|
|
Trianon előtt Muravidék a Monarchia peremvidékének számított, és gazdasági fejletlenség jellemezte. Az első világháború és az azt követő forradalmi időszak gazdasági viszonyaival foglalkozó szakirodalom egyöntetűen a nagyarányú mozgósításban látja a két nyugati megye, Vas és Zala katasztrofális gazdasági helyzetének fő okát. Vas megyéből például az első világháború harctereit a férfi lakosság fele, 110-120 ezer katona járta meg. Legtöbbször nemcsak a munkaerőt vitték el, hanem az igaerőt is, így a lovak nagyobb részét a hadsereg vette igénybe. A mezőgazdasági termelés rohamos csökkenése miatt a közellátásban is óriási problémák keletkeztek, olyannyira, hogy 1916. januárjától be kellett vezetni a kenyér és liszt jegyre történő adagolását. A hiányzó munkaerőt a munkaidő meghosszabbításával (az üzemekben 10-ről 12 órára növelték) akarták pótolni. A munkaképességet mindezek mellett még a leromlott életkörülmények és az ezzel oly gyakran összefüggő és szaporodó betegségek, valamint a súlyosnak mondható orvos- és gyógyszerhiány is csökkentették. A növekvő földéhséget a háború befejezése után nem a földosztással kívánták mindenütt kielégíteni. Éppen ez utóbbinak, ti. a földkérdés megoldatlanságának és a fokozódó nyomornak volt nagy szerepe a forradalmi válság erősödésében még a magyar lakosság körében is, hogy az idegen ajkúakról ne is beszéljünk. Nemcsak a mezőgazdaságban, de az amúgy is kezdetleges, nehézségekkel küszködő iparban is minduntalan éreztetik hatásukat a háborút viselő (később vesztes) államnak a közerkölcsöket is kikezdő ellentmondásai, amelyek itt, a végeken még jobban kifejezésre jutottak. Az ipari üzemekben természetesen a növekvő anyaghiány okozott nagy gondokat. Az ipari és infrastrukturális fejletlenség miatt még két évtizeddel később sem sikerült olyan viszonyokat teremteni, amelyek a 90 százalékban a mezőgazdaságból élő népesség megélhetési gondjain valamicskét is enyhítettek volna.
E gazdasági nehézségek a csaknem 75 százalékban szlovén anyanyelvű lakosság körében is elégedetlenség és panasz forrásaivá váltak. Az országban uralkodó rendezetlen politikai viszonyok (forradalmi káosz) pedig ennek az elégedetlenségnek csakhamar politikai színezetet kölcsönöztek. Különösképpen felgyorsultak a folyamatok a Muravidéken is az 1918. novemberi eseményeket (a Felvidék, Erdély és Vajdaság megszállása) követően, de még inkább 1918. december 1., a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság kikiáltása után. A szlovén nemzetiségi kérdés megoldására több opció is számításba jöhetett volna. Az első és a szlovén (vend) nemzetiség által leginkább támogatott elképzelés természetesen a Magyarországtól való elszakadást szorgalmazta, a második az autonómia keretén belül próbálta megoldani a problémát (pl. a Jászi által javasolt Muraközi megye, vagy a Tkálec-féle független Mura Köztársaság), a harmadik a megyerendszeren belül, kulturális és nyelvi jogok bővítésével kívánta megtartani a status quo-t. Ez utóbbi azonban a dolgok előrehaladott állapota miatt lehetetlennek látszott. 1918. december 24-én horvát csapatok lépték át a Dráva alkotta demarkációs vonalat, és előbb Muraközt, majd három nappal később, átkelve a Murán, ellenállás nélkül foglalták el Muravidék központi településeit, nagyobb falvak. A terület azonban csak rövid ideig maradt a horvát megszállók kezén, hisz a megszállás tényéről hamarosan értesült a magyar hadügyminiszter, aki parancsot adott a terület mihamarabbi visszafoglalására. A feladat elvégzésére Pemeczki Jenő századost jelölték ki, akinek vezetésével január 3-án felszabadítják Muraszombatot, a járási székhelyet, a horvát csapatok pedig a vereségtől megfutamodva visszavonulnak a Murán túlra. Muravidék felszabadításában nagy szerepe van az ún. „vend századnak", amely nagy többségben önkéntes szlovén nemzetiségű parasztokból állt. A „muraszombati csata" néven ismert hadi-cselekedet pedig - a korabeli krónikás, Mikola Sándor szerint - olyan „nevezetes tény, melyhez hasonlót a világháborúban részt vett nemzetek egyikénél sem találunk". A muraszombati csata példa értékű lehetett volna a helytállást illetőleg olyan vidékeken, ahová a megszálló csapatok „kardcsapás nélkül vonultak be". Annál is inkább, hiszen ennek a csatának köszönhetően a párizsi békekonferencia 1919. május 12-i határozata értelmében Muravidéket Magyarországnak ítélik. Ugyancsak ennek a csatának tulajdonítja a szerző a jugoszlávoknak, illetve a szerb-horvát-szlovén államhoz tartozó szlovén politikusoknak e vidékkel kapcsolatos józanabb megnyilatkozásait. Zerjavnak, a szlovén kormány egyik tagjának véleményét idézve Jugoszláviának „nincs szüksége a vend vidékre, mert legjobb országhatár a Mura, amely ingoványos árterületeivel a vendvidéket teljesen elzárja Jugoszláviától". A jugoszlávok machinációi azonban folytatódtak, az újonnan alakult, az Antanttal szövetséges kis államok újabb és újabb deputációkat menesztettek Párizsba, újabb területi követeléseket támasztva Magyarországgal szemben, mígnem a Legfelsőbb Tanács, nem kis francia segítséggel, ezt a vidéket is Jugoszláviának ítélte. 1919. augusztus 12-én a jugoszláv csapatok talán utolsó akciójukként elfoglalják a Muravidéket. A második, immár végleges bevonulásukat úgy időzítve, hogy akkor kerüljön erre sor, amikor a proletárdiktatúra csekély számú őrségeit már felszámolták, az új hatalom fegyveres alakulatai pedig még nem érkeztek meg, tehát amikor a terület teljes mértékben fegyver nélkül volt. „Minden községben nagyobb számú katonai erők teljes hadi készültségben foglaltak állást - áll a korabeli krónikában -, a stratégiailag fontos helyeken lövészárkok és ágyúállások épültek, telefon- és távirdavonalat húzattak, mindenfelé katonai őrjáratok cirkáltak. Minden úgy történt, mint a harctereken, mintha a nagy és hatalmas Jugoszlávia harcban állana a maroknyi nép ellen."
A katonai megszállást természetesen olyan intézkedések követték, amelyek az új hatalom megszilárdítását szolgálták. A történelmi források említést tesznek azokról az atrocitásokról, amelyekkel a jugoszláv hatóságok az itteni szlovén és magyar lakosságot lojalitásra szerették volna bírni. Egy ilyen tömeges bebörtönzésekkel végződő incidensre akkor került sor, amikor 1921. szeptember 19-én és 20-án a Határmegállapító Bizottság látogatást tett Muravidéken. A hatóságok előzetes fenyegetése ellenére (helyszíni kivégzés, életfogytiglani illetve legjobb esetben 20 évi börtön azoknak, akik nyilatkozni mernek Magyarország mellett) a nép több helységben is kivonult a bizottságot hozó kocsisor elé, és éltette Magyarországot. Valóságos rémuralomról számol be a korabeli sajtó 1921. szeptember utolsó hetének eseményei kapcsán, amikor az emberek tömegesen hagyták el Muravidéket, Magyarországon találva menedéket. A magasfoki (Trdkovo) tiltakozó összejövetelről egyik önkéntes (prostovoljac) ekképpen számol be: „Amikor a bizottság már elmenőben volt, az összegyűltek elkezdték a magyar himnusz éneklését. Ezt már tovább nem szenvedhettük, hogy a szlovén földön nyilvánosan is elhangozhassák a magyar himnusz. Az első versszak után közéjük vágtunk és addig vertük őket, míg a többezer fős tömeget széjjel nem kergettük, elszedvén tőlük a magyar zászlóikat..." Hogy a hasonló jellegű megmozdulások ezzel még korántsem fejeződtek be, arról egy 1922-es esemény tanúskodik. Ekkor ugyanis a Vendvidék újoncai (közöttük természetesen magyarok is) nem a jugoszláv hadseregbe vonultak be, hanem átlopván magukat a határon, magyar csapattesteknél jelentkeztek. A szlovén lapok kb. 600 „katonai szökevényről" számolnak be, ami az itteni sorköteleseknek a nagy többségét tette ki ekkor.
De térjünk vissza a fejezet megjelölt tárgyához, a gazdasági helyzet elemzéséhez. A továbbiakban azt vizsgáljuk, hogy milyen lehetőségek adódtak a gazdasági fejlődésre az új politikai viszonyok között. „Ha azok, akik a Vendvidéket Jugoszláviához csatolták, csak egy pillantást vetettek volna a térképre, rá kellett volna jutniuk (értsd: döbbenniük -B. L.) arra, hogy a Vendvidék Jugoszláviában lehetetlen helyzetbe fog jutni" - áll a Slovenski Narod újságírójának, Dr. Ivan Zolgemek 1921. júniusi cikkében. Ezt a vidéket a későbbi délszláv államtól a Mura folyó, mint természeti (földrajzi) határ választotta el, amelyen még híd sem vezetett keresztül. Éppen ezért ellenezte az amerikai, az angol és a japán képviselő a Legfőbb Tanács ülésén, a Murára mint elválasztó határra hivatkozva, e terület Magyarországtól való elcsatolását. Az említett körülmények minden szorosabb gazdasági kapcsolatot kizártak a murántúli szlovén résszel, ilyenről addig sem lehetett beszélni. Az új határmeghúzással ezt a vidéket ténylegesen is elzárták a világtól, s ezen még a sebtében felállított, s már 1922. áprilisában átadott Verzej melletti híd sem változtatott sokat.
Az új szlovén hatalmi szervek legfőbb igyekezete arra irányult, hogy Magyarországgal mindenféle kapcsolatot megbénítson. Első lépésként megszüntették a vidék két vitálisnak mondható vasútját, a Muraszombatot Körmenddel összekötőt és a Lendva-Zalaegerszeg vonalat, gazdaságilag is elszigetelve ezt a vidéket a világtól.
A trianoni diktátummal a Mura és a Rába folyók között fekvő, alig 940 km nagyságú területnek az Sz. H. Sz. Királysághoz való csatolásával természetesen itt sem az etnikai határok meghúzására törekedtek elsősorban, hanem a többszörösen is vesztes magyar állam elleni bosszú minél fájdalmasabb kivitelezésére. Csak így történhetett, hogy az elcsatolt terület 169 községe közül 28-nak a lakossága szinte teljes egészében magyarokból állt. A korabeli feljegyzésekből az is kiderül, hogy a területre mind a szlovén, mind a horvát fél igényt tartott. Az előbbiek azért, mert ezen a vidéken - azóta már bizonyítottan - többségében szlovén nemzetiségű lakosság él, az utóbbiak pedig a felszabadítás jogán érveltek így. Később a belgrádi kormány ezt a vidéket Szlovéniához csatolta, a Határmegállapító Bizottságra azonban még évekig tartó egyezkedés munkája várt, az említett 28 magyar község (település) sorsát illetőleg. Az első, 1921. november 14-i, varasdi döntés értelmében - a lakosság nagyfokú tiltakozásának következményeként - a határsáv 3-4 kilométeres kiszélesítésével az említett magyar lakosságú falvak, továbbá 6, többségében szlovén falu Magyarországhoz való csatolásáról volt szó. Ezzel a javaslattal egyébként a Népszövetség 1922-es konferenciája is foglalkozott, melyen szó esett többek között az egész elfoglalt terület Magyarországhoz való visszacsatolásáról is, azzal az indokkal, hogy „a természeti és gazdasági viszonyok folytán ide tartozik, és mert a nép is ezt kívánja" (Mikola Sándor). Természetesen a délszláv állam küldöttségét ezekkel az érvekkel nem lehetett meggyőzni, s ismét nem kis francia segítséggel, az 1922. novemberében megtartott párizsi tanácskozáson elvetették az előbb említett javaslatot, szentesítve a Trianonban aláírt határozatot. A határkövek lerakása nem kevesebb, mint 2 évet vett igénybe, így a végső határmegállapításról szóló okmányt 1924. július 8-án írták alá Zágrábban, amellyel a Muravidék és a 28, határsávban húzódó magyar település sorsa is eldőlt.
Említettük már, hogy a vasútvonalak megszüntetésével Muravidékre a teljes gazdasági elszigeteltség kilátástalansága nehezült. „A Vendvidék körös-körül el van zárva a világtól" - írja a Pekmurski Glasnik (Murántúli Értesítő) 1922. évi számában. A Novine-ban (Újság), Klekl József cserföldi (CrenSovci) plébános (későbbi parlamenti képviselő, aki az autonómiára való törekvés vezéralakjának számított) lapjában már 1920. októberében elkeseredett hangú cikket jelentetett meg: „Ti minket gazdasági tekintetben minden oldalról körülzártatok, úgy, hogy meg sem tudunk mozdulni. Egy kis sarokba szorítottatok, amelyből egy lépést sem tehetünk." A Magyarországtól való elzárkózás természetesen a kisembert, a kétkezi, nincstelen paraszti munkaerő megélhetését tette lehetetlenné. E vidék megélhetési gondjait ugyanis már több, mint egy évszázada a Magyarországon munkabér formájában szerzett gabona oldotta meg. Különösen vonatkozott ez az ún. „hegyi vendekre", akik a mai Goricko (történelmi őrvidék) területéről tömegesen jártak mezőgazdasági munkálatokra Magyarország beljebb eső, termékenyebb részeire. A Magyarországra való munkába járás természetesen nem kedvezett a szlovénesítő politikának, amely a kezdetekben még nem a magyar, hanem sokkal inkább a szlovén lakosság ellen irányult, mert, mint az talán az előző fejtegetésekből kiderült, ennek többsége nem nagyon örült az elcsatolásnak. Először is óriási vámot vetettek ki a Magyarországon szolgált gabonára, a következő évben pedig a hatóságok megtagadták a határ átlépéséhez szükséges igazolványok kiadását minden kérelmezőtől. A szlovén lakosság teljes gazdasági elszigeteltségét a földreformmal próbálták feloldani. A grófi birtokokból természetesen csak a hazai, később pedig a tengermellékről idetelepített, az olasz fasizmus elől menekülő telepesek részesedhettek. A mezőgazdasági miniszter 1921- és 1922-ben kiadott rendelete alapján idegen nemzetiségű lakos termőföldre nem tarthat igényt. A Szabadság című radikális hetilap 1923. szeptemberi számának elkeseredett hangú cikkében olvashatjuk: „A maribori kerületi agrárhivatal a prekmurjei (muravidéki - B. L.) magyar nemzetiségű gazdáktól irgalom nélkül elveszi a grófi bérletföldeket" - jelenti be a cikkíró. Majd hosszú panaszáradattal érzékelteti a magyar kisebbség, elsősorban a földművesek helyzetét a békediktátum utáni időszakban, tiltakozván az igazságtalan megkülönböztetés ellen. „A magyar, ha nincs földje nem kap földet, a magyar az haljon éhen, a magyar az egye a keserűség kenyerét Jugoszláviában, a magyarnak nem jár kedvezmény, mint a többieknek, a magyar az csak adót fizessen... Kérjük és követeljük, hogy az agrárminisztérium az égbekiáltó jogtalanságot szüntesse meg, s ezáltal csillapítsa le a nép elkeseredését.(!)"
Az amúgy is feszült helyzetet még az is bonyolította, hogy az új földosztás időben egybeesett a tengermelléki „begunacok" megjelenésével és ezek letelepítésével a volt Esterházy-birtokon. Hat határmenti település kapott telepeseket, összesen 278 családot. Ezeknek a betelepítéseknek természetesen burkolt politikai célzata volt: a határmenti, ekkor még színmagyar települések elszlovénesítése.
A fordulat éveiben nemcsak a mezőgazdaságban, de az alighogy éledező iparban is nagy változások állottak be, természetesen negatív értelemben; ezekben a válságos években - előbb a fokozódó bizonytalanság, később pedig a nyersanyaghiány és a határok átjárhatatlansága miatt - a vidék iparát meghatározó zsidótőke és a zsidóság egy része külföldre távozott (főleg Magyarországra), mert az új államhatalom már a kezdetekkor sem ígért a zömében magyar zsidóság számára semmilyen perspektívát. Az itthon maradtak pedig mozgalmat szerveztek, hogy a területet csatolják vissza Magyarországhoz. A lendvai zsidóság vezetője ez ügyben dr. Brünner volt. „A legaktívabb politikai szerepet - írja Varga Sándor a lendvai zsidókról írott rövid történeti összefoglalójában - a lendvai zsidók közül 1921 és 1933 között dr. Strasser Ármin ügyvéd töltötte be. Többször (is) volt képviselőjelölt. Nemcsak a zsidók érdekeit képviselte, hanem síkra szállt az itt élő magyar nemzetiség politikai és gazdasági egyenjogúságáért is."
Ilyen körülmények között a kisebbség önszerveződése is szinte lehetetlennek bizonyult. Határozottan magyar jellegű, a magyar kisebbségi érdekeket képviselő mozgalom illetve párt nem is alakult a 20-as években, a 30-as években pedig a diktatórikus intézkedések miatt nem is alakulhatott. Rövid időre a Független Muravidéki Párt és a Muravidéki Kisgazda Párt vállalta, nem kis gazdasági érdekeltségtől is vezérelve, a kisebbségi magyarság problémáinak felszínre hozását, hangoztatását, ezt is csak a választások alkalmával. A dolgok legmélyét természetesen az itteni értelmiségben, jobban mondva annak hiányában kell látnunk. Göncz Lászlónak a két világháború közötti kisebbségi viszonyokat vizsgáló - élő szemtanúk véleménynyilvánításán alapuló dolgozatában is erre a hiányosságra hivatkoztak legtöbben. A muravidéki magyarságnak nem volt olyan szellemi vezére, akire felnézhetett volna. „Állításuk szerint, a magyarság (értsd: muravidéki - B. L.) akkor még bízott abban, hogy az igazságtalan diktátumot majd egy igazságos békeszerződés vagy egyezmény követi, ami lehetővé teszi ismét a Magyarországhoz való tartozást." Ebből kifolyólag nem alakult ki olyan védelmi mechanizmus, amelyet kisebbségpolitikának szoktunk nevezni, bár nagy szükség lett volna rá. Annál is inkább, mert az új állam politikájában már érvényesült az a nem titkolt szándék, mely szerint a kisebbségi kérdés megoldásának legrövidebb útja az asszimiláció. Ez a vidék még a meglévő kis számú értelmiségijét is elveszítette a 30-as években: a tisztségviselők, a tanítók és az egyéb szellemi foglalkoztatottak a fokozódó nyomás következtében máról holnapra munkahely nélkül maradtak, helyüket idegenek foglalták el, legtöbbször betelepedők illetve betelepítettek. Ez utóbbit azért kell hangsúlyozni, mert az új tanítói munkaerő nagy része nem önként jött, hanem nemegyszer kényszerből, Szlovénia belső területeiről, központi elhatározásból, e vidék ugyanis nem állott a fejlődés olyan fokán, hogy túlságosan vonzó lett volna az értelmiség számára. Voltak, akik büntetésüket töltötték itt.
A fenti helyzet illusztrálására álljon itt egy rövid idézet a Szabadságból: „50 tanító hiányzik a prekmurjei iskolában! A mi vérünkbeli tanítókat, kik itt születtek, itt nevelkedtek, kik megértik a mi szívünk minden dobbanását - ezeket elűzték, elvették tőlük a kenyeret, és új tanítókat küldtek ide, kik nem is nagyon szívesen jönnek... mert mindig bizonytalanságban élnek."
A húszas évek közepétől az asszimilációs politika az iskolaügyre is kiterjesztette hatását. Előbb a magyar tannyelvű iskolák helyzetét nehezítették meg - természetesen gazdasági okokra hivatkozva - a kötelezően betöltendő 30-as osztálylétszámmal, elérve ezzel, hogy a magyar iskolák tanulóinak többsége szlovénnek számítson. Ezt többféleképpen ösztönözték: például csak az juthatott földhöz, aki megtagadta nemzetiségét, ezzel gyermekei is természetszerűleg szlovénokká váltak.
A korabeli viszonyokra világít rá a cenzúra és az államvédelem ébersége és gyors intézkedése. Előbb a Szabadságot tiltják be még 1925-ben, alig három évfolyamnyi folyamatosnak mondható megjelenés után, majd a fokozódó nyomás következményeként a 30-as évek elején betiltanak minden magyar nyelvű lapot, tekintet nélkül, hogy erre rászolgált-e vagy sem. Könnyen el lehet képzelni, hogy milyen lehetett a magyar nyelv használati joga egy olyan környezetben, ahol még a szlovén nyelvjárás (vend) ellen is ádáz küzdelem folyt, ennek használatát még az egyházi szertartások esetében is tűzzel-vassal irtották. Az itteni magyar kisebbségi érdekeket a teljesnek mondható jogfosztottság korszakában néhány egyén és kisebb csoportosulás, egyesület ápolta. Ilyen volt a muraszombati polgármester, Hartner Nándor földbirtokos, akinek rendkívüli szervezőképessége és politikai érettsége előtt még a szlovén hatóságok is fejet hajtottak. Polgármestersége alatt a jellegtelen járási székhelyből pezsgő életű kisváros fejlődik ki a 40-es évekre. Lendván a II. világháború előestéjén szervezkedés indul meg a magyar értelmiségi körökben, amelyet hamar lelepleznek a hatalom emberei. A bírósági ítéletet azonban a német megszállás miatt már nem hajthatták végre.
E válságos korszak tárgyalásának lezárásaként elmondhatjuk, hogy a muravidéki magyar kisebbség a pártok zűrzavarában nem talált még megfelelő partnerre sem, bár legtöbbször a pártok próbáltak a magyar képviselők bevonásával, főleg a választásokkor „közeledni" hozzá, elsősorban szavazataik elnyerésére számítva. A szép ígéretek azonban a választások után gyorsan a feledés homályába merültek. Az egymást érő választások a 30-as években odáig fajultak, hogy a szavazók többsége távol tartotta magát a szavazástól, így a legtöbb esetben - ahogy a korabeli statisztikákból kiderül - a lakosság 50 százaléka sem vett részt ezeken. Ilyen állapotban találta a muravidéki magyar kisebbséget az 1941-es áprilisi felszabadulás.
Muravidékre április 6-án előbb a német csapatok vonultak be, akiket az itteni magyarok hűvös fogadtatásban részesítettek, és csak 10 nappal később, a magyar csapatok bevonulását ünnepelték kitörő örömmel. A 22 éves kisebbségi sorsból való megszabadulás kétségtelenül új reményeket ébresztett az itteni magyarságban. Egy kis időre látszólag helyreállt az egyensúlya, a közellátás terén is javultak a viszonyok, az öröm azonban nem tartott soká. Az történt ugyanis, hogy az itteni lakosságnak lassan rá kellett döbbennie, hogy nem ilyen felszabadítókat várt. A két világháború közötti „... szorongó és megfélemlített életformát csak alig-alig változtatta meg az ún. »felszabadulás« utáni néhány év" - írja Varga József a korszakra visszaemlékezve. Az elégedetlenség egyik forrása az volt, hogy a visszacsatolt területre óvatossági szempontból teljesen új „köztisztviselői és karhatalmi gárda került", akik nem voltak sokkal különbek jugoszláv (szlovén) elődeiknél. A Magyarország belsejéből idevezényelt tisztségviselők önkényes viselkedését még a legnagyobb hazafiak is megsokallták. A helyzetet az is súlyosbította, hogy a lakosság jelentős hányada frontszolgálatot teljesített, ez pedig tovább rontott a családok anyagi helyzetén. A háború befejező szakaszában lejátszódott sikertelen kiugrás, majd az ezt követő német megszállás még csak rontott a lakosság közérzetén. A legmegrázóbb visszaélést a lakosság bizalmával azonban kétségtelenül Szálasiék követték el, a szegényparaszti réteg földnélküliségét, illetve föld utáni sóvárgását célozva meg. E vidék háborús vesztesége nem marad el az országos átlagtól: mint ismeretes, a visszavonuló német csapatok a legszívósabban a zalai olajmezőket próbálták védeni, itt a civil lakosság köréből is nagyobb volt az ember-áldozat. A terület felszabadításában közreműködő jugoszláv partizáncsapatok részvétele pedig minden kétséget eloszlatott afelől, hogy a háború befejezése után hova fog tartozni Muravidék.
A II. világháború utáni gazdasági helyzet is nagy mértékben kihatott az általános társadalmi viszonyok alakulására és nagyban serkentette a ki- és elvándorlást. (Lásd: Demográfiai helyzetkép c. fejezet - B. L.) Az alapjában véve agrárjellegű vidék szövetkezetesítése is másképp játszódott le, mint a kelet-európai államokban, bár így sem kedvezett a nemzeti kisebbségnek. Tarján G. Gábor írja a lendvai népbizottság egy 1956-os rendeletéről, amellyel a közbirtokossági legelőket a lendvai szövetkezetre ruházták át: „Az érintettek 1959-ben kapták meg a végzéseket. Az elvétel a magyar lakosságú falvakban 1220 hektárt érintett." A másik, ennél is nagyobb problémát a 4-5 hektáros magángazdaságokban jelentkező munkaerő-felesleg illetve a perspektívátlanság jelentette. A háború befejezését követő időszakban a beszolgáltatások, majd a már említett szövetkezetesítés tovább gyengítette a lakosság gazdasági erejét. Probléma akadt később is elég. A magántermelők bekapcsolása a szövetkezeti növény- és állattenyésztésbe sem valósult meg a tervezett mértékben. A késve jött iparosítás a mezőgazdaságban jeletkező munkaerőfelesleget külföldi munkavállalásra ösztönözte. Kisebb volt azoknak a száma, akik Szlovénia ipari centrumaiban vállaltak munkát. Egy 1991-es statisztika szerint a csak mezőgazdaságból élők száma - az ipari és a még nagyobb számú vegyes gazdaságok mellett - Lendva község (járás) területén alig éri el a 400-at, ezek is nagy részben elöregedettek. A nemzetiségileg vegyesen lakott területen Muraszombat és Lendva kivételével később sem alapultak ipari létesítmények, így a falvak lakossága a legjobb esetben is ingázásra volt kényszerülve. Ez azonban még mindig jobb megoldásnak bizonyult, mint az elköltözés. A muraszombati község határmenti falvaiból a járási székhelyre való költözés egyértékű volt a rendkívül fejletlen infrastruktúra és a város elszlovénesedése miatt, a Szlovénia belsejébe való költözéssel.
Lényegesebb változást a muravidéki magyarság gazdasági helyzetében a rendszerváltás sem hozott. A tőke és a kölcsönök hiányánál is nagyobb probléma a vállalkozó kedv hiánya, mely további vegetálásra kárhoztatja az itteni magyar kisebbséget. Pedig a többségi nemzet és az anyaország támogatása mellett intézményrendszerének kiépítésénél jól jönne, ha a nemzeti kisebbség saját gazdasági erejére is támaszkodhatna.
|
|