|
|
A farsangi ünnepkör Marosszéken igen gazdag szokáshagyományokban. Az alábbiakban nem a teljes farsangi ünnepkört mint lokális szokásrendszert szándékozom bemutatni, hanem annak csak egyik expresszív és jól strukturált területét: a dramatikus népszokásokat és színjátékokat. Érintem viszont a farsangi hagyományok más területeit is (munka- és szórakozási alkalmak, mulatságok, hiedelmek és rítuscselekvések, evés-ivás), amennyiben szorosan kapcsolódnak a dramatikus formákhoz.
A farsangi dramatikus szokások és játékok közül is azoknak a bemutatását tűztem ki célul, amelyeknek fő jellemzője a maszkos alakoskodás. A farsangon előadott játékok és megjelenített szokások túlnyomó többsége ilyen. A maszkot, a maszkviselést nem a szűkebb jelentésű álarc szinonimájaként értelmezem, hanem az álruha, álöltözet - sőt jelmez - szélesebb jelentésében. Az elmúlt másfél évtizedben végzett gyűjtés alapján körvonalazni próbálom a maszkos alakoskodó farsangi játékok és szokások marosszéki típusait és változatait és a farsangi népi színjátszás repertoárját. A bemutatás rendjén utalok a játék- és maszktípusok elterjedésére, táji tagolódására, gyakoriságára. Nem hagyható figyelmen kívül a maszkos alakoskodás helye, jelene sem a napjainkbeli kalendáris szokásokban.
Az itt bemutatandó játékrepertoárt egyetlen marosszéki faluban sem vitték teljességében a fonó vagy az utca „színpadára; tájankénti, falvankénti", nemzedékenkénti változatokban játszottak „életbe" néhány kedvelt játékot és egy-két hagyományos szokást. „Színi évadként" az elmúlt bő fél évszázadot tekinthetjük; a századunk harmincas éveitől napjainkig terjedő időszak élő vagy emlékezetben megőrzött játékaival és szokásaival foglalkozunk elsősorban.
2. Pontosítást igényel néprajzi tájunk körülhatárolása is, mert a Marosszékkel jelölt területen nem ugyanazt értik a szakemberek. A köznyelvben pedig eltűnőben levő név, nem úgy, mint Háromszék vagy Udvarhelyszék, amelyek napjainkban is élő, közhasználatú nevek.
Marosszék - mint történeti név és közigazgatási-törvényhatósági terület - a székely székek egyike. A mai lakóhelyükre települő székelyek a XII. században legelőbb a Maros folyó két oldalát szállták meg. Határvédelmi feladatuk a Maros völgyének őrzése volt. A folyó nevéről elnevezett székely szék földrajzilag beékelődött az Erdély középső részén hosszan, keskeny sávban elnyúló, a székelyek itteni letelepedése előtt megszervezett Torda királyi vármegyébe1 (Cíyörffy György 1990). Bár elejétől kezdve Marosszékként emlegetik, a Maros csak rövid, mintegy 20 25 km-es szakaszon folyik az egykori szék területén, Nagyernyétől Nyárádtőig. Orbán Balázs a Maroson túli, jobb oldali részét marosszéki vagy székely Mezőségnek nevezte2 (Orbán 1868). Ugyancsak szerinte a szék hűséges folyója a Nyárád, mert a területén ered és azon is ömlik a Marosba. Harmadik folyója a Kis-Küküllő, amelynek felső völgye Szovátától Balavásáng (Küküllő vármegye határáig) Marosszékhez tartozott.
E tájak, illetve folyóvölgyek szerint különböztették meg a marosszékieket. Egy 1716-os széki okirat „Mezőségi atyafiakat", „Nyárád mellyékieket" és „Küküllő mellyékieket" emleget3 (Benkő Károly 1860). Orbán Balázs is e három tájegység, illetve folyóvölgy szerint írta le a szék falvait4 (Orbán 1868).
Az 1876. évi megyerendezéskor a székely székeket megszüntették, illetve vármegyévé alakították át. Ennek nyomán Marosszékhez csatolták Torda vármegye keleti sávját egészen a gyergyói medencéig. Így jött létre Maros-Torda vármegye. Ez a törvényhatóság az egykori Marosszéken kívül magába foglalta a Maros és a Görgény völgyének falvait Sáromberkétől Maroshévízig.
A század eleji néprajzi irodalomban - Bartók Béla és Kodály Zoltán gyűjtéseiben is - már ezzel a helymegjelöléssel illetik: Maros-Torda vármegye. A marosszéki székelyek „marostordainak" nevezik magukat, és őket is annak tartják, akár nyárádmentiek, akár küküllőmentiek.
A jelenlegi Maros megye az egykori Maros-Torda vármegyénél is nagyobb, több közigazgatási átszervezés nyomán jött létre. Hozzácsatolták az egykori Kolozs (Marosludas és környéke), Kis-Küküllő (Diesószentmárton és Radnót környéke), Nagy-Küküllő (Segesvár vidéke), valamint Udvarhely vármegye (a székely Partium falvai) kisebb-nagyobb részét.
Marosszék néprajzi értelemben nem azonos sem az egykori székkel, sem a jelenlegi Maros megyével. Az előbbinél jóval nagyobb, az utóbbinál kisebb kiterjedésű. Határait nem lehet pontosan megvonni, csak körvonalazni. Több néprajzi-kulturális tényező (nyelvjárás, építkezés, viselet, tánc, kalendáris szokások, népi tájszemlélet és sajátos „mi" tudat) figyelembe vételével végezhető el körülhatárolása és belső tagolódásának megállapítása. Ezek alapján Marosszék önálló táj az erdélyi magyar néprajzi tájak sorában a Mezőség, a tulajdonképpeni Küküllömente (a Kis-Küküllő völgye és vidéke a torkolattól a Székelyföld határáig) és Udvarhelyszék által közrezárt területen. A román szakirodalom marosi zóna (zóna Mures) néven tartja számon a Marosszékkel nagyjából megegyező néprajzi tájat (Valér Buturá 1989.27).
Az így értelmezett néprajzi Marosszék sajátos jellege a Mezőség és a Székelyföld, a mezőségies és székelyes kulturális jellemzők találkozásából fakad. Nyugatról keletre haladva a mezőségi nyelvjárás fokozatosan székelyesbe vált át6 (Benkő Loránd 1947 és Gálffy Mózes 1980). Hasonló a helyzet a többi kulturális tényező esetében is. Ebből a szempontból Marosszéken jól körvonalazódik egy nyugati-mezőségies és egy keleti-székelyes kultúrájú terület.
A néprajzi Marosszék táji tagolódásában az eddigi szakirodalom (Orbán 1868, Kosa László-Filep Antal 1983, dr. Kós Károly 1958) és saját vizsgálódásaink alapján öt nagyobb vidéket, tájegységet különböztethetünk meg. Ezek nyugatról keletre haladva a következők:
A fentiekben körvonalazott néprajzi Marosszékhez tehát megközelítően másfélszáz település tartozik. Pontos számot és faluról falura menő beosztást igen aprólékos és sokoldalú vizsgálat eredményezne, mert a néprajzi jelenségek nem követik mereven a nyelvjárási, közigazgatási és egyéb határokat.
A települések nagy száma azt is bizonyítja, hogy Marosszék - Udvarhelyszékhez hasonlóan - elsősorban aprófalvas településű. A szűkebb értelemben vett székely szék a múlt század közepén 125 faluból, egy mezővárosból (Nyárádszereda) és egy szabad királyi városból (Marosvásárhely) állott 8 (Benkő 1861 és Orbán 1868).
A farsangi szokások vizsgálatának rendjén emellett az is figyelmet érdemel, hogy néprajzi tájunk magyar (székely) népének zöme református vallású. Katolikus többségű egy-egy falu Nyárádmentén (Szentháromság) vagy Küküllőmentén (Székelyszállás), vegyesen élnek katolikusok reformátusokkal és unitáriusokkal Sóvidéken, a Mikháza környéki Szentföld falvai mind katolikusok. A református és katolikus falvak határvonalán a Marostól a Kis-Küküllöig - egy többségében unitárius felekezetű falusor húzódik (Székelykál, Vadad, Iszló, Nyárádszentmárton, Gálfalva, Szentlászló, Csokfalva, Rava).
Mezőségi, Maros menti falvakban és szórványosan a Nyárád mentén a románság szomszédságában vagy románokkal együtt élnek a magyarok, Szászrégen környékén és a Küküllő mentén szászok is éltek szomszédságukban. A népszokások világában az interetnikus kapcsolatokkal, kölcsönhatásokkal különösen számolnunk kell.
3. Közismert, hogy a népszokás- és ez/el együtt a népi színjátékkutatás az erdélyi magyar folklór mostohán kezelt területei közé tartozik. Szűkebb témánkra még hatványozottabban érvényes ez. Gyűjtőterületünknél maradva a régebbi és újabb utalásokon és szórványos adatokon kívül egyetlen olyan gyűjteményre hivatkozhatunk, amely téli néphagyományokat s ezen belül farsangi népszokásokat, fonóbeli játékokat közölt marosszéki falvakból: Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez. Hetven néprajzi gyűjtő munkája alapján összeállította Makkai Endre és Nagy Ödön, Kolozsvár, 1939. A két fiatal teológus által szervezett gyűjtés és az eredményeként létrejött kötet kimagasló teljesítménye a két világháború közötti időszaknak. Méltán jelentette meg második, bővített kiadását a Magyar Néprajzi Társaság9 (Makkai - Nagy 1993). Farsangi szokás- és játékleírást természetesen több erdélyi magyar folklórkiadványban, gyűjteményben találunk10 (Horváth István 1971, Seres András 1984, Vasas Samu -Salamon Anikó 1986). Nagy Olga több könyvében és esszéjében foglalkozik farsangi játékokkal is, a játékosság funkciójával és változásaival a népi közösségek életében" (NagyO. 1989, 1990, 1994).
A magyar folklórkutatás egészében is csak az elmúlt évtizedekben terelődött a figyelem a farsangi játékokra. A 40-es évek végén Dégh Linda még azt kénytelen megállapítani, hogy „az eddigi kutatás nem minősítette színjátéknak a legutóbbit [a farsangi szokásokat és játékokat B. L], holott alakoskodásban, jelmezben, maszkban és változatos cselekményelemekben a leggazdagabb. Valószínű, hogy a lejegyzés körül való nehézségek miatt nincs kellő számit adatunk"11 (Dégh 1947).
Dömötör Tekla összefoglaló munkáiban elemezte a farsangi ünnepkör és a hozzá kapcsolódó színjátszás történeti rétegeit és a népszokások költészetének párbeszédes, dramatikus, színjátékszerű formáit13 (Dömötör 1979, 1983). Utolsó összegzését mégis azzal zárja, hogy „ű magyar kutatás mostohagyermekének nevezhetjük a népi színjátékot, mert még olyan összefoglaló kiadvány sincs, amely az utolsó évszázad fő népi színjátéktípusait tartalmazná"14 (Dömötör 1988).
Újváry Zoltán több évtizedes gyűjtő- és kutatómunkája a dramatikus népszokások és ezen belül a farsangi játékok gazdag repertoárját tárja fel, különösen az Alföldről és a vele szomszédos néprajzi területekről15 (Ferenczi Újváry 1978, 1983, 1988, 1989, 1990, 1991). Az összegyűjtött korpusz példái jól bizonyítják, hogy a színjátékoknak, alakoskodásoknak szinte minden változata előfordul a farsangi hagyománykörben. Újváry professzor rendszerezése alapjává a játék- és maszktípusokat állította, a dramatikus szokásokat tematikus csoportokba sorolva vizsgálja, függetlenül attól, hogy milyen alkalommal fordulnak elő.16 (Újváry 1988).
4. Farsangi szokásokról és játékokról néprajzi gyűjtés szándékával az 1970-es években kezdtem érdeklődni. Közvetlen célom szülőföldem, a Sóvidék egykori és mai népszokásainak megismerése és megismertetése, többünk közös távolabbi terve pedig az volt, hogy összeállítsuk az eléggé ismeretlen néprajzi kistáj monográfiáját.
Parajdi gyermekkori élmények és emlékek után negyedszázaddal a szomszéd falusi alsósófalviak részeltettek farsangtemetési játékuk életet sugárzó, a halállal is dacoló jókedvéből, megajándékoztak fonóbeli játékaik bőségével, felejthetetlen hangulatával. A felfedezés örömével írhattam le, hogy aminek részese voltam, a folklór eddig kevés figyelemre méltatott műfaja: népi színjáték17 (Barabás 1984).
A témakör irodalmában való tájékozódás és szakemberek - Újváry Zoltán, Faragó József, Kós Károly ösztönzései nyomán a Sóvidékkel szomszédos tájakon (Küküllőmente, Nyárádmente, marosszéki Mezőség) is érdeklődni kezdtem hasonló szokások és játékok iránt. A sóvidéki-alsósófalvi gyűjtés azzal a továbbiakban is hasznosítható tanulsággal szolgált, hogy az időperiódusokhoz, ünnepekhez, alkalmakhoz fűződő szokásokat magukon az eseményeken, szokásalkalmakon személyes résztvevéssel, „élőben" lehet, kell hitelesen dokumentálni. Az idős adatközlőkkel, az egykori és jelenlegi résztvevőkkel való beszélgetés, a kikérdezés módszere célravezető, de egészében nem helyettesítheti az élő vagy még megjeleníthető szokás, játék több szempontú megfigyelését és rögzítését. Eredményesnek mutatkozott az, hogy a két módszert egymásra építve, egymást kiegészítve alkalmazzuk a gyűjtésben. Gyűjtési szempontként jelöltük meg azt is, hogy minden szokásalkalomról és játékról hangfelvétel és lehetőleg minél több fénykép és filmes dokumentáció is készüljön. (Ebben Bálint Zsigmond, Haragos Zoltán, Józsa Ferenc, Jakab Tibor fotós, Schnedarek Ervin, Miholcsa Gyula, Barabási Győző és Fodor Elek filmes volt segítségemre.)
A fenti módszerekkel a nyolcvanas években a szűkebb Marosszék mindhárom tájegységében gyűjtöttünk élő farsangi játékokat. Alsósófal-vára, Kibédre, Mezőidébe, Szentgericére, Gyulakutára, Nyárádszentlászlóra, Mezősámsondra többször visszatértünk, és folyamatosan követtük a régebbi jelenségek alakulását, újak megjelenését. A kilencvenes évek elején már az a szándék vezetett, hogy a tematikus gyűjtést a teljes, tágabban értelmezett Marosszékre kiterjesszük, és a gyűjtőpontokat az eddigi területen sűrűbbé tegyük. Így jutottunk el Teremiújfaluba, Mezőpanitba, Szentháromságra, Péterlakára, Sárpatakra, Vajdaszentivánra, Beresztelkére, Magyaróra és Pipere.
Ezzel párhuzamosan - jobb szó híján nevezném így „közművelődési kísérletbe" kezdtünk a még élő vagy a '89-es változások után felújított farsangi játékokkal. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezésére és támogatásával egy-egy falucsoportban megtartottuk a vidékre jellemző farsangi játékok bemutatóját (Szentgerice, Gyulakuta, Szabéd, Beresztelke). A hagyományápolás körébe utalható farsangi találkozók közművelődési újdonságuk és hasznosságuk mellett azzal a felismeréssel és tanulsággal is jártak, hogy egy-egy falu játékainak és tágabban szokásainak az azokat fenntartó-éltető kiscsoportokban, közösségben van elsősorban üzenetük, érvényességük.
A gyűjtőterület teljes játékrepertoárjának megismerése, illetve a játékrepertoár területi feltérképezése érdekében 1992-től diákjaimat is bevontam az adatgyűjtésbe. A tizenhét kérdésből álló kérdőívet a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola hallgatói leginkább szülőfalujukban vagy általuk ismert marosszéki faluban kérdezték ki. így néhány év alatt szinte mindenik falura sor került, tehát csaknem a teljes tájegység szokásaira rálátásunk lett.
A maszkos alakoskodásnak Marosszéken több neve van: a nyugati-mezőségi felében farsangolás, a keleti-székelyes felében maszkurázás, valamint ezek alakváltozatai (farsangolás, muszkurázás, maszkázás). A Küküllőmente alsó vidékén elterjedt a batykózás, néhány faluban pedig (Vécke, Pipe) a bakuszozás megnevezés. A maszkos alakoskodó neve ezek szerint: farsang, maszkura, batykó, bakusz, A farsang és a batykó esetében az alak nevét mint utónevet használják egy-egy maszkos játék megnevezésére: pl. lovas farsang, bikás farsang, betyáros farsang, lakodalmas batykó, halottas batykó. A maszkura és a bakusz esetében a játékra utaló kéttagú név nem használatos. Mind a maszkurák, mind a farsangok lehetnek szépek és csúfok, általános a szép farsang, csúf farsang megkülönböztetés a farsangoló vidékeken. Az is gyakori, hogy nemcsak az alakoskodót nevezik farsangnak, hanem magát a játékot is (Mezőkölpény: szép farsang, Mezősámsond: fehér farsang, Kibéd: farsang).
E megnevezésekből is fölsejlik a farsangi ünnepkör mint szokásalkalom és a maszkos alakoskodás szoros kapcsolata. Gyűjtésünkre támaszkodva állítjuk, hogy a maszkos alakoskodás legfontosabb naptári időszaka Marosszéken a farsang. Álarcot, álruhát ölteni, abban valahol megjelenni, netán komédiázni és figurázni a recens hagyomány szerint -néhány ritka esettől eltekintve - csak farsang idején illett, szabadott. Más naptári ünnepeken, jeles napokon alig találunk maszkos játékokat. Maszkos alakok egyéb alkalmakkor, más szokások részeként is megjelenhettek, de ezek aránya, jelentősége a farsanghoz képest sokkal kisebb.
Első szembetűnő sajátosságként tehát a marosszéki maszkos játékok farsangi kötöttségét, alkalomszerűségét említhetjük. Azért szükséges ezt hangsúlyozni, mert a Marosszékkel szomszédos udvarhelyszéki és gyergyói falvakban végzett gyűjtésünk, valamint a szakirodalom (Balázs 1994) alapján a keleti, katolikus székelységben a maszkos alakoskodás nem ennyire farsangi kötöttségű. Más magyar néprajzi tájakon is változatos alkalmakkor gyakorolhatták a maszkos alakoskodást18 (Újváry 1983, Magyar Néprajzi Atlasz). A magyarság szomszédaira tágítva a kört, ismeretes, hogy pl. a lengyel, ukrán, román maszkos szokások, játékok legfontosabb megjelenési, előadási alkalma a téli napforduló ideje, a karácsonyi-újévi ünnepkör.
A farsangi kötöttségek következménye az, hogy az ünnepkör, az időperiódus, a farsangi idő maszkos játékokban viszont jóval gazdagabb, telítettebb, mint az említett szomszédos székely vidékeken, ahol főleg a farsang utolsó napjai jelentették a maszkos alakoskodás (lásd farsangtemetés) alkalmát19 (Orbán 1868, Vámszer 1958, Kardalus 1991). Farsangi idő: a teljes időperiódus vízkereszttől hamvazószerdáig. Másik neve: a hat hét, a hat hétben. Ebben végig a farsangi élet- és világszemlélet érvényesült, és ez szabályozta a maszkos alakoskodást is.
A farsangi hat hét kiemelkedő szokásszínhelye, játéktere a fonó. A fonók vagy guzsalyosok már az őszi betakarítás után, novemberben megkezdődtek. A leányfonókban leányok és legények sokféle (párválasztó, beugrató, testedző, virtuskodó) játékot játszottak a fonóidény kezdetétől fogva, játékra, táncra kerekedett az asszonyfonók népe is. Maszkos játékoknak - farsangolásnak, maszkurázásnak - viszont csak a farsangi hat hétben volt helye, akkor öltözhetett valamelyik fonó népe vagy bárki más farsangnak, maszkurának. Ezekben a hetekben a fonót minden este (szombat és vasárnap kivételével; e két napon nem tartottak fonót) felkereshette egy-két farsangoló társaság. Nagy Olga írja havadi adatközlőkre hivatkozva: „Fonó és farsang úgyszólván szinonimák20 (Nagy 1990.162). Valóban, a marosszéki falvakban a fonókban élte teljes életét a farsang. Megnyilvánulási formája a bekéreztető típusú népi színjátékok előadása: „a fonószínház". A fonóhoz hasonló, de kisebb hatósugarú és jelentőségű asszonyi munkaalkalom volt a tollutépő (tollfosztó) kaláka. Ezt is rendszeresen meglátogatták a maszkurák. A két tipikus téli társas összejövetelen kívül házról házra is járhattak utcabeliekhez, rokonokhoz, ismerősökhöz.
A farsangi hat hét másik figyelmet érdemlő szokásalkalma a lakodalom. Számadatokkal bizonyíthatóan Marosszéken is farsangon tartották a legtöbb lakodalmat. Ennek ismeretében meglepő lehet, hogy farsangon tartott lakodalom mint szokásalkalom a maszkos játékok előadásában nem vetekedhet a fonóban. A nyugati-mezőségi falvakban a lakodalmakban egyáltalán nem szokásos maszkos játékok bemutatása. A keleti-székelyes vidéken (Küküllőmente, Felső-Nyárádmente, Sóvidék) főleg állatalakoskodó játékok szokásosak, de megjelenhettek más figurák is. Előadóik egyaránt kikerülhettek a meghívottak vagy a hívatlanok köréből. A farsangi időszakon kívül lakodalmakban az álmenyasszony bemutatásának szokása mellett szórványos adataink szerint a Szentföld néhány falujában a lakodalmak állandó szereplője volt a maszkos hamubotos.
A farsang vége, a farsang farka Marosszéken is megkülönböztetett szokásalkalom. Ez a rövid, néhány napos idő, a farsang utolsó hete - de leginkább húshagyókedd és hamvazószerda - a maszkos alakoskodásnak is telített időszaka. Ebben a sűrített karneváli időben egyrészt továbbélhetett az elmúlt hetek bekéreztető, házról házra járó fonó jellegű színjátszása. Bizonyos vidékeken, falvakban csak ebből állt a farsangi színjátszás. Másrészt ezekben a napokban ennél sokkal nagyobb jelentőségre tett szert az egész közösséget megmozgató „utcaszínház". Népes menetek, maszkos alakok vonultak az utcán - be-betérhettek a házakhoz, de a fő játékszínhely a nyílt tér, a nyilvános tér -, vagy meg-megállhattak egy-egy jelenet előadására, rögtönzésére. A megvalósuló játék szokáscselekménye, szimbolikája, funkciója valamiképpen kapcsolódott a farsang befejezéséhez.
A csoportosítás rendezőelvének a fentiek alapján az alkalomszerűség mutatkozik. Ez természetesen csak egyike a néprajzi-folklorisztikai szempontoknak, nem beszélve más megközelítésmódokról. Egyrészt gyakorlati jellegű, megkönnyíti az anyagbemutatást, a változatok közötti eligazodást. Másrészt rávilágít a népi színjátszás alkalomszerűségére, a szokás, a rítus, a mindennapok és a költészet összefüggéseire, e viszonyok változásaira és tendenciáira, a különböző játékformák és funkciók együttélésére egy adott közösségben vagy népcsoport hagyományaiban. Ugyanakkor összehasonlíthatóvá teszi a marosszéki farsangi játékrepertoárt más vidékek, népek színjátékaival21 (pl. cseh és szlovák vonatkozásban lásd erről Bohuslav Benes 1985).
Az alkalomszerűség szerint a marosszéki farsangi játékok és szokások három nagyobb csoportba rendeződnek. Az elsőbe a farsang idején többször előadható, tehát kötetlen, főként a fonókhoz kapcsolódó bekéreztető színjátékokat soroljuk. A vonatkozó szakirodalomban nincsen kialakult, jól rögzült terminológia a szokásokhoz, ünnepekhez kapcsolódó színjátékok megnevezésére22 (Újváry 1988, 1989, Voigt 1992). A félreértések elkerülése végett ezt a csoportot a továbbiakban farsangi dramatikus játékok néven emlegetjük.
A második csoportba a színjátékszerű szokásokat vagy szokásszerű színjátékokat soroljuk. Egyebek mellett abban is különböznek az előbbiektől, hogy előadásuk ideje a hagyomány szerint kötelezően a farsang vége. Tehát szorosan rögzítettek a farsang végéhez mint szokásalkalomhoz. A továbbiakban ezeket farsangi dramatikus szokásoknak vagy szokásjátékoknak nevezzük.
A harmadik csoportba tartozónak azokat a maszkos játékokat véljük, amelyeknek előadása, megjelenítése a marosszéki recens hagyományban nem a farsang, de jellegükben, szerkezetükben, maszktípusukban, funkciójukban farsangiak. Farsangin ebben az értelemben a feje tetejére állított világ, a farsangi szabadság megnyilvánulásait értjük. Ezeket farsangi jellegű szokásjátékoknak tekintjük23 (lásd Bürke 1991).
A rendszerezés nehézségeihez hasonlóan nincsen egyértelműen kidolgozott módszer a népi színjátékok belső tagolódásának megállapítására. Kézenfekvő lehetne a hivatásos színjátszás, színházi előadás vagy a szövegnyelvészet szegmentálási eljárásaival élni, de véleményünk szerint kevésbé alkalmazhatók a népi színjátékok szerkezeti egységeinek körülhatárolására. Leginkább a néptánc tagolásában megállapítható szerkezetegységek (motívumok, motívumsor, szakasz, tétel, tánc és táncciklus) állíthatók párhuzamba a népi színjátszás alkotóelemeivel24 (Martin 1979).
A népi dramatikus játékok és szokások tagoltsága kapcsán két szintről beszélhetünk. Az egyik az ideális vagy modell szint, amely csak a hagyományt ismerők tudatában létezik. Ezen a szinten a dramatikus szokáshagyomány - a filmművészetből ismert műszóval élve - forgatókönyvszerű cselekményvázként őrződik és hagyományozódik25 (Németh Imre 1979). Ezt a modellt, ezt a forgatókönyvet keltik életre az előadás során. A két szint sohasem fedi teljesen egymást: ez a változatképződés alapja.
A népi színjátszásnak mint folklórművészetnek központi kategóriája az előadás. Nevezhetjük tágabb értelemben eseménynek is. (Ennek leírása, mozzanatainak rögzítése szintén forgatókönyvszerű, de ez már a gyűjtő, a kutató vizsgálandó dokumentuma.) Az eseményt három lineáris időbeli szegmentum alkotja, amelyek láncszemekként kapcsolódnak egymásba. Az elsőt és a harmadikat az előadás keretének tarthatjuk. Legtöbb farsangi játék a bekéreztetéssel, engedélykéréssel kezdődik. Ez teremti meg a valóság és a játék világa közötti kapcsolatot. Külön erre specializált szereplői vannak (csattogtatók, bekérők, vőfélyek). A játék befejezése, a valósághoz való visszatérés is jól elkülöníthető: akusztikus és más jelzésekkel, a játékosok bemutatkozásával (az álarc felfedésével), a szereplők megkínálásával (adománygyűjtés) vagy éppen elkerge-tésével (ha túl durva volt a játék). A kezdő és a záró szakasz a dramatikus szokásokban is megfigyelhető (pl. gyülekezés és fényképcsi-náltatás az elején, közös mulatság a végén).
A keretben megjelenő játékra (látványra és cselekvéssorra) kompozicionális értelemben a jelenet műszót használjuk. A jelenetet a színházművészet a legkisebb szerkezeti egységnek tartja, a népi színpadon viszont a legnagyobb. A legtöbb népi színjáték végső soron egy-egy kisebb-nagyobb jelenet. Jelenet lehet az egyszerű megjelenés, a jelmezes, maszkos megmutatkozás, a némajáték, a pantomim. Állhat viszont több momentumból, játékmozzanatból. A játékmozzanat lehet szöveges vagy nem verbális, állhat táncból, énekből, lehet a játékosok akciója vagy szereplő-néző interakció stb. A játékmozzanatok összefolyó természetűek, és többször ismétlődhet ugyanaz a mozzanat egy előadás során. A menetszerű dramatikus szokások esetében több játékmozzanat folyhat egyidejűleg különböző maszkos alakok előadásában. A jelenet és a játékmozzanatok az előadás linearitását, a játékmenet hagyományok szerinti vagy éppen változó állandóságát biztosítják. A legkisebb jelentéses szerkezetelemek a játékmozdulatok, mozdulatcsoportok. Ezek lehetnek a szó szoros értelmében mozdulatok, de lehetnek bármilyen kinezikus vagy akusztikai jelek. Ezek együtteséből, a jelezésből épül fel az előadás. Ezt a jelező színjátszó magatartást, játékmódot a népi szóhasználat találóan figurázásnak nevezi.
E néhány észrevétel csupán bepillantást szeretett volna nyújtani a farsangi játékok világába: az előadások felépítése, állandóság és improvizáció, jelek és kódok teremtődése és működése, a színjátszás teljes kommunikációja ennél jóval több kérdést vet fel. A tartalmi-formai szerveződésnél maradva nyilvánvalónak tűnik, hogy a tagoltság első szintjén játéktípusokkal találkozunk, a másodikon, az előadás szintjén változatokkal. A hagyományozódásban a típus marad meg, az előadásban pedig valamely típus változata realizálódik.
A farsangi dramatikus játékok előadásának említett kötetlensége többek között a következőkben nyilvánul meg: Kötetlen a dramatikus játékok
Nem különülnek el élesen az előadás résztvevői:
- előadókra és közönségre (a mai fonóbeli játékos holnap a közönség soraiban ül és fordítva; aktív közreműködés nélkül nem is jön létre előadás).
E néhány csoportjellemző felvillantása után tematikus rendben és ezen belül játék- és maszktípusok szerint mutatjuk be a marosszéki repertoárt. A tematikus csoportok kialakításában elsősorban a gyűjtött anyagra támaszkodtunk, de figyelembe vettük az eddigi rendszerezést is26 (főleg Ferenczi-Újváry 1962, Újváry 1988).
| A tematikus csoportok az alábbiak: |
| 1. Állatmaszkos játékok |
| 2. Szalmabábu, szalmaember, hamubotos |
| 3. Halál, ördög |
| 4. Életfordulók játékai |
| 5. Cigányos játékok |
| 6. Betyáros játékok |
| 7. Más hagyományos játékok, maszkos alakok |
| 8. Az aktualitás játékai, modern maszkok |
Ezek a csoportok többségükben egy-egy típustömböt, típuscsaládot alkotnak. Fenti sorrendjük a játékok világszerűségét követi a teriomorf és mitikus maszkoktól, a szimbolikus ábrázolástól, a „mi" és az „ők" megjelenítésén át az életképszerü jelenetekig.
1. Állatmaszkos játékok
Állatmaszkos játékot legtöbb marosszéki faluban ismertek, de a református falvak repertoárjában hangsúlyozottabb a jelenlétük. Állatalaknak házas férfiak és legények öltöztek. Népszerűségi sorrendben minden bizonnyal a kecskés játék (kecskés farsang) vezet.
A kecskét úgy alakították, hogy a játékos előrehajolt, pokróccal vagy lepedővel leterítették. Fából faragott kecskefejet tartott maga előtt. A kecskefej alsó állkapcsát spárgával mozgathatta; a kecske kapsogtatott. A jelenetet rendszerint ketten adták elő: a gazda és a kecske. Bekérezés után a kecske a fonóban ugrándozott, kapsogtatott és helytelenkedett, ijesztette, szarvával döfködte a fonóbelieket. Másik mozzanat a kecsketánc: a fonóbeliek énekére ritmusosan ugrándozik és kapsogtat. Péterlakán a játék része a kecske agyonütése, siratása és testrészeinek kiosztása.
A kecskés játékhoz hasonló a berbécs alakítása. A játékost juhbőr bundával takarták be, kezében botra szerelt berbécsfejet tartott és kapsogtatott. A marosmenti és mezőségi falvakban a kecskemaszkot turkának, turkásnak is nevezték.
Az egész gyűjtőterületen igen elterjedt volt a ló-, lovasalakítás (lovas farsang, falovas). Kétféleképpen alakították, de mindig együtt a lovat és a lovast. A falovas változatok a keleti-székelyes vidéken ismertek. A fából faragott tófejet a játékos a melléhez, farát a hátához erősítette. Felvehető faváza a lónak újabban káva, régebben teknő is volt. A lovat elől-hátul leterítették, a lovas saját lábán állt, gyeplőt fogott a kezében, úgy nézett ki, mintha lovon ülne. A fafejes ló, a falovas a fonóban ,szépen" viselkedett, kevésbé ijesztett, mint a kecske; körbejárt, ugrándozott, a fonóbeliek énekére táncolt (Harasztkerék). Csatlakozhatott a betyárokhoz is (Szentháromság). A fafejes ló és lovas a farsangvégi dramatikus szokásokban és a farsangon kívüli szokásjátékokban is gyakran felbukkan.
A nyugati-mezőségies falvakban a fazékfejes lóalakítás ismeretes. Ezt a lovat pokróccal letakart, derékból meghajolt két játékos alakította. Az első egy botra húzott cserépfazakat tartott a feje fölött. A lovas, a gazda „lóra" ült, és így mentek be a fonóba. Együtt járt velük néhány kupec, akik szerették volna a lovat megvásárolni. A komikus, fordított vásári jelenet során a gazda agyonüti az állatot. (Botjával széttöri a fazakat.) A ló meghal, elterül, majd kis idő múlva a játékosok kiszaladnak a szobából (Pánit, Teremiújfalu). A kétféle lóalakításhoz tehát teljesen más jellegű jelenet kapcsolódik.
Szamáralakításról csak szórványos adataink vannak (Péterlaka, Sóvi-dék). Egy nagy szokmányba (téli posztókabátba) ketten belebújtak, a két kabátujj volt a szamár füle. A szamár a fonóban az állatot utánozta: iázott, ordított, rúgott, ment neki az asszonyoknak.
A bikás játék {bikás farsang) a lóvásárhoz hasonlóan vásári jelenet -szereplői a bika gazdája és egy-két kereskedő -, és a bika agyonütésével végződik (Mezőfele, Bordos, Alsóbölkény). Régebb eljátszották a megnyúzását is.
A medvealakítás általános módja a szalmamedve. A játékost a lábától a fejéig szalmával tekerték be. Arcát medveálarc fedte. Állva, ritkábban négykézlábra ereszkedve ment be a fonóba, gazdája láncon vagy kötéllel vezette. Medvét nem szívesen engedtek a fonóba, mert féltek tőle. Ijesztett vagy felforgatta a házat. Esetlenül topogott, ugrándozott, vagy a gazdája énekére táncolt. A ház előtt vagy az úton a bátrabb legények megpróbálták meggyújtani.
Figyelemre méltóak azok a változatok, amelyekben két medvét - egy nőstényt és egy bakot - alakítanak, és azok a fonóban összeölelkeznek, párzási jelenetet utánoznak (Nyárádszentlászló, Székelyszállás). Beresztelkén valódi medvebőrbe bújt a játékos. Itt örültek a medvefársángnak, az asszonyok bújtak a medve alá. Azt tartották: „Ha bejön a medve a fonóba, meglesz a szaporulat a faluban." Az egész jelenetből kiviláglik, hogy az adott közösség tudatában a medve termékenységi szimbólum.
Talán ezzel hozható összefüggésbe, hogy a medve és a kecske a ke-leti-székelyes vidékeken a lakodalmakban is felbukkanó maszkos alakoskodó.
A medvealakítás mellett szórványos adatokat sikerült gyűjtenünk farkas- és vaddisznó-alakoskodásról is.
Gyűjtőterületünkön a recens hagyományban elég ritka a gólyamaszk. Sóvidéken, Alsósófalván mind a fonók, mind a farsangtemetés állandó szereplője. A játékos fehér lepedőt vett magára, a gólya fából készült fejét, hosszú csőrét pálcára erősítve tartotta. A csőr alsó lapját spárgával mozgatni tudta, ezáltal a gólya kelepelt. Régebb hosszú falábat is húzott a játékos. A gólya a fonóban köszöngetett (csőrével bólongatott), csipkedte a leányokat.
A gólyánál gyakoribb előfordulású ornitomorf maszk volt a pulyka. Ugyanezt a maszkos alakot nevezték még gulyatyúknak és guji embernek is. Egy kisebb termetű legény (ritkábban leány vagy gyermek) kétrét görnyedt, és egy szokmányba bújt úgy, hogy a nagykabát egyik ujján dugta ki a kezét, a másikon a lábát. A szokmány aljából farkat képeztek ki. A pulykát kosárba tették, és úgy vitték a fonóba. Ott kiborították, és „hengergették neki egy-egy fehérnépnek" (Mezőfele), vagy minden asszonyt meg kellett ütögetnie a farkával (Kibéd). A játékmozzanatban a termékenységre utaló szimbolikus cselekvés nyilvánvaló.
2. Szalmabábu, szalmaember, hamubotos
Látszólag igen távoli szimbolikus alakok kerültek ebbe a tematikus csoportba. Egymás mellé sorolásuk jelezni kívánja az esetleges genetikai összetartozásukat vagy tipológiai rokonságukat. Annál is inkább megérdemlik a figyelmet, mert valamelyikük a legtöbb marosszéki falucsoport szokáshagyományában előfordul.
A szalmabábu többfelé a farsangvégi menetek (Alsósófalva, Beresztelke) vagy halottas játékok (Szabéd, Teremiújfalu, Mezőfele) kellékének számít, de a szalmabábu a farsangi fonók játékainak is tartozéka. Ágyba való szalmazsákot, duszát töltöttek meg szalmával, és alakították ember formájúvá, vagy inget-gatyát varrtak össze, és szalmával tömtek tele. Az így elkészített bábu ambivalens viselkedésű. Ijesztgettek vele, bedobták a fonóba (Vajdaszentiván), lökték a leányokra (Mezőbánd), vagy kéregettek a számára (Geges). Alsósófalván estéről estére vitték az asszonyok a fonóba; a hozzá fűzött történetek szerint elősegíthette az asszonyi termékenységet, de árthatott is.
A szalmaembert vagy duszást élő személy alakította. Egy legényt vagy házasembert szalmával tekertek be (Pánit, Nyomát), de gyakoribb volt az, hogy ruhája fölé bőgatyát és inget vett magára, és a kettő közét megtöltötték szalmával (Harasztkerék, Szentháromság, Mezőfele). Arcára házilag készített gyolcs álarcot tett. A szalmaember a visszaemlékezések szerint komikus és egyben félelemkeltő alak volt. Igen nehézkesen, alig tudott járni. A fonóban féltek tőle vagy kacagták. A következő mozzanatokra emlékeznek: topog, hull le róla a szalma, ellökik, elesik, de úgy, hogy az asszonyok, leányok ölében kössön ki, táncolnak vele a fonóbeliek, a rivális csapat tagjai meggyújtják a szalmát stb.
A nyugati-mezőségies falvakban ez a szalmaembertípus dominál. Keletre haladva mind vékonyabb lesz rajta a szalmaréteg, kezébe botot fog, amelynek végén egy kicsi, hamuval telt zacskó csüng. A szerepköre és a neve is megváltozik: a neve hamubotos, és a szerepe a többi maszkura védelme, a túlságosan közel merészkedők elkergetése. A Felső-Nyárádmentén és környékén minden maszkurázó csapatot egy vagy két hamubotos kísért (Márkod, Köszvényes, Hódos, Abod). Jobbágytelkén meglátogatta külön is a céheket (fonókat, szalmakalapfonó kalákákat), és megbüntette azokat, akik nem énekeltek.
A Nyárádmente középső részén a hamubotossal a húsvéti öntözőmenet élén találkozunk. Szerepköre egyszerre rendcsináló, gyermekijesztő és komikus. A küküllőmenti Szentistvánon az aprószentek napi gircsózásban duszás néven szintén a hamubotos szerepkörét gyakorolja.
3. Halál, ördög
A középkori keresztény mitológiai hagyomány két szimbolikus alakját gyakran megjelenítették a farsangi játékokban. Gyakoribb a halál-, ritkább az ördögalakoskodó. Az is előfordult, hogy együtt jelentek meg a fonóban. Mindkettő ijesztő, félelemet keltő alak, a csúf farsangok közé tartozik. Bekéreztetés nélkül, váratlanul rontottak be a fonóba.
Mezősámsondon a halálfársáng arcát belisztezte, szájába krumplifogakat tett, fehér lepedőt terített magára. Szentháromságon kartonból készült az álarca, Szentgericén fehér gyolcsból. Jellegzetes attribútuma a (fából készült) kasza vagy sarló, amellyel kaszáló, illetve arató mozdulatokat tett a fonóbeliek irányába. Elváltoztatott hangon meg is szólalt: ,,Jöttem, hogy vigyelek el!" Teremiújfaluban fából készült, és festett maszkkal jelenítették meg. Egy legény fehér lepedőt terített magára, és a halálfejet maga előtt tartva ment be a fonóba.
Gegesben az ördögalakoskodót tollas ördögnek nevezték. A játékos bekente magát mézzel, majd tollúba feküdt. Kezébe vasvillát vett. Abodban arcát bekormozta, és rongyos fekete ruhába öltözött, szarvat tett. Az ördögálarc kelléke a hosszú, piros, lógó nyelv és csőrszerű orr is. Az ördögöt néhány „mutatvány" után rendszerint ütlegelni kezdték a guzsalyakkal, és kikergették a fonóból.
Néhány faluban szöveges jelenetet adtak elő, amelyben a halál eljön az öregasszonyokért, az ördög(ök) pedig a pokolba viszik őket (Szentgerice, Póka, Péterlaka).
4. Életfordulók játékai
A marossszéki farsangi dramatikus játékok egyik legkedveltebb csoportja az, amelyben az emberélet fordulóinak szokásait jelenítik meg, legtöbbször parodisztikus formában. Ezeket a játékokat széles körben ismerték a magyar folklórterületen. A kutatók két fő játéktípust különböztettek meg: a lakodalmas játékot és a halottas játékot27 (Dömötör Tekla 1980, Újváry Zoltán 1978). Marosszéken is ez a két játéktípus a legelterjedtebb.
Lakodalmas játékok. Több mint száz falut felölelő gyűjtésünk alapján állíthatjuk, hogy a lakodalmas játék (névváltozatai: új pár, násznépe, esküvő, lakodalmas batykók) minden gyűjtőpontunk farsangi hagyományában előfordult. Népszerűségben egyetlen alak sem vetekedhet a menyasszonnyal és vőlegénnyel. Ezekben a játékokban tág tere nyílott a farsangi fordított világ érvényesülésének: a nem, a ruha- és szerepcserében, a közösséget irányító erkölcsi normák ideiglenes felfüggesztése, illetve parodisztikus formában való megerősítése, a szabadszájúság, szókimondás, a fennkölt és ünnepélyesen komoly életmozzanatok fonákjának megmutatása.
A lakodalmas játékok egyszerűbb változataiban a menyasszony (rendszerint férfi) és a vőlegény (rendszerint nő) néma, nem beszélnek. Néma szerelmi együttlétet adnak elő vagy csak körbesétálnak a fonóban. A házbeliek énekére táncolnak, majd megtáncoltatják őket is. Ezekben a játékokban az a tét, hogy felismerik-e a maszkurákat. Különben minden maszkos játéknak ez az egyik belső mozgató ereje: úgy mozogni, cselekedni, táncolni vagy elváltoztatott hangon beszélni, hogy a beavatottakon kívüliek ne ismerjék meg. Azok pedig minden módon éppen ezt szeretnék.
A „beszélő" változatok egy részében csak a közönség beszélhet. A lakodalmi költészet egyik sajátos műfaját, a rikoltozásl, verselést ülteti át a farsangi lakodalmas játékba (Gyulakuta, Szentgerice). A lakodalmas játékok teljesebb változatainak középpontjában a parodisztikus esketés áll (Mezőpanit, Szentháromság, Mezőfele). Az esketésparódia jellegzetesen farsangi folklórműfaj. Találó népi kifejezéssel ferdemondókákból áll. A ferdítés jellegzetes eljárása az, hogy a komoly esketés szövegét egy-két szóval, félmondattal megváltoztatják vagy kibővítik. Például: „Őt sem betegségében, sem francos, sem brantos állapotjában el nem hagyom... Véle tűrök, véle szenvedek és mással kefélek.'" Ezek az esketésparódiák nem a papot és nem az egyházi esküt teszik nevetségessé. A nevetők önmagukon nevetnek, önmagukat szemlélik parodisztikusan. A paródia szelleme sokkal mélyebb rétegekből fakad. Mihail Bahtyin szerint ez a népi nevetéskultúra egyik jellegzetessége28 (Bahtyin 1976). A farsangi lakodalmas játékok marosszéki változatairól két közlemény is megjelent az elmúlt években, éppen azért a részletező ismertetéstől eltekintek29 (Barabás 1992, 1994).
Halottas játékok. Jól strukturált, megszilárdult szerkezetű változatokban gazdag játéktípus ez is.
A nyugati-mezőségies falvak hagyományában az álhalott lehet szalmabábu (Szabéd, Mezőfele, Teremiújfalu) vagy élő személy (Mezőpanit, Szentháromság). Halottat alakítani csak férfi vállalkozott. Létrára fektették, arcát eltakarták, pokróccal leterítették, és úgy vitték be négyen az előadás színhelyére. A Küküllőmentén (Gyulakuta, Kelementelke, Székelyszállás) két álló férfi alakította a halottat a ravatalon. Egymás mögé állva két karót vettek a vállukra, s azokba elöl egy pár csizmát húztak; ez a halott lába. A hátsó, magas növésű játékos a fejét hátrahajtotta. Mindkettőjüket letakarták lepedőkkel, hogy csak a csizmák és a halott arca látszott. Arcát belisztezték, állat felkötötték. Ez a halottas batykó a saját lábán ment be a fonóba. Sokszor be sem engedték, mert először ijedséget, rémületet keltett. Ezt a hatást fokozta az, hogy a kísérők a lámpát vagy a villanyt eloltották, és egy edényben szeszt gyújtottak meg, ami kékes lánggal égett.
A megszemlélés után következett a halott siratása. Állhatott egyszerű utánzó jajgatásból is, de legtöbb faluban kétértelmű siratóparódiák alkotják a jelenet szövegkönyvét. Ezek is a farsangi fordított világ jegyeit viselik. Motívumaik: megszabadulás a halottól, ki fütyül be ezután, ki dugja be a csepegő lyukakat stb. Megszólaltatásuk férfiak szerepköre volt. Ez a hagyomány Mezőfelén megmaradt, legtöbb faluban viszont nők vették át a siratóasszonyok szerepét. A nyugati-mezőségies vidéken a halottas játékok szereplője az álpap is, aki elprédikálja, elbúcsúztatja a halottat. Ennek nem alakult ki a siratóparódiákéhoz hasonló, rögzült szövegkönyve. Mezőfelében a pap és a siratóasszony párbeszédére épül a jelenet. Íme egy részlete: „P: Most már ki kell kísérnünk őt a temetőkertbe. S: - Vigyék, vigyék, csak ne a kertek alatt vigyék, mert megakad a karja a karóba, s visszajön a nyakamba. P: - Ez az ember sánta volt. S: - Jaj, lelkem uram tetőfedő vót. Icegett-bicegett, mindig bedugta, ahol csepegett. Ki dugja be ezután énnekem? P: - Ne búsulj, mert én bedugom."
Gyermekáldásparódiák. Farsangi játékok témája a gyermekáldás is. Ezeknek a szereplője a gyermeket váró - viselös, terhes - nagyhasú asszony vagy anya gyermekével: a kicsi bubás asszony. Mindkettőt ezelőtt férfiak alakították, erősen bohózati stílusban. Nem beszéltek, csak mutogatniuk volt szabad. Napjainkban nők vették át a szerepkört, és ezzel némileg tompult vaskos komikumuk.
Néhány faluban a fonó színpadára vitték magát a szülést, ennek szereplői férfiak voltak (Gyulakuta, Péterlaka). Újszülöttként egy-egy rongybabát vagy kisebb állatot (macskát) kapott elő megfelelő pillanatban a „bábasszony".
Székelytompában és Nyárádgálfalván keresztelővel jártak házról házra. Szereplői a pap, a keresztszülők, szülők. A pap a szobában körbeállította a népet, a keresztanya karján tartott játékbabát megkeresztelte. A keresztelői szöveg - akárcsak az eddigi játékok szövege - a kétértelműségre és a csattanóra épült. Például: „A te neved legyen Amáli! Mikor megnősz, neked muszáj megállni"
Beavató játékok. A marossszéki Mezőség és a Nyárád-Küküllő közötti falvakban (pl. Mezőfele, Panit, Geges, Abod) az ötvenes években még néhány merészebb legény vagy házasember csurdé farsangnak „öltözött". Testét bezsírozta vagy beszilvaízezte, majd tollat szórt rá, így felismerhetetlenné vált. Lepedőt terített magára, és egyik társa bekísérte a fonóba. Adott pillanatban ledobta magáról a lepedőt. A fonóbeli asszonyok sikoltottak, kiabáltak, menekültek a csurdé farsangtól, de azért oda-odapillantottak. Guzsalyakkal kiverték a szobából. Volt rá eset, hogy valamelyik fonóbeli asszony férjére ismert a csurdé farsangban.
Beavató játékként értelmezzük azokat az eseteket is, amikor egy-egy idősebb farsangoló asszony megmutatta a fonóbeli fiataloknak, hogy mije van (Tancs, Alsósófalva). Ezt is csak felismerhetetlenül szabadott megtenni.
5. Betyáros játékok
A betyárok az európai népek folklórjának jellegzetes alakjai, több műfajban felbukkannak, népi színjátékok hősei is. A magyar népi színjátékok sorában sajátos típust képviselnek a betyármaszkos alakos-kodók30 (Újváry 1988, 1991). A gyűjtések eddig jobbára az alföldről és a vele szomszédos vidékekről jeleztek betyárjátékokat. Ebben az összefüggésben figyelemre tarthat számot, hogy Marosszék a betyárjátékok legkeletibb előfordulási területének mutatkozik. A nyugati-mezőségies részen több változatban is éltek ugyanazon falu farsangi hagyományaiban (pl. Mezőfele), kelet felé haladva fokozatosan ritkulnak, a Sóvidé-ken pedig már hiába keressük.
A betyárok a szép farsangok, szép maszkurák közé tartoznak. Ezt elsősorban öltözetüknek, külsejüknek köszönhetik. Megjelenítésükre különös gonddal készültek mindenütt. Öltözetük: fekete csizma, bőgatya (ezt ágylepedőből varrták össze), bő ujjú ing, árvalányhajas fekete kalap, vállukon átkötött díszes kendő vagy szalagok. Fonóbeli viselkedésük is szép: táncolnak-táncoltatnak és énekelnek. A faluban-fonóban mindig izgalommal várták a betyárok öltöztetését és megjelenését. A betyárok rendszerint legények, az öltöztetők a fonóbeli leányok voltak.
A nyárádmenti változatok énekből-táncból állottak. Négy-hat betyár a fonó közepén táncolt, majd megtáncoltatták a fonóbelieket. Csipkeálarcukat feldobták, bemutatkoztak. Más változatokban már egyéníteni is próbálnak: megjelenik Rózsa Sándor. Ezekben a falvakban a játékot Rózsa Sándor és bandájának nevezik (Alsó-Nyárádmente). Életképszerű jelenetekben idézhetik fel a betyárélet elképzelt mozzanatait; elveszi a pénzcsaló zsidótól a pénzt (Szentistván), csárdában mulat, elmenekül a csendőrök elől (Sárpatak).
Többszereplős, többjelenetes, énekes-szöveges daljátékszerű formában a marosszéki Mezőség falvaiban élt. Konkrét népszínmű előképet eddig nem sikerült kinyomozni. Mezőfelében és Szabédon felújított változatát napjainkban is játsszák. A játék határhelyzetet mutat be: a betyárok utolsó csárdai mulatását és elfogásukat. Szereplői: hat-tíz betyár, kocsmárosné, zsandárok. Prózai szövege minimális, minden mozzanatát betyárénekekkel, balladarészletekkel „beszélik el".
6. Cigányos játékok
A marosszéki farsangi játékok egyik leggyakoribb maszkos alakoskodója a cigány. Ezeknek az egyszerű rögtönzéseknek nincsen kialakult szerkezetük, fő jellemzőjük a spontaneitás.
A cigánynak öltözött alakoskodók lehetnek szép és csúf farsangok is. A maszkurázó vidékeken csak maszkurák. A csúfok rongyos ruhába öltöztek, arcukat bekormozták, beszilvaízezték. Ezek általában „csúnyán" is viselkedtek, ijesztettek vagy fogdosták, bekormozták az asszonyokat és leányokat. Nem beszéltek, jelenetük gyakran csak mutogatásból állt. A szép cigányok színes ruhába öltöztek, és a fonóban cigánytáncot táncoltak. Cigányoknak mind férfiak, mind nők öltözhettek. A cigány alakoskodókat általában kettesével-hámiasával kéreztették be a fonóba. Tipikus alakok a cigány mesteremberek: az üstfoldozó, az edényjavító (Gyulakuta, Siklód, Szentháromság). Szerszámaikkal edényjavítást utánoztak, s közben felfordították az egész helyiséget. Legtöbbször utánozták a cigányok beszédmódját is. Ha a jelenet szöveges, nem hiányozhatnak a farsangi, kétértelmű motívumok, mint a lyukbedugás, edényfoldozás. A másik tipikus cigányfigura a vándor árus: bőröket, tollat vásárol és mindenféle ritka holmit árul.
A cigányasszonyoknak két jelenete rögzült több falu hagyományában: az egyik a kéregető cigányasszony, a másik a kártyavető. A kéregető legtöbbször néma. Kosárral a karján vagy „gyermekkel" az ölében csontot, krumplit kéregét. A kártyavető annál beszédesebb. Minden fonóbeli leánynak megmondhatta, ki lesz a jövendőbelije, az asszonyoknak, hogy a férjük melyik kománéval tart össze stb.
Ezek mellett egész cigánycsaládokat megjeleníthettek életképszerü-en: öregeket, fiatalokat, purdékat. Napjainkban a táncoló-éneklő szép cigányok kezdik kiszorítani a régebbi megjelenítési formákat (Magyaró, Szentgerice, Szentlászló, Sárpatak).
7. Más hagyományos maszkos alakok, játékok
Ebben a csoportban azokat a maszkos alakokat, játékokat soroljuk fel, amelyeknek az elterjedtsége nem vetekedhetett a betyáros, illetve a cigányos játékokéval, de egy-egy falucsoport vagy falu hagyományában jól körvonalazhatók.
Ezek a hagyományos farsangi alakok jobbára olyan embertípusokat jelenítettek meg, akik nem tartoztak szorosan az illető közösségbe, de kapcsolatban álltak velük. Megjelenésük, beszédmódjuk, viselkedésük eltért az illető közösségétől. Valamiben mások, különbözőek voltak. Ez a különbözőség az alapja az utánzásnak, a komikus megjelenítésnek. A másság lehetett foglalkozásbeli (kovács, borbély, cipész, doktor, kondász, kéményseprő stb. alakoskodó), társadalmi (uraság, úrfi és kisasszony, koldus, zarándok stb.), táj-nemzeti (szász leányok, román fáták, román medvetáncoltató, székely pár, erdőszentgyörgyiek, balavásáriak, siklódiak stb.), erkölcsi-értékrendbeli (vénleány, kurva, részeges ember).
A maszkos alakok az embertípus spontán megjelenítésére törekedtek, legtöbb játékban nincsen rögzült, állandó cselekvéssor. A játékok állandó játékmenetű változataiban a maszkos alakokhoz egy-egy játékmozzanat kapcsolódik. A kovácsok jelenetében a kovács és inasa megpatkolták a fonóbeli leányok és asszonyok csizmáját (Vajdaszentiván, Póka). Sárpatakon a kondászok (disznópásztorok) kiválasztották és megvásárolták a levágandó állatokat, (ti.) a fonóbeli leányokat. Péterlakán a kéményseprő minden fonóbeli asszonynak kiseperte a „kéményét", Mezőfelében a borbély egy faborotvával borotvált, Szovátán az orvos harapófogóval fogat húzott, másutt a tollas zsidó tollút és bőröket szedett össze, a drótostót edényeket drótozott (Mezősámsond).
Érdemes megjegyezni, hogy a magyarsággal kapcsolatba kerülő vagy velük együtt élő népeket, nemzeteket elsősorban nem nemzeti mivoltukban jelenítik meg, hanem társadalmiságukban, mint a fenti példákban is látható. A betyárjátékokban a zsidó a „pénzcsalók" jelképe. A szász leányok (Körtvényfája, Péterlaka) és a román fáták (Gyulakuta) a szép farsangok közé tartoztak, népviseletbe öltöztek. A mezőségi falvakban a medvetáncoltató román nyelvű versikével biztatta táncra a medve ala-koskodót.
A nyárádmenti falvak fonóit a farsang vége felé vénleánynak öltözött alakoskodók keresték fel. Vagy némán ültek ott egy ideig, s ekkor a fonóbeliek sajnálkoztak rajtuk, vagy énekkel (Szentgerice) vagy vesze-kedési jelenetben (Szentlászló) elpanaszolták, hogy nem viszik férjhez őket a farsangon. Mind a vénleányokat, mind a kurvát (Nyárádgálfalva, Szentlászló, Gyulakuta) legények alakították.
10. Modern maszkok, az aktualitás játékai
Elvileg ez a csoport lehetne a legtágasabb, mert az utóbbi fél évszázad minden maszkja és játéka belefér. Keretét úgy szűkítjük, hogy egyrészt csak az említett időperiódusban megjelenő maszkokról írunk, másrészt az alakoskodás napjainkbeli tendenciáit jelezzük.
Az ötvenes évektől kezdve szinte minden évtizedet egy-egy maszkos alakkal lehetne jellemezni. Megjelenítették a menekülést, az oroszt, a katonát, az adószedőt, a kollektív gazdaság fogatosát, brigádosát. A nyolcvanas években nyomon követtem a mezőfelei játékok szereplőinek alakulását. Mindenki másnál gyakoribb szereplővé vált a rendőr. A hagyományos jelenetekben is felbukkant, parancsolt, pl. a bikavásárban követelte a marhacédulát stb. Az alsósofalvi játékokban 1990 farsangján újdonság volt a suszter (a kivégzett diktátor öltözetét utánozva, cipészszerszámokkal a kezében), 1991-ben a mezőfeleiek a bányászok bukaresti rendcsinálását vittek a farsang színpadára. A következő években több jelenet mellékszereplőiként megjelentek a fotóriporterek, filmesek, és disznóperzselő szerkezettel filmezlek.
A fentiek jobbára legények, suhancok játékai, és mára elszakadtak régi színhelyüktől, a fonótól. A fonó is megszűnt legtöbb faluban, de a társas együttlét, a közös munka és szórakozás valamilyen tonnája még sokfelé él. Egymás szórakoztatására ezeket még felkeresik a farsangok, maszkurák. A farsangi játékok alakoskodói napjainkban leginkább az asszonyok és gyermekek. Asszonyok öltöznek: kisasszonynak és gavallérjának, öregembernek-öregasszonynak, pesti nagyságának vagy párizsi hölgynek, székely párnak stb. A skála szinte végtelen. Az egyéni fantázia mellett a tömegtájékoztatási eszközök hatásával kell számolnunk. És az iskolázottsággal, az irodaloméval; irodalmi művek (János vitéz, Rózsa Sándor a lovát ugratja), népballadák részletei válhatnak farsangi előadássá (Magyaró, Sárpatak). A gyermekek farsangolásának szervezett alkalma az iskolai álarcosbál, karnevál, de néhány faluban létezik a gyermekek spontán, házról házra járó farsangolása is (Gyulakuta, Teremiújfalu, Somosd).
A farsangi dramatikus szokások mint szokásjátékok a farsang végének dramatikus kifejezői. Az alkalomszerűség legtöbb vonásukban megnyilvánul.
Alkalomhoz kötött e szokásjátékok megjelenítésének ideje, időpontja (eredetileg csak húshagyókedden vagy hamvazószerdán adták elő, a fonójátékok estéliségével szemben ezek inkább nappali események), gyakorisága (egyszeriek, megismételhetetlenek az év során).
Különböznek a farsangon végig előadható játékoktól a helyszín, a játék módja és a résztvevők száma tekintetében is. A szokásjátékok esetén
- a játék színhelye, játéktere: az utca, a külső, nyilvános tér, ritkábban előfordul házról házra járás is,
a játék módja: helyváltoztató, felvonulásszerű menetben valósul meg, ezt meg-megszakítják az álló helyzetű jelenetek, a résztvevők száma: sokkal több, mint a belső, szobai játékokban, húszan- harmincan is részt vehetnek a menetben.
A résztvevők nemét és korcsoportját szintén jobban meghatározták az íratlan szabályok; eredetileg csak férfiak legények és házasemberek vehettek részt. Ezek a szabályok egy-két helyen máig megmaradtak, de többnyire feloldódtak. Asszonyok, leányok is résztvevők lehetnek, sőt átvették-átveszik a hagyományos férfi szerepkörök egy részét.
Ezek a szokásjátékok és maszkjaik nem egyértelműen szépek vagy csúnyák, komikusak vagy parodisztikusak, hanem legtöbbjük összetett, inkább felidézően szimbolikus jellegűek. Bővelkednek viszont a humoros, komikus, csúfolódó mozzanatokban. Legtöbbjükben érezhető a szokásalkalomnak kijáró ünnepélyesség, szertartásosság és mindennek a fordítottja, a mágikusból-rituálisból játékba váltó háttér, kitapintható e szokásjátékokat éltető-fenntartó közösségi erkölcs- és normarendszer is. Napjainkban a még gyakorolt vagy felújított szokásjátékokban mindezek mellett és mindezek felett dominánssá vált a látványban-együttlétben megteremthető szórakozás és szórakoztatás.
A marosszéki falvak farsangvégi szokásjátékainak tematikus csoportjaiban a magyar és európai farsangi szokások jellegzetes témái, motívumai szinte mind sorra kerülnek. De legtöbbször csak a téma, a motívum azonos. Mindaz, ami erre épül, vidékenként, falucsoportonként, sőt egy falun belül is változó lehet, összességében pedig oly sokszínű.
A farsangvégi szokásjátékok tematikus csoportjai:
1. Szimbolikus nász (lakodalom)
A termékenység gondolata a farsangi szokások alaprétegéhez tartozik, és a dramatikus szokások többségében is valamiképpen kifejezésre jut. Éppen ezért nehéz különválasztani azokat a szokásjátékokat, amelyeket a lakodalom témakörébe sorolunk, azoktól a többféle szereplőjű, összetett alakoskodó szokásoktól, amelyekben a menyasszony és vőlegény is megjelenik. A különbség abban mutatkozik, hogy - mint látni fogjuk a szimbolikus nász tematikus csoport szokásjátékai „szép lakodalmak", szereplői a szépek kategóriájába tartoznak. A részt vevő házasság előtti fiatalok szimbolikusan eljátsszák, mintegy előre vetítik a lakodalmat. E szimbolikus lakodalomra a verbális kommunikáció hiánya jellemző, helyette az öltözetnek, az álarcnak, az éneknek és a táncnak van megkülönböztetett kommunikációs funkciója.
A marosszéki lakodalmas szokásjátékok mezőségi változataiban vendégséges alapon megy minden, vagyis a szokás egészében lakodalomszeríí. Mezősámsondon és Szabédon a neve fehér farsang, Mezőkölpényben szép farsang. Szereplői Sáinsondon a násznagy (bojér), kél vőfély, menyasszony, vőlegény és a vendégséges párok (6-8 fiú leány pár); Kölpényben a csattogtató (ostoros), vőlegény (első huszár), násznagy (második huszár), vőfély és koszorúsleány (több pár), lakodalmi gazda és szakácsné. Kölpényben régebb csak a legények öltöztek szép farsangnak, Sámsondon legények-leányok vegyesen. A játékra hetekkel azelőtt készülődni kezdtek, beszerezték a ruhákat. A legényeket szeretőjük öltöztette, a leányokat az édesanyjuk. A farsang utolsó hetében régebb hagyományos módon húshagyókedden - egyik társuknál felöltöztek, délután és este házról házra menve végigjárták az egész falut. A játék abból állt, hogy bevonultak, és énekelve körbetáncoltak a szobában. Kétszeri körbetáncolás után bemutatkoztak, felhajtották csipke álarcukat. A háziaktól adományokat kaptak, régebb természetbemeket, napjainkban pénzt. A falufeljárás után visszatértek az elindulási helyre és együtt mulattak.
A mulatság az elmúlt évtizedekben áttevődött a művelődési otthonba, a szokásjáték pedig bálba való hivogatássá alakult (Sámsond). Sámsondon három bált tartanak a farsangon: egyet a magyarok, egyet a románok és egyet a cigányok. Ennek megfelelően a bál napján a magyar, román vagy cigány fiatalok öltöznek fehér farsangnak, és a bálban is bemutatják a táncot. (E két változatról 1. Barabás 1992.)
A küküllőmenti kibédi változatban a szimbolikus nász megtestesítői szintén a szépek, a szép párok. Itt a szokásjáték neve egyszerűen: farsang. A szépeket négy pár alkotja: a fehér bóvér (vőlegény) a menyasszonnyal, a piros bóvér (násznagy) a székely leánnyal, a huszár a leánynyal és az úrfi a kisasszonnyal. A szépekhez tartozik két díszesen öltöztetett falovas is. Itt is nagy gonddal öltöztetik a szépeket, mindenik alaknak megvan a sajátos öltözete. (Az öltözet és a játékmenet leírását lásd Barabás 1994.) A szépek az utcán vonulnak, és minden felkeresett ház udvarán, tornácán egyet táncolnak (szöktetőst), majd a vőlegény megtáncoltatja a házileányt. A házaktól adományokat gyűjtenek (kolbászt, szalonnát, tojást), ezekéi a bőrálarcos kudusok szedik össze.
A szépeket Kibéden a szinten bőrálarcos ostorosok kísérik, védik. Ők vannak a legtöbben, napjainkban tizenketten. Ostorukkal nagyokat csat-tintanak, elkergetik a gyermekeket, ölelgetik az utcán a leányokat, pénzt kunyerálnak, megállítják a forgalmat stb. A rituális rendetlenség jegyében ezt a helybeliek úgy fogalmazzák meg, hogy nincs törvényük bármit elkövethetnek; jobbára komikus jeleneteket rögtönöznek a falovasokkal. A kibédi szokásjáték tehát egy ünnepélyes, szimbolikus leiköszöntésből és egy utcai, bohózati jellegű jelenetsorból áll. Ugyanakkor legénypróba jellege is van, mert szervezői a besorozott legények, és felújított volta ellenére napjainkban is a legénysereg belső hierarchiája szabja meg a játékban való részvételt és a szerepköröket is. A szokásjáték egész napos, reggel kezdődik és estefeléig tart a falufeljárás, este a farsangok közös mulatságával folytatódik, majd a reggelig tartó farsangi bállal zárul.
2. Vénleány- és vénlegénycsúfolás (csutakhúzás, tökehúzás)
A vénleány- és vénlegénycsúiblás legfontosabb szokásalkalma Marosszéken a farsang vége volt. Ennek konkrét szokásformája a magyar folklórterület más vidékeiről is ismert tuskóhúzás (csutakhúzás, tőkehúzás). Magyarázatát a kutatók összefüggésbe hozták azzal, hogy a farsang az új párok egybekelésének hagyományos, sőt kötelező időszaka volt. A néphit mágikus kapcsolatot érzett az új pár jövője és az ébredő természet, a nappalok meghosszabbodása és enyhülése között. Akik nem mentek férjhez, nem házasodtak meg a legalkalmasabb időben, azokat a közösség elítélően számon tartotta, sőt büntette (Bálint 1976). Más vélemény szerint a tuskóhúzás az agrármágiát (a rituális ekehúzás szokását) őrizte meg (Újváry 1990). Bármelyik is az alapja, a recens hagyományban ez már elhalványult.
A tuskóhúzás abból állt, hogy a falu fiatalabb legényei idősebb társaikat húshagyókedden egy tuskó (csutak, tőke) elé kötötték, és végighúzatták az utcákon. A menet felkereste a vénlegényeket és vénleányokat. Egyrészt csúfolták őket, hogy nem mentek férjhez, nem házasodtak meg a farsangon, másrészt biztatták, hogy ezt a jövő farsangon megtegyék. Az elutasító csúfolás ritka, inkább félig komoly, félig tréfálkozó a hangnem vagy együttérző a biztatás. A szokásmodell árnyalatai jelzik élő vagy fokozatosan kiüresedő funkcióját, játékká válását.
A marosmenti és a mezőségi falvakban tréfásan és csak utalásszerűén (szóban, verbálisán) figyelmeztették a vénleányokat és vénlegényeket a házasodásra vagy arra, hogy vénlegényekül csutakot kellene-illene húzniuk. A Nyárádmentén viszont szinte mindenik faluban élt a szokás színjátékszerű, alakoskodó formája. Az alsó-nyárádmenti változatokban (Káposztásszentmiklós, Karácsonyfalva) hiányzik a csutak. A legények közül ketten vénleánynak öltöztek, kenderkócból hosszú hajat fontak maguknak. A többi legény rongyos ruhába öltözött, hogy ne ismerjék meg, ők voltak a hamubotosok. A menet nagy siratással, jajveszékeléssel vonult végig az utcán. Ha elkapták a vénlegényeket, a hamubotosok eldöngették. Verték a vénleányok kapuját is. A menetbeli „vénleányok" sirattak: ,,Nem mentünk férjhez, te is itt maradtál, én is." A másik sirató a vénleány nevében válaszolhatott: ,,Férjhez mentem volna, de nem vett el senki" stb. A Közép-Nyárádmente falvaiban (Szentgerice, Nyomát, Gálfalva, Harasztkerék) a fiatal házasemberek és katonaviselt legények vénlegény társaikat (a 25-26 évet meghaladottakat) húshagyókedd délutánján csutak elé kötötték, és ostorral hajtották végig a falu utcáin. A menet betért minden vénlegény és vénleány udvarába. Ha zárt kaput találtak, bemásztak a kerítésen, és mindent szétdobáltak az udvaron. A vénlegényeket csúfondáros énekkel biztatták (Házasodj meg, vén kappan, / vedd el ezt a mosdatlant), a vénleányokat siratták (Húshagyó, húshagyó, / engemet itthagyó). Szentgericén a szokás része volt az is, hogy az egyik vénleányt a csutakra ültették, és úgy húzták végig az utcán. Ebből is nyilvánvalóvá válik, hogy az adott közösségben a tuskó termékenységi szimbólum. A Felső-Nyárádmente református és katolikus falvaiban is a fenti szokásforma valamelyikét gyakorolták, elmaradhatatlan viszont a csutak, a tőke. A református falvakban nem mentek be a kapun, csak megdöngették a kerítést. A szentföldi katolikus falvakban hamvazószerdán reggel, a bál után került sor a tőkehúzásra szelídebb, inkább felköszöntő jellegű formában, bár itt is csutak elé fogták a vénlegényeket. Közösen még egyet mulattak, és azzal vége lett a farsangnak.
3. A farsang temetése
A farsang végéhez kapcsolódó szokásjáték, a parodisztikus temetés gyakori az európai néphagyományban. A temetés valamilyen formája ismeretes volt a magyarság körében is, különösen nagy népszerűségnek örvendett a farsangtemetési játék az erdélyi magyarok kalendáris szokásrendjében31 (Újváry 1978, továbbá Orbán 1873, Szabó 1906, Makkai-Nagy 1939, Vámszer 1958, 1959, Seres 1980, Kardalus 1991).
A szokásjáték abból állt, hogy a farsang végén leggyakrabban hamvazószerdán - a farsangot élő személy vagy bábu (esetleg állat) alakjában tréfásan eltemették (vagy elégették). A szokáscselekmény egykori funkcióját szintén mágikus-rituális gyökerűnek tartják; kapcsolatba hozzák a meghaló és feltámadó vegetáció szellemével, a tél tavasz szimbolikus küzdelmével, egykori áldozatokkal stb32 (Újváry 1988). Erdélyben ezt a játéktípust a székelységben gyakorolták változatos formákban, néhány helységben (Gyergyóditró, Menaság, Csíkcsicsó, Torockó) felújítva napjainkban is előadják.
Marosszék nyugati-mezőségi részében a farsangvégi utcai temetési játékot nem ismerték. Itt a fonóbeli halottas játékokat adták elő, végig a farsangon. A belső székelységgel és szászsággal érintkező vagy kapcsolatot tartó falvak (pl. Görgényüvegcsűr, Nyárádgálfalva, Szentdemeter) szokáshagyományai között már felbukkan a farsang tréfás eltemetése. A legkeletibb, székelyes jellegű kistájon, a Sóvidéken a fársángtemetés az egész farsangi periódus legnagyobb eseménye. Itt a temetési szokásjáték magához vonzotta a vénleány- és vénlegénycsúfolás és Konc király távozásának motívumait, valamint a fonóbeli halottas játékok siratóparódiáit.
Sóvidéken három szomszédos faluban - Parajdon, Felsősófalván és Alsósófalván - temették a farsangot. Az első két helységben megszűnt, Alsósófalván felújították, és napjainkban is játsszák. Parajdon a két világháború közötti időben a húshagyókeddi bál után a legények egyik társukat ládába vagy létrára fektették, és végighordozták a faluban. Ketten-hárman siratták: ,,Jaj, miből fogytunk ki, jaj, mi tőtt eV. Jaj, eltőíí a farsang." A siratásba beleszőtték Konc király nevét, mintha őt temették volna. Felsősófalván hamvazószerdán reggel a legények és a fiatal házasemberek szalmabábut vittek végig a falun. Két legény asszonynak öltözött és siratott. A menet a vénleányok és vénlegények kapuja előtt állt meg, és a két asszony a vénleányok anyjaként siratott: ,Jaj, jaj, nyakamra maradtál! Jaj, jaj, nem vitt el a farsang" A szalmabábut a játék végén a falu szélén elégették.
A farsangtemetés alsósófalvi változatában is szalmabábut vittek a falu utcáin, Ilyést, akinek falioszt is készítettek sárgarépából. A szokásjáték szereplői a halottvivők, a siratók, a maszkurák és a búcsúztató (újabban pap). A temetési menetet utánzó, zajos, éneklő, a böjt jelképeit hordozó „bolondozó" menetben régebb csak házasemberek és legények vehettek részt, napjainkra asszonyok vették át a siratók szerepét. A farsang temetése ebben a változatban egy falusfél komikus-parodisztikus siratásává és búcsúztatásává vált. Helyváltoztató, utcai felvonulós játék, de álló helyzetű jelenetek sorából áll. Ezek a jelenetek a haláleset bejelentésével kezdődnek, utána a halott hozzátartozói: felesége, komája, fia, szomszédasszonya stb. sorra elsiratják. A párbeszédre épülő, felelgető szövegkönyv' különböző eredetű folklórműfajokból (siratóparódia, vígballada, sírfeliratparódia, ivással-részegeskedéssel kapcsolatos énekek) áll, amelyeket az azonos funkció, a paródia rendezőelve helyezett egymás mellé. Előadásukra az ötvenes évekig derék, komédiás emberek vállalkoztak, akiket fogott a figura, napjainkban pedig ezek a kutya fehérnépek, a harminc-negyven éves asszonyok, akik megfigyelésem szerint - asszonyi önkifejezésként játsszák életbe évről évre. (A sóvidéki farsangtemetés változatairól bővebben 1. Barabás 1984, 1992.)
4. Konc király és Cibere vajda verekedése
A magyar népszokásokban a farsang és a böjt vetélkedése Konc király és Cibere vajda megszemélyesített küzdelmeként maradt fenn. A középkori eredetű irodalmi forrásokból a folklórba került - jelképes küzdelem emléke főként az erdélyi és dél-magyarországi területeken őrződött meg33 (Újváry 1990, továbbá Orbán 1873, Makkai-Nagy 1939, Vámszer 1959, Tarisznyás 1982). Marosszéken ezt a vetélkedést egyrészt bábukkal jelenítették meg, másrészt szájhagyományban maradt fenn az emléke. Gyermekek megajándékozásának szokásaként napjainkban is él.
Harmath Lujza múlt század végi leírása szerint Nyárádmentén év elején két, papírkoronával ékesített szalmabábut készítettek: Csont királyt és Cibere vajdát. A két bábut mind farsang kezdetekor, mind a végén összeverekedtették. Vízkeresztkor Csont király győzött, húshagyókor Cibere vajda34 (Harmath 1899). A bábukkal vívott küzdelem szélesebb elterjedésű lehetett, emlékét több faluban megőrizték (Márkod, Székelyszállás). A sóvidéki Parajdon - mint fennebb szó volt róla - húshagyókedden Konc királyt kergették, illetve temették.
A nyárádremeteihez hasonló múlt század végi híradás szerint Udvarhelyszéken úgy tudták, hogy Cibere vajda és Konc király két nagy fejedelem. Vízkeresztkor és húshagyókor élethalálharcot szoktak vívni egymással. Vízkeresztkor a verekedésben Konc király, húshagyókor Cibere vajda győz, attól kezdve nem szabad húsos ételt enni, csak ecetes, túrós, fokhagymás ciberét35 (Balásy 1898). A farsang és a böjt küzdelmének ez a szájhagyományos, megjelenítés nélküli formája a marosszéki katolikus falvakban a böjti étkezésre vonatkozó tiltásként maradt fenn. Nyárádszentháromságon az öregek úgy tartották, hogy Konc király és Cibere vajda a közeli Tüzes hegyen verekedett össze. Mivel Cibere vajda győzött, el kell tenni a kürtőskalácsot, a húslevest és mindenféle húsos ételt...
A Kis-Küküllő mentének és mellékvölgyeinek református falvaiban (Nagykend, Székelyszentistván, Kibéd, Geges, Abod, Rigmány) a két szimbolikus alak verekedésének maradványai, nyomai köré szerveződött színjátékszerű szokás. Hamvazószerdán reggel kürtőskalácsot, pánkót, süteményt aggatnak a gyermekes szülők az ajtó előtti fák ágaira vagy más, jól látható helyre. Az ébredő gyermekeknek előadták Sódar Mihály és Cibre Domokos (Kibéd) verekedését, és azt, hogy a nagy küzdelemből csak Sódar vajda csonka kardja maradt meg, elhullatta, éppen itt van, az udvaron. Gegesben a komaasszonyok, rokonok is hoznak csonka kardot a gyermekeknek. Itt az ajándékozó szokás neve sódorvajda járás vagy csonkakard. (Lásd erről bővebben László János leírását.)
5. Összetett farsangvégi menetek
Ezen a gyűjtőnéven azokat a szokásjátékokat soroljuk fel, amelyek az előző, viszonylag egynemű csoportoknál összetettebbek, több motívum és játéktípus jelentkezhet bennük, többféle maszkos alak lehet a résztvevőjük egyazon időben és helyen. A változatokat egy-egy közös maszktípus vagy játékmozzanat, szokáscselekvés szerint mutatjuk be.
Mezőbándon húshagyókedden legények csapata járta be a falut, és adományokat (élelmet és pénzt) gyűjtött. Néhányan betyárnak, csikósnak öltöztek, ostorral csattogtattak, a többiek „civilben" voltak. Az egész csapatot Hamu Jutka kísérte: rongyos ruhába öltözött, gyolcsálarcos legény, botra kötve hamuval telt zacskót vitt, és megveregetett minden járókelőt. Az adományokból este közös mulatságot csaptak. Mezőmadarason hasonlóan bejárták a falut húshagyókedden. Itt a betyárokon kívül vőlegény, menyasszony és néha egy-egy turkás (turka állat-alakoskodó) is részt vett a menetben.
Az alsó-nyárádmenti Káposztásszentmiklóson szintén adományokat gyűjtöttek, de itt szabad volt „szerezniük" is. Felfordíthatták az udvart, elvihették a kapukat, ha nem vittek a háziak a kapuba kürtőskalácsot. A menetben elöl vonultak a betyárok, utánuk az álarc nélküli legények, leghátul a falábas, fehér lepedős halál és a bekormozott arcú ördög. A farsangokat itt is hamubotos védte, mindenkit megcsaphatott, ijesztette a gyermekeket. Harasztkeréken az alföldi betyárokon, huszárokon kívül cigányok, vőlegény, menyasszony és násznép vett részt a húshagyókedd délutáni menetben. Adományokat gyűjtöttek, és minden alakoskodó valamit figurázott vagy rendetlenkedett.
Ezeket a változatokat a közös maszkos alakoskodó és szokáscselekvések nyomán hamubotozó szokásjátékoknak nevezhetjük. Elterjedési területük a marosszéki Mezőség és az Alsó-Nyárádmente.
Gyűjtőterületünk északi és déli szélein (azokon a vidékeken, ahol a magyarság a szászokkal érintkezett) a farsangvégi menetekben a fenti változatokhoz viszonyítva még több maszkos alakoskodó vett részt. Véckén és Pipén a lovas huszárok, cigányok, terhes asszony, menyasszony, vőlegény, násznagy, szakácsnék állandó szerepkörök voltak, és ezekhez társultak az alkalmi maszkos alakok. Felültek három-négy szekérre, és nagy zajjal, énekszóval bejárták a falut. Az egyik szekéren ült a menyasszony, a másikon a násznép, a harmadikra tüzelő kályhát tettek, és szakácsnénak öltözött legények sütötték a palacsintát. A félig sült, kormos palacsintákat a népek közé dobálták. A maszkurák le-leszállhattak a szekerekről, bekormozták, megölelgették az utcabelieket, táncoltak vagy másképpen „figuráztak". Hívogattak bálba, mert az utcai játékot este bál követte. A Szászrégen melletti Beresztelkén szintén lovasok (huszárok) vezették a húshagyókedd délutáni menetet, utánuk nyolc-tíz szekér következett tele maszkurával. Elmaradhatatlan a menyasszony-vőlegény, a násznép, a cigányzenészek szekere és a palacsintasütő szakácsok szekere. Ezen a fent leírt módon sütötték a hígpalacsintát, és a nézőknek dobálták. A menethez tartoztak a falovasok, a kutyapecérek, a köszörűsök, a csutakot húzó vénleányok, mészárosok stb. Egyik szekéren szalmaembert: meghótt embert vittek. A lovasok az esti bálba hívogattak, a falu ugyanolyan rikoltozással fogadta, kísérte a menetet, mint a fonóbeli lakodalmas játékokban. Beresztelkén szinte megszakítatlanul élt ez a szokásforma, és aktuális maszkos alakokkal, jelenetekkel kibővítve napjainkban is előadják. (A körtvélyfájai hasonló szokásról lásd Szabó Judit írását jelen kötetben.)
Ezeket a változatokat - figyelembe véve a beresztelki megnevezését: palacsintasütés - a közös szokáscselekvésről, játékmozzanatról palacsintasütéses szokásjátékoknak tartjuk.
Az összetett menetek harmadik variánsaként a bábuk a keréken motívumú vagy bolondkerekes szokásjátékokat említjük még meg. Gyűjtőterületünkön többfelé szokásban volt, hogy ló vontatta rúdra (szerkezetre) szekérkereket erősítettek, és azon menet közben két bábu - egy leány és egy legény forgott. Ez a maszkurakeréknek vagy bolondkeréknek nevezett látványos-szimbolikus elem a farsangvégi menet egyik, de nem egyedüli összetevője. A beresztelki szokásjátékban gyakori volt ez a bubás kerék, s az 1995-ös felújított változatban két keréken forgott négy bábu. Bözödújfaluban a duszásokkal és a falovassal együtt járt a szürke lovas. Ez húzatta a jobbra-balra dülöngélő, kerékre rögzített, ölelkező leány- és legényalakot36 (Makkai-Nagy 1939). A marosmenti Magyaron az első világháború előtt a farsangon tartott lakodalmak harmadik napján indították a menyasszonyi háztól a vőlegényes házhoz a komédiás menetet, amelyben szekérkeréken forgó rongybabákat sirattak (Palkó Attila gyűjtése). Siklódon szintén a farsangi lakodalmak szokáseleme a maszkuraszekér vagy szán, amelyhez a maszkurakereket vagy bolondkereket kötötték a forgó szalmabábu figurákkal. Székelyszálláson és Teremiújfaluban viszont (Beresztelkéhez és Bözödúj faluhoz hasonlóan) a farsangvégi utcai menet egyik összetevője a forgó babus kerék. E játékvariáns elterjedési területe (Szászrégen, illetve Segesvár hatósugara) arra vall, hogy összefüggésbe hozható a magyar-szász kölcsönhatásokkal, illetve interetnikus kapcsolatokkal. További farsangvégi bolondkerék párhuzamok Háromszékről3' (Pozsony 1992) és a szászokkal együtt vagy azok közelségében élő magyarok köréből idézhetők (pl. Apáca).
Többször szó esett arról, hogy Marosszéken a maszkos alakoskodó játékok és szokások gyakorlásának fő időperiódusa, szokásalkalma a farsang. Ezzel egyáltalán nem azt állítjuk, hogy más naptári ünnepeken és egyéb alkalmakkor ne lett volna farsangi jellegű maszkos alakoskodás. Farsangi jellegűn elsősorban a farsangról ismert maszkos alakok, szokás- és játékmozzanatok megjelenését értjük, de tágabb értelemben mindazt, ami a farsangra utal (férfi-női ruhacsere; a nemi szerepek cseréje, megfordítása; rejtett, megváltoztatott „én" öltözettel, hanggal, mozgással; szabados, „rendetlen" viselkedés, erotikus megnyilvánulások; szimbolikus alakok; legényavató szokások; a szertartásosan komoly és a paródia, a csúfolódás és a felköszöntés egybefonódása; ijesztés és bohóckodás, büntetés és játékosság; karneváli nevetés; utcai felvonulás és házról házra járás stb.). Találónak érezzük Peter Burke figyelmeztetését - igaz, hogy a népi kultúra korábbi, kora újkori szakaszáról írja:
„bizonyos értelemben minden ünnep miniatűr farsangnak számított"M (Burke 1991).
Megállapítása a XX. századi népi ünnepekre és gyűjtőterületünkre is érvényes, bár nem tágíthatjuk „parttalan farsangig" a vizsgálódási körünket. Itt csak arra szorítkozunk, hogy számba vegyünk néhány olyan téli-tavaszi szokásjátékot, amelyek a fenti értelemben farsangi jellegűek. Nem lehet célunk a jelenség kimerítő magyarázata sem (például az, hogy mikor és milyen folyamatok révén rögzülhettek egy-egy ünnephez ezek a szokásjátékok, vagy mikor és hogyan „szóródtak szét" a télitavaszi periódusban), ezt nagyobb összehasonlító szokásanyag alapján lehet elvégezni. Annyi viszont jelezhető, hogy ezzel a csoportosítási eljárással különböző eredetű, funkciójú, de meglepően hasonló maszktípusok és játékmozzanatok kerülnek egymás mellé.
A marosszéki farsangi jellegű maszkos alakoskodás változatait szokásalkalmak szerint mutatjuk be. (Ahol van a szokásnak ismert, elfogadott neve, azzal jelöljük.)
1. Az aranycsitkó
Mint a neve is mutatja (csitkó - csikó) lóalakoskodásról, állatalakos-kodó szokásjátékról van szó. Az eddigi gyűjtések a Maros és alsó Kis-Küküllő mentéről jelezték előfordulását39 (Makkai-Nagy 1939, Horváth 1971), jobbára a Marosszékkel érintkező néprajzi területeken. A Szászrégen melletti Alsóbölkényben is gyakorolták, napjainkig tartó intenzitással viszont Dicsőszentmárton környékén él.
Magyarkirályfalván újév reggelén járt az aranycsitkó. Keresztszülők, rokonok, szomszédok öltöztek aranycsitkónak, és újév reggelén ajándékot vittek a gyermekeknek. A csikót úgy alakították, hogy egy fejsze élét rongyba tekerték, ez volt a feje, fülnek két tollseprűt tettek, nyakára csengőt kötöttek. A fejsze nyelét fogva a csikófejet maguk előtt tartották, hátukra lepedőt vagy pokrócot terítettek. A fejet és a pokrócot, a csikó bőrét összevarrták. A felkeresett ház udvarán a játékos magára vette a csikót, az ajtó előtt csengetett, dobogtatott, nyerített, majd az ajtót hirtelen kinyitva a szoba földjére szórta az ajándékokat: almát, diót, mogyorót. Ezután gyorsan el kellett szaladnia. A házigazda kötelessége volt, hogy utánafusson, megfogja és - ha kell, erőszakkal - visszavezesse. A játékos kint letette a csitkót, bent étellel-itallal kínálták. A gyermekekkel együtt örültek az aranycsitkó látogatásának.
Napjainkban névátvitellel az ajándékokat is aranycsitkónak nevezik. Egy-egy kiterjedt rokonságban egy gyermek öt-hat aranycsitkót is kap újév reggelén. Ezeket a csomagokat (tartalmuk csokoládé, sokféle édesség, zsebkendő, pénz) azonban már nem felöltözött aranycsitkó hozza a királyfalvi gyermekek többségének, hanem az ajándék az aranycsitkó, amit a rokonok, keresztszülők visznek a „jó" gyermekeknek. Legutóbbi, 1994-es megfigyelésünk szerint az alakoskodó játék visszaszorulóban, eltünőfélben van.
2. A didergés
A didergés charivari (macskazene) típusú büntető-csúfolódó szokásjáték, sokban hasonlít a farsangvégi vénleány- és vénlegénycsúfolásra. Talán nem véletlen, hogy ugyanabból a nyárádmenti faluból ismerjük, Szentgericéről, amelyben legtovább élt a csutakhúzás szokása is.
A didergés már a múlt században felkeltette történészek, néprajzi gyűjtők figyelmét, többen leírták40 (Jakab 1854, Varga 1900). A napjainkban még megszólaltatható férfinemzedék gyakorolta utoljára a második világháború körüli években. A szokás abból állt, hogy húsvét első vagy harmadnapján este tizenöt-húsz házas férfi és legény rongyos ruhákba, sátoros cigánybandának öltözött és végigjárta a falut. Minden olyan házhoz, családhoz elmentek, ahol valami kibeszélnivalót találtak. Megérkezve az ajtót csendesen bekötötték, hogy a bentiek ne tudjanak kijönni. Utána az ablak alatt vagy az ajtó előtt nagy zajjal, reszketve dideregni kezdtek: bu-bu-bu-bu-bu-bu. Hangjukat elváltoztatva, cigányosan beszélve, egymással szinte versenyezve kikiabálták az illető család tagjaival történt eseteket. A kikiabálás rögtönzött megnyilatkozásokból vagy a bentiekkel folytatott szópárbajból, un. vagdalkozásból állott. Ez a csúfolódó felköszöntés kijárt mindenkinek, akinek a magatartása, viselt dolgai nem egyeztek a közösség normáival. Múlt századi leírások szerint a didergők „ajándékokat" is vittek: tolvajnak börtönt, rossz jegyzőnek segédet, hanyag papnak keresztelni való gyermeket, eladósodott embernek váltót, lúdtolvajnak libát. Századunkban inkább a házi-családi dolgokat dideregték ki, enyhébb formában. A csúfolódás skálája a minden bűnjit ott a másiknak elmondták szigorától az egy vicc vót az egész játékosságáig terjedhetett. Ennek megfelelően változatos a fogadtatása is. A kicsúfoltak mindenféle vízzel, még ágy alatti edény tartalmával is leönthették a didergőket, elkergethették őket. Gyakoribb volt az, sőt szabály, hogy behívták és megkínálták őket, kilétüket azonban nem mindig fedték fel.
3. A hamubotos és egyéb maszkos alakok - húsvétkor
A Közép-Nyárádmente falvaiban (Szentlászló, Szentháromság, Bedé, Gálfalva, Nyárádszereda, Jobbágyfalva, Csíkfalva) a legények, férfiak házról házra járó húsvéti öntöző menetét egy-két maszkos alakoskodó vezeti vagy kíséri. Ezek a farsangi szokásokból ismert hamubotosok. (Névváltozataik: hamubucskás, hamubutykás, kardos, kokós.) A Nyárád és Kis-Küküllő közötti falvakban húsvéti bolondnak nevezik (Vadasd, Rigmány), itt a hajnalozás, kantálás néven emlegetett húsvéti köszöntő-öntöző menet állandó szereplői.
Szentháromságon öltözete fehér ing, fehér gatya, fején papundekli álarc és süveg, lelógó papírszalagokkal. Derékszíján kolompok és csengők lógnak. Jobb kezében pirosra festett fakard, bal kezében hamubot. Gálfalván és Andrásfalván ezelőtt a felszereléséhez tartozott a lába közé kötött kukoricacsusza fallosz is. Az öltözet napjainkban legtöbb helyen jelzésszerűvé egyszerűsödött, az álarc is elmaradhat, de a legfontosabb attribútum, a hamubot mindenütt megmaradt. (Igaz, a zacskóban már nem hamu van, hanem fűrészpor vagy gumilabda.)
Szerepkörük szerint a hamubotosok vezetik a hajnalozó-öntöző menetet, legelöl haladnak, kinyitják a kapukat; vigyáznak a rendre. Jobbágyfalván, Csíkfalván csak az ő engedélyükkel lehet a menetbe állni vagy abból kiállni. A lemaradókat visszarendelik a sorba, a rendetlenkedőket megbüntetik, meghamubotozzák. Teret biztosítanak a menetnek, elkergetik a bámészkodódat, ijesztgetik a gyermekeket, utánuk szaladnak stb. De nemcsak ijesztő, védő figurák, hanem csúfolható bohócok is. Elakaszthatják, leönthetik őket vízzel, megdobhatják tojással, a gyermekek csúfolhatják. (Pl.: „Hamubucskás! Kell-e kotlós tojás?" ,,Esti! A farodat vesd ki!" „Cige, cige, cige, cáp! Az én seggem a te szád" stb.) Megfigyeléseim szerint az utóbbi évtizedben a hamubotosok szerepköre szegényedik, dekoratív figurákká, a felköszöntő szokás élő kellékeivé válnak. (A nyárádmenti húsvéti szokásokról lásd bővebben Barabás 1980.)
Nyárádszeredában és környékén más farsangi alakok is megjelennek a húsvéti öntözőmenetben. Andrásfalván a hamubotos mellett állandó szereplő a lovas. Alakítása, felszerelése ugyanolyan, mint a farsangi fafejes típusú lovasé, de itt kardja, hamubotja is volt. Szerepköre is megegyezik a hamubotoséval: ő is hamubotozhatott, őt is megbüntethették. A két maszkos alakoskodót együttesen gucujoknak nevezték, és az öntözőmenetet vezető választott király parancsa alá tartoztak. Nyárádszentlászlón a hamubotoson kivül egy nőnek öltözött férfi, a bubás vagy kurva járt a menettel. Egyik karján játékbabát vitt, a másikon kosarat, és gyermekének adományokat kéregetett. Nyárádszere-dában is felbukkan a nőnek öltözött alakoskodó, itt cigánynénak nevezték. A hamubotosokon és a cigánynén kívül Szeredában - és eddigi gyűjtésünk szerint csak itt turkásnak, turkácsnak, gályának nevezett férfi alakoskodó is jár a menettel: magára terített fehér lepedőből kiálló, hosszú facsőrével kelepel, ugrándozik, oda-odakap a járókelőkhöz; a gyermekeket ijeszti vagy mókázik velük.
Míg a házaknál, a szobákban a felköszöntés, öntözés tart, a maszkos alakok a ház előtt, az udvaron, az utcán komikus jeleneteket rögtönöznek. Faluról falura, sőt ugyanabban a faluban évről évre változhat, hogy az utcai színjátékban, hamubotozásban meddig lehet „elmenni". Megfigyelésünk szerint a színjátékszerű mozzanatok visszaszorulóban vannak.
4. A gircsózás
Dramatikus szokásjáték a Küküllőmente néhány falujában, Székelyszentistvánon, Csokfalván és Atosfalván. Spontán módon a hatvanas évekig gyakorolták, utána ki-kimaradt, majd néhányszor felújították. Egyetlen rövid közlemény alapján41 (Szilárdy 1930) rangos helyet vívott ki a néprajzi irodalomban42 (A magyarság néprajza 1937, Magyar néprajzi lexikon 1979). Napjainkra gyakorlatilag kihaltnak tekinthető, bár még szóra bírhattuk azt a nemzedéket, amely utoljára gyakorolta.
A szokásjáték maszkos alakoskodói a gircsók. Kik ők? Korábbi ismerőseink: egy falovas, három-négy hamubotos és egy kurva. Más megnevezések a falovasra: huszár, katona, parancsnok; a hamubotosra: duszás; a kurvára: bába. Minden szereplőt férfiak alakítottak, szerényebb rendű komédiás emberek. A kurva hosszú női ruhát vett magára, fejére kendőt kötött, álarca fekete fátyol vagy korom. Kezében nyírágseprűt tartott, azzal spriccolt a játék során. A lovas a már ismertetett fafejes típusú lóalakítás. A játékos kivágott közepű dagasztóteknőbe bújt, ehhez illesztették a ló fejét és farkát, két oldalát pokróccal takarták le. A lovas a saját lábán ment, és a derekán vitte a lovat. Kezében fakardot hordott. A hamubotosok hétköznapi ruhájuk fölé bő fehér gatyát és inget vettek magukra, s a kettő közét szalmával kitömték. Így szinte duszává, szalmazsákká váltak (vö. szalmaember, duszás). Derekukon és térdükön szíjukra kötött csengők, lantok lógtak. Rongyból vagy csipkéből készült álarcot viseltek, fejükre kifordított báránybőr kucsmát tettek. Legfontosabb attribútumuk a botra kötött, vizes hamuval teli zacskó, a hamubot.
A gircsók a legények aprószentek-napi felköszöntő menetét kísérték. A felköszöntést minden évben a besorozott katonalegények szervezték. Maguk közül kettőt vőfélynek választottak. A gircsók felett viszont a házasemberek rendelkeztek, ők fogadták meg, tőlük vették át fizetség (legtöbbször bor) ellenében a legények a karácsony-harmadnapi bálon. Másnap reggel a legényekből és házasemberekből álló csapat zenészekkel végigjárta a leányos házakat. Bent a vőfélyek köszöntőt mondtak, megtáncoltatták a házi nőszemélyeket, adományokat gyűjtöttek. Utána este közös mulatságot tartottak. A szokásjáték reggeltől késő délutánig az egész falu szórakozása.
A gircsók némák, vagy csak elváltoztatott hangon beszélhettek. Szerepkörük viszont jól körülírható cselekvéssort engedélyezett számukra. A falovas mint parancsnok vezette a menetet, a hamubotosok vigyáztak a rendre, a legényeket visszarendelték a sorba, minden rendetlenkedőt (és egyáltalán mindenkit) megcsaphattak a hamubottal. A kurva a seprűvel hadonászott, havat vagy sárt szórt a járókelőkre. Míg bent a felköszöntés tartott, az utcán, az udvaron ez a farsang típusú játék folyt. Ennek főszereplői egyrészt a házasemberek ők sem mentek be a leányokat köszönteni -, másrészt a gircsók. A házasemberek ellophatták a falovast, a kurvát, sőt a hamubotosokat is. Ekkor a legények, a vőfélyek borért visszaváltották őket vagy megpróbálták kiszabadítani. Ez az elfogás, ellopás és visszaváltás a leginkább rögzült játékmozzanat. Hasonló ehhez a patkópénz szedése. A gircsók minden arra járótól - főleg a szomszéd falusi, makfalvi vásárba igyekvőktől - patkópénzt követeltek, mert a lónak elvásott a patkója. A botozás sem maradt el. Több visszaemlékező szerint az a játékmenet is gyakori volt, hogy a végére a legények vették át a „hatalmat" a gircsók felett, ők botoztatták meg a házasembereket.
A szokásgyakorlók és a helyi szokásmagyarázat szerint a gircsózást a betlehemi gyermekgyilkosság emlékére tartották, ezért volt aprószentek napján. Egyik magyarázat szerint a gircsók Heródes katonái (lásd parancsnok, katona, bába megnevezések). A másik magyarázat és a házbeli köszöntés szövege szerint is „orvosok", akik Heródes katonái után mentek és orvosságot vittek43 (Makkai-Nagy 1993). Ezeket utólagos szokásmagyarázatoknak tarthatjuk. A hétfalusiak borica tánca és a kukák játéka újabb időkben szintén aprószentek napi szokássá vált, de régebb egész farsangon járták44 (Seres 1984, Domokos 1990). Hasonló típusú szokásjátékok a környéken - Kibéd, Bözödújfalu - szintén a farsangi hagyománykörből ismertek. Figyelemre méltó az is, hogy Domokos Pál Péter a gircsózást a moreszkához (európai elterjedésü, kultikus eredetű, gonoszűző és termékenységvarázsló tánc) kapcsolódó drámai hagyományként tárgyalja45 (Domokos 1990).
Irodalom |
|
| Bahtyin, Mihail 1976 | A szó esztétikája. Válogatott tanulmányok. Budapest. |
| Balásy Dénes 1898 | Udvarhely megyei népmondák. Ethnographia. IX. |
| Balázs Lajos 1994 | Az én első tisztességes napom Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. Bukarest |
| Bálint Sándor 1976 | Karácsony, húsvét, pünkösd. Budapest |
| Barabás László 1980 1984 1992a 1992 b 1994 1995 | Tavaszi határkerülés a Nyárádmentén és a Kis-Küküllő felső völgyében. In: Népismereti Dolgozatok. Bukarest Farsangtemetés - alsósófalvi népi színjáték. In: Bölcsőringató. Az Igaz Szó Evkönyve. Marosvásárhely Farsangi lakodalmas játékok Marosszéken. Művelődés, XLIV/2. Farsangtemetés a Sóvidéken. Egy székely népi dramatikus játék a XX. században. In: Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 1. Kolozsvár Farsangi lakodalmas szokásjátékok Marosszéken. Művelődés XLVII/2. szám A kibédi farsang 1988-ban. Művelődés XLVIII/2. szám |
| Benkő Károly 1868 | Marosszék ismertetése. Kolozsvár |
| Benkő Loránd 1947 | A Nyárádmente földrajzi nevei. Budapest |
| Benkő Samu 1972 | Murokország. Művelődéstörténeti barangolás szülőföldemen. Bukarest |
| Bohuslav, Benes 1986 | A népi színjátszás elmélete P. Bogatirjov értelmezésében és a kutatás mai helyzete. In: Folcloristica 8. Budapest. |
| Burke, Peter 1991 | Népi kultúra a kora újkori Európában. Budapest |
| Bururä, Valer 1989 | Zonele etnografice din Transilvania. In: Transilvania. Srudiu etnográfia Bucuresti |
| Dégh Linda 1947 | A magyar népi színjáték kutatása. Budapest |
| Dömötör Tekla 1979 1980 1983 1988 | Naptári ünnepek, népi színjátszás. Második kiadás. Budapest. Néprajzi Lexikon III.Lakodalmas játék címszó Népszokások költészete. Budapest Népi színjátékok. In: Magyar néprajz. V. Népköltészet. Budapest |
| Domokos Pál Pé 1990 | ter A moreszka Európában és a magyar nép hagyományaiban. In: Múltbanéző. Budapest |
| Ferenczi Imre -1962 | Újváry Zoltán Farsangi dramatikus játékok Szatniárban. Műveltség és Hagyomány, IV. |
| Gálffy Mózes 1980 | Tájszótípusok a marosmagyarói nyelvjárásban. In: Nyelvészeti tanulmányok. Bukarest |
| Györffy György 1990 | A magyarság keleti elemei. Budapest |
| Harmath Lujza 1899 | Nyárádmenti székely népszokások. Kthnographia, X. |
| Horváth István 1971 | Magyarózdi toronyalja. Kolozsvár |
| Jakab Elek 1854 | Húsvéti határkeriilés a Székelyföldön. Hetilap. Újraközölve in: A megindult falu. Bukarest, 1970 |
| Kardalus János 1991 | Farsangi népszokások Csíkban és Gyergyóban. In: A Duna menti népek hagyományos műveltsége. Tanulmányok Andrásfalvi Bertalan tiszteletére. Budapest |
| dr. Kos Károly 1957 | Magyar néprajzi tájak hazánk területén. Művelődés, 2. |
| Kosa László - Filep Antal 1983 | A magyar nép táji-történeti tagolódása. Negyedik, változatlan kiadás. Budapest |
| Makkai Endre -1939 1993 | Nagy Ödön Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez. Erdélyi Tudományos Füzetek. Kolozsvár Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez. Második bővített kiadás. Budapest |
| Martin György 1979 1990 | Tánc. In: A magyar folklór. Egyetemi tankönyv. Budapest Magyar táncdialektusok. In: Magyar néprajz. VI. Budapest |
| Nagy Olga 1989 1990 1994 | A törvény szorításában. Paraszti értékrend és magatartásformák. Budapest Világgá futó szavak. Havadi beszélgetések. Budapest Népi változatok szerelemre és házasságra. Székelyudvarhely |
| Németh Imre 1965 1971 | Szokás, forgatókönyv, szerep. Valóság Néprajzi és szociológiai módszerek a szokáskutatásban. In: Népi Kultúra -Népi Társadalom. Budapest |
| Orbán Balázs 1870 | A Székelyföld leírása... IV. Pest |
| Pozsony Ferenc 1992 | Erdélyi farsangok. Korunk, III/2. Kolozsvár |
| Róheim Géza 1925 | Magyar néphit és népszokások. Budapest. Reprint kiadása 1990. Szeged |
| Seres András 1980 1984 | Farsangkergetés. Művelődés, XXXII.' 8, 9, 10 Barcasági magyar népköltészet és népszokások. Bukarest |
| Szabó Imre 1906 | Farsang és húsvét a dévai csángótelepen. Néprajzi Értesítő', VII. |
| Szilády Zoltán 1930 | A gircsózás. Ethnographia, XLL'3-4. |
| Tarisznyás Márton 1982 | Gyergyó történeti néprajza. Bukarest |
| Újváry Zoltán 1978 1983 1988 1989 1990 1991 | A temetés paródiája. Debrecen Játék és maszk. I—III. Debrecen Játék és maszk. IV. Debrecen Állatmaszkok. Debrecen Farsang. Néprajz egyetemi hallgatóknak 5. Debrecen Farsangi népszokások. Debrecen |
| Vámszer Géza 1959 | Adatok a csíki farsangi szokásokhoz. Ethnographia, I.XX. |
| Vasas Samu - Salamon Anikó 1986 | Kalotaszegi ünnepek. Budapest |
| Varga Lajos 1900 | Húsvéti dűlőkerülés, didergés és hajnalozás. Ethnographia, XI. |
| Voigt Vilmos 1992 | Karneválunk kérdései. In: Hiedelmek, szokások az Alföldön. Nagykőrös |
 |
 |
| Utcai felvonulás. Kibéd 1988. Fotó: Bálint Zsigmond | A „szépek" tánca. Kibéd 1988. Fotó: Bálint Zsigmond |
 |
 |
| Az „ostorosok" pattogtatnak. Kibéd 1988. Fotó: Bálint Zsigmond | lovas maszkosok. Kibéd 1988. Fotó: Bálint Zsigmond |
 |
|
| A „halál". Mezőfele 1989. Fotó: Józsa Ferenc | A halottsiratás. Mezőfele 1990. Fotó: Bálint Zsigmond |
 |
 |
| Temetési paródia. Teremiújfalu 1990. Fotó: Haragos Zoltán | A fonóházban. Mezőpanit 1993. Fotó: Bálint Zsigmond |
 |
|
| Fonóházi játék. Mezőpanit 1993. Fotó: Bálint Zsigmond | |
 |
|
| Szilvaízes és tollas maszk. Mezőpanit 1993. | A kecske. Mezőpanit 1993. Fotó: Bálint Zsigmond |
 |
 |
| Bikás farsang. Mezőfele 1992. Fotó: Jakab Tibor | Kecskejáték. Teremiújfalu 1990. Fotó: Józsa Ferenc |
 |
|
| A kecske. Mezőfele 1992. Fotó: Józsa Ferenc | A medve. Szabéd 1992. Fotó: Jakab Tibor |
 |
 |
| A boszorkányok scprünyélen. Mezőfele 1989. Fotó: Józsa Ferenc | Farsangi esketés. Nyárádszentlászló 1992. Fotó: Jakab Tibor |
 |
 |
| Farsangi lakodalmas játék. Gyulakuta 1989. Totó: Bálint Zsigmond | Esküvői paródia. Nyárádszentlászló 1992. Fotó: Bálint Zsigmond |
 |
 |
| Csutkóhúzás. Szentgerice 1992. Fotó: Jakab Tibor | Vénleány a csntkón. Szentgerice 1992. Fotó: Jakab Tibor |
 |
 |
| Szép farsangosok. Mezőkölpényy 1991. Fotó: Bálint Zsigmond | Betyárjátékok Mezőfele 1989. Fotó: Józsa Ferenc |
 |
 |
| A betyárok. Szentgerice 1990. Fotó: Bálint Zsigmond | A fehér fársánaosok. Mezősámsond 1988. Fotó: Bálint Zsigmond |
Jegyzetek
|
|