|
|
A jeles napokhoz fűződő népszokásaink közül talán a farsangbúcsúztatók mutatnak legtöbb színt, a legnagyobb változatosságot. Ezek közül való a felső-marosmenti Körtvélyfája húshagyókeddi szokása, a palacsintasütés.
A falu Maros megyében, Szászregen és Marosvásárhely között a 34-es országút mentén fekszik. Mintegy ezerkétszáz lelket számlál, községközpontja a tőle két kilométerre fekvő Gernyeszeg. Lakosságának zöme református magyar. Ezenkívül van hat-nyolc gyergyói származású katolikus székely család, akik még a hatvanas években a termelőszövetkezetesítés elől költöztek ide, valamint tíz-tizenkét román, illetve román-magyar vegyes család és néhány református hiten lévő, magát zömmel magyarnak valló cigány család.
A faluban a húshagyókeddet a környező református falvaktól eltérően ünnepnek tartják. Annak ellenére, hogy hiedelem nem tiltja a nagyobb munkákat, mint amilyen a mosás, a kenyérsütés, az ünneplés miatt nem kerül rájuk sor. Az alkalmazásban lévők számára húshagyókedd természetesen munkanap. Az ünnepnek három fontos mozzanata van: az első a családon belüli, amelynek fénypontja a kiadós ünnepi ebéd. Az utóbbi időben a családok az ünnepi ebédet a hazatérő ingázókhoz igazítják. Az ünnepi étrendből elmaradhatatlan a tyúkhúsleves és a kürtőskalács. Az ételek készítésében a generációs különbségek jól nyomon követhetők. Az idősebb asszonyok még mindig ragaszkodnak a levesből, főtt tyúkhúsból, mártásból álló menühöz, míg a fiatalabbak ugyanabból az alapanyagból kedvük, ízlésük szerint mást is készítenek.
Az ünnep második, az egész közösség előtt zajló mozzanata a maszkás felvonulás, a palacsintasütés. Szervezői minden esetben a szokást jól ismerő idősebb emberek.1 A maszkások és a palacsintasütők katonaság előtti korú legények. Kiválasztanak egy pár szép lovat. Régebben valamelyik szereplő legény apja adta oda, a termelőszövetkezetesítés óta minden évben a szövetkezet legszebb lovait kérték kölcsön. A vezetőség2 a szokást jól ismerő emberekből állt, így érthető, hogy támogatták a fiatalokat, és rendelkezésükre bocsátották a fogatot kocsisával együtt.
A szekeret valamelyik maszkás szüleinek házánál készítik elő. Régebben a vidéken használatos, elég rövid szekérre feltettek egy kisebb főzőkályhát, körülötte szorongott a két-három legény. A kályha alá a szekér derekába száraz tűzifát raktak, egy fazékban a megkevert palacsintatésztát, egy korsóban vizet a tészta hígításához, olajat vagy zsírt, fakanalat, villát, serpenyőt, tányért. Egy tálban előre megsütött palacsintát vittek magukkal. A kellékekről a résztvevők valamelyikének az édesanyja gondoskodik.
Az 199l-es felvonuláskor egy nagyobb rakfelületű, ládás, gumikerekű szekeret kaptak kölcsön, kényelmesen elfért rajta öt maszkás, a két palacsintasütő és a bakon a kocsis.
A hagyományos főzőkályha helyett fűrészporral működő dobkályhát szereltek fel, és a benne lévő tartály kitartott az egész felvonulás ideje alatt.
A legények közül kettő női ruhába öltözik, fejükön kendő, előttük kötény, az arcukon harisnyából vagy rongyból készített álarc. Ők sütik a palacsintát. A többiek, a maszkások feltűnő, rikító színű ruhát, kifordított bundát viselnek. Fejükön kendő, sapka vagy csúcsos papírsüveg van, amelyet tarkára pingálnak vízfestékkel vagy teleragasztanak színes papírokkal. Az arcukon szintén rongyból vagy harisnyából készített álarc van, amelynek száj körüli részét vastagon bekenik lekvárral és megtűzdelik kendermagostyúk-tollal.3 Fejükön álhaj vattából, kenderkócból, de feltűnik az igazi női paróka is, orrukon motoros-szemüveg. Kezükben nagy bádogtölcsérek láthatók, amelyeket a papírcsákókhoz hasonlóan kidíszítettek. Egyiküknél dob van. A felvonulókhoz, a maszkásokhoz tartozik a falábas. Rendszerint magas termetű legény, aki gólyalábon kíséri a szekeret, csak akkor ül fel, ha nagyon elfárad. A kapukon, kerítéseken belát, be is hajol, bekiabál, főleg oda, ahonnan nem jön ki senki a felvonulókat megcsodálni.4
A tüzet meggyújtják, két legény elkezdi sütni a palacsintát, a dobos erősen veri a dobot, így indulnak útnak. A dobszóra az utca mindkét oldalán kitódulnak az emberek a házakból. A dob elhallgat, és az álarcosok mély elnyújtott hangon a következő szöveget kiabálják:
Hallj a falu, hallja,
mindenki meghallja!
Ma este beáll a maszkabál.
Legényeknek 25 lej,
leányoknak 20 lej,
nézőknek 15 lej,
gyermekeknek 500 lej,
vénasszonyoknak 100 lej,
vagy maradjanak otthon.
Más falusiaknak 200 lej.
Figyelem, figyelem,
mindenkinek figyelem!
Vőlegénynek, menyasszonynak,
öregnek és fiatalnak,
mindenkinek figyelem!
Hat órakor beáll a maszkabál!
Aki nem jön el a bálba,
nőjön sósuborka az orrára.
Aki nem jön el a bálba,
ragadjon fel a villanyfára!
Aki nem jön el a bálba,
ragadjon a füttő oldalára!
Maszkabál, maszkabál,
mindenkinek maszkabál.
A fenti szöveget hol kórusban, hol egyenként kiabálják. A hanghordozásuk pontosan olyan, mint a faluban ma is nélkülözhetetlen hirdetőé, aki kürttel vagy dobszóval hívja fel a lakosok figyelmét a közérdekű tudnivalókra.
A dobolásra, kiabálásra kitódulnak az emberek a házak elé, meghallgatják a hirdetést, integetnek a maszkásoknak. A gyermekek rendületlenül kísérik a szekeret, fütyölnek, rikoltoznak, mintegy segítenek a figyelemfelkeltésben. Tisztes távolból és lehetőleg a gyalogjárón követik a szekeret, mert a palacsintasütők egy-egy kanál híg tésztát gyakran közéjük loccsantanak. Hasonlóképpen egy-egy félig sült csirizes palacsintadarabot is. Ez többnyire ehetetlen. Az előre elkészített ízletes palacsintából az ismerősöknek dobnak egyet-egyet, amit az illető ügyesen el is kap. A szekér végigjárja az egész falut, betérnek a legkisebb utcába is, mert ha valamelyik falurészt, akár a legfélreesőbb házakat is kihagyják, az ott lakók nagyon megsértődnek, és a szemrehányás sem marad el. A megtisztelés kölcsönös. A felvonulók megtisztelik a lakosokat azzal, hogy a házuk előtt végigmennek, és bálba invitálják őket, a lakosok pedig azzal, hogy kijönnek, megbámulják a maszkásokat. Ez nagyon fontos számukra, akkor elégedettek, ha minél többen látják-hallják őket. Ezért az utóbbi években mindig úgy időzítették az indulást, hogy akkor érjenek a vasúti megállóhoz, amikor az ingázók érkeznek a vonattal mindkét irányból.
A maszkásoknál pálinka is van, útközben kortyolgatnak belőle, ez oldja a hangulatot, fokozza a kedvet, de arra nagyon vigyáznak, hogy be ne rúgjanak, mert az szégyen. A kocsis különösképpen vigyáz magára, mert a lovakért, a szekérért és a rajta ülőkért ő a felelős.
Amikor bejárták az egész falut, visszatérnek a Kiindulási helyre, a fogatot, a kellékeket visszaadják, levetik a maskarát, és készülnek a bálra.
A húshagyókeddi ünneplés zárómozzanata az esti bál, ahol még a hagyományos táncrend szerint, hagyományos zenére táncolnak. Ebben az évben „rezesbandát" fogadtak, a mezőfelei fúvósokat hívták meg.
A Körtvélyfájával szomszédos magyar vagy román-magyar vegyes lakosságú falvakban, mint amilyen Gernyeszeg, Vajdaszentiván, Magyarpéterlaka, a szokás nem honos. Húshagyókeddi bált ezekben a falvakban is tartottak-tartanak, de ezt nem előzi meg a körtvélyfáihoz hasonló ceremónia.
A szokás múltbeli vonatkozásait kutatva a falubeliek véleménye meglehetősen ellentmondásos. A legfiatalabbak egészen ötven-hatvan éves korig úgy tartják, hogy ez ősi szokás, mióta a világ világ, mindig volt. A hetven-nyolcvan éves korosztály gyermekkorából nem emlékszik rá. 5 A legidősebbek, a kilencvenévesek határozottan állítják, hogy az ő fiatalkorukban nem volt szokásban.6 A szokás meglétére több erdélyi szász községből van adat.7 A körtvélyfái szokás szász eredete is teljesen bizonyos. A falutól négy kilométerre fekszik Petele (német nevén Birk), amelynek lakossága teljes egészében szász volt a második világháború végéig. Több körtvélyfái adatközlő tud a petelei szászok ilyen farsangi szokásáról.8 A szász szokás magyar átvételét egy beresztelki adat is igazolja9, amely szerint itt is volt maszkás palacsintasütés, felvonulás az ötvenes években.
A körtvélyfái szokás átvételének pontos idejét nem sikerült megállapítanom, de minden valószínűség szerint 1925-1930 közé tehető. Ettől fogva évente megtartották, még a legsötétebb diktatúra idején sem maradt el egyszer sem, bizonyára azért, mert nem lehetett semmiféle politikumot belevinni és mert nem volt vallásos jellegű. A szokás ma is élő, amint fennebb is jeleztem, alkalmazkodott a változó körülményekhez. Hiedelemháttere egyáltalán nincsen. Célja a játék, a mókázás, és kifejeződik benne a közösség tagjainak összetartozása, egymás iránti tisztelete és megbecsülése.
A szokás ismeretének birtokában megdöbbentő felfedezésként hatott számomra az 1991-es kézdivásárhelyi téli kalákán a torjai csoport szekere, amelyen két legény palacsintát sütött. A szokás felső-háromszéki felbukkanásának magyarázata a következő: Kurcsi Balázs körtvélyfái születésű tanító falujában tanított 1970-ig, és akkor felesége szüleinek kérésére hazaköltöztek Torjára. Kurcsi Balázs itt kultúrotthonigazgató lett. Évente kellett készülődniük a Megéneklünk, Románia fesztiválra. Ő próbált torjai szokásanyagot összegyűjteni és az akkori igényeknek megfelelően színpadra alkalmazni, de a meglévőt kevésnek, szegényesnek találta és „feldúsította" az otthonról ismert szokás elemeivel.9 A torjaiak már vagy hét alkalommal mutatták be falujukban a húshagyókeddi szokást, és szerepeltek vele az 1991-es téli kalákán. Egy év múlva a szokás továbbterjedését láthattuk a 92-es felvonulásban, már az ozsdolai szekéren is sült a palacsinta.
A húshagyókeddi szokások közül a fenti csupán egy és a maga nemében eddig feltáratlan a magyar népszokások között, de leírása eggyel több bizonyság az interetnikus kapcsolatok meglétére, a szokások szívósságára, alkalmazkodó képességére, térbeli és időbeli vándorlására.
Jegyzetek:
|
|