László János

A játék szerepe a munkába és a társadalomba való belenevelődésben

A játék fogalma a köztudatban általában a komoly tevékenységi formák ellentéteként van jelen, olyan haszontalan dologként, időtöltésként, amelyet tudomásul veszünk ugyan, de amely elhanyagolható, amelynek nincs különösebb értéke. A felnőttek intelmei között ezért hallhatjuk sokszor: „tedd le, mert az nem játék", „elég legyen a játékból", „a játékból nem élünk meg, muszáj dolgozni". A játék az emberi lét különböző biológiai szakaszaiban más és más formában jelentkezik, más-más funkciót nyer, és a felnőttkorban végképp átértékelődik, de korántsem szűnik meg.

József Attila szállóigévé vált sora „játszani is engedd szép komoly fiadat" létmeghatározó elemként jelöli meg a mindenkori ember játékigényét. Hajlamosak vagyunk a játékjelenséget a gyermekkorhoz kapcsolni csupán, mert ebben az életkorban a legszembetűnőbb realitás, ekkor jelentkezik a legkifejezettebben életelemként, holott a felnőttkorban is ott van, csak komplexebb formában, és más látószögből vizsgálható.

A gyermeknek a munkára, az életre való felkészülése a játékkal kezdődik. A szülők is először játszani tanítják a kisgyereket, ugyanis a játék folyamán olyan mechanizmusok formálódnak, amelyek később alkalmassá teszik a bonyolult cselekvési folyamatok elvégzésére. A játék világa külön univerzum, amelyben a dolgok másképp rendeződnek, más értelmet nyernek, és amelyben más értékrend körvonalazódik.

Sokszor lehet hallani a szülői rosszallást: „úgy belefelejtkezett a játékba, hogy étel se kellett", „úgy eljátszotta magát, hogy rögtön elaludt". A gyereknek a világgal, a környezettel való ismerkedése is a játékkal indul, és ezt a szülők nagy igyekezettel segítik, igazi öröm, mikor a gyereke a felkötött színes és zörgő játékokra felfigyel és kezével mozgatni kezdi azokat.

A játékban születik meg a gyerek első sikerélménye is - meg tudta fogni és az ágyából ki tudta dobálni a játékokat, s ezt egymásután, számtalanszor megismétli, s ha a szülő megunja visszaadogatni, akkor sírással követeli a folytatást. A szülő oktató szándékú mondókái is a játék hangulatát hordozzák, és ebben a közegben fogannak. Mennyire kifejező a „sűrű erdő, kopac mező, pillogtató, szuszogtató, tátogtató" mondóka, vagy a számolni tanulás csíráját is magában hordozó „ujj kiszámolás: ez elment nyulászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megsütötte, s a kicsi puci mind megette". A játékokat többféle szempont alapján osztályozhatjuk. Dolgozatomban elsősorban a gyermekjátékokat vizsgálom, mégpedig a falusi gyermekjátékokra alapozok, amelyeket Gegesben gyűjtöttem, ugyanis a gyermekek játéka magában hordozza annak a közösségnek a hatását, világát, sőt bizonyos szinten a belső törvényeit is, amelybe beleszületik. A városi gyermek maga szerezte játékai nyilván nem voltak azonosak a falusi gyermekek játékaival. A paraszti létformában íratlan szabályok határozták meg a játékszemléletet, amelyben a gyermeki leleményesség, a fantázia, a kreativitás hihetetlen módon érvényesült. A gyermek a játékmotívumot a környező életből, a felnőtt társadalomból leste el, és ezt nagyon sok variációban imitálta.

Ez az utánzás mind a fiúk, mind a lányok játékában megnyilvánult. A felnőttek is segítettek egy-egy játék elkészítésében. Már a kisgyermekkorban jól körülhatárolt módon mutatkozott meg az elkülönülés a fiúk, illetve a kislányok játékában, amely azonban nem zárta ki a közös játékokat sem.

Mindenekelőtt a tárgyi, a manuális játékokról szólnék, amelyek gyakorlása már önmagában valami belső fegyelmet hordozott, és benne munkált a pontosságra való törekvés, a biztonságigény, amely a felnőttek életét is jellemezte.

A paraszti életforma belső rendjéből adódóan a gyermek tárgyi játékai a természetben adott anyagokból, értékét veszített tárgyakból készültek, amelyeket a fantázia telített új tartalommal, értékkel. A három-négy éves gyermek már megtanulta, hogy a környezetében mi az érték, milyen tárgyakat nem lehet játéknak tekinteni.

A fiúk játékában elsősorban az állattartás, az építkezés motívumait figyelhetjük meg. Az összegyűjtött vadgesztenye, fenyőtoboz, cseremakk kiváló játék volt. A faluban levő egyetlen vadgesztenyefa nem tudott annyit lehullatni, hogy azt mindennap a gyermekek ne szedték volna össze.

„Az is előfordult, hogy reggel korán felkeltünk, hogy az éccakai hullást elsőként összeszedjük." A vadgesztenyét, amikor már zsengés volt, hajítófákkal dobták le, a külső burkot feltörték és kivették a termést, amelyből madarakat készítettek. Egy szeggel vagy bicsokheggyel megfúrták, és az utcán talált hosszú lúdtollat szúrtak bele, és ezt a levegőbe röpítették. Versenyeztek is, hogy melyiknek a madara repül szebben. Ebben a játékban talán nem is a madár volt a legfontosabb, hanem a gesztenyefürt ledobása és feltörése úgy, hogy a zsenge termés ne repedjen szét. A már érett gesztenyék huzamosabb ideig szolgáltak játéktárgyul. Ezek lettek a juhok. A fiúk játékhelye az udvar vagy a szín valamely védettebb sarkában volt, kőrakások vagy kerítés mellett. Itt készült a karám vagy a pajta. Két ujjnyi vastag és hosszúságú fűzfapálcikát vágtak, amelyeket beszurkáltak a földbe négyzet vagy téglalap alaprajzon, és vékony fűzfaágakkal a felnőttek sövénykerítéséhez hasonló kerítést fontak, sokszor két, három részest is. Ebbe terelték be a felnőttektől hallott terelő szócskákkal a juhokat, külön a fejőket, másikba a killánokat, a bárányokat, aztán a berbécseket. Az utóbbiak legtöbbször nem gesztenyék, hanem fenyőalmák, azaz fenyőtobozok voltak. A letört csésze, cserépfazék fülek voltak a kutyák, ezekből többféle nagyságrendű került, és ezek a juhkosár köré felállítva őrizték a juhokat. A kutyákat még cserélni is lehetett az alkalomhoz illő szintén a felnőttektől hallott szövegkísérettel: „Komám, ez olyan mérges, hogy még a farkast is széjjeltépi", „ez a kicsi úgy tud futni, hogy a nyulat is elkerüli". A helyváltoztatást kézzel végezte a „kisgazda" és a kutya nagyságának megfelelően hol mélyebben, hol vastagabban ugatott is hozzá. Ezt egyesben is lehetett játszani, de már két gyermek sokkal hangulatosabb és változatosabb játékszituációt tudott teremteni, mert volt kivel kommunikálni. Ha egészen kisgyerek is odakerült, akkor az a pakulár szerepet kapta. Ha legalább ketten voltak, akkor támadhatott a farkas is a juhokra, ez rendszerint egy nagyobb cserépfazék füle volt, amelyet körbe vettek a kutyák, és nem engedték közel a kosárhoz.

Kutyákat még megfelelő ágas farészekből is lehetett csinálni, de ezek nem voltak olyan erősek. A juhkosár készítésekor a vesszőket a gyerekek a saját kis bicskájukkal készítették elő.

Már úgy ötéves kortól a fiúk igényelték a saját bicskát, és addig kunyeráltak, míg megkapták a kis zsebkést, a „fütyőbicskot", amelyet a vásárból szereztek és láncra erősítették, hogy ne vesztődjék el. A lánc egyik végén a bicska, a másik végén bőrdarab volt, amelynek közepe be volt hasítva, így rá lehetett gombolni a nadrágra vagy a lábi valamelyik gombjára, és be lehetett csúsztatni a zsebbe. A fiúknál a bicsok birtoklása egyfajta önbizalmat is adott, olyan eszköz volt, amely a leánykákkal szemben az erőt, a bátorságot is jelképezte, és ehhez minden gyermek ragaszkodott.

A szülői intés, hogy „elvágod az ujjad" nem igazából volt hatásos, hisz olyan műveleteket is végeztek mint a felnőttek. A bicsokkal tavasszal tilinkát lehetett készíteni, botokat faragni. A hat-hét éves fiúk már büszkék voltak, hogy testvéreiknek ők készítenek tilinkát.

A tilinka olyan tárgy volt, amelynek elkészítése elemi fokon szakértelmet és gyakorlatot igényelt. A botok készítése is fejlesztette a kézügyességet. A héját könnyen adó mogyorófa pálca volt erre a legalkalmasabb. A bicska ügyességi játékszerként is szolgált, ezzel végezték a „bicsokdobást". Néhány lépés távolságról az élét a nyélre derékszögben ráhajlított bicskával kellett egy célpontba dobni, hogy megálljon abban az élével, vagy ugyanezt a céldobást egészen nyitott bicsokkal végezték, amely az eldobás után többször megfordulva állt bele a céltáblába. Rendszerint fenyődeszkából készült kapuba vagy korlátba dobálták, de azt csak olyankor, amikor a szülők nem látták, mert a deszkát nem volt szabad rongálni. A már írni tudó gyermekek a bicsokkal a nevek kezdőbetűjét is bevéshették egy-egy fába. Ezt csakis az erdőn csinálhatták madarászás vagy gombászás közben. A bicsok kimondottan eszköz volt, és sohasem fegyver. Az nem fordult elő, hogy valamelyik gyermek bicskát fogjon a másikra.

A játék közben olyan ellesett tevékenységeket gyakoroltak, amelyek később tudásként épültek be a személyiségükbe. A gazdajátékokhoz tartozott a lovazás is. Körmönfont kötő volt a gyeplő, amelyet kenderből készítettek. A játék elmaradhatatlan kelléke volt a szintén kenderkócból készített ostor is. A lovazáshoz két-három gyerek kellett, de egyedül is „lovazhatott". Ha egyes ló volt, akkor a két végén összebogozott kötőt rátették a lóra, felhámozták, mégpedig hátul a nyakra, aztán elővéve a két hónalj alatt hátra, és így fogva a gyeplőt futtatta a gazda a lovat. Ha két ló volt, akkor egy másfél méteres pálca egyik végén megfogta jobbról az egyik, balról a másik ló, hátul volt a gazda, aki irányította hol „csára", hol „hojszra" a lovakat, miközben a felnőttektől hallott szavakkal biztatta őket. Meg is veregette időnként, miként a felnőtt mutatta ki megelégedését az állat iránt, ha jól húztak, ha nem kutyáskodtak. A lovak nevet választottak maguknak, és a gazda ezeken a neveken szólította őket. Az meg különösen értékes ló volt, amelynek csengő is volt a nyakában. A lovak gangoskodtak, trappoltak, nyerítettek, a lovas meg hol biztatta, hol csitította őket sokszor a felnőttektől hallott trágárabb kifejezésekkel is. Még meg is patkolták őket. A gazda kérte a lábát, a ló szépen fölemelte, egy kődarabbal ütögette a sarkát, s ha a ló nem akart állni, akkor biztatgatta, hógatta.

Amikor két lovas összetalálkozott, létrejöhetett a vásár vagy a csere. Ilyenkor dicsérték a lovakat és egymás tenyerébe csapkodva kötötték meg a vásárt, vagy csak cseréltek egy rövid ideig, hogy kipróbálják őket. Az is előfordult, hogy a ló kutyálkodni kezdett, a másik meg rugós volt, ha a közelébe akartak menni. Ha egyedül lovazott, akkor a jobb kezében ott volt a kicsi ostor, amellyel csattintott egyet-egyet maga mellett és nyerítve szaladt. Ősszel a megérett és levágott napraforgóval is lehetett lovazni, illetve szekerezni, melynek az egyenes végét fogta a lovas, és a másik görbült részét maga előtt taszította.

Erre még valamilyen színes papírszalagot is lehetett kötni, tehát feldíszítették a lovat. Réten meg füves udvarokon négykézláb állásban is lehetett lovasdit játszani. Ilyenkor a nagyobb gyerekek voltak a lovak, a hátukon ott ültek a kicsik, akiket bizony sokszor le is vetettek a rakoncátlan lovak. Ebből a helyzetből könnyen át lehetett váltani kutyajátékra, és mindegyik ugatott, sőt be is jelentették, hogy marósak, azaz harapósak, s a feléjük tartó felnőttet is körbe fogva erősen megugatták, aki persze csillapította őket.

Ősz felé a kukoricásokból hazahordott disznótökökkel szintén elfoglalta magát a gyermek. Ezek a nagy tökök voltak a disznók, vagyis a miskák. Ezek között voltak a nagy meghízottak meg a soványabbak, azaz rüdegek, a kisebbek voltak a süldők. Ezeket lehetett görgetni, és a felnőttek használta hívó-terelő kifejezésekkel ismételték: „csika-csika - csika, húj ne, hecc el, ne".

A disznótökök nemcsak disznók lehettek, hanem más nagyobb állatok is. A nagyok voltak a bikák, a kisebbek a tehenek, még füvet is kaptak, vagy éppen legeltek. A bikákkal még meg is szökették a teheneket, azaz fedeztették, ahogy a valóságban is látták.

Vásárt is tartottak és dicsérték az állatot, hogy milyen jó fejős, mennyi tejet ad, megvizsgálták a tőgyit, mert éppen bornyúzó volt, azaz vemhes. A hosszúkás nagy tökök lovak is lehettek - ezekre kényelmesen rá lehetett ülni és lovagolni, persze helyben történt a lovaglás, de azért a lovak vágtáztak és nyerítettek is.

A formás éretlen tökből töklámpát, ördögöt készítettek, amelynek elkészítése kézügyességet igényelt, és a bicsok ügyes használatát. A tök tetejét vagy a száras részét levágták, a beüt kiszedték egy rossz evőkanállal, jól kivakarták és a bicsokkal szemet, recés, azaz fogas szájat meg orrot vágtak. Este meg meggyújtott gyertyacsonkot helyeztek a tökbe, a lemetszett részt kalapként visszatették, és sötétben ezzel ijesztgették egymást és a felnőtteket is, akik persze mindig megijedtek, hogy örömet szerezzenek a gyereknek. A felnőtt passzív résztvevője lehetett a játéknak. Alkalmasint ritkák az esti játékok, ezért megemlíteném itt a tűzkígyózást is. A kenderes szélén levő kenderszálak jó vastagok voltak, és miután kiáztatták ezeket, nem tördelték össze pozdorjává, hanem a rostot lehúzták róla, és így maradt egy szép fehér színű lyukas fás rész, a világló. Ezeket a mestergerendára téve tartották, és ezzel gyújtottak lámpát. A gyufa csak tűzgyújtásra szolgált, így a világlót a kályha tüzénél meggyújtották, és ezzel gyújtották meg a lámpát, aztán elfújták a lángot és félretették. A gyerekek egy-egy hosszabb példányt vettek a kezükbe, este meggyújtották, majd elfújták a lángot, és gyors köröket írva le a levegőben, a parázsló vége kígyózó látványt nyújtott a sötétben. Ez a játék nem volt általános, mert a felnőttek tiltották: „nehogy valamit meggyújtson a gyermek".

A fiúgyermek játékvilágában nagy szerepet kapott az építkezés. Cserépdarabokat gyűjtöttek, kulimázt, azaz maltert kavartak, és kis házat építettek, rakták a falakat, ajtó és ablak helyet is hagyva. Az oldalát, ha elkészült, be is tapasztották, s ha megszáradt, még be is meszelték. A befedés már nem volt ilyen szakszerű, többnyire már nem használható cseréppel fedték be úgy, hogy kettőt szembe összeborítottak.

Gyakori volt az agyaggal való játék, amely lehetett szórakozás és építő jellegű. A gyermekcsapat tagjai elmentek „sárér" a temető útra, ahol kitűnő agyagot lehetett találni, a felnőttek itt téglát is vetettek.

Hoztak egy-egy nagy tömb sárt, azaz agyagot, ezt jól összedolgozták még vízzel, hogy könnyen formálható pépszerű massza legyen belőle. Mikor elkészült, mindegyik választott magának az udvaron egy-egy járdalapként használt sima felületű lapos követ, ha meg nagy volt a kő, akkor többen telepedtek melléje. Elkezdődhetett a puskázás. Az ötlet, mint minden játéknál, alkalomszerű volt, valamelyik bejelentette: „gyerekek, puskázzunk". Az összedolgozott sárból egy öklömnyit leválasztottak, a kövön hengeresre sűrítették, majd kocka formára ütögették, annak a közepére egy lyukat nyomtak a hüvelykujjal, és onnan kezdve balról jobbra haladva a széle felé nyomogatták, mélyítették a fazekasok technikájával, belül mindig a két hüvelykujj, kívül a másik ujjak, így körbe forgatták, közben egyet-egyet köptek bele, hogy simuljon, és ezzel a módszerrel készült el a puskának nevezett edény. Az oldala elég vaskos volt, de a feneke vékony kellett hogy legyen, a teteje pedig egyenletes, hogy majd az ellövéskor feküdje a kő felületét. A lényeg a lövés volt, ezért igyekeztek gyorsan elkészíteni a puskát, még versenyeztek is, hogy kinek lesz meg hamarább. Volt amikor egyszerre, máskor szerre lőtték el a puskát. Az ellövés úgy történt, hogy fölvették a sárpuskát a tenyerükbe, felálltak, beleköptek a puskába, miközben azt mondták: „pű, pű - nagyot szólj", aztán a tetejével lefelé fordítva a tenyérrel gyorsan egy körszerű mozdulatot írva le jó erővel odavágták a kőhöz. A beszorult levegő kipukkasztotta a puska alját, és nagyot szólott. Ezután újra gyúrták a puskát, amellyel órákig el tudtak játszani. A kipattant sárrész sokszor az arcra vagy a fejre esett, odatapadt, de az nem zavarta a kis lövészeket. Ha nem vágta ügyesen oda, azaz fél oldalra esett a puska, akkor nem szólott, ezért nemcsak az elkészített puska minősége, hanem az elsütése is kézügyességet igényelt. Ha téglatest alakúra formálták, akkor két rekeszre osztották, és nagy volt az elégtétel, ha mind a kettő elsült.

Ugyanezzel a módszerrel kotló libát is készítettek, szintén téglatest alakúra, amelyen több fészket formáltak ki, többnyire négyet vagy hatot, és mindegyikbe egy kis sárgolyócskát, azaz tojást tettek, ezt nagyon vékony sárlemezzel lefedték és így vágták a kőhöz. Ahány fészek kilyukadt, és kiugrott a golyó, annyi pipét költött a lúd. Ha megunták a puskázást, akkor állatokat meg edényeket formáltak az agyagból.

Általában csak lovat formáltak, aztán kéázítettek lábost, fazakat, csuprot. Ha megszáradtak, nem volt igazán értékük, mert elhasadoztak, de nem is az volt a lényeg, hanem a megformálás élménye.

A sárból még két ujjnyi kis téglákat is lehetett készíteni, amelyek megszáradva alkalmasak voltak az építkezésre. A gyermekek számára megvolt a felnőtt modell, ugyanis az építkezéshez házilag készítették a téglát, és a gyermekek az ő munkájukat látva, kis téglácskákat szakszerűen „pánkétba" rakták és be is fedték, hogy kiszáradhassanak. A gyerekek a felnőttek munkáját, szaktudását ellesve beépítették a játék struktúrájába, és mindez megkönnyítette a későbbi hasznos munkára való átváltás folyamatát.

A gyerekek mindig igényelték a munkában való részvételt, és ehhez a kicsi szerszámokat, így akarván bizonyítani hasznosságukat. A teljesítményt dicséret követte, tehát sikerélményük volt. A szülő elégtétellel nyugtázta: „már hasznát vehetem". így a legtöbb fiúcskának volt kicsi villája, amelyet fából készítettek, és ezzel ő is forgathatta meg rakhatta a szénát. Ez ugyanis nem volt veszélyes, mint a vasvilla, nem történhetett baleset. A gyerek mindent akart végezni, amit a felnőtt, de ezt játékból csinálta, és a szülők nem is erőltették, hogy huzamosabb ideig végezze, belátták, hogy „megunta a gyermek", amely természetes jelenség, volt. Búzaaratáskor persze, hogy ők is akartak aratni, de sarlót nem lehetett a kezükbe adni, mert még a felnőtteknél is előfordulhatott, hogy elvágták a kezüket, ezért a gyermeknek odaadták a kacrot, fanyelű görbe alakú kést, és ezzel próbálgatták az aratást. A kicsi szerszámok közé tartozott a két ujjnyi nagyságú „kicsifésze", amellyel vékony, kis ágakat föl lehetett darabolni, aztán a kicsi hagymakapával ők is kapálhattak. Ezek a szerszámok félig játékok, félig munkaeszközök voltak, amelyeket a szülők is számon tartottak, értéket jelentettek, s a gyerekek csak a szülők mellett használhatták.

A fiúk különösen szerettek igazi szerszámokkal foglalatoskodni: kalapáccsal szeget elverni, kézi fúróval a deszkába lyukat fúrni, fűrészelni, szeget egyenesíteni vagy harapófogóval kihúzni az éppen elgörbült szeget.

Ezeket többnyire akkor végezték, amikor a szülő nem volt otthon, különben nem mindenki engedte meg ezt a foglalatosságot azzal a kifogással, hogy „az nem játék", hogy „nem teszi a vissza a helyére", azaz elhordozza, kicsorbítja a fúrót, megüti az ujját, de ezek a tilalmak nem hatottak olyan fenyegetően, hogy ne lehetett volna megszegni.

A fára mászás is játék volt, ezt is meg kellett tanulni, ha gyümölcshöz akart jutni a gyermek, de a kisebbek esetében itt is elhangzott mindig a szülői tiltás: „ne mássz, me leesel s kitörik a nyakad, eltörik a karod, kiszakad a nadrágod, letépeted a gúnyád". A fára mászás nem volt könnyű, meg kellett tanulni, hogy miként öleli át a fa törzsét karral és lábbal, és miként kúszik feljebb a törzsön.

Szívesen játsztak a szénában is. Nagyon mulatságos volt a pajta híjáról a csűr földjére rakott szénába leugrani. Ez sok gyermeknek alkalmas terápia is volt a mélységiszony legyőzésére.

Versenyszerű, de pontos bemérést igénylő játék volt a sekély vizű patak tetején a „szövés", amelyet tenyérnyi lapos cserépdarabokkal végeztek. Olyan szögben kellett jó erővel a vízfolyás irányában a víz felületére dobni a cserépdarabot, hogy az súrolva érintse a víz felszínét, és többszörösen tovább szökkenhessen. Minden szökkenés egy szövést jelentett. Az ügyesebb kezű gyerek négyet-ötöt is szőtt, egy cseréppel.

A tél beálltával, amikor benti munkára került sor, a gyerek akkor is megtalálta a szórakozást, a játékot. Törőbúza-fejtéskor a csuszából pajtát épített, amely szintén ügyességet igényelt, hiszen váltakozva kellett rakni a vékonyabb és vastagabb részeket. Az elkészült pajtába juhokként bekerültek a házba behozott gesztenyék, de ezt nem minden szülő engedte meg, legtöbbször kukoricaszemeket rekesztettek be malacokként az ólba. Télen bent a házban könnyen munkálható fenyő lécecskékből faragtak is a fiúk kicsi favágókecskét, kicsi szánkót, kicsi szekeret. Ez utóbbihoz a szülők fűrészeléskor gömbölyű fából kerekeket vágtak. Az asztalosoktól szerzett fenyődeszka-hulladékok kitűnő játékok voltak, amelyekből házat, pajtát, szekeret, tehát mindent lehetett „játékból" építeni. Szintén télen, mikor a férfiak bent kosarat fontak, úgynevezett törőbúzaszedő kosarat „venikéből", azaz iszalagból, akkor a gyermek is mindenáron kis kosarat akart magának. Az apa összeállította a mogyorófából készült kis vázat, amelyet a gyerek befont, neki is sikerült lábosnyi kosarat készíteni, amely óriási élményt jelentett, hiszen hasznos tárgyat, értéket hozott létre. Ezek alapján levonható a következtetés, hogy a gyermeki alkotások kétfélék: a felnőttekéhez hasonló valós, de miniatűr tárgyak, eszközök, melyek konkrét modell alapján készültek el. A többieknél a fantáziának, míg az utóbbinál megfigyelésnek volt nagy szerepe.

A leánykák játékai az asszonyi munka világából inspirálódnak. A házazás a leggyakoribb játék volt, amely még a 70-es években is kedvenc szórakozást jelentett a leánykáknak. Régebb rendszerint a hátulsó tornác vagy a gabonás padlása, a színnek valamely szabadabb sarka szolgált a játék színteréül. Bababútor nem volt, de a gyermeki fantázia mindent elővarázsolt. A széttört virágmintás porcelántányér- meg csupordarabkák, a színes üvegdarabok értékes szerepet kaptak a házban, ezek voltak a díszítő edények. A berendezés változatos volt: két tégladarabra rátett deszkavég volt a tálas, amelyre rá lehetett tenni az edényeket. Egy féltégla lehetett a „füttő", egy másikon elhelyezett deszkadarab az asztal, míg egy sarokban szintén deszkavéggel elkerítve az ágy. A használható edények, üres bokszos skatulyák, orvosságos üvegecskék, kenőcsös tégelyek, lyukas, eldobott pléhcsuprocskák voltak, míg a fűszertartók az üres gyufásdobozok. Evőeszközöknek fapálcikákat neveztek ki, ezzel kavargattak, és a felnőtteket utánozva sürgölődtek, főztek, amelyet „házazásnak" hívtak. A játék közben zajló kommunikációban egymást „komámasszonynak", „kománénak" szólították. A főzéshez vizet, homokot használtak, különböző kéznél levő gyomnövényeket, amelyek közül zeller, petrezselyem, kapor, csombor, saláta, egyszóval minden kikerült.

A szétporladt salétromos tégla pora kiváló paprika volt, a száraz homok volt a liszt is meg a só is, csupán a tartó különbözött. Leveseket, kását, puliszkát főztek, de kenyeret és süteményt is készítettek. Az agyagból, amit a fiúk sárpuskázásra használtak, cipócskákat készítettek, amely alá még káposztaleveleket is tettek, és a napon sütötték meg. Tenyérrel jól ellapítva egyenlő darabokat szeleteltek belőle, azaz tésztalapokat, szintén a napon sütötték, mikor megszáradt, mésszel bekenték - ez volt a krém.

Máskor a tetejére vékonyra sirített rácsokat tettek, ez volt a rácsos tészta. De ugyanígy készült a sajt, a túró vagy a gombóc. Főzéskor imitálták a kóstolgatást, és szakértelemmel állapították meg, hogy hiányzik még egy kis só, paprika vagy éppen ecet. Az ételt egymással is megkóstoltatták, hogy biztosak legyenek a fűszerezést illetően. Játék után az edényeket kiüresítették és elmosogattak. Sokszor vittek egymásnak „pocitát", mert a komámasszonynak éppen kisbabája volt, persze mindez egymástól pár méterre zajlott.

A babázás szintén a fő játékokhoz tartozott, amelyet egyesben is lehetett játszani, de leginkább társasjáték, ha legalább ketten voltak, akkor beindulhatott a kommunikáció. A rongybabát az édesanya, nagyanya vagy nagyobb leánytestvér készítette, aztán a kislányok is megtanulták a babakészítés technikáját. A babának hajat is varrtak kenderből, amelybe szalagot is fontak, de gyapjúból is lehetett hajat tenni. A kenderhaj miatt nevezték a babákat kócbubának is. A babarongyot a varrónőktől szerezték be, azok félre tették a nem használható hulladékot a rokon kislányok számára. Ebből varrtak mindenféle ruhát a babának.

Ehhez szabad volt használni a tűt, a cérnát és az ollót is. így a kislányok az első öltéseket négy-ötéves korukban elkezdték, megismerkedtek a varrószerszámok használatával. Nemcsak ruhákat varrtak, hanem takarót, paplant, párnát is. A pici babát „bepókálták", tisztába tették, etették - mindenben eljátszták az anya szerepét. A korondi fazekasoktól vásárolt cserépbabákat még füröszteni is lehetett. Babát készítettek még csuszából, amelyen maradt még hántalék, amelyet felhasogatva még be is fontak, így tanulták meg a hajfonást. Üzletből vásárolt baba még az ötvenes években sem volt egy kislánynak sem. Az egyik háznál nyaraló városi kislánynak több babája is volt, fiúbabák is meg babakocsi, és az utca leánykái mind odajártak, megcsodálták, és babázhattak ezekkel a szép babákkal ők is.

Mind a babázás, mind a főzicskélés, illetve házazás közben a felnőttek valós életjeleneteit játszták meg, a párbeszéd, az egész kommunikáció ebből inspirálódott. Ilyenszerű szöveg folyt a játszótársak között: „Az uram odavan kaszálni, kell vigyek neki túrós puszkát; az enyém megrészegedett, s nem kap vacsorát; meg kell etessem a kicsit, me' sír." A gyermek ezekben a játékokban a család életét élte meg a játék síkjában, amelyben a tárgyak átértékelődtek ugyan, de a kommunikáció hiteles volt, amelyet nagyon komolyan vettek, és annyira élethűen csináltak, hogy maga a gyermek nem is érezte a cselekvés játék voltát. A valós cselekvésszférából minden átmenet nélkül át tud lépni a játék dimenziójába, nem is lehet határt vonni köztük. A csirkéket megetető kislány, a disznóknak burjánt vagy tököt adó fiúcska ott folytatja a játékot, ahol abbahagyta. A játékban teljesen feloldódik a gyerek, nem görcsöl be, mert valós tiltások, valós felelősség nincs. Megjátssza, hogy felfőzi a tejnek nevezett meszes vizet, és vigyázni kell, nehogy kifusson, de valójában tudja, hogy ez nem következhet be, ellenben a kályhára tett tejet állandóan szemmel kellett tartani, valós odafigyelésre volt szükség.

A nyolc-tíz éves gyerekek szervezésében került sor a lakodalmas játékra, mely szintén a felnőttek életének egy eseményéhez kötődött. Erre vasárnap a vecsernye utáni időszakban került sor valamelyik ház udvarán, ahol tágasabb tér volt. A lakodalmasoknak egy darab kenyeret és egy evőkanálnyi cukrot kellett vinniük. A szakácsok a kenyeret apró darabkákra vágták, ez volt a sütemény, és cukros vizet készítettek, amely a bor szerepét töltötte be. Rendszerint a szín alatt történt a főzés, amelyet előzőleg kisepertek, az ott levő tárgyakról letörölték a port, meglocsolták a földet, tehát ünnepi előkészület előzte meg, amely valójában a játék része volt. Kiválasztották a vőfélyeket, a koszorúslányokat, a násznagyot, a házigazdát, a menyasszonyt és a vőlegényt. A menyasszonynak csipkefüggönyből volt a fátyla, csokrot is adtak a kezébe, aztán elindult a menet az udvaron, ekkor kínálgatták el a süteményt és pálinkás pohárból a cukros vizet. A lakodalmas sereg közben az ekkor szokásos népdalokat énekelte. Elöl mentek a zenészek kórémuzsikával, de előfordult a fésűből készített szájharmonika is. A zenész fiú egy vékony papírt helyezett a fésűre, azt fújta, amely zenei hangokat hallatott. Az esketés után kezdődött ott helyben a tánc, amely egész estig tartott, amikor lámpagyújtásra haza kellett menni.

A kislányok háztartásbeli segétkezése szintén játék indíttatású. A gyúródeszkán tésztát gyúró felnőtt a kislányának is kell hogy adjon egy darabkát, hogy ő is gyúrjon a deszka sarkán vagy a székre tett lapítón. A felnőtt enged a gyerek kérésének, mert huzamosabb ideig elfoglalja magát, nincs baj vele, de ez egyben a munkára való nevelést is szolgálja. A játékhelyzetet bármilyen ötlet vagy egy meglátott tárgy is kialakíthatja, az átváltás semmilyen nehézséget nem okoz, és pillanatok alatt megtörténik. így fordul elő, hogy a tésztát gyúró kislány nem gombócot formál, hanem éppen egy kalapot az akkor megpillantott cicának.

A felnőttek utánzása észlelhető az orvosi játékban is. A beteg lehetett baba, de kisebb pajtás is, aki készséggel vállalta a beteg szerepét.

Az anya elviszi a doktor nénihez, aki kérdez, megtapogatja és gyógyszert is ad. A gyógytabletta papsajt szokott lenni, amelyet be is lehetett venni. A bolondító beléndek magjával még oltani is lehetett, a karra odanyomva rövid ideig meglátszott a helye, mintha tűszúrást kapott volna. így kerültek be a növények a játéktárgyak közé. A pipevirág szárából készült a gyermeklánc, amely nyakba akasztva ékszer volt, a háromszögben összefogott fűszál a szájban áthúzva a kifeszült nyál révén tükör lett, a tátókát etetni lehetett, a pukkantyú (hóbogyó) nyomásra szétpukkant, a bürök szára feldarabolva és a két végén felhasogatva vízbe dobva felkunkorodott, a makkból gyöngyöt lehetett fűzni, az útilapit elszakítva a kiálló levélerek azt mutatták meg, hogy hány óra van, de a bojtorján bogyója kellemetlenkedni volt jó, mert ezt a fiúk dobálták a kislányok hajába, a csihánnal meg ijesztgetni lehetett őket, nagyon mulatságos volt, ahogy szaladva visibáltak.

A gyermek munkaszerű foglalatossága valóban játék jellegű volt. A szülő elfogadta a segítséget, de azt is tudta, hogy hamar megunja, más játék után néz, és ezt meg is engedte. A segítség nagy lelkesedéssel indult, például gyümölcsszedéskor, de rendszerint csak addig tartott, amíg a gyümölcsöt kívánta. A gyermek elég korán meg tudta különböztetni a munkát a játéktól. A szülő a gyermek munkabírását figyelembe véve korán feladat elé állította, s annak elvégzését következetesen megkövetelte tőle. Nyáron a kiscsirkék etetése előbb szórakozás, játék, akkor történik, amikor a felnőttek végzik. Aztán megbízzák, hogy távollétükben ezt a munkát ők végezzék el, hasonlóképpen burjánt adjanak a pípéknek, a disznóknak. Most már játék közben erre is kell gondolni, amely bizony teher, hiszen ha más pajtásnál volt, akkor félbe kellett hagyni a játékot, haza kellett menni, hogy elvégezhesse a feladatát.

Fokozatosan alakul ki a játékvilágból a komoly odafigyelést igénylő cselekvéssor. A kettős tudatállapotban a fikció, a játékszféra lassan leszűkül, és a munkavégzés kerül előtérbe.

A játékban a gyermek másképp éli meg a tér- és idődimenziót is. Mindig az itt és most viszonylatában élnek, azon nyomban az ötlet szülte helyen teremnek. Az átlépést a játékszituációba csupán egyetlen szó jelezheti „a játékból", s már ott is vannak a vásárban, a doktornál, a mezőn, az erdőben vagy átváltoznak állattá, felnőtté. A gyermek a játékban időutas, aki mindig a jelenben utazik.