|
|
A hagyományos népi gazdálkodás keretén belül a zöldségtermesztésnek általában kisebb volt a jelentősége, mint pl. a gabonatermesztésnek vagy az állattartásnak. Az elmúlt évszázadokban azonban Mátyusföld területén is több olyan zöldségtermesztő központ alakult ki, ahol ez a tevékenység jelentős gazdasági ágazattá fejlődött, s döntően befolyásolta az adott paraszti közösség életmódját.
Kutatásunk időben a 20. század első felére korlátozódik. Tehát arra az időre, amelyet még fel tudunk kutatni a ma élő idős emberek emlékezete alapján, amikor még alkalmazták a hagyományos termesztési módszereket, és még nem következtek be azok a jelentős méretű változások a gazdálkodásban, amelyeket a 2. világháború utáni kollektivizáció magával hozott. 1 Az említett időszakban alkalmazott termesztési folyamatokról következtethetünk a zöldségtermesztés múltjára is, mivel számos eleme a régmúltból, apáról fiúra hagyományozódott.
A Csallóköz, Mátyusföld, az alsó Vág mente már a középkorban is jelentős mezőgazdasági terület volt. Gazdag gyümölcsösök, almáskertek, szőlőterületek voltak itt. Nagy szerepe volt a zöldségtermesztésnek is, melynek fő termelő helyei az alsó Vág partja mellett fekvő községek voltak. Erre utal a következő följegyzett történet is 1469-ből, mely szerint „Zerdahelyi Ilona, Thúróczy György özvegye két cselédjével kint járt a zerdahelyi határban levő káposztásföldeken, amikor kedves rokonai, Zerdahelyi Mihály és Imre megrohanták s a védtelen úrnőt félholtra verték." (Borovszky-Sziklay 1899, 576) Irodalmi forrásokban már a 18. század végéről említést találunk Farkasdról, mint jelentős zöldségtermesztő községről. 2 Ezt tanúsítja Fényes Elek is, aki a zöldségfélék elterjedéséről szólva kiemeli a káposzta jelentőségét: „...azért ennek termesztése közönségesen elterjedt. Leghíresebb káposzták teremnek Farkasdon, Negyeden, Vecsén, Sélyében, Hosszúfaluban, Tarnóczon, azaz a Vág melletti magyar helységekben, továbbá a vágújhelyi járásban: Sztrázsán; egyébiránt a magyar káposzta keményebb, szebb, s ezért száza egy forinttal mindig drágább, mint a másutt termetté. Kerti veteményekkel s zöldségekkel nem sokat bajlódik a nyitrai paraszt, kivévén Farkasa és Negyed magyar Vág melléki helységeket, mellyek fok- és vereshagymával, répával, petrezselyem- s más zöldségekkel nagy kereskedést űznek.3
A történelmi fejlődés folyamán a városok és ipari központok megerősödésével nőtt a városi lakosság létszáma és ez magával hozta a zöldség iránti kereslet megnövekedését. Ezzel egyenes arányban nőtt a zöldségkereskedelem jelentősége is. Ezen kívül szerepet játszott az a tény is, hogy a zöldség nagyobb befektetés és eszközigény nélkül, kis területen is gazdaságosan előállítható. A kézimunkára igényes termelési mód egyben lekötötte a felesleges munkaerőt is, ami főleg a 19. század végén és a 20. század elején jelentkezett.
Farkasd és Negyed esetében a jelentős zöldségtermesztés kialakulásában a természeti adottságok is nagymértékben közrejátszottak. A talaj elegendő nedvességet tartalmazott, amit a Duna számos mellékága, a Vág, valamint a talajvizek biztosítottak. A népemlékezet szerint az itteni zöldségtermesztést az 1894-es árvíz is elősegítette. A Vág a hatalmas pusztítás mellett egyben vastag iszapréteget terített a földekre, s kedvező talajt teremtett a káposztának s egyéb zöldségféléknek.
A Vág, ez a kiszámíthatatlan folyó, gyakran változtatta medrét, és hirtelen áradásaival többször veszélyeztette a környék lakosságát. Legsúlyosabb áradása a 19. század folyamán 1813-ban és 1894-ben volt. (Borovszky-Sziklay 1899, 8) Az utóbbi hatására meggyorsult a folyószabályozás és gátépítés, mely munkálatok 1897 végére lényegében befejeződtek. (Borovszky-Sziklay 1899, 410) A folyó szabályozásával és a Vág környékén lévő állóvizek kiszárításával, feltöltésével a káposztának megfelelő terület viszonylag rövid időn belül alaposan megnagyobbodott, véglegessé vált, tehát állandósult és biztonságossá lett a termesztés, sőt a legkitűnőbb káposztaföldek is itt alakultak ki. Mindezek a tényezők előidézhettek a korábbihoz képest intenzívebb, nagyobb volumenű fejlődést, melynek az emléke elhomályosíthatta a megelőző termelési időszakot. (Krupa 1970, 64)
Arról, hogy a Vág völgyének déli részén a múlt század végén is gazdag káposztatermő földek voltak, árulkodnak azok az adatok, amelyek az átlagosnál jóval magasabb bérletárakról szólnak. Míg a káposztaföldek bérleti díja 150 forint holdanként, „a vármegye északnyugati részeiben, mégpedig a szakolcai járásban, holdanként 30-40 frt a szokásos haszonbér, míg az e járással szomszédos szeniczi járásban már 15 frtra süly ed az holdanként". (Borovszky-Sziklay 1899, 310)
Az adatközlők szerint a zöldségtermesztés szempontjából legjobb minőségű föld Farkasdon a Pótlik nevű dűlőn volt, de zöldségfélét ültettek a Baláta, Buffa, Kácsonyárok, Zsellérrít, Pásztorik, Tőgyerdő nevű részeken is. A negyediek szerint legtermékenyebb dűlők voltak a Baláta, Érhát, Pétervetés, Tószánt, Rakottyás, Malomszeg, Kurtagyűr, Erdőkajja, Sziget, Nádos, Csipkés dűlő. Azt lehet mondani, hogy mindkét falu határában lévő földterület legnagyobb részén megfelelő volt a talaj minősége a zöldségtermesztésre. A káposzta termesztésére lehetőleg a folyóhoz és a faluhoz közeli dűlőket választották, habár a távolabbi határrészek közül is alkalmas volt jónéhány pl. Batonya, de mind a locsolóvíz, mind pedig a káposzta hazaszállítása nagy gondot okozott. A folyókhoz közeli dűlőkön laza, tápdús hordaléktalaj volt, melyet a folyó alulról táplált. Az ilyen helyeken a talaj szinte sohasem száradt ki, olyan virmés volt.
Farkasdon legnagyobb jelentősége a káposzta és a sárgarépa termesztésének volt, Negyeden a káposzta és a vöröshagyma volt a legfontosabb termény, de mindkét községben termesztettek nagyban a káposztán kívül sárgarépát, petrezselymet, hagymát és újkrumplit is, amiről híresek voltak nemcsak a széles környéken, de a távoli piacokon is.
Az egyes zöldségfajtákra többnyire az általánosan ismert elnevezést használták, csak egy-két esetben tértek el ettől, ill. több fajtát különböztettek meg. A sárgarépát pl. itt ződsíg-nék, rípának nevezték, a petrezselymet gyükérnek, a hagymát véreshajmámk, hajmának mondták. A káposztából csak a fehérkáposztát termesztették. Vöröskáposztával csak a második világháború után kezdtek el foglalkozni. A saját laposabb fejű fajtájukon kívül volt, aki ültetett balinkai fajtát is. A piacon ezt is kedvelték, mert a feje kemény és gömbölyded, vékonyabb erei, bordái vannak és hártyaszerű a levele. A negyedi őszi fajta durvább bordázatú, vastagabb torzsájú, nagyfejű, lazább volt. A balinkai viszont nem bírta a túl nagy nedvességet, könnyen megrepedezett ezért termelték mind a kettőt. A balinkai fajta korábban érett és így hamarább, drágábban tudták eladni.
A faluban szinte mindenki termesztett zöldséget. Akinek nem volt földje, az az ember felesbe ment, vagy az uradalomtól vett bérbe. Férfiak, nők egyaránt részt vettek a munkában, sőt már 6-7 éves gyerekek is segítettek a káposztapalántázásnál. Nagyobb és gyorsan végzendő munkáknál, pl. ültetésnél, betakarításnál segítettek a rokonok, szomszédok is. Egymást hívták segíteni. Az egész napi segítsígért ebéd, vacsora is járt, és a segítőket borral, pálinkával is megkínálták.
A zöldségmagokat maguk termesztették, soha nem vettek a boltban. Ha valakinek kevés termett, kért a szomszédtól, vagy a rokontól. Káposztamagot eladásra is termesztettek, elvitték a komáromi, érsekújvári piacra, de a környező falvakban is kínálták: Vegyenek magot meg palántát is, meg hozunk aztán káposztát is. A magnak kiválasztott káposztákat a gazda bottal megjelölte. Ezeket a szép, egészséges, kemény fejeket tövestől kihúzták, hazavitték, és párosával hosszú verembe rakták tövével lefelé állítva. A tövek körül földdel megtömték és letakarták szalmával, majd földdel befedték. Tavasszal kiszedték a veremből, megtisztították a száraz levelektől, és sorba kiültették kb. 50 cm-es távolságra egymástól. A földet gondosan hozzányomták, hogy jobban megilledjen a gyökere. Egy-két hét múlva levelet hajtott, kidugádzott. Volt, aki a káposztafejet oldalt több helyen bevágta, hogy ott is kihajtson. Hogy virágzáskor le ne törjön a szára, a káposzta mellé karót vertek a földbe, és hozzákötötték. A mag augusztus elejére beérett, ekkor a káposzta szárát késsel levágták, és hazavitték. A padláson, vagy az udvaron kitették a napra száradni. Amikor a mag már teljesen száraz volt, kimorzsolták és kiszelelték. A következő évig zacskóban, száraz, szellős helyen, rendszerint a padláson, tárolták.
Hasonlóképpen a sárgarépából és petrezselyemből is kiválogatták a legszebbeket, a sima, szép és egyenes szálakat, amelyeknek jó csírja volt (legalább 4-5), és ezeket külön elvermelték vigyázva, nehogy megsértsék a csírájukat. Az elvermelt, magnak eltett zöldséget beszórták homokkal, védve így az egerek ellen is, mert a homok beleszóródik a pocik fülébe, és nem rágja meg a gyökeret. A fagyok után, tavasszal egyenként elültették kb. 30 cm-re egymástól. Hetven-nyolvcan q terméshez elég volt kb. 50 szál gyökeret elültetni magnak. Aratáskor beérett a mag. A szár végéből, ahol a mag volt, kb. 20 cm-t levágtak, és összekötve csomókba a padláson tárolták. A következő tavaszkor bottal kiveregették, rostával megrostálták, és ezt használták ültetésre.
A vöröshagymából is legjobbnak a magról keltet tartották. Igaz, hogy később érett, de nem magzott könnyen fel, és elállóbb is volt. A hagymamagot is saját maguk termesztették. Amikor beérett és megszáradt a hagyma bugája, kimorzsolták belőle a magot, és a következő évben ezt vetették el.
A káposztának kevésbé kötött, kövér, jó minőségű föld felelt meg. Egy helyre több éven keresztül is lehetett egymás után káposztát ültetni, de a legjobb termést gabona után hozta. Háromszor-négyszer szántottak alá. Ha megtehették, még ősszel megtrágyázták, s rögtön bele is szántották. Amennyiben ősszel elmaradt a trágyázás, télen hordták ki a ganajt, rakásokba rakták, és szántás előtt szétterítették. Száz ölenként három kocsi érett trágyát hordtak ki. Április elején felszántották a káposztaföldet, másodszor májusban és harmadszor a palánták kiültetése előtt. Utána lefogasolták, vagy tüskés boronával, hengerrel lesimították a talajt. Ezt nagyon fontosnak tartották, nehogy göröngyök, hantok kerüljenek a káposzta fészkébe, s elszívják a tövétől a vizet. (Krupa 1970, 68)
A palántákat a Paláníásokban nevelték. Itt csaknem mindenkinek volt néhány ölnyi földje (általában 5-10-20 ölesek voltak), amit mindig csak erre a célra használtak. A Palántások Farkasdon a Csingi tónál voltak (ma már nem létezik, lakóház van a helyén). Negyeden a Holt-Vág partján terült el (ma sportpálya, iskola van a helyén) az erre megfelelő terület. A víz nagyon fontos volt az öntözéshez. A vizet fakannával a tóból hordták (Farkasd), vagy a kutakból húzták föl horoggal vagy kötél segítségével (Negyed). A kicsi földdarabkák miatt néhány gazda közösen ásatott magának kikövezett kutat.
Negyeden 15-20 kút volt a Palántásban. A folyó közelsége ellenére, ha aszályos volt az időjárás, a kutak is kiszáradtak. Ez nagy veszélyt jelentett a palántákra, mert ilyenkor könnyen megtámadta őket a födi bóha. Ilyenkor naponta kétszer-háromszor is meglocsolták a palántákat. Ha ez nem segített, akkor fahamuval beszórták.
 |
| Öntözőkannák, Farkasa, Negyed, GHM E-2065, E-931, a Galánlai Honismereti Múzeum Fotótára, 27136, Németh Tibor, 2005 |
A Palántást minden évben porganajjal trágyázták. Ezt a nagyon érett istállótrágyát a trágyadomb legaljáról szedték ki. Olyan volt, mint a föld. Amint az idő engedte, hogy ásni lehetett, elkészítették a talajt a palánta alá. A trágyát beásták a földbe, ügyeltek, hogy jó porhanyós legyen. Ha a föld eléggé szikkadt volt, március 19-e, József nap körül vetették el a káposztamagot. Az ásásnál asszonyok, gyerekek is segítettek, de a magot mindig a gazda vetette el. Kötényből arámlagosan szórta szét, hogy mindenütt egyformán keljen. A vetés után újra gereblyézték a földet és legyúrták, sorba taposták.
Amint a káposztamag kikelt, naponta öntözték a legmelegebb déli órákban. Az öntözést kádár által készített fakannaval végezték, amelynek henger alakú, felfelé szűkülő formája volt és három abrincs fogta össze. Oldalt a füle szintén fából volt. A locsolás főleg az asszonyok dolga volt. Egyik kezükkel megfogták a kanna alját, másikkal a fülit, s úgy penderítettík, alsó kézzel fordítva a kannán úgy, hogy a víz nem zúdult a palántára s nem döntötte el, hanem szétszóródott, terítve vót. Mindaddig locsoltak, míg kb. 15 cm-re nem nőtt meg a palánta. Aztán már csak néha, vagy ha száraz idő volt, akkor tovább folytatták a mindennapi locsolást.
Mikor a palánta 3-4 cm-re kinőtt (3-4 levelet kihajtott), meggyomlálták. A gazt vaskanállal kiszedték, ahol sűrű volt a palánta, ott ritkították, hogy egyenletesen fejlődjön. Ez eléggé babra munka volt, mert az apró növények miatt letérdelni nem lehetett, csak guggolva, vagy lebukvo, vagyis álltából lehajolva. Később is meg kellett kapálni a palántát, de akkor már guggolva sem lehetett, mert könnyen letörhették volna a gyenge szárakat, azért csak lehajolva dolgozhattak. Amikor a palánta 20-25 cm-es volt (kinőtt 5-6 levele), kiszedték, és 50 szálával csomóba kötötték. Tíz ölnyi területről 4-5 ezer palántát szedtek ki. Száz öl földterületre kb. 600 palántát ültettek el. A saját felhasználáson túl piacra is vitték. Ilyenkor a gyökereket főddel csomóba csináták, fődlabdát csinátak, hogy ki ne száradjanak. Saját használatra 4-5 csomót kötöttek össze sással, miközben a szálakat úgy helyezték egymásra, hogy az egyik csomó töve a másik csomó levelénél volt. Egyszerre annyit szedtek ki, amennyit egy nap el tudtak ültetni. A palánták kiszedése után többnyire nem ültettek semmit a helyére, de volt, aki ezt a kis földet is még beültette krumplival, vagy sűrő kóróval, amelyet aztán a szarvasmarhákkal etettek fel.
 |
| Kiskapa, Negyed, GHM E-666, a Galántai Honismereti Múzeum Fotótára, 27141, Németh Tibor, 2005 |
 |
| Kiskapa, Farkasd, GHM E-7298, a Galántai Honismereti Múzeum Fotótára, 27142, Németh Tibor, 2005 |
A melegágyi palántanevelést már az 1930-as években alkalmazták. Csupán a káposzta korai fajtáját nevelték melegágyakban, "gyöptéglákban", s ebből a korai kiültetés után már aratásra volt fejes káposzta. A melegágyi kertészkedés mesterségét az 1. világháború utáni években hivatásos kertészektől tanulták meg, pl. Keresztúron Elek Béla híres kertésztől. A melegágy mindig a lakóház mellett helyezkedett el, mivel a véleményekről naponta kellett gondoskodni. A melegágyat feldeszkázták. Az alját kirakták kb. 20-40 cm vastagon szalmás lótrágyával, amelyet a hullámtérről hordott pihent földdel betakartak. A palánták nevelésére gyöpöt kellett vágni. A gyöpvágás a réteken, hullámtereken, a csatornapartokon volt lehetséges. Volt, aki az udvarában termelte a gyöpöt, s ott vágott magának gyöptéglát. Nehéz munka volt ez. Jó kemény fiatalember volt, aki egy nap alatt 5000-et kivágott. Erre a célra a helybeli kovácsok gyöpvágót készítettek, amely kb. 6 x 6 x 6 cm kocka alakú, felfelé enyhén bővülő volt, s így a kivágott földkocka kicsúszott belőle. A kocka alsó részén egy kés csúszott, amely elvágta a gyöpöt az anyaföldtől. A gyöpvágónak kb. 1,2-1,3 m hosszú nyele volt. A kivágott gyöptéglákat ládákban kocsira rakták és hazaszállították, majd szorosan egymás mellé a melegágyba rakták. Ezekbe egyenként beleültették a káposzta, uborka, paradicsom, dinnye magot. A melegágyat mulinóval (hasonló a kendervászonhoz, csak sűrűbb szövésű) takarták be, amelyet Gután a hálógyárban gyártottak. Ráterítették a melegágyra, és az egyik oldalon a deszka széléhez szegezték, a másikon pedig deszkanehezékkel fogták le. Az elvetett magokat rendszeresen öntözték, gyomtalanították, majd kiültették.
A káposztapalánta ültetése az egyik legjelentősebb fázisa volt a termesztési folyamatnak. Ez a munka igénybe vette a család minden munkaképes tagját, sőt, a rokonok, szomszédok is kisegítették egymást, hogy a munka gyorsan haladjon, és ne száradjanak ki a palánták.
Az ültetésre június elején, Medárd hetében került sor. Ehhez legalább három ember volt szükséges: egy vérmülő, egy palántahányó és egy űtető vagy gyuggató. A fészkeket, vermeket mindig férfi ásta ki ásóval úgy, hogy az előzőleg húzkodoval, sorhúzó gereblyével megjelölt sorokban, 60-70 cm távolságban ásott ki egy-egy fészket. Közben ásóval megfordította a fészket úgy, hogy az alsó rész került fölülre. A palántahányó minden fészekbe egy palántát dobott. Ezt a munkát gyerekek vagy idős emberek végezték. Az ő feladatuk volt a palánta megfelelő hosszának a kialakítása is. Ha ugyanis túl hosszú volt a palánta gyökere, akkor felperdült vagy összegyűrődött és nem tudott jól megéledni. Ezért késsel levágták a szükséges darabot. Az űtetők többnyire nők voltak, akik hegyes végű ültetőfa segítségével a fészek közepébe lyukat fúrtak. Beleállították a palántát, és a felszínen lévő friss földet az ültetőfával hozzányomták. így ismét lyuk keletkezett, oda öntötték a vizet.
Az öntözővizet kocsival hordták ki a káposztaföldre a Vágról, vagy ha messze volt, a kopolákból, erekből. A kocsira föltettek két 300-400 literes káposztáshordót. Ezekben hozták a vizet, amelyet fakannákkal mertek ki és locsoltak szét. A kocsi végig járt a káposztaföldön. Egy ember a kocsin állt, merte a vizet, a többiek locsoltak. A két hordó vize 500-600 szálra volt elegendő. A palántákat csak egyszer locsolták, ültetéskor. Aztán már csak az Isten locsolta.
Először kb. három hét múlva a kiültetés után, kapálták meg. Nagyon óvatosan, vigyázva kellett kapálni, mert a vékony, gyenge szálak nagyon törékenyek voltak. Általában 2-3-szor kellett a káposztát kapálni. Másodszor augusztus elején kapálták, amikor már borúnyi kezdett. A harmadik kapálásra nem mindig került sor, mert amikor a káposzta már eterűt, a dús nagy levelek belepték a földet, már nem lehetett kapálni, mert könnyen megsérthették a leveleket és a káposztafej tönkrement volna. Ilyenkor már csak kézzel húzkálták ki a gazt.
Az őszi káposzta októberben érett be, a balinkai fajta már korábban is. A káposzta akkor volt érett, amikor a feje kemény, csillogó volt, a felső levelei kicsit bepirosodtak.
A káposzta betakarításán ismét részt vett a család minden felnőtt tagja és a nagyobb gyerekek is. A beérett káposztát nagykéssel, öregkéssel vágták le, úgy, hogy a felső leveleit letörték. A torzsa és a potlohó ott maradt a földben. A káposztafejeket rakásokba rakták a torzsájával felfelé fordítva, hogy ha lehűlne az idő, ne a fejét érje a hajnali dér. A torzsa ugyanis jobban bírta a hideget. Egy rakásba 200 fejet raktak. 300 fej káposzta kb. 10 q volt.
A külső leveleket, a potlohót később kapával levagdosták, összeszedték, és a tehenekkel megetették. Nagyon jól tejeltek tőle. A torzsát tavasszal szántáskor kiszedték, megszárították, és tüzelésre használták.
Akinek kevés volt a földje, vagy jobban ki akarta használni, az a káposztát az újkrumpli kiszedése után annak helyére ültette ki júniusban. így ugyan két termést szedett ki ugyanabból a földből, de ilyenkor kisebb káposztafejek termettek.
A másik fontos zöldség, amelyet főleg Farkasdon termesztettek sokat, a sárgarépa volt. A sárgarépának, ződsígnék ősszel trágyázták a földet istállótrágyával, mégpedig az érett trágyát használták erre a célra. A földet a zöldség alá ősszel háromszor megszántották. Azt tartották, hogy ahány szántás, annyi kenyér. Ha a gabona után szándékoztak sárgarépát vetni, először csekílen szántottak, ezután megvárták, míg kikel a kiszórt mag, utána szántottak mélyebbre - két nyomra, harmadszor októberben, a zsigárdi búcsúra. Ez már télire volt. Tavasszal csak vasgereblyével meggereblyézték, ló már nem léphetett rá a földre. Az őszi szántás a sárgarépának jobb volt, mert télen a föld kifagyott és szétmálott, mint a por. A tavaszi szántás hasábosabb, darabosabb volt. Az igazinak azonban az ásást tartották, mert az ilyen földből könnyen kijött a sárgarépa és szép sima, fényes volt. Előfordult, hogy a kisebb területeket inkább fölásták, vagy fölásatták.
A sárgarépamagot március 19-én, József napkor kezdték vetni. A múlt század első évtizedeiben még kézzel vetettek úgy, hogy a magot elkeverték finom porfölddel, és kötényből szórták szét a földön. Egy hold földre kb. 10 dl magot számítottak, 100 ölre pedig 1 dl magot használtak el. Az 1930-as években kezdtek néhányan vetőgépet használni, amit helyi mesteremberrel csináltattak. Igaz, hogy csak néhány gazdának volt, de kölcsön is kérték egymástól. Ilyenkor már sorokba vetették a sárgarépát.
Elvetés után legyúrták, beletaposták a magot a földbe. Tízen -tizenketten is összeálltak, elmentek egymásnak segítenyi legyúrni. Amikor kikelt a növény, egyszer kiritkították 5-6 cm távolságra, gyufaszálnyira, de gyomlálni többször is kellett. A sárgarépát soha nem öntözték. Aratás után már kezdték kiszedni és vitték eladni a piacra. A nagyobb részét októberben szedték ki.
Hasonlóan termesztették a petrezselymet, a gyükeret is, csak kevesebbet, mint a sárgarépát. Az arány különböző volt. Általában egy negyede, fele volt a sárgarépa mennyiségének.
Vöröshagymát, vereshajmát, hajmát kétfélét ismertek: sárgahajmát és piroshajmát. Az adatközlők szerint régen sok piroshagymát termesztettek, mert jobb volt az íze, édesebb volt, de a kereslet inkább a sárgahagyma iránt nőtt. Például, a vendéglősök nem vették a piroshagymát a színe miatt.
A hagymának az iszapos föld volt jó, hasonlóan, mint a káposztának. Vetés előtt a földet megtrágyázták, lehetőleg marhatrágyával, mert a disznótrágyától a hagyma megnyívesedett. Ezután a talajt felszántották, vagy felásták.
A hagymamagot márciusban, József nap körül vetették el. Kézzel szórták szét kötényből úgy, mint a sárgarépát. Amikor egy közt elvetettek, ezt vasgereblyével elgereblyézték, és lábbal legyúrták. Az ásott földet nagyon fontos volt legyúrni, hogy az megsűrűsödjön, mert az ásott föld ritkábbra esik szét, mint a szántott föld. Ha sűrűn kelt ki a hagyma, akkor ritkították, különben nem, csak kézzel gyomlálták, azt viszont többször is. A hagymát nem öntözték. Augusztusban, amikor már megcsuklott a szára, kiszedték, de ha volt rá vevő, már aratás alatt is. Térdelve, ülve szedték ki a hagymát hajmahányó (kanálszerű, fémből készült lapátka, egyenes fanyéllel) segítségével. A kiszedett vöröshagymát kocsival hazavitték, és az udvaron kiterítették száradni, időnként megmozgatták, hogy a felső héja lemenjen róla.
Voltak, akik dughagymát is ültettek, néhány adatközlő szerint ezt a szomszédos szlovák lakosságtól tanulták el, de többnyire mégis megmaradtak a hagymamag vetésénél, mert az ugyan később érett, de nem magzott könnyen fel és elállóbb volt. A dughagymát többnyire akkor ültették, amikor korán akartak újhagymát, bezderhagymát. Ezt csak saját használatra termesztettek, nem kereskedtek vele, mert nem tartották kifizetődőnek.
Kisebb területen termesztettek fokhagymát is, de ez a haszon szempontjából bizonytalan volt, mert könnyen megtámadta a betegség, vagy ha sok termett és nem tudták eladni, nem lehetett semmire felhasználni, csak kiöntötték az árokba. Megvette az Árok János - mondták ilyenkor.4
Régebben azok a szegény emberek, akiknek nem volt földjük és gazdánál dolgoztak, kaptak tőle 100-200 öl földet, amelyet bevetettek hagymával. Ezt aztán elcserélték gabonára, s így biztosítva volt a megélhetésük.
Habár a burgonyát a kapásnövények között tartjuk számon, termesztése és értékesítése szempontjából inkább a zöldségfélék közé soroljuk. Farkasdon és Negyeden nagy jelentőséggel bírt a burgonya, a krumpli, krumpi termesztése. Ezen belül gazdasági szempontból nagyon fontos volt az újkrumpli, újkrumpi termesztése. Korai eladásra termesztették és jelentős pénzforrása volt az itteni embereknek.
Legkedveltebb burgonyafajta a korai rózsakrumpli, rúzsakrumpli volt. Kevesebbet ültettek a sárgakrumpliból, amit jakabinak is hívtak. Az 1930-as évek végén ismerték meg a gülbabát, amit nagyon jó krumplinak tartottak.
Farkasdon és Negyeden burgonyából sokat termesztettek a homokos, lazább talajú részeken. A talajt ősszel fölszántották, tavasszal csak megfogasolták. Az ültetésre szánt krumplit ládákba, kosarakba rakták és meleg helyen a szobában az ágy alatt csíroztatták. (Negyed) 5 Az időjárás függvényében József nap táján, március vége felé, április elején ültették a krumplit. Szokás szerint József napján, akármilyen idő volt is, legalább egy darabka földet beültettek, még ha kifagyott is. A sorokat húzkodóval jelölték ki. A közöttük levő távolság 50-60 cm volt, s így a sorközöket lóval, zsarabbal megművelhették. A burgonyát kézzel fészekbe, kapavágásba ültették. Az ültetéshez két ember volt szükséges. Az egyik (általában férfi) kapával vágta a fészket, a másik (leginkább asszony) a nyakába akasztott, szíjon lógó kosárból vagy ládából rakta bele a krumplit. A csírás krumplit nagyon óvatosan kezelték. Nem dobták a fészekbe, hanem lehajolva belehelyezték. A férfi minden kis lépésre belevágta a kapát a földbe, és a kiemelt földdel betemette az előbbi fészket. Ültetés után a krumpliföldet boronával elsimították. A baronát (borona) nagyon kemény vesszőből, varjútövisből fonták fa rámára úgy, hogy a végin ojjan ágos-bogas vót, a vesszők végei túlnyúltak a kereten, amivel szélesen, simították a talajt. 6 Hogy jobban simítson, az asszonyt, vagy a gyereket rá is szokták állítani. Volt, aki erre a célra deszkát, 5 cm vastag frosnyát húzatott végig a lovakkal a beültetett krumpliföldön. Tíz nap múlva vasfogassal megfogasolták, vagy zsarabbal, lóval megzsarabútták. Addigra kinőtt a földben lévő gyommag és a fogas, saraboló ezt kisöpörte. Amikor a krumpli szára 8-10 cm-re kint volt a földből, megkapálták. Amikor már 20-30 cm-re megnőtt, kapával feltöltötték, föltőtöttík. A krumplit mélyen kellett kapálni, ászt horónyi nem lehet, ameggyig csak a kapa belement, jó míjjen köllött. A fődet jól meg köllött mozgatnyi, új fődet háznyi afiszekhö, a krumpli ászt szereti, akko' szíp nagyra nyő. (Negyed)
A korán elültetett krumplit már május utójján, jünius elejin, pünkösd hetiben fölszedték. Ezt a munkát is két ember végezte, egy szárszedő (általában asszony) és egy férfi, aki ásóval ásta ki a krumplit. A szárszedő megfogta a krumpli szárát, a férfi pedig ásóval kifordította a földből. A nő lerázta a szárról az újkrumplit és félredobta a krumpliszárat.
 |
| Vesszőborona, Farkasd, a SzTA Etnológiai Intézetének fotótára, 22194, Ludovít Neufeld, 1971 |
Az újkrumpli eladásából tettek szert az első pénzösszegre, amelyért meg tudták venni a szénát. Augusztus elejéig szedték a krumplit újkrumpliként. Akkorra már mindet kiszedték, és messzi városokba is elvitték eladni. Az újkrumpli kiszedése után ebbe a földbe káposztát ültettek vagy a helyére sűrű karót vetettek takarmánynak. A saját használatra szánt burgonyát, a rendes krumplit a földben hagyták őszig. A téli és saját használatra szánt burgonyát áprilisban ültették. Ősszel, kapával kivágták, és fölszedték.
Az említett zöldségfélék mellett, amelyeket elsősorban piaci értékesítés céljából termesztettek, elenyésző volt azoknak a zöldségféléknek a termesztése, amelyeket csak saját fogyasztásra vetettek, ültettek. A két vizsgált településen a lakóházak mellett nem mindenhol volt házi kert, s ha volt, akkor is csak nagyon kicsi. Az udvar kellett a gazdaságnak. A kazlaknak, vermeknek és a kocsiknak kellett a hely. Ha ültettek is itt egy kevés zöldséget, sokszor az is tönkrement, mert kigyúrták. Inkább a szántóföldeken, a kapásnövények között termesztettek babot, tököt és uborkát. Esetleg a szőlő végibe ültettek egy kevés paradicsomot, zöldborsót (csicsirit), nyúlfülű salátát, spenótot és karalábét. Általában a 2. világháború után terjedt el nagyobb mértékben a zöldpaprika, a paradicsom, a karfiol, a vöröskáposzta és az egyéb, ma általánosan használt zöldségfajták termesztése.
Azokat a zöldségféléket, amelyeket piacra termesztettek, igyekeztek minél előbb eladni. A káposztát lovaskocsikkal szállították nemcsak a környékbeli településekre, de a távoli nagyvárosokba, Pozsonyba, Nyitrára, Trencsénbe, Pőstyénbe, Nagyszombatra, Galgócra, Surányba, Érsekújvárra, Komáromba és más városokba is. Megrakták a lovaskocsikat és már délután elindultak, hogy reggelre az adott helyen legyenek. Akik távolabbi városokba mentek, általában már volt állandó szálláshelyük magánházaknál. A káposzta jelentős részét nagykereskedők vásárolták fel, akik a gyors továbbítás érdekében vasúti teherkocsikat biztosítottak. Minden termelőnek előre kellett bejelentenie, hány vagonra tart igényt. Általában a gazdák egy-egy vagont kötöttek le, de ketten is bérelhettek egyet. Korábban, amíg nem épült ki a helyi vasút, az 1. világháború végéig hajón szállították a káposztát és egyéb zöldséget a Vágón Komáromig, onnan a Dunán Esztergomba, Vácra, Pestre. Ezek vagy fedett kis hajók voltak, vagy dereglyék. (Molnár 2000, 10) A káposztát 1939 óta a negyedi savanyítóüzem is felvásárolta. Itt eleinte kézihajtású, majd villanymotoros káposztareszelő géppel felszeletelték, majd villákkal az óriási hordókádakba hányták. Ezekbe 10-15 vagon káposzta is belefért. 15-20 ember gyúrta bennük egyszerre a káposztát fapapucsokban, klumpákbzn. A káposztasavanyító üzem az államosítás után is tovább működött.
Egy bizonyos mennyiségű káposztát minden termelő hagyott magának is savanyításra. Erre a célra felhasználták a bugyboríkos (laza, puhafejű) és a kidurrogott káposztát is, amelyik különben már eladhatatlan volt. A hordós káposztát is hordták piacra árulni, főleg tavasszal lehetett jó áron eladni.
A káposztafejeket télire a pajtában tárolták, szalma közé rakva, hogy meg ne fagyjon.
A gyökérzöldséget, vagyis a sárgarépát és a petrezselymet a földektől kocsival szállították haza. Este összeült az asszonyníp és sással csomókba kötötték. Külön csomókat készítettek 3-4 szál sárgarépából vagy vegyesen kötöttek csomóba 4 szál sárgarépát és 2 szál petrezselymet. Még a télirevaló sárgarépát és petrezselymet is csomókban árulták. A vevők is így jobban szerették és az árusoknak is könnyebb volt elszámolni. Amit ősszel nem adtak el, azt elvermelték, és fokozatosan szedték ki a vermekből. Tavasszal már kilóra árulták a zöldséget.
Vermeket a ház mellett az udvaron, kertben ástak. Ezek 5-6 m hosszú, kb. 50 cm széles gödrök voltak, 2 ásónyom mélyre ásva. Az aljára volt, aki homokot, volt, aki semmit sem szórt. Tizenöt-húsz ilyen verem is volt egy udvarban. A sárgarépát leszárolva csak kosárral beleöntötték, a petrezselymet azonban két sorban rakták le, zöldjével a föld felé. A két sor között egy tenyérnyi üres helyet hagytak, hogy levegőzzön. A zöldséget frosnyákkal, deszkákkal vagy papírzsákokkal betakarták, rá pedig földet hánytak. A nagy hidegben még istállótrágyával is betakarták, de amikor megenyhült az idő, lehúzták róla a trágyát, mert megrothadt volna a zöldség.
A vöröshagymát leginkább cserére és eladásra termesztették. A téli fogyasztásra meghagyott hagymát szétterítették a padláson. A hideg beálltával összetúrták és letakarták ponyvával, öreg pokrócokkal, rongyokkal, hogy meg ne fagyjon. Az adatközlők úgy emlékeznek, hogy a régiek még felfűzték a hagymát füzérekre.
Az újkrumplit 50 kilós zsákokban hordták a piacra vagy a megrendelőhöz. Kilónként nem nagyon szerették árulni, inkább eladták kofának, aki több zsákkal megvett és kimérve tovább árulta.
A vizsgált két községre jellemző, hogy a néhány monokultúrára specializált zöldségtermesztés rányomta bélyegét az itt élő lakosság életmódjára, táplálkozására, életszemléletére, gazdálkodásmódjára, mondhatni, az egész népi kultúrájára.
|
|