|
|
Amint azt a 19. századi írott források is említik, Farkasd és Negyed, e két szomszédos település határa nagy kiterjedésű és igen termékeny. (Fényes 1851, III, 135) Ám ez a nagy határ a folyószabályozások előtt (sőt után is) nagyon vízjárta volt. Jelentős részét laposok alkották, az áradások és a talajvíz gyakran tönkretették a vetést. A vízszabályozások és lecsapolások után több föld vált megművelhetővé és jelentős nagyságú termőföldet nyertek az addigi rétek feltörésével is. A helybeliek szerint a határ a lélekszámhoz viszonyítva így sem volt nagy, azon kívül íhes níp vót az itteni, meg dolgos is, ami ahhoz vezetett, hogy földeket vásároltak a szomszédos falvak lakosságától. A farkasdiak a Túlsófélen a tardoskeddi határ jelentős részét szerezték meg, a negyediek főleg szímőiektől és tótmegyeriektől vettek földet. A földművelés tárgyköreinek felkutatásában elsősorban a farkasdi és a negyedi adatközlőkkel megvalósított néprajzi terepkutatásra támaszkodunk.1
Az egyes falvak határát kövekkel, határkővel, néhol árokkal, csatornával jelölték ki.
A határban az egyes gazdák földjei több apró darabban voltak. 2 Az apró parcellákat egymástól barázdák és karók választották el. A karók lábvastagságú akácfából készültek, 40 évet is kibírtak. A földdarabok sarkába verték le és szántáskor mindig ellenőrizték. Előfordult, hogy a gazdák huncutabbja idébb-odább tette a karókat, ezért időnként utána néztek, a föld szélességét lábból lemértík, lábfejre lemértík.
A vizsgált települések lakossága csaknem kizárólagosan a földből, gabona- és zöldségtermesztésből élt. A gabonaneműek termesztése főként a módosabb gazdáknál volt jelentős. Egy 35-40 hold szántófölddel rendelkező nagygazda pl. így osztotta be a földjét: 20 hold földben búzát, 8-10 holdon árpát, egy kevés rozsot és takarmánynövényeket és közel 10 holdon kukoricát termesztett. (Negyed) Egy 10 holdas közepes gazda 2 hold földbe búzát, 2 holdba árpát, fél holdba zabot, 3 holdba kukoricát, 0,5-1 holdba krumplit, 1 holdba lóherét, 0,5 holdba muhart, egy kevés zabot és rozsot tett. (Farkasd) Egy 6 holdas gazda így gazdálkodott: 2 hold búzát, 2 hold árpát és 2 hold kukoricát vetett a saját földjébe, amihez még 2 holdat vett haszonbérbe. Az árendás föld felebe korai krumplit ültetett eladásra, a másik feleben pedig káposztát és hagymát termesztett. (Negyed)
Farkasd határában a következő talajtípusok találhatók meg: Hordott iszapos főd - a Vág mellett, a falu alatt. A trágyát nagyon szerette, és trágyázás után két termést is adott egy éven. Korai krumpli után káposztát ültettek bele.
Szőke főd - a falu körül, a sóki és a szeléccényi (szelőcei) földek. Zöldségfélét és krumplit, esetleg takarmányrozst és sürükórót termesztettek benne. Porhanyós, jó termőföld, évente 1-2 termést adott.
Feketefőd - a vasúttól a Szeli csárdáig terjedő terület és a Buffa földek. A Buffa vizes föld volt, lecsapolása után jól terem benne a búza, az árpa és a kukorica. Agyagos főd - a buffai részen. Szárazságban is megterem benne a kukorica (közel van a Feketevíz).
Homokos főd - Negyed és Farkasd között az Öreg-Vág partján, az ártéren belül. Rozsot, krumplit termesztettek benne.
Sovány főd - a zsigárdi határ mellett kb. 60 ha terület. Tömött, kemény talaj, nehezen művelhető laposok voltak, amelyeket leszítt a víz. Negyed határában 5 talajtípust különböztetnek meg: Szőke iszap - a Vág mellett, a régi medrek táján. Nagyon jó termőföldek. Szőkébb földek - az Érhát, Kurtagyűr táján. Jó káposztaföldek. Fekete főd- Csóványos. Nagyon jó föld, gabona és kukorica termett benne, de zöldségtermesztésre nem a legjobb.
Homokos főd - a Vágón túl, Szímő felé Pétervetés, Kortona, Sziget - tiszta homok, szőlő volt benne. Agyagos főd - Batonya, Csóványos. Búza és kukorica termesztésére alkalmas.
A Vág folyó szabályozása előtt sok volt a használhatatlan föld, amit nem szántottak, nem vetettek be, csak olyan gyim-gyomot termett, a laposokon pedig sást. Ezt hívták parlagfődnék, amit ugyan lekaszáltak, de haszna nem volt. A vízszabályozások óta parlagon földet nem hagynak.
Az ugarról is csak nagyszüleik idejéből hallottak. A nagygazdák, akiknek sok volt a földjük, vagy azok, akik a kimerült földjeiket nem tudták trágyázni, ugarolták a földet. Tavasszal megszántották, egy éven keresztül pihentették, nem vetették be. Mikor begyomosodott, újból felszántották. Ősszel rendbe tették, és rendszerint búzával bevetették. Ha tavaszig hagyták pihenni a földet, árpát vagy kukoricát vetettek bele.
Az 1910-es évektől ugart már nem hagytak, inkább úgy osztották be a veteményeket, hogy minden darab föld ki legyen használva, hiszen sok vót itt a níp és éhes, a határ meg kicsi és vizes.
A 20. század 1. felében a gazdák a hármas vetésforgót alkalmazták. A kapások alá (kukorica, burgonya) a földet gazdagon megtrágyázták, a másik évben búzát, a harmadikban pedig árpát és rozsot vetettek bele. Ha a hereföldet törték fel, búza, kukorica, esetleg dinnye került bele.
Mivel trágyából soha sem volt elég, a gazdák úgy intézték, hogy legalább a fontossabb földjeiket 3 évente megtrágyázzák. A távolabbi földek trágyázására a kinti határban 5-6 évenként került sor. Gabonaneműek alá sem Farkasdon, sem Negyeden nem ganajoztak, de a kapások, főleg a kukorica és a káposzta alá minden évben.
Aratás után csekíjjen föltörtík a tallót (Farkasd), leszántották a tallót (Negyed) és egész őszön hordták ki rá a ganajt. Legjobb minőségűnek a tehéntrágyát tartották, de a ganajrakásra minden háziállat trágyáját rárakták. A jószág alá bőven almoztak, erre a célra főleg a búza szalmáját használták. Legjobbnak a félérett trágyát tartották, amiben még mindenféle tápanyag és gázok benne vannak, míg a túl érett trágya nem vót szapora.
A tarlóhántás után a trágyát kocsival kihordták a határba, ahol a föld végében rakásba, kupacba rakták. Volt, aki igényest a kocsim szórta szít a ganajt és másnap már le is szántotta. (Farkasd) Ha a trágya hosszabb ideig állt kupacban, beszórták földdel, hogy nagyon ki ne száradjon. Ősszel aztán szétterítették és másnap le is szántották. Volt gazda, aki először csak sekélyen szántotta le, aztán később még egyszer, mélyebben. Arra azonban vigyáztak, hogy nagyon mélyre ne szántsák be, mert úgy nincs annyi haszna nekije, ha messzi van a főd szinitül a ganaj, nem veszi úgy fel a növény. (Negyed) A krumpli alá télen hordták ki a trágyát, ha kocsiút vót, kocsival, ha szánkóút vót, hát szánon, amit már csak tavasszal szórtak szét. (Farkasd) Azokban az időkben, amikor még a Vág gyakran kilépett a medréből, hoszta a finom iszapot, jobb lett tőle a főd, kevesebbet köllött trágyázni. A talaj minőségét a herefélék is javították.
Vetés alá általában háromszor szántottak, kivéve a búza alá, amit ha kukorica után vetettek, a földjét csak egyszer tudták megszántani. Amint lehordták a gabonát a földről, leszántották a tallót úgy 5 cm mélyen, egy hónap múlva jött a közepes, a keverőszántás, majd ősszel a mélyszántás, a vetőszántás. Aki csak tehette, a tavaszi vetés alá is ősszel szántott. így a föld télen jól kifagyott és tavasszal már csak fogasolni kellett.
A földeket váltakozva össze-, illetve szétszántották. A tarlószántásnál szétszántottak, a vetés alá pedig össze. Széjjelszántásnál a föld szélén kezdték a szántást, amit így mesélnek el: A sziléin mekkesztük, kíccer elmentünk, eccer visszafele. Aszt a barázdát visszahuzattuk, úgyhogy a barázda meg lett csináva. A barázdától indultak, mindig kerűttík a táblát a belseje felé. így a tábla közepin is barázda kípződött, a kis darab fődön 3 barázda. De a barazdábo mindig kicsi vót a gabona, azír vetís alá inkább összeszántottak, annál csak 2 barázda vót. Összeszántásnál a tábla közepén kezdték a szántást és a szélek felé haladtak. Mikor összeszántottunk, közepett húsztunk egy barázdát, asztán mentünk mindig körbe-körbe. Közipen összeforgott a barázda, asztán már csak mindig a két szilé fogyott, kt utolsó fogatnál egyet került és a föld szélét keresztbe megszántotta úgy, hogy a szomszédtul barázda maradt.
Szívesen emlegetnek egy református embert, aki egyszem lovacskájával szántogatott. Már a barázdát is megszántotta, rászántotta a saját földjére, aztán egy No gyerünk, Matyi, még egy fogat! - nógatással már a szomszéd földjét kezdte elhúzni, miközben rázendített a „Perelj, Uram perlőimmel, harcolj én ellenségimmel" kezdetű 35. zsoltárra, ugyanis a szomszéd már kezdte nem jó szemmel nézni ezt a tevékenységét.
Farkasdon és Negyeden a szarvtalpas eke volt használatban (Szilágyi 2001, 331) Az 1900-as évek elején még félfaekével szántottak, amit az 1920-as évek elejétől fokozatosan a vaseke váltott fel. Egyes gazdaságokban azonban a félfaeke használata még a 30-as évek végén is gyakori volt. Ojjan ekére emlékszem, aminek a szára, meg a szarva fábul vót. Csak a ekevas, a kórmánydeszka, meg a csoroszja vót vas. Úgy hittak, faeke. Lovak, ökrök húszták, ökrökkel jó míjjen tuttak vele szántanyi. Ennek részei a következők: szarva, gerendő, csoroszlatartó, csoroszla (Farkasd), csoroszjatartó, csoroszja (Negyed), ekevas, kórmánydeszka, csúsztató. A taliga részei: kiskerík, nagykerík (a kisebb fönnment, a nagyobb a barázdában), rúggya vagy szára, 1 vagy 2 lánc, taliga vánkus, szabájozó görbevas és kampó. A taligakerék részei: küllők, ráma, agy (a kerék közepe), tengő. Ismertek egyláncos és kétláncos ekét. A kétláncos ekét a gazda egy kézzel is vezethette, a lovak elmentek egyenesen. Egy láncon már két kézzel kellett fogni az eke szarvát. A taliga rúdján volt egy ív alakú szabályozó, görbített vas lukakkal, ami a szántás szélességét szabályozta. Az irányította, hogy nagyobbat, vagy kissebbet fogjon a eke - attul függően, hogy mijén erős barmai vótak. Ha jobbra tette, a végihez, nagyobbat fogott, ha közelebb tette, kessebbet fogott. A vánkus a szántás mélységének szabályozására szolgált, lyukak és a 2 szög segítségével lehetett lejjebb, vagy feljebb rakni, szabályozni, hogy milyen mélyen szántson. A rúd végén lévő kampóra tették rá a kisefát. Az ekéhez tartozott még az ösztöke, amit az eke jobb oldalán lévő kis vas tartóba szúrva hordtak. Abba a kis vasba belenyomtuk a ösztöke fejit, a nyelit meg ráfektettük a szarvára. Vasbul vót, köpüs, abba tettük bele a szárát, ami fábul vót. Srégen vót vágva, kovács csinátta, ki is kalapátta. Sokáig kitartott, vót egy kis éle - avval szoktuk megpucúnnyi az ekevasat a végin.
A vasekék közül kedveltek voltak a Bekker ekék. Nagyobb gazdáknál az 1940-es évek elején megjelentek a kettesekék. Főleg tarlószántásra használták, de gyorsabban ment vele a többi szántás is. Tavasszal, vetés előtt a kukoricaföldet is megturatták vele (csak úgy, kórmánydeszka nélkül), hogy a vetőgép előtt lazább legyen a föld.
A határba az ekét kocsin, sáros időben, mikor a kocsik kereke egy sárból állt, ekelovon szállították. Az ekeló V betű alakú gömbölyű fa volt, amire ráfordították az ekét, a taligát pedig hozzákötözték. Két erős szeg volt benne, az egyik az eke szarvát, a másik a csúsztatót tartotta, így az eke szépen feküdt rajta. Lovakkal húzatták ki a határba.
 |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
 |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Ösztöke 1. feje 2. nyele | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
 |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Ekeló 1. szárak 2. szegek | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
 |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Fogas 1. ráma vagy keret 2. fogak 3. keresztfa 4. kampó | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Szántás után a földet fogasóták, fogassal végigmentek a földön, hogy a rögöket széttörjék és az összeszántás helyén keletkezett púpot, dombocskát is kicsit leszedjék. A fogas szétzúzta a hantokat, egyenesítette a talajt és a lónyomokat is eltüntette.
A fogas trapéz alakú, fakeretes, vasfogakkal ellátott eszköz volt. A keretjét vagy rámáját erős keményfából készítette a bognár. Az enyhén kampós vasfogakat a kovács készítette el és tette bele a keretbe. Négy sor foga volt. Az első sorban 3, a másodikban megközölve 4, majd 5 és az utolsóban 6 fog volt. Mindig közbeesett a fog, minden sorban eggyel több volt. Nem maratt ki hely, amit meg ne dolgozott volna". A fogast a rövidebb végén lévő kampó segítségével húzatták.
Az 1930-as évektől vasfogast is használtak, abba úgy cikk-cakkba mentek a fogak.
a) A vetés és ápolása
A gabona tisztításakor a konkolozó kiválogatta, és külön csurgatta ki a szem nagyját, a cséplőgépek pedig már osztályozták is a magot. Az első osztóit tettük félre vetnyivalónak. Gabonafélékből búzát, árpát, rozsot és zabot termesztettek. Búzából székácsi (bő termésű, nagy szemű, puhább, nem nagy liszttartalmú), diószegi és bánkuti (amin Máriának a képe van rajta) fajtákat vetettek. Árpából főleg tavaszit, ritkábban őszit, az első Csehszlovák Köztársaság idején pedig sörarpát (fehérebb színű, jól fizettek érte) is termesztettek. Rozsból keveset, vagyis csak annyit vetettek, amennyi rozsszalmára az árpa bekötéséhez szükség volt.
Vetés előtt a vetőmagot üszök ellen csávázták, kékgálic, vagyis rézgálic oldatban páculták. Farkasdon egy nappal a vetés előtt teknőbe tették a vetőmagot, ráöntöttek egy kevés kékgálicos vizet. Negyeden a konyha földjére terítették a magot és megszöktettík rézgálic oldattal. Reggelre beitta a pácot. Az így elkészített vetőmagot zsákba szedték és vethették.
Elsőnek a rozsot vetették el, mégpedig szeptember utolján, a búzát október elején. Itt az a mondás járta, hogy Rozsot porba, búzát, zabot sárbo! Ezt az öregek úgy magyarázták, hogy a rozsot korán, még száraz porba kell vetni, míg a búzát és a zabot inkább később, sárba az őszi esők után.
A 20. század elején még mindent kézzel vetettek. A vetőgépek az 1920-as évek elejétől jelentek meg, de a kézi vetést még az 50-es években sem szorították ki teljesen. A rozsot, mivel keveset termesztettek belőle, inkább kézzel vetették. A kis földdarabokat, a laposokat, a vízmosta területeket is kézzel szórták be. Sáros, vizes őszön is a kézi vetést választották. Kézzel vetettek az egylovas gazdák is, mivel egy ló nem bírta elhúzni a kölcsönkért vetőgépet.
A kézi vetésnél lepedőbe tették a vetőmagot, nyakukba akasztották, és abból szórták szét. A vetést a föld szélén kezdték. A barázdáiul kesztem, a barázda mellett szípen, simán vígig tuttam dobnyi, vissza is a barázda mellett mentem, asztán meg a föld közepit szórtam be. Ötszáz öl földbe 40 kila búza vót szánva - ha kimaratt valami, a maradikot csak szétszórtam az egészen, lehetőleg egyenletessen. (Negyed) A kézi vetés menetét így mondják el: Ahogy líptem, magam elé, meg jobbra doptam a magot. (Negyed) Minden lípísre vetettem. Belenyúlok a lepedőbe, egyet lípek, meglódítom a kezem, eggyet dobok félkör alakba, úgy, hogy mindenhova jusson. Láttyo a ember, hogy meddig ment el a mag, meg a lípísekrül is tuggya. Ojjan három lípís szüléset doptam innen, hármat onnan, harmaccora meg a közepit - és awa' kísz is vót az egísz. Apró fődek vótak, keskenyek. (Farkasd) Egy farkasdi legénykét, akinek az apját behívták katonának, egy arrajáró idősebb ember e szavakkal tanította meg vetni: No gyerek! Fogja' rozsot a kezedbe, vezsd szíjje' a karodot és az ujjaid koszt erezd szíjjel abba' a pillanatba. Erezd szíjje 'a ujjaidot! A vetés ugyan sűrűbbre sikerült a kelleténél, de szép, vékony szálú rozs termett, amiből finom szálú kötél lett.
Vetőgépből mindkét vizsgált településen több volt. A nagygazdák saját vetőgépet tartottak. A közepes és kisebb gazdák közösen vették meg a vetőgépet: összeálltak öten-hatan a gazdák. Akinek nem volt vetőgépe, kölcsönkérte a saját fogatjához, vagy a gép tulajdonosa vetette be a földjét. Ezt a szolgálatot aztán ledolgozta, hisz a gazdaságban mindig kellett a segítség. Más esetben a kölcsönkért vetőgéphez is összeálltak a gazdák. Akinek 2 lova volt, azokkal húzatta a gépet, akinek 1 volt, azzal fogasolta be utána a földet. Többféle vetőgépet ismertek: volt 13, 16, 18, 21 soros, az uradalmakban 36 sorossal is találkoztak. Használatukkal javult a vetés minősége, mélyebbre került a mag és egyenletesebb lett a vetés. A vetés mélységét a vetőgép tölcséreire akasztott súlyokkal szabályozhatták.
A kézi vetés után a magot 2-3 ujjnyira leszántották, esős időben csak lefogasolták. A gépi vetést némelykor úgy fogasolták le, hogy visszajáró húszták a fogast, így betakarták a magot, ha esetleg fenn vót. Nagyobb gazdáknál erre a célta magtakarót, könnyű vasfogast használtak.
Ha a vetés után hantos volt a föld, lehengerezték, hömbölgővel lehömbölgőztík. A hömbölgő 2-2,5 m hosszú, kb. 30 cm átmérőjű fahenger volt, ami fakeretben forgott. Egy vagy két ló húzta. Hogy jobban simítson, hengerezés közben valaki ráült. Hömbölgőzés után a föld jobban tartotta a nedvességet és a sima talaj az aratási munkákat is megkönnyítette.
Tavasszal a laposokon fenn állt a víz. Ezeket a részeket a tavaszi vetéssel ki kellett kerülni. Ha a víz kimosta az őszi vetést, pótolták, tavasszal árpát, vagy sűrűkórót tettek bele. A kikerült laposokat később vetették be, általában takarmánynövénnyel.
A kikelt vetést a gazda figyelemmel kísérte. A jól elvetett gabona nem lehetett nagyon sűrű. Ha mégis sűrű volt, úgy hagyta, számítva azzal, hogy télen úgyis kifagy belőle. Ha ritkán kelt ki, foltok voltak benne, tavasszal dobtak rá tavaszi búzát. Ha nagyon ritka volt, árpát vetettek bele, de akkor már csak takarmány lett. Gyakran megtörtént, hogy szépen kelt ki, szépnek mutatkozott, de feljött a víz és odalett a vetís. A határ nagy részében nem volt biztos a vetemény.3 A hótakarónak örültek, mert védte a vetést, amely a hó alatt levegőzött és szépen áttelelt. Ha a vastag hó teteje megfagyott, nem csináltak belőle gondot, bár volt úgy, hogy megfogasolták. Rosszabb volt a vékony és jeges hótakaró, mert hamarabb ártott. Az ilyen részeket meghengerezték. A búza jól bírta a fagyot, csak az ártott neki, ha éjjel megfagyott és nappal kiolvadt. Ilyenkor a fagy meghúszkátta, főhúszkátta, amikor kiolvadt, visszaült, mozgott a főd és ez vót a legrosszabb a gabonánok. (Negyed) Hóolvadás után a gazda szemügyre vette a vetést, felmérte a károkat. Tavaszkor a. fogas visszájával megfogasolta, hogy a föld levegőt kapjon. Ha a vetés gyomos volt, döfödővel, gyomlállóval (Farkasd), „böködővel, pikóval (Negyed) kiszúrták belőle a mácsonyát, a repcét és az egyéb gyomokat. Ez az eszköz egy fanyélre szerelt, lapított, éles, fecskefarkú kis vasszerszám volt, amit kovács készített. A nyelét a gazda faragta görbe faágból. A gyom kiszúrkálása a vetésből a gyerekek és az asszonyok dolga volt. A fejlődésnek indult gabonában már nem nőtt meg a gyom, azt mondták a búza megölte a gyomot.
 |
| Gyomláló (böködő, döfödő vagypika) 1. éle 2. pengéje 3. nyele |
A gabona növekedésének különböző fázisait ismerték. Először megjelent a levélke. Ha Szent György (április 24.) táján a varjú elbukott a vetésben (Farkasd), vagy a nyúl el tudott benne bújni (Negyed) azt jelentette, hogy jó termés lesz. 4 A római katolikus liturgia szerint Szent Márk napján (április 25-én) tartották a határ egy kijelölt részében a búzaszentelőt. A gabona májusban szárba szökkent, és kidobta a kalászát, hántya a kalászát, és rá egy hónapra kezdett írednyi. Elkezdett sárgulni, majd aranysárgába ment, ami a jó termés jele volt. Ha fehéresen érett, gyöngébb, vékonyabb szemű volt a termés. Péter-Pálkor megszakadt a gabona töve, ami az aratás kezdetét jelentette.
A búzabetegségek közül a rozsdásodást és a nyivesedést ismerték. Nem sokat tehettek ellenük. A rozsdától sárga lett az arató, de a búza attól még jó is lehetett. A dróínyív ellen, amely leette a búzatábla szélét, csak annyit tehettek, hogy 1-1,5 m szélesen megszántották a búzatáblát, és hogy tovább ne terjedhessen, felégették.
b) Aratás és betakarítás
Az időjárástól és a föld minőségétől függően a rozsot már Péter-Pálkor, vagy közvetlenül utána, a búzát pedig 10 nap múlva kezdhették aratni. A homokos földben hamarabb, a fekete- és a nedvesebb talajon később érett be a gabona.
Aratás előtt a gazda szemügyre vette a kalászokat. Kidörgűtt egy kalászt és meglátta, mi a hejzet. (Negyed) Ha összenyomta és tejes volt, vagyis a körme között tejszínű lét eresztett, még nem volt jó. Szétharapta, ha szétment a foga alatt és tejes volt, akkor még nem lehet levágni. Ha roppant a foga alatt, már jó volt. (Farkasd) Ha dörzsöléskor kijött a szem a kalászból, már túlérett volt. Ilyen esetben aratáskor sok volt a veszteség, sok szem kipergeti belőle. Aratáshoz legjobb állapot a viaszérés volt. A viaszírísbe' learatott gabona nem pergett ki, keresztbe összerakva megírett. (Negyed). A viaszérésű gabona a keresztbe' is kifejleszti a szemet, megkeményedik, hisz a szárban van erő. (Farkasd) Az érett kalász lefelé hajolt, mert az aratás előtt húzta a szem. Főleg az árpa kalásza konyult le, a búzáé csak kicsit meghajolt.
Az aratás előtt a gazda előkészítette a szerszámokat. Az új kaszát a kováccsal kikalapáltatta és megforgókövezte (forgókő = kézzel hajtott köszörűkő). A használt kaszát maga kalapálta ki. Beverte a földbe a kisüllőt, leült hozzá a földre, lába közé vette, majd a kaszát a kisüllő enyhén domború felületére tette és fokozatosan végigkalapálta, kipufolta az élét. A kalapálást a hegyétől vagy a sarkától kezdte. Jobb vót a sarkátú' kezdeni, az fontosabb rísze vót, mint a hegye, mer először ászt köllött ledobni a fődre. Aki nem tudott jól kaszáni, a hegyive' erőtette, pedig így vitt jobban. (Farkasd) Kikalapálás után, hogy ne legyen olyan, mint a férész foga, egyszer-kétszer átköszörülte, vagy ráspúvaX kicsit megigazította, kaszakővel meghúzta. A jó kasza kemény volt, tartotta az élét, elég volt reggel és délben megkalapálni. A rossz kaszát már 10 órakor is kalapálta. Felszerelte a kaszára a gajmót. Ez egy, vagy kétágú vessző volt, amely hejire vitte a gabonát. Vászontarisznyába tette a kasza kalapálásához és jeneséhez szükséges szerszámokat, a kis fatönkbe szúrt vasüllőt, a fából, tehénszarvból vagy bádogból készült tokmányt, a kaszakövet, a kalapácsot, a tartalék kaszakarikát, éket és bőrdarabkákat.
Az aratóeszközök egy részét, illetve egyes részeit a gazda készítette, a másik részét pedig a helybeli mesteremberektől rendelte meg vagy készen a boltban vett. A kaszát üzletben vették, vagy gyárból hozatták.5 Kiválasztására nagy súlyt fektettek, hiszen a jó kasza igazi kincs volt. Legelőször a hangját hallgatták meg. Hozzáütötték a bolt ajtaja mellett álló 50 kilóhoz, vagy egy kőhöz és megfigyelték, hogy hogyan peng. (Farkasd, Negyed) A jó, kemény kaszának szíp csengő, pengő hangja vót (Farkasd), jól kongott (Negyed). Azután a földhöz nyomkodták a kaszát: a gazda a hegyét a földre tette és nyakánál fogva nyomkodta lefelé jó erősen a földhöz. Ahol nagyobb hullámot vetett, ott kicsit puhább volt. Ha egyenletesen hullámzott, akkor jó minőségű volt. (Farkasd) Máskor üveg-, egy kis vas- vagy acéldarabot vittek magukkal, amelyet végighúztak az élén azt vizsgálva, hogy mennyire fogja itet. Ha a kasza kemény volt, nem fogott rajta, hanem a kasza vitte le az üveget és a vasat.
 |
| Kasza 1. éle2. vesszeje3. hegye4. sarka5. nyaka6. háta7peccse, pöccse vagy könyöke8ék9karika10gajmó11madzag vagy spárga12kaszanyél13koccsa |
A kasza nyelét a gazda maga készítette el, vagy bognárral csináltatta, esetleg készen vette. A nyél főzött bükkfából, a kocs vadkörtefából készült. A kaszanyelet minden gazda a saját magasságához, a saját kézihez állította be. Akkor volt jól beállítva, ha a kocsot hóna alá véve a kezével majdnem elérte a kasza hegyit. A kaszanyél egyenes volt, a vége pedig ferdén volt vágva, hogy a kasza hegye ne a földbe menjen, hanem mindig felfelé álljon. Gajmónak egy-vagy kétágú vesszőt használtak, a kihegyezett végét a kaszanyélbe fúrták, a szétálló ágait spárgával a kasza nyakához erősítették. A kasza részei a következők: éle, vesszeje, hegye, sarka, nyaka, háta, peccse vagy pöccse, ék, karika, gajmó, kaszanyél, kocs. A kaszavágás szélességét a kasza nyakának a csücskén kiálló kis vas, a kasza peccse vagy pöccse segítségével lehetett szabályozni, ami a nyélbe vágott kis lyukba illeszkedett bele. Ha a mélyedésbe egy kis bőrdarabot tettek, akkor a kasza előbbre jött, kisebb szögbe állt, tehát kisebbre állították. Kisebbre, srégre állítva könnyebben vitt, de az erős emberek így nagyobbat fogtak a kaszálnivalóból.
A kis vasüllőt a kovács készítette, a földbe verhető kis fatönköt maga a gazda faragta ki. Maga készítette el a tokmányt is tehénszarvból, ritkábban fából.6 Fontos eszköz a kaszakő, amiből több fajtát is ismertek és használtak. Három-öt féle kő is vót a gazdának, ki köllött tapasztalnyi, hogy mellik kaszáho mellik passzul jobban. Legjobb a márványkő volt (annak nincs mása). Használtak homokkövet és smirglikövet is. Déltájban a kasza már életlenebb volt, ezért előbb durva smirglikűwéi, utána pedig márvánkűvel húzták meg. A kaszakövet a kaszás a derekára kötött tokmányban, vízben tartotta.
 |
| A kasza kalapálásához és jeneséhez szükséges szerszámok 1. fatönk vagy fatuskó 2. üllő 3. kaszakű 4. tokmány 5. kaszakalapács |
A marokszedősarlót, sallót valamikor a kovács készítette, később készen vették. Az aratásnál használt nagy- és kisgereblyét is többnyire a gazda készítette el. A nagygereblye 1,5 m széles volt 20 egyenes fafoggal. Olyan nagy volt, hogy élig vót elhúznyi. A nyele, a száro is 1,5 m hosszú, erős kétágú fából volt, az elágazásba kapaszkodott bele a marokszedő. A fűrészelt vagy hasított gereblyenyelet nem szerették, mert egy-kettőre eltörött. A kisgereblyének 8-10-12 foga és kétágú villás szára volt.
Az aratás kezdőnapját a kalászok állapota és az időjárás szerint határozták meg. Esőben nem kezdtek el aratni és lehetőleg pénteki napon sem. A kisebb és közepes gazdák családjai maguk arattak, külső segítség nélkül. Ilyenkor a gazdasszony korán reggel megfőzött, a gazda megetette a jószágot és együtt indultak aratni. A határba kocsin mentek. Felrakták rá a szerszámokat, a kaszát, a nagy- és kisgereblyét, a szerszámos tarisznyát, az egész napi élelmet és a vizeskorsót. A közeli kisebb földekre gyalog mentek. A gazda vállára akasztotta a kaszát és a tarisznyát, az asszony a sarlót és az élelmet vitte. A kisebb gyereket kötélterítésre, a nagyobbat kévekötésre fogták be.
Elsőnek a rozsot, utána az árpát vagy a búzát aratták, aszerint, hogy melyik földbe mi volt érettebb. Megálltak a tábla szélén, és No, Isten segíccs! (Farkasd), vagy Jézus segíjj! (Negyed) fohásszal, a katolikusok keresztvetéssel kezdték el az aratást.7 Megnézték, hogy áll a gabona, merre van megdőlve. Ha a gabona jobbra dőlt, akkor a föld bal szélén kezdték az aratást. A dőlés irányába vágták neki a falnak, vagyis a még álló gabonának. Arra volt könnyebb vágni, amerre dőlt a gabona. Szembe nehezebb volt, mert a gabona feje rábillent a kocsra és azt le kellett fordítani róla. Volt olyan rész is, ahol az egyik erre vót dűve, a másik arra, akkor ki köllött kerűgetnyi, forognyi utánno, vagy hát, aki erős vót, és bírta szusszal, vágta szembe is, de az nehíz vót. (Farkasd) Az volt a jó kaszás, aki majdnem teljesen állva vágta oda a falhoz a gabonát. A kézi aratáshoz legalább 3 személy kellett: 1 kaszás, 1 marokszedő és 1 kötélterítő. Nagyobb gabonatábla aratásánál két kaszára is mentek a gazdák, ahhoz 2 kaszásra, 2 marokszedőre és 1 kötélterítőre, esetleg 1 kötözőre volt szükség. A kaszás tehát rávágta a gabonát a még álló termésre. Mögötte 5-6 lépésre, háttal curukkóva ment a marokszedő. Félkör alakú, sima, életlen sallóval szedte a markot a hóna alá. Egyszerre 5-6 vágást tett, annyit szedett fel a nyalábjábo, amennyit át tudott fogni. Ez volt egy marok, vagy egy elő. Két markot tett rá a leterített kötélre, úgy lett ki a kíve. Ha két pár aratott, a második markot a másik marokszedő tette rá s kötélre, ha csak egy pár volt, a marokszedő vagy visszajött a másik marokkal, vagy a másik soron visszafelé egészítette ki a kévének valót. Ha a kötélterítő kötözni is tudott, rögtön bekötötte a kévét.
A kötelet rozs- vagy búzaszalmából készítették, az árpát a rozs szárába kötötték. A kötélkészítés módja a következő: Kivettünk egy maréknyit a szalmából, kétfele vettük, a kalászoknál összetettük és az egyiket a másikkal besodortuk. A hóna alá vette az ember a végit és csavarta, míg összeugrott. (Negyed) Úgy 15-20 szálat vettünk mindkét markunkba, a fejnél (kalászánál) összetettük és szípen rácsavargattuk a szárat úgy, hogy a feje alig láccott ki. A feje benne maratt a kötélbe', be vót építve. (Farkasd) A kötelet előre elkészítették. Hajnalban volt jó csavarni, vagy későn, harmathulláskor, amikor a szalma nem törött, hanem jól hajlott. Az árpa bekötéséhez a rozs szárából otthon készítették el a kötelet. Megvizezve, vizes lepedővel letakarva vitték ki a határba.
 |
| Marokszedő sarló 1. éle 2. salló 3. nyele |
 |
| Kötözőfa vagy kötőfa |
Ha nem volt kötöző, a kévét a kaszás kötötte be. A kévekötéskez kötözőfát, kb. 40 cm hosszú, hegyes végű keményfabotot használtak. A kötöző rátérdelt a kötélre tett 2 marok gabonára, megfogta, és jól meghúzta a kötél két végét. Negyeden két fajta kévekötést ismertek: a fecskefarokra és a csomóra kötözést. Az elsőnél a kötöző összefogta a kötél két végét, belenyomta a kötözőfát, kétszer megcsavarta és alálökte a végét. A csomóra kötésnél rendesen összecsavarta a kötelet és úgy nyomta alá. A csomóra kötés sokkal tartósabb volt, de fecskefarokra csak fele annyi időbe tellett megkötni, és azért az is kibírta cséplésig. Farkasdon is kétféleképpen kötöztek: volt, aki a kötél 2 szárát összevette, csavart egyet és mind a két szárát a csomó alá tűrte, átvette a kötél alatt. Ha szárazabb vót a kötél és jobban pergett a szem, akkor megcsavarta és csak az egyik szárát tűrte be a kötél alá.
A megkötözött kévék estig a tarlón maradtak. Mikor leszállt a harmat, összehordtak és keresztekbe, vagy hetesekbe rakták össze. E célra legjobban az összeszántott föld dombja, háta felelt meg. A marokszedő az első kéve alá, aminek a kalásza a földet érte volna, egy kis almot (Negyed) háradíkot (Farkasd) húzott össze. A kévéket kalásszal befelé rakták, a második kéve kalásza az első kalászán feküdt. Ezekre merőlegesen tették a másik két kévét úgy, hogy a kalászaik fedték egymást. A kereszt alakba letett 4 kéve alkotta az első sort. A hetesbe négy sor kévét raktak, keresztrakáskor pedig csak hármat.
A felső kéve, a pap, kalásszal lefelé ment rá. Rendszerint kelet, vagy dél irányába nézett, mert a nagyobb szelek észak, vagy nyugat felől jöttek. Volt úgy, hogy jött Illés, a keresztforgató (július 20.) és széjjelhányta a kereszteket. A 13 kévéből álló rakást félkeresztnék hívták. Két félkereszt adott ki egy keresztet. A kereszt tehát 26 kévéből állt. Keresztbe leginkább az árpát rakták, mivel a rövid és vastag árpakévék így biztosabban álltak. (Farkasd) A hosszabb és karcsúbb rozs- és búzakévéket hetesekbe rakták. Egy hetest 17 kéve alkotott. A zabot, ha magasra nőtt, hetesbe, ha kicsi maradt, keresztbe rakták. (Farkasd) Voltak gazdák, akik nem tettek különbséget, a búzát és a rozsot is keresztbe rakták. (Negyed) A nagybirtokokon viszont, ahol a farkasdi és a negyedi emberek aratómunkát vállaltak, inkább hetesekbe rakták az összes termést, mivel ez az eső ellen nagyobb védelmet nyújtott. Jó termés esetén sűrűbben álltak a keresztek a tarlón, gyenge termésnél üressígek is voltak a keresztek között.
A kévék összehordása után a marokszedő nagygereblyével összehúzta az elmaradt gabonát, hárította a tallót. Mikor a gereblye fogai megteltek szárral, felemelte a gereblyét róla, elhatta a gabonát és tovább folytatta a hárítást. A földön hagyott gabonacsík a csibe volt, amit kisgereblyével a lábához húzott és rátette a leterített kötélre. Bekötötte és a kereszt alá, vagy mellé tette.
 |
| Kisgerebfye (kisgereble) 1. fogak 2. feje 3. nyele |
 |
| Nagygereblye (nagy- vagy kárítógereble) 1. fogak 2. feje 3. nyele |
Míg a kis- és közepes gazdák maguknak arattak, Farkasdon és Negyeden is voltak olyan nagygazdák, akik aratómunkásokat fogadtak fel. Mivel az aratással nem késlekedhettek, minden 10-15 kis holdnyi földre (egy kishold=1200 öl) 1 pár aratómunkást vettek fel, akiket kizárólag falubeliekből választottak. Minden nagygazdának megvolt a megszokott aratópárja (1-4 pár), akikkel együtt aratott. A kaszás a termés 10. vagy 11. részéért szerződött, a marokszedőjét is ebből fizette ki (2,5-3 q). A részéért a hordásnál, az asztagrakásnál és a cséplésnél is segítkezett. A részesarató ezen kívül kukoricaföldet harmadába és egy darabka földet krumpli alá kapott a gazdától megművelni.
A részesaratás nem sokban különbözött a családi aratástól. Az aratás kezdetén, miután a gazda kivitte az aratókat a határba, a marokszedő megköszöntötte őt. Megkötötte a gazdát, vagyis vadvirágból és kalászokból szalaggal kis csokrot kötött a karjára és Jó egíssíget, bíkessíget kívánt. A gazda enni- és innivalóval kínálta meg az aratókat. Az aratás végét is megünnepelték. Koszorút kötöttek: a koszorút szalmából harang alakúra fonták, amelyen színes szalagok és szalmaláncok lógtak. Gyalog vagy kocsin kisgereblyére akasztva vitték végig a falun, olykor-olykor énekeltek is. A koszorút verselve adták a gazdának, aki ezt a kapubejárat fölé vagy a folyosóra akasztotta és a munkásokat megvendégelte.
A farkasdi és a negyedi szegények és kisgazdák közül az aratás idején sokan közeli-távoli nagybirtokokon keresték meg az egész évi kenyerüket. Szívesen arattak a zsidóná, a tótmegyeri-zsidókeresztúri Elek Bélánál, akinél ha a kosztról lemondtak, a termés 9. részéért vállalhattak munkát. Mivel a komp a két falu között éjjel-nappal járt, minden második este hazamehettek élelemért (kalácsért, töpörtyűért, kenyérért). Szállást az istállóban biztosítottak számukra. A farkasdiak és a negyediek a csallóközi nagybirtokokon is vállaltak aratómunkát. Úgy mondták, cugban, cukkban aratnak. Negyedről 30 pár arató is ment cukkba aratnyi. Ott 3 pár aratómunkás alkotott egy bandát. Ketten kaszáltak, ketten markot szedtek, a harmadik pár kaszása kévét kötözött, a marokszedője pedig kötelet csavart és terített. Az első kaszás ment elől, a marokszedője mögötte, a második kaszás és a marokszedő a következő soron kissé lemaradva. A harmadik marokszedő elkészítette és leterítette a kötelet, amire az első marokszedő rátett egy nyalábbo, rátett egy markot, a második marokszedő is egyet és a harmadik kaszás, vagyis az aznapi kötöző rögtön bekötötte, majd felrúgta a kévét (a kötés helyét így lefelé fordította, hogy a nap ne szárítsa). Másnap cseréltek: az első kaszás a kötöző, a marokszedője pedig a kötélterítő lett, a második kaszás és a marokszedője az első aratópár, a kötözőből és a kötélterítőböl pedig a második aratópár lett. Ők a termés 10. részéért dolgoztak, amiből a kaszás 2-2,5 q-t adott a marokszedőnek. A marokszedő itt gyakran nem nő volt, hanem gyerek, vagy gyengébb, nem teljesen egészséges férfi, de a kenyér köllött neki is, a 2 q gabonát megkereste vele. A kaszás része általában 8-10 q-t tett ki.
Némelyik marokszedő asszony védte a karját, rossz harisnyát húzott rá, de leggyakrabban a marokszedéshez hosszú ujjú férfiinget vettek fel. A lábukra bőrpapucsot húztak, amelyet a suszter készített. Belépő papucs volt ez a bokán kis csattal. A férfiak is bőrpapucsot, vagy bakancsot viseltek. Volt, aki megszokta a tarlót és mezítláb aratott. Úgy megvastagodott a talpán a bőr, hogy nem szúrta föl a talló. Bár az is ismert mondás volt, hogy a talló mindig a sebbe szúr bele. (Negyed)
Az uraság, vagy az intéző köszöntése, megkötése az aratás kezdetén, illetve a koszorú átadása a munka befejeztével hasonlóképpen történt, mint a falubeli nagygazdáknál, csupán a vendégség volt nagyobb, vidámabb és nótaszótól hangosabb.
Mire mindent learattak szerte a határban 2 hét is eltelt, úgyhogy a hetesekbe és keresztekbe rakott gabona az időjárástól függően 1-2-3 hétig a mezőn állt, ott érett be.
A hordás is nagyon igényes munka volt, amihez legalább 2 emberre volt szükség. A termést kocsin, záposkocsin hordták be, amelynek oldalait keresztrudakkal és vendégoldalakkal megszélesítették. A kocsi oldalán elől-hátul átszúrták a keresztfákat, amelyekre rátették a vendégoldalt A vendégoldal elöl fél méterrel, hátul 1 méterrel volt hosszabb a kocsitól. Leeresztették a saragját és a kocsit két oldalról kirakták gabonával úgy, hogy a hegye bent, a vígé meg kifele vöt. A kocsi alja zárt volt, tehát a mag nem potyoghatott ki belőle. Úgy rakták meg, hogy a kévéket egymással összefogatták. Mikor a kocsi alja megtelt, az oldalakat kezdték rakni. Elől kalászával befelé, kicsit srégre, hátul is hasonlóan, hogy minél több kéve felférjen. Az első sor megrakása után 3-4 kévét keresztbe tettek a közepén, így lefogatták egyiket a másikkal. Ilyen módon rakták meg a második és a többi sort egészen a kívánt magasságig. A felső sorra rátették a rúdalló8, egy hosszú, vastag, nehéz fenyő- vagy keményfadorongot. A rúdalló végén bevágás volt, az a feje. Elől a kötéllel a keresztfákhoz kötötték, hátul pedig kötél és csiga segítségével jól lehúzták és lekötötték. Aki rakta a kocsit, meg aki adogatta a kiviket is jól rácsipeszkedett, aki fent vót, nyomta, aki lent vót, húszta. Volt, aki lánccal rögzítette a rúdallót. Az így lekötött rakomány biztonságban volt. Előfordult, hogy a rossz utakon a kocsi felborult, de a gabona rajtamaradt. Ha kompon mentek vele, a kocsi egyik kerekét kerékkötő lánccal megkötötték, kikötötték a kocsi oldalához. Ilyenkor a kikötött kerék csak csúszott (és szikrázott a kompfeljáró kövezetén). Az egylovas kocsira 2,5-3 keresztet, kétlovasra 4-5-6 keresztet is fel tudtak rakni. A kocsis a rakomány tetején ült, onnan hajtotta a lovakat (a gyeplőszár épp, hogy elért a kocsishoz).
Hordás után fölszabadútt a talló, a szegények és a cigányok mehettek kalászt szedegetni az aprójószágnak. Sokan a ludakat is kihajtották a tarlóra.
A behordott gabonát a lakóház mellett az előkészített hátsó udvaron asztagokba rakták. Minden gabonafajtát külön asztagba raktak. Az asztagrakáshoz 2-3 emberre volt szükség. Az egyik a kocsiról négyágú vasvillával adogatta le a kévéket, a másik, aki lenn volt, téglalap alakúra rakta az asztagot, és ha nagy volt az asztag, egy harmadik ember tovább adta a kévéket. A kévéket kalászával befelé rakták mindkét oldalról, majd egyik kévét a másikkal keresztbe lekötötték. Egy darabig egyenesre rakták, sőt kicsit hogy több beférjen a közepébe, hogy ne kelljen annyira fölfelé rakodni). Nagy asztagokat raktak, szinte mindig ablakot is kellett szerkeszteni bele. Az ablak rudakkal biztosított kihagyott hely volt az asztagban, ahová még a kocsiról fel tudták adogatni a kévéket, és ahonnan aztán az ott álló ember tovább adogatta őket az asztagrakónak. Bizonyos magasságban elkezdték befele húzni, hajazni. A közepét jól megrakták, kalásszal kifelé. Az első sort kicsit kijjebb tették, hogy az eső lecsurogjon róla. Srégen rakták rá a kévéket, így olyan hajazatot csináltak, mint a háztető. Amelyik asztag nem állt jól, a két végébe erősítésnek karót szúrtak. A jól megrakott asztag egy hónapig sem ázott be, az eső lecsurgott róla. Tartós esőzések esetén nagy ponyvával (6x8 m) letakarták.
c)A szemnyerés és a gabona tárolása
A rozsot, melynek szárát kötélnek dolgozták fel (az árpa bekötéséhez), kézzel csépelték ki. Leggyakrabban csak deszkához csapdosták a kalászait, míg a szem ki nem potyogott belőle, de csépelték cséphadaróval, aríppel is. A kibontott kévét ponyván szétterítették, és cséphadaróval kiverték belőle a magot, miközben meg is forgatták. Az is előfordult, hogy a szétterített rozs kalászait egy fadarabbal csapkodták meg. (Farkasd)
A szegényebb emberek az 1-2 kereszt gabonájukat cséphadaróval csépelték ki. Utána a magot átrostálták, szeles időben kiszelelték. Egy nagy lúdkosárba lepedőt tettek, amelyre magasba emelt kannából, vagy szakajtóból eresztették a gabonát. A szél a pelyvát kifújta, ezzel a mag meg lett pucúva. Máskor falapátok segítségével fölfelé dobálva tisztították {szélnek szemközt dobálták, hogy kivigye belülié apojvát).
A 19. és a 20. század fordulóján még lovakkal nyomtatták, gyuratták ki a gabonát. Erről a mai adatközlők csak nagyszüleik elbeszéléséből hallottak. A nyomtatáskor a gabonakévéket (a rozs kivételével) köralakba szétrakták, a hajtó a kör közepére állt és onnan kötélen hajtotta, irányította körbe-körbe a lovakat. Az 1910-es évek elején állítólag Késmárk tájáról jártak ide le gabonát nyomtatni. (Farkasd).
A 20. század elején a gabonanemüek nyomtatására járgányos cséplőgépet használtak. A járgány állati hajtóerőre épült. Egy rögzített vázból, egy benne elhelyezett függőleges tengelyből, valamint 1 vagy 2 vízszintes vonórúdból állt. A vonórudak elé fogott lovak körbe-körbejártak. Az így nyert forgómozgást a cséplőgépre megfelelő áttételekkel lapos szíj segítségével vitték át. A kicsépelt magot dobrostán szelelték ki. A kézi meghajtástól a belsejében lévő lapátok szelet csináltak, amely a pelyvát és a könnyű szemetet kifújta a mag közül.
A vizsgált falvakban a tüzesgépek már az 1. világháború táján megjelentek. Helybeli nagygazdák vagy társaságok vásárolták meg.
Szénfűtésre működtek, a sziléziai feketeszén volt bele a legjobb. Ökrökkel vagy lovakkal vontatták, de az 1920-as években megjelentek a magánjárók is. A 1930-as években megjelenő traktorok (FORD, HOFFER) fokozatosan háttérbe szorították a gőzgépet, mivel lendkerekük segítségével alkalmasak voltak a cséplőgépek meghajtására. Az 1930-as években Farkasdon 12, Negyeden 10 cséplőgép volt. A tulajdonos a cséplőgéphez gépészt és fűtőt, esetenként etetőt alkalmazott. A cséplésért a termés 8. (Negyed), vagy 9. (Farkasd), majd később, a cséplőgépek számának növekedésével a 10-11. részt (Farkasd) kérte. Ez volt a giprisz, ebből fizette ki az alkalmazottait is. A többi segítőt a gazda adta: rokonok, szomszédok álltak össze egymásnak segíteni, ül. visszasegíteni a munkát.
 |
| Csép 1. nyél 2. hadaró 3. csépfej vagy kengyelfej 4. szíj |
A cséplőgépet udvarból-udvarba, utcáról-utcára húzatták, s a gazdáknak ki kellett várni, míg sorra kerültek. A csépléshez, a masinázáshoz a 3 alkalmazottan kívül még 12 emberre volt szükség. Ketten álltak az asztagon és vasvillával adogatták a kévéket a me<é//őnek, aki a dob mellett állt és görbe, éles késsel vagdosta a kötelet. Bal kezével fogta a kötelet, a kévét az etető kezébe tette, majd jobb kézzel elmetszette a kötelet. Az etető kalászával lefelé rakta be a gabonát a dobba. Ha besűtt volt a gabona, kicsit odaveregette, hogy a szem kilazuljon. A gép csépelte, tisztította és osztályozta is a magokat. Különválasztotta az első, a másik és a harmadik osztályt, amelyek három helyen zsákokba csurgottak ki. Az 1. osztályúból lett a vetőmag, a 2. osztályú őrlésre került. A 3. osztályú ocsút, a törött, hibás szemeket, a jószággal etették meg. A zsákoknál egy ember dolgozott. A nyílásokhoz odafogta az üres zsákokat, majd a megtelteket leemelte és bekötötte. A zsákok elviteléhez segítője is volt. A szem az első rostán lepotyogott, a szempejva, aprópejva külön nyíláson jött ki. A nagypejva, a törek hátul hullott ki a földre. A szalmát elevátor vitte fel a kazalra, amit 3-4 ember rendezett el: egyenesre rakták, aztán betetejezték. A pelyvával is ketten-hárman dolgoztak, asszonyok, nagyobb gyerekek, vagy idős emberek. Az egyik ember a pejvát (Farkasd), pojvát (Negyed) meg a töreket a gép alól 8-10 fogú, 1 méter széles fagereblyével húzta ki, a másik pedig fogaival felfelé fordított gereblyével betolta a pejvásba, pojvásba. A pelyvás nádfalú építmény volt, amelyben külön tárolták az aprópelyvát és a töreket. A távolabb álló pelyvásba a pelyvát vesszőkosarakban, vagy lepedőkben hordták át.
A termést lemázsálták, és az egyezség szerint kifizették belőle a cséplőgép tulajdonosát és a részesaratókat. A cséplőgép által osztályozott gabonát külön-külön tárolták. A kicsépelt gabonát a kis- és közepes gazdák többnyire a padláson (amit előtte vági sárgahomokkal Jolkenyőcséztek) kiöntve, vagy zsákokban; a nagyobb gazdák pedig a kamrában kialakított hambár reteszeibe kiöntve tárolták. Gabonásvermekre adatközlőink már nem emlékeztek. A nagygazdák a termésfölösleget a helybeli felvásárlónak adták el.
a) Kukorica
A szántóföldi kapásnövények közül legnagyobb földterületen a kukoricát termesztették. Főként az állatok takarmányozására, de emberi táplálékul is szolgált.
A kukoricát tavasszal (április utolján vagy május elején) vetették trágyázott földbe. A kukurica kézi vetése eke után történt (Farkasd), minden harmadik ekefordításba, barazdábo, (kb. 60 cm-es sorközzel) szántásbo potyogtatták. (Negyed) A nagygazdáknak már az 1. világháború után voltak vetőgépjeik, de a kisgazdák (hogy ne kelljen kölcsönkérni, majd ledolgozni), az egylovas gazdák (kölcsön se kérhették, mert egy ló nem bírta elhúzni), vagy a több kis földdarab bevetői továbbra is kézzel vetettek.
 |
| Pajta a lakóház mögötti kertben, Farkasd, a SzTA Etnológiai Intézetének fotótára, 74254, L'udovit Neufeld, 1971 |
Az elvetett kukorica kb. 2-3 hét múlva kikelt. Amikor bújni kezdett, a jobb gazdák megfogasolták, amivel az apró, magról kelt gyomot kiirtották belőle. Amikor ojjan arasszos nagyságú volt, ekekapával megzsarabótták, (lóval meg zsarabbal), utána kétszer vagy háromszor megkapálták. Úgy tartották, hogy egy kapallás egy batyu kukurica, tehát érdemes többször megkapálni. (Negyed)
Mindkét vizsgált településen korai kukoricát, kilencvennapossat (Farkasd), nyolcsorossat (Negyed) termesztettek. Ez a fajta augusztus végén, szeptember elején beérett. Amikor a sustyája kezdett száradnyi, készülődtek a betakarításhoz. A töréshez (mentünk törnyi a kukuricaf) egy lepedő négy sarkát összekötötték, nyakukba akasztották, és abba rakták bele sustyástul a kalászokot. A batyuból vesszőkosárba öntötték, és abból forgatták föl a kocsira. Sustyástul hazavitték, otthon este fölfosztották. A fosztasra összejött a rokonság és a szomszédok, akik éjfélig is fosztottak. A kalászokat fűzfavesszővel csomókba, tencsbe kötözték (Negyed), föltencsőtték. (Farkasd) Egy csomóba, vagy tencsbe 20-25 kalászt tettek. A tencsöllés menetét így mondják el: Szettünk hosszú, hajlékony vesszőket. A kukuricát úgy fosztottuk föl, hogy három sustya maratt rajto. Lábunk közé vettük a kalászokot, megraktuk sorba, beleraktunk úgy 25 kalászt, belehúsztuk a vesszőt, megcsavartuk ott fönn a sustyáját. Ojjan szípen, mint a asszonyoknak a kontyát. Ez vót egy tencs. (Farkasd) 20-25 kalász finom, hajlíkony vesszővé' le vót csavarva - ez vót egy csomó. (Negyed) A kukoricacsomókat a padláson felakasztva szárították, majd apránként, szükség szerint morzsolták.
A kukoricaföldön maradt kórót kapával kivágták és vesszőkkel kévékbe, kívékbe kötötték. Száradni rakásba, csomóba, kúpba rakták. Egy rakásba 10 kévét tettek úgy, hogy a középsőt szimmetrikusan körbe rakták. Száradás után kocsival hazavitték, ahol a tehenekkel lerágatták, fölszecskázták, a maradékot pedig eltüzelték. A sustyát, amely a teheneknek jó takarmány volt, a padláson szárították.
A tuskókat nem szedték ki a földből. Apró tuskójú kukoricát termesztettek, amit ha leszántottak, meg sem látszott. Tavasszal meg akácfabottal megpiszkálták, megveregették és összeszedték. A 2. világháború után ismerték meg a birkafogú és a lófogú kukuricát. Jártak cserére (terménycsere), onnan hozták a birkafogút. Jó tömött kalásza volt, többet adott, mint a hazai kukorica, de nagy volt a tuskója is, ami azt eredményezte, hogy utána a földbe búzát nem vethettek.
A nagygazdák a kukoricaföldet harmadába adták megművelni az aratómunkásaiknak. A vetőmagot a gazda adta, vetőgéppel el is vetette, megzsarabótta (ló után zsarabbal). A többi munka a részesé volt, aki kieggyelte, háromszor kapálta, mert a gépi vetésnél 2-3 szál is volt egymás mellett, letörte és behordta a gazdának a termést. A fosztasra több ember összejött, jártak egymásnak segíteni. Ezt is csomókba, tencsekbe kötötték. A termést három részre osztották, amiből 1 részt a munkás vihetett haza. Azok az emberek, akik csak segíteni jöttek és nem viszontsegítségért dolgoztak, egy estére 1 csomó (25 kalász) kukoricát kaptak. A részes munkához tartozott még a kóró levágása, kévébe kötése és kúpba rakása is. A további munka (a föld újból szántása) már a gazdáé volt.
Ha a gazda nem adta ki részibe a kukoricaföldet, kapálni segítséget hívott. A két világháború közötti időszakban egy kapásnak napi 5-6 koronát fizetett. A 2. világháború után, amikor már kukoricaszárítók is voltak a faluban, nem kötözték tencsbe a kalászokat, hanem megfosztották a kóron. Ha a kukoricát szárán fosztották, /osztót (a kötözőfához hasonló hegyes, madzagon lógó botot) használtak, amely segítségével könnyen felhasították a kalász háncsát. Ezzel javult a kóró minősége is, ugyanis sustyastul megmaradt takarmánynak a tehenek részére.
 |
| A kukorica csomókba való kötése, Farkasd, a SzTA Etnológiai Intézetének fotótára, 74288, L'udovít Neufeld, 1971 |
 |
| Kukoricaszárító, Farkasd, a SzTA Etnológiai Intézetének fotótára, 74288, Ludovit Neufeld, 1971 |
b) Burgonya
Farkasdon és Negyeden nagy jelentőséggel bírt a burgonya, a krumpli, krumpi termesztése. Leginkább korai eladásra termesztették és ez jelentős pénzforrása volt az itteni embereknek. A korai krumpli helyét felszántották, és rendes krumplit télire és saját használatra áprilisban ültették, ősszel kapa segítségével kivágták és fölszedték. A nagygazdák a krumpliföldet gyakran harmadába adták ki megművelésre az aratómunkásaiknak. A burgonyatermesztés munkafolyamatát a zöldségtermesztéssel foglalkozó fejezetben tárgyaljuk.
c) Köztes vetemények
Köztes vetemények befogadására a kukorica és a krumpliföld volt alkalmas. A babot a kukorica közé vetették keresztbe, vagyis a kukorica soraiba úgy, hogy a sorok közét zsarabbal megdolgozhassák. Vetettek törpe, guggon ülő, de futóbabot is, ami ráfutott a kukorica szárára. A bab korábban beérett, mint a kukorica, száradni a kukorica kalászaira akasztották. Kézzel nyűtték föl, és otthon cséphadaróval csépelték ki.
A kukoricába ritkábban takarmánytököt is tettek. Mivel a tök őszig a mezőn volt, a kukorica törésénél galibázott a lábnak, futott össze-vissza és szúrt is, túlságosan nem kedvelték. A takarmánytököt a malacokkal etették föl.
A napraforgót és a magvaskendert is a kukoricaföldbe vetették, habár csak kis mennyiségben. Mivel mindkét vetemény magasra nőtt, a tábla szélébe tették, hogy elválassza földjüket a szomszédétól. A kendermag a csibék kedvelt tápláléka volt, régebben olajat is ütöttek belőle.
A korai krumpli közé takarmányrépát, burgongyit (Negyed), marhásrípát, burgonyát (Farkasd) vetettek. Május végén vagy június elején a krumplit kiszedték, a takarmányrépa bennemaradt a földben, és őszre szép nagyra megnőtt.
Köztes veteményként termesztették a mákot is, amit a sárgarépa földjébe vetettek. Minden második sorba vetették, vagy csak kis darabon szétszórták a magját. A gabona aratása előtt beérett. A sárgarépa közül kézzel kihúzogatták és otthon kiszórták, kiveregették a magját.
A takarmánynövények gyakran csak másodveteményként kerültek a szántóföldbe, vagy azokra a helyekre, ahonnan a víz kimosta az őszi vetést.
A sfirűkórót tavasszal vetették a vizes földbe, a laposokba, vagy másodveteményként a korai krumpli után. Vetőgéppel vetették jó sűrűre, 30-40 cm-es sorokba. Kb. 120 cm magasra nőtt meg, zölden levágták, és így etették fel. Jó takarmánynak tartották.
A zabot is olyan földbe tették, amit a víz miatt áprilisig nem lehetett bevetni. Sokszor csak júniusban került rá sor, de nyárig azért kifejlődött és beérett. Kézzel vetették (a terep miatt) akármilyen sovány, lapos földbe. Kaszával aratták, és mint a többi gabonafélét rávágták az álló sorra. A többi gabona után cséplőgéppel csépeltek ki. Termesztésre igénytelen, de kiváló takarmány volt.
A kölest is tavasszal vetették lapos, vízjárta földbe, vagy a kimosott vetemények helyére, esetleg rozs után masodveteményként. Az apróállatok kedvenc takarmánya volt. A 20. század elején emberi táplálkozásra is használták. A szülém köleskását főzött, jól megzsírozta, de mi már nem ettük, csak a jószág. (Farkasd) A szára meglehetősen éles volt, ezért a jószágnak csak szecskázva adták.
Értékes és kedvelt takarmány volt a lóhere, gomboshere és a lucerna, here. A gomboshere alacsony növésű, gömbölyű virágú takarmánynövény, amit tavasszal vetettek. Az első évben termett a legjobban. Ekkor rendre kaszálták, a mezőn forgatták és otthon boglábo rakták. Jó puha takarmány volt, főleg tehenekkel etették. A második éven kiritkult, ezért felszántották. Ismert kártevője volt az aranka, ami ha előatta magát, helyben kikaszálták és a tövit szalmával eltüzelték. A herét (lucernát) módosabb gazdák termesztették. Magasabb szárú, ágas-bogas, piros-rózsaszines, hosszú virágú növény. Három évig kiváló termést adott, sokszor még a negyedik évben is. Vetették ősszel és tavasszal is. Ősszel (augusztus végén vagy szeptember elején) egymagában, tavasszal köztes veteményként búzába, vagy még inkább árpába vetették. Tavasszal, amikor a kikelt árpa kb. 10 cm-es volt, a földjébe belevetették a herét. Sokára kelt ki, az árpa alatt a hüssön megerősödött és nem száradt ki. Az árpa aratásakor a here még kicsi volt, csak aztán indult fejlődésnek. Virágzása idején kaszálták. Az első évben többnyire csak egyszer, a második és a harmadik évben négyszer is. Egyszer forgatták, utána az udvaron boglyába rakták. Keményebb, főleg lovaknak való takarmány volt. A herefélék nemcsak kiváló takarmánynövények voltak, hanem javították a föld minőségét is. Felszántásuk után a helyükre búzát vetettek, vagy káposztát ültettek.
Farkasdon és Negyeden az ipari növények közül csupán a kender termesztése volt jelentősebb. A kendert a falu körüli jó minőségű apró földdarabokon termesztették saját szükségletre. Tavasszal krumpliültetés után vetették. Elszórták a magot és bekapálták a földbe. Sűrűre vetették, hogy magasra és vékonyszálúra nőjjön. Ha gyomos volt, kigyomlálták, később a sűrű kender már elnyomta a gyomot. Augusztus elején, virágzás után, mikor magba indult, tövestül kézzel fölnyűttik (Farkasd), kinyöttik. (Negyed) Saját kenderszálába, jó markos csomókba, kévékbe kötötték, majd kúpokba rakva szárították. Innen a határban lévő pocsolyákhoz, állóvizekhez vitték, ahol két hétig áztatták. Karókat vertek le, arra húzkodták rá a kévéket. Lenyomtatták sárral, hegyibe fődet, sárt raktak, hogy fel ne jöjjön a vízből. Időközönként meg-megnézték, hogy törik-e a pozdorja, megpuhultak-e a rostok. Ha megpuhultak, kivették a sárból, és a Vág vizében megmosták. A Vágparton, vagy otthon kúpokba rakták, a kévék tetejét összefogták, az alját széthúzták, és több napig, sőt hétig szárították. Mikor a kender megszáradt, este összejött az ifjúság és kendervályúban fejszével, kalapáccsal, kemény fadarabokkal megtörték.
Tillúlnyi idegen asszonyok jártak Nyitra vidékéről. Egyes vagy kettes tillón kitillúlták a kendert, miközben kúsztak, meg törték a kenderszálakot. (Farkasd) Jól megverték, összetörték a szálakat, aztán gömbölű vason (Negyed), gerebenen (Farkasd) a szálakat kifisűttik, kigerebenyeztík, úgy, hogy a gazdasszonynak tiszta szálat hagytak. Általában pénzért vállalták el a munkát, ritkábban kenderrel fizették ki őket.
Gerebenezés után a gazdasszony nagy káposztáskövön karóval még tovább törte a szálakat, hogy tovább puhuljanak. Az így előkészített kenderszálat az asszonyok télen megfonták, és a takácsok megszőtték.
Egyéb ipari növények termesztése sem Farkasdon, sem Negyeden nem volt számottevő. Cukorrépát a nagyobb gazdák ugyan termesztettek, de csak kis mennyiségben. A 2. világháború után kötelezővé tették egyes iparnövények, a cukorrépa mellett a dohány és a cigóri termesztését, de az új termények a gazdák tetszését nem nyerték el.
Összegzésként megállapíthatjuk, hogy Farkasdon és Negyeden a 20. század első felében a szántóföldi növénytermesztés volt a lakosság csaknem kizárólagos megélhetési forrása.8 A lakosság többsége saját földjén dolgozott. Hat hold föld és két igavonó már biztosította egy közepes nagyságú család megélhetését. Ha jobban akartak élni, az egyháztól vagy a nagygazdáktól bérbe is vehettek földeket. A pár holddal rendelkező kisgazdák is haszonbéres földdel bővítették gazdaságukat. A 15-20 holdas birtokot a család még önerőből, illetve rokoni és szomszédi segítséggel, visszasegítéssel művelte meg. A nagygazdák cselédeket és idénymunkásokat alkalmaztak, így a falu földtulajdonnal nem rendelkező rétegei is munkához juthattak. A nincstelenek és a kisgazdák helybeli nagygazdáknál, közeli- vagy távoli uradalmakban keresték meg nyáron a család egész évi kenyerét.
|
|