|
|
Érköbölkút a két világháború közötti periódusban önálló közigazgatási egység volt, saját tanácsházzal, postahivatallal. Határában helyet foglalt egy közepes terjedelmű középnemesi (Bónis-) birtok, több kisnemesi és nagygazdai domínium. A falu homogén magyar nemzetiségű és református vallású volt (ma is az). A harmincas-negyvenes években erőteljes polgárosodási tendenciát mutatott.
A farsangi szokások közül itt egyedül a disznótorhoz kötődő férfinői (ellentétes nemű) travesztiajáték élt ebben a periódusban. Ez a szokás is kizárólag a rokonságon, szomszédságon, baráti körön belüli szűk körökre korlátozódott. A játékban zömmel férfiak (legények) vettek részt, a női nem (leányok) csak nagy ritkán, kevés számban. A jelmezeket elhasznált, kidobott, rongyos ruhadarabokból, lábbelikből állították össze, korommal sminkelték az arcokat, kezeket. Álarcot nemigen használtak. A játék este zajlott, szereplőit fársángosoknak nevezte a közösség.
A játék „forgatókönyve" a következő: megjelenés az utcára néző ablakok alatt; erős kopogtatás az utcai ablakokon; ráijesztés a kilépőre; bevonulás a házba széles mozdulatokkal, hangos, harsány köszönések, ölelgetések, csókolgatások, kézfogások, cirógatások (komikus, karneváli hangulat); ajándékkikérő rigmusok skandálása; az ajándékok megkapása, borozás; elmenetel, esetleg átöltözés után visszajövetel, közös vacsora a disznótort ülő családdal. A ,fársángosok" jutalma a disznótoros vacsora tartozékaiból került ki (hurka, kolbász, kalács, bor, pálinka stb.). Az ajándékot úgymond „munkabérként" követelték a fársángosok.
Speciális énekei nem voltak a farsangolásnak.
Az erős polgári hatások nyomán ezt a formáját a farsangi travesztiajátéknak már úgyszólván a szomszédolás egy fajtájának is nevezhetnénk, hiszen a ,,fársángosok" rendszerint nem is meglepetésszerűen érkeznek, hanem előreküldik vagy kiszivárogtatják érkezésük hírét, maguk pedig a rokonságból, szomszédságból, baráti körből kerülnek ki. A játék - rövid szünet után - gyakran közös vacsorában, asztalozásban, beszélgetésben folytatódik. Ének nem társult a játékhoz. Olyan példáról nem tud az adatközlő, hogy egy téli estén több disznótoros házat is meglátogatott volna ugyanaz a ,,fársángoscsoport"; a polgári észjárás szerint gondolkodó közösség a széles körű farsangolást koldulásként ítélte volna el. Mára már a szokásnak ez a fajtája is teljesen kihalt.
A múlt századi viszonyokról nagyon keveset tud az adatközlő. Halvány emlékek (szülői elbeszélések) alapján feltételezi, hogy a XIX. sz. végén még lehetett farsangi felvonulás Hegyközszentmiklóson, valószínűleg Érköbölkúton is. A menetben fontos szerepet töltöttek be az ostorosok (zajkeltéssel járt a menet); a fő jelmeztípust szintén a férfi-női travesztiák képezték. A menetben lovasjelmezek, valódi lovasok, esetleg lójelmezek is lehettek.
Érsemlyént a két háború közötti periódusban Köbölkútnál is polgárosodottabb fejlődési stádiumban találjuk. Önálló közigazgatási egység, sok jól jövedelmező középnemesi, nagygazdai birtokkal, vallási megoszlása kb. 2:1 arányban református/katolikus. A XIX. sz. elején állítólag a helység lakosságának egynegyede nemesi származású volt.
A farsangi szokások közül itt is csak a disznótor eseményéhez kötődő, felcserélt nemű (férfi-női) travesztiajáték élt ebben a periódusban, esküvőparódia jelleggel. A játék szereplőit a közösség maskaráknak nevezte; a játék szintén este, sötétedés után zajlott. Maga a játék itt nem más, mint az esküvő beépítő, ill. eltávolító rítus szakaszának parodisztikus változata, szexuális konnotációkkal is telítve. A jelmezek kellékei közül újként tűnnek fel a nagy, lepelszerű elemek a menyasszony öltözetében (lepedő, rostálóponyva); a liszt és pirospaprika a menyasszony sminkjében. A vőfélynek szalagos botja volt. A szereplők között a két nem kb. egyenlő arányban képviseltette magát. A játék szereplői: menyasszony és koszorúslány, ill. vőlegény és vőfély. Külön ajándékkérési rigmus nincs. Itt is megtaláljuk az ablakkocogtatást, de a gazdára való ráijesztést nem; csak a gazda egyszerű rászedéséről van szó. Érdekes, hogy a polgárosodottabb körülmények ellenére ez a játék nem volt olyan szűk körre korlátozott, mint az érköbölkúti (itt távolabbi ismerősöket is szívesen láttak). Mára ez a szokás is kihalt. Farsangos menetről, nyilvános, közös farsangünneplésről semmilyen emléke sincs az adatközlőnek.
- Hát, olyan kimondott fársángos menet nem vót mán én gyermekkoromba' se, azt csak szegíny anyámtul hallottam, hogy az ezernyócszázas évek vígin még Szemiklóson' így csapatjavai is járták az uccát, oszt kongattak, csergettek, kolompot, vasfazokat, rossz fedőt, ki mit tanált, kapta-fogta, vitte magával, zajongott vele, majd megsiketült bele a falu...
- És ennek mára már semmi nyoma sem maradt?
- Hát, most mondom, hogy olyan valóságos farsangi menet nem vót
már én gyermekkoromba' se, se itt, se Szemiklóson, 'sz még mint gyermekfélik, jártunk oda nem is eccer-kéccer. Hanem így a családon, komaságon, atyafiságon belől még megtörtínt, hogy disznótor alkalmával felőtöztek fársángosnak, főleg a legínyemberek...- S ez hogy volt?
- Hát, összeszedtek mindenféle ringy-rongyot a ház körül, oszt kiőtözött nímék úgy, hogy még tán a saját idesannya se ismert vón' rá, ha iccaka tanálta vón' az uccasarkon...
- De hát mégis, miből állt ez az öltözet, s minek öltöztek?
- Hát, kifordították a gubának a szőrös felit, meg rossz, koszos surckötőbűl kötöttek fejkendőt, rossz, ellökő ruhákat, egy nagy rossz, sáros csizmát húztak, a kípeket bekentíkjó vastagon korommal...
- És csak ennyi volt a pláne az egészben, vagy öltöztek valaminek?
- Ja', hogy miknek ötöztek? Hát, a firfiak átaljába asszonnak, lyánnak, a lyánok meg legínnek, firfinek. De lyányok nem is igen csináltak ilyet, csak nagy ritkán.
- Álarcot, maszkot nem készítettek?
- Nem nagyon. Azt nemigen. Eccer mintha emlíkeznék rá, hogy valami disznótökbűi vagy sütőtökbűi csinált álarca vót egy fársángosnak, aki jött hozzánk, de mind húzta a fejit jobbra-balra, nem tudott tülle járni... Na, csak elíg a hozzá, hogy én időmbe' mán fársángosnak nem illett csak úgy akárhova menni. Fársángosnak rokon ment a rokon disznótorjába, vagy koma a komáéba, esetleg annak a fija, lyánya, aki a disznótorba fogadott hentes vót. Este, sötítedís után jártak, ügyi, farsangolni, mer' akkorába van mán a disznó feldógozva, de meg oszt mán abba' jaz időbe' ki se ment vóna napvilágon olyan ötözikbe' az uccára senki se... Osztán a bemenísnél figuráztak, bolondoskodtak; legelébb jó erőssen megdübögtettík az uccai szobának az ablakát, ahun sötít vót, hogy mennyik ki valaki a házbúi, oszt ijesszík meg... De hát valójába' a mán legtöbb esetbe' úgy vót, hogy tutták, hogy jönnek... Osztán bementek, akkor meg kaptak el odabe' mindenkit, a kézit szorongatták, jól összevissza csókolgatták, hogy aggyistem jóestét, kedves vígné asszony, kedves ángyomasszony, aggyisten, Pali bátyám, míg jó mocskos-kormos nem lett az egísz család. Akkor mán, mint hívatlan vendigeket, kezdték vóna ükei tuckolni kifele, de hát nem mentek addig, míg valamivel meg nem kínálták ükét. Nekiálltak, oszt mondták, hogy: Én is fogtam fülit-farkát, aggyanak egy vágás hurkát!
- És mivel „jutalmazták" a farsangolókat?
- Hurkával, kolbásszal, kaláccsal, borral, ami a disznótoros vacsorára vót.
- Meghívták őket vacsorára?
- Dehogy hittak, még a kellett vón', hogy olyan mocskoson asztalho'ültessík űket. Hanem azír megtörtínt, hogy gyorsan hazamentek, átőtöztek, oszt visszajöttek, ha szomszíd vagy közeli rokon vagy a hentes családja vót.
- Énekelni énekeltek-e a „fársángosok"?
- Hát, ha bekángyiztak a jó bortúl, amit kaptak, oszt ott ragadtak, igen...
- De nem úgy, hanem a farsangolásnak voltak-e valamilyen sajátos,velejáró énekei?
- Nem emlíkszek, hogy lett vón' ilyesmi.
- És olyanról nem tud Gizella néni, hogy ilyen „fársángosok"mondjuk téli estéken disznótoros háztól disznótoros házig jártak volna?
- Nem, hát híjába ment vóna, úgyse engedtik vóna be. A kódusnak,
ha jött kírégetni, mindig adtak valamit, sose ment el üres kézzel, de becsületes magyar ember nem csinált ilyet. Mer' ügyi, valóságos kódúláskint festett vóna, ha nem rokonho', ösmerőshö' megy, hanem egy ezeridegenhe'.- És arról a régi farsangról, amit már csak hallomásból ismer, tudna-e még valamit mesélni Gizella néni?
- Nem sokat tudok én arrúl, naggyábúi annyit, amennyit az elébb mán mondtam.
- De hát mégis, esetleg valami mondókát vagy éneket nem emlegettek a szülők ezzel kapcsolatban?
- Hát... nem. Nem. Mán úgy értem, hogy amit a fársángosok mondtak
vóna. De nagy szavajárása vót szegíny anyámnak, mikor kérdeztík, hogy e' vagy a' hun van, huvá ment, oszt ü ippen nem tudta, hogy: „Elment fársángosnak!" meg „Elment a lúba dübörögni!" Gondolom, lúnak is őtözhettek akkoriba, a fársángosok, vagy lúháton is jártak, tuggya a szöszmadzag. De lehet az is, hogy egy szikrándi köze sincs egyiknek a másikáho'. De mán ebbül nem ílünk meg, fijam [...]- Farsangi felvonulás az nem vót mán én kislyánkoromba se, csak így disznóvágáskor, este őtöztek fel az emberek maskarának. A fiú lyánnak ötözött, a lyány meg fiúnak; a „lyány" arcát, ruháját beszórták jól liszttel, csak úgy csepegett a liszttűi, meg pirospaprikával kipirosítot-ták, egy rossz kötő vót neki a menyasszonyi fátyol, egy szakadt lepedő vagy ham' a menyasszonyi ruha. A vőfi vett egy rossz, kifordított gubát vagy hosszúbundát, rossz kalapot, az arcát bekentík pernyével, korommal, egy szallagos botot a kézibe, oszt mehetett. Vagy ha lyányos ház vót, akkor a fiú vót a vőlegíny, a lyány a koszorúslyány. Oszt estendet bekocogtattak jó erősen az ablakon; míg a gazda kiment, hogy megnízze, mija, addig ezek bementek. Oszt ha legínyes ház vót, elkezdtik mondani, hogy: „Itt a szíp menyasszony, elveszi-i a vőlegíny?" Vagy ha lyányos ház vót: „Itt van a vőlegíny, de hun a menyasszony?" Oszt addig nem nyugodtak, míg a háznál való leginyt, lyánt úgy össze nem ölelgettík, csókolgatták, hogy merő egy liszt vagy korom legyík. Ha hamarább attak nekik hurkát-kolbászt, bort, kalácsot, ezt-azt, akko' nem tapogatóztak annyit [...]
|
|