Major Miklós

FARSANGI SZOKÁSOK SZILÁGYNAGYFALUBAN

A farsang itt is, mint a többi magyarlakta vidéken vízkereszt napjától (január 6.) húshagyókeddig tartott, és mindig a fonók keretében zajlott.

A fonók az őszi betakarítás (málészedés, szüret) után (novemberben) kezdődtek, akkor, amikor a kendert megtilolták, borostával vagy téhejjel megecsetelték. Igyekeztek húshagyókeddig befejezni, hogy utána megkezdhessék a szövést. A faluban azt tartották, hogy „a rendes asszonynak a vászonról kell megennie a húshagyókeddi lepényt".

Mintegy 25-30, jórészt 60-70 éven felüli idős asszonyt és férfit kérdeztem meg a farsangi szokásokkal kapcsolatban, s az adatközlők által elmondottak kisebb árnyalati különbségekkel az egész Felső-Berettyómentére vonatkoznak.

A téli időszakban szokásos foglalkozások (kukoricahántás, napraforgómorzsolás, tollfosztás) mellett a fonóknak volt a legnagyobb szerepük. Az alföldies jellegű népi öltözet (bőgatya, ing, pendely) meg az intenzív gabonatermesztést folytató Berettyómente megkövetelte a búza tárolásához és szállításához szükséges nagy mennyiségű zsákvászon szövését. Szilágynagyfaluban szinte nem volt olyan család, amely kendertermesztéssel, szövéssel ne foglalkozott volna. A második világháborút követő években a gyárilag készített vásznak elterjedése, valamint a mezőgazdaság szövetkezetesítése ezt a foglalkozást is visszavetette. Egyre kevesebben termesztettek kendert, az 50-es évek végén már csak elvétve. A 60-as évektől kezdve a kender termesztése teljesen megszűnt. Az 50-es évek elején megszűntek a fonók is, velük együtt pedig kihaltak a farsangi szokások. Ma már csak a falu idős lakosai emlékeznek a régmúlt idők mozgalmas és szép szokásaira.

A farsangok megszervezését Szilágynagyfaluban mindig a sorozás előtt álló, de már udvarolgató, 16-18 éves suhancok végezték. Több, 5-8 tagból álló csoportot alakítottak, akiket több kísérő-bámuló követett. Ezek fársángosnak felöltözve fonóházról fonóházra jártak, és mulattatták-szórakoztatták a fonóbelieket.

A fonók helyét úgy választották ki utcánként kettőt-hármat, fizetés ellenében, melyet a fiúk álltak -, hogy a helyiség minél nagyobb legyen, minél többen férhessenek el benne.

A farsangok mindjárt vízkereszt után indultak be. Az öltöztetés az egyik kijelölt fonóházban történt, a lányok segítségével. A megkérdezettek 3-4-féle fársángos csoportról tettek említést. A legelterjedtebb volt a betyár-fársángos. Általában 5-6, betyárnak felöltözött fiúból állott. Öltözetük: fekete posztókalap árvalányhaj bokrétával; bő ujjú gyócs-vagy kendervászonból készült ing, felette fekete mellény; térdig érő bűgatya, lábukon csizma. Öltöztetésükkor ingükre a lányok 4-5, szélükön hímzett, mintás zsebkendőt vagy szőttes kendőt aggattak fel.

Igen elterjedt volt a kovács-fársángos is. Ezek voltak az igazi maszkurások. Keménypapírból kivágott álarcot viseltek. A szem fölött tollúból szemöldököt ragasztottak. Ők is bűgatyában jelentek meg, de előtte bürkötőt (bőrkötényt) hordtak. Volt köztük mester és inasok. Egy kisebbfajta üllő volt náluk, melyhez kint, az ajtó előtt kalapácsot vertek, hogy csengő hangjával jelezzék jövetelüket. A magukkal hozott szegekkel a fonóbeli lányok csizmáját patkolták meg.

Halál-fársángos. Öltözetében több változat ismeretes. Legelterjedtebb az, amikor fejére fehér turbánt helyeztek, testére lepedőt terítettek, kezébe sarlót vagy kaszát adtak.

Egy másik változat szerint a halált megtestesítő személy feje fölött takarmánytököt tartott. Belé szemet, orrot, szájat vágtak. Majd belsejében égő gyertyát helyeztek el. A halált arcukat korommal bekent, rongyos ruhát hordó ördögök kísérték. A halál a következőket mondta:

Drága háznépe! Jó estét kívánok!

Én vagyok a halál,

Imádkozzanak, drágáim, mert eljött az óra:

Most már tovább nem kímélek senkit, semmit,

még ma éjjel mindenkit lekaszabolok,

én vagyok a halál.

Minden ördög fogjon be valakit!

Hallottam olyan esetről is, amikor az ördögök a fonólányok közül néhányat összefogdostak, s a falu szélén levő temetőbe hurcolták vagy egy másik fonóházhoz. A halál-fársángos mondókáját a fonóbeliek megdöbbenve, csendben, félelemmel, „nagy szomorúsággal" hallgatták, annál is inkább, mert ilyenkor „menni kellett a pokolba". Nem volt tánc, móka, a lányok közül sokan elbújtak.

A menyasszony-fársángos szokása már ritkább volt. A csoport menyasszonyból, vőlegényből, vőfélyből, násznagyból és esketőpapból állott. Ezt a fajta fársángost gyakran a bábás fársángos kísérte, akinek a kezében deszkából összetákolt doboz volt, benne nyávogó kismacskával, mely már a lakodalmon megszülető gyermeket jelképezte.

A farsangok mindig a fonóházakban zajlottak le, s a bekérezkedés utáni mutatványokat, „bolondságokat", mondókákat, kivéve a halál-fársángost, mindig még vidámabb, most már táncban megnyilvánuló, önfeledt szórakozás követte. A néhány percig tartó tánc és borozgatás után a fársángosok egy más utcában zajló fonóház felé vették útjukat.

Húshagyókeddkor volt a kiköszöntö, amikor a fonóházak bezárták kapuikat. A farsangolás is véget ért. Erre a napra fiatalok, öregek egyaránt nagy gonddal készültek. Az asszonyok lepényt, nagykürtös-kalácsot sütöttek, húslevest, töltöttkáposztát főztek. A férfiak pedig a bort állták. Kezdődött a hamvazószerdáig tartó evés-ivás, mulatozás, farsangi bál. A talpalávalót cigánymuzsikusok vagy fiatalokból verbuválódott citerások, szájharmonikások (flótások) szolgáltatták.

Farsangtemetést vagy téltemetést megjelenítő dramatikus játékok ugyan nem voltak, de az evés-ivás, vigasság és tánc mindenképpen a tél múlását, a tavasz közeledtét jelezte.