I.     A vizsgált települések

I.a    Farkasd és Negyed társadalmi viszonyai

Danter Izabella

Farkasd és Negyed nagyközségek a Kisalföld északi részén, a Csallóköztől északra húzódó Mátyusföldön a Vág folyó alsó szakaszának partján, fekszenek. A két jelentős történeti hagyományokkal rendelkező község évszázadokon keresztül három vármegye, mégpedig a Pozsony, a Nyitra és a Komárom vármegye határán helyezkedett el. A községek történeti fejlődésében, s ezzel együtt a hagyományos gazdálkodás egyes ágazataiban is nagy változásokat hoztak a 20. század eseményei. A politikai és adminisztratív változások következtében a két község 1918-1938 között a Csehszlovák Köztársasághoz, 1938-1945 között pedig a magyar államhoz tartozott. 1945 óta a csehszlovák, ül. szlovák államkeret részeként fejlődik. Az egymás közvetlen közelében fekvő községek mára már teljesen összeépültek. Farkasd esetében a szomszédos falvak a következők: Alsóhatár, Királyrév, Zsigárd, Sókszelőce, Tardoskedd és Tótmegyer. Negyed szomszédos községei pedig Farkasd, Alsóhatár, Tardoskedd, Tótmegyer, Szímő és Dedina Mládeze. Közigazgatásilag mindkét község a Vágsellyei járáshoz tartozik, és a Nyitra megye területén helyezkedik el.

A szájhagyomány szerint Farkasd község neve a farkas állatnévből származik. A környéken nagyon sok volt a mocsaras, vizes, nádas rész, és ezeknek a területeknek állandó lakói voltak a farkasok. Negyed község nevének keletkezéséről a szájhagyomány két változatban is megemlékezik. Valamikor régen a község mai területére négy halász érkezett. Nagyon megtetszett nekik a terület, mivel halban gazdag volt. Ezért a családjaikkal együtt letelepedtek. Mivel négyen voltak, a zsákmányt négy részre, negyedre osztották. A másik változat pedig a takácsmesterséghez kapcsolódik. A lakosság vászonszövéssel foglalkozott, aminek negyedét be kellett szolgáltatni a zobori apátságnak.

A farkasai református templom 1785-ben klasszicista stílusban épült, mai formáját az 1937-ben történt átépítés során kapta, a Galántai Honismereti Múzeum Fotótára. 8739, Németh Tibor, 1989

Farkasd község elnevezése 1773-tól napjainkig a következőképpen alakult: 1773-tól Farkasd, Farkaschd, 1920-tól, majd 1927-1938 között szlovákul Farkasd, 1938-1945 Vágfarkasd, 1948-tól szlovákul Vlcany. (Majtán 1998, 329).

Negyed község elnevezésének alakulása az utóbbi 230 év alatt a következő volt: magyar nyelven 1773-tól napjainkig Negyed, szlovákul 1920-tól, az 1938-45-ös időszak kivételével, Neded. (Majtán 1998, 197)

A negyedi Szent Mihály arkangyal tiszteletére 1780-ban klasszicista stílusban épített római katolikus templom, a Galántai Honismereti Múzeum Fotótára, 8725, Németh Tibor, 1989

Mindkét település szerkezetének alakulását évszázadok folyamán a Vág folyó medrének változása befolyásolta. Farkasd és Negyed községek halmaztelepülésekként alakultak, az utcák formálódásánál figyelembe véve a kevésbé   vízjárta  területek  kihasználását. A belterületek egyes részeinek elnevezései gyakran árulkodnak eredetükről. Ezek részletes leírását a Függelékben, Nagy Endre Farkasd bel- és külterületének földrajzi nevei és Negyed bel- és külterületének földrajzi nevei című tanulmányaiban találhatjuk  meg.   A  községek jelentősebb részét az északnyugat-délkelet irányban húzódó szárazföldi útvona és a római katolikus ill. református templomok képezik.

Afarkasdi Szent József tiszteletére felszentelt római katolikus templom 1803-ban épült klasszicista stílusban,  Galántai Honismereti Múzeum Fototára, 27016, Keppert József 2005

A lakosság lélekszámát tekintve mindkét község 1948-ig a legnagyobb létszámú  települések  közé  tartozott  a  Vágsellyei járásban.   A   lakosság létszámának alakulását a 19. század közepétől napjainkig terjedő időszakban a következő táblázatban és ábrán találjuk (-1977, 288-289,-1978, 274-275):

Lakóház a 20.  század elejéről, Negyed,  a  Galantai Honismereti Múzeum Fotótára, 7582, Németh Tibor, 1990

A lakosság létszámában a 20. század első felében csak kisebb változásokat tapasztalhatunk. Az 1960-as évektől napjainkig mindkét községben a lakosság száma nagyjából az egy negyedével csökkent.

A legrégibb lakóházak sövényfalúak voltak. A 19. század végétől inkább a rakott fal alkalmazása terjedt el, majd a 20. század első felében a vályogtéglák gyártása volt az elterjedtebb. A vályogot a Vágparton vetették, a sárba lovakkal polyvát gyúrattak, majd deszkából készített ráma segítségével egyforma nagyságú téglákat formáztak, amelyeket a napon megszárítottak.

A 20. század első évtizedében Farkasdon 41, Negyeden 20 kőből és téglából épült lakóépület állt. Kő- vagy téglaalappal vályogból és sárból készült lakóház Farkasdon 137, Negyeden 97 volt. Vályogból és sárból készült a lakóházak nagy többsége, Farkasdon 716, Negyeden 708. A tetőfedés anyaga ebben az időszakban legtöbbnyire a nád volt (Farkasdon 568, Negyeden 379 esetben). Zsindelytetővel Farkasdon 106, Negyeden 249 lakóház rendelkezett. Ezen kívül Farkasdon 221, Negyeden 197 cseréppel fedett épületet találtak. (-1902, 96, -1912, 142) Farkasdon 1938-ban 1247 lakóházat tartottak számon, Negyeden pedig 1009 lakóház volt. Az 1880-2001- es időszakban a lakóházak számát mindkét községben a következő grafikon és táblázat mutatja be. (-1882, 191, -1895, 940, -1902, 99, -1946, 222, -1992, 82-83, -2002, 134)

Az 1920-as évek elejétől a lakóházak száma ugrásszerűen megnövekedett. Farkasdon a földreform idején 153 építkezési telket, 1927-ben az önkormányzat jutányos áron Baláta részen építkezési telkeket biztosított. A lakóházak számának növekedése fokozatosan megszüntette a családokon belül a több generációs együttélését. (Bukovszky 2002, 119).

A települések lakossága a második világháborúig, a körülbelül egy százalékot kitevő szlovák,  német és egyéb nemzetiség mellett,  magyar nemzetiségű volt. Az 1945-47-es években megvalósult csehországi deportálások, a csehszlovák-magyar lakosságcsere és a betelepítések nagy változásokat hoztak a lakosság nemzetiségi összetételében. A települések lakosai nemzetiségi megoszlásának változását az elmúlt száz év folyamán az alábbi táblázatok mutatják. (-1882, 191, -1902, 95, -1912, 142, -1939, 71, -1992, 81, -2002, 135)

Az 1938-as adatok szerint Farkasdon a magyarság a lakosság 98,9 %-át, Negyeden 99,7 %-át képezte. A 2001-es adatok alapján a lakosság nemzetiségi megoszlása Farkasdon: magyar 72,42 %, szlovák 25,45 %, cseh 0,23 %, roma 1,70 %, egyéb 0,20 %., Negyeden: magyar 62,39 %, szlovák 31,09 %, cseh 0,35 %, roma 5,95 %, egyéb 0,22 %.

A negyedi református templom 1937-ben a korábbi templom helyén épült, a torony 1784-ből származik, a Galántai Honismereti Múzeum Fotótára, 8703, Németh Tibor, 1989

A két község lakosságának vallási megoszlásában rokon vonásokat találunk. Mindkét faluban 1945-ig többségben a református vallásúak voltak, mellettük számottevő római katolikus közösség élt. Emellett 4-5 %-ot képeztek az izraelita vallású lakosok, és nem egész 1 %-ot az evangélikusok és a néhány görög katolikus. Az 1945 utáni években nagy változás mutatkozott a lakosság vallási összetételében. Az 1947-ben itt letelepedő magyarországi szlovákok nagy többsége evangélikus vallású volt, a Magyarországra áttelepített magyarok pedig leginkább református vallásúak voltak. Ennek alapján a legmarkánsabban a református közösség létszáma csökkent, és megjelent a szlovák evangélikusok közössége. Farkasdon 1969-től  evangélikus  imaház  ad otthont a  szlovák nyelvű hívő  közösségnek.

Negyeden az evangélikus templom 1972-ben épült fel. A két község lakosainak összetétele vallási hovatartozás szerint az 1880-tól napjainkig terjedő időszakban a következőképpen alakult. (-1882, 191, -1902, 95,-1912, 142, -1939, 71, -1992, 81, -2002, 135)

-ismeretlen, baptista, jehovista, metodista, nem hivő

Farkasd és Negyed lakosságának túlnyomó többségét mindenkor a mezőgazdasággal foglalkozó és abból élő családok alkották. A 20. század első felében végig megmaradt a földművelésből élők igen magas aránya. Az 1910-es és 1938-as statisztikai adatokban csaknem egyforma mutatókat találunk. Farkasd   esetében   1910-ben   5391   lakosa   volt   a   községnek.   Ebből   a mezőgazdaság, a kertészet és az őstermelés egyéb ágaiból élt 4310 személy, ami 80 %-ot tett ki. 1938-ban, amikor a lakosság száma 5410 volt, ez a mutató 82 % volt. Az iparban 1910-ben a lakosság mintegy 9 %-a, 1938-ban 8,4 %-a dolgozott. A 20. század első felében a kereskedelem és hitel, a közlekedés és véderő, valamint a közszolgálat és szabad foglalkozásban a lakosságnak egy-egy százaléka dolgozott. A napszámosok száma 1910-ben 115, 1938-ban 25 volt. A házicselédek száma 1910-ben 59, 1938-ban 37 volt. Az egyéb ismeretlen foglalkozásúak száma 1910-ben 135, 1938-ban 111 volt. Farkasdon a földbirtokkal rendelkezők száma 1938-ban 1232 volt. A község határának nagysága ekkor 3976 ha volt. (-1912, 143, -1939, 70) Negyed esetében 1910-ben 4479 lakosa volt a községnek. Ebből a mezőgazdaság, a kertészet és az őstermelés egyéb ágaiból élt 3631 személy, ami 81 %-ot tett ki. 1938-ban, amikor a lakosság száma 4798 volt, ez a mutató 78 % volt. Az iparban az 1910-1938 közötti időszakban a lakosság 10 %-a dolgozott. A kereskedelem és hitel, a közlekedés és véderő, valamint a közszolgálat és szabad foglalkozásban a 20. század első felében a lakosságnak egy-két százaléka dolgozott. A napszámosok száma 1910-ben 35, 1938-ban 46 volt. A házicselédek száma 1910-ben 48, 1938-ban 33 volt. Az egyéb ismeretlen foglalkozásúak száma 1910-ben 102, 1938-ban 190 volt. Negyeden a földbirtokkal rendelkezők száma 1938-ban 880, a határ nagysága pedig 3601 ha volt. (-1912, 143,-1939,70)

Az 1871. évi törvények értelmében Farkasd elvesztette mezővárosi rangját, s a nagyközségek csoportjába tartozott. (Gál 2002, 86)

A 19. század második felében mindinkább hátráltatták a gazdasági fejlődést a gyakori árvizek. Farkasdon az árvíz nagyobb katasztrófát 1856-ban, 1876-ban, 1888-ban és 1894-ben okozott. (Borovszky 1899, 153) Negyeden 1894-ben az árvíz 256 házat és hozzá tartozó épületet döntött romba. (Borovszky 1899,155) Az első törekvésekről az ártér és a töltések kiépítésére vonatkozóan a Vág mindkét partján 1863-ból tudunk. Az 1880-as években sikerült megalapítani a Vág-balparti és Vág-jobbparti ármentesítő és belvizszabályozó társulatokat. A folyammérnökség 1895-ben kezdte meg a folyó egységes szabályozási terveihez szükséges felvételek készítését. Nyitra megye területén a Vág-jobbparti ármentesítő és belvizszabályozó társulat irányította azokat a munkálatokat, amelyek a Vág, a Kis-Duna, Dudvág és a Feketevíz környékén elterülő termékeny területek lecsapolását biztosították és a községek árvizektől való fenyegetettségét megszüntették. A vízlefolyási viszonyok javítása érdekében állami költségen valósult meg a Vág medrének szelőczei és farkasdi átmetszése. (Borovszky-Sziklay 1899,408)

Komp a Vágón, Farkasd, a SzTA Etnológiai Intézetének Fotótára, 24176, Ludovít Neufeld, 1971

A 19. század végén az állami közutak közül Nyitra megyében a farkasdi és negyedi lakosság számára a komárom-kálna-garamberzenczei közút volt elérhető, mégpedig a farkasdi-surányi közúton át. Negyed irányából Farkasdon ágazott el a Galánta felé vezető közút is. Surány felé a Vág folyón a Farkasd község által fenntartott kompon átkelve, majd Tótmegyertől vasúton, ill. közúton lehetett továbbhaladni. Farkasd-Szered irányába is megfelelő sík jellegű közút vezetett. Ezek a közutak és a hozzájuk csatlakozó vasútvonal Farkasd és Negyed községek kerti terményei árusításának főcsatornáját képezték. (Borovszky 1899, 415-416) A Vágón működő kompok nemcsak a távolabbi célpontok elérésénél voltak fontosak, hanem a folyó túlsó felén lévő határrészek megközelítése érdekében is, elsősorban Negyed esetében, ahol két helyi jellegű komp működött. Ezeket Alsórévnek és Felsőrévnek nevezték. A komp petróleumlámpákkal való kivilágításáról a révészek gondoskodtak. A közlekedés szempontjából lényeges változást hozott a két község életében a Vágsellye-Negyed útvonalon kiépített helyi érdekű vasút, melyen 1909-ben indult meg a forgalom. Ezzel a községek lakóit vasúti közlekedés kötötte rá a Bécs-Budapest vasútvonalra. (-2002,100) A 19. század végén mindkét községnek saját postája, távírója Farkasdnak helyben, Negyednek pedig Tótmegyeren volt. (Gál 2002, 100, Borovszky-Sziklay 1899, 154-155)

A    révész   épülete,    Farkasd,    a   SzTA    Etnológiai Intézetének Fotótára, 24170, Ludovit Neufeld, 1971

A 20. század első felében a községek élén a községi bíró állt, akinek a munkáját a képviselő-testület segítette. A bíró mellett fizetett tisztséget viselt a két helyettes bíró, a községi pénztáros, a közgyám és a községi gazda. A községi alkalmazottakat a községi szegődményesek és szolgaszemélyzet alkották. 1929-ben Farkasdon 4 mezőőrt, 3 pásztort, 3 kisbírót, 2 révészt és 2 éjjeliőrt alkalmaztak. (Bukovszky, 2002, 110-111).

Farkasdon a református egyház már a 16. század végén iskolát működtetett. A helyi katolikus egyház a 18. század elején fiókegyházként a szímői anyaegyházhoz tartozott, majd 1761-1808 között a negyedi katolikus anyaegyház filiálja volt. A negyedi katolikusoknak már 1701-ben volt iskolájuk. (Borovszky 1899, 154) Farkasdon katolikus iskolát 1772-ben a negyedi plébános itt álló házában rendeztek be. Az első önálló katolikus iskola Farkasdon 1779-ben kezdte meg működését. (Nóvák 2002, 183-184) A római katolikus egyház a 19. század végén itt óvodát is működtetett. Az óvoda fenntartója 1908-1928 között a község volt. (Bukovszky 2002, 124)

Farkasdon és Negyeden a 20. század első felében a katolikus, a református és izrealita felekezeti magyar nyelvű iskolák mellett a jótékonysági, érdekvédelmi, vallási, kulturális, közművelődési egyesületek tucatja működött. A 19. század végétől Farkasdon a helyi római katolikus tanító Klinda Károly a helybeli földművesekből álló négyes férfikart, valamint temetkezési egyletet alapított. (Gál 2002, 102) Az Önkéntes Tűzoltó Testület, még a 19. század végén elkezdte működését mindkét községben. Farkasdon a Földművelési Minisztérium által 1905-ben községi könyvtárat hoztak létre. A Csehszlovák Vadászszövetség megalakulása után 1921-ben megkezdte működését a farkasdi, majd a negyedi vadászegyesület is. Farkasdon és Negyeden 1925-ben megalakult a Galánta-Vágsellye Járási Magyar Kisebbség Közművelődési Egyesületének szervezete. Római Katolikus Temetkezési Egylet mellett Farkasdon a reformátusok is működtettek temetkezési egyletet. Az Izraelita Jótékony Női Egylet 1930-tól működött itt. (Bukovszky 2002, 126) Farkasd-Negyedi Sport Club néven 1926-ban a két község közösen labdarúgó egyesületet hozott létre. A csehszlovákiai magyar cserkészmozgalom két jeles képviselője Ölvedy László és Kessler (Balogh) Edgár 1926-ban Farkasdon és Negyeden jártak a brünni műszaki főiskolások Szent György Körének megbízásából az ország első falusi cserkészcsapatának megalakítása céljából. (Bukovszky 2002, 131). Negyeden a Rákóczi Ferenc és Farkasdon a Petőfi Sándor raj kezdte meg tevékenységét. (Fogarassy 1992, 25) A Haladó Iparoskör 1920-tól, a farkasdi keresztyén Ifjúsági Egyesület 1925-től a Szlovenszkói Katolikus Ifjúsági Egyesület 1935-től, a Szlovenszkói Magyar Kultúregyesület 1930-tól, a Csehszlovák Vöröskereszt Vágsellyei járási fiókegyesület helyi bizottsága Farkasdon 1934-től kezdte meg működését.  (Bukovszky 2002,   128-130) Az  1930-as években Farkasdon nagyon népszerű volt a műkedvelő színjátszás és 1931-ben megnyílt a mozi is. (Bukovszky 2002, 131)

Farkasd a szomszédos Negyed községgel egy orvosi körzetet alkotott. Farkasdon a 19. század második felében már körorvosi székhely működött. A 20. század első felében Farkasdon ezen kívül még két magánpraxist folytató orvos is dolgozott. A körorvos 1918-1927 között Negyeden működött, majd 1928-től ismét Farkasdon kapott helyet. Farkasdon a községi bábákon kívül magánszülésznők is működtek. (Bukovszky 2002, 120) Gyógyszertár működését Farkasdon 1899-ben engedélyezte a belügyminisztérium. (Gál 2002, 99)

A két községben az ipari ágazatok közül a téglagyártás már 1871-től folyt, Negyeden falerakat, olajütő és az 1939-től napjainkig dolgozó káposztasavanyító működött. (-1977, 289, -1978, 275) A helyi ipari termelés részére megfelelő értékesítési lehetőséget biztosítottak a környező községek, valamint a Farkasdon évente 6 alkalommal megrendezett országos kirakodó-és állatvásárok. A Vágsellyén, Galántán és a vidék más nagyközségeiben megrendezett vásárok közül a farkasdi a legkisebbek közé tartozott. Farkasdon és Negyeden a mezőgazdasági termelésre támaszkodó élelmiszeripar tudott gyökeret verni. Nélkülözhetetlen volt a malomipar, amelyet a Vág bal partján álló hajómalmok képviseltek. Az 1930-as években két hajómalom működött Farkasdon, mégpedig Czuczor Lajos és Szórád Béla tulajdonában. A Vág holtágának Malomszög nevezetű részén 7 negyedi vízimalom működött. Az utolsó, melynek tulajdonosa Takács Albert volt, 1935-ig őrölt. Legtovább a szímői Kosík hajómalom működött a Vágón, ahová 1955-ig hordták a gabonát darálni. 1921-ben Anda Károly és társai Hengermalom és közkereseti társaság néven megindították Farkasdon a műmalom működését. A malom saját szükséglete mellett közvilágításra is termelt áramot. A negyedi műmalom a község legnagyobb gazdáié volt, és részvénytársaságként működött. A negyedi nagygazdáknak még a szímei malomban is volt részük. 1908-ban megalakultak a Hangya Magyar Gazdaszövetség Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezete tagszövetkezetei. A szövetkezet célja, hogy tagjait olcsó és jó minőségű háztartási és gazdasági fogyasztási áruval lássa el, és a tagok termékeinek eladását közvetítse. 1918 után a galántai központú Hanza Szövetkezeti Aruközpont vette át a szerepét. 1933-ban a farkasdi tagszövetkezet a 7. legsikeresebb volt a 168 tagszövetkezet közül. 1939-ben Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezetté alakult át. A zöldségfélék értékesítésének céljával alakult meg 1939-ben a Vágfarkasdi Terménykereskedelmi Kft., majd a MátyusfÖldi Gazdák Termelő és Értékesítő Szövetkezete 1943-ban. (Bukovszky 2002, 138)

Elismervény gabona átvételéről, Farkasd, 1931, GHM E-8089/14

Műmalom, Farkasd, a Galántai Honismereti Múzeum Fotótára, 8766, Németh Tibor, 1989

I. b Farkasd és Negyed néprajzi jellemzése a hagyományos gazdálkodás tükrében

Danter Izabella

Farkasd és Negyed községek népi kultúrájának jellemzése során figyelemmel kísérhetjük azokat a sajátosságokat, amelyek mindmáig rányomták bélyegüket az itt élő lakosság életformájára. A földművelés és állattartás mellett a zöldségtermesztés és a vele kapcsolatos kereskedelem szerzett a múltban hírnevet messze földön a községeknek. Ezek a gazdasági ágazatok egyrészt hozzájárultak az életmód gyors polgáriasodásához, másrészt megtanították az ittenieket értékeik megbecsülésére, elődeik tiszteletére. A helyi népi kultúra sokrétűsége példaértékű, nem véletlen tehát, hogy az elmúlt évtizedekben, kisebb-nagyobb mértékben több kutató figyelme irányult rá.

Az itt élő lakosság körében a vizes határ lecsapolása előtti időszakban nagy jelentősége volt a zsákmányoló gazdálkodásnak. Valószínűleg ehhez kapcsolódik az a falucsúfoló, amely így szól: Farkasdi guvat, Zsigárdon ugat. (Bakos 1942a, 33) 1 A határ dombosabb részein a jobban jövedelmező, de munkaigényes növények termesztésével foglalkoztak. Fényes Elek a következőképpen jellemezte a farkasdiakat: ,JCáposztályokkal, mely igen híres, továbbá hagymával, répával és más kerti zöldségekkel, igen nagy kereskedést űznek." (Fényes 1851, II. 6) Negyedről pedig ezt olvashatjuk: "Határa nagy kiterjedésű és termékeny: bővelkedik búzával, zabbal, árpával, kölessel, kukoriczával, szénával, náddal, sat. - Legelője bőven lévén, sok marhát, lovat, juhot tart. Káposztával, hagymával, s más zöldséggel szintúgy kereskednek, mint afarkasdiak." (Fényes 1851, III, 135) Farkasdtól Szímőig a Vág mindkét partján kerti művelésre kiválóan alkalmas földsáv húzódott. Ebben a gyakran és bőven trágyázott földben a káposztát legfeljebb krumpli vagy más zöldség (sárgarépa, vöröshagyma) váltotta egy-egy évre. Az itt termett káposzta "száza egy forinttal mindig drágább, mint a másutt termetté." (Fényes 1837, II. 258) E zöldségtermesztéssel foglalkozó vidék sajátosságai, jelen kutatásunkat megelőzően, megfelelő alapossággal nem kerültek feldolgozásra, utalásokat reájuk a néprajzi irodalomban azonban bőven találunk. A Bakos József szerkesztésében megjelent népélettel, néphagyományokkal foglalkozó kötetekben található falucsúfolók, babonák, és népszokás leírások között olvashatunk e témába vágókat is, melyek szerint: "Farkasdon még a gyerek is mondja: Rípát, gyükeret, hajmát vegyenek!" (Bakos 1942a, 32-33).

Egy másikban így csúfolták a farkasdiakat:

„A farkasai templomba.

Még a pap is azt mondja:

Rípát, gyükeret,

Hajmát vegyenek! „

(Gágyor 1986, 73) Gágyor József mátyusföldi falucsúfolóinak felsorolásában említi, hogy a farkasdiakat hajmásoknak, a negyedieket káposztásoknak nevezik a környező falvak lakói. (Gágyor 1986, 66) Egy másik falucsúfoló Negyedet, mint kákós falut említi, amely a mocsaras, náddal, gyékénnyel, sásféle vízinövényekkel borított határra utalhat. (Gágyor 1986, 66) Az egykori szorgalmas zöldségtermesztő farkasdiakat terményeikről (sárgarépa, petrezselyem, vöröshagyma, stb.) a vidék községeiben jól ismerték. Szívesen vásároltak tőlük. Alsó- és Felsőszélül a vöröshagymát farkasai szalonnának is nevezik. (Gágyor 1986, 73) Vágán az áruikkal házaló farkasdiakat a gyerekek így csúfolták: ,£árgarípát, gyükeret, nyakatokra kötelet!" (Gágyor 1986, 73) Vághosszúfalun pedig a következőképpen jellemezték a farkasdiakat: ,farkasdiak nem emberek, hanem huncut gazemberek. " (Gágyor 1986, 73)

A farkasdi lakodalmi szokások egy mozzanatában szerepet kapott a sárgarépa. Sárgarépából pecsétet faragtak annak a levélnek a lepecsételéséhez, amelyet a lakodalmi menet kiváltása érdekében a női ruhába öltözött legények, maskarások adtak át a vőlegénynek, aki borral és pénzzel váltotta ki a lakodalmas menet előtt átkötött utat. (Bakos 1942a, 42.)

A sárgarépa, mint kellék a farsangi tőkehúzás során is megjelent. A Farkasdon máig élő szokás hamvazószerda napjához kapcsolódik. Fiatal legények, fiatalabb és idősebb házasemberek alkotják az alakoskodók, maskarák csapatát, amely a délelőtt folyamán hangoskodva házról-házra jár. A csapat előfutárai az első dorongullók (dorongosok), a menet élén a menyasszony a vőlegénnyel karonfogva mennek. Őket a harmonikus kíséri. Majd a tyúkkosaras és az írnok következik. Oldalról a középső dorongullók (dorongosok) fogják közre őket. A tőkehúzó és a hátulsó dorongullók (dorongosok) zárják a sort. Az udvarra beérve a menyasszony a vőlegénnyel a harmónikaszóra táncra perdül, a dorongosok pedig a tőkehúzót dorongjaikkal böködik, csúfolják. A farsangi maskarák a háziaktól pénzt, bort, tojást, szalonnát, és kolbászt kapnak, melyet a tyúkkosaras gyűjt össze, és az írnok jegyez fel. Az első, a középső és a hátulsó dorongosok öltözéke alapjába véve egyforma. „A különbség csak annyi, hogy az első dorongos a gatyamadzag végéhez egy sárgarépaszerű tárgyat köt, amely menet közben huncutul fityeg a hasa alatt. " (Mórocz 1979, 206)

Nagy magyar értékeink védelmében és szolgálatában című kötetben farkasdi babonák egész sorát találjuk, amelyek között sok vonatkozik a gazdálkodás egy-egy területére. "Tyúkültetéskor a gazdasszony a tojásokat kalapban viszi a fészekbe, hogy fiasak legyenek. Ha valahol tyúkot vesznek, azt a gazdasszony háromszor megforgatja a lába körül, hogy megszokja új gazdáját. Ha valaki előtt az országúton nyúl szalad keresztül, akkor nem lesz szerencséje. Kiscsikonak vagy kisborjúnak piros szalagot kötnek a nyakába, hogy meg ne igízzék. Ha valaki megnéz valamilyen állatot, azt megköpdösi, hogy meg ne igízze. A gazdaember, mielőtt vásárra menne, a lovai előtt az ostornyéllel keresztet vet és megemeli a kalapját, hogy szerencsésen járjon. Naplemente után nem szabad kidobni a szemetet, mert a szeméttel kidobják a szerencsét is. Ha a gazda tehenet vesz, akkor az utcaajtóba szakácskötényt terítnek és azon vezetik be a tehenet, hogy a haszon a háznál maradjon. Ha a tehénnek fáj a tőgye, akkor napkelte előtt új nyírfasöprővel verik az istálló ajtaját és aki először bemegy az udvarukba, arra fogják, hogy az rontotta meg a tehenet. A gazdaembertől, ha megkérdezik, hogy hová megy és megmondja, akkor nem lesz szerencséje" (Bakos 1942b, 85-86.) Amelyik csibe Jakab-napra kelt ki, az gyorsan megnőtt. Az állatokat, ha megigézték, emberi vizelettel szöktették meg, hogy jobban legyenek, meggyógyuljanak. Ezek a hiedelmek is azt bizonyítják, mily nagy jelentőséget tulajdonítottak a szerencsének a gazdasági élet különböző területem, mint pl. a baromfitartás, a vásározás, az állattartás, az állatok igézése és megrontása, stb. területén. Az itt élő emberek szorgalmának, sikereinek és gazdasági életének jellemzéséhez sokféle szólás kapcsolódik. Azt az embert, aki jól megélt, a bajból, ínséges helyzetből ügyesen ki tudott kerülni, így jellemezték: Tud magán fordítani, Tudja (Nem tudja) magát kormányozni. Arra a dologra, ami szaporodna, de egyidőben észrevétlenül elveszik, eltűnik, azt mondták, hogy "Úgy női, mint a Pálék vesszeje" (Nőtt, de mindig lelopták). (Bakos 1942a, 8)

Hofer Tamás a magyar kertes települések elterjedését és típusait vizsgálva 1956-ban végzett néprajzi terepkutatást Negyeden. A 19. századi katonai térképeken látható ábrázolás szerint a község lakóházai a Vág nyugati, akloskertjei pedig a keleti partján vannak feltüntetve. Nyugat felől, a falu oldalán terjedelmes községi legelő, nagy káposztásföldek és kaszálók, keleten, az aklok oldalán szintén jelentős káposztáskertek és kaszálók voltak. Itt terült el a szántóföld túlnyomó része. (Hofer 1959-60)

Farkasd község az 1960-as években a magyar, az 1970-es években a szlovák néprajzi atlasz kutatópontja volt, s így egyebek között a hagyományos gazdálkodása jellemvonásainak kartográfiai módszerrel való feltérképezése is megvalósult. (-1987, -1990) E kutatások eredményei a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoportjának, ill. a Szlovák Tudományos Akadémia Etnológiai Intézetének adattárában találhatók. Farkasd község történeti fejlődését és népi kultúrájának jellegzetességeit önálló monográfia mutatja be. (Nóvák szerk. 2002) Farkasd és Negyed népi kultúrájára vonatkozó néhány adat található még a budapesti Néprajzi Múzeum adattárában is.2

Farkasd és Negyed hagyományos népi kultúrája sok tekintetben mutat azonosságokat és különbözőségeket is. A 19. századi adat a következőket állapítja meg: "Érdekes a különbség a szomszédos Farkasd és Negyed közt. A tiszta magyar Farkasdon az egyszerű, leginkább sötét szoknya, a hímzés hiánya jellemző, Negyeden már a különböző színű selyem pruszlik és drága kacza a nők tetszésének tárgya. " (Borovszky-Sziklay 1899, 183)

A két nagyközségben általában nagy létszámú családok éltek, egy-egy családban 3-6, néhány esetben 9-12 gyermek is volt. Több gyermek esetén a legrátermettebb maradt a gazdaságban, a többinek igyekeztek jó szakmát adni a kezébe, ill. tehetségük szerint taníttatni. A 20. század elején divatba jött az egyke, leginkább a református családoknál. A vallási és territoriális endogámia mindkét községre egészen a 20. század közepéig jellemző volt. A szülők, a tanítók és az egyes egyházközségek képviselői ügyeltek arra, hogy a fiatalok szórakozási, ismerkedési lehetőségei adottak legyenek a felekezeten belül. A legények csaknem kivétel nélkül helyben házasodtak és a vallásilag vegyes házasságok sem voltak kívánatosak. Igyekeztek a vagyoni helyzetüknek is megfelelő párt keresni a községen, ill. a községek egy-egy részén belül. A községekben elegendő munkalehetőség volt, ezért az itteni legények, leányok szolgálatra csak ritka esetben jártak el más vidékekre. Napszámba, idénymunkára a Bábi pusztára, a Buffa majorba jártak, vagy hónaposként dolgoztak a Pikó és a Zsófia majorban, valamint Keresztúron. Farkasdra és Negyedre szép számmal jártak szolgálatra legények és leányok a környező falvakból, elsősorban Peredről, de Szímőről és Kamocsáról is.

A farkasdiak többre tartották magukat a környező falvak lakosságánál. Magukat haladóbb szellemüeknek vélték, ahol a polgári divat korábban meghonosodott, mint a szomszédos Negyeden. Ennek a nézetnek a kialakulásában minden bizonnyal szerepet játszott a kisnemesség nagyobb száma is, elsősorban a reformátusság körében.

Az 1969-ben megalakult Galántai Járási Honismereti Múzeum (jelenleg Galántai Honismereti Múzeum) néprajzi gyűjteményébe a két községből sokrétű tárgyi anyag, korabeli iratok és fotódokumentáció került, amelyek részletesen dokumentálják a népi kultúra egy-egy témakörét.

1. Guvat - nádasokban, mocsarakban élő, hosszú csőrű, gerle nagyságú költöző madár (Rallus aquaticus)
2. Atkáry    Gyula-Molnár   Benő:    Negyed   község    1701-1825    közötti jegyzőkönyve Izsák József: Eredeti népi kézirat. Negyed. Anda Lajos: Népdal, 1890, Farkasd Molnár Benő: Dereglyézés a Vágón, Néphit, Negyed, Farkasd, stb.

I. c    Farkasd és Negyed hagyományos gazdálkodása a levéltári adatok tükrében

Nóvák Veronika

A Vág és a Kis-Duna által bezárt területen élő emberek sorsát az elmúlt évszázadok során nagyban befolyásolta e két folyó. Mederváltozásaik, áradásaik hozzájárultak a térség gazdasági lehetőségeinek alakulásához. Az életadó, de ugyanakkor gyakran pusztító víz jelenléte, valamint a térség geológiai adottsága, a homokos talaj keveredése az árvizek hordta iszappal, elősegítették, illetve hozzájárultak a mezőgazdasági termelés fejlődéséhez. A különböző gazdasági ágazatok kialakulását, fejlődését a természeti körülményeken kívül elsősorban az egyes településeknek a középkori és újkori társadalmi hierarchiában elfoglalt helye befolyásolta. A gazdasági fejlődést elősegíthette, de ugyanakkor hátráltathatta is a települések jogi függősége valamely más jogi személyiségtől. A 19. század közepéig minden település életében meghatározó tényező volt a földesúrtól való függés, a földesúr és a település viszonya, valamint a földesúr elvárása a településsel szemben. A gazdasági fejlődést ugyanakkor befolyásolta a települések lakosságának összetétele, a szabadok, ül. a jobbágyok számaránya, illetve száma, s nem utolsósorban a települések demográfiai alakulása is. A felsorolt tényezőkön kívül szerepet játszott az egyes települések gazdasági fejlődésében a település geográfiai fekvése, a régióban elfoglalt helye, a kommunikációs útvonalak közelsége, az itt élő emberek mentalitása és nemutolsósorban az is, hogy a régióban lejátszódó történelmi események, főleg háborúk milyen hatással voltak a közösség életére. A természeti adottságok mellett tehát, főleg a társadalmi tényezők hatottak egy-egy település gazdasági fejlődésére.

Farkasd és Negyed már a múltban is a Vág és a Kis-Duna közt bezárt térség jelentős települései közé tartoztak. Társadalmi fejlődésükben, amely csak részben eltérő, sok közös vonást találunk. Negyed a 19. század közepéig mint jobbágyfalu, Farkasd részben jobbágy, részben nemesi lakosságú településként fejlődött. Farkasd és Negyed neve is először az 1113-as zobori oklevélben említődik Forcas illetve Niget alakban, vagyis a fennmaradt történelmi forrásokban egyszerre fordul elő a két település. (Marsina 1974, 64-66) Negyed 1113-ban a zobori bencés apátság birtoka volt, Farkasd az említett oklevélben mint vele szomszédos település említődik. Míg Negyed lakóiról tudjuk, hogy a bencés apátság jobbágyai voltak, Farkasd lakóiról az első írásos emlék idejében csak feltételezzük, hogy királyi alattvalók, feltehetően a későbbi Szegi nemzetség ősei lehettek.

Az írásbeliség kezdeti korszakában, amikortol nyomon követhetjük a két település birtokjogi viszonyait, csak elvétve találkozunk olyan adattal, amely a két település lakói által művelt gazdasági ágakra utalna. Mindkét település életében a 12-13. században jelentős tényezőként jelenik meg a halászat. Negyed esetében ez a 13. század elején a lakosság lényeges megélhetőségi forrását jelentette, amit az a tény bizonyít a legjobban, hogy 1206-ban Negyed lakóit a szomszédos falvak lakói perelték a vizahalászat és a halastavak, valamint a Vágón leúsztatott fa vámja miatt. (Marsina 1974, 120-121) Farkasd és Negyed határában és annak környékén már az első írásos említés, vagyis 1113 idején több tó volt, de főleg az 1206-os oklevél említi őket. Ezek a halastavak minden bizonnyal a Vág mellékágainak maradványai voltak, illetve kisebb forrásokból keletkeztek. A két település leírásánál Erczy, Moczola, Caristis, Sugatas, Morwa, Keked, Zerna, Zegath és Baláta halastó nevek fordulnak elő. A felsorolt tavak etimológiai elemzése1 arra utal, hogy ezek a tavak már a 12. század előtt léteztek, nevük germán, szláv illetve magyar eredetű. A természet adta lehetőségek nemcsak a halászatnak, de a Vág és Dudvág által bezárt területen a gyümölcsfáknak is kedveztek. Erre utal az 1206-ból származó oklevélben előforduló Almaszeg dűlőnév Negyeden. Természetesen a 13. század elején Farkasd és Negyed határát a maitól eltérően kell elképzelnünk, a középkorban nemcsak a Kis-Duna, a Dudvág és a Vág mederváltozásai és árvizei tették mássá, de a határban levő erdők, cserjések, bozótosok is. Ezek főleg a Vág mentén terültek el. Kiirtásukkal és az így nyert föld megművelésével a farkasdiak és a negyediek is jelentős termőföldhöz jutottak, amellyel szabadon rendelkezhettek.

A mohács előtti időszakban a két település lényeges társadalmi változásokat ért meg. Lakosainak életét nagyban befolyásolták a különböző hatalmi harcok. A 13. század végén, ül. a 14. század elején mindkét település Csák Máté kezére jutott. Farkasd, amely a 13. század második felében, de valószínűleg már a tatárjárás előtt az egykori Hunt-Pázmány nembeli Szegi család birtoka volt, valamint a zobori bencés monostor birtokát képező Negyed is visszakerült 1316 körül az eredeti tulajdonosaihoz, ül. azok leszármozattaihoz, miután Csák Máté hatalmát Róbert Károly megtörte. Mindkét településen a 15. században több birtokváltozás történt. A zobori bencés apátság birtokai a nyitrai püspökség birtokába kerültek, Farkasdon pedig új királyi ajándékozás folytán a korompai Nehéz család jutott jelentős földterülethez. A Nehéz család, majd ennek utódai, valamint az egykori Szegi család leszármazottja, a Farkas család, voltak a 16. században Farkasd legjelentősebb földesurai.

A 16. század előtti korból konkrét adatokat a lakosság foglalkozásáról, a már korábban említett halászaton és a gyümölcsösökön kívül, nem találtunk és a két település lakosainak a száma is ismeretlen. Minden bizonnyal azonban csak  kis   eltérések  történtek  a   16.   század  második  felében,   amikortól „annak kertjében a káposzta, hagyma és más zöldségfélék beművelésénél segíteni". 1690-ben Kaunitz András, aki ekkor Farkasd jelentős részének a földesura volt, egyik levelében (amellyel szemrehányást tett a farkasdiaknak, amiért nem akartak tiszttartójának a farkasdi határban építendő majorságnál segíteni) szó szerint említi, hogy a farkasdiak előző földesuruknak kötelesek voltak káposztából, hagymából és egyéb kertbéli veteményből is adózni. (MOL 38, 70) Ugyanezen évben a nyitrai püspök mocsonoki tiszttartója a farkasdi birtok összeírásánál is említést tesz káposztáskertről és vöröshagyma alá való földről. Persze nemcsak a földesúr, de a farkasdi gazdák is rendelkeztek veteményes kertekkel, ezek jelentős része az egykori bozótosok helyén volt, vagyis a Vághoz közel. A farkasdi határ Vág felöli része volt magasabban fekvő, a határ nyugati része laposabban feküdt, ezért jobban volt veszélyeztetve az árvizektől. A zöldségesés gyümölcsöskertek gyakran képezték a 18. században is különböző birtokátruházások tárgyát.

A 17. századból fennmaradt és a gazdasági termelésre utaló források alapján leszögezhetjük, hogy a Farkasdon és Negyeden művelt gazdasági ágazatok egy része már ekkor eltért a régió más településeinek lakói által űzött gazdasági termeléstől. Elsősorban ez Farkasd és Negyed természeti adottságai miatt volt. Már az első gazdasági összeírások szerint kevesebb szántóföldet, nagyobb legelőket és réteket találunk a két településen, mint a régió más falvaiban. Ez elsősorban nem a talaj minősége miatt volt, hanem azért, mert a még kora tavasszal, vízzel borított határ nem volt alkalmas gabonafélék termesztésére. A legeltetéshez szolgáló réteknek nem ártott annyira a víz. A tavaszi belvizek felszívódása után a két település határának jelentős része alkalmas volt azon termények nevelésére, amelyeket palántálni kellett, mint a káposzta, avagy amelyeket később is el lehetett ültetni. Az 1664-ből származó török adóösszeírás erre jó példa, hiszen e szerint csősz- és legeltetési díjként a farkasdiak 870 akcsét, ugyanakkor a vágsellyeiek 690 akcsét, a negyediek 435 akcsét, a perediek pedig 705 akcsét fizettek. Hasonlóan Farkasdon a fa- és szénaadó is jóval magasabb volt. Ilyen adó gyanánt 1664-ben 1270 akcsét kellett fizetniük, miközben Vágsellyén 930, Pereden 930 és Negyeden 570 akcsét fizettek ugyanazon adóként. (Blaskovics 1993, 287)

Természetesen a farkasdi és negyedi határban is termesztettek gabonaféléket. A búzán kívül főleg kétszerest, vagyis keverék gabonát, de a fennmaradt források azt is elárulják, hogy a 17. század közepén Farkasdon kendert és kölest is termesztettek. A farkasdi és negyedi lakosság zöldségtermesztésére a 18. század elejéről is maradtak fenn konkrét adatok. A Rákóczi szabadságharc idején a hadsereg ellátására kötelezően beszolgáltatott termények között is találunk hagymára, káposztára utaló adatokat. 1704-1706 között a farkasdiak 200 forint értékben zöldséget, a negyediek 1589 forint értékben káposztát, veres- és fokhagymát, valamint más élelmet szolgáltattak be a hadseregnek. (Archívum Sala 2004, 206) Régiónkból a hadsereg számára más település nem adott zöldséget, így állíthatjuk, hogy a 18. század elején mindkét település, Farkasd és Negyed is főleg zöldségtermesztéséről volt ismert.

A Rákóczi szabadságharcok idején Negyedet ért károk jegyzékének az a része, amely a zöldségbeszolgáltatásról szól. Nyitrai Állami Levéltár, Nyitra megye fondja

Farkasd gazdasági fejlődéséről a 17. század második felétől részletes adatok állnak rendelkezésre. Már a 17. század végén Farkasdon a Kaunitz család majorságot épített ki, amely azonban minden bizonnyal nem hozta meg a hozzá fűzött reményeket, hiszen 1730-ban a család eladta a birtokot a Károlyi családnak. Az eladás kapcsán Farkasd birtokviszonyairól részletes leírás készült. Ekkor a faluban a Kaunitz család birtoka 2040, az Andrási család birtoka 2040, Benke Miklós birtoka 258, a Mile család birtoka 600, a Somogyi családé 300, a Polgár családé 300, a Diáki családé pedig 300 forintot ért. Miután a Károlyi család átvette a birtokot, igyekezett rendezni a birtokviszonyokat, valamint a jobbágyok és a földesúr kapcsolatát. Fontos volt tisztázni a jobbágyok kötelességeit, természetbeli és pénzbeli adóit. A birtokátvétel körüli fennmaradt dokumentumokból, összeírásokból is kiderül, hogy a farkasdiak elsősorban az egykori irtványföldeket használták veteményeskerteknek, amelyeket már a 16. században szabadon használhattak.

A Károlyiak és a farkasdiak közt 1740-ben született megállapodás. A birtokon 50 egyrész telkes gazda és 65 zsellér élt. A jobbágyok és zsellérek szabadon bírhatták a földesúr "bor, ser, és pálinka kocsmáját" a Vág vizén levő révet, valamint a Súgót és többi határban levő halászó vizeket évi 1600 rénesi forintért. A szerződésben a földesúr kikötötte, hogy a kocsmában kimérésre kerülő sört az ondrohoi 2 sörfőzőházból a megszokott áron kellett megvenniük hasonlóan, mint más urasági kocsmában. A szerződés szerint a farkasdiak évente tartoztak nyolcvanhat kaszás után a szénát begyűjteni és azt kazalba rakni. A földesúr azt is kikötötte a szerződésben, hogy a farkasdiak a halászó vízből tartoznak minden böjti napra Pozsonyba az uraságnak és Megyerre a tiszteknek halat szolgáltatni. További kötelességük volt évente 1500 kéve nádat és 2000 kéve rőzsét vágni az urasági udvar részére. A földesúr konyhájára évente 300 tyúkot, 600 tojást szolgáltattak és 50 új zsákot is adtak. Amennyiben a földesúrnak kenderre volt szüksége, kötelességük volt a gazdák cselédjeinek három fontot 3 megfonni és azt készen átadni. Egyéb kötelességeik alól az 1740-ben kötött szerződés a farkasdiakat felmentette, ekkortól nem kellett hajókkal élelmet szállítaniuk és forsponttal vagyis fuvarral sem tartoztak ezután a földesuruknak. A jobbágyok nemcsak földesuruknak adóztak, de tizedet is kellett fizetniük. Ennek felülvizsgálására és nagyságának pontosítására 1752. szeptember 5-én került sor, amikor Megó Dávid, az esztergomi érsek tisztviselője Farkasdon tartott kivizsgálást. Kiderült, hogy vöröshagymából, káposztából és mézből is fizettek tizedet. Csáky Miklós érsekségének idejében (1751-1757) a vöröshagyma dézsmájaként 50 méczet szedtek, a méhek utáni dézsma minden kas méhtől 4 dénár volt, káposztából pedig 600 fejet adtak.

Farkasd lakói és a Károlyiak megyeri tiszttartója Turcsányi László közt 1762-ben megegyezés született az italmérés jogának, vagyis a ,kocsmálásnak.

A jobbágyok földesuraik iránti kötelességeit a 18. század második feléig központilag nem szabályozták, ezért nagyon eltérőek voltak. Az állam a 18. században kísérletet tett ezek egységesítésére. Ennek az első feltétele a valós helyzet felmérése volt minden uradalomban. Az uralkodó parancsára ezt fokozatosan végre is hajtották. Farkasdra 1769. június 24-én látogatott el az úrbéri kötelességek részletes összeírására kijelölt bizottság. A helyi bíró és az esküdtek, valamint Károlyi Antal földesúr tisztviselői, Vida Imre és Turcsányi László előtt kérdezték ki a lakosokat. A tanúvallomások szerint a jobbágyi köteleségeket nem úrbér hanem kontraktus, szerződés szerint végezték. A jobbágyok és a zsellérek is az 1740-es szerződéshez tartották magukat, de ezen kívül, ha szükséges volt, fuvart is végeztek a földesuruknak. A tanúk azt is elmondták, hogy régebben kevesebbet fizettek és adóztak. Arra a kérdésre, hogy milyen hasznuk és milyen káruk szokott lenni a gazdálkodásban, azt válaszolták, hogy az árendálásból, vagyis a bérbe vételből szokott hasznuk lenni, valamint a 40 pozsonyi mérő nagyságú szántóföldjükből, amit zabbal szoktak bevetni és azt „kvartétyos lovak" kitartására használták. De mivel ezt a földet a Vág vize csak ritkán nem öntötte el, ahogy azt elmondták, a hasznuk bizonytalan volt. Mintegy 60 kaszálós rétje is volt a falunak, amiből a pásztoroknak fizettek fizetséget, ha a víz el nem öntötte a rétet. Volt a falunak ún. Bírósági rétje is, ez 12 kaszáló alá való volt. Ezen kívül a 12 esküdtnek 5-5 kaszáló alá való rétje volt, ami összesen 72 kaszálós rétet tett ki. A farkasdiak összes közös rétje 132 kaszáló nagyságú volt. A tanúk elmondták azt is, hogy a Vág és a Duna (Kis Duna) vize csaknem évente kiont, így gyakran eliszaposítja a réteket. Ha a réteket iszap lepi be, a szarvasmarháik nagy része elvész. Komoly teher volt a lakosoknak, hogy a töltéseket évenként javítani kellett, ez a munka szintén kiadásokat jelentett. A víz gyakran átszakította a töltést és ilyenkor még az utakat is elmosta. Minden egész helyes gazda bírt a belső telken kívül 6 pozsonyi mérő nagyságú földet és 37 kaszáló rétet. Sarjút átlagban az árvizek miatt a határban nem lehetett kaszálni. Kilencedet a farkasdiak nem fizettek, sőt, mint ahogy elmondták, annak soha hírét sem hallották. Az úrbéri rendezést megelőző összeírás idején 1769-ben nem volt puszta telek a faluban. A lakosság nagy része „némely nemes urakon kívüV\ ekkor örökös jobbágynak tartotta magát.

Farkasd első urbáriumát, vagyis jobbágyai kötelességeinek és a földesúr jövedelmének pontos összeírását 1769-ből ismerjük, amelyet Nyitra megye közgyűlésen Galgócon december 4-én hirdettek ki. Ennek értelmében a jobbágyok a jobbágytelek nagysága szerint adóztak. Egy jobbágytelek belső telekből (házhely, udvar, szérű és veteményes kertből) állt, ennek nagysága 2 pozsonyi mérő volt. A falu határában egy egész jobbágyhelyhez 18 hold szántóföld és 8 kaszáló rét tartozott. A jobbágyok szent Mihály naptól ltak a munkára és napnyugtára érkeztek haza. A saját házzal rendelkező zselléreknek 18 napot, a ház nélkülieknek 12 napot kellett kézi erővel dolgozniuk a földesúrnak. Azok a zsellérek, akik telekkel ugyan bírtak, de annak terjedelme nem érte el a nyolcad házhely nagyságát, csak a kilencedét végezték a kiszabott munkának. Mivel a jobbágyok annak előtte kilencedet nem fizettek, azért minden egész helyes gazda kilenced helyett 4 forintot volt köteles adni földesurának. Az összeg első felét Szent György napkor, a másik felét Szent Mihály napkor kellett befizetni. Az urbáriumban lefektetett jobbágyi kötelességek a farkasdi lakosokra nézve súlyosabbak voltak, mint az azt megelőző szerződésekbe foglalt terhek.

A 18. század közepétől az állam igyekezett a lakosság pontos számát is megállapítani, amire főleg azért volt szükség, hogy az adók beszedését, valamint a katonaság állítását ellenőrizni lehessen. Farkasdon az első magyarországi népszámlálás idején 1784-1785-ben 346 ház és 2445 lakos volt, Negyeden ugyanekkor 371 házban összesen 927 család, vagyis 2612 személy élt. A Károlyiak birtokának részletes leírását 1790-ből ismerjük. Ekkor Farkasdon a Károlyiaknak 184 jobbágyuk, 92 házas és 26 ház nélküli zsellérük 106 telken lakott. 1792-ben egy jobbágyhelyhez 1 hold belső telek (házhely és szérű), 18 hold szántóföld, 8 hold kaszáló, vagyis összesen 27 hold földterület tartozott.4 A jobbágyok kötelesek voltak közösen 24 543 napot kézi munkával és 1959 napot szekérrel dolgozni földesuruknak. Házadóként 275 forintot fizettek, ami 275 ház adójának felelt meg.5 A földesúrral szembeni kötelességektől 16 család volt megváltva, ezek évente összesen 342 forintot fizettek. A megváltott telkeken élő szabadosok, inskripcionálisok 3/4 telektől 1 és 2/4 telekig terjedő földterületen gazdálkodtak, ehhez még átlag más gazdasági egységeket is béreltek és irtványföldjeik is voltak. A földesúrnak például Seres János a malom használata fejében 22 forintot, Takács Gáspár 9 kaszálós rétért, amely a Morotva dűlőben volt, 35 forintot, Somogyi János a Rakota erdő mellett levő 2 és 3/4 pozsonyi mérő nagyságú szántóföldért 9,5 forintot, Farkas Ferenc ugyancsak a Rakota erdő melletti 2 és 1/2 pozsonyi mérő nagyságú szántóföldért 9 forintot, Csizmadia Pál a Súgó dűlőben található 8 pozsonyi mérő nagyságú szántóföldért 21 forintot és a súgói 3 kaszáló nagyságú rétért 10 forintot fizetett. A földesúr haszna a jobbágytelkek után 1356 forint volt, a regálék, vagyis a mészárszék, italmérés és a halászat bérléséért a falu 800 forintot fizetett. A falu közösen bérelte a batonyosi rétet 182 forintért és a helyi boltot 130 forintért. A bérlésért a földesúr évente együttesen 1144 forintot kapott.

Miután 1798-ban a Károlyi család véglegesen megszerezte a surány-megyeri birtokot (Károlyi József ekkor nyert királyi adománylevelet a birtokra), minden igyekezete arra irányult, hogy megszerezze és fennhatósága alá vonja az egész falut. Már a 18. század végén megkezdték az inscriptionált, vagyis bizonyos pénzösszeg fejében átadott telkek visszavásárlását, ami 1806-ra csaknem teljesen sikerült is. Ekkorra visszaváltottak minden olyan földet, amelyet eddig a farkasdi nemesek használtak. A telkeken épült házak azonban megmaradtak a volt inscriptionalistáknak. A Károlyiak számára főként az a tény jelentett problémát, hogy a farkasdiak az irtványföldeket szabadon adhatták, vehették. Ennek a nagysága a földesúr hivatalnokai szerint mintegy 122 holdat tett ki, értéke pedig az 1814-es adat szerint mintegy 12 000 forint volt. Az irtványföldeket azonban a földesúr csak vétel által szerezhette meg. A Károlyiak ilyen irányú terveire enged következtetni a falu könyvének egyik bejegyzése, mely elárulja, hogy a Károlyiak már 1761-ben kikötötték, hogy az írtványföldek, vagyis a gyümölcsösök és a veteményes kertek, adás-vételét a földesúr tisztje hagyta jóvá.

Farkasd jogi helyzete 1794. június 20-án változott meg, amikor Károlyi József közbenjárására Ferenc császár mezővárosi rangra emelte. Egyben az uralkodó 4 vásár tartását is megengedte Farkasdon. Az első vásárt a Szentháromság vasárnapja utáni csütörtökön, a másodikat augusztus 18-án, a harmadikat október 1-én, a negyediket november 4-én tarthatták. Amennyiben ezek a napok vasárnapra, esetleg más ünnepnapra estek, a vásárt az ünnepnap előtt vagy után tartották. A kirakodóvásár és a baromvásár a királyi adomány értelmében ugyanazokat az előnyöket élvezte, mint más szabad városokban. A városi rangra emelés új gazdasági lehetőségeket nyitott a farkasdiak számára. A földesúr azon igyekezete, hogy a mezőváros teljes területe fennhatósága alá kerüljön, azonban ekkor sem sikerült. Az egykori irtványföldeket továbbra is szabadon művelték a farkasdiak, ennek nagysága 1825-ben 144 holdra emelkedett. Ezeken a földeken főleg káposztát és zöldséget termesztettek. Egy 1824-es adat szerint 1 millió 624 ezer 945 fej káposzta termett abban az évben. A káposztakertek leginkább a ma is ismert dűlőkben, az Esztergában, a Tubokóban, a Gabi földeken, a Nagy Tubokóban, a Közép Tubokóban, a Kerthelyen, a Holt-Vág mellett a Rákota alatt, az Irtvány, a Szántás, a Fövenyes, a Dinnyés kert, az Alsó Kis Baláta, a Csenteszeg, a Zsellérföldek, a Nagy Baláta és a Révkert nevű határrészben voltak. (MOL P-394, 24) Egy egész telkes gazdának 1825-ben átlagosan 6 vonómarhája volt. A fennmaradt hagyatéki összeírások több esetben komoly birtokra engednek következtetni ebben az időben Negyeden is. A fennmaradt összeírások alapján tehát azt a gazdát, amelynek egy egész telke volt Farkasdon avagy Negyeden, jómódúnak könyvelhetjük el. A 19. század első felében a Károlyi család is több pert vezetett a farkasdi nemesek ellen. A felmerülő nézeteltéréseket végül is a forradalom utáni birtokrendezés oldotta meg. Farkasdon 1871-ben a szántóföldek 1066 holdat, a rétek 3865 holdat, a legelők 1406 holdat, az erdők pedig 100 holdat tettek ki. A község egész határa 6847 hold volt. (Gál 2002, 96) A falunak ekkor 4270 lakosa volt. Közülük 1 nagybirtokos és 733 kisbirtokos volt. A gazdasági állatok közül a faluban a statisztika szerint 1061 lovat, 206 csikót, 960 sertést, 607 tehenet, 683 borjút, 150 ökröt, 4 bikát ,101 juhot, 16 kecskét neveltek. Emellett az összeírok 217 méhkast is nyilvántartásba vettek. A faluban élő kézművesek közül a takácsok voltak a legtöbben. A 135 fő iparos közül 24 takácsmester, 1 takácslegény és 5 takácsinas tevékenykedett a faluban. Ugyanakkor 9 csizmadiamester, 1 csizmadialegény és 2 inas, valamint 1 cipész, 9 kovácsmester és 5 kovácsinas, 8 molnármester, 5 molnárlegény, 5 molnárinas és segéd, 6 szabómester, 1 szabólegény, 4 szabósegéd, 6 asztalosmester és 4 asztalossegéd, 6 bognármester és 3 segéd is dolgozott Farkasdon. A további kézművesek közül pedig a lakatos, a mészáros, a kőműves, a téglavető, a pék és a révész volt képviselve a faluban. (Gál 2002, 98)

Negyed fejlődése némileg eltér Farkasd fejlődésétől. Főleg földesurakat illetően, hiszen Negyed egyházi birtok volt, ami magával hozta, hogy a földesúr személye kevesebb változáson ment át, mint a világi földesúr esetében. Negyed a nyitrai püspökség Mocsonok központú uradalmához tartozott. Az 1787-es statisztikai adatok szerint Negyeden 371 házban 2612 személy élt. Közülük 243 gazda, 241 zsellér, 48 nemes, 3 egyházi személy és 62 egyéb foglalkozású, illetve társadalmi beosztású személy volt. A negyediek földesuruknak, a nyitrai püspöknek a koraközépkortól tartoztak szolgálni. Az ő feladatuk volt elsősorban, hogy a püspök konyhájára egész évben megfelelő minőségű és mennyiségű halat biztosítsanak. Ez olyannyira bevett szokássá vált, hogy amikor a 18-19. században a Vág vizében már nem lehetett nagy halat, vizát fogni, a negyediek, hogy földesuruknak, a nyitrai püspöknek eleget tegyenek, az érsekújvári piacon vették meg a halat. Természetesen a negyediek is kötelesek voltak uruknak munkával, robottal szolgálni és a 18-19. században a földesúr tisztjének utasítása szerint fuvarozni. Hasonlóan a farkasdi adatokhoz, a negyedi zöldségtermesztésre vonatkozó konkrét adatok is a középkorba nyúlnak vissza. Főleg vörös- és fokhagyma, valamint gyökér (petrezselyem) termesztésével foglalkoztak. A dinnyetermesztés, hasonlóan, mint Farkasdon, minden bizonnyal itt is már a 18. században elterjedt volt.6 (MOL P-394,24)

A farkasai Károlyi birtokról készült összeírás egy része 1825-ből, Magyar Országos Levéltár E-392fondja

A zöldségnevelés Negyeden is a lakosság megélhetését volt hivatott biztosítani, mivel csak a határ kis részében lehetett gabonát, főleg rozsot és árpát termeszteni. A zöldséget a negyediek a farkasdiakhoz hasonlóan már a 17. században hajókkal szállították a Vágón más településekre. Azzal, hogy azt gabonára cserélték, biztosítani tudták a család számára a kenyeret. A negyediek bevallása szerint „leginkább gyökér s hagyma cserélésbül, teher fuvarozásból és a Dunán való le és fel hajókázásból, nem pedig a termesztményékből" éltek. A hajósok elnevezéssel a különböző összeírásokban is találkozunk Farkasdon és Negyeden egyaránt. A negyediek, hasonlóan a vidék más településeihez, szarvasmarhatartással is foglalkoztak. Ennek mértéke itt kisebb volt, mint a szomszédos falvakban.

Farkasdon és Negyeden is sok gyümölcsfa volt. A forrásokban főleg szilva-, de alma-, körte- és diófával is találkozunk. Farkasdon 1825-ben mintegy 3500 szilvafa volt, Negyeden ettől még magasabb számú gyümölcsfát feltételezünk. Mindkét falu mocsaras, vizes határa lehetővé tette a nádvágást is, amit nemcsak a saját, de a földesúr céljaira is kötelesek voltak vágni. A kendernevelés, majd ennek feldolgozása ugyancsak mindkét településen a megszokott gazdasági tevékenységek közé tartozott.

Az 1825-ben készült farkasdi adóösszeírás egy része. Az adózó lakosok neve mellett több esetben feltüntették a hajós foglalkozást. Nyitrai Állami Levéltár, Nyitra megye fondja

Farkasd község pecsétje 1831-ből, Nyitrai Állami Levéltár, Kerületi bíróság Farkasd, Jurás Dániel, 1988

Negyed község pecsétje a 19. század első feléből, Nyitrai Állami Levéltár, Juridica Neded 1832, Németh Tibor, 1996

Farkasdról és Negyedről a felvázoltak alapján elmondhatjuk tehát, hogy lakosainak jellegzetes foglalkozása már a 20. század előtt a zöldségtermesztés, főleg a vöröshagyma, a fokhagyma, a káposzta, a petrezselyem nevelése és a velük való kereskedés volt. A zöldségtermesztést megelőzően a 11-13. században mindkét település lakói főleg halászattal foglalkozhattak. Ennek helyébe legkésőbb a 15. században a már említett zöldségtermesztés lépett. Mivel mindkét település kevés szántófölddel rendelkezett, ezért a régió más településein dívó gabonatermesztés egészen a 19. század végéig, a határt átszegő folyók szabályozásáig nem volt rájuk jellemző. Farkasdon és Negyeden a határban főleg legelők és rétek voltak, ami magával hozta a szarvasmarhatenyésztés elterjedését. Emellett Farkasdon már a 18. század végén a ménesnevelés is dívott, melynek jelentőségére a falu pecsétjében feltüntetett lovak is utalnak. Amíg Farkasd 18. század elején használt községi pecsétjében csak egy fa látható, ami valószínűleg a Kanunitz család címeréből származik, addig a 19. század elején a pecsétben levő fa mellé két ágaskodó ló ábrázolása került. Farkasd esetében ezt a pecsétet némi változással a 19. század második feléig használták. Negyed község szimbólumába már a 17. század második felében a káposztavirág és a káposzta ábrázolása került. A pecsétkép használata a 19. században is minden változás nélkül megmaradt. Lényegesebb változásokra a két település évszázadokon át jellemző gazdasági fejlődésében csak a 19. század végén került sor. Megváltozott a két település határának jellege, egyre inkább nagyobb teret kapott a gabonafélék termesztése, de mellette továbbra is megőrizte jelentőségét a zöldségtermesztés.

Szabó János negyedi lakos ingó és ingatlan vagyonának leltára 1819-ből. (Az okirat első oldala, valamint az egész okirat másolata) A leltár elárulja, hogy meglehetősen jómódú gazdáról van szó. Nyitrai Állami Levéltár, a Nyitrai püspökség jószágkormányzójának fondja

Anno 1819 die 15 Mártii Néhai Szabó János halála után maradott Ingó és Ingatlan Jószág Conscriptiója, némelly mobiliák bötsüjével eshető szükségre

1. Kiss Lajos Földrajzi nevek etimológiai szótárában olvashatók szerint az Ercsi (ér), kis folyóvízből származtatható, a Baláta (szláv eredetű) és mocsarat, sarat jelent, a Morva (germán eredet) ugyancsak mocsarat, a Mocsola pedig mocsarat, len- és kenderaztatót jelent. A Keked szó pedig minden bizonnyal a kékre vezethető vissza, ami a víz színét jelenthette, a Sugatas szó pedig a súgót, vagyis súgó vizet rejt magába.
2. Ma Ondroho-Nyitramalomszeg része, Érsekújvári járás
3. 1 font kb 0,5 kg
4. 1 hold = 1100 négyszögöl
5. A népszámlálási adattal összevetve kiderül, hogy a Károlyi birtokon élő jobbágyokon kívül, még 100 más háztulajdonos volt Farkasdon.
6. Erre a Dinnyés kert dűlőnév alapján következtethetünk.

I.d    Farkasd és Negyed természeti viszonyai és határhasználata

Nagy Endre

Farkasd és Negyed községek határa sík domborzatú. A térség tengerszint feletti magassága kiegyensúlyozott, amely 109-112 métert mutat. Az elmúlt évszázadok során a Vág gyakran változtatta medrét, nyugati árterületén a folyómeder változásainak nyomai jól megfigyelhetők. A táj tulajdonságainak kialakulására elsősorban a víz és a szél tevékenysége volt hatással. A legfiatalabb földtani korszakban a tóvidékek és a mocsaras térségek üledékekkel töltődtek fel. A térség a negyedkori folyami és szélhordta üledékekből tevődik össze, amelyeket túlnyomórészt hordalékhomok, folyami kavics, szerves adalékokat tartalmazó öntéses iszapüledékek alkotnak. A negyedkori üledékek vastagsága hozzávetőlegesen 30 méter. Ezek alapját kavics- és homokbetétes neogén tarka anyag képezi, amelyben a homok- és kavicsréteg vízhordó szerepet tölt be. Összvastagsága meghaladja az 1000 métert. (Istók 1976, 113)

Mindkét község határának földje jó minőségű, lúgos fekete föld. Az itt élő emberek jól ismerték a természet tulajdonságait, amelyeket tevékenységük során igyekeztek a maguk hasznára fordítani. A határhasználat vizsgálata során elsősorban a két község bel- és külterülete földrajzi neveinek megismerésével és rögzítésével foglalkoztunk. Ezzel egyidőben figyelemmel kísértük a kapcsolatot a határ részeinek elnevezése és használata között. A két község földrajzi neveinek gyűjtését térképek beszerzésével kezdtük. Ezek segítségével igyekeztünk megismerni és a valóságban is bejárni a határt. Ebben nagy segítségünkre voltak adatközlőink, akik mint régi gazdák, jól ismerték a határt.1 A két község bel- és külterületei földrajzi neveinek jegyzékét a Függelékben található Farkasd bel- és külterületének földrajzi nevei és Negyed bel- és külterületének földrajzi nevei című írásokban adjuk közre, melyhez részletes térképet is mellékelünk. E helyen pedig rávilágítunk azokra az összefüggésekre, amelyek a hagyományos gazdálkodási formák kialakulása folyamán hatással voltak az egyes határrészek elnevezéseire.

Földrajzi- vagy helyneveknek nevezzük azokat az elnevezéseket, amelyekkel az ember a saját környezetében a tájékozódást segítő természeti képződményeket elnevezi. A földrajzi nevek nem állandóak. Elhalnak, és újak keletkeznek, szoros összefüggésben az adott vidéken zajló természeti és társadalmi folyamatokkal. A földrajzi nevek eltűnése néha nagyobb arányú is lehet az átlagosnál. így történt például a múlt századi folyószabályozásokná Farkasd és Negyed községek belterülete a Vág folyó jobb partján, határuk a folyó mindkét partján terül el. Farkasd katasztere szabályos téglalap alakú, csak a Vágón túli terület keskenyebb. A határ északkeletről délnyugat felé enyhén lejt. Korábban a folyó egészen a falu szélén folyt. A gyakori árvizek miatt a 19. század végén távolabb a falutól új medret ástak a Vágnak. Ennek keretében a folyó község alatti és fölötti két nagy kanyarulatát levágták, kiegyenesítették a medrét és magas töltést húztak a falu és a környező vidék védelmére. A határ alacsony fekvésű vizes terület, melyet a Vág és a Feketevíz áradásai többször elöntötték. A Vág a határ egyetlen folyója, rajta kívül a vízelvezető árkok, kanálisok sűrű hálózata található még itt, amely a vidék lecsapolását próbálta megoldani. Negyed katasztere szabályos téglalap alakú a délnyugati részen egy kis kiszögeléssel, így az egész határ egy nagy fordított Q betűt formáz. A határ északnyugatról délkelet felé enyhén lejt. A terület a Vág folyó és a Feketevíz vízgyűjtő területéhez és árteréhez tartozik. A Vág, a Feketevíz és a Kis-Duna árvizei sokszor elöntötték a határt, mely már magában is vizes, mocsaras terület volt. Ezeknek a vizeknek a lecsapolására szolgál a sok vízlevezető kanális, csatorna. Időszakosan víz alá kerülő részek voltak a rétek, a legelők és a kaszálók, melyeket az állatok legeltetésére és szénatermesztésre használtak. Ezt a tevékenységet támasztja alá a sok rét, a tanyák (másnéven majorságok) és az aklok elnevezés megléte még az 1950-es években is. A Vág folyó a község határát két részre osztja, északi részre, amely kb. egyharmada és déli részre, amely kétharmad része a kataszternek.

A Vág folyó áradásainak és mederváltozásainak emlékét őrzi Negyeden a falu belterületén a Sziget utca név és az iskolánál a Holt-Vág elnevezés, mely ma már csak egy árok. A külterületen pedig a Belső sziget, Szigeti út, Ünösi sziget elnevezések utalnak a folyó hatására. Az árvízvédelmi rendszerek kiépítése előtt az áradások sokszor elöntötték a határt. Ez a tény már magában véve meghatározta a falvak katasztereinek használatát. Farkasdon csak a határ egy részét lehetett szántani, a többi területet rétnek, kaszálónak, legelőnek használták. Ezt jól bizonyítja a földrajzi nevek között található több rét, legelő és kaszáló elnevezés.

A terület nagyobb része mocsaras, nádas, sasos terület volt, néhány kisebb nyílt vízzel. Az ilyen vidék főleg a halászatnak, a pákászatnak, a valamivel magasabb részeken pedig a pásztorkodásnak, és kis részben a mezőgazdasági művelésnek felelt meg. A mocsaras területek és nyílt vizek kihasználására a népi emlékezet kevés útmutatót ad. Halászat jelenleg a Holt-Págban, vagyis Öreg- Fogban folyik. A folyónak ez a része a sporthorgászok kedvelt helye. A régi vízivilág megmaradt részeit megtalálhatjuk a falvak területén tavak formájában, melyek területe ma már az eredeti kiterjedésüknek csak egy kisebb része. Ilyen pl. Farkasdon a Barac tó, Csingi tó, Kikiri, Cigány tó, Csillag tó, Kovács tó, Vida tó, Balátai tó, Oláh tó, Negyeden a Kopolya, és a Holt-Vág. A külterületen tó, mocsár formájában megmaradt néhány régi holtág, mint pl. Farkasdon a Súgó ér, Illés ér, Túlsó féli tó, Kenderáztató tó, Nagy ér, Hablik kopolya, Cibula kopolya, Úsztató, Barkát ér, Ravazdi ér, Tölgyerdői ér, Szőce ér, A hosszabb ereknek több nevük is van, aszerint, hogy melyik dűlőt szelik át. Negyeden Kovász ér, Garai kopolyák (ez eredetileg négy tó volt, kettőt egybeengedtek, ezért most csak három van), Kétet ér, Rakottyás tó, Rakottyai ér, Dájai ér, Tilalmasi kopolya, mely a Vág egyik régi medre, Bödéti ér, Büdöstó, Sáros ér. Ebben a jegyzékben 33 név szerepel, melyek tavakra, erekre vonatkoznak. Ez a felsorolás is mutatja a falvak határának mocsaras jellegét, és ha még hozzágondoljuk azokat a neveketterületeket, melyeknek a neve nem maradt meg a falu lakosainak emlékezetében, akkor a vizes határ elnevezés hatványozottan érvényes.

A termőterület megnagyobbítása valószínűleg több évszázados gondolat, melynek megvalósítása a lakosság növekedése folytán fő feladattá vált. Erre a nagy és fontos munkára utalnak a községek határában lévő vízlevezető árkok, kanálisok. Ezek közvetlenül vagy áttételesen a Nagykanálisba torkollnak, amely ezeket a vizeket a Kis-Dunába vezeti le. Ilyen kanálisok a Csóványosi kanális, Bagosgyűri kanális, Tószádi kanális, melyek nevüket a mellettük lévő dűlőtől kapták. A legtöbb ároknak, kanálisnak viszont nincs neve.

A határ nagy részét a lakosság rétnek és legelőnek használta, mely magából a természeti viszonyokból adódott. A régi pásztoréletre ma már csak a határ egyes részeinek elnevezései utalnak, pl. a határban lévő kutak, a legelők elnevezése, valamint az a néhány tanya, majorság, melyek a falvaktól messze voltak. Déli, délnyugati irányban a Kis-Duna és a Feketevíz közvetlen árterületén már nincsenek falvak, mivel az egész vízjárta terület, és ennek hasznosítását csak a pásztorkodás révén lehetett megoldani. A falvak körül kimutatható egy közelebbi és egy távolabbi legelő. A közelebbi legelőn voltak azok az állatok, melyekre naponta szükség volt, és naponta hajtották ki őket, a távolabbi legelőn pedig a ridegtartásban lévő felnőtt és fiatal állatok. A lakosság emlékezetében már csak a tehéncsorda léte és a legeltetéséhez kapcsolódó  földrajzi nevek maradtak meg.  Ezek a nevek Farkasdon a Marhaálló (reggel itt gyűjtötték össze a kihajtás előtt a teheneket) és a Marhajáró (ezen keresztül hajtották ki őket a legelőre). A kihajtás utcája széles és tölcsérszerüen kiszélesedő volt, amely a tehenek könnyebb járását segítette elő. Negyeden is megtalálható a Marhaálló nevű terület. A legeltetés Farkasdon a Felső réten, Felső legelőn, Községi legelőn, vagy Legelő dűlőn, és az Alsó réten vagy Zsellérrétea. történt. Ezen területek egyik részét még a 19. században, másik részét a 20. század első harmadában szántották föl. Ezeken a területeken kívül a következő földrajzi nevek hordozzák magukban a rét vagy legelő kifejezést. Farkasdon: Nagy rét a Túlsó félen, Negyeden: Négyrendes, Pintér Lajos rétje, Új rét, Legelőosztály, Prímás rét vagy Csóványos. Vannak még területek, melyek nevében nincs meg a rét vagy legelő kifejezés, és mint közös legelőt sem használták, de emlékeznek rá, hogy a 20. század 30-as éveiben szántották föl. Ilyen pl. Sároséri nyilasok, Hosszú dűlő, Pörös nyilasok, Bikagyűr. Az egyes nevekben a nyilas kifejezés arra utal, hogy a terület községi tulajdonban volt és hasznosítását, valamint szétosztását évente határozták meg és nyilhúzással osztották ki a gazdák között. Ezek voltak az utolsó földdarabok, melyek magántulajdonba és fölszántásra kerültek. A pásztoréletre utal még egy földrajzi név Negyeden, az Aklok alja. Ez az elnevezés azt bizonyítja, hogy ezen a területen aklok voltak. Az akol egy körülkerített terület volt, ahova a legelő állatokat hajtották éjszakára, és rossz idő esetén. A körülkerített részben volt egy sopa, egy kezdetlegesebb istálló, melynek nyeregtetős szerkezete náddal volt befedve. Három oldala zárt, a negyedik nyitott volt. Ebbe a fedett részbe húzódtak be az állatok az eső és a hideg elől.

A gyűr kifejezés enyhe dombot jelent, mely kiemelkedett a környező terepből. Fontos volt, hogy ezt a területet nem öntötte el az árvíz vagy a belvíz, és ezért az előnyéért külön nevet érdemelt. Ezek a nevek csak a negyedi határban fordulnak elő. Ilyen pl. Sasos gyűr, Kurtagyűr, Bagosgyűr, Bikagyűr, Miklós gyűr.

Kutak a határ egész területén voltak. Egyrészt a legelő állatok, másrészt a földeken dolgozó állatok itatására szolgáltak. Ezek eleinte fa, később betongyűrűs gémeskútak voltak. Nevüket attól a dűlőtől kapták, melyben találhatóak voltak, így pl. Negyeden a Fonyadsági kút, az Eperjesi kút, a Batonyai kút, a Bagosgyűri kút, a Sárosréti kút, Farkasdon a Fogas kút, (egy helybeli gazda nevét viseli), Szántási vagy Ravazdi kút, Levágotti kút, Szőcei vagy Delelői kút. Ebben az esetben a név elárulja, hogy a csorda itt szokott delelni. Amit eddig jellemzésként felsoroltunk Farkasd és Negyed községekről és határaikról, az inkább a múltat jelenti. A második világháború utáni társadalmi és gazdasági változások kihatottak erre a területre is. A határ túlnyomó része ma már szántó, melyen belterjes gazdálkodás folyik. Ez a folyamat elindult már a 20. század elején a Vág folyó szabályozásával, mikor kiegyenesítették a medrét, levágták a kanyarulatait, melyek árvizeket okoztak, Szántás dűlőnév a farkasdi kataszterben. Ez a terület egy kicsit magasabban feküdt, meg lehetett szántani, és valószínűleg az első fölszántott területek közé tartozott a kataszterben.

A dűlők, vagy azok részeinek elnevezése a határban már szántóföldet takar, mégha ez az elnevezésükön nem is tapasztalható, mivel a terület régi elnevezése megmaradt, csak a felhasználási módja változott. Ilyen nevek pl. Farkasdon: Bábi földek, Szekerce, Pelyvás, Ravazd, Fölső kocsonyára, Csentaszeg, Pásztorik, Baláta, Sáruta, Levágott, Hanveisz, Batonya, Buffa, Göndörházi dűlő. Negyeden: Új határ, Pétervetés, Kőhatár, Kányvás, Csipkés, Méckereszt, Gara, Kétet, Guba, Kortona, Ünös, Eperjes, Dója, Pata, Malomszeg, Bődét, Csűcs, Tószád, Hármashatár.

A falvak egyes részeinek elnevezései zöldségtermesztésre utalnak. Ezek: a Palántás, Palántások, Nagy palántás, Palántás utca, Káposztáskert elnevezések, vagy a Káposztasavanyító üzem elnevezés Negyeden. Mindkét községben volt malom, mely a gabonatermesztés fontosságára utal. Ugyanígy fontos jelként kezelhetjük a Vágóhíd elnevezés meglétét mindkét községben.

A két község kataszterében erdőkre utaló elnevezéseket is találunk. Itt is hangsúlyoznunk kell, hogy az elnevezések megmaradtak, de a területeken már nem erdő, hanem szántóföld van. Ilyen elnevezések Farkasdon az Innenső füzes vagy Osztál, Osztálok, Szilvás vagy Túlsó füzes, Vaserdő, Tölgyerdő, Negyeden pedig az Erdőföldek, Tószádi erdőföldek, Sebők erdeje.

Farkasd és Negyed határhasználata kialakulásának és változásainak egy-egy jellemző részletét a földrajzi neveken keresztül foglaltuk itt össze. A földrajzi nevek felkutatása során Farkasd külterületén 94 nevet, Negyed külterületén pedig 103 nevet jegyeztünk fel. Ez azonban a valóságban több nevet jelent, mivel vannak területek melyeknek két, esetleg három nevük is van. A belterületen ismert földrajzi nevekből Farkasd területén 155-öt, Negyeden 140-et gyűjtöttünk össze. A Függelékben olvasható jegyzékhez mellékelt térképeken a két község esetében összesen 492 földrajzi vagy helynevet találunk.

1. A terepkutatás során beszélgetést és határjárást folytattunk kedves adatközlőinkkel, akiknek ezúton mondunk köszönetet. Az ő segítségük nélkül a két község földrajzi neveit összegyűjtő munka nem jöhetett volna létre. Adatközlőink a következők voltak: Negyeden: Izsák József,  1924; Gyöpös Zoltán, 1945; Szabó Lajos, 1921; Döme István 1925; Farkasdon: Seres Róbert, 1966; Iván Gyula, 1928; Pál Géza, 1921; Czuczorne Csiffáry Erzsébet 1930; Takácsné Csiffárry Erzsébet, 1930; Takácsné Csiffáry Aranka, 1942; Krommelné Molnár Anna, 1928. A gyűjtés anyagának feldolgozása során fölhasználtam Gyöpös Zoltán A Galantai járás délnyugati részének földrajzi nevei című diplomamunkáját, amelyet 1968-ban a Nyitrai Pedagógiai Fakultáson sikeresen védett meg.