|
|
A szőlőművelésre, gyümölcs- és dinnyetermesztésre vonatkozó adatok felkutatása során elsősorban a farkasdi és negyedi adatközlők tudásanyagára támaszkodtunk, a velük folytatott beszélgetések eredményeit közöljük ebben az írásban. 1
A két falu határára jellemző természeti viszonyok nem alkalmasak nemesebb szőlőfajták termesztésére, így a falu gazdálkodásában sosem volt nagy jelentősége a szőlőtermesztésnek. Farkasd határában nem is volt szőlős, bár az egyik adatközlőm szerint a Pásztorik dűlőben az 1930-as évek elejéig voltak szőlők. Negyednek szőlőskertjei voltak viszont a Vág túlsó felén, Sziget és Kortona dűlőkben. Szigeten a talaj homokosabb volt, Kortonán kötöttebb, itt nem is volt annyi szőlő, mint a másik dűlőben. Ezen kívül a falu délnyugati határában, Nádas dűlőben is voltak szőlők. Nádas egy részét a 2. világháború után házhelyeknek mérték ki, de a vasút és a falu beltelke között megmaradtak a tőkés szőlők. Szigeten és Kortonán főként az 1930-as években telepítettek új szőlőtőkéket, illetve a régieket megújították. Ebben a két dűlőben ma már nincsenek szőlők, ugyanis az 1980-as évek elején ezt a területet megkapta a Sóki Egységes Földművesszövetkezet, amely a szőlőket és a köztük levő gyümölcsfákat kiszántotta.
Egy-egy gazdának 8-10 ár szőlője volt, annyi, hogy disznóöléskor, ünnepekkor legyen bor az asztalon. Nem volt mindenkinek szőlője, csupán annak, akinek a határ említett részein földje volt. Farkasd határában ugyan nem volt szőlő, de ha egy farkasdi Negyedre nősült, öröklés útján szőlőtulajdonossá válhatott. Negyeden volt egy-két gazda, akiknek nagy szőlője volt. Ezek Pintér Lajos, a pálinkafőzde tulajdonosa, és Décsi Gyula kocsmáros voltak.
 |
| Szőlős a vasút mellett. Negyed, a SzTA Etnológiai Intézetének fotótára, 22649, Erna Kahounová-Drábiková, 1963 |
Negyeden főleg homoki szőlőfajtákat termesztettek. Egyrészt a talaj milyensége miatt, másrészt pedig azért, mert ezekkel a fajtákkal nem volt annyi munka, és mint már említettem, a gazdálkodáson belül nem a szőlőművelésen volt a hangsúly. A következő fajtákat termesztették: dalaváré (fehér, permetezni nem kell, elég jó bor volt belőle), ezerjó (fehér, középkorai érésű), fehér otelló (potyogós, szagos fajta, bőtermő, nem kellett permetezni sem, de nem volt jó bora), fekete otelló (nem kellett permetezni, ha a fürtöket télire hűvös helyre tették, még karácsonykor is volt szőlő), frankóka (fekete szőlő), izabella (dorgódi, édesítette a vörösbort), kadarka (őszi feketének is hívták, piros bora volt, nagyon szerette a tiszta homokot. A belseje zöld színű. Ha nem hagyták sokáig a törkölyön, fehérbor lett belőle. A szőlőszemeknek vékony a héja, így esős időben könnyen megrothadt.), mézes fehér (korábban érett, a darazsak nagyon szerették, jó bor volt belőle), muskotári (ízesítette a fehérbort), oportó (fekete szőlő), piros dalaváré (nagyon jó bora volt, ha eltették a fürtöket a padlásra, karácsonyig is elállt), rizling (apró szemű borszőlő), százszoros (borszőlő).
A nyitás a szőlőben március végén, április elején volt, mikor megengedett a föld a fagyok után, és már lehetett dolgozni anélkül, hogy az ember összetaposta volna a szőlőtöveket. Ősszel a fagyok ellen földet hánytak a szőlőtövekre, nyitáskor pedig kitakarták a szőlőt. A földet visszahúzták a sorok közötti árkokba úgy, hogy a sorok közepe kicsit magasabb volt, a tőkék pedig alacsonyabban voltak. A nyitás után megmetszették a szőlőt. Vigyázni kellett, mert ha korán metszettek, akkor a szőlő megfagyhatott. Akkor metszettük a szőlőt, mikor láttuk, hogy pattan ki, mikor kezd egy kicsit megmozdulni. Az adatközlők nem emlékeztek arra, hogy kést használtak volna metszésre, mindig is metszőollóval metszettek. Fajtától függően 2-3 szemre metszették a szőlőt, hosszú csapra vagy rövid csapra. Aki abban az évben bő termést akart, hagyott szálvesszőt, mely 6-8 szemre volt visszavágva. Ez nagyon kimerítette a tőkét, a következő évben már kevés termett rajta. A szőlőmetszés férfimunka volt, de volt asszony, aki meg tudta csinálni.
A szőlőt egy évben 3-5-ször kellett kötözni, az időjárástól függően. Raffiával kötözték. Kiment a férj a feleséggel, aztán mindenki csinálta a magáét. Ekkor fattyazták is a szőlőt. Volt olyan fajta, amelyiken sok oldalhajtás nőtt, azt kézzel ki kellett tördelni. Egy tőkén 6-8 szálat hagytak, ha erős volt, akkor 12-t is elbírt, a fiatal tőkén 2-4-t. Kézzel tördelték, és ha látták, hogy azon a vesszőn nem lesz fürt, kitörték, de nem mindet, mert a következő évre is kellett hagyni. Meg arra is figyeltek, hogy a tőke tányér alakú legyen. Mikor a hajtások már nagyobbra nőttek, mint a karó, akkor a tetejüket kézzel lecsípték. A szőlőkarók akácfából voltak. Ezek kb. 180 cm hosszú gömbfák voltak. Ha lehetett, mielőtt leverték volna a karókat, egy évig hagyták száradni, de ha sürgős volt, akkor rögtön leverték. A végüket kihegyezték, és voltak, akik tűzbe tették a végét, hogy kicsit megfeketedjen, így nem korhadt el olyan hamar. Egy-egy karó 10-12 évet bírt ki.
A szőlőt legalább háromszor kellett kapálni, de az időjárástól függően néha többször is. Mivel a föld homokos volt, úgy mondták, hogy hórótuk a földet. A felső gyökereket mindig levágták, hogy az alsó gyökerek nehogy elkorcsosodjanak és elpusztuljanak. A tőkének mélyebbről kellett felvennie a nedvességet, mert akkor nem öntözték a szőlőt. Ha gyomos volt a szőlő, az a gazdának szegyen volt. Miután utoljára megkapálták a szőlőt, begereblyézték. Mindenkinek más-más volt a gereblyéje, a gereblyefogak közti távolságban különböztek egymástól. Ha valaki lopott a termésből, és utána gereblyével megpróbálta eltüntetni a nyomokat, a gazda látta, hogy nem az övével gereblyézték be a szőlőt. Miután a szőlő elvirágzott, és a szemek már kezdtek fejlődni, akkor lehetett permetezni, kékkővel. Először csak fél százalékos volt a permet. Harisnyába tettek 0,5 kg rézgálicot és 1 kg meszet, amelyet 100 1 vízben oldottak fel. Ha esős volt az idő, akkor rá egy hétre már egy százalékos oldattal permeteztek (1 kg rézgálic, 2 kg mész 100 1 vízben). Ha szárazabb volt az idő, akkor csak két héttel az első permetezés után végezték el a második permetezést. Harmadszor, ha nem volt annyira beteg a szőlő, ismét egy százalékossal permeteztek, de ha szükség volt rá, akkor erősebb oldattal. A rézből készült 10-15 literes permetezőgépeket Nyitrán vették. Akinek kevés szőlője volt, ciroksöprűvel szöktelte meg a szőlőt.
Oltással, szemzéssel itt nem próbálkoztak, mert a szőlőt csak a saját részükre termesztettek. Ha új szőlőtöveket akartak telepíteni, akkor töveztettek. Metszés után a venyigéket fajtánként kis csomókba kötözték, az alsó szemtől egy ujjnyira elvágták, és 2-3 hétre vízbe tették. Azután kinn a szőlőben, a kút közelében, vagy otthon a házaknál 30 cm széles, 30-35 cm mély árkokat ástak, és abba tették a venyigéket. Olyan távolságba helyezték őket egymástól, hogy mikor meggyaparadzanak, könnyen ki lehessen venni őket a földből. Az árkokba nem tettek trágyát, viszont gyakran kellett öntözni. Két évig voltak a venyigék iskolában. Mikor már ki lehetett őket ültetni, akkor vagy a kiöregedett tőke helyére ültették, vagy ha teljesen új területet akartak szőlővel beültetni, árkokat ástak. A sorok kb. 1 méterre voltak egymástól, a tőkék között 80 cm volt a távolság. A fiatal tőkéket 40 cm mély gödrökbe ültették el. A gödör aljába ganajt tettek, amelyet egy kicsit megporhanyósítottak. A tőkéket teljesen betakarták, és miután kihajtottak, kitakarták őket. Az első két évben még nem lehetett a tőkékről szüretelni, meg kellett várni, míg megerősödnek. A harmadik évben már volt rajta kóstoló.
Ha kiöregedett egy tőke, vagy teljesen elpusztult, akkor bújtatással pótolták. A mellette levő tőkén hagytak 1-2 hosszabb szálat, ástak egy kb. 2 méter hosszú árkot, és abban átbújtatták a kipusztult tőkéhez a meghagyott venyigét. Még két évig az öreg tőke nevelte az újat, de aztán levágták róla. Az elpusztult tőkét kiásták. A bújtatás egyszerűbb volt, így már a harmadik évben volt rajta termés, míg töveztetésnél két évig volt a venyige iskolában, és csak három év után volt rajta termés. Döntéssel is lehetett fiatalítani a szőlőt. Ástak egy nagy gödröt, abba belefektették a tőkét, és arról újra hajtott a szőlő.
Mikor már kezdett érni a szőlő, őrizni kellett. 15-20 gazda fogadott egy csőszt, egy idősebb embert, aki már nem dolgozott a gazdaságban, így volt arra ideje, hogy éjjel-nappal kinn legyen a szőlőben. Vitt magával szalonnát, vagy ha valamire szüksége volt, bement Szímőre, ami nagyon közel volt a szőlőskertekhez. Olykor főztek is maguknak, például lecsót. A tűzhely a következőképp készült el: ástak egy hosszúkás gödröt, oldalát kirakták téglával, a tetejére pedig tettek egy platnyit. A csősz a fizetségét szüretkor kapta meg. Gabonát, pálinkát, szőlőt, néha pénzt is adtak neki. Néha gyerekek is őrizték a szőlőt, de egyszerre csak egy gazdáét, nem úgy, mint a csősz. Nappal egy gyerek volt kinn, de éjszaka mindig legalább kettő. Akkoriban nem lopták a szőlőt, nem olyan világ volt, mint ma. A szőlők végébe mindig rosszabb fajtákat tettek, az egyik végébe fekete otellót, a másikba fehér otellót. A sorok között pedig szépen be volt gereblyézve, így meg lehetett látni, ha valaki lopott a szőlőből. Ha valakit rajtakaptak a lopáson, akkor a községháza rótta ki a büntetést: vagy el kellett mennie fát vágni a községnek, vagy pénzben kellett kifizetnie a kárt.
A szőlősben voltak kinn kisebb kunyhók, csárdának hívták. Minden gazdának nem volt csárdája. Ott tárolták a szerszámokat, rossz időjárás esetén oda bújtak el, és a csősz is ott tartózkodott. Nádból készítették a csárdát, de aki tartósabb építményt akart, vályogtéglából, deszkából építette, és cserepet használt a tetőzet elkészítésére.
Kutak is voltak kinn a szőlőben, mert a permetezéshez szükség volt vízre. Ha kinn volt a szőlőben az iskola, a töveztetett venyigéknek is sok víz kellett. Kb. 8-10 gazdának volt egy közös kútja, közösen ásták ki: a kútnak a felső bödönje meg a felhajtója volt az enyém, a hat bödön meg a többi embereké. Nyáron a víz olyan 7-8 méter mélyen volt a kútban.
Aki azt akarta, hogy jó bora legyen, az megvárta, hogy a szőlőnek meglegyen a megfelelő cukortartalma. Volt olyan gazda is, aki még dér után is permetezett. A szüret a negyedi búcsú (szent Mihálykor, szeptember 29.) körül volt. A rokonok segítettek egymásnak: ma a tiédet szedjük le, holnap ez enyémet. Távolabbról is jöttek rokonok, azok, akiknek nem volt szőlőjük. Szüretkor mindig teli volt a komp, annyi ember volt rajta, amennyi csak ráfért. A nagy hordókat szekerekkel vitték át. A komp olyan nagy volt, hogy 9 szekér is ráfért. 2 Kosarakba, vödrökbe szedték a szőlőt. A fürtöket, fentőket késsel vágták le. Ha annyi volt a termés, hogy nem tudták miben hazahozni, akkor ott kinn a szőlőben rögtön leőrölték, és leőrölve hozták haza. A hordókat annyira töltötték meg, hogy ki ne lötyögjön belőle. Ha kevesebb volt a termés, akkor kádakban hozták haza a szőlőt, és otthon őrölték le.
A szőlőt színe alapján választották szét. A különböző fajtákat viszont összekeverték, úgy darálták le. Darálás után 2-3 napot vártak, azután a tetejéről lemerték a színét, amelyet eleje bornak is neveztek. Bele tették a hordóba, és ha jó idő volt, akkor 3 napon belül burcsák lett belőle. Az a legfinomabb, tele van élesztővel. Bort ihat az ember egész esztendőben, de burcsákot csak egyszer. El kell találni az idejét, mert az csak 5-6 óráig igazi burcsák.
Nem volt mindenkinek prése, a rokonok kölcsön adták egymásnak. Volt, akinek 50 literes, volt akinek 200 literes prése volt. Préselés után az alja mustot beleöntötték a kitisztított hordókba, aztán olyan bor lett belőle, ahogyan az Isten megadta, nem volt olyan, mint most, hogy fokozva lett volna, de jó volt akkor is. A törkölyből egyesek készítettek csinger bort, úgy, hogy a törkölyhöz adtak cukrot és vizet. De nem sokan csinálták, mert a cukor abban az időben drága volt. Törkölyből pálinkát is lehetett készíteni. Negyeden 1945 után épült pálinkafőző, azelőtt Vághosszúfalun főzettek pálinkát.3
A hordókat a must beletöltése előtt alaposan ki kellett tisztítani, minden évben egyszer ki kellett őket mosni. Először forró vizet öntöttek bele, hagyták, hogy a hő összerántsa a dongákat, majd hideg vízzel többször is kiöblítették. Aztán kiánslúgolták: a kénszalagot ráakasztották egy drótra, beleeresztették a hordóba úgy, hogy a közepéig érjen el, meggyújtották és bedugaszolták a hordót. így nem lett penészes a hordó. Ha ui. penészes volt a hordó, azt még a boron is lehetett érezni. Az ilyen hordót elvitték a kádárhoz, azt már csak ő tudta kitisztítani. Kivette a hordó fenekét és belülről kigyalulta. Ha kevésbé volt pirisznyes, akkor kefével tisztította ki. Ezután tüzet rakott, körberakta téglákkal, és ráfordította a tűzre a hordót úgy, hogy a téglákon álljon. Vigyázni kellett, nehogy meggyulladjon. A végén a forró hordót átmosta hideg vízzel. Úgy ellenőrizte le a hordó tisztaságát, hogy bedugaszolta a hordót, majd ráütött a dugóra, és gyorsan beleszagolt a hordóba. Ha még mindig penészes volt, azt könnyen meg lehetett érezni.4
Negyeden abban az időben nem voltak pincék, kamrákban voltak a boroshordók. Ahol volt pince, ott is csak olyan, hogy az udvaron ástak kb.120-130 cm mély gödröt, tetejére kis tetőt építettek, és arra rakták a szalmakazalt. A hordókba annyi mustot öntöttek, hogy mikor forr a bor, ki ne fusson. Ha rothadt volt a szőlő, tettek bele ánslúgot is. Ha a mustot október elején tették a hordókba, akkor december végére már át lehetett fejteni a bort. Ilyenkor mindenképpen adtak hozzá ánslúgot. Ami a hordó alján megmaradt, azt aljának, borsöprűnek, ágyának is mondták. Ezt általában kidobták, de aki nagyon szerette az italt, tett hozzá cukrot és vizet, így készített belőle csinger bort. Másodszor májusban fejtették át a bort. Attól függően, kinek mekkora szőlője volt, évente 4-7 hektoliter bora lehetett egy-egy gazdának. Sosem adtak el bort, az csak a saját részükre volt. Farkasdiak sem szoktak bort vásárolni a negyediektől, a helybeli kocsmárostól vették, aki a bort Pozsonyból, Bazinból, Limbachból hozta.5
Ősszel a tőkéket be kellett takarni kb. 20 cm magasságban. A sorok között haladtak és dobálták rá a földet. Ezáltal a sorok között egyfajta árok keletkezett. Ebbe az árokba minden második évben ősszel vagy tavasszal trágyát hordtak. A trágyát a sorok végére készítették és lészával hordták be a sorok közé. Tavasszal, mikor nyitás volt a szőlőben, a tövekről visszadobálták a földet a sorok közé, így takarták be a trágyát.
Gyümölcsfák mindkét falu határában a Vág hullámterében voltak. Negyeden a folyó mindkét partján, ill. a szőlők között voltak gyümölcsfák. A Csűcs nevű dűlőben pedig szilvafákat termesztettek. Farkasdon a Vág jobb partján volt gyümölcsös. Itt Nagy Kálmánnak (300 holdas gazda) volt egy nagyobb gyümölcsöse; és Pál Ferencnek volt egy nagy barackosa. 6 A lakóházaknál is volt elvétve egy-egy gyümölcsfa, de inkább a gazdasági épületeknek, a szalmának és a ganajrakásnak kellett a hely. Azon kívül a határban is volt itt-ott néhány gyümölcsfa hűsnek. Az út menti gyümölcsfák az utászoké voltak. A következő táblázat a két községben található gyümölcsfák összeírásának eredményeit tartalmazza az 1895-ös évben. (-1897)
| Gyümölcsfák 1895-ben | Farkasd | Negyed |
| almafa | 1486 | 549 |
| körtefa | 3827 | 567 |
| cseresznyefa | 356 | 11 |
| meggyfa | 280 | 79 |
| őszibarackfa | 26 | 24 |
| kajszibarackfa | 295 | 58 |
| szilvafa | 11644 | 2891 |
| diófa | 1012 | 141 |
| mandulafa | 17 | 2 |
| gesztenyefa | 0 | 0 |
| eper-(szeder)fa | 8598 | 538 |
| összesen | 27541 | 4860 |
Egy-egy gazdának kb. 7-10 fája volt a gyümölcsösben, de lehetett valakinek több is. Az egyik negyedi adatközlőmnek 70 szál szilvafája volt. Korábbi adat szerint egy 1819-es hagyatéki összeírásban Negyeden a fák részletes leírását találjuk, (lásd 39-43. old.)
Az egyes gyümölcsfajták felsorolásánál az adatközlők elmondását vettük alapul. Almafajták a következők voltak: bőralma (barna, ízletes, sokáig elállt), húsvéti rozmaring (zöldalma, télen a pincében tárolták, és még húsvét után is olyan volt, mintha fáról szedték volna), nemesóvári alma (piros, fehér csíkokkal), őszi ranét (egyik fele sárgás, másik fele pirosas, nagyon jó ízű), üvegalma (nem annyira édes, közepes érésű).
A szilvafajták közül a következőket ismerték: besztercei (magvaváló, hosszúszemű könnyen válik el a magjától), duráncai (apróbb szemű, nehezebben válik el a magjától, édesebb, lekvárnak, pálinkának ez a legjobb), szotyolka (kutyaszemű, vad szilvafajta), szőlőszemű (apró, gömbölyű, csak enni jó), ringlóta (nagyobb, lilás színű, lekvárnak nem való). A körtefajtákból a következőket termesztették: kalmánykörte (nagyon későn érett), buzáraérő (korai körte, kicsi), árpaérő (nagyon édes, a fája magasra megnőtt, olyan 3-4 mázsa körte is megtermett egy fán). A cseresznyefajtákat érés szerint különböztették meg, korábbi ill. későbbi érésű fajtákat ismertek. A meggyfajták közül a cigánymeggyet (apró szemű) termesztették. Sárgabarackból két fajtát ismertek: a nagymagyart, amelynek a termése szép nagy volt, a színe szerint pedig a gyümölcs egyik fele kicsit pirosas, másik sárga. A másik sárgabarackfajta teljesen sárga volt. A szőlőben volt egy pár bokor ribizli és egres. Az őszibarack apró szemű volt, fehér volt a belseje, őszre érett meg. A szőlőben és a faluban voltak még diófák, az út mentén pedig szederfák.7
A régi gyümölcsfa fajták nem voltak kényesek, nem nagyon kellett őket permetezni. Sokkal tovább bírták, mint az újabb fajták. Azelőtt volt itt még 60-70 éves fa is. Ha kiöregedett egy fa, akkor magról kelt facsemetét ültettek helyette. Először a kisebb hajtásokat átültették egy árokba, amelyet kinn a gyümölcsösben készítettek. Két-három év múlva, mikorra már a hajtások megerősödtek, átültették őket a kipusztult fa helyére. Hatvan-hetven cm mély gödröt ástak, hordtak bele ganajt, takarmányrépa hordalékot és beültették a facsemetét. Adatközlőink visszaemlékezése szerint Negyeden is, Farkasdon is az 1930-as években már volt faiskola. Farkasdon a falu szélén volt, kb. 5 ár nagyságú területen. Egy magányos bácsikáé volt, aki szerette a gyümölcsfákat. Nem volt olyan nagy tudományú ember, de talán a szakképzett emberektől is nagyobb volt a tudománya a gyümölcsészettel kapcsolatban. 0 oltotta az egyes fajtákat, főként vad alanyba, mert abban az esetben ellenállóbb volt a fa a betegségek ellen. A helybeli gazdák szükség esetén tőle vettek facsemetéket.
A gyümölcsfák az év folyamán gondozást igényeltek. Évente háromszor is be kellett meszelni a fák törzsét, télen azért, mert állítólag visszaverte a fagyot. Télre a fiatal fák törzsét náddal, dróttal becsavarták olyan magasságig, hogyha hullott kb. 80 cm hó, az állatok akkor se tudják megrágni a törzsüket. A nyulak a szilvafákat nem rágták meg. Az almafákat viszont az őzektől kellett megóvni. Az évek során, ahogy a fatörzs kérge megvarasodott, az állatok már nem bántották. Az öregebb fákat meg szokták botolni, kiritkították a fák koronáját, hogy nagyobb termés legyen rajta. Öntözni nem kellett a gyümölcsfákat, hiszen a Vág hullámterében voltak. Meg szoktuk a környékét művelni, megkapáltuk, gyomtalanítottuk, de különben az a nagy Úr Isten gondozta felülről. Meg az árvíz. Mikor jött az árvíz, beszedett magának annyi nedvességet, hogy fél évig is kibírta. Adatközlőink visszaemlékezése szerint az 1930-as évek vége felé már permetezték a fákat, egyfajta lemosó méreggel, amely sárga színű volt. Ezen kívül lisztharmat ellen is permetezték a fákat.
Mikorra kezdett érni a gyümölcs, fogadtak egy idősebb embert, aki őrizte az egész gyümölcsöst. Fizetségét pénzben kapta. Negyeden a Vág túlsó felén lévő gyümölcsösben éjszakára sosem maradt ott a csősz. Volt, hogy gyerekek is őrizték, de csak nyáron, mikor nem kellett iskolába járni. A Farkasd határában levő szilvás őrzésére egy idősebb embert fogadtak fel, ő volt a szilvapásztor. Egyedül vigyázott az egész területre, mert ott nem volt semmi bozót, ha az ember leguggolt, akkor is végiglátott rajta. Volt neki egy kicsi fából készült kunyhója, benne egy priccs, (fonott ágynak is nevezték) meg egy kis asztal. A kunyhó előtt volt egy téglából épített tűzhely, rajta egy platnyi. A szilvapásztor a kunyhó tetején tárolta a fák alatt lekaszált szénát, amelyet gallyakkal rétegezve rakott el. Mire a széna megszáradt és a szilva is leérett, hazahordta a szénát a teheneknek, a fát pedig tüzelőnek.
Gyümölcsérés idején az egész család kiment a gyümölcsösbe leszedni a termést. A gyümölcsöt nagy lúdkosarakba szedték. Két ember kellett ahhoz, hogy felemeljék, olyan nehéz volt. Ha sok volt a termés, akkor a szekerekre tettek deszkát, arra még tudtak tenni egy sor kosarat. A szilvát olykor bottal verték le a fáról, de akkor a következő évi termés is le lett verve. Inkább lerázták a fáról, és a földről összeszedték. Alma-, ill. körteszedésre használtak ún. gyümölcsszedő kosarakat. Volt, aki vitt magával kettes létrát is.
Gyümölccsel nem kereskedtek, esetleg a szomszédoknak adtak el belőle. A negyediek, akiknek a Vág túlsó partján voltak gyümölcsfáik, olykor eladták a termés egy részét a közeli Szímőre. A gyümölcstermesztés legfőbb haszna a szilvalekvár volt. A gyümölcsfajták közül a szilvát és az almát szokás volt megaszalni.
Farkasdon és Negyeden nagyon sokan elmondhatják, hogy az életbe mindig volt dinnyéjük. Az önellátó kisparaszti gazdaságokban, ahol a földbirtok az öröklés során az egyes dűlőkben egyre jobban szétdarabolódott, és esetleg bizonyos dűlőkben a földminőség nem volt a legalkalmasabb gabonafélék, kapásnövények termesztésére, ott a káposzta, a vöröshagyma, a répa, és a dinnye termesztése jelentette a család számára a pénzforrást. Azoknak a családoknak, akiknek nem volt földbirtokuk, és a családfő valamilyen kézműves mesterséget űzött, a dinnyetermesztés szintén fontos pénzforrást jelentett. 1000 négyszögöl nagyságú földön kb. 100 mázsa dinnye termett meg, és annak az ára vetekedett 200-300 mázsa búza árával. Az 1930-40-es években mindkét faluból eljártak más faluba, felesbe dinnyét termeszteni. Negyedről Hetényre, Farkasdról főleg Hosszúfalura mentek el. Ha dologidő volt, akkor minden nap mentek, nem maradtak ott éjszakára. Negyedről elszegődtek Anyaiára, Perbetére, vagy Bajcs mellé Farkaspusztára. Amíg munka volt a dinnyével, vagyis kapálni és gyomlálni kellett, addig az egész család ott tartózkodott. Földkunyhókban laktak. Dinnyeéréskor is ott maradtak, mert őrizni kellett a dinnyét. A termést ott helyben eladták.
Dinnyeföldön nagyobb haszon volt, mint ugyanakkora gabonaföldön. Azzal több munka is volt. Kapálni kellett, többet dolgoztak vele, de több is volt a haszon.
Mivel a dinnye része volt a vetésforgónak, sosem voltak elkülönített dinnyeföldek a határban. A melegebb, fekete föld volt a legjobb a dinnyetermesztésre. A homokos, iszapos föld hideg volt és inkább a zöldségtermesztésnek felelt meg. Farkasd határában jó fekete föld a Buffa dűlő felé volt. Továbbá a Nádnyilas dűlőben is sokaknak volt dinnyéje. Negyeden főként Csóványosban és Tószádon termesztettek dinnyét. A legjobb volt, ha krumpli vagy búza után vetettek dinnyét. Kukorica után nem tettek dinnyét, mert tuskós volt a föld, tavasszal a tuskók fönn maradtak a föld tetején, és abba sok hangya volt. Dinnye után leginkább búzával vetették be a földet. Dinnyével kitakarodzott a föld, nem volt annyira gyomos, mert a talajt az év folyamán sarabolták, kapálták, gyomlálták és idejében elő tudták készíteni arra, hogy még az ősszel bevessék búzával. Arra ügyeltek, hogy ugyanabba a földbe kétszer egymás után ne vessenek dinnyét. A század első felében sosem termesztettek dinnyét a házakhoz tartozó beltelekben, hanem mindig csak kinn a határban. Az, hogy ki mekkora területen termesztett dinnyét, természetesen függött a család földbirtokának a nagyságától. Általában 1000 négyszögölet vetettek be, de volt, aki 500, volt, aki 1600 négyszögölön termesztett dinnyét.
Farkasdon és Negyeden a 20. század első felében csak sárgadinnyét termesztettek, görögdinnyéje csak elvétve volt valakinek. Ez utóbbit inkább Vágsellyén Hetménynél, a Vágón túl termesztették. Az 1950-es évektől termesztettek több görögdinnyét. A dinnyefajták közül a következőket ismerték: parasztdinnye {zöldpántlikás, nagyméretű, hosszúkás alakú, a héja gerezdes volt, a gerezdeknél kékes csíkok voltak, ezért hívták zöldpántlikásnak. Nem volt annyira édes, a belseje kásás volt. Könnyen elrepedt.), kandaluk (5 kilogrammosra is megnőtt, a héja göcsörtös, rapancos volt), cukordinnye (édes ízű, kb. egy kilogrammosra nő meg, de nem olyan jó minőségű), koronás végű (zöldbelű, zöld volt a bele, íze olyan volt, mint az ananászé), görögdinnye. (Tovább elállt, mint a sárgadinnye. Ha bemeszelték, és hűvös helyre tették, pl. a pincébe, akkor még szeptemberben, októberben is ehettek finom görögdinnyét.)
 |
| A hetényi határban dinnyét termesztő negyedi család, 1947, a Galántai Honismereti Múzeum Fotótára, 19162/a, Repr. Németh Tibor, 2002 |
Abban az időben dinnyemagot szinte sosem vettek, mindig a legfinomabb dinnyéből félretették a magokat. Ha finom a dinnye, úgy szoktuk mondani, annak megvesszük a magját. A magvakat tehát kiszedték a dinnyéből, megmosták, majd megszárították, és tavaszig száraz helyen harisnyában tárolták.
A dinnyemagot április utolján, Szent György hetében kellett elvetni. Vetés előtt a magokat kb. 24 órára beáztatták. Egyszerre csak annyit, amit egy nap alatt el is ültettek. Ha sokáig áztatták, akkor a mag elkezdett csirázni, és ha száraz talajba került, akkor semmivé lett, mert akkoriban kinn a határban öntözésre nem volt mód. Jobb, hogyha úgy, ahogy a föld cselekszi a magot, úgy kell ki. Férfiak és asszonyok együtt ültették a dinnyét. A sorok és a fészkek 100-120 cm-re voltak egymástól. A sorhúzóval, (egy 100 cm széles gereblyeszerű szerszámmal) a földdarabon keresztben és hosszában is sorokat húztak, és a sorok kereszteződésénél vágták ki a fészkeket. A férfiak vermeltek, ásóval vagy kapával kisebb gödröket készítettek, abba portrágyát raktak. Két férfi vitte a lészát, a harmadik pedig beledobálta a fészkekbe a trágyát. Azután az asszonyok minden egyes fészekben összekeverték a portrágyát a földdel, és elültették a magokat. A magok sekély tányérokban, egy kis vizecskében voltak. Olyan rafináltak voltak az emberek, hogy dupla soron ültették a dinnyét. Kb. 6 cm mélyre tettek le 3-4 szem magot, betakarták 2-3 cm földdel, arra ismét tettek 3-4 szem magot, majd azt is betakarták 2-3 cm földdel. Ha a föld szárazabb volt, akkor az alsó magok keltek ki, ha nedvesebb, akkor a felsők. Volt úgy, hogy a felső magok kikeltek és a kora tavaszi fagyok tönkretették, de a mélyebbre ültetett dinnyemagok később keltek ki, és így nem pusztultak el a rossz időjárástól. A fészkeket, miután földdel betakarták, jól letapogatták. Aztán, ha az asszonynépség is segített, akkor, hogy nagy legyen a dinnye, a férfi megfogta az asszony kezét meg a hónalját, és aztán bele tette a nő seggét a fészekbe.
A dinnyemagok kb. 2-3 hét után keltek ki. Egy fészekben 2 palántát hagytak, a többit pedig kihúzkodták. Mikor a dinnyepalántáknak 3-4 levelük volt, akkor már látták, melyik milyen erős. Mikor a palántáknak már 4-5 levelük volt, akkor kiherélték őket. A főhajtást le kellett csípni, mert azon nem termett dinnye. Csak a sárgadinnyét kellett kiherélni, a görögdinnyét nem. A dinnyeföldet gondosan gyomtalanították. Amíg a palánták még kicsik voltak, a sorok között megsarabolták. A sarabolót a falu kovácsa készítette. Egy idő után a dinnyét már csak kapálni lehetett. S mikor nagy volt, csak gyomlálták, nehogy összetapossák a palántákat, mert akkor elszáradt. A görögdinnyét csak gyomlálni lehetett, mert ha csak véletlenül is hozzáértek a kis dinnyékhez, azok tönkrementek. Ha jó volt a föld minősége, akkor nem volt annyira gyomos a dinnye, és csak egyszer kellett megkapálni, utána már csak gyomlálták. De átlagban 2-szer, 3-szor kapálták meg a dinnyét. Mikorra az indák annyira megnőttek, hogy össze tudtak kapaszkodni, a szél sem tudta össze-vissza dobálni őket, már csak figyelni kellett a termést, mikorra érett meg. A dinnyeföldeket öntözni sosem szokták, még a palántákat sem, sőt ültetés után sem öntözték meg a fészkeket. A 20. század elején nem permetezték a dinnyét, az 1940-es években is csak néhányan. A permet meszes oldat volt, amelyet vödörből egy rossz söprűvel fröcsköltek szét a dinnyelevelekre. Volt, aki kukoricát vetett a dinnye közé, mert az megfogta a betegségeket, pl. a lisztharmatot.
Július végén már kezdődött a dinnyeérés időszaka. Péter-Pál napra, mikor elkezdődött az aratás, a dinnyeföldeken mindenki elkészítette a kis gunyhóját, mert a dinnyét éjjel-nappal őrizni kellett. A kunyhónak fa szerkezete volt, azt betakarták náddal. Olyan nagyra építették, hogy elférjen benne egy kocsira való dinnye, Volt benne egy ágy és egy kis asztal, a kunyhó előtt pedig egy kis tűzhely állt. A pásztorok főztek maguknak, és vittek is nekik ennivalót. A dinnye is fontos táplálékuk volt, kenyérrel ették, mégpedig úgy, hogy félbevágták a dinnyét és kikanalazták. Esténként 10-11-ig is fenn voltak a pásztorok, daloltak, égett a tűz, az is elijesztette az állatokat.8
Mindenkinek volt gunyhója, minden család saját maga őrizte a dinnyéjét. Napközben főleg a gyerekek voltak kinn, éjszakára a felnőttek is kinn maradtak. Dinnyepásztorokat nem fogadtak, mert akiknek nem volt földjük és esetleg dinnyepásztorok lehettek volna, azok elszegődtek szolgának nagyobb gazdákhoz. Annyi idős ember pedig nem volt a faluban, amennyi gunyhó volt kinn a földeken. Ezen kívül a családnak érdeke is volt, hogy saját maga őrizze a földet, mert a dinnye fontos pénzforrást jelentett, és a kinn felnevelt baromfi, disznó is értékes volt. A dinnyét legfőképp két ok miatt kellett őrizni: nehogy lopjanak belőle, illetve, hogy a nyulak ne rágják meg. Sokszor vittek ki magukkal kutyát. A dinnyeföld köré húztak ki spárgát, amire üres pasztás dobozokat (konzervdobozokat) kötöztek. A spárga vége a kunyhónál volt, és ha azt megrántották, vagy ha a szél belekapott a spárgába, akkor a dobozok elkezdtek csörömpölni és elriasztották a nyulakat. Aki pedig éjszaka nem tudott aludni, vitt magával tehénkolompot, vagy kisbíródobot, és olyan zajt tudott ütni, hogy még 1 km-re is elhallatszott. Szokás volt, hogy a dinnyeföld közepére egy ijesztőt állítottak, ezt /áznak nevezték. Karóból készítették, a tetejére tettek egy bunkót, ráaggattak öreg rongydarabokat vagy öreg lajbit. Egy idő után azonban nem volt hatásos, mert a nyúl megszokta azt a löbögést.
Azt, hogy a sárgadinnye érett-e már, a színéről, illetve a szagáról lehetett felismerni. Ha egymás mellett több gazdának volt dinnyéje, akkor az érett dinnyének már messziről lehetett érezni a szagát, olyan szaga volt, mint a kölninek. A parasztdinnyét féléretten szedték le, különben kinn a napon megrepedt volna. Betették a kunyhóba a hűsre, ott benn 3-4 nap alatt beérett, és mikor összegyűlt egy kocsiravaló dinnye, akkor a gazda elvitte eladni. Naponta 2-3-szor is végigmentek a dinnyeföldön, hogy az érett dinnyéket leszedjék. Dinnyeszedéskor a gyerekek nem segítettek.
A görögdinnyéről nehezebb volt megállapítani, hogy érett-e már. A termés előtt az indán volt egy kis bodorja, annak száraznak kellett lennie. Ha fanyelű késsel megkopogtatták, és olyan volt a hangja, mintha csizmaszárat kopogtatnának, akkor már érett volt. Ilyenkor a zöld szín a görögdinnye alján sárga lett. A görögdinnyét mindig hajnalban szedték le. Napközben a nap kiszárította a dinnye nedvességét, s ha ekkor megkopogtatták, szintén mély hangja volt, de nem azért, mert már érett, hanem azért, mert belülről száraz volt.
Azt a dinnyét, amit megrágott a nyúl vagy el volt repedve, nem lehetett eladni. A kunyhó mellé rakták, és aki arra járt, elvihette magának. Máskor a rossz dinnyéket hazavitték és megetették az állatokkal. Ha a dinnyeföld a kanális közelében volt, akkor a dinnyepásztor vitt magával baromfit, és kinn a határban, mire vége lett a dinnyeszezonnak, szépen felnevelte őket. Az aratásnak már vége volt, így a tarlón már legelhettek, a kukorica- és a krumplifőldbe is bemehettek, nem bántották a terményt, csak összeszedték a bogarakat. Arra figyeltek, hogy a dinnyeföldbe ne menjenek be. Voltak, aki disznókat neveltek fel kinn a dinnyeföldön. Elkerítettek nekik egy kisebb darab földet, készítettek egy egyszerű ketrecet, és a rossz dinnyéket feletették velük. Mikor kivitték őket, 20-30 kilogrammosak voltak, és mire hazavitték, 70-80 kilogrammosra híztak meg.
Lőrinc napja (augusztus 10.) után már nem jó a dinnye, mert a Lőrinc már belepisilt. A termés betakarítása után a leveleket, indákat összehúzták és megszárították, majd elégették. Leszántani nem lehetett, mert az indák túl erősek, a levelek pedig szúrósak voltak ahhoz, hogy az állatokkal megetessék. Az éretlen dinnyéket hazaszállították és a lovakkal, baromfival, disznókkal etették fel. 9
 |
| Kunyhó, a Csárda új változata a szőlőben, Negyed, a SzTA Etnológiai Intézetének fotótára, 17866, Erna Kahounová-Drábiková, 1962 |
|
|