadalmi feltételekkel. Éppen ezért a helyi értékrend, gazdasági, vagyoni helyzet meghatározta, hogy mit képesek asszimilálni a város felől érkező, sokszor nagyon költséges variánsokból, farsangi elemekből.

A barcasági Höltövényben szinte napjainkig fennmaradt a bolondok törvénykezése, de azt a szomszédság farsangi ünnepeinek keretében szervezték meg. Szászorbón, Nagycsűrön és Héturon szintén a szomszédság keretében nagyon költséges felvonulásokat rendeztek. Ezeknek mérete és témája sokszor meghökkentő volt. Így századunkban is készítettek elő lovas Nibelung-játékokat, Titanic-II-t, Stromboli cirkuszt, amelyek közül több már a tévé hatására született meg. Ezek az élőképek nagyon elterjedtek voltak még az 1960-as években is.

Márpodon a sötét alakok hangos ostorpattogtatással, fakereplők zajával és csengőszóval űzték el a faluból a telet, hogy elősegíthessék a szépek és a világos alakok megjelenését, uralmát. Legtöbb helyen, ahol ilyen tavaszváró, tavasz győzelmét jelképező elemek élnek, a mágikusmitikus rétegek összekapcsolódnak modern elemekkel, melyek napjainkban elsősorban társadalmi és lélektani determináltság hatására jelentkeznek.

Utaltunk már arra, hogy a pompás városi formák faluhelyen alkalmazkodtak a helyi viszonyokhoz, igényekhez és elvárásokhoz. Erre a változásra is elsősorban akkor kerülhetett sor, amikor a helyi paraszti közösségek struktúrája megbomlott, s megengedhetővé tette más kulturális rendszerhez tartozó elemek átvételét. Ebben a folyamatban az egyháznak is jelentős szerepe volt. Arra gondolunk, hogy miközben arra törekedett, hogy szabályozza, kanonizálja, vagyis mederbe szorítsa a szórakozást, a kikapcsolódást, a mulatságot, ezekben az időszakokban megteremtette - ellenhatás eredményeképpen - a játékosság megerősödését, a szigorú előírások felfüggesztését. A falusi farsangi formáktól idegen elemek asszimilálását az is elősegítette, hogy bizonyos sajátos szokásformák vagy szegényesek voltak, vagy éppen teljesen hiányoztak. Ez elsősorban a felnőttek farsangi szokásaira vonatkozott, amelyek általában szegényesebbek voltak a tipikus, játékosságra épülő, finom szerkezetű, jól tagolt megoldásokban. Ezzel ellentétben hangsú-lyozottabb szerepet kaptak ezekben a közösségekben bizonyos társadalmi színezetű, rituális elemek. Sokszor valóságos barokk méreteket öltött az elfogyasztott étel meg ital mértéke és mennyisége. A falusi formák is telítettek voltak olyan elemekben, amelyek helyi kiscsoportokhoz (pl. szomszédság) való tartozást voltak hivatottak kifejezni. Ennek, elsősorban az etnikailag többszínű helységekben, demonstratív jellege volt.

Az egyház szerepére beszédes példa az 1572-ből származó leírás, amely azt örökíti meg, hogy a kisapoldi lelkész hogyan figyelmezteti az újonnan reformált hitre áttért fiatal családapákat. Megemlíti, hogy ennek a farsangi napnak a kedvéért egész hetet töltenek mulatással, s az ivás meg a részegség ördögének szentelik nagy szorgalommal minden idejüket. Aztán megemlékezik azokról a családanyákról is, akik ilyenkor eldobják fátylaikat, s prémkucsmákat tesznek fejükre, férfiaknak álcázzák magukat. Így felöltözve az egyik szomszédból a másikba mennek, s azt szimatolják, hogy hol sütöttek fánkot. A lelkész megfeddi a nagy legényeket is, mert ilyenkor bort vesznek, isznak, játszanak, míg a konfirmált nagyleányok táncra várnak. A süldő legények szintén leisszák magukat saját kis csoportjukban, utána pedig felteszik kalapjaikat fejükre, majd bebújnak valamilyen füstös, kormos kéménylyukba. Ott bekenik arcukat korommal, s mint valamiféle fiatal luciferek, úgy szaladgálnak az utcákon. Miközben a süldő legények ilyenfonna maszkokban rohangáltak a faluban, az asszonyok csak saját közösségeikben, tehát nem az egész falu nyilvánossága előtt cseréltek ruhát.

Tanulságos a kisdisznódi szomszédság farsangját is megvizsgálni. Ez a Nagyszebentől nem messze fekvő falu egy fennkölt, stilizált formát éltetett napjainkig. A szomszédsághoz tartozó emberek ilyenkor vasárnapi, ünnepi viseletüket öltötték magukra, és a szomszédságatya udvarán összegyűltek, ahol egymást felülmúló beszédekben méltatták a régi szomszédságatyát. Majd megválasztották és beiktatták tisztségébe az új szomszédságjöt. Azután rendben otthonába kísérték a megválasztott tisztségviselőt. Természetesen az új szomszédságfő magához veszi a szomszédság jelképeit és tulajdontárgyait, mint amilyen a szomszédságzászló, láda, kancsó, behívó tábla stb. Este újból összegyűlnek egy zárt mulatságra a községi teremben. Ott bőséges asztalokat terítenek. Ilyenkor találkoznak a szomszédság többi tagjával is, akik szintén ezen a napon választották meg és iktatták be az új vezetőt. Erre a választásra rendszerint 2- 3 4-évenként került sor, attól függően, hogy az adott szomszédság előírásai hogyan határozták meg a tisztségviselés időtartamát. A hivataltól való megválást vagy a szomszédságba való belépést tetemes mennyiségű itallal, borral lehetett megváltani. így a farsangvégi mulatságban azok a szegeletek is részt vehettek, akiknek abban az évben nem volt tisztújításuk.

A farsangvégi szokásokról nagyon kevés megbízható leírással rendelkezünk. Általában vasárnap történt a tisztújítás, a játékos, archaiku-sabb formákra pedig hétfőn került sor. Ilyenkor az ünneplő szomszédságok maszkos csoportjai házról házra mentek és adományokat kéregettek. Felajánlották szolgálataikat alantasabb munkák (pl. seprés, nyírás, fésülés stb.) elvégzésére, mivel saját állításaik szerint az ünnep során teljesen elszegényedtek. Az így összegyűjtött pénzből, italból és élelemből aztán megülték farsang utolsó mulatságát.

Damasus Dürr XVI. századi leírásában külön csoportokban - igaz, megnevezésük nélkül - sorolja fel a házas férfiakat, asszonyokat, fiatal legényeket, de nem utal semmiféle tisztújításra, szokásra. Nem említi az ilyen fogalmakat, mint ítélkező nap, elszámolás stb. Ilyenkor véget értek a farsang idején megrendezett esküvők is, és az ítélkező napokon (Richtag) nem csak az elmúlt év kihágásai felett ítélkeztek, hanem terveket szőttek az elkövetkező időszakra, s megszervezték az újonnan házasodottak ünnepi befogadását is a szomszédságba. Tudomásom szerint a farsang végén rendezett ítélkező napok mellett csak az Egerbegyen élő forma kivétel, mivel ott novemberben, tehát az adventet megelőző esküvői periódus végén szervezték meg. Az ítélkező napok szokásrendje egyrészt a szomszédságok rendjéhez fűződött, másrészt pedig a céhek szabályaiból született meg. Ezeknek sorába tartozik a szomszédság statútuma, szabályzata, ládája, a jól meghatározott köszöntő jellegű beszédek, az ünnepi viselet, a tisztségek struktúrája, a szomszédság jelképes tárgyainak átadása és átvétele, a rituális étkezés, a férfiak beszédei stb.

Mindkét csoportnál, tehát a céheknél és a szomszédságoknál a maszk, az alakoskodás csak része egy nagyobb rendszernek. Tehát a farsangvégi alakoskodás csak egyetlen eleme s nem önmagában való, izolált része az ünnepnek. Ennek ellenére a szomszédságok tisztújításához kapcsolódó maszkos alakoskodások nagyon változatos képet mutatnak. Ezeknek sorában elég ritkának mondható a farsangtemetés. Inkább az ünnepélyességen volt mindig a hangsúly. Például Kisselyken mind a 13 szegelet felvonult, fúvószenekarral az élen. Ünnepi beszédek hangzottak el, valamint maszkos látogatások.

Megjegyezzük, hogy faluhelyen a városi mintájú nagyszabású felvonulásokban is az egyes szomszédságok külön entitásként működtek. A Segesvár melletti Héturon az egyes szomszédságok nagy titokban tartották azt, hogy milyen maszkban vonulnak fel, mivel a közös szemlén az aratott sikert, akinek a legújszerűbb ruházata volt az esti táncmulatság idején.

Szintén egy szabályozott struktúrájú táncmulatság alakult ki Szászorbón is. Kőhalom melletti falvakban az asszonyok a férfiak kizárásával szerveztek teaestének nevezett mulatságokat. A szegeletek és céhek farsangjában háttérbe szorultak az asszonyok, mivel rájuk hárult a férfiak mulatságaira szükséges ételneműek elkészítése, a kosztümök megvarrása. Ilyenkor babonás okokból a férfiak ruházatára is rákerült az úgynevezett asszonyszalag (Frauenbänder). Az asszonyok egyenjogúságukat rendszerint csak a tréfás ceremóniák befejeződése után nyerték el. Kisdisznódon, Kisselyken jól meghatározott időpontban kivívhatták függetlenségüket. Legtöbb faluban a maszkos felvonulás elsősorban férfidolog volt. Ez alól csak egy Márpodon lejegyzett adat a kivétel, ahol egy asszonyt is visznek a menetben mint az eltemetett farsang jelképét. Ahol a színpompás felvonulásokon asszonyok is részt vesznek, az már a polgáriasodásnak a jele. Pl. ha Urzeln maszkba öltöznek, vagy ekét vontatnak. Legtöbbször csak szükségmegoldásként jelentek meg az egész szokás megmentése érdekében.

Az erdélyi szászok farsangi szokásaiban is minden tiltás ellenére nagyon sok termékenységvarázslásra utaló nyomot találunk. Egyes falvakban a szokás „hivatalos" részében meglátogatják a falu tisztségviselőit. Például Barcaságon él a férfiak templomozása. Majd bekerülnek a gazdák udvaraira, ahol a köszöntés nemcsak a gazdának, hanem az asszonynak meg a leánynak is szól. Szentágotán ilyenkor ostor segítségével a ház minden asszony tagját jól megforgatják. Kőhalom környékén lehúzzák az asszonyok cipőjét, mivel ezen a napon hiedelmeik szerint azok különleges erők birtokába jutnak. A lábbeliket csak váltságdíj ellenében adják vissza. Szászfehéregyházán a konfirmálatlan fiúk a rokon lányoknak ilyenkor orsót helyeztek a cipőjébe, és azt szintén váltságért adták vissza. Lehet, hogy ezzel a képzetkörrel függ össze az is, hogy Kistoronyban és Keresztényszigeten a lányok egy-egy virágcsokrot varrnak fel a legények kalapjába. Asszonyfalván ennek a szokásnak eltúlzott formájával találkozunk, melynek keretében a legények kalapját, pontosan előírt szabályok szerint, egészen beborítják művirágokkal.

A farsangi játékokban mégis a legérdekesebb szerepkörük a legényeknek van. Önszerveződésük az egykori céhszabályok hatására kialakult legényegyletekben valósul meg. A verseny-jellegű szokáselemek, mint például a libanyak leszakítása lóhátról ostor segítségével, vagy a versenylovaglás a Székás-völgyi falvakban, egykori céhes szokások átvételének kései formáit jelentik. Az Urzeln-maszkoknak is vannak falusi formái, mint amilyen a szászkézdi Kappennarro. Ez tulajdonképpen a rongyból készült színes ruházatnak egy másik fejlődési útját mutatja.

A falusi legényegyletek struktúrájában is megtaláljuk az egykori városi céhes legények tisztségviselőit: a legények atyját, az öreglegényt, annak helyettesét, a szószólót, a zászlóvivőt stb. Ugyanakkor nem volt alárendelve olyan szabályoknak, mint a szomszédság, mivel a legényszervezetekben a tisztségválasztás rendszerint tavasszal volt, húsvétkor, amikor sor került az újonnan konfirmált fiúk, kislegények ünnepélyes beavatására is. Érdekes tény az is, hogy az ,.öregebbek" előjogait ügyes fiatalabb fiúk megtörhették. Ilyen alkalom volt a Székás-völgyi farsangi libanyakszakítás és versenylovaglás, amelynek győztese vált a nap ünnepeltjévé.

Megjegyezhetjük azt is, hogy ebben a korcsoportban az egyházi tiltások és szabályozások sohasem voltak olyan sikeresek, mint más csoportok esetében. Szászhermányban rendszerint a besorolt regruták szervezték meg a farsangi felvonulást. Ők már decembertől kezdődően lúdtollas prémsapkát hordhattak, és de Losennck nevezték őket. Farsangi szekerük után húzták a hagyományos kereket, melyre Péternek és Katharinának nevezett, szalmával kitömött bábut illesztettek. A szekéren helyet foglaltak mellettük a zenészek és a gazdáktól kapott adományok. A menetben még felvonult négy lovas, két szamárháton ülő legény, valamint fiatal párnak beöltözött legények. Az asszonynak beöltözött alakoskodó terhes állapotát inge alá elhelyezett párnával jelezték. Sok esetben gyermekkocsit tolt maga előtt. Az 1983-as felvonulásban ördögalakoskodó és ostoros is felvonult. Számos rongyos is szaladgált az utcákon. Közülük a legfiatalabb három fiú gyűjtötte össze az adományokat.

A Brassó melletti Keresztényfalván a nem konfirmált fiúk nem vehettek részt a farsangi felvonuláson. Az ő ünnepük Balázs napjára (február 3-ra) esett.

Vannak olyan helységek is, ahol a szokáselemek interferálódásával találkozhatunk. Például Pókafalván a libanyakszakítás összekapcsolódott a versenylovaglással, elhúzással a gazdák udvarán át. Ha a gazda borral és pánkóval kiváltja magát, akkor nem szántják fel udvarát. Szintén Pókafalván jelenik meg a hamuzsákos figurája is. A legények az ünnepkör végén egy gúnyos dallal búcsúznak, és eltemetik, majd megsiratják a farsangot. Az ünnep egy hatalmas közös mulatsággal zárul.

Érdekes forma élt egykor Szászkézden is. A szentágotai farsangi felvonuláshoz hasonlóan itt is megtaláljuk a trombitaszóra táncoló csikó-alakoskodót, a parádés maszkosokat, legényegyleti zászlóvivőt, a pa-pirzászlócskákból készített, jelképes feldíszített fát, melyről a Kappennarrók egyet-egyet a lányoknak átadnak, valamint egy fiatal nőstény őzet, amit meglő nagy beszédek után egy vadász. Utána Szászkézden is nagy mulatság zárta az ünnepkört.

Összegezésképpen elmondhatjuk, hogy a legérdekesebb maszkokat a fiatal legények csoportja őrizte meg. Itt említjük meg, hogy Kercen medvealakoskodó is megjelenik. Ott a medvét alakító legényt szalmaköteggel csavarják körül.

Nem minden erdélyi szász faluban volt kimondottan farsangi jellegzetes szokás, habár a böjt kezdetét valamiképpen mindenhol megjelölték.

Rendszerint a legtöbb helységben volt egy-egy domináns csoport, s annak repertoárjával azonosult az egész faluközösség.

Minél inkább bevonták a szokás lebonyolításába a szélesebb rétegeket, a nyilvánosságot, annál erősebb volt a külső beavatkozás. Itt említjük meg, hogy az egyház már 1765-től tiltotta a libanyakütést, de emlékét nem tudta teljesen kitörölni, s a második világháború utáni évtizedekben is sok helyen felújították, pl. Székás völgyében.

A hatalom és az egyház viszonyulása is vidékenként meg falvanként eltérő volt. Voltak olyan helységek, ahol szigorúan kiirtották, máshol pedig megtűrték, harmadik helyen pedig szorgalmazták a farsangos játékokat.

A második világháborút követő évtizedekben, főleg az 1960-as évektől az erdélyi szász farsangi szokások felelevenítésében nagy szerepet játszott a német nyelvű sajtó és televízió. A tudatos felelevenítésekben már nagyobb hangsúlyt kapott a fesztivizmus, a versenyszellem, az egymás felülmúlására való törekvés, az új elemek befogadása.

Több helységben (pl. Szászkézden) megmaradt a régi forma, csak éppen 1978-tól, a tömeges kivándorlás hatására már nincs, aki megszervezze.

1991.

Fordította: Pozsony Ferenc