III. Állattartás Farkasdon és Negyeden

Angyal Béla

Az állattartás jelentős helyet foglalt el a két Vág menti település életében. A környékbeli falvak népe, de a távolabbi vidékek lakói is a két falut elsősorban híres zöldségtermesztése révén ismeri. Ez a nagymértékű zöldségtermesztés, valamint a hozzá kapcsolódó intenzív vásározás a jó természeti adottságok mellett sem jöhetett volna létre, ha nem kapcsolódott volna hozzá szervesen az állattenyésztés.

A 2000 őszén és telén végzett kutatás során igyekeztünk felmérni a két falu állattartásának jellegzetességeit. A helyszíni gyűjtés1 és az írásos források, elsősorban állatszámlálások eredményei alapján 2 folyamataiban mutatjuk be a lakosság gazdálkodásában a 20. század első felében lezajlott változásokat. Arra is kerestük a választ, mennyiben azonos és miben különbözik a két szomszédos település állattartása? Melyek az azonos vonások, és miért mutatkoznak különbségek a két falu állattartásában?

1. Lótartás

A lótartás mindkét faluban rendkívül jelentős volt. Ha összevetjük a lovak és a szarvasmarhák számát az egyes statisztikai adatfelvételek alapján, kiderül, hogy a lovak abszolút száma alig maradt el a szarvasmarhákétól, néha meg is haladta azokét.

A vágsellyei járási összesítésben ez az arány kettő az egyhez volt, a szarvasmarhák száma kétszerese, vagy ennél is magasabb volt a lovak számánál. (-1913, 294, -1939, 275) Más vidékeken ez az arány még ennek a többszöröse is lehetett. Negyed és Farkasd lótartás terén tehát kiemelkedett a messze környék falvai közül.

A lovak rendkívül magas száma azzal magyarázható, hogy a helyben kitermelt zöldség értékesítése, a vásározás és a cserekereskedelem megkövetelte a gyors, nagy távolságok megtételére alkalmas igaerőt a gazdaságban. A zöldségből származó haszonból el tudták tartani a lovat is, amelyet más falvakban, ahol nem folyt ilyen intenzív zöldségtermesztés, csak nagyobb földterülettel rendelkező gazdák tudtak kihasználni. Az egyik adatközlő így jellemezte a két falu gazdálkodását: Negyeden, akinek egy hektár földje volt, az már megélt a zöldségtermesztésből. Akinek egy hektár földje volt az már tehenet tarthatott... Annak volt pénze, aki mozgott (t. i. vásározott). Akkor lesz világvége, amikor Negyeden és Farkasdon mindenki itthon lesz -szokták mondani. 3

A lófogatok számáról először a 19. század végéről van adatunk. Negyeden 29 egyes és 309 kettes, Farkasdon 50 egyes és 415 kettes lófogat volt. A legszegényebbek ketten-hárman, rokonok, ismerősök összefogva jártak vásárra, néha egy lóval, ha nem volt több. A kisebb gazdáknak egypár lovuk volt. A nagyobb gazdáknál két pár ló volt. Az egyik pár kancákból, a másik heréltekből állt. A kancákkal végezték többnyire otthon a mezőgazdasági munkákat és minden évben igyekeztek csikóztatni. A heréltek voltak inkább a fuvaros lovak, a belőlük álló fogat többnyire úton volt. Hetente kétszer is megfordultak a távoli városokban. Távolabbi vásárokba, mint Pozsonyba, délben indultak. Általában két férfi ment együtt a hosszabb utakra. Krumpliból 10 mázsát felraktak egyszerre, a két ló elbírta. Mindig vittek magukkal egy, vagy fél zsák zabot a lovaknak. Éjjel egyszer megálltak abrakolni, hajnali 3-4 óra tájban értek Pozsonyba. Itt már várták őket a kofák, akik megvették az egész rakományt. Ezt még a szállítóknak be kellett hordani a raktárakba, majd megkapták a fizetséget. Újból megetették a lovakat, maguk is ettek, esetleg vásároltak valamit, aztán indultak hazafelé. Éjfél körül értek haza. Egy nap a lovak pihentek, de következő nap délben már újból útra keltek. A közelebbi vásárokba hajnalban indultak, és attól függően, hogyan adták el az árut, este vagy éjjel értek haza.

A gazdák, akik főképpen fuvarozásból éltek, szintén inkább herélt lovat tartottak, mert mindig menni kellett, nem volt idő a csikóztatásra. Az 1930-as évek második felében egy kikötő építését kezdték el a Vág parton Negyed és Farkasd között, ide sok fuvar kellett. A negyedi vasútállomásra többen fuvarozták a bevagonírozáshoz a zsidó kereskedők által fölvásárolt zöldséget, gabonát a környékről.

A kisebb gazdák inkább kancákat tartottak, hiszen a szaporulat óriási érték volt, nagy lendítő erőt jelentett a gazdaságban. Egyik adatközlőm szerint a gabona szolgálta az állattenyésztést és a család élelmezését, a zöldség fontos kisegítő pénzforrás volt. Nagyobb pénzösszegre azonban akkor tudtak szert tenni, ha állatot, szarvasmarhát, üszőt, csikót adtak el.

A csikót másfél éves korban kezdték anyja mellett tanítgatni, befogni. Kétéves korban már lehetett igavonásra használni. Egy jó pár kancát azonban hosszú évekig tartott a gazda, így a csikók általában másfél éves korban, vagy előbb kerültek eladásra. A nagyobb gazdák a katonaság számára is neveltek lovakat, ezeket kifejletten, 3-4 éves korban vették meg. A katonaság számára nevelt lovakat nem fogták kocsi elé, nem igázták.

A statisztikák szerint a növendék csikók aránya az állományon belül Negyeden mindig magasabb volt, mint Farkasdon. Ez valószínűleg a két határ természeti adottságaival magyarázható. A negyedi határban, mint erről a továbbiakban még részletesen szólunk, több volt a legelő és a vizenyős rét.4 Itt a 20. század első felében megmaradt a kintháló csorda. Ezen a csordán nőttek, erősödtek a növendék állatok, csikók tavasztól őszig. Ezért a negyedi gazdák tovább tudták tartani nagyobb befektetés nélkül állataikat, míg a farkasdi kisebb gazdák igyekeztek időben túladni rajtuk, ne kelljen etetni őket.

A lovakból inkább a saját szaporulatot tartották meg, csak ha nem volt párban csikó, vettek mellé párt. A fajtákkal kapcsolatban elsősorban a nóniuszt említették, mint legelterjedtebbet, de keverék fajták is voltak. A könnyü-fajta, melegvérű ló volt alkalmas gyorsan megtenni a nagy távolságokat, amelyre a vásározó, cserekereskedést űző gazdáknak szükségük volt.

2. Szarvasmarhatartás

A szarvasmarhatartás is jelentős volt mindkét községben. Az állatok fajtája, hasznosítása lényeges változásokon ment át a 20. század 1. felében. Az első statisztikai felvétel során még az állomány túlnyomó többségét a magyarfajta szarvasmarha alkotta, 191 l-ben azonban már ez a fajta csupán egy ötödét, egy tizedét tette ki a szarvasmarhák számának. Adatközlőink már nem emlékeztek magyar fajtára a 20. század húszas, harmincas éveiből. Különösen Farkasdon szorult gyorsan a háttérbe, Negyeden a század elején még nagyobb részben maradt meg. Ennek magyarázata szintén a negyedi határ természeti adottságaiban keresendő, mivel a magyarfajta jobban bírta az itt található vizenyős réteket, legelőket. A nyugati fajták gyorsabban nőttek, jobban híztak és tejeltek, azonban nagyobb gondoskodást, jobb takarmányozást igényeltek.

A 19. és a 20. század fordulóján a három éven felüli tinókat, ökröket nagyrészt igázták, alig található csupán hizlalásra, eladásra nevelt ökör, mely a 19. században jelentős volt Magyarországon. 1895-ben Negyeden 38 kettős, Farkasdon 56 kettős és egy négyes ökörfogatot írtak össze. (-1897, 71) A gazdaságok száma mindkét községben megközelítette a nyolcszázat-ezret, tehát nyilvánvaló, hogy a mezőgazdasági munkákat ekkor már elsősorban lovakkal végezték, csupán a nagygazdák tartottak ökörfogatot szántásra, hordásra. Tehénfogatot sem a 19. század végén, sem 1911-ben nem találtak, a tehenek befogása nagyon ritka volt.5

A tehenek legnagyobb haszna elsősorban a szaporulat volt. A növendék állatok aránya a statisztikai felvételek során 30-40 % körül mozgott, a legalacsonyabb 1911-ben volt, mivel ez az adatfelvétel a takarmányozás szempontjából legkritikusabb időszakban, februárban készült. A gazdák igyekeztek minden évben szaporítani. A szaporulatot a gazdaságuk helyzetétől, a takarmány mennyiségétől függően értékesítették. El lehetett már adni a borjút néhány hónapos korban, azonban ha megtartotta másik év tavaszáig vagy nyaráig, többet kapott érte. A negyedi gazdák a helyi kintháló csordára adták nyárra a növendék állatokat. Farkasdon mivel ilyen nem volt, szintén Negyedre, Gutára, vagy az Alsószeli községhez tartozó Szeli csárdára adták állataikat csordára, ahol őszig fejlődhettek.

A farkasdi gazdák azonban már egyre inkább az istállón tartották állataikat. Egyik adatközlőnk véleménye szerint, a csordán nem hízott az állat csak erősödött. A borjúnak, miután 4 hét után elválasztotta, tarkaborsót főzött és kis gombócokká gyúrva rakta a szájába. Ettől gyorsabban hízott.

A fiatal tinókat, miután egy-két nyár elteltével a csordán erősödtek, igába tanították és igyekeztek párban eladni, mert így nagyobb ára volt. A fiatal tinókat többnyire a szímői és a deáki gazdák vásárolták meg. A nagygazdák, akik használtak ökröket szántásra, 3-4 évig dolgoztattak velük, majd eladták őket, többnyire a Károlyi birtokra. Itt még egy évig befogták, majd felhizlalták őket. A tehénnek a szaporulatán kívül a teje és a trágyája jelentett még hasznot. A zöldséget, korai krumplit a legjobb minőségű, jól megszántott és megtrágyázott földbe tették.

3. Sertés- és baromfitartás

A sertések statisztikákban feltüntetett számát nagyon óvatosan kell kezelni, mivel azok száma egy éven belül is hatalmas mértékben változott. Tehát az adatfelvétel időpontja nagyon befolyásolta a faluban talált sertések számát. A disznóvágás ideje télen, koratavasszal érkezett el. Egy-két disznót minden háznál vágtak saját szükségletre, anyadisznókkal inkább a nagygazdák foglalkoztak. Az egyik adatközlő állítása szerint (nagygazda családja zöldségtermesztéssel is foglalkozott) a legfontosabb mégis a disznónevelés volt. Abból volt a pénz. Mindig volt két anyadisznó, azok évente kétszer fialtak. A szaporulatot vagy a háztól vitték el, vagy 90-100 kilósra hizlalva a cenzorok vásárolták föl a faluban.

Disznó- és baromfiól, Farkasd, a Gaíántai Honismereti Múzeum Fotótára, 21830, Danter Izabella, 2003

Az állatösszeírások közül csupán az 191 l-es felvétel szól a sertések fajtájáról. Negyeden ekkor a teljes állomány zsírfajta .mangalicából állt. Farkasdon, amely a két falu közül mindig kicsit előbb járt az intenzívebb tartásban és az újabb fajták meghonosításában, ebben az időben a sertések 15 százaléka már húsfajta volt. (-1913, 297) Az 1920-30-as években a zsírfajta mangalicát háttérbe szorította a nyugati világosabb szőrű, szőkefajta, a húsfajta sertés.

A baromfi számáról csupán 1895-ből van adatunk, ekkor Negyeden 9 947, Farkasdon 10 414 volt a száma. Az adatközlők szerint saját szükségletre tartottak minden háznál tyúkot, kacsát és libát. Negyedről van adatunk nagyobb mennyiségű liba tartásáról. Itt a Vág mellett lakóknál fordult elő, hogy sok ludat tartottak. A libák reggel kaptak otthon enni, utána egész nap a folyón voltak, és csak este tértek haza. A libákat és a kacsákat ősszel-télen a levágásuk előtt tömték is az asszonyok.

Szamarat, öszvért nem tartottak egyik faluban sem. Kecske és juh is csak elvétve akadt (a legszegényebb családoknál), tartásuk a 20. század első felében nem volt jelentős sem Farkasdon, sem Negyeden.

Disznó- és baromfiul nádtakarós tetőszerkezete, Farkast!, a SzTA Etnológiai Intézetének fotótára, 74222, Ludovít Neufeld, 1971

4. Legelök, nyájak, pásztorok

A két falu határának természeti adottságai némileg eltértek egymástól. A negyedi határban több volt a laposabb, vizenyősebb rész, amelyet a század első felében kaszálók és legelők céljára hasznosítottak. 1895-ben a negyedi határnak még a felét sem tették ki a szántóföldek (47 %), a farkasdi határban ez az arány 64 % volt. (-1875, 70)

Jelentős ármentesítő munkák zajlottak a 20. század első évtizedeiben, ezek különösen a harmincas években jártak komoly eredménnyel. A negyedi határ déli, Guta felé eső részén jelentős területeket tudtak ezután szántófölddé alakítani. 1938-ban a negyedi határban már 3568 kat. hold szántót mutattak ki, amely mintegy 700 holddal haladta meg az 1895-ös területet. (-1939, 181) A negyedi határban mindig több volt a legelő és itt megmaradt a legeltetés terén a tavasztól őszig kintháló csorda.

Libasereg a Vág partján. Negyed, Néprajzi Múzeum Budapest, F122312, Hofer Tamás, 1956

Farkasd határában két legelő volt. Egyik a falu mellett, a Vasúton túl, a másik a hullámtéren. Adatközlőink két hazajáró csordáról tudnak. A fejőstehenek és a borjúk jártak ki reggelente, esténként pedig haza. Néha a csikókat is csordára adták, ezek a borjúkkal jártak együtt. Ha a mezőgazdasági munkákban nem volt az ökröket szükség, ezeket is csordára adták. Régebben tartottak disznócsordát is, amely a hullámteret járta. A hullámtéren legelő A pásztorokat mindkét faluban a község elöljárósága fogadta fel. A pásztorok helybeliek voltak. Negyeden egy Décsi nevű pásztordinasztia tagjai őrizték a nyájakat. Az öreg pásztor értett az állatok gyógyításához is.

Tavaszkor a pásztorok a gazdáktól szoktatót kaptak: házról-házra járva lisztet, babot és egyéb élelmiszert adtak nekik. Ezen kívül minden állat után 25 kg gabona, 1 kenyér és egy fejés tej volt a jussuk. Ha a gazdasszony tudta, hogy mikor jön a pásztor a jussáért, megvárta őt és előtte fejte ki a neki járó tejet. A pásztorok újévkor házról-házra jártak, újévi köszöntőt mondtak, s bementek az istállóba is. A gazdák ilyenkor megkínálták őket. Elsősorban az öregek tartották úgy, hogy a köszöntés szerencsét hoz. A hírt, hogy a tehén folyat, a pásztor unokája ment bejelenteni a gazdának, aki fizetségképpen egy koronát adott neki.

5. Takarmányozás

A negyedi határban a századfordulón a rétek a határ több mint egyharmadát foglalták el, a farkasdi határban ez csupán 13,5 % volt. A negyedi réteket is fokozatosan feltörték és adatközlőink kaszálóként már csak a töltés oldalakat és a hullámtereket említették, amelyeket minden évben árvereztek. Egybehangzóan állították, hogy a két falu határában nem voltak jelentős kaszálók. Mindkét faluból azonban rendszeresen jártak Gutára, ahol minden tavasszal árverezték a hatalmas községi réteket. Itt a rétek 2000 négyszögöles nyilasokra voltak osztva, a sarkaikon fűzfák jelezték a határt. Ide jártak a környékbeli falvakból a gazdák és egy-két nyilast vettek az állatállományuk szükséglete szerint. Május végére, június elejére a negyediek és a farkasdiak már a korai krumpliból szert tettek az első jelentősebb bevételre, ebből fizették ki a gútai kaszálókat. A gútai nyilasokon nem a legjobb széna termett és néhány vizes éven a magas vízállás miatt nem sok hasznot hozott. Jó esztendőben viszont 4 kocsi szénát is hazahoztak egy nyilasról.

A kisebb földterülettel és állatállománnyal rendelkező gazdák számára a gútai határból származó széna jelentette a téli takarmány alapját. Ők nem vetettek takarmányt, vagy ha igen, akkor csak másodveteményként, vagy köztesként. A kisebb földdarabokba palántát és korai krumplit vetettek. A palánta után vagy a burgonya közé takarmányrépát vetettek. így nehezebb volt kapálni, de miután a krumplit felszedték, a répa még őszig megnőtt. Egyik adatközlőnk kukorica közé rendszeresen tett tarkaborsót. Mikor már látható volt a kelő kukorica, minden sorba kb. 30-50 lépésnyire egy-egy fészket tettek. Ilymódon a közét meg tudták sarabolni. Három-négy mázsa tarkaborsó is megtermett évente. Ezt elsősorban a borjúkkal etették föl.

A nagyobb gazdák, különösen Farkasdon, rendszeresen termeltek szálastakarmányt. Földjeik egyharmadába tettek herét, lucernát, zabosbükkönyt (ezt lendeknek hívták) és muhart. Ez jelentette elsősorban a téli takarmányuk alapját.

Minden nagyobb gazda udvarában volt egy nagy, deszkaoldalú, nádas vagy cserepes tetejű pajta, ide rakták be az állatok téli szálastakarmányát. A szénás kocsival bejártak a pajtába és úgy rakták föl két oldalra egészen a tetőig. A kisebb gazdák, akiknek nem volt pajtájuk, az udvaron kazalba rakva tartották a takarmányt, egymásra rakva az egyes kaszálásokat. Alulra a széna került, legfelülre pedig a lucerna. Végül ponyvával letakarták, vagy szalmával befedték, hogy ne ázzon meg. A takarmányt aztán kosárral hordták be az istállóba az állatok elé.

A szálastakarmány kiegészült még némi gabona- és kukoricadarával, valamint a gabonatermesztés melléktermékeivel, az árpaszalmával, a pelyvával és a kukoricakóróval. A kukoricát régebben zöldebben törték és otthon fosztották. A kórót levágták, kévékbe kötve az udvaron összerakva tárolták. Etetés előtt szecskavágón összevágták, úgy tették az állatok elé. Sok gazdaságban az 1930-as években már villannyal hajtott szecskavágó volt, ezzel vágták össze szecskának a szalmát, a kórót.

A szarvasmarhát darával összekevert szénával, szecskával, takarmányrépával, pelyvával etették. A lovak árpa, zab és búza keverékéből készült abrakot kaptak, de a bükköny és a here is leginkább eléjük került. Az istállóban a jászol fölötti saroglyában éjjelre a lovak elé mindig készítettek be herét.

A disznók ették föl az el nem adható aprókrumplit, továbbá búza- és árpadarát kaptak. Ősszel a hízók tápláléka kukoricadarával egészült ki.

6. Istállók

Az istállók a telken, a lakóház után közvetlenül hozzáragasztva, épített, padlásos, udvarról külön bejárattal rendelkező épületek voltak. A bejárat a helyiség közepén volt, ettől kétoldalt a belső térben helyezkedtek el a jászlak, illetve álltak egymásnak farral az állatok. Az egyik oldalon a lovak, a másik oldalon a szarvasmarha. Az istálló talaja földes volt. Ezt a talajt a Vágpartról származó sárgafölddel szokták megtömni, így nem volt sáros. A lovak alatti részt deszkával lepadlózták, vagy téglával lerakták. Az istállók padlásán takarmányt tároltak. Az istállóval szemben az udvaron helyezkedett el a kút, nyáron reggelente itt itatták az állatokat, télen innen vödörrel hordták be nekik a vizet.

Negyeden a 20. század első évtizedeiben létezett az istállóknak, az állatok teleltetésének egy ősibb módja is, az aklok. Negyed határa a Vág mindkét partján terült el. Maga a község közvetlenül a folyó jobb partján helyezkedett el, a határ egy jelentős része azonban a bal parton van. Valamikor a bal parton helyezkedett el a szántók jelentős része is. A szájhagyomány szerint a falu is a másik parton volt, a Kortona nevű határrészen feküdt. A faluval szemben a Vág bal partján található az Aklok alja nevű dűlő és itt álltak a negyediek teleltető szállásai, az aklok. A Vág túlsó partján fölépült állatteleltető szállások keletkezésének több oka is lehetett. Egyrészt régebben a falu belterületén álló telkek szűkek voltak, az egész belterület túlzsúfolt volt. Csupán az 1920-as években került sor újabb telkek kimérésére. A helyhiány mellett a másik ok, a közlekedés nehézsége volt. A Vágón két komp is járt, amelyben 6-8 üres kocsi is elfért, de jégzajlás idején napokra, hetekre el volt vágva a falu a túlsó parttól. Ezért itt sárból vertfalú, nádas, padlásos épületeket, aklokat, vagy ahogyan adatközlőink nevezték, istállókat építettek. Az istállók mellett állt az állatok számára kazalba összerakott takarmány is. Elsősorban a heverő marhákat tartottak itt, de ritkán voltak köztük fejős tehenek is. Az istállók mérete függött a gazdaság nagyságától és az állatok számától. Az istálló berendezéséhez tartozott egy 1,5 méter magasban elhelyezett, falra erősített ágy, amelyen rendszeresen aludtak. Az öregek szoktak elsősorban télen-nyáron kint aludni az Akioknál. A fiatalok inkább a faluból jártak ki, hajnali kettőkor már keltették a révészt és mentek komppal a túlsó partra.7

Az aklok a századforduló táján kezdtek háttérbe szorulni, az állatteleltetés áthelyeződött a falusi, beltelken álló istállókba. Ez a folyamat bizonyára összefüggött az állattartás intenzívebbé válásával, a fajtaváltással és a heverőmarha-tartás háttérbe szorulásával. A legidősebb adatközlőink is már csak 3-5 elszórtan álló épületről tudnak a túlsó parton. Az utolsót a második világháború körül bontották le. Ezt igazolják a két világháború között végzett népszámlálások eredménye is. 1921-ben az Aklok nevű külterületi lakott részen 7 épületet találtak. (-1927, 24) Az 1930-ban végrehajtott népszámlálás alkalmával már nem tüntettek fel Negyed határában külterületi lakott helyet. (-1936. 99) A gazdasági épületek közül azonban még ekkor állt néhány és beszélnek egy öregemberről is, aki egyedül lakott kint a túlsó parton álló akolban.

A szomszédos Farkasdon, amelynek határa szintén a két parton terül el, nem tudnak hasonló épületekről, és a régi térképeken sincsenek ilyenek feltüntetve. Annál több volt azonban a Negyedtől délre elterülő Guta határában. (Fehérváry szerk 1992, 17-79, Angyal 1986)

Farkasdon és Negyeden a 20. század első felében nagyon fejlett intenzív állattartás fejlődött ki. Az állattartás fejlődésére nagy hatással volt a fejlett, intenzív zöldségtermesztés és az ehhez szorosan kapcsolódó rendkívül kiterjedt vásározás, cserekereskedelem. Az állattartáson belül ennek következtében a lótartás volt a legerőteljesebb. A szarvasmarha állományon belül a tehéntartás dominált. A sertés- és baromfitartás elsősorban a családok élelem szükségletét szolgálta. Mindkét falu állattartása sok hasonlóságot mutat, de elsősorban a természeti adottságok különbözősége miatt ezen a területen eltéréseket is tapasztalhatunk. Ilyenek a legeltetés formáiban és a növendékek számában mutatkozó eltérések.

1. Legfontosabb adatközlőink voltak Negyeden: Bittér János, 1921; Izsák József, 1924; Mészáros Lajos, 1922; és Farkasdon: Iván János, 1925; Molnár István, 1917; Seres Ida, 1920; Szőcs Károly, 1926. Szíves segítségükért és együttműködésükért ezúton mondunk köszönetet.
2. A vizsgált időszakban háromszor végeztek állatszámlálást, amelyeknek adatai községenkénti bontásban a rendelkezésünkre álltak. A statisztikai adatok lelőhelyei: A Magyar Korona Országainak Mezőgazdasági Statisztikája. Első rész. Magyar Statisztikai Közlemények. Új folyam XV. Budapest 1897, 70-73. (a továbbiakban -1897). A Magyar Szent Korona Országainak állatszáma az 1911-ik évi február hó 28-iki állapot szerint. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat. 41. kötet. Budapest 1913, 294-297 (a továbbiakban -1913). Az 1938. évi felvidéki nép-, földbirtok- és állatösszeírás. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat 108. kötet. Budapest 1939, 34-35. 70-71, 106-107. 142-143. 180-181. 246-247. (a továbbiakban -1939).
3. Ezt alátámasztja egy múlt századi leírás is, amely szerint egy hold is eltartott egy családot a zöldségtermesztésből. (-1887-1901, 225-293)
4. A múlt század végén Negyed határában a legelők 694 (11%), a rétek 2 176 (36%), Farkasd határában a legelők 487 (7,1%), a rétek 929 (13,5%) katasztrális holdat tettek ki. (-1897, 70)
5. Egyik adatközlőnk, akinek a lovait elvitték a második világháború végén az átvonuló csapatok, említette, hogy néhány évig a teheneit fogta be.
6. Egy 19. század közepéről származó leírás mindkét faluban említ juhokat. Farkasd: „Szarvas-marhát, valamint lovat sokat tartanak; az urasági nemesített spanyol birka-nyáj nézésre méltó." (Fényes 1851, II, 6) Negyed: „Legelője bőven lévén, sok marhát, lovat, juhot tart. " (Fényes 1851, III, 135)
7. A negyedi aklok kérdésével Hofer Tamás foglalkozott először A magyar kertes települések elterjedésének és típusainak kérdéséhez c. tanulmányában (Hofer 1959-1960) Hofer említést tesz arról, hogy az 1891-es kataszteri térkép 31 gazdasági épületet tüntet fel a Vág túlsó partján.