|
|
Olosz Katalin
A magyar művelődéstörténetben a játékok iránti érdeklődés kezdetektől fogva előkelő helyet foglalt el. A 16-17. századi spontán feljegyzésektől kezdve a 19-20. századi játékleírásig, tudományos igényű játékgyűjteményekig, monografikus tanulmányokig hatalmas szakirodalom bizonyítja a folyamatos és intenzív érdeklődést. Kiváltságos helyzetét annak köszönhette a játékkutatás, hogy két tudományszak is érdeklődéssel fordult feléje: eleinte a neveléstudomány, majd pedig az etnográfia. A pedagógia azért, mert korán felismerte a játék rendkívüli szerepét a gyermek testi szellemi fejlődésében, a 19. században felébredő etnográfiai-folklorisztikai érdeklődés, majd a néprajztudomány pedig azért, mert úgy tekintett a gyermekjátékokra, mint ősi műveltségi elemekre, melyek vagy fennmaradtak ősi mivoltukban, vagy magukba szíva az egykori kulturális javakat, mintegy elraktározták azokat a kultúrelemeket, melyeket a társadalom már nem használt.
A játék fogalmán - a fenti indíttatások következtében - mind a neveléstudomány, mind a kultúrtörténeti ihletettségű néprajzi érdeklődés kizárólag és egyértelműen csak gyermekjátékot értett. Ez a leszűkítő értelmezés lényegében napjainkig megmaradt a néprajztudományban. Niedermüller Péter például a Magyar néprajz hatodik kötetében így határolja körül a játék fogalmát: „...amikor a továbbiakban játékokról beszélünk, akkor mindig a népi gyermekjátékokról van szó. Ezzel azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy minden esetben a falusi gyermekek játékait elemezzük, mutatjuk be, s így természetesen tanulmányunk keretein kívül rekednek a városi, polgári játékkultúra elemei éppúgy, mint a különböző társadalmi rétegekhez tartozó felnőttek időtöltései."1
A játékkutatás berkeiből kiebrudalt felnőttkori játékok azonban mégsem hiányoznak teljes mértékben a néprajzi vizsgálódások köréből : egy részükkel - rangrejtve ugyan -, de foglalkozott és foglalkozik a folklorisztika a népszokások vagy a dramatikus népi színjáték tanulmányozása során (lakodalom, farsangi alakoskodás). Emellett a legújabb kori néprajzi szakirodalomban örvendetes módon kezdnek feltünedezni az olyan vizsgálatok, melyek kifejezetten a felnőttek játékaival foglalkoznak (kártyajáték, halottasházi játékok). Ez annál is inkább fontos, mivel a 20. század tudományosságában más tudományszakok is vizsgálódási körükbe vonták a játéknak, mint kulturális jelenségnek a mibenlétét és társadalmi szerepét. Elég ha a pszichológia vagy az orvostudomány ilyen irányú érdeklődését említem, vagy ha a játékszenvedély patologikus eseteit tanulmányozó pszichiátriai kutatásokra utalok.
Az eddig elmondottakból világosan következik, hogy felnőttkori népi játékok leírása korábbi századokból, de még a 20. századból is alig-alig ismert. Éppen ezért tartom különösen jelentősnek egy, a 19. század második feléből származó kéziratos játékleírás felbukkanását.
A leírás szerzője Imreh Sándor, a marosvásárhelyi Református Kollégium nyomdásza és nyomdavezetője, aki Mátyás-huszárként vett részt az 1848-49-és erdélyi szabadságharc hadműveleteiben, s aki az 1880-as években papírra vetette szabadságharcos emlékeit. Emlékiratából apróbb újságközlemények mellett két kis füzetet adott ki 1880-ban és 1882-ben, mindkettőt „egy volt honvédhuszár" fedőnév alatt.2 E füzetekben azonban - amint utólag maga Imreh tájékoztat - költségkímélés miatt sok mindenről csak röviden szólhatott, s hibázott is, amennyiben visszaemlékezéseiben nem tartotta be az események kronológiáját. Ezeknek a hibáknak a kiküszöbölésére készítette el terjedelmes emlékiratát Visszaemlékezés az 1848-49- évi szabadságharcra Erdélyben címen 1887-ben, melynek eredeti kéziratos példányát 1887 júliusában felküldte Budapestre a Magyar Nemzeti Múzeumnak3, egy más kéz által másolt, de általa ellenőrzött-javított kéziratos másodpéldányát pedig a marosvásárhelyi Református Kollégium könyvtárának adományozta. Innen - pontosabban a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai Könyvtár Bolyai-állományából - került a másodpéldány jelenlegi helyére, a Román Országos Levéltár Maros Megyei Igazgatóságának állományába.4
A kézirat anyagának döntő hányadát Imreh valóban publikálta előbb említett füzeteiben, valamint néhány újságcikkben; van azonban néhány részlet, mely sehol sem jelent meg. Ezek közé tartozik az „Egy derült jelenet a segesvári sáncmunkálatoknál 1849. március 7-én" című fejezet5, mely az említett játék leírását tartalmazza.
Beszéljen tehát tovább az egykori közhonvéd, Imreh Sándor:
Gyalogságunk Bem tábornok terve alapján a sáncmunkálatokon bár éjjel-nappal dolgozott, mindazonáltal meg volt engedve, hogy felváltva egy-egy kis pihenőt is tartsanak.
Mit cselekedett aztán az 1848-49-ki honvéd a pihenési idő alatt? Talán pihent vagy aludott? Oh nem! Annak azonnal időtöltés, játék kellett, hogy kigúnyolhassa a fáradságot.
A kártyázást Bem tábornok nagyon tiltotta. Tehát arra, főképp nappal még csak gondolni sem lehetett. Gondolkodni kellett tehát a honvédeknek olyan játékrendszerről, amellyel a szigorít rendeletet se sértsék meg, s mégis nyerhessenek el egymástól ártatlan sájn-krajcárokat, mégpedig felette igazságos alapon. A honvédek nagyon leleményesek voltak - ki tudták ők játszani a szigorú parancsot is. De miképpen?! Hallgass ide, tisztelt olvasóm!
Egy nagy ív tiszta papírra pingáltak egy valóságos lefektetett szekérkereket; küllővonalat (a székely fentőnek nevezi) annyit húztak, ahány honvéd a nyeremlényes játékra jelentkezett. Az egyik küllővonaltól a másikig terjedő tért egy honvéd birtokolta, s oda a nevét be is írta, hogy zavar ne álljon elő; és így tovább. Tehát mindenik honvéd csak a saját portáján nyerhetett.
Amidőn a rajzzal készen voltak (lásd alább a rajzot) s arra a legkülső falfavonal is körülhúzatott: összerakták a bankba a krajcárokat.
 |
Most következett csak a legmulatságosabb productio.
Az egyik honvéd ugyanis egy olyan csuszó-mászó kis bogárkát helyezett a kör kellős közepébe, amilyennek birtoklásában akkoriban széles Magyar- és Erdélyországban talán egyetlen honvéd sem szűkölködött.
Az a kis bogár mászékony természeténél fogva valamely irányban azonnal megindult; meg-megállt; a küllővonalakat keresztül-kasul mászkálta, míg valamelyik honvéd portájának a legkülső falvonalán át a kört elhagyta. Ami, ha megtörtént, az illető honvéd diadalmas arccal ragadta meg a bankot s dugta zsebre a pénzt, miután ő lett a nyertes. A szerencse tehát attól függött, hogy a kis bogárka melyik honvéd portája irányában hagyja el a kört a legkülső falfavonalon keresztül.
A kis bogárka azonban igen gyakran nagyon kifárasztotta a honvédek türelmét, miután éppen azon percben, amidőn valamelyiknek a portáját el akarta hagyni, megfordult s ellenkező irányba kezdett vándorolni. Türelemmel kellett lenni. Be kellett várni, míg a kis bogárka a szerencsét egyik vagy másik honvéd számára eldönti.
Alig kell mondanom, hogy a játék nagy zajjal, lármával ment ám. A honvédek összedugták fejeiket, s folyton csak a bogárkát nézték. Kifelé senki sem tekintett; akár az ellenséges hadsereg is körülvehette volna őket. A bogárkához pedig egész lelkesedéssel így szóltak:
Így folyt ez a játék 1849 március 7-én délután egy óra tájban, egész animóval, amidőn az egyik honvéd vállát hátulról valaki megérinti. A honvéd az érintésre visszapillantván, acélruganyossággal ugrott fel guggoló helyzetéből s utána a többi honvéd is mind; és úgy álltak ott megszeppenve, mint megannyi facövek, s néztek mereven azon úriemberre, aki nem volt más, mint az erdélyi magyar hadak főparancsnoka-. Bem apó egy hadsegéde kíséretében. Ott állt a kocsija is nem messze, az országúton. Bem azért kocsikázott volt oda ki a déli órák alatt, hogy a földmunkálatokat megtekintse. Eközben feltűnt neki az a nagy lárma, melyet a honvédek amott egy csoportban végbevittek. Odasétált tehát, hogy lássa, mi történhetik ott?
(Igen természetesen; fennállva még éles szemekkel sem lehetett kivenni, hogy azon a rajzon egy állatocska sétál jobbra-balra, előre-hátra.) Hazudni nem lehetett. Az egyik honvéd remegve magyarázta meg az igazi játékrendszert. Bem aztán megfordult s távozott. Segédje azt állította, hogy Bemet olyan jóízűen nevetni soha sem látta, mint akkor.
-A kártyázást megtiltottam - szólt Bem segédjéhez -, de arra nem gondoltam, hogy ilyen játékrendszer is létezik (megmondta a játék nevét), hogy azt is betiltsam.
A honvédek várták a büntetést.
Nem történt semmi.
Úgy gondolom, a játékleírás nem szorul magyarázatra, Imreh Sándor kerek története önmagáért beszél. Azt viszont nem árt megjegyeznünk, hogy a játékot megörökítő egykori Mátyás-huszár, az erdélyi hadsereg fővezérét rajongva tisztelő-szerető honvéd, Bem tábornok emberi nagyságának, igazságosságának érzékeltetésére elevenítette fel az egykori tetű-futtatás mulatságos történetét. Emlékiratában lépten-nyomon tetten érhető a szándék, hogy „dicső emlékű tábornokunk", Bem emberi és hadvezéri nagyságát meggyőzően és hitelesen ábrázolja. A tábornok kártyajátékot (szerencsejátékot) tiltó rendeletét tetű-futtatással kijátszó honvédek tudatában voltak annak, hogy szerencsejáték közben lepte meg őket a tábornok, s okkal-joggal remegtek a büntetéstől, mert tudták, hogy Bem rendeleteinek maradéktalan betartását követelte tisztektől és közhonvédektől egyaránt. És - nem történt semmi. Mert Bem tábornok igazságérzete akkor is, mint mindig, hibátlanul működött. Ő ezt a játékot nem tiltotta meg, mert nem tudott róla. Tehát nem is büntette meg a játékosokat.
S ha már a játéknál tartunk és 1849. március hetedikén, hadd utaljak arra, hogy ott és akkor, ahol és amikor lezajlott ez a furcsa szerencsejáték, tulajdonképpen Bem is egy nagyszabású „szerencsejátékba" kezdett, amiből - utólag beigazolódott - ő, vagyis a magyar hadsereg, került ki győztesen. Az erdélyi hadsereg akkor már túl volt a téli hadjárat sok véres ütközetén (a gálfalvi, szelindeki, piski győztes, a szebeni, vízaknai vesztes csatán), az 1848-49 kemény telében végrehajtott emberpróbáló csapatmozgásokon, amikor Bem összevonta haderejét Segesvár alatt. Nagyméretű földmunkába kezdett, mely azt a látszatot keltette, mintha Segesvár ostromára készülne. A császáriak mindenképpen így értelmezték Bem tábornok készülődését, s ennek megfelelően Segesvár védelmére összpontosítottak. Bem csak erre várt, s Segesvár alól villámgyorsan Szebennél termett, s március 11-én bevette a császáriak fő fészkét, Szebent.
Imreh Sándor játékleírásával kapcsolatban szükségesnek tartok még egy apróságot megemlíteni. Amint már utaltam rá, ezt a részét emlékiratainak nem publikálta sem újságcikk formájában, sem pedig füzetes kiadványaiban. Gyaníthatóan azért, mert - egyrészt - nem volt ildomos a szabadságharc dicső napjairól, Bem nagyságáról ilyen pórias históriával példálózni, másrészt pedig azért, mert a játék „főszereplője" aligha lehetett volna egy nyomtatásban megjelenő írásmű főhőse is. Megfigyelhető, hogy az egész elbeszélés során soha sem nevezi néven a „bogárkát", még akkor sem, amikor Bem - úgymond - megnevezi a játékot.
Játékleírása emiatt szunnyadt több mint egy évszázadon át hátrahagyott kézirata lapjain, elrejtve a fürkésző utókor elől e derűs történet igazi üzenetét: azt, hogy úgy kell a játék a felnőtt embernek is, mint a falat kenyér. Azt, hogy a játék még a legviszontagságosabb életkörülmények között is derűt, örömet, oldódást tud hozni az ember életébe.
Irodalom
Egy volt honvédhuszár [IMREH Sándor]
1880 Visszaemlékezés az 1848-49-ik évi szabadságharcra Erdélyben, írta egy volt honvédhuszár. Marosvásárhely.
1880a Visszaemlékezés az 1848-49-ik évi szabadságharcra Erdélyben, írta egy volt honvédhuszár. 2. bővített kiadás. Marosvásárhely.
1882 Emlékek az 1848-49-ik évi szabadságharc korszakából Erdélyben, írta egy volt honvédhuszár. Marosvásárhely.
IMREH Sándor
1887 Visszaemlékezés az 1848-49- évi szabadságharcra Erdélyben. Kézirat az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában. Jelzete: 1022/Fol. Hung.
1887a Visszaemlékezés az 1848-49- évi szabadságharcra Erdélyben. Kézirat a Román Országos Levéltár Maros Megyei Igazgatóságán. Fond Colegiul Reformat. Seria Manuscrise. Nr.14. Anul 1887.
NIEDERMÜLLER Péter
1990 A játék fogalma. In: Magyar néprajz. VI. Budapest, 537-539.
|
|