|
|
A farkasdi és a negyedi határ nedves, belvizek és árvizek járta területét a Vág folyón kívül a Dudvág, a Feketevíz és a Kis-Duna is befolyásolta. A határ természeti adottságai gazdag lehetőségeket nyújtottak a természetben fellelhető és az ember életében különböző célokra felhasználható növényi és állati eredetű anyagok gyűjtögetésére, ill. zsákmányolására.1 Kutatásaink során a zsákmányoló gazdálkodás egyes kérdéskörében elsősorban a 20. század első felére vonatkozó adatokat gyűjtöttük, helyenként azonban utalunk - az egyes tárgykörök folyamatosságát követve - az előzményekre és a későbbiekben létrejött változásokra is. 2 A 19. század végét megelőző időszakban, vagyis a folyómedrek szabályozását megelőzően, a természet javainak kihasználása gyűjtögetéssel és zsákmányolással bizonyára nagy méreteket öltött. A 20. század első felében tért hódító árutermelő parasztgazdaságok virágkorában azonban a zsákmányoló gazdálkodás egyes ágazatai kisebb jelentőséggel bírtak. Elsősorban kiegészítő és egyben önellátó jellegük volt, s méreteit a faluközösség igényeinek kielégítése szabta meg. Leginkább azok az emberek foglalkoztak vele, akiket főfoglalkozásuk a természethez kötött, mint pl. a vadőrök, mezőőrök, csőszök, révészek stb. A halászattal és méhészettel foglalkozó családoknál megállapítható, hogy ezek a foglalkozások általában apáról-fiúra szálltak.
A természetben fellelhető növényeket vagy növényi eredetű anyagokat felhasználásuk szerint négy csoportba soroltuk.
a) Emberi táplálékként felhasznált növények
A vadon élő növények közül emberi tápláléknak használták a kora tavasszal megjelenő csikorgót (Gratiola officinalis L., csikorgófű), amelyből mártást főztek. Hasonló céllal szedték a lósóskát (Rumex patientia L., paréjlórom) és a szentgyörgybúzát (Ranunculus ficaria, salátaboglárka) is. A gombák fajtáit csak kevesen ismerték és felhasználásuk nem volt elterjedt. Néhány ismert fajtát, mint a csiperkét (Psalliota campestris, réti csiperke), a szekfűgombat (Marasmius oreades, mezei szekfűgomba) és a fűzfagombát (Lentinus tigrinus, nyárfagomba) alkalomszerűen fogyasztották. A csipkebogyóból (Rosa canina L., gyepűrózsa) lekvárt készítettek.
b) Gyógyításra használt növényi eredetű anyagok
A gyógyításra használt növényi eredetű anyagok összessége is csekély. Gyógyteák készítéséhez leginkább a csipkebogyót (Rosa canina L., gyepűrózsa), az apróbojtorjánt (Agromonia eupatoria L., párlófű), a kamillát (Matricaria chamomilla L., orvosi székifű), az agácivirágot (Robinia pseudoacacia L., fehér akác), a bodzavirágot (Sambucus nigra L., fekete bodza), a hársfavirágot (Tilia cordata Mill., kislevelű hárs), a csóványt (Urtica dioica L., nagy csalánt), a síkárfűt (Equisetum arvense L., mezei zsurló) és a galajt (Cruciata glabra, tavaszi galaj, keresztfű) szedték és szárították. Gyógyászati célokra gyűjtötték az 1940-es években Negyeden az anyarozst (Secale cornutum, anyarozs), Farkasdon pedig a bodzabogyót (Sambucus nigra L., fekete bodza).
c) Allatok takarmányozására használt növények
Az állatok takarmányozására általánosan elterjedt volt az ún. gyomszedés. Az erdők alól, a töltéseken szedték a friss zöld élelmet. Az erre a célra használt növények közül megemlithetjük a madárfövet (Convolvulus arvensis L., apró szulák), a kákicsot ( Taraxacum officináié, gyermekláncfű), a medvetalpat (Heracleum sphondylium L., medvetalp), és a porcfüvet (Herniaria hirsuta L., Borzas porcikafű). A csóványt (Urtica dioica L., nagy csalán) tehénnek, sertésnek szedték élelemkiegészítésre.
d) Eszközök elkészítésére szolgáló növényi eredetű anyagok
A házilag elkészíthető eszközök előállítása során felhasznált növényi eredetű anyagok közül megemlíthetjük a mohát (Cladophora, békanyálmoszat). Ezt a csepüvel, kenderkóccal (Cannabis sativa L. kender) együtt a dereglyék és ladikok javításakor a hézagok, repedések betömésére használták. (Molnár 2001, 7. p.)
Fontos alapanyagként mutatkozott a paraszti gazdaságban a rozsszalma, zsupp (Secale cereale L., rozs). A rozs nagyon jó termő volt, megnőtt embermagasságig. A lekaszálás után kézzel csépelték ki, és az így kapott rozsszalmát méhkasok, hosszúkás, ül. gömbölyű kenyérkosarak, ún. szakajtókosarak vagy vájlókosarak, hagymás- vagy cseréskosarak készítésére használták. Aratáskor ebből csinálták a kévekötőket. A szalmakosarak kötéséhez szükség volt még fűzfavesszőre is. A vesszőt hasító segítségével hosszanti irányban 3-4 felé hasították, térdükön késsel lekaparták a héját és a belét, hogy hajlékony legyen. A szalmafonás további munkaeszközei voltak még a tű, vagyis ár, és a kb. 10 cm hosszú, 1,5-2 cm átmérőjű bőrtok. A bőrtokba fokozatosan nyomkodták bele, pótították a szalmát. Ezt kalbásznak nevezték. A kalbászt körbe egymásra fonva az ár és a vessző segítségével alakították ki a kosár formáját. A kosár peremeit vesszőből díszes szegélyfonással erősítették meg. Mindkét községben csupán néhány család, ill. férfi téli foglalkozása volt ezeknek a szalmakosaraknak a készítése. A saját és a község lakosainak az igényeit elégítették ki, termékeikkel nem vásároztak.3
 |
| Vájlókosár, Farkasd, GHM E-7353, a Galántai Honismereti Múzeum Fotótára, 7501, Németh Tibor, 1990 |
 |
| Szalmakosár, Farkasa, GHM E-44, a Galántai Honismereti Múzeum Fotótára, 19568, Németh Tibor, 2002 |
Az iszapos, mocsaras helyen nőtt sással az eladásra szánt káposztapalántákat csomókba kötötték. A kákát (Typha latifolia L., gyékény) a kádárok a hordók tömítésére használták. Néhányan Negyeden különböző alakú táskákat, lábtörlőket készítettek belőle. Hasonló bevásárlótáskákat, kistáskákat tudtak készíteni a kukuricahéjából, kukuricasústyából (Zea mays L., kukorica, kukoricaháncs) is. Ez leginkább az asszonyok, lányok foglalatossága volt. De a táskakészítés mesterei valójában a gútaiak voltak, akik ellátták az itteni piacot is. A nádat (Phragmites communis L., nád) a helybeli nádfedők istállók, fészerek tetőfedésére, nádfedeles lakóházak tetőjavítására használták. A farkasdiak a gútai határból szerezték be a szükséges nádat. Negyeden a nád a kopolyákban nőtt. Az 1930-as években a két községben még több nádtetős lakóház és gazdasági épület volt, de a 2. világháborút követően csupán mutatóban maradt meg néhány. A nádat rövid időn belül a zsindely, majd általánosan a cserép váltotta fel.
A tüzelőként és a szerszámok készítésére használt fa bebiztosítása a háztartásokba és a gazdaságokba éves feladat volt. A felnőtt férfiak telente rendszeresen végeztek a környező erdőkben famunkát. Mivel a községek határában kevés erdős, fás rész volt, részibe fát vágni a grófi erdőbe jártak. A tervezett erdőgazdálkodás keretén belül az erdő bizonyos részét minden évben kivágták. A kivágott fát osztályozták, külön rakták a vékony ágakat, a törzset, és azt, amit nem lehetett méteres ölfára felvágni. Ez utóbbiból rakásokat raktak, amelyekre a favágók maguk között nyilat húztak. A tőkét is kiásták. Felibe ment a tőkét kivágni a szegényember - emlékeztek. Az uradalomban dolgozó béresek is az így feldolgozott fából kapták meg az éves járandóságuk keretén belül a tüzelőnek való kommenciós fát (általában két öl fa). A kerítések, kisebb gazdasági épületek (ólak, méhesek) falszerkezetének megépítésénél vesszőt, karókat használtak. A sövényfalak készítése ezen a vidéken nagyon elterjedt volt. A vesszőből font falakat sárral tapasztották be.
A gazdáknak a hullámtérben volt egy kis erdejük, ahol agácifa (Robinia pseudo-acacia, fehér akác), kőrisfa (Fraxinus ornus, virágos kőris), szilfa (Ulmus minor, mezei szil), topoly (Populus L., nyárfa), bükkfa (Fagus silvatica, bükk), botlófűz (Salix L., fűzfa) nőtt.
A fűzfavessző (Salix rosmarinifolia, ciglevessző, sárgavessző) felhasználása nagyon sokrétű volt, különböző gazdasági eszközöket készítettek belőle. A Vág partján álló botlófűzfákat, bokrokat botolták le, így nyerték a szükséges nyersanyagot. Az ősszel letört kukoricát 18-30 kalászával vesszővel átcsavarva kötötték csomóba. A levágott kukoricakóró összekötése is vesszővel történt. Vesszőből csinálták a boronát és az udvarseprűket. Az udvarseprüket henger formájúra dús, ágas vesszőből kötötték, majd nyelet vertek bele.4 A kosarak fonásához szükséges vesszőt későősszel és a tél folyamán szedték. Zsebkéssel vágták le és használatig kévébe kötve megfelelő helyen tárolták, hogy túlságosan ne száradjon ki. Hántolatlan hajosvesszőből, zöldvesszőből készültek a különböző nagyságú és alakú kétfülű gazdasági kosarak, amelyeket egyrészt az állatok nevelésénél és etetésénél, másrészt a mezőgazdasági munkák során, a termények betakarításánál használtak. A kerek alakú kisebb méretű kosarat krumpliszedőkosárnak nevezték. Ezt krumpli-, ül. más termény szedésére használták. Hasonló alakú, de nagyobb méretű volt a tördellőkosár vagy kukoricaszedő kosár, a lúdkosár, szecskára való kosár, amelyeket az állatok élelmének szállítására, a kukorica és az eladásra vagy téli fogyasztásra szánt szőlő szedésére használtak. Az utóbbi esetben a kosár aljára és a szőlő egyes rétegei közé a szállításkor szőlőleveleket raktak. A borítót a kotlós elhelyezésére használták a kiscsirkék felnevelése idején. Erős vesszőből búbos alakúra fonták. Feneke nem volt, a felső részén pedig kisebb kerek alakú nyílást hagytak. Az alsó és felső részén sűrű, cifrázott fonás volt, a középső részét ritkára, vagy egyáltalán nem fonták be, hogy elég szellős legyen. Masszív, díszes fonásszegéllyel szegték be. Kb. egy méter átmérőjű, és hasonló magasságú volt. A tyúkkosár búbos vagy kerek alakú zárt kosár volt. Az elején nyílás volt. Leginkább kotlóültetéskor, keltetéskor használták. Hátikosarat nem készítettek és nem is használtak. A mustszűrőkosarat sem ismerték. Erre a célra egy kisebb kosarat használtak, belesüllyesztették a ledarált szőlőbe, hogy ne menjen bele a szőlő héja, s onnan kimerték a mustot. A vesszőkosarak a gazdaságokban kb. az 1960-as évekig voltak általánosan használatosak.
 |
| Zöldvesszőből font kosarak, Farkasd, a Galántai Honismereti Múzeum Fotótára, 26865, Danter habella, 2004 |
 |
| Borító, Farkasd, GHM E-7344, a Galántai Honismereti Múzeum Fotótára, 26896, Németh Tibor, 2005 |
A közepes gazda nyáron gazdálkodott, télen kosarat font, ellátta magát és az ismerőseit a gazdaságban szükséges mennyiségű kosárral.5 A nagyobb gazdák ezeket megfonatták a kevés földdel rendelkező, szegényebb családokkal. A kosárfonáskor először az alját, majd az oldalát készítették el, s végül beszegték. A kosarat ölbe véve, térdre helyezve fonták. A kosár fenekének 4-4 erős vesszőt választottak ki. Ezeket fenékkarónak nevezték. A kosár fenekének kialakításához a fenékkarókat keresztbe egymásba szúrták, majd egyenletesen széthúzva körbefonták. A megfelelő nagyságú fenék elkészítése után minden fenékkaró mellé 2-2, ül. 3-3 vesszőt, karót, bordát szúrtak be, ezeket felhajlítva összekötötték, majd újabb vesszőket szurkálva a fenékbe kialakították a kosár oldalának vertikális szerkezetét. Ezután a függőleges vesszőket körbefonták, majd a felső szélét szegessel, peremszegéllyel fejezték be. A szeges lényege az volt, hogy a vesszőkből mindig felváltva kettőt kint, ill. bent fejeztek be, majd a felesleges hosszúságot elvágták. A fül erős és rugalmas vesszőből készült, amelyet vezérnek neveztek. A vessző egyik végét a kosár szélébe szúrva meghajlították, spiralszerüen erősen megcsavarták, majd a másik végét szintén beleszúrták a kosár oldalába.
A vizsgált időszakban egy család foglalkozott Farkasdon fehérvesszőből készült díszes kosarak (karoskosár, szakajtókosár, kenyérkosár, zsömlyeskosar, vásárlókosár) fonásával. Ezeket a saját és a szűkebb környezetük igényeinek kielégítésére készítették. A fehérvesszőnek a nyersanyagot augusztusban vágták, frissen lehajazták, s így tárolták. Fonás előtt vízbe áztatták, hogy rugalmas legyen. Ritkábban a télen vágott vesszőt is lehajazták. Ilyenkor előtte megfőzték, s egészben, vagy széthasítva díszes kosarakat fontak belőle.6
Farkasd és Negyed községek határának sokszínűsége az elmúlt évszázadok folyamán jó lehetőséget nyújtott a vadon élő állatok hasznának kiaknázására. Egyrészt a mocsaras, gyakran vízáradásos területek teremtette környezet volt ennek jó táptalaja, másrészt a fokozatos vízszabályozás és ármentesítés nyomán kialakult termőföldterületek intenzív kihasználása a parasztság figyelmét a kártevők elleni védekezés felé fordította. A két község lakosai megélhetésük biztosítása folyamán a földművelésre és állattartásra alapoztak. Ez a tény az itt élő embereket a természethez kötötte. A vadon élő állatok megfogása, ül. az állati termékek gyűjtögetése társadalmi szempontból különböző szerepet játszott a farkasdi és a negyedi emberek életében. Nagyvonalakban különbséget tehetünk a zsákmányolás módszerei alkalmazásának mértéke és jellege között a falusi társadalom egyes rétegei szempontjából. Az alacsonyabb társadalmi rétegek körében figyelemmel kísértük azokat a módszereket, amelyek alkalomszerűek voltak, és elsősorban táplálékkiegészítésre szolgáltak. A másik csoportba tartoztak azok a tevékenységek, amelyek szintén a természet adta lehetőségek kihasználásának ősi formáiból gyökereztek, de esetükben a 20. század elejére már tudatos, jól szervezett, állandó fejlődést mutató tevékenységről beszélhetünk. Elterjedésük mértékét a saját és a községek lakosai igényeinek kielégítése szabta meg.
A zsákmányoló gazdálkodás tárgykörén belül a vadon élő állatok hasznának kiaknázásán alapuló foglalkozásokat három csoportban tárgyaljuk. Ezek a méhészet, a vadászat és a halászat.
A mocsaras vidékek jellegzetes alakjára, a pákászra ma már a két község lakói nem emlékeznek.
a) Méhészet
A vadon élő méhek (Apis melifera L., méh) hasznának megszerzésére, a rajok kifosztására vonatkozó emlékeink Farkasdon és Negyeden nincsenek. Az adatközlők megvallása szerint a fatörzsből kivájt henger alakú köpű sem volt ismeretes. A 20. század első felében mindkét községben 8-10 parasztember foglalkozott méhészettel, elsősorban, mint kiegészítő jövedelemforrással, hogy családjukat és a falubelieket ellássák mézzel. Egy helyi méhész mondása szerint: Az asszonyt böcsűnyi, a méneket szeretnyi köll!
A negyedi lakosok emlékezete szerint a legrégibb méhkasokat vesszőből fonták és sárral tapasztották be. A 20. század első évtizedeiben általános volt a kúpalakú szalmakasok használata. Ezeket helyben a kosárfonással foglalkozó mesteremberek tudták elkészíteni. A szalmakasok belsejében egymást keresztező vesszőket helyeztek el, amelyre a méhek viaszt termelve rárakták a lépet. Ha a méhész a kasokból a mézet ki akarta szedni, a méhcsaládot füstöléssel lefojtotta, lefojtotta. Meggyújtott kénszalagot helyezett be a kas nyílásán, majd a nyílást rongydarabbal betömte. Néhány óra múlva a méhcsalád elpusztult. Ezután a mézzel telt viaszsejteket villával felnyitotta és a kast meleg helyen egy nagy edényre kötött két lécre helyezte, s addig hagyta a melegen, amíg a méz ki nem csurgott. A méhszaporulatot biztosítva csak azokat a méhcsaládokat fujtotta le és rabolta ki, amelyekre a következő évben nem volt szükség. Az átteleltetésre szánt kasokban a méz érintetlenül maradt, hogy a méhek számára a téli táplálék biztosítva legyen. Az új méhcsaládok kialakulása késő tavasszal, a nyár elején történt. Ha jó volt az anyaméh, egy öreg méhcsaládból egy, kettő, esetleg három új raj rajzott ki a következő évben.
 |
| Méhkas, Farkasa, GHM E-3471/ab, a Galántai Honismereti Múzeum Fotótára, 19633, Németh Tibor, 2002 |
 |
| Méhkas, Farkasé, GHM E-46, a Galántai Honismereti Múzeum Fotótára, 27135, Németh Tibor, 2005 |
Negyeden az 1930-as években a helyi kádármester rozsszalmából és deszkából prés segítségével kaptárakat készített. Ezzel egyidőben a fakaptárak használata is elterjedt. A kaptárakban szögletes keretek voltak, amelyekben a méhek viaszsejteket építettek. A szalmakast ezután már csak a rajbefogásra használták. Gyakran megtörtént ugyanis, hogy a méhraj elszökött. Ilyenkor leginkább faágon telepedett meg. A méhkast az alsó széles nyílásával a raj alá tartva a faágat óvatosan megrázták, és a raj így beleesett a kasba. A kast ezután lepedővel letakarták, és a rajt hazaszállították, majd szükség esetén egy másik kasba, vagy keretekkel ellátott kaptárba (a kas oldalát óvatosan ütögetve) ütötték bele. A kaptárak használata idején a mézpergető is megjelent. A mézzel telehordott kereteket födelezó'vel felnyitották és a pergetőbe rakták. A pergetést mindig meleg időben, nyáron végezték. Az akácmézből lépesmézet hagytak. A gyerekek szívesen ették ki belőle a mézet, ez finom csemege volt. A viaszt a méhészek a két világháború közötti időszakban leadták, és mülépet kaptak érte.
A méhkasok és a kaptárak az egész év folyamán leginkább a határban álló méhesekben voltak elhelyezve. A méhes sövényfalból épített háromoldalú, nádtetős, elöl nyitott építmény volt, amelyben egymás fölött 2-3 sorban helyezkedtek el a kasok és a kaptárak. Többnyire a negyedi határban a Túlsófél határrészen álltak. Néhány gazdának, aki csak kevesebb méhcsaláddal rendelkezett, a lakóház melletti kertben állt a méhese. De mivel mindkét község sűrűn lakott belterülettel rendelkezett, ezt nem tartották megfelelő megoldásnak.
A méhek itatásának biztosítása a természet adta lehetőségek szerint történt. Maga a harmat, a Vág folyó, kisebb tavak vagy más vízforrás közelsége, valamint a nagyobb esőzések után kialakult pocsolyák szolgáltak folyadékforrásként a méhek számára.
A kasok és a kaptárak nyílására télen szűkítőt (vékony léc) tettek, hogy a kártevő pocikok, egerek be ne jussanak a kaptárba. A hideg ellen rongyokkal takarták be a kaptárakat.
Jó mézelő növények voltak koratavasszal a repce (Brassica Napus, repce), a szúlánk (Convolvulus arvensis, apró szulák), a fűzfavirág (Salix fragilis L., csöregefűz), aztán a tányérrózsa, vagyis napraforgó (Helianthus annuus, napraforgó ) virágzás idején a hársfa (Tilia cordata Mill., kislevelű hárs) és az akácfa (Robinia pseudoacacia L., fehér akác).
A mézzel nem vásároztak, esetleg a helyi boltban adták el. A mézet a paraszti háztartásokban édesítésre használták. Megfázásos betegségek esetén fogyasztották.
b) Vadászat
Farkasdon és Negyeden a népi vadfogás ősi technikái ismertek voltak. A szántóföldeket, a mezőt járó parasztemberek jól ismerték az állatok szokásait, s így ezt kihasználva, gyakran tudtak vadat ejteni. Az orvvadászat módszereihez leginkább a szegény ember folyamodott, hogy bebiztosítsa a konyhára a húsfélét. A rapsicbecsület viszont azt diktálta, hogy soha nem nyúltak a vadhoz, ha keltetett vagy kölkezett. Akkor bántották a vadat, ha eljött az ideje. A vadászegyesület megalakulását megelőző években a rapsickodás nagyon elterjedt volt. Mikor ment a paraszt hajnalban szántani, vagy este jött haza a földekről, leghamarabb lelőtte a fácánt, aztán jó eledel lett belőle.
A farkasdi és a negyedi határ híres apróvadas terület, amelynek gazdag fogoly- (Perdix perdix, fogoly), fürj- (Coturnix coturnix, fürj), fácán-(Phasianus colchicus, fácán) és nyúlállománya (Lepus europaeus Pali., mezei nyúl) volt. Óz (Capreolus capreolus, őz) kevesebb volt ezen a területen, leginkább a negyedi erdőben volt a búvóhelyük. Vaddisznó, szarvas nem volt ezen a vidéken.
A parti nádasokban, a fákon fészkelő vadmadár tojások kiszedése általános volt. Az árterületek üreges botlófűzfáiba rakott vadkacsatojásokat gyakran megkeresték. Tavasszal a gabona gyomlálásakor talált fácán- vagy fogolytojást a tilalom ellenére is összeszedték, amelyet megsütve fogyasztottak. A fiatal varjúkat (Corvus corone cornix, C frugilegus, dolmányos és vetési varjú), vadgalambokat (Columba oenas, vadgalamb) kiszedték a fészekből, húsukat megfőzve fogyasztották el.
Gyerekek téli szórakozása volt a szalmakazlakban megbúvó verebek (Passer montanus, P. Domesticus, mezei és házi veréb) kosárral, halászszákkal való összefogdosása. A megfogott verebet, a farkából kitépve egy-egy tollat, megjelölték, majd elengedték. Lucanapkor a megfogott veréb lakóhelyiségbe való váratlan bedobásával megzavarták a tollfosztókat.
Az ügyesebb parasztemberek leggyakoribb fegyvere a bot és a parittyavég volt, amivel jót tudtak célozni, hajítani. Gyakran előfordult, hogy a határban dolgozva a vadnyulat furkósbottal, parittyával ledobták.
A két világháború közötti időszakban a negyedi határban nagy csapatokban élt a túzok (Otis tarda, túzok). Kétszáz-háromszáz darab is volt belőle. A túzok a kopár, fa és bokor nélküli nagykiterjedésű vetésterületeket szerette. Ilyenek voltak a Levágott és Buffa határrészek. A határ szerkezetének átalakításával (pl. kanálisok kiépítése, széltörő fasorok kiültetése) elvesztette megfelelő életkörülményeit, és száma fokozatosan csökkent. Bizalmatlan természete miatt a határban dolgozó parasztember ritkán tudta megölni, ha igen, akkor az ökrök mögé bújva sörétes puskája segítségével. Húsa miatt értékes zsákmánynak számított. A túzok általában 15-20 kg-osra is megnőtt. Aránylag jól repült és súlya, ereje miatt sem lehetett szabad kézzel megfogni.
A határban található állóvizeken, topolyákban (lapos, mocsaras, nádas terület, pl. Kurtagyűr), ereken, a Nagykanálison nagy csapatokban tanyázó vadkacsát (Anas platyrchynchos, tőkés réce) zsinórra, szakállasra tett csalival (csibetüdő) fogták meg, vagy saját készítésű kifúrt puskával vadásztak rá.
Az ürgék (Citellus citellus, ürge) egyrészt a töltésekben, másrészt a gabonatáblákban tanyáztak. Üregeik gyengítették a töltéseket, s nagy kárt tettek a gabonatermésben is. Az ürge húsát a cigányok megfőzték, elfogyasztották. A hörcsög (Cricetus cricetus, hörcsög) nagy veszélyt jelentett a gazdaságban. Egy hörcsög 30-50 kg búzát is képes volt az üregébe összehordani. Ha elszaporodott, nagy kárt tehetett a gyökeres terményekben, pl. a sárgarépában. A parasztság rendszeresen kiöntéssel pusztította őket. Több ember összefogott, vitték hordókban, lajtokban, vödrökben a vizet. A vízzel megtelt lyukból menekülő ürgét, hörcsögöt bottal fejbekólintottak. Hasonlóan irtották a lukinyulakat (Oryctolagus cuniculus, üregi nyúl). Elvétve a rókát (Canis vulpes, vörös róka) is kiöntötték. A rókatanyának két, ill. több kijárata van, ezért csak egyet hagytak szabadon, a többit eltorlaszolták. Azután a rókát kiöntötték, s ha kidugta fejét, leütötték, vagy kutya segítségével megfogták. A hörcsögöt és a rókát szokás volt még kiásni vagy kutyával kikapartatni.
Az apróvad fogásának egyik ősi módszere a hálók alkalmazása volt. A parasztemberek hálókkal a kukoricaföldjeiken leginkább fácánt tudtak fogni. A kb. 70-80 cm magasságú és a földterület szélességének megfelelő hosszúságú hálókat a vetés közepetáján húzták ki. Általában három hálót használtak, amelyeket karókhoz kötve feszítettek ki. A középső háló sűrű (4x4 cm-es szemnagyságú), a két szélső pedig 8x8 cm-es szemekből állt. A háló irányába hajtott vad annyira belekeveredett az akadályba, hogy nem tudott szabadulni, s így könnyű volt szabad kézzel megfogni.
A fácánt, a nyulat, a foglyot általában dróttal, csapdákkal, tőrökkel tudták megfogni. Ezt törközésnek nevezték. Megfigyelték a vad járását, s nyomában fakarókat vertek le. A fakaróra bevágást faragtak, átkötötték dróttal, hurkot vetettek a végére és letették. A tőröket félkemény drótból készítették, hogy rugalmasak legyen. A nyúlnak nagyobb, a fácánnak kisebb hurkot készítettek. Tarlóforgatás után az egyenes barázdába, a kukoricaföldön a sorokba egymás után több hurkot, törköt is leraktak, mert így az állat egyenesen haladva, könnyen beleszaladt. Ha beleakadt a feje a hurokba, megrántotta, s így megfogódzott. Gyakran a vesszőbokrokat, laposokat, cserjéseket is jól megrakták tőrökkel. A fácánt a kukoricásban egyszerű drót segítségével is meg tudták fogni. Az egyik sorból a másikra ráhajtottak egy kukoricaszárat, odakötötték dróttal és ebbe megfogódzott az arra járó fácán. Télen a fácánok csapdába csalása érdekében csalinak gabonát, kukoricát, kölest, repcemagot szórtak ki. A nyúl járásának nyomaiba, csapásába csalit nem tettek.
A vadak beetetése ismert vadfogó módszer volt. Szeszbe áztatott kukoricaszemeket szórtak a fácánok járásába, s mikor megszédültek, szabadkézzel könnyen megfogták őket.
A határban, a gazdaságokban elszaporodó kártevők irtására a csapóajtós patkányfogó-, nyestfogóládát használták. Ezek hosszúkás alakú ládák voltak. Egyik, ill. mindkét végükön csapóajtó volt, amely a ládába bement állat mozgása következtében lecsapódott. A rókának rókafogóládát állítottak csapdaként. A kb. 2 méter hosszú és 60 cm széles minden oldalán zárt láda egyik végén csapóajtó volt. A láda belső tere vasdróttal meg volt felezve. A zárt részbe csalinak egy élő nyulat helyeztek. A ládát az erdőben a róka járása helyén helyezték el. Ha a róka lépre ment, mögötte az ajtó lecsapódott. A csapóajtós ládában megfogott állatot kivették a csapdából és agyoncsapták. Szokás volt az is, hogy a patkányfogó szájára zsákot húztak, bekötötték és jól földhöz verték, vagy lapáttal agyonverték. A patkány (Rattus, patkány) és az egér (Mus musculus, háziegér) irtására a billenős egér- és patkányfogót használták. A patkány részére csalinak tyúkbelet vagy más átható szagú ételt, esetleg kukoricalisztet, srótot raktak ki. Az egérnek búzát, kukuricát szórtak ki. Leggyakrabban a drótból készült kúp alakú egérfogót használták, amelynek a tetején nyílás volt. Ha ezen bemászott az egér, kijönni már nem tudott. Használtak még házilag felállított lecsapós egérfogót is. A billenős, ill. drótból készült egérfogóból az egeret egy hordóba engedték, ahol aztán a macska könnyen megfogta. A gazdaságban tartott kisállatok állományában a gerény (Mustela putoris, görény) nagy kárt tudott tenni. Általában kutya segítségével fogták meg.
 |
| Egérfogó, Negyed, GHM E-7319, a Galántai Honismereti Múzeum Fotótára, 27140, Németh Tibor, 2005 |
 |
| Egérfogó, Farkasd, GHM E-7320, a Galántai Honismereti Múzeum Fotótára, 27139, Németh Tibor, 2005 |
A nyestre (Martes foina, nyest), görényre, rókára, őzre, patkányra vidravassal is vadásztak.
 |
| Egérfogó, Negyed, GHM E-5703, a Galántai Honismereti Múzeum Fotótára, 16476, Németh Tibor, 1999 |
A két község határát átszövő folyóvizek partjain sok hódpatkány (Ondathra zibethica, pézsmapocok) tanyázott. A hódpatkányt az ún. patkányfogó kosárral ejtették el, amit versének is neveztek. A vadász, a vízpartokat járva megkereste a hódpatkány lyukának nyílásait. Miután rátalált a lyukakra, az egyik kijáratot a versével lezárta. A többi lyukat hegyes, szigonyhoz hasonló vassal szurkálva, az állatot belezavarta a csapdába. Szokás volt az is, hogy a versét estefelé a lyuk szájához helyezték, s reggelre magától megfogódzott benne az állat. Az 1930-as években Negyeden és Farkasdon egy-egy ember foglalkozott a hódpatkány összefogdosásával, szőrméjének értékesítésével. Volt olyan év, hogy 300 darabot is kifogtak. Vidra (Lutra lutra, vidra) kevesebb volt a határban, de értékes bundájáért néhány esetben hasonló módon vadásztak rá. Aki vidrára vadászott, széllel szemben kellett mennie, mert a vidra messziről megérezte az ember szagát.
 |
| Billenős egérfogó, Negyed, Danter Izabella, 2001 |
 |
| Patkányfogóláda, Negyed, Danter Izabella, 2001 |
A termőföldek megmunkálása során a parasztok ügyeltek arra, hogy a hasznos tevékenységet folytató vad természetes aktivitásait kihasználják. A fogolyseregek leginkább a burgonyatermesztés során elszaporodott mandalinkát (Leptinotarsa decemlineata, kolorádói burgonyabogár) pusztították, s ezzel védték a terményt. A dinnyeföldekről a nyulakat kolompolással tartották távol, mivel nagy pusztítást tudtak végezni.
A farkasdi és a negyedi határban a vadászatnak nagy múltja van. A farkasdi határban a vadászterület a Károlyi grófi családé volt, akiknek az alkalmazottjai hozzáértéssel nevelték a vadat és rendszeresen rendeztek itt nagy vadászatokat. A helyi gazdák különálló vadászterülettel rendelkeztek. A szegény ember elmehetett hajtónak, úgy jutott vadhoz, de a régi öregek azt tartották, hogy a rapsicnak is van becsülete, meg azt is, hogy a rapsicból lett az igazija vadőr.
c) Halászat
A népi emlékezet szerint Negyed község onnan kapta a nevét, hogy az itt letelepedő halászok negyed részért vették bérbe a Vágót, s halásztak a vizeiben. Mindkét falu mocsaras, vízjárta területei gazdag halállománnyal rendelkeztek. A halászmesterséget mégis kolduskenyéraek tartották. „A negyediek kaszáláskor sokszor vitték a tapogatót is, mert mire a fű megnőtt, megnőtt a csuka is, és hallal tértek haza. " (Hofer 1959-60, 337) „A halászat olyan volt, mint az üdő." - mondták az itteni emberek. A halásznak ismernie kellett a vizek és a benne élő állatvilág tulajdonságait és szokásait. Mert ennek alapján tudta, hogy mikor, hol és milyen szerszám segítségével halászhat. De nemcsak a Vág folyó, hanem a két község bel- és külterületén a sok tó, az áradások idején vízzel hirtelen megtelt holtágak, kopolyák tették lehetővé a halfogást.7
A vági hal húsa különösen ízletes volt. Valamikor úgy mondták, hogy ilyen ízű hal csak a Tiszán volt még. A nagyhalak közül a következő fajták fordultak elő: harcsa (Silurus glanis, harcsa), ponty (Cyprinus carpio, ponty), csuka (Esox lucius, csuka), süllő (Lucioperca lucioperca, fogassüllő), kecsege (Abramis, keszeg). Ezek a fajták akár 10 kg-osra is megnőhettek. Az apróhalak a berdécs (Perca fluviatilis, sügér), a kárász (Carassius varassius, kárász), a márna (Barbus barbus, márna), a menyhal (Lota lota, menyhal), a patuc (Chondrostoma nasus, párduc), ajászkeszeg (Meuciscus idus, jász), a dévérkeszeg (Abramis brama, dévérkeszeg), a compó (Tinca tinca, compó, cigányhal) az ökle (Rhodues, ökle) voltak. A Negyeden ismert szájhagyomány szerint az 1800-as évek elején viza (Huso huso, viza) is volt a Vág vizében.8 A természetet jól ismerő és szerető halászok ügyeltek arra, hogy a halállomány megfelelően gyarapodjon a községek határában található állóvizekben. Az első világháborút követően már tudatosan figyelték a halállomány összetételét a Vágban. Az 1920-as évek elején egy halállományvizsgálat eredményét követően megállapították, hogy a Vágból kiveszett a süllő. Ekkor a Vág vizében új süllőtelepítést hajtottak végre. 1927-ben a Vág holtágába pontyot telepítettek.9 Ilyen esetben a kishalakat kocsira rakott hordókban szállítottak a telepítési helyükre.
A 19. század 2. felében megindult folyószabályozási munkálatokat követően a halfogás vesztett jelentőségéből. A Vág és a tavak birtokviszonyainak rendezését követően a halászati tevékenység szervezett keretek között folyt. A 20. század első felében a Vágón a halásztársaság halászott. Mindkét községben a tavak az úrbéri társaságé voltak. A tavakon a halászatot a halászgazda irányította, s itt csak az halászhatott, akinek engedélye volt. A két világháború közötti időszakban Negyeden Mórocz Gáspár családja halászott a Vágón. Farkasdon „ virtlichi" vági halászok voltak ebben az időszakban a Pintér, a Seres és a Szabó család. A halászat mellett egy kisebb földterületen krumplit, zöldséget termeltek elsősorban maguknak, vagy ritkábban eladásra. A farkasdi Seres családban a halászmesterség apáról fiúra szállt. Ők komposok voltak, a kompszállítást a férfiak irányították, s közben halásztak. A feleség árulta a friss halat, amely mindig el is fogyott a faluban. Máshová nem vitték eladni. Farkasdon az 1927-1945 közötti időszakban tíz falubeli gazda bérbevette a Vág holtágát halászat céljából. Bandában halásztak. Ezek a halászok mindkét falut ellátták hallal oly mértékben, hogy általában hetente kétszer mindig friss halat kínáltak a falu és a környék lakosságának. A kínálat leginkább keszeg, kárász és csuka volt. Az 1930-as években a Vágón a halászok fogtak egy 70 kg-os harcsát, amelyet Vágsellyén a hentes-mészáros mért ki. Ha nagy fogás volt, Nyitrára vagy Érsekújvárra vitték eladni a halat. Máskor a felvásárló helyből vitte el a zsákmányt. A halat pénzért árulták, vagy más terményért (gabona, gyümölcs) cserélték el. 10
A farkasdi és a negyedi halászok leggyakrabban használt halászeszközei a különböző hálók voltak. A hálók közül használták a kerítő- vagy nagyhállót, a laftullóhállót, a tükörhállót, a dobóhállót, a csirkéző- vagy öklézőhállót (Farkasdon bukorszákxak is nevezték), az ömeecsűt, (emelcsű) vagy táplit (Negyeden nagyhállórak is nevezték).
A halászok legértékesebb hálói a keritőhálló és a laftullóhálló voltak. A legsikeresebb halászat a kerítőhállóva\ volt, amelyet nagyhállónak is neveztek. Hosszúsága 50-100 m volt, amely aszerint változott, hogy milyen helyen halásztak vele. Fontos volt, hogy jól felölelje a vizet. Három részből állt, a két végén helyezkedett el a széle, középen pedig a derka. Ha kisebb vízben halásztak, akkor egy részt le tudtak róla venni. Magassága 5 m volt és 4 x 4 cm-es szemekre volt kötve. A háló felső szélébe futott a fölsőkötél, amelyen 10-12 cm távolságra egymástól afaparák helyezkedtek el. Ez tette lehetővé, hogy a fölsőkötél a víz színén vezesse a hálót. Alul az alsókötél&o. volt az ólom. Ha iszapos volt a víz feneke, akkor egymástól 30-40 cm-re helyezkedtek el az ólmok. Ha kavicsos volt a víz alja, a kavicson csúszott az alsókötél, akkor ritkábban volt az ólom rákötve. Attól is függött, hogy milyen nagyok voltak az ólomkarikák. A nagyháló két végén volt egy-egy apatyú. Az apatyú egy hosszú léc volt, amelyre felül a fölsőkötél, alul az alsókötél volt rákötve, az aljára pedig egy nagy kő vagy tégla volt erősítve. Ha kidobták a csónakból, az levitte az apatyút, s vele a háló alsó részét a víz fenekére.
A kerítőhálóval többnyire csónakból halásztak. Ehhez a munkához legalább 5-6 ember kellett, de a nagyméretű kerítőhálóval 10 ember is halászhatott. Hárman a csónakban ültek: egy volt a kormányos, és kettő övedzett.11 A parton egy, esetleg több ember az apatyú segítségével fogta a háló egyik végét. Ha nyár volt, bele is gázoltak a vízbe, de a hálót a vízbe nem engedték be. A háló szépen be volt szedve a csónakba. A csónakkal lassan evezve egy félkört, tanyát kerítettek be, miközben a hálót a csónakból a vízbe dobálták úgy, hogy mire elfogyott a háló, visszakanyarodtak a parthoz és bezárták a hálót. A kerítőhálót a partra szedték ki. Voltak megfelelő, már előre elkészített kiszedőhelyek. Ezeken a helyeken kaszával, tőrrel kivágták a sást és a nádat, hogy a háló ne akadjon el. A kifogott halat rögtön a bárkába rakták. Nyáron a kisebb méretű kerítőhálóval a partról is halászhattak. Ilyenkor a kötelet tartva csendben parttól partig úszva bekerítették a hálóval a langyot, ezt gázlónak is nevezték. Majd a parton kihúzták a megtelt hálót. Olyan helyeken alkalmazták, ahol csendes volt a vízfolyás. Az ilyen helyeket zátonyesésnek is nevezték. Ezek a folyó hordalékainak egyenetlen lerakódásaiból alakultak ki. Azt mondták: gázlóból halásztak.
A nagyhálót minden halászat után tökéletesen ki kellett szárítani. Ez a parton levő ágakon, bokrokon vagy falécekből összeállított állványokon történt.
A laftullóháló a nagyhálók közé tartozott, mérete meghaladta a kerítőháló méreteit. Hosszúsága 60-90-120 m lehetett. A háló közepe, derka kb. 50 m hosszan bé (bő) volt, ezért könnyen benne maradt a hal. Mindig nagyszemű hálóból állt, a szemek nagysága 5x5 cm-es, vagy 6x6 cm-es volt. Nagy halakra halásztak vele. A háló felső részében két erős kötél húzódott, ezt inslégnék nevezték. A felső kötelek faparákkal voltak ellátva. A háló alsó szélén szintén két kötél futott, amelyek fel voltak ólmozva. A háló két végére kötelekkel egy-egy apatyú volt kötve. Az apatyú 2 m hosszú faléc volt, amelynek az alsó végére nehezéknek nagyobb követ vagy ólmot erősítettek. A háló két végén voltak a húzókötelek. Az egyik közülük olyan hosszú volt, mint maga a háló. A laftullóhálóval két csónakkal bent a folyóban, mély vízben halásztak. Mindegyik csónakban három-három ember ült, egy volt közülük a kormányos, aki a csónakot irányította. A másik volt a zurbulló, aki zurbónyi szokott, azaz mozgatta a vizet, vagyis a hálóba hajtotta a halakat. A harmadik ember a hálót hányta ki a csónakból. A felső és az alsó kötelek segítségével úgy kellett irányítani a laftullóhálót, hogy simán ússzon a vízben. A felső kötél fönt úszott, az alsó alul, és a derkában bennemaradtak a halak. Csendesen evezve bekerítették a tanyát, a húzókötél segítségével bezárták a kört, aztán a két csónakot összeakasztották, lemacskázták és megkezdték kiszedni a háló alját és tetejű. Ilyenkor a víz erejét is kihasználták, ahol sebes volt a víz folyása, ott könnyebben kiszedték a zsákmánnyal teli hálót. A laftullóhálóval való halászathoz legalább 6 ember volt szükséges, de legtöbbször 7-8-an is voltak. Még éjszaka is halásztak vele.
A negyedi halászok legnagyobb hálója a tükörhálló volt, amely 300 méteres is lehetett. Hatalmas öble volt, ezért sikeresen lehetett vele halászni.12
A bandában halászó halászoknak dobóhálójuk is volt. Kör alakú háló volt ez, amelyet a víz felett magasan eldobtak, a háló szétterült a vízen, a kerületére kötött ólmos rész lehúzta és a víz alatt bezárulva, megfogta a halakat.
A folyami halászatnál használták a bukorszákot, amelyet öklézőhálónak, vagy csirkézőhálónak neveztek. A következő részekből állt: nyél, kánva és háló. A kb. 2,5 m hosszú nyelét emellőrúdmk nevezték. A nyél egyik végén lyukat fúrtak ki. Ebbe belehelyezték a kánváX, majd erős fonallal a nyélhez kötözték. A félkör alakú vesszőkánvára zsákszerű sűrű hálót kötöttek. Csónakból, a part mentén lefelé ereszkedve halásztak vele, leginkább estefelé, amikor halkiállás volt. A halak ugyanis estefelé behúzódtak a partmenti bokrok, forgók, üregek, gyökerek alá. A bukorszákkal sokféle halat meg lehetett fogni. Általában ketten halásztak vele. Az ügyes kormányos irányította a csónakot. A másik ember pedig a bukorszákot a part mentén levő búvóhelyek felé tartotta, nagyot merített vele és belezavarta a hálóba a halakat. A hálónak olyan öble volt, hogy ha beleszaladt a hal, akkor már nem tudott belőle kijönni.
A bandákban, ül. a magányosan halászó ember leggyakrabban használt halászó eszköze a tápli volt, amelyet ömelcsűnek, nagyhálónak (Negyed), emelcsűoék (Farkasd) is neveztek. Fő részei: a nyél, a kánvák és a háló voltak. A hosszú nyél, amelyet emellőbotnak is hívtak, fenyőfából vagy fűzfából készült. Hossza mindig egy méterrel nagyobb volt, mint a kánvák hossza. A tápli kánvái gyűrűfából, gyűrűvesszőből (Salix cineren, rekettye v. hamvas fűz) készültek. A kánvák hossza mindig 50 cm-rel kisebb volt, mint a négyszögletes háló egy oldala. Félkör alakú formájukat úgy kapták, hogy néhány napra meghajlítva rögzítették őket. A két kánvát a közepén keresztbe egymásra helyezték, és madzaggal erősen összekötötték.13 A kánvák vége alatt egy cm-rel bevágás volt, ide kötötték a pékli (hurok) segítségével a háló egy-egy sarkát. A háló szélébe fonalat húztak, hogy a szélei jó feszesek legyenek. Ezt a fonalat inslégaek nevezték. A háló leginkább 2x2 m-es, 3x3 m-es, 3,5x3,5 m-es vagy 4x4 m-es volt. Egy-egy esetben a nagyméretű csónakból 5x5 m-es vagy 6x6 m nagyságú hálóval is halásztak. Ilyenkor a táplit a csónakra szerelt áttételes, tekerős emelővel húzták fel, emelték ki a vízből, ezt teker ős, emelős ömelcsűnek nevezték. 14 Mély vizeken halásztak vele. Megesett, hogy egyszerre 30 ponty is volt benne.
A különböző nagyságú táplival partról és csónakból is halásztak. Az állóvizeken, tavakon is leginkább ezt használták. A táplival való halászat legegyszerűbb formája az volt, amikor a halász térdig vagy combig állt a vízben és maga előtt a kezében tartotta a halászó eszközt. Alámerítette a vízbe, majd időközönként kiemelve megnézte a zsákmányt. A halászok a táplival való halfogáshoz gyakran állást készítettek maguknak a parton. Ehhez a közeli, erdős területeken sűrű gyűrűvesszőt, növendékgallyat vágtak és pősbe kötötték. Két-három erős keményfakarót vertek le a parton és ezek közé helyezték a pősbe kötött gallyakat. A tehetősebb halász deszkából készített magának állást. Ha a táplival csónakból halásztak, akkor a csónak farába erősítettek egy V alakban végződő deszkát, vagy egy felső végén kétágú erős fát és abba helyezték bele a tápli nyelét. A halász a csónakban állt és a nyél végét lenyomta, ilyenkor a háló a zsákmánnyal felemelkedett. Miután a halász kiemelte a vízhői a nagyhálót, odahúzta a csónak orrához annyira, hogy a halkimerítőszákkal, merítőszákkal kiszedte belőle a halat, majd a zsákmányt a csónakba vagy a bárkába rakta át.
 |
| Tápli, Farkasa, Danter Izabella, 2001 |
A hálókat többnyire a gútai hálógyárban vették, vagy a gútai asszonyokkal köttették. A halászattal foglalkozó családok tagjai tudtak hálót kötni, habár a farkasdi és negyedi asszonyoknak a hálókötés túlságosan hosszú és felesleges időtöltésnek tűnt. Kisebb hálót néhány ember itt is tudott kötni. A hálókötőtűk egy-egy halász birtokában máig megtalálhatók mindkét községben. A hálók javítását az asszonyok horgolótűvel is el tudták végezni. A háló szemeinek nagysága attól függött, hogy milyen halra szerettek volna halászni. Az apróbb halra sűröszemű hálót, a nagyobb halra nagyobb szemű hálót használtak. Hivatalosan a 4x4 cm-es vagy ettől nagyobb szemekkel kötött hálót használtak a halászok. Aki méretes halakra halászott, az nagyszemű hálót használt. Ha kisebb halakat is meg akart fogni, kisebb szemű hálót használt. De leginkább a gyerekségnek volt sűrűbb hálója. A halásztársaság a kerítőhálót a két háború közötti időszakban Érsekújvárott köttette.
A halászok, akik elsősorban a halászatból éltek, a hálót kenderfonalból maguk kötötték, télen a hálók javításával, kötésével foglalkoztak.
A Vág egyes szakaszai, melyek jó halászóhelyek voltak, általában a folyó melletti földterület elnevezése szerint kapták a nevüket. A Vágsellye és Farkasd közötti kanyarulatot Sebesnek hívták. A Sebestől lefelé a Vág part már a farkasdi határhoz tartozott. A Sebes után jött a Báb, ezen a részen volt a grófi erdő. Utána következett az a szakasz, ahol a farkasdi komp közlekedik, ez egy új meder, ezért Újvágnak nevezték. A farkasdi és a negyedi szakaszon a Vág ismert halásztanyái a következők voltak: Birkasopai zátony, Erdőkalja, Farkasdi zátony, Legellők melléke (ezen a négy helyen tudtak nagyon eredményesen a laftullóhálóval és a kerítőhálóval halászni), Falualja, Gátok, Marhajáró és a Csűcs.
A rekesztő halászat legelterjedtebb eszköze a varsa, verse volt. Általában folyóvizekben a part mentén, csatornákban, kanálisokban tudtak vele sikeresen halászni, ahol nem volt túl mély a víz és jól ismerték a hely tulajdonságait. Leginkább a Nagykanálison használták, amelynek a medre a vágsellyei határból a farkasdi és a negyedi határon keresztül egészen a gútai szivattyúhoz vezetett. A verse egy henger alakú háló volt, hosszúsága aszerint, hogy hány beúszója volt, 3 m-től 7-8 m-ig is terjedhetett. Alakja a szájától a farkáig tölcsérszerűen (a túrózacskóra emlékeztetve) szűkült, s így a halat bevezette a háló belsejébe. A verse fontos alkotórésze a szájánál elhelyezkedő terellőrész, amelyet egy, kettő, ill. négy szárny alkotott. Eszerint megkülönböztettek egyszárnyas, kétszárnyas vagy négyszárnyas versét. A szárnyak magassága a víz állása szerint változott, leggyakrabban 1-1,5 m volt. Hosszúságuk egy métertől három méterig terjedhetett. Minél hosszabbak voltak, annál nagyobb területről terelték bele a hálóba a halakat. Sokszor a csatorna egész szélességét felölelték. Ha alacsony volt a vízállás, a szárnyak felső szélét felparázták, az alsó szélét ólmozni szokták. Máskor csak erős zsineget fűztek a szárnyak felső és alsó szegélyébe. A zsinegek végét a part közelében a folyó, vagy a kanális medrébe levert karókhoz kötöttek ki. Ez tartotta feszesen a szárnyakat. A verse vége, farka erős fonallal össze volt húzva és ugyanúgy, mint a két szárny, ki volt kötve egy karóhoz. A karókat mindig keményfából (gyűrőbot, kőrisfabot) készítették. A versét a halászóhelyre mindig V alakban helyezték le az áradással, vagy az apadással szemben. Használtak szárny nélküli kisebb méretű verséket is. A verse szerkezete szerint lehetett egybeúszós, kétbeúszós, sőt hárombeúszós. A legjobbak a két- és a hárombeúszós versek voltak, mert abból nem talált vissza a hal. A kétbeúszós 3, a hárombeúszós versek általában 5 karikára, gurigára.
A fenékhoroggal való halfogást fenekezésnek nevezték. A fenékhorog hosszú zsinegből - körmönfont (kézzel font) kenderfonálból - és több szakállosból állt. Általában 30-40-50 m hosszú erős zsinór alkotta, ez volt a főzsinor. Ezen egy méteres távolságokra egymástól több 40-50 cm hosszú zsinór volt felkötve, amelyek végén helyezkedett el a horog, szakállos a csalival. A kishalakra a 3-4 cm-es horgot az üzletben vették, a nagyhalakra az 5-6 cm-eseket kovácsoltatták. A főzsinor egyik végét a parton kikötötték, a másik végére nehezéket kötöttek és megfelelő helyen bedobták a vízbe. Általában este tették le, és reggel a fenékhorgot felszedve megnézték a zsákmányt. A fenékhoroggal sikeresen lehetett harcsázni. Csalinak a harcsára nyívet, lótetőt, cserebogarat, élő halat, vakondot, békát, kopasz kismadarat, tüdőt, harcsaférget 15 használtak. Ilyenkor erős fenékhorogra volt szükség, amelyen több szakállos volt. A szakállosokat egy-egy rövidebb zsineg segítségével kötötték a fenékhorog fonalára, s mindegyikre nehezéknek ólmot erősítettek.16 A horgokat a ladikba levő láda oldaláról fokozatosan eregették a vízbe, majd naponta felszedték, ellenőrizték a fogást. A szakállosokra gyakran ökle (Rhodues, ökle) nevű apróhalat raktak. Ezeket öklézőhálóval fogták. Korpából vízzel galacsinokat formáltak, majd a ladikkal a folyón keresztbe haladva beetették a halakat. Az apró öklék tömegesen gyűltek össze a táplálékra, s ekkor könnyen kimerítették őket a vízből az öklézőhálóval. Az egyszerű fenékhorog 4-5 m hosszú zsinegből készült, amelynek végén volt a szakállos (horog) a csalival.
A téli időszakban a nagyhalászok leginkább az állóvizeken, a Vág Holtvíznek nevezett szakaszán, a Súgó nevezetű helyen kerítőhálóval és öklézőhálóval jégrűl halásztak. 17 Ilyenkor a jég vastagságának legalább 10-20 cm-nek kellett lenni, de sokszor volt 50-60 cm-es is. A téli halászat nagyon sok embert igényelt. A halászok lékeket vágtak a jégen ovális, ül. kör alakban olyan sűrűn, hogy rajtuk keresztül 4-5 m hosszú csáklyaféle karók segítségével a jég alá behúzhatták a kerítőhálót. Ezek a karók gyalult fenyőfából készültek, a végükre révészcsattal volt rákötve a háló kötele. Az egyik oldalon volt az eresztőlék, leeresztőlék, itt kezdték el a kerítőhálót leereszteni a víz alá. A leeresztőlékkel szemben a másik oldalon volt a kiszedőlék. A kiszedő és leeresztő lék nagysága 3 x 4 m, a közöttük vágott lékek nagysága pedig 50x50 cm volt. Egy nap két tanyát tudtak vetni, de legtöbbet hármat, mert soká tartott a kiszedés. Egy jó téli kerítésből 2-3 mázsa hal volt. A kifogott halat vizeszsákokba rakták bele. A nemes halat súlyra mérték ki, az apróbb halakat kosarakba mérve adták el a falubelieknek. A téli halászat során is használták a fenékhorgot. A Vágón levő langyok és forgók helyén kb. 10x10 m-es léket vágtak, és ezen leeresztették a csalival ellátott fenékhorgot. Másnap aztán újra feltörték a léken a jeget és megnézték a zsákmányt. Télen leginkább a menyhalra halásztak. A magányos halász a Vág Súgó nevezetű szakaszán télen horoggal halászott leginkább csukára és menyhalra.
A halászat kisegítő eszközei a merítőszák, és a kifogott hal raktározására szolgáló halzsák (halaszsák), halastarisznya (halásztarisznya) és a bárka. A merítőszák, halkimerítőszák egy villás végű hosszú nyélből állt, amelyet általában termőágból faragtak ki. A száknyél villás alakú két végéhez madzaggal egy meghajlított vesszőt erősítettek. Erre a legömbölyített alakú rámára kötötték rá a hálót, amelyet a szák öblének neveztek. Később a ráma erős fémdrótból készült. A merítőszákkal merték át a nagyhálóból a halakat a ladikba vagy a bárkába.
A táplival, a tapogatóval, a lépővel kifogott halat a halászás ideje alatt a halzsákban, (halaszsák, halastarisznya, halásztarisznya) tartották. A parton egy, ill. három karó le volt ütve, amelyhez jó erősen kikötötték a halastarisznyát úgy, hogy a vízbe legyen, s a hal élve, frissen maradjon benne. Halászhálóból vagy kendervászonból készült. Ha mégis megdöglött a hal, s meleg volt, akkor rögtön kibelezték, kivágták a szilványát (a kopoltyú alatti rész), mert ez különösen romlandó. A hal belsejét kitömték mezővel, és frissen letépett lapulevélbe csavarták bele. így a hal a nyári melegben is 4-5 órán át friss maradt.
A nagyhalászok a kifogott zsákmányt az eladásig, az értékesítésig a bárkában tartották. A bárkának zárt ladik formája volt. A tetején lakattal zárható ajtóval rendelkezett. Ezen a nyíláson keresztül rakták bele, ill. szedték ki a halakat. Az orra és a hátsó része spicces volt. Az egész felületén 3-4-5 cm átmérőjű lyukakat fúrtak, amelyeken keresztül a bárka belsejében cserélődött a víz. Volt olyan nagyságú bárka, hogy egyszerre 3-4 mázsa hal is elfért benne. Állóvizén a kisebb méretű bárkát a csónak után húzták. A folyóvizén viszont a kifogott halat vitték a bárkához, mert a bárka nehezítette volna mozgásában a csónakot. A bárkát a parton levert karóhoz, a Vágón működő vízimalomhoz, vagy a révésznél kötötték ki. Volt úgy, hogy egy hétig is tartották benne a halakat, amíg összejött annyi, hogy eladták. Ilyenkor elsüllyesztették, mert a sok hal a víz színén elvész.
A szántóterületek lecsapolása előtt a folyóvizek gyakran kiáradtak, a víz kintmaradt a laposokban, a Vág hullámterében, a gödrökben, a Kurtagyűri kopolyában. Tavasszal a Vág vize hóolvadástói Medárdig (június 8.) ötször-hatszor kilépett a medréből. A csurgón keresztül a vízzel a halak is bejutottak a hullámtérbe. Amikor a víz gyorsan visszahúzódott, a hullámtérben rekedtek a halak. A vérbeli halászok ügyeltek arra, hogy a víz visszahúzódása után a hullámtéri gödrökből kimentsék a halakat. Ebben a munkában sokszor az egész család részt vett. Legelőször is a nemeshalat mentették. A nagyokat kifogták, s a sok apró ivadékot visszahordták a Vágba. Az ún. szeméthalat ilyenkor bárki kifoghatta. A csurgónál a gyerekek vesszőkosárral fogdosták össze a halakat. Az ilyen helyeken lehetett jól tapogatóval halat fogni. 18 Leggyakrabban a helyi roma családok tagjai halásztak vele. A tapogató egy kör alakú vesszőkosár formájú halfogó eszköz volt, amelynek nem volt feneke és felülről is nyitott volt, bele lehetett nyúlni. Kb. egy méter magas, az alsó részének átmérője 70-80 cm volt, a felső része felé pedig fokozatosan keskenyedett. A halász a vízben gázolva maga előtt lerakta a tapogatót, majd belenyúlva kereste benne a halat. Meglátta, ha bennerekedt a hal, mivel a hal a tapogatóban mozgatta a vízinövényt. Tapogató gyanánt sokszor használták a borítót, vagy rossz kosarat, amelynek a száját lefelé fordították, a fenekét pedig kivették. Később a tapogatót drótból is készítették. A tapogatóval halászó ember nyakában, vagy a vállán keresztbe vetve hosszú kötőn lógott a halaszsák, halastarisznya, amelybe a zsákmányt rakta.
Nyári időszakban (néha egészen októberig) a tapogatót és a lépőt a sekély állóvizekben (pl. Szőce, Barkát, Pontyos) alkalomszerűen gyakran használták. A lépővel hasonlóan halásztak, mint a tapogatóval. A lepő négy nagy meghajlított kánvája köré hálót húztak. Alul nyitott volt, felül pedig a kánvák egy kisebb lyukba torkollottak. Ide volt erősítve a lepő kb. 3 m hosszú nyele. A halász a vízben gázolva maga elé rakta le a lépőt, s a bennerekedt halat a lepő felső nyílásán kézzel vette ki.
Cigányhorognak nevezték az egyenes botból, kenderfonálból, parafadugóból és szakállasból házilag készített egyszerű eszközt, mely alkalmi halfogásra szolgált. A horogra csalit, leginkább esőnyűvet, kukuricát, krumplit tettek.
A rákászás a két községben nem volt gyakorlatban, habár a Vág tiszta vizében szerettek a rátok (Astacus astacus, folyami rák). Csíkászásra csak elvétve került sor. A csík (Misgurnus fossilis, réti csík) 5-6 cm-es vízben, meleg pocsolyákban szeretett, onnan pedig lapáttal, gereblyével ki tudták őket szedni. Kevés volt belőlük, így fogyasztásuk csak kismértékű, inkább kísérletező jellegű volt.
A növény- és állatvilágból gyűjtött és zsákmányolt nyersanyagok, javak sokrétű felhasználása azt mutatja, hogy az itt élő gazdálkodó emberek jól ismerték a természetet, figyelték a természeti jelenségeket és az időjárást. Az így megtapasztaltakat igyekeztek a maguk hasznára fordítani. A növények gyűjtögetése és a vadon élő állatok hasznának bírása a 19. század közepéig nagyobb jelentőséggel bírt. A 20. század farkasdi és negyedi árutermelő gazdaságaiban viszont nagyrészt már csak elenyésző, olykor kiegészítő szerepük volt. A helyi népi mondás, miszerint: Madarász, halász ehenkórász!-is erre mutat rá.
|
|