IX. A farkasdi és negyedi parasztgazdaságok birtokviszonyai és főbb jellemzői

Danter Izabella

1. A farkasdi és a negyedi határ birtokstruktúrája

Farkasd és Negyed lakosainak megélhetését évszázadok folyamán a mezőgazdasági termelés biztosította, amely a természeti viszonyok helyi adottságai szerint alakult. Az úrbéri terhek eltörlése, majd a 19. század közepétől fokozatosan megvalósuló tagosítás alapozta meg a termelési viszonyokat is. A térségben működő nagybirtokok és az önálló paraszti gazdaságok együttélésének formái szintén hozzájárultak a gazdálkodás jellegének kialakulásához. A határ jellege meghatározta az adott földterületek felhasználási módját az egyes művelési ágakon belül. Az 1895-ös statisztikai adatok alapján a határ megoszlását a művelési ágazatok szerint a két községben a következő táblázatok és grafikonok segítségével szemléltetjük. Az erre az évre vonatkozó összeírás szerint a farkasdi határ nagysága 6902 kat. hold volt, amelyen 911 gazdaság működött. Negyed községben a 6068 kat. holdon 747 gazdaságot tartottak számon.

A két település határának természeti adottságai némileg eltértek egymástól. A negyedi határban több volt a lapos, vizenyős terület, amelyet a század első felében kaszálók és legelők céljára hasznosítottak. A negyedi határnak még a felét sem tették ki a szántóföldek (47 %), a farkasdi határban ez az arány 64 % volt. A negyedi határban a rétek a határ több mint egyharmadát (36 %), a legelők pedig csaknem a 11,5 %-át tették ki. A farkasdi határban a rétek nagysága csak 13,5 %, a legelők nagysága pedig 7 % volt. A farkasdi határnak ekkor a 10 %-át mutatták ki, mint nem termő területet. Ez az adat Negyeden elenyésző, csupán 3 kat. hold volt. Jelentéktelen nagyságot mutatnak a kertként, a szőlősként és az erdőként művelt területek. A negyedi határban ezen kívül kisebb nádas is volt. (-1897, 70)

A határ megoszlása művelési ágak szerint 1895-ben

Határhasználat a művelési ágak szerint Farkasdon 1895-ben

Határhasználata művelési ágak szerint Negyeden 1895-ben

A korabeli statisztikák adatai szerint a 20. század elejéről képet kapunk a mezőgazdasági termelésből élő lakosság összetételéről.

A volt úrbéres és egyéb községi közbirtokosság földbirtoka 1908-ban Negyed 548 kh, Farkasdon pedig 277 kh volt. (-1908, 294)

A folyószabályozási munkálatok és az 1928-ban kiépített kanálishálozat (a falvak alól a kanálisokat a Nagykanálisba vezették, amelyet összekötöttek a Vág öreg medrével is) következtében a határban egyre nőtt a szántóföldként használható területek nagysága. Ezen kívül a farkasdiaknak és a negyedieknek az összes szomszédos falu határában voltak szántóföldjeik, amelyeket vagy saját tulajdonban, vagy bérelt földekként munkáltak meg. Erről tanúskodnak azok a bérleti szerződések, amelyek a Galántai Honismereti Múzeum gyűjteményében találhatók.

Felszólítás a bérleti szerződés megújítására Mile József, farkasai lakos részére Mészáros Alajosnétól Magyarsókról 1929-ből, GHM E-8089/41

A földreform 1922-1929 között zajlott le, amelynek keretében Farkasd és Negyed lakosai is érintve voltak. Fakasdon 875 személy jutott újabb földterülethez, a negyediek a farkasdi határ felől fekvő Buffa és a Sókszelőce felöli Báb határrészeken kaptak földterületet. A két világháború közötti időszakban a mezőgazdasági termelés biztosította a fő megélhetést. A harmincas évek elején Farkasdon és Negyeden a családok 50 %-a volt őstermelő, 40 %-a mezőgazdasági munkás és a 10 %-a iparos és kereskedő.1 (Bukovszky 2002, 113-114) A birtokfelaprózódások következtében a mezőgazdasági földtulajdonnal rendelkezők abszolút többségét a törpebirtokosok alkották. Az ugyancsak a harmincas évek elején készült felmérés jól tükrözi ezt: a 2 hektárig terjedő gazdaságok aránya 30 %, a 2-5 ha-ig terjedőké 40 %, 5-10 ha-ig terjedőké 20 %, a 10-28 ha-ig terjedőké 9 %, és a 29 ha-t meghaladó birtok aránya 1 % Farkasdon. (Bukovszky 2002, 114)

1938-ban Farkasd és Negyed község határa változatlan nagyságot mutatott, és ez napjainkig sem változott.2

A mezőgazdasági fejlődés legnagyobb fékezője a birtokfelaprózódás volt. Bár a házingatlanok öröklésénél szokásban volt az anyagi megváltás, a szántó és a legelők esetében ez szinte ismeretlen volt. A termelékenységet ugyanakkor hátráltatta, hogy a gazdák mezőgazdasági földterületei nem egy helyen, hanem felaprózva, a határ több részén terültek el. Az elmondottak ellenére néhány birtokos korszerű termelést folytatott, jelentős anyagi haszonnal. Ezzel magyarázható, hogy az első világháború utáni években már néhányan tudtak korszerű mezőgazdasági gépeket vásárolni. Negyeden ekkor három vaskerekű traktor és egy teherautó volt. Farkasdi adat szerint az 1930-as évek első harmadában összesen 10 traktor volt a gazdák tulajdonában. 3 (Bukovszky 2002, 114)

A farkasdi és negyedi határ birtokstruktúrájáról 1938-ból vannak adataink. Ezek az évi lejegyzések a birtokviszonyok tekintetében a következő képet mutatják. A korlátolt forgalmú földbirtokok közül a községi törvényhatósági földbirtokok nagysága Farkasdon 358 kh volt, ebből 58 kh volt a szántóföld. Negyeden ez 129 kh volt, amelyből 111 kh volt a szántóföld-és 18 kh az erdőterület. A közbirtokossági és volt úrbéres földbirtokok Farkasdon 286 kh tettek ki, amelyből 3 kh volt a szántóföld és 1 kh erdő volt. Negyeden közbirtokossági és úrbéres földbirtokok nem voltak. A római katolikus egyházi és iskolai földbirtok Farkasdon 101 kh-t tett ki, amelyből 82 kh volt a szántóföld. Negyeden a római katolikus egyházi és iskolai földbirtok 79 kh-jából 75 kh volt a szántófold. A farkasdi református egyházi és iskolai földbirtok 28 kh-t tett ki, amelyből 27 kh volt a szántóföld. A negyedi református egyházi és iskolai földbirtok 44 kh szántóföldből állt. (-1938, 246-247)

A szabad és korlátolt forgalmú földbirtokok száma összes, szántóföld-és erdőterület, valamint a cseh-szlovák földbirtokreform főeredményei szerint a két községben a birtokok nagysága tekintetében a következőképpen oszlik meg. Ekkor Farkasdon a 6909 kh nagyságú földterületen a birtokok száma 1599 volt, Negyeden pedig a 6258 kh nagyságú földterületen 1161 birtok működött.

A földterület tagolódása birtokméret szerint 1938-ban Farkasdon

(-1938,180-181)

A földterület tagolódása birtokméret szerint 1938-ban Negyeden

(-1938,180-181)

2. A parasztság rétegei és a parasztgazdaságok típusai

Farkasd és Negyed agrárnépességének mezőgazdasági termelése a 20. század első felében lényegében a különböző nagyságú parasztgazdaságokban folyt. Az egyes parasztgazdaságokat elsősorban a család termelői, fogyasztói és életközössége alkotta. Negyeden és Farkasdon nem voltak túlságosan népes családok. A jómódú református családokban általában csak egy-két, a többi családban pedig 5-6 gyermek volt. A családi gazdaságok működéséhez a szántóföld, a munkaeszközök, az iga- és a munkaerő elengedhetetlenek voltak. A gazdaságok alapját a saját tulajdonú, bérbevett vagy felesbe megdolgozott szántóföld képezte. A továbbiakban, a két községben a 20. század első felében működő parasztgazdaságok különböző szempontú jellemzését foglaljuk össze

a) A parasztság rétegei és a parasztgazdaságok típusai a birtokméret szerint

A két községben működő birtokok nagyság szerinti megoszlása alapján megállapíthatjuk, hogy a lakosság legnagyobb részét az apró, néhány száz öltől néhány ezer ölig terjedő földterületeken gazdálkodó családok alkották. A földnélküliek csoportjába tartozó családok helyzete nehéz volt. Az úrbéri földek hasznából nem részesültek, mert ezeket csak a legelők alkották, s a legeltetési jog földtulajdonhoz volt kötve. Megélhetésüket a helybeli nagygazdáknál és a nagybirtokokon napszámosként, szezonmunkásként, ül. részesaratóként tudták biztosítani. Többnyire Csallóközbe és Komárom környékére a nagybirtokokra mentek munkára.

A földdel rendelkező parasztcsaládok gazdaságának nagy rétegét az un. törpegazdaságok alkották. Ebbe a csoportba azokat a parasztgazdaságokat soroljuk, amelyekben csak nagyon kis földterületen (néhány száz öltől 5 kh-ig) gazdálkodtak. A birtokolt vagy bérbe, ül. felesbe vett szántóföldön kizárólag kertészeti veteményeket termesztettek, amelyeket a környező falvakban gabonára cseréltek vagy pénzért adtak el. A kisméretű gazdaságok további jelentős csoportját alkották azok a kisgazdaságok, melyekben 7-8, ül. 10-15 kh földön gazdálkodtak. Ezek is leginkább kertészkedéssel foglalkoztak. A kertészkedés leginkább a falu közelében található szántóföldeken történt és alapját a bőséges trágyázás adta meg. A termelést a család legidősebb férfitagja irányította, s őt megillette a gazda, feleségét pedig a gazdasszony megszólítás. A negyedi és a farkasdi gazdaságokra jellemző volt, hogy már 2000 öl nagyságú termőföldterület megművelésével be tudták szerezni a család ellátására a legszükségesebb dolgokat. Itt ugyanis intenzív termesztés folyt, vagyis minden szántóföldbe tavasztól őszig kétszer vetettek, ennek értelmében tehát egy éven belül egymás után két termést takarítottak be. A saját akkor lesz a világnak vége, mikor Negyeden és Farkasdon minden ember otthon lesz! A zöldségféléket elcserélték gabonára, és annyi pénzre is szert tettek, amiből kifizették az adót és a család számára megvették a legszükségesebb dolgokat. Tudták ugyanis, hogy 100 négyszögöl földön ideális esetben két zsák gabona termett meg, de hagymából ugyanazon a területen 10 zsák, amiért eladás vagy csere útján minimálisan 10 zsák, de jó gabonatermés esetén 20 zsák gabonára szert tudtak tenni. Dinnyeföldön is nagyobb haszon volt, mint ugyanakkora gabonaföldön. Azzal több munka is volt. Kapálni kellett, többet dolgoztak vele, de több is volt a haszon. Ezer négyszögöl nagyságú földön kb. 100 mázsa dinnye termett meg, és annak az ára vetekedett 200-300 mázsa búza árával. 4

A közepes nagyságú birtokon gazdálkodó középparasztgazdaságok rétege is számottevő csoportot alkotott. Ezek általában 20 kh-től nagyobb szántóföldterületet műveltek meg. Társadalmi szempontból jelentősen elkülönültek a törpe- és a kisbirtokosok rétegétől. A 20-30 kh földdel rendelkező gazdának urabácsi, a feleségének a nénike megszólítás járt ki. A gazdaságban az alapot 2 ló és 2-3 tehén jelentette. A középgazdák borjút és csikókat neveltek eladásra. Ezeket helyben vagy a közeli vásárokban Pereden, Vágsellyén, Gútán eladták. Ez a gazdaságban jó pénzforrást jelentett. S mivel a rendelkezésre álló földterület gabonatermesztéssel is meghozta a család éves szükségletét, ezért a középgazdák már a zöldséggel nem piacoztak, hanem a dinnyével együtt nagy mennyiségben adták el. A káposztát az 1939 óta napjainkig üzemelő negyedi savanyítóüzem is felvásárolta.5

A nagygazdák csoportjába csupán néhány olyan gazda tartozott, akik 70-100 kh-on, egy-két esetben 100 kh fölötti területen gazdálkodtak. A nagygazdák a gabona és a kukorica mellett szintén termesztettek nagy mennyiségben zöldségféléket (burgonyát, dinnyét, vöröshagymát, káposztát, stb.), amelyeket dereglyékkel, vonattal szállítottak a megrendelőkhöz.

Farkasd és Negyed parasztgazdaságait tehát a 20. század első felében a birtoknagyság szerint törpegazdaságokra, kisgazdaságokra, közepes gazdaságokra és nagygazdaságokra oszthatjuk. Ennek ellenére az itt élő embereknek az volt a tapasztalatuk, hogy a gazdaságok nyeresége nemcsak a földbirtok nagyságától függött, hanem a termelési módtól és a termesztett termények összetételétől is. Farkasdon és Negyeden az emberek úgy tartották, hogy aki tudott spekulálni, aki tudta magát igazítani, annak jobban ment. Volt olyan kisgazda, aki a 10 kh földön is olyan eredményekkel tudott gazdálkodni, mint a középgazda a 30 kh nagyságú szántóföldön.

b) A parasztgazdaságok térbeli elhelyezkedése

A 20. század első felében a farkasdi és negyedi gazdaságokat térbeli elhelyezésük szerint egy-két kivétellel a falusi gazdaságok alkották. A gazdaságokban a lakóház, a föld műveléséhez szükséges munkaerő, az igaerő és a munkaeszközök a falu intravilánjában összpontosultak, és onnan azokat szükség szerint vitték a tevékenység színhelyére, a megművelendő szántóföldre. Néhány részlegesen megosztott gazdaságot találunk Negyeden, ahol a Vág túlsó oldalán az extravilánból kb. ezer hektár szántóföld volt. 6 Ezeken a földterületeken álltak az un. Aklok, amelyek tulajdonképpen istállók voltak. Ezek hatalmas épületek lehettek, némelyikben 15-20 marha is telelt. Az istálló végéhez legtöbbször kocsiszín is tartozott. Az akoltelek szérűnek használt részén kazlak álltak. (Hofer 1959-60, 338) A két világháború közötti időszakban 10-12 istálló állt itt. Az istállók az egyes szántóföldek végében a Vág töltése mellett a gátőrház közelében voltak. Az istálló megléte a szántóföldi tulajdontól igen, de a birtok nagyságától nem függött. 7 Többnyire igavonó állatokat, lovat és növendékmarhát, csikót, borjút tartottak benne. Csak nagyon ritka esetben tartották ott a tehenet is, mivel akkor a tejet haza kellett hordani. Az aklokban tartott gazdasági állatokat istállótartással, takarmányozással nevelték és igavonásra, az ott levő szántóföldek megmunkálására használták. Ez koratavasszal jelentett nagy előnyt, amikor a Vágon még nem lehetett átkelni, de a korai munkákat a földeken már el kellett kezdeni. „A kinttartózkodás kritikus, szinte drámai időszaka akkor következett be, amikor zaj ment a Vágón." (Hofer 1959-60, 339) Ilyenkor hosszabb időre, több napra, vagy hétre az istállókban kényszerültek tartózkodni. Tartalékélelmet vittek magukkal, megbontották az aklok mellett tartott krumplisvermeket, vagy esetleg átmentek élelemért a szomszédos Szímőre. (Hofer 1959-60, 339)

A Vágón a két komp állandóan közlekedett, s legáltalánosabb az volt, hogy hajnalonta átmentek megetetni az állatokat és utána a földeken dolgoztak. Néhány esetben az egyes parasztgazdaságokból az öregebb családtag az év folyamán hosszabban is ott lakott, ilyenkor az otthoniak hordtak át neki enni. A 19. század végéig az aklok szerepe a gazdálkodásban sajátos volt. Az állattartásban az akol és a lakóudvar kiegészítette egymást. „Az akolnál voltak az igázott ökrök, kocsizott lovak, tehát a munkához, fuvarozáshoz szükséges jószág. A kocsinak s a gazdasági szerszámoknak is az akolnál volt a helye. Ha a falu felöli oldalon dolgoztak is, reggel az akoltól indultak a réven át. A legelő viszont a falu felöli oldalon volt, s a csordás a faluban türkölt reggelente kihajtósra. így a csordára járó fejőstehenek tavasztól őszig a faluban maradtak, s onnan jártak legelőre. A növendékjószág, heverő marha nyáron át kint volt a legelőn. Késő ősszel a gulyabeli, csordabeli marha is az akolhoz került. Valamennyi jószág itt telelt. Ennek megfelelően a gazda aklához takarította be - mindkét parttól - a takarmányt s a gabonát (hogy a szalma is az akolnál halmozódjon föl). A portán a csordára járó tehenek számára legtöbbször nem is épült istálló, csak egyszerűbb készületű nyári ól. " (Hofer 1959-60, 338) Korábbi adat szerint egy 1819-es hagyatéki összeírásban Negyeden a Vágón Túl határrészen található gazdaság részletes leírását találjuk, (lásd 39-43. old.)

Ennek a gazdálkodási formának a 20. század első felében már nem volt jelentősége az egész falu gazdálkodásmódja tekintetében.

Az aklok meglétét Negyed község határában a korabeli térképek segítségével csupán részlegesen tudjuk nyomon követni. A 18. század végéről ismert első katonai felmérés Farkasdról és Negyedről készült térképén Negyed község közelében a Vág jobb partján épületek nincsenek feltüntetve.

Egy másik, 1839-ben készült térképen viszont (a térkép a hátsó borítón látható) már több épületet látunk bejelölve. Ugyanazt az állapotot figyelhetjük meg a Negyed község kül- és belterületeit ábrázoló részletes térképeken is, amelyek 1860-ban készültek. (Nyitrai Állami Levéltár, Nyitra megyei fondja)

Negyed helység határának 1885-ben készült térképén az említett határrészen nem találunk lakóépületek bejelölését. (Nyitrai Állami Levéltár, Nyitra megyei fondja) Feltételezhetjük, hogy ekkor itt kisebb gazdasági épületek álltak, amelyet adatközlőink állítása is alátámaszt. Negyed község extravilánjának tagosításáról 1901-ben készült térképeken az érintett határrészeken hasonlóan semmilyen épület meglétét nem tudjuk nyomon követni. (Nyitrai Állami Levéltár, Nyitra megyei fondja) Az I. csehszlovák földreform idején (1922-1929) készült térképek csupán a földreform rendelkezései által érintett földterületeket rögzítették. A negyedi határ azon részét, ahol az istállók még a 20. század első harmadában álltak, a földreform intézkedései nem érintették.

Negyeden község extravilánjában a kanálisnál két tanya (a Berecz és a Kertész család tanyája) volt a főút két oldalán, amelyek még a második világháború után is léteztek. Egy-egy kisgazdaság volt ez, amely önellátó gazdálkodást folytatva leginkább gabonatermesztéssel foglalkozott.

Az első katonai felmérés Farkasáról és Negyedről készüli térképe (1782-1785)

Negyed helység határának 1860-ban Mész József hites mérnök állal készített térképe, Repr. Németh Tibor, 2005

A Farkasd és Negyed községek bel- és külterületeinek földrajzi neveit felsoroló tanulmányokban, illetve a hagyományos gazdálkodás egyes résztémáinak a részletes leírása során megtaláljuk az ott említett területek felhasználási módját, s ez egyben hozzájárul a helyi parasztgazdaságok térbeli szempontból való felosztásának megvilágításához is.

c) A parasztgazdaságok ingatlanai

A gazdaságok alapját elsősorban a saját tulajdonú szántóföld képezte, amely bérlettel is kiegészülhetett. A saját földbirtok megszerzése az adatközlők emlékezete szerint a utóbbi száz év folyamán szinte lehetetlen volt, vagy csak nagy erőfeszítések árán sikerülhetett, s akkor is ez egy-két évtizedig tarthatott. Ennek legfőbb oka egyrészt az volt, hogy a határban kevés volt a szántóföld, másrészt pedig a házasságot kötött gyermekek házasságkötésük után az önálló gazdaságuk megalapozásához a szüleik tulajdonában levő földből nem kaptak. A szülők életük végéig nem mondtak le a föld tulajdonáról, mert ez számukra létkérdés volt. Az idős, munkaképtelen gazda közös gazdaságban élt gyermekeivel és családjaikkal, akik csak az ő halála után birtokolhatták a földet. A fiatal házasoknak a gazdasági önállósodásra nem volt lehetőségük. Anyagi fedezet hiányában földvásárlásra nem gondolhattak. Szüleik gazdaságában dolgoztak a saját ellátásukért (ruházat, lábbeli, élelem) és bizonyos részért vagy juttatásért a kitermelt javakból. Mindemellett lehetőségük nyílt a szülők birtokán különvagyonukat gyarapítani azzal, hogy nevelhettek pl. borjút, amelynek eladásából saját pénzre tettek szert, vagy a szüleik munkaeszközeivel művelhettek bérelt földet. A két községben elterjedt volt a termőföld felesben való megművelése is. Néhány év szorgalmas munkájának eredményeként tudtak venni száz-kétszáz négyszögölnyi szántóföldet, amelyben zöldséget termesztettek. Mert mindennemű gazdálkodás célja a földvásárlás volt. Ha valaki egy darabka (100-200 négyszögöl) földet tudott venni, annak nagyon nagy becsülete volt. A fiatalok azonban az önálló gazdaságukat csak a szülők halála után, a földbirtok öröklésével tudták létrehozni. A szülők gazdaságát haláluk után igyekeztek egyezség szerint egyformán szétosztani. 8 A 20. század elejétől szántóföldet a fiú- és a lánygyermek egyaránt örökölt, a gazdasági eszközöket a családon belül egyformán elosztották, valamint megváltották.

A saját tulajdonú lakóház nem volt alapfeltétel az önálló gazdaságok működéséhez. A szülőktől termelés és fogyasztás szempontjából különvált házas gyermekek mindvégig a szülői ház egy részében laktak, s volt család, ahol a szülőkkel együtt több házas gyermekük a családjával egy házban lakott. A meglevő szülői házat csak ritkán bővítették, inkább a rendelkezésre álló lakóteret maguk között igyekeztek elosztani. Néhány esetben a szülői ház portáján kaptak engedélyt lakóhelyiség építésére. Ilyetén egy udvarban 4-5 család is élt. Lakóház építéséhez telket a községekben nem lehetett venni. Ez csupán olyan helyen volt lehetséges, ahol gyermektelen idős házaspár a lakóházból közvetlen örökös nélkül kihalt. Mindkét településen nagyon jó minőségű földterületek voltak, amelyekre nem építkeztek, hanem minden talpalatnyi földet megműveltek. Farkasdon az első földreform idején a Károlyi család birtokából mértek ki kisebb telkeket lakóházak építésére. Ennek keretében 153 család kapott jutányos áron 300-400 négyszögöles házhelyet. (Bukovszky 2002, 113) Negyeden 1920-ban, majd 1940-ben valósult meg parcellázás, amely némileg feloldotta a falu belterületének zsúfoltságát. (Hofer 1959-60, 340). Az 1930-as években Pálfalva, Falualja, Pétervetés részeken épült fel egy-egy ház, amelyek előjelezték egy-egy új utca kialakulását.

A 19. század közepén épült hosszú ház, Farkasd, a SzTA Etnológiai Intézetének fotótára, 74242, Ludovit Neufeld, 1971

d) A parasztgazdaságok egyéb termelő- és munkaeszközei

A gazdálkodó parasztság kezén levő termelőeszközök közül a szántóföldön kívül az igaerőnek kiemelkedő szerepe volt. Igaállatként a legkedveltebb fajta a nóniuszféle keverékló volt, majd a 20. század második negyedétől megjelent a lipicai fajta. A lovat igaerőnek a föld megművelésére és áruszállításra már a kisgazdaságokban is használták. Gyakori volt az egyes fogat, de aki már 5-10 kh-on gazdálkodott, igyekezett két lovat tartani. Fogatnak gyakran használtak nyugati fajta ökröket is. Kettes fogatba fogták be őket, s ahol a két ló nem bírt menni, ott az ökrök a munkával velebírtak. Mivel a közutak kövesek voltak, így megpatkolták az ökröket, hogy ne kopjon el a patájuk. Az ökrök igába fogása az 1950-es évekig megmaradt.

Általános volt, hogy már a törpeparasztgazdaságokban rendelkeztek a legalapvetőbb gazdasági eszközökkel: ekével, taligával, esetleg vesszőből font boronával és fogassal. Az 1900-as évek elején még félfaekével szántottak. A 10-15 kh-on gazdálkodó parasztgazdaságok már jobban el voltak látva munkaeszközökkel. A favázas ekét az 1920-3 0-as években vasekére (Becker-eke) tudták cserélni, a föld lazítására szolgáló zsarabbal is rendelkeztek. A nagyobb gazdáknál a 40-es évek elején megjelentek a kettesekék.

A 20. század elején még mindent kézzel vetettek. A vetőgépek az 1920-as évek elején jelentek meg, de a kézi vetést még az 50-es évekig sem szorították ki teljesen. A rozsot, mivel keveset termesztettek belőle, inkább kézzel vetették. A kis földdarabokat, a laposokat, a vízmosta területeket kézzel szórták be. A sáros, vizes őszökön is a kézi vetést választották. Kézzel vetettek az egylovas gazdák, mivel egy ló nem bírta elhúzni a kölcsönkért vetőgépet. Máskor ketten-hárman összefogva vetettek a kölcsönkért vetőgéppel, amiért leginkább munkával fizettek. A nagygazdáknak saját vetőgépeik voltak, a közepes és kisebb gazdák közösen, öten-hatan összefogva vették meg a vetőgépet. 9 A közepes gazdaságokban az általános munkaeszközkészlet több helyen kibővült a dobrostával, amelyet gyakran egymásnak kölcsönöztek. A 20. század első felében mindkét községben a nagygazdák cséplőgéppel is rendelkeztek.

A paraszti gazdaságban a szállítási eszközök sem hiányoztak. Akinek egy-két lova volt, az igyekezett kocsit is venni, télen pedig nem túl gyakran a szánt is használták. Elsősorban trágyahordáskor fogták be a lovakat szánba, s télen a lovat megjáratták vele, ha nem is volt más munka.10 Negyeden különösen szép kocsikat készítettek a helybeli bognárok és kovácsok. Könnyű zápos kocsik voltak ezek. Ha a szállítmány kívánta, a zápok közé vékony deszkákat helyeztek, a két végébe pedig saroglyát és súbert tettek. Farkasdon is a kocsikat helybeli mesteremberek készítették. A szekereket leginkább áruszállításra használták. A közelebbi helyekre gyalog jártak. Kivételes alkalmakkor (jeles ünnepek, kézfogó, lakodalom, sorozás, stb.) személyszállításra is befogtak a kocsiba. Ilyenkor vesszőből font ülést helyeztek bele. A 20. század első felében kerékpár a két községben kevés volt, 1920-as években falunként egy-kettő, 1945-ig talán, ha volt 5-10 darab.

Cséplés a Csiffáry család udvarán 1947-ben, Farkasd, a Galántai Honismereti Múzeum Fotótára, 14008, Repr. Németh Tibor, 1995

e) A parasztgazdaságok önellátása, beszerzési tevékenysége és árutermelése

A parasztgazdaságokban dolgozó családok önellátásának alapfeltétele elsősorban a szántóföld volt. Farkasdon és Negyeden úgy vélekedtek, hogy 6-10 hold föld és 2 igavonó már biztosította egy közepes nagyságú család megélhetését. A valóságban azonban a család eltartásához szükséges szántóföld nagyságát nem a családtagok számának egyenes arányában határozták meg, hanem az adott szántóföldterület minél intenzívebb kihasználásával növelték az önellátáshoz szükséges jövedelmet. Ez elsősorban a törpe- és kisgazdaságokra volt érvényes, ahol a megtermelt zöldséget a szükséges gabona- és más terménymennyiségre cserélték. A közepes és nagyobb méretű gazdaságokban már maguk termelték meg a család fenntartására a gabonaszükségletet, és más terményeket, ül. a felesleget el is adták. A gazdaságban kitermelt javakból az állatállomány eltartására csak kisebb részt fordítottak. Az állatokra nem sokat költöttek, csak szelíden etették őket. A szükséges szénát Gután vették meg, és a töltéseken szintén tudtak szénát kaszálni. A disznó- és a lótartás igényelt továbbá még valamennyi takarmányt.

Jómódú gazda és felesége 1912-ben, Farkasa, a Galántai Honismereti Múzeum Fotótára, 14005, Repr. Németh Tibor, 1995

Közepes gazda családja munkaruhában az aratás idején 1920-ban, Farkasd, a Galáníai Honismereti Múzeum Fotótára, 19173, Repr. Németh Tibor, 2002

Regrúíák 1918-ban, Negyed, a Galántai Honismereti Múzeum Fotótára, 19161/a, Repr. Németh Tibor, 2002

A család ruházatának mértéke és színvonala elsősorban attól a pénzmennyiségtől függött, amely a termelés, az adó és a táplálék biztosítását követően még rendelkezésre állt. Mindkét községben a 20. század első felében intenzíven foglalkoztak a kender termesztésével és feldolgozásával. A kenderfeldolgozás legnehezebb műveleteit, a kender törését, tilólását és fésülését Farkasdon és Negyeden is szezonra Csitárról és más Nyitra vidéki községből ideérkező asszonyok végezték. A kenderfonalat a helyi takácsmesterek szőtték meg. A kendervászon felhasználása a ruházaton belül a gyermek és női viseletben a pentű (alsószoknya), a férfi viseletben a vászongatya anyagaként jelent meg és ilyetén használata az 1930-as évekig általános volt. Ruhaneműt csak korlátozott mennyiségben vásároltak. Munkaruhát házivászonból varrtak, ill. varrattak, esetleg készen is vettek. A további szükséges ruhaneműt a vásárokban megvásárolt szövetekből rendelésre a helyi női és férfiszabók varrták meg. Az ünneplő ruhát nem váltogatták gyakran. Nem volt ritkaság, hogy a fiatal férfi ugyanabban a ruhában állt az esküvő alkalmával az oltár előtt, amit évente egy-két alkalommal felvett, s amiben életét leélve halálában el is temették. A ruházat formáját tekintve korán a polgári viselet jegyeit mutatta. A nők egy, esetleg ünnepi alkalmakkor 2 alsószoknyát viseltek. A női viselet tartozékaként az alsónadrág az 1. világháború után jelent meg, ezt kötött bugyogónak nevezték. A nők felsőtestét takaró blúz volt a kaca, amely általában a szoknyával megegyező anyagból készült. Zsinórozással, tűzéssel, díszes szegélyekkel, csipkével, sima vagy mintás szaténszalaggal, gombokkal díszítették. Elöl egyenes vonalú, hátul derékban szabott volt és a csípő fölé ért. A felsőszoknyán kötényt viseltek. A viselet kiegészítője volt a patentharisnya. A nők köznapokon csizmát hordtak, ünnepen sarkas egészcipőt, majd az 1930-as években tért hódított a félcipő is. A nők hajukat copfba fonva a tarkón kontyba tűzve hordták, a lányok a hosszú hajviseletüket az 1940-es évektől vágatták rövidre. A legények csizmanadrágot, hozzá csizmát hordtak. Bakancsa csak a szegény embernek volt, akinek nem jutott csizmára. Nyáron bőrből készült belépő papucsot viseltek, amelyet a helybeli suszterok készítettek. (Danter 2002, 187-219).

A farkasdi és negyedi parasztgazdaságok önellátás, beszerzés és árutermelés szempontjából a 20. század első felében erősen kötődtek a piachoz. A szántóföldek minél intenzívebb kihasználása és a kertészkedő gazdálkodás itt több évszázados múltra tekint vissza.

Menyasszony és vőlegény 1923-ban, Farkasd. GHM E-8554, a Galántai Honismereti Múzeum Fotótára, 19193, Repr. Németh Tibor, 2002

f) A parasztgazdaságok típusai a munkaerő felhasználása szerint

Az egyes parasztgazdaságokat a munkaerő eredete és felhasználása alapján és aszerint, hogy a családtagok milyen módon közreműködtek a gazdaságokban, a következő típusokra oszthatjuk.

A családi gazdaságok nagy többsége tiszta törzscsaládi gazdaságként működött. Itt a gazdaság alapját képező termelési eszközök a szülők tulajdonában voltak, a gazdaság pedig az egész család, a szülők idős korában pedig a házas gyermekek és azok családjuk tevékenységére épült. A törzscsaládi gazdaságban a szükséges munkaerőt maguk a családtagok biztosították. A 10-20 kh földet még maga a család önerőből, esetleg rokoni és szomszédi segítséggel és visszasegítéssel, be tudta dolgozni. Az általuk kitermelt értékeken belül minden a szülők tulajdonában maradt, a többi közreműködő családtag csak a saját fogyasztásáért dolgozott. A munkaerő elvesztése veszélyt jelentett volna a gazdaság rendes menetére, ezért a család egybe maradt és közösen gazdálkodtak. A gazda irányította a munkát, a fiúgyermekek a gazdaságban dolgoztak. A háztartásban a gazdasszony szabta meg a munka sorrendjét, a lány és a menyecske segített neki a női munkák elvégzésében. Ló- és a szarvasmarhatartás a férfiak, a baromfi- és disznótartás az asszonyok dolga volt. Ha az apa nagyon öreg volt, akkor a vezetést a legidősebb fiú vette át, vagy megegyeztek, és közösen dolgoztak. Más esetben a gyerekek egymás között elosztották a földeket használatra, de amíg meg nem halt a szülő, addig nem örökölhettek. Ilyen esetben tehát csak a szülők halála után a föld megöröklésével tudtak a gyakran akkor már 50-60 éves gyermekek gazdaságilag önállósulni.

A közepes gazdaságok működéséhez szükség volt a külső munkaerő bevonására, itt egész évben egy szolgát tartottak és általában volt egy aratópár is. A szolga egész évben munkaerő volt a gazdaságban, szállásért, ellátásért, kevés havi fizetésért dolgozott.12 Ha a család bevétele megengedte, akkor a gazdasszony mellé a háztartásba cselédlányt fogadtak.

A nagygazdaságban legalább két szolga és két aratópár dolgozott. Egy pár arató részesként fizetségül a termés egy 10-dét, azaz kb. 8-10 mázsa gabonát kapott, amely a család évi szükségletét szűkösen fedezte. Az arató pedig a maga részéből a marokszedőnek, ha idegen családból volt, 2-2,5 mázsa gabonát adott. A nagygazdaságokban napszámosokat, cselédeket és idénymunkásokat is alkalmaztak.13 A munkaigényesebb terményeket a nagygazdák felesbe vagy haszonbérbe adták ki megművelésre.

A részben törzscsaládi gazdaságnál a kitermelt értékeken belül a felhalmozódási alapból bizonyos részt (a termény egy részét, kisborjút, stb.) kaptak a közreműködő családtagok, tehát a közös gazdálkodás mellett különvagyonra is szert tettek. Az ilyen családi gazdaságok száma nem volt túlsúlyban. Az, hogy a családban közösen kitermelt javakból a házas gyermek külön vagyonként mit kapott, elsősorban az apa döntésétől függött. A kisebb paraszti gazdaságok nem termeltek jelentősebb fölösleget, többnyire mindent vagy a nagy részét felélték. A zöldségből nyert pénzt a háztartás kiadásaira fordították, s ha sikerült nagyobb pénzösszegre szert tenni (pl. csikó, borjú, szarvasmarha eladása), akkor is az első helyen a földvásárlás volt.

A 20. század első felében a kiscsaládi gazdaságokból elenyészően kevés volt. Csak a nagyon élelmes ember kezdett külön gazdálkodni. Azokban a családokban, ahol a szülők korán meghaltak, a házas gyermek fiatalon megalapozhatta gazdálkodását, mert öröklés útján kezdőtőkéhez, gazdasági felszereléshez jutott. Más esetben a részben törzscsalád gazdálkodási formája segítette elő a kiscsaládi gazdaság létrejöttét. Az a fiatal, aki a gazdaságát úgy indította, hogy elsőként lovat vett magának, szántóföldet vállalt felibe vagy bérbe, a szülő beleegyezésével a kezdeti időkben használhatta a szülő munkaeszközeit. Ha a fiatal család egy kis földet tudott venni, akkor a szülő a szükséges igaerőt a rendelkezésére bocsátotta. Az ilyen szülői támogatás mellett is 10-20 évig tartott egy önálló parasztgazdaság kiépítése. A önálló kiscsaládi gazdaságok nem törekedtek saját lakóház birtoklására. Általános volt, hogy ilyen esetben is az önállóan gazdálkodó fiatal család a szülői házban élt. Egy szobában két család is lakott, közösen használták a konyhát és a gazdasági épületeket is.14 A kisgazda réteg haszna a gazdálkodásból nem, vagy csak több évtizedes erőteljes munka után fedezte egy új lakóház építését. A jó szántóföld birtoklása iránti vágy sokkal nagyobb volt, mint az önálló lakóház, porta kiépítése. A gazdasági épületek modernizálása is csak az 1930-as években jelent meg, leginkább a közepes nagyságú gazdaságokban.

A 19. század 2. felében épült lakóház deszkaoromzala. Farkasd, a SzTA Etnológiai Intézetének fotótára, 74208, Ludovít Neufeld, 1971

Lakóház a 19. század végéről, Negyed, Danler Izabella, 2001

g) A parasztgazdaságok típusai a termelési ágazatok és termelési módok szerint

Farkasd és Negyed önálló parasztgazdaságaiban a 20. század első felében a termelési ágazat és termelési mód alapján egyértelműen a földművelés volt túlsúlyban. A lakosság nagyobb részt a növénytermesztésből, vagyis gabona- és zöldségtermesztésből élt. Ha a két község határának nagyságát vesszük szemügyre, megállapíthatjuk, hogy a földművelésen belül a gabonatermesztés csaknem a határ két harmadán, a zöldségtermesztés pedig a többi, a faluhoz közelebb fekvő szántóföldterületeken folyt. A nagygazdáknál a gabonaneműek, a kapások és a szántóföldi takarmánynövények termesztése volt a legfontosabb. A közepes nagyságú gazdaságokban nőtt a zöldségtermesztés jelentősége, csaknem megközelítette, sőt túl is szárnyalta az előbbi ágazatét. A kisgazdák megélhetését viszont inkább a zöldségtermesztés és az árucsere tudta biztosítani. Egy 35-40 kh szántófölddel rendelkező nagygazda a következő arányban termesztette az egyes növényeket: 20 kh földbe búzát, 8-10 kh-on árpát, 10 kh-on kukoricát, valamint egy kevés rozsot és takarmánynövényeket vetett. A 10-15 holdas közepes gazda 2 kh földbe búzát, 2 kh-ba árpát, fél kh-ba zabot, 3 kh-ba kukoricát, 0,5-1 kh-ba krumplit, 1 kh-ba lóherét, 0,5 holdba muhart, és egy kevés rozsot tett. A kisgazda 2 kh búzát, 2 kh árpát és 2 kh kukoricát vetett a saját földjébe, amihez még 2 holdat vett haszonbérbe. Az árendás föld felébe korai krumplit ültetett eladásra, a másik felében pedig káposztát és hagymát termesztett.15

Ezekben a gazdaságokban az állattartás, amely a gazdálkodásban a kisebb részt alkotta, elsősorban a növénytermesztés kiszolgálására szükséges igaerőtartás (ló, szarvasmarha) formájában mutatkozott meg, valamint a lakosság élelemszükségletét kívánta kielégíteni. A tehenet a család tej szükségletére, a sertést és a baromfit a hús végett tartották. Eladásra ritkán neveltek sertést, anyadisznót is csak elvétve tartottak. Malacot leginkább a közeli nagygazdaságokban (Pikó, Zsófia major) vettek. Nem volt döntően elterjedt a növendékállatok hizlalásra és eladásra való vásárlása és tartása sem. Néhány élelmes gazda próbálkozott ezzel olyankor, ha nagyobb befektetést tervezett a családi gazdaságban, s így egyszerre nagyobb összegű pénzhez tudott jutni. A szarvasmarhatartás jó haszonnal járt. A borjút kimiskárolták, majd az egy-másfél éves tinót járomba fogták és egész évben a földek megművelésében hasznosították. A takarmányozás mellett, amely nem volt igényes, napközben a határban az utak mentén legeltették. Négyéves korára elérte a 7-8 mázsát és jó pénzért eladták. A közepes gazdaságokban elterjedt volt a lótartás. A szép lovakat besorozták, vagyis a katonaság vásárolta fel őket.

A farkasdi és negyedi gazdálkodás jellegének meghatározásában szerepet játszik az árutermelés és az önellátás gazdaságokon belüli aránya. A különböző nagyságú parasztgazdaságokban az önellátásra való törekedés mellett rendkívül nagy szerepet játszott az árutermelés.

A kis földterületen gazdálkodó parasztgazdaságokra jellemző volt az árutermelő gazdálkodás, amelyben a nem jelentős állattartás mellett a földművelés kapott nagyobb szerepet, s ezen belül kizárólag zöldségtermesztéssel foglalkoztak. Az árutermelés kizárólagos célja a család mininális megélhetésének biztosítása volt. A kisparaszti gazdaságok másik nagy csoportját azok az árutermelő-önellátó gazdaságok alkották, amelyekben az állattartás mellett a földművelés volt túlsúlyban, s ezen belül a piacra termesztett zöldség mellett párhuzamosan búza, árpa és kukorica termesztésével is foglalkoztak. Ez a termelési mód a nagycsaládokban élő gazdaságok létét biztosította. Árutermelő-önellátó parasztgazdaság következő csoportjába sorolhatjuk azokat a termelési egységeket, amelyekben az állattartás mellett a földművelés volt túlsúlyban, s ezen belül a termények skálája nagyon gazdag volt: búzát, árpát, zabot, kukoricát, krumplit, takarmánynövényeket, zöldséget, dinnyét termesztettek. Ebbe a csoportba a középparaszti gazdaságok tartoztak, akik áruikat értékesítve szert tudtak tenni némi feleslegre, amelyet földvásárlásra, az 1930-as években munkaeszközeik modernebb típusra való lecserélésére használtak fel. Árutermelő-önellátó parasztgazdaságok csoportját azok a nagygazdaságok alkották, amelyek a jelentős állattartás mellett elsősorban földműveléssel foglalkoztak, s ezen belül is a rendelkezésükre álló szántóföld legnagyobb részén búza, árpa és kukorica termesztésével foglalkoztak. Emellett termesztettek burgonyát, dinnyét és zöldségféléket. Ezekben a gazdaságokban, mivel nagyobb jelentőségű volt az állattartás, ezért nagyobb mértékű volt a takarmánynövények (sűrűkóró, lucerna, muhar) termesztése is. A 20. század első felében, ezekben a gazdaságokban a megtermelt jövedelem jelentősebb részét a gazdaság nagyobbítására, újítására (gyári modern gazdasági munkaeszközök vásárlása, istálló építése) és bővítésére használták.

Az árutermelés, a pénzhasználat és a piac általánosságban rendkívül nagy szerepet játszott a farkasdi és a negyedi gazdaságokban. Ennek aránya az önellátásra való törekvéssel szemben a két községben különböző nagyságot mutatott. A két falu gazdasági életének fejlődésében rendkívül fontos volt az a tény, hogy zöldségtermesztéssel hasonló mértékben rajtuk kívül messze vidéken csak a közeli, de a Vág folyó bal partján fekvő Kamocsán foglalkoztak. Tehát, a kitermelt terményeiket már a közeli településeken értékesíteni tudták: a közeli piacokon olcsóbban, a távolabbiakon drágábban. Figyelembe kell vennünk azt továbbá, hogy az itt termesztett termények szerkezete néhány száz év alatt csak elenyészően keveset változott, s csupán az 1950-es években bekövetkezett szövetkezetesítéssel honosodott meg néhány további addig nem termesztett zöldségféle (paprika, paradicsom, karfiol, karalábé, uborka). Ekkor jelent meg a műtrágya nagymértékű használata is. A kollektív gazdálkodás terményszerkezete részben a több évszázados hagyományokra épült, így a két község gazdálkodására jellemző zöldségfélék termesztését a helyi gazdaságokban, kisebb-nagyobb mértékben máig megtaláljuk.

1.  SOKA-S. NÚ-F.i.sz.4451/1932

3. SOKA-S. NU-F. i. sz.4451/1932 Adm
4. Beké Éva szíves közlése, köszönet érte.
5. A káposztasavanyitóban a káposztát kezdetben kézihajtású, majd később villanymotoros káposztareszelő géppel szeletelték, és óriási hordókádakba savanyították. Egy-egy kádba egyszerre 10-15 vagon káposzta is belefért. A kádakat a helyi kádárok készítették.
   
6. A helyi elbeszélés szerint valamikor, még a török megszállás előtt Negyed község belterülete a Vágón túl volt. A törökök Érsekújvár felöli támadásai miatt a lakosság áthúzódott a folyó jobb partjára. Az idősebb adatközlők arra is emlékeznek, hogy amikor az 1930-as években Kortonán fordítottak valakinek szőlőt (a szőlőt 80-100 cm mély lyukakba ültették, miközben a földet megfordították), közvetlenül a föld felszíne alatt agyagedényeket találtak.
7. A parasztgazdaságok nagy részének itt volt földje, de istállója nem. Volt, akinek csak egy-két hold földje volt itt, egy lóval és egy tehénnel gazdálkodott, és mégis volt a Vág túlsó felén istállója. Volt ott nagygazdának, meg közép- és kisgazdának is istállója.
8. A 19. század 2. felében a lánygyermek nem örökölt egyforma nagyságú szántóföldet a fiúgyermekkel. Ha a lány férjhezment általában egy borjút, kelengyeládát kapott, jobb esetben 100-200 négyszögöl földet.
9. A modernnek számító gazdasági eszközöket helyben működő üzletekben tudták megvásárolni Negyeden és Farkasdon.
10. A két világháború közötti időszakban egy kocsi ára kb. 3000 korona volt.
11. A 20. század első felében Farkasdon felvásárlók működtek, akik ketreces kocsikkal járták a községeket, tyúkot, csibét, tojást vásároltak fel.
12. A szolga az 1938-1945 közötti időszakban 20 pengő fizetést kapott egy hónapra, ezen pl. egy pár csizmát, vagy munkaruhát tudott venni.
13. A napszámosnak a 2. világháború előtt 5 korona, az 1938-45-ös időszakban pedig egy pengő volt a fizetsége.
14. Ilyen esetben mindegyik gazdasszonynak külön tyúkjai voltak, amelyek egy padláson éjszakáztak. Reggel, mikor a tyúkokat kiengedték, megvizsgálták, hogy melyik tojós, aszerint szedték össze este a tojást.
15. Adatközlőink arra a kérdésre, hogy a gabona- vagy a zöldségtermesztést tartják-e fontosabbnak, érdekes és eltérő válaszokat adtak. Pl. "A gabonatermesztés értékesebb vót annyibú, hogy az tartotta el a embert. Abbú vót minden. A kenyér, amit a házná, vagy a pékné sütöttek, de még a píz is abbú, amit elattak. (Farkasd) Hát a gabona, hisz abbú ütünk! A zőccsígbű csak a píz gyütt. (Negyed) Pénzt csinálni jobban csak zöldségből lehetett, abból több összejött. (Negyed) Értékes veteményeket termesztettünk - zöldségféléket. Az volt itt a fő, az hozta a pénzt. A gabona csak mellékes volt. (Negyed) Hát persze, hogy a gabonafélék voltak afontosabbak. Ez abból is látszik, hogy a zöldséget a gazdák felibe attak ki termesztenyi, de a búzát minden gazda magának termelte, az vót a legbecsesebb." (Farkasd) Gudmon Ilona szíves közlése, ezúton mondunk köszönetet érte.