|
|
A vidék és a falu
Kutatásom helyszíne egy erdélyi kistájegység kevéssé kutatott falva a Kolozsvár, Torda és Enyed városokkal körülhatárolható régióból, amely tulajdonképpen megfeleltethető a történeti Aranyosszéknek1. A Mezőség és az Erdélyi-érchegység2 szomszédsága a helyi kultúra szempontjából legalább annyira fontos, mint az említett városok kulturális és gazdasági szerepe3.
A terepmunka során felgyűlt anyagot a lehető legdiszkrétebben szeretném kezelni, ezért dolgozatomban a falu és a szóba kerülő lakosok valódi neve helyett álneveket fogok használni. A falu neve a dolgozatban Hagymás lesz.
Hagymás nagy falu, több mint 4300 lakosa van. Az 1992-es népszámlálási adatok szerint a lakosság etnikai megoszlása: 3017 román, 1245 magyar, 2 német, 40 cigány és 40 egyéb nemzetiségű. Vallási megoszlásuk: 2818 ortodox, 65 görög katolikus, 106 római katolikus, 616 református, 1 evangélikus, 506 unitárius és 191 egyéb vallású (tapasztalatom szerint neoprotestáns vallások hívei).
A falu a huszadik század második felében két jelentős változásnak volt kitéve: az egyik változási folyamat a kollektivizáció, a másik a migráció. A kollektivizáció jelenségével itt nem szeretnék foglalkozni, hiszen sok más faluhoz hasonlóan zajlott, és a téma szempontjából nincs különösebb jelentősége. A migráció jelenségének is van egy olyan összetevője, ami sok más falura is jellemző: a fiatal lakosságot nagy számban vonzották a környékbeli városok. Szintén hasonló jelenség, hogy 1989 után az elvándoroltak egy kis hányada visszatelepült, és talán százalékban ennél jelentősebb hányada földet megművelni kijár a visszakapott családi földbirtokokra, ezzel egészítve ki megélhetési forrásait.
Az iparosodás és kollektivizáció folyamatával részben összekapcsolódó jelenség a román lakosság jelentős migrációja az Erdélyi-érchegységből városra és városközeibe, ezen belül is az átlagtól elütően magas számban Hagymásra. Ennek a migrációnak két hullámát különíthetjük el a statisztikai adatok és a helybéliek emlékezete alapján. Mivel a statisztikai adatokat csak a népszámlálások éveihez köthetjük, az itt megjelölendő időintervallumok (1941-1966, 1966-1977) nem fedik tökéletesen a migráció kezdeti és végső éveit, csupán keretként szolgálnak. Körülbelül ezer román etnikumú lakossal nőtt mindkét elvándorlási hullám alatt a falu lakossága (1941-ban 997,1966-ban 1929, 1977-ben pedig 2986 román lakosa volt a falunak). Ez a migráció jelentős demográfiai változást eredményezett a faluban, átalakította az etnikai arányokat, és - a gazdasági változásokkal karöltve - a falu státushierarchiáját is, megbontva a régi földtulajdonon és a család presztízsén alapuló szimbolikus hatalmi struktúrát. A falu bennszülött (magyar és román) lakosságában egy elveszett aranykorként él a régi világ emléke, és jellemző rájuk egy közös, az újonnan jöttekkel szemben megfogalmazott identitás.
A havasi román lakosság bevándorlásáról nem csupán a népszámlálási adatokból meríthetünk adatokat, hanem a falubeliek elbeszéléseiből is. Emlékezetük alapján szintén két hulláma volt ennek a bevándorlásnak, és a kettő jelentősen elkülönült az alapján, hogy az új lakosok hogyan jutottak házhelyhez: eszerint, akik az első hullámban jöttek, megvették a házhelyet, akik pedig a második hullámban jöttek, ingyen kapták, a politikai hatalom adományaként — önkényesen kiszakítva egy bennszülött gazda kertjéből. Az elvett telekrészért a gazdák semmilyen kárpótlást nem kaptak 1989 előtt.
A bevándorlás - mértéke és mikéntje miatt is - rengeteg feszültséget keltett a falubeliekben. A felgyülemlett negatív érzések és vélekedések számomra a magyar lakosság részéről ismertebbek, de néhány román lakossal való beszélgetés arról győzött meg, hogy ez nem csak az ő sajátjuk.
Mindezt azért tartottam szükségesnek legalább ennyire részletezni, mert később fontos lesz annak megértésében, hogy miért kapcsolódnak bizonyos hiedelmek a román (és ezen belül is a havasi román) lakossághoz és a román-magyar vegyes házasságokhoz4.
A szocializmus évtizedeitől eltekintve a falu lakosai számára a fő megélhetési forrást a gazdálkodás, ezen belül is a zöldségtermesztés jelentette5. Nagy mennyiségű és sokféle zöldséget értékesítettek a környékbeli piacokon és a nagyobb erdélyi vásárokon6. Az állattartás főleg családi igényeket elégített ki. A baromfi és sertéstenyésztés jelentősebb volt, a szarvasmarha- és lótenyésztés kevésbé. Ez napjainkban még sokkal inkább így van, és a legjelentősebb változás, hogy ökröt már nem tartanak (a régi gazdák esetében még státusszimbólum volt, ma már a traktor az). 1989 előtt a fő megélhetési forrást a gyárak jelentették. A lakosság kisebb hányada a mezőgazdasági termelőszövetkezetben dolgozott.
1989 után a gyárak nagy része csődbe ment, és kevés új munkahely létesült. A vidéken általában nagy a munkanélküliség. Ilyen körülmények között természetes, hogy sokan gazdálkodni kezdtek a visszakapott földterületeken. Ez nem jelent könnyű megélhetést, hiszen amellett, hogy nehéz munkávaljár, és a zöldségek ára alacsony, mivel mindenki ugyanazt termeszti, a környékbeli piacokon nehéz értékesíteni az árut. A gazdálkodás módszerei és eszközei csak kis mértékben változtak. Mind a növénytermesztés, mind az állattenyésztés terén igen kevés a kísérletező kedv, az újítás (ritka az új növények, új állatok bevezetése).
A faluban kevés a gazdasági vállalkozás (több a kereskedelmi, mint az ipari). 1989 után jellemző az iskolázottság növekedése, jóval gyakoribb a felsőfokú végzettség, mint azelőtt. A migráció nagyvárosokba kevésbé jellemző, inkább külföldre, de az elvándoroltak száma (pl. a környékbeli városokhoz viszonyítva) nem jelentős.
A terepmunka leírása
A dolgozathoz végzett terepmunkám (1997-2001) szerves folytatása a szakdolgozatomhoz végzett gyűjtéseimnek (1992, 1993, 1995), de ezúttal intenzívebb volt és jóval tágabb témakörben végeztem7. Másik jelentős különbség, hogy ezúttal a falu egész területéről és lehetőség szerint minél több társadalmi kategóriából választottam beszélgetőpartnereket. Kutatási módszereim: interjúk, kötetlen beszélgetés, megfigyelés. Az interjúkat hangszalagra rögzítettem. Igyekeztem minden beszélgetési helyzetben elérni, hogy zavar nélkül, őszintén nyilatkozzanak az emberek. Kevés fényképet készítettem, és azt is inkább személyes emlékként, illetve dokumentumként, mivel munkámhoz a legfőbb alapot a beszélgetések szolgáltatják: elsősorban nem a rítusok, az aktorok (a mágikus rítust végző személyek) érdekelnek, hanem a gondolkodás, a képzetek, az attitűdök8. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a faluról rendelkezem egyfajta bennszülött tudással, tehát mindannak értelmezésében, amit terepmunkám során összegyűjtöttem, régebbi ismereteimre is támaszkodhatok. Számos rontással kapcsolatos történetet nem (vagy nem csak) kutatóként ismertem meg, ez nagymértékben segített annak felmérésében, mennyire releváns társadalmi jelenség a rontás.
A saját társadalom kutatásának9 megvannak az előnyei és hátrányai. A helyi mentalitás, szokások, emberek ismerete, rokonsági viszonyok, a beszélt nyelvek, a vallások ismerete stb. rengeteget segített a kutatásban. Témám természete viszont éppen az ismeretség miatt a máshol tapasztalható-nál is nagyobb gátat jelentett a beszélgetésekben. A hozzám, mint kutatóhoz és témámhoz való viszonyulás alapján a lakosság erősen megoszlott, erről szeretnék még néhány sort írni.
A falubeli családok közt nyilvánvalóan van státushierarchia. A státus kérdésének részletekbe menő tárgyalása e dolgozatban nem lehet célom. Nyilvánvalóan bonyolult kérdés ezen a falun belül is, főleg a huszadik században végbement változások miatt. A falubeli magyarok és általában a bennszülött lakosság körében ma is érzékelhető a régi gazda családok tisztelete (a földtulajdon, vagyon miatt, és a föld megművelésével kapcsolatos tudás, illetve az e téren elért eredmények miatt). Az ilyen alapú presztízs a földek visszaszolgáltatása után érezhetően teret nyert10. De a helyzetet számos tényező bonyolítja: több havasi származású család földet vásárolt azoktól a magyaroktól, akik különböző oknál fogva eladták; néhány család a szocialista rendszerben szerzett gazdasági és szociális előnyeivel élve jelentős vagyonra tett szert, amit most vállalkozásaiban kamatoztat; a kereskedelmi kisvállalkozások is presztízzsel rendelkeznek; a gyerekek felsőfokú végzettsége és mobilitása is presztízzsel jár. Mindezek figyelembevételével úgy gondolom, nem túlzás alacsony státuszúnak deklarálni olyan személyeket, illetve családokat, akiket a falu lakosai ekként észlelnek, mégpedig úgy tűnik, a következő okoknál fogva: nem rendelkeznek földtulajdonnal, és ha mégis, egy jelentéktelen méretű parcellával, nincs semmiféle gazdasági vállalkozásuk, gyakran munkanélküliek és napszámos munkából és alamizsnából élnek meg, alacsony az iskolázottságuk, rokonsági és baráti viszonyaik csak a hasonló státuszúakkal vannak. Néhány esetben bűncselekmények miatt stigmatizáltak. Nem szeretném viszont azt a képzetet kelteni, hogy a státusz merev fogalom ebben a faluban. Számos apró eltérés észlelhető az általam említett „alacsony státuszúakon", illetve a „gazdákon" belül is.
A dolgozat szempontjából - információtartalma és személyes élményei miatt - igen jelentős anyagot a faluban alacsony státusszal rendelkező családokban gyűjtöttem (de nem kizárólag). Bizalmukat elnyerve megtudhattam, mennyire fontos számukra a rontás (azaz csináltatás) képzete, mennyire fenntartás nélkül hisznek benne, mint ahogy sok más hiedelemben, és ez egyáltalán nem okoz számukra kognitív disszonanciát, hiszen a tudományos nézetek nem ismertek vagy nem relevánsak számukra. Bizonyos értelemben csak az fontos, amit a számukra fontos kapcsolatokban és a számukra fontos tekintélyektől hallanak (ez a tekintély pedig nem ritkán egy ortodox pap, még a magyar lakosok esetében is).
Egész más a viszonyulása a rontás kérdéséhez a régi magyar gazdák leszár-mazottainak. Ők kezdetben nagyon örülnek az érdeklődésemnek, és nagyon nyitottak, mígcsak ki nem derül, milyen kínosan anakronisztikus témában érdeklődöm, éppen náluk, akik a tudomány ismert és deklaráltan hitt mai álláspontjai szerint elítélik, babonának tekintik mindazt, ami a rontással kapcsolatos, és nagyon jól körvonalazódott előítélettel rendelkeznek arról, hogy ebben a románok hisznek, és főleg ezek a havasiak (vagyis a bevándorlottak)11. Ha pedig mindenáron magyarok közt szeretném ezt a témát kutatni, akkor van egy olyan „elmaradottabb" része a magyarságnak, ahol ítéletük szerint sikerrel járhatnék: a székelység. Körükben a néprajznak nincs nagy becsülete, az antropológia ismeretlen fogalom, legfeljebb mint fizikai antropológia ismeretes, és a néprajzon belül is igen silány dolognak számít hiedelmekkel foglalkozni. Ez nem tartozik a kultúra kirakatrészéhez, erre nem lehet büszke az ember, a hiedelmek leplezendő és irtandó tévedések.
A látszat és a nyilatkozatok szintjén tehát a falu ezen rétegében győzött a felvilágosodás. Az emberek büszkék olvasottságukra és tájékozottságukra, biztosítanak róla, hogy tévét néznek, tudományos felvilágosító műsorokat hallgatnak, cikkeket olvasnak, orvoshoz járnak és gyógyszert szednek stb. Nem úgy, mint a szomszéd román asszony. Emellett egyik fontos érvként az jelenik meg, hogy református emberek vagyunk (illetve unitárius), mértékkel hiszünk, nem túlzottan: tehát nem bigottan vallásosak és nem „babonásak", nem élnek mágiával.
Mindezek az érvek finom jelzőtáblái egy féltve őrzött státushierarchiának, ami a falu életében nem játszik vitális szerepet, de ennek a rétegnek az identitásában fontos tényező: az önmaguknak tulajdonított szimbolikus magasabbrendűség. Ez a magasabbrendűségi tudat nem csak a tudásra és a vallásosság „tisztaságára" (vagyis a mágiától, okkult dolgoktól való mentességére) terjed ki, hanem a gazdálkodással kapcsolatos tudásra, a lakberendezésre stb., talán az egész kultúrára. A régi, ,,jó családból való" magyarok egyrészt a „gyenge családoktól", másrészt „a havasiaktól" különböztetik meg magukat értékrendjük és értékítéleteik révén. Ez az a két csoport, amelyik leginkább „hisz" a rontás lehetőségében - a régi magyar gazda családok leszármazottai szerint.
Másrészt előfordul, hogy a faluban marginális státussal rendelkező román immigránsok magukat városinak érzik, és közlik, hogy itt „városon" (pl. a falu egyik olyan mellékutcájában, amit betelepített béresek házai alkotnak) már nem hisznek ilyen dolgokban. Egy példával szeretnék rávilágítani arra, mennyire a homlokzat védelméről van szó (a goffman-i értelemben) ezekben a beszélgetésekben: egy alacsony státuszú öregasszony viskószerű házában voltam, és beszélgettem a nénivel a rontás témájáról, amikor bejött egy kb. negyven éves román szomszédasszony, havasi származású. Szerettük volna, ha belevonhatjuk a beszélgetésbe, az öregasszony is erőfeszítéseket tett a bátorítására, de a szomszéd hajthatatlan volt: azt állította, hogy itt nálunk, városon, már nem hisz senki ilyesmiben, csak a falvakban és a Havason. Vagyis egyrészt magát (és egyben minket is) városinak minősített, ami nem felelt meg a valóságnak, másrészt azt állította, hogy csak a Havason, vagyis a közvélemény szerint elmaradottabb vidéken hisznek a rontásban. Ugyanez a logikája a falu-város megkülönböztetésnek is. Mindez nagyon is megfelel a néprajz előítéleteinek, miszerint a „hiedelmeket" távoli, várostól elszakadt településeken kell keresni, ott is az öreg embereknél12 (vö. régi antropológiai szóhasználat: „vadak", „bennszülöttek". Hagymáson előfordul, hogy „vadakénak hívják a bennszülött magyarok a „havasi mokányokat" vagy éppen „szőrös nyelvűek"-nek).
A státushierarchia és a lenézett-rejtegetett tudás kapcsolatának csak egyik összetevője az, hogy miért és kik nem beszélnek a falubeli hagyományhoz tartozó okkult dolgokról. Az érem másik oldala, hogy ugyanazok az emberek, akik a rontásról és más babonákról, hiedelmekről13 nem beszélnek, vagy nem szívesen, nagyon is szívesen beszélnek a hipnózisról és a szuggesztióról (például az ötvenes években a kultúrházban demonstrációkat tartó bűvészről, vagy olyan történetekről, amikor egy cigányasszony „meghitmotizált" valakit és tetemes mennyiségű értékes holmival távozott a házából). Szívesen beszélnek továbbá az asztaltáncoltatásról és az ufókról, talán mert az ezekkel kapcsolatos hiedelmek a mai öregek gyermekkorában, illetve az utóbbi évtizedekben újdonságnak számítottak, és így kevesebb kritikával és távolságtartással viszonyulnak hozzájuk. Valószínű, hogy a szuggesztióval, hipnózissal, halál utáni élettel, illetve az élet jelenlétével más bolygón kapcsolatos kérdések jelenléte a magaskultúrában, a tudományos kutatásban szintén befolyásolja azt, hogy a fent említett hiedelmeket másképp kezeli ez a réteg. A róluk való beszéddel ugyanis tájékozottságukról tesznek tanúbizonyságot.
|
|