|
|
Elöljáróban elmondhatjuk: ha Magyarországot a keleti blokk államai közül a „legvidámabb barakk" jelzővel illetjük, akkor kisebbségi viszonylatban a szlovéniai magyarság az, amelyre szintén ráillik ez az aposztróf. Jegyezzük meg azonban mindjárt, hogy ezek a meghatározások - bár nélkülöznek mindenféle tudományosságot - legtöbb esetben azonban mégsem tekinthetők légből kapott állításoknak. Tény azonban, hogy a háború utáni tragikus helyzetet lassan olyan viszonyok kezdték felváltani, amilyeneket más utódállamok magyar kisebbségei csak álmodhattak maguknak. De menjünk szépen sorjában.
A II. világháború után kezdődött minden elölről. A szlovéniai magyarságra pedig ugyanolyan sors várt, mint más utódállamokba került testvéreinek bármelyikére. A „bűnös nemzet" stigmájával megpecsételt kis népcsoport alig negyedszázaddal az első tragikus törés után ismét lefejeztetett. A Vörös Hadsereg ezt a területet a jugoszláv partizánhadsereg szövetségeseként szabadította fel, ezért már a háború befejezése előtt minden kétség eloszlott afelől, hogy a háború befejeztével hova fog tartozni. Az itteni magyarságra is, akár a többi utódállamban rekedt testvérére, légyen az a Felvidéken, Erdélyben, a Kárpátalján vagy éppen a Vajdaságban, nehéz hónapok, évek vártak. Olyanok, amelyekről sem a hivatalos történetírás, sem a politika a legutóbbi időkig nem beszélt. A teljes jogfosztottság időszakában a szlovéniai magyarságra is az atrocitások különböző módozatait alkalmazták a győztesek. Ezek közül is a legemlékezetesebb az 1945. júniusában végrehajtott tömeges deportálás, amikor szám szerint 558 magyart hurcoltak el a hrastoveci gyűjtőtáborba. Az internáltak 1/3-át tizenöt éven aluli gyerekek, 44 százalékát pedig nők tették ki. Jellemző továbbá a petesháziak esete is, akiket a falu határában található olajmezőre való hivatkozással, tűzvédelmi okokra hivatkozva űztek el otthonaikból. Mindez 1948 végén történt. Három nap állott a kitelepítettek rendelkezésére, hogy otthonaikat elhagyják, az ellenszegülőket a belügyi szervek emberei (UDBA) letartóztatták, és a lendvai börtönbe szállították. Az elűzött családok tagjai rokonoknál, ismerősöknél, vagy a szőlőhegyen, a pincékben húzódtak meg. A kőolajipari vállalat később minimális kárpótlást fizetett az okozott károkért.
A háborús bűnösök felett a rögtönítélő bíróság ítélkezett. Ezek száma azonban igen kevésre tehető. Ugyancsak emlékezetesek az 1947. májusában történt deportálások, amikor Lendva-vidék és a muraszombati község több falvából szállítottak el családokat minden ingóságukkal együtt Fedrengbe, Stari logba és Kocevje környékére, ahol csekély fizetés, élelmiszerjegy ellenében dolgoztak évekig. Meg kell említeni továbbá a különböző hazai gyűjtőtáborokat is, hivatalos nevükön átképző és átnevelő táborokat, amelyek közül a filóci (Filovci) volt a leghírhedtebb, ahol a partizánok kegyetlenkedésben legtöbbször még a Wehrmacht emberein is túltettek.
A deportálások, internálások a becslések szerint kb. 1000-1200 embert érintettek, tehát az összlakosság 10-13 százalékát. Egyes vélemények szerint számbeli egyezés mutatható ki a hrastoveci és a háború alatti sárvári, szlovén telepesek deportálására létesített internálótábor számaránya között. A különböző táborokban uralkodó embertelen viszonyokról jobbhíján csak szóbeli közlésből vannak ismereteink. A szemtanúk állításai szerint a fasiszta haláltáborok szintjén álltak kegyetlenségben. Az állati lét szintjére lökött deportáltak között a különféle fertőző betegségek fellépése miatt nagy volt az elhalálozottak száma. Ezek nagy része még mindig távoli temetőkben pihen, névtelen sírokba temetve.
De azok a fiatalok sem jártak jobban, akiket az ÓZNA kiszemelt, majd valamilyen bűncselekmény vádjával arra kényszerített, hogy Magyarországon titkos adatokhoz jussanak. Ezeket éjnek évadján „dobták át" a határon, teljesen felkészületlenül, s legtöbbjük az ÁVÓ börtöneiben kötött ki, ott raboskodott évekig, ha egyáltalán kikerült onnan. Az itthon maradottak pedig örültek, hogy békében hagyják őket. E korszakot valaki találóan „kuss-magyar" korszaknak nevezte egyszer.
Ilyen előzmények után talán nem kell csodálkozni azon, hogy valamirevaló önszerveződés csak az 50-es évek végén volt lehetséges. A deportálásokkal, frontszolgálattal és egyéb atrocitásokkal megritkított szlovéniai magyarságot olyan vérveszteség érte, amelyet évtizedek múlva sem volt képes kiheverni. A legtragikusabb talán az volt, hogy ez a terület ismét értelmiség nélkül maradt. A háború alatt betelepült magyar tisztségviselők, tanárok, akik között több kiváló íróember is akadt (pl. Horváth Sándor, Völgyesi József stb.), jobbnak látták a menekülést. A megtorlásoktól való félelem miatt néhány hazai tisztségviselő, tanár és jogász is elhagyta ezt a vidéket. Pontos adatok az .elmenekültekről nem állnak rendelkezésünkre, elég azonban a lendvai zsidóság példáját felhozni az arányok szemléltetésére, akik az itteni értelmiség java részét képezték. A statisztikai adatok szerint a lendvai magyar zsidóság Holocaust-vesztesége rendkívül nagy. A 220 internált közül a háború után mindössze 18 tért vissza szülőföldjére. Ezek közül is, a dachaui per és a hatóságok zaklatásai miatt, néhányan külföldre távoztak.
A legnagyobb kár azonban mégis a lelkekben történt: a trianoni döntést követő huzavona, mely majdnem fél évtizedig tartott, némi reménnyel azért mégiscsak kecsegtetett az itt élő lakosság körében arra, hogy a határmeghúzást a józan ész győzelme és az etnikai határok tiszteletbentartása fogja követni. De most a döbbenet erejével hatott a felismerés, hogy nincs szabadulás ebből az áldatlan sorsból. Két lehetőség adódott: élni a helyzet parancsának engedelmeskedve, vagy elmenni! Ezt azonban természetesen csak egyénileg lehetett átélni, hiszen, mint mondottuk, politikai szervezkedésről csak az 50-es évektől beszélhetünk.
Az 1948-as események, a Kominform határozat szerencsére nem járt újabb vérveszteséggel a muravidéki magyarok részéről, mint az a magyarországi nemzeti kisebbségek esetében történt. Talán még segítette is az önszerveződést az, hogy 1949 júniusában a négy nagyhatalom párizsi konferenciáján Vasinszkij bejelenti - aligha kétséges, hogy az 1948-as határozat utórezgéseként -, hogy országa nem támogatja többé a jugoszláv területi igényeket Ausztriával (Karintia) és Olaszországgal (Trieszt) szemben. Belgrád a magyarok (és más nemzeti kisebbségek) önszerveződését két szempontból is kénytelen volt engedélyezni. Egyrészt ez beleillett abba a jól kitervelt koncepcióba, mely azt az agyafúrt beállítást célozta meg, hogy a jugoszláviai magyarnak jobb sora van az idegen ország kötelékeiben, mint saját anyaországában. „Nálunk nem volt Recsk, vagy ahhoz hasonlók - írja Matuska Márton az 1948 utáni vajdasági magyar viszonyokat elemezve -, egyetlen mérce volt, ami szerint elbírálták, hogy valakit táborba vagy börtönbe zárjanak, az pedig a Titóhoz való hűség. Ezen az alapon likvidáltak és börtönbe is zártak, meg is sanyargattak, tekintet nélkül a nemzetiségére, minden jugoszláviait, hacsak a legkisebb árnyék is rávetődött, hogy nem Titó mellett áll, hanem esetleg Sztálin doktrínáját fogadja el." Másrészt az engedélyezett önszerveződés kézzelfogható bizonyítékul szolgált kifelé, igazolva a kisebbségi jogok gyakorlati megvalósulását. Ugyanilyen célzattal jelent meg a Vajdaságban 1944. karácsonyán a Magyar Szó című napilap, 1949-ben pedig az Újvidéki Rádió magyar nyelvű műsorral jelentkezett. Ezeknek a műsoroknak hatalmas tekintélye volt az anyaországban és más magyar nyelvterületeken is. Megjegyzem, hogy ebben az időszakban a különböző köztársaságokban autonóm törekvést nem engedélyezett a pártállam bürokratikus gépezete, így a Szlovén Népköztársaságban uralkodó helyzet és a kisebbségekkel való manipuláció is a belgrádi utasítást követte.
1949-ben a Horvátországi Magyarok Szövetségének analógiájára a Muravidéken is elkezdődött a magyarság szerveződése, amely kezdetben nagy nehézségekbe ütközött, még az úgynevezett „értelmiség" körében is nagy volt a bizalmatlanság és félelem, amelyet a közelmúlt friss élményei tápláltak, ezért igen nagy „politikai, meggyőző munkára volt szükség, falun-városon egyaránt", ahogy az egyik visszaemlékezésben olvassuk. Így alakult meg a muravidéki magyarság első kisebbségi szervezete a II. világháború után, a Magyar Közművelődési Bizottság, amelynek tervei között az anyanyelvi oktatás megszervezése, a művelődési élet fellendítése, új magyar állományú könyvtárak létrehozása, a kultúra céljait szolgáló helyiségek létesítése szerepelt elsősorban. Ebben a munkában a vezető szerep Vlaj Lajosra esett, az ő nevéhez fűződik a szlovéniai magyar kisebbség minden jelentősebb megmozdulása az 50-es években. Az 1950. júniusi, Lendyán megtartott kisebbségi konferencián előterjesztett és elfogadott ügyviteli szabályzatból kiderül, hogy a Bizottságnak az általános művelődéspolitikai szerepén kívül komoly politikai funkciót is szántak a központi szervek. Ezek között is első helyen a haladó szellemű kultúrmunka „támogatása, fejlesztése és vezetése" mellett a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság „forradalmi vívmányainak" ápolása és az összes népeivel való barátság és „szeretet" ébrentartása szerepelt. Továbbá a Szabályzat előirányozza a köztársasági, a járási Közművelődési Szövetséggel illetve Bizottsággal az állandó kapcsolatot, rendelkezik „az utasítások átvételéről", valamint a kapcsolatteremtésről az országban élő magyar kisebbség más hasonló fórumaival. Az említett közgyűlésen megválasztották azt a 11 tagú vezető testületet, melynek elnöke Vlaj Lajos, a titkára pedig Varga Sándor lett. Vlaj Lajos már a háború előtt is kapcsolatba került a szakszervezeti és baloldali mozgalmakkal, a háború alatt pedig ugyancsak baloldali nézeteiért a magyar hatóságok többször letartóztatták. 1941-ben Győrben és Pécsett raboskodik, 1944-ben megjárja a pesti és a nagykanizsai fegyházakat, ahonnan súlyos tüdőbaja miatt hamarosan elbocsátják. A háború befejezése után Misko Kranjec és Ferdo Godina írók és mozgalmi emberek segítségével Népfront-képviselő lesz, a szlovéniai magyarság első kinevezett képviselője. „Ahogy én visszaemlékezem rá, a társadalom is őtőle várta..., hogy a magyar nemzetiség sorában próbáljon kiépíteni egy olyan kört, amely politikai téren is, a nemzetiségi jogok, a nemzetiségi érdekek megvalósítása szempontjából képes lesz az elképzeléseket előre vinni" - emlékezik vissza Varga Sándor, aki Vlaj nyomdokain indult el ez idő tájt a nemzetiségi politika göröngyös útján.
A kínálkozó lehetőségeknek és a felcsillanó reményeknek az újabb központosítási törekvések szegték útját 1952-ben, amikor megszüntették a lendvai járást, s vele a nemzetiségi közművelődési bizottságot is. Az átszervezés Muraszombat székhellyel rendkívül kevezőtlen helyzetbe hozta a muravidéki magyarságot. Az egyesített muraszombati járásban teljesen figyelmen kívül maradt a magyar kisebbség helyzete, hiszen még a szlovén, járási közművelődési bizottságok sem alakulhattak meg. 1954-ben központi utasításra megalakult ugyan egy közös szlovén-magyar közművelődési egyesület, amelyben helyet kapott egy albizottság a nemzetiségi kulturális-művelődési tevékenység ösztönzésére, de hivatásos funkcionárius híján nem tudta betölteni a neki szánt szerepet. Csak az 50-es évek végén történt újabb kísérlet a közművelődési bizottság eredeti, tehát az 1949/50-es formában való újjászervezésére, de ezek a tervek is papíron maradtak.
Differenciáltabb és hathatósabb kisebbségvédelemről és nemzetiségi politikáról csak 1959-től, a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének Központi Bizottsága Végrehajtó Tanácsának gyűlését követően beszélhetünk, melyen a nemzeti kisebbségek problémái kerültek megvitatásra. Ezt a gyakorlatban olyan intézkedések követték, amelyek egy új nemzetiségpolitika alapjait képezhették. A kisebbségi oktatásügy, a tájékoztatás és a nemzeti kisebbségek sokoldalú fejlődését előirányzó egyéb tervek és elképzelések mellett határozatot hoztak arról, hogy az ún. vegyesen lakott területeken a szocialista szövetségen belül nemzetiségi bizottságokat kell alapítani. A '60-as évek elején ilyen előzmények után alakult meg előbb a muraszombati járásban a nemzetiségi bizottság, mely 1964-ben a járások megszüntetésével külön lendvai és muraszombati részre osztódott. A községi nemzetiségi bizottságok mellett a köztársaság területén élő magyar és olasz nemzeti kisebbségek integrálására köztársasági szintű bizottság is létrejött. Itt .került megvitatásra a nemzeti kisebbségeket érintő összes kérdés. A szlovén, magyar és olasz tagokból álló nemzetiségi bizottság községi, községközi és köztársasági szinten fontos szerepet töltött be a nemzetiségi politika, a nyelvi egyenjogúság, a kétnyelvű ügykezelés bevezetése, az anyanyelvi tájékoztatás megszervezése, a törvényhozás és az anyanemzettel való kapcsolatok kialakítása terén. Az első látványos eredmény a különböző politikai szervezetek kétnyelvű székhelytábláinak a megjelenése volt még 1962-ben, ezt hamarosan a kétnyelvű helységnévtáblák követték, de jelentős előrelépés tapasztalható a tájékoztatás és az anyanemzettel való kapcsolat terén is az évtized végén, a Hosszúfa-lu-Rédics kishatárforgalmi határátkelő megnyitásával. Hasonlóképpen a törvényhozás terén is jelentős eredmények születtek. A Szlovén Szocialista Köztársaság 1974-ben elfogadott új alkotmányának előkészítő időszakában a nemzetiségi bizottságok aktívan működtek közre, azt is mondhatnánk, hogy kívánságaik meghallgatása alapján készült el az az alkotmány, amely hosszú évekig (évtizedekig?!) Európa legdemokratikusabb, kisebbségi jogok tekintetében az európai átlagon felüli jogokat szavatoló alkotmányának a hírében állt. Ugyanakkor pedig a különböző köztársaságok és a két autonóm tartomány önállósodása tekintetében is engedményekre kényszerült a centralista pártállam.
A szlovéniai magyarság önszerveződése szempontjából tehát az 1974-ben elfogadott új Alkotmány a lehetőségek bővülését jelentette. Ennek már az 1. szakasza a Szlovén Szocialista Köztársaságot mint államot, a szlovén nép és a vele együtt élő magyar és olasz nemzeti kisebbség demokratikus közösségeként határozza meg. E fontos alapelven kívül az alkotmány 250. és 251. szakasza foglalkozik részletesebben az olasz és a magyar nemzetiség jogaival, illetve különjogaival.
A 250. szakasz a nyelvi egyenjogúság, az anyanyelv és a nemzeti szimbólumok szabad használata mellett kötelezettséget vállal az oktatás és a nevelés, a sajtó és egyéb nemzetiségi tájékoztatási eszközök és a művelődési tevékenység sokoldalú fejlesztése mellett az anyaországgal való kapcsolatok kiépítésében is. E jogokat és kötelezettségeket törvénnyel, statútumokkal és egyéb általános aktusokkal kívánták egyengetni. A 251. szakasz pedig arról rendelkezik, hogy az olasz és a magyar nemzetiség tagjai azokban a községekben, ahol élnek, „művelődési és kulturális önigazgatási érdekközösségeket" alapíthatnak. A törvényhozásban ez annyit jelentett, hogy a nemzetiségileg vegyesnek nyilvánított területeken ezek az érdekközösségek a képviselőtestületek 4. tanácsaként egyenjogú döntéshozatali joggal rendelkeznek (szükség esetén vétójoggal!) a nemzetiségi kultúra, az anyanyelvi nevelés és oktatás, a nemzetiségi sajtó és tájékoztatás, a könyvkiadás és az anyaországgal való kapcsolatok területén.
Természetesen a kínálkozó lehetőséggel mindkét nemzetiség élt. így 1975. tavaszán Lendván és Muraszombaton is nemzetiségi önigazgatási érdekközösségek alakultak, melyek fokozatosan átvették a fönt vázolt területek érdekeinek szolgálatát. A politikai és társadalmi kérdések továbbra is a nemzetiségi bizottságok hatáskörébe tartoztak.
A nemzetiségi érdekközösségek alapításának lehetősége nem érte váratlanul a szlovéniai magyarok vezető politikusait, hiszen mint mondottuk, a Nemzetiségi Bizottságban ők maguk is aktív résztvevői voltak az új alkotmány megszerkesztésének. A gondot az új szervezet gyakorlati kivitelezése, funkcionálási módja jelentette. Azt is mondhatnánk, hogy mint új és meg nem tapasztalt kategória jelentkezett, s méltán vált a nemzetiség körében aggodalmak forrásává, hiszen - mint ahogy valamelyikük megfogalmazta - „nem volt lehetőségünk már a legalapvetőbb dolgoknál sem a tevékenység kezdetét egy bejáródott gyakorlatra alapozni".
A kisebbségi politikusok tisztában voltak a szerveződés szükségességével, ugyanakkor azonban aggályaik is voltak az itteni magyarság politikai érettségét illetőleg. Az alapító közgyűlésen már mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az új szervezet alapításával a nemzetiség magasabb szintű affirmálására nyílik alkalom, a szlovéniai magyarság érdekvédelme pedig az „önigazgatási", sokat ígérő jelzős előtaggal a nagyobb önállósodás reményével kecsegtetett.
Az 1975. márciusában megalapított nemzetiségi önigazgatási érdekközösségek (a lendvai és a muraszombati községben külön-külön alapított közösségek munkáját egy koordinációs bizottság hangolta össze) legfőbb célkitűzése, mint az 50-es évek elejétől egyfolytában, a magyar kisebbség mozgósítása, egy jól működő küldöttrendszer kiépítésével bevonni a muravidéki magyarságot a politikai élet minden olyan területére, ahol a kisebbség érdekei meghallgatásra találnak. Az alapítás idején jelentkező aggodalmak és félelmek a szervezet működéséről sajnos később beigazolódtak. Mint az az elnöki beszámolóból 3 évvel később kiderült, a bázissal való kapcsolat hamarosan kezdett fellazulni. „A bázis nem mindig tudta, hogy mi lett a sorsa a javaslatoknak, határozatoknak, és emiatt néha úgy érezték a küldöttek, hogy csak formálisan, fölöslegesen gyű-lésezgetünk." Pedig a kezdetek ígéretesek voltak ezúttal is: főleg az alapítás évében volt tapasztalható élénk mozgás. Az egyik ülésen a nemzetiségi tájékoztatásról, a másikon pedig a kétnyelvű iskola és a nemzetiség oktatási-nevelési kérdései kerültek megvitatásra.
Az alkotmányos jogok is, mint utóbb kiderült, néhány fontos dologban csorbát szenvedtek. Ez azonban csak néhány évvel később derült ki, amikor alkotmánymódosításra már nem kerülhetett sor. Hamarosan kitűnt, hogy a nemzetiségi érdekközösség tevékenységi köre, érdekvédő kompetenciája több szempontból is korlátozott. Nem foglalkozhat például a nemzetiség létét messzemenően meghatározó gazdasági helyzettel. „Az úgynevezett »folklórvédelem« nem elegendő: a nemzetiségnek mint nemzeti és gazdasági tényezőnek egyenjogúan be kell kapcsolódnia az ország gazdasági és társadalmi életébe" - fejti ki Hajós Ferenc egyik 1976-ban írott elemző dolgozatában. Talán azért kellett minduntalan hangoztatni, hogy a magyarságot érintő kérdések és problémák megoldása is közös: a többségi szlovén nemzetet és a szlovéniai magyar nemzeti kisebbséget érintő közös feladat. A nemzetiségi különjogok megvalósítása pedig csak úgy válik lehetségessé, ha a szlovén állam nemcsak engedélyezi, hanem segíti is azok megvalósulását.
A kezdeti gyors intézkedések ismét eredményekkel biztattak. Az első helyen a muravidéki szlovén középiskolák magyar anyanyelvű diákjai számára megszervezték a magyar nyelvű fakultatív képzést, amely 1975-ben indult és felölelte Muravidék összes középfokú oktatási intézményét. A másik a nemzetiségi tájékoztatás ügyének rendezése volt, amelynek során a Népújság esetében az 1975. évi 5,6-os átlag oldalszám 1977-re 7,3-ra volt emelhető, és az újságíró állomány bővítésére is gondolni lehetett. Továbbra is aktuális maradt azonban a kétnyelvű oktatás intézményeinek bővítése és kiterjesztése az óvodákra, valamint a középiskola utáni képzésre, tehát a főiskola és az egyetem irányába is. Az ösztön-díjpolitikában is sürgős intézkedésekre volt szükség: kötelezni az ösztöndíjasokat, hogy tanulmányaik befejeztével a kétnyelvű területen vállaljanak munkát! Megállapították, hogy a kétnyelvűség - az eredeti célkitűzéstől eltérően - „iskolás fogalommá" vált, tehát nem terjedt ki a társadalmi élet minden területére. Így a kétnyelvű ügykezelés, a kétnyelvű feliratok és okmányok esetében is sok a következetlenség. Az anyaországgal való kapcsolatok is akadoznak, igaz, nem mindig a szlovén szervek hibájából. A magyar állam pedig nagyobb gondot fordíthatna a határon kívül élő magyarokra. Ezek voltak azok a felvetett problémák, amelyekre a nemzetiség képviselői felfigyeltek, s melyeknek felszámolását célul tűzték ki. Az oktatás és nevelés területén az évtizedfordulón ismét szép eredmények születtek. Ezek közül is kiemelkedő jelentőségű a Maribori Egyetem Pedagógiai Akadémiáján létesített Magyar Nyelv és Irodalmi Intézet, amely a kétnyelvű oktatás szakemberszükségleteinek kielégítésére alakult az 1980/8l-es tanévben, majd egy évvel később Lendván központi kétnyelvű középiskola nyílt, profilját tekintve fémipari, pedagógiai és közgazdasági szakosítással.
A nemzetiségi érdekközösség működtetésének a nehézségeiről már szóltunk: főleg a bázissal való kapcsolattartás nehézségei és a küldöttrendszer elégtelen működése jelentették a legnagyobb problémát. Ez azonban általános problémának számított ekkor már nemcsak köztársasági, de országos viszonylatban is. Itt azonban a Tito által, főleg a Tájékoztatási Irodával való szakítás után meghirdetett sajátos „jugoszláv útról", ennek fontosabb állomásairól kell néhány megjegyzést tennünk.
Ennek az útnak, jobban mondva útkeresésnek az állomásait az alkotmányok és a sűrű alkotmánymódosítások jellemezték. Az első, 1946-os alkotmány a tulajdonviszonyok „rendezését", az államosítást készítette elő, s ezzel, valamint az 1950-ben, a munkástanácsokról szóló törvénnyel a munkás önigazgatású társadalmi rendszert alapozták meg. Ezt követte az Alkotmányról szóló törvény 1953-ban, majd az újabb alkotmány 1963-ban. Különös jelentőséggel bírnak az 1968-as és az 1971-es alkotmányfüggelékek, amelyek a már említett 1974-es alkotmányt készítik elő. Az önigazgatásnak, amelyet a munkástanácsok megalapításával 1949-től folyamatosan vezettek be, kezdetben munkaszervezési jellege volt csupán, végül pedig a „másság" hangoztatásának legfontosabb szólamává vált. Akkor még kevesen gondolták, hogy a sokat ígérő, autonóm lehetőségekkel kecsegtető igazgatási forma a hatalom részéről a látszat-demokrácia fenntartását szolgáló eszköz volt csupán. „Valójában nincs is mit »önigazgatni«: a hatalom és a bürokrácia mindenkor fenntartja magának a döntés és az értéktöbblet elosztásának jogát. Senki előtt nem titok, hogy mindent a párt irányít és senkivel sem osztja meg a hatalmát" - mondotta egy magát megnevezni nem akaró jugoszláv személyiség a 80-as évek közepén a párizsi Esprit című folyóiratban megjelent interjúban. Az inkognitó önmagában is beszédes példának számít annak a bizonyítására, hogy a belügyi szervek (UDBA) és a politikai rendőrség még a 80-as évek közepén is korlátlan hatalommal rendelkeztek. A párt és a rendőri szervek mellett még a hadsereg volt az a szervezet, ahova az önigazgatás sohasem törhetett be. Tulajdonképpen, mint már említettük, a társadalmi és politikai élet egyéb területein is, az 1965-ös gazdasági reformig és az 1966-os Rankovics-ügyig hatását alig éreztette. Az addig teljhatalommal rendelkező politikai rendőrséget ekkor decentralizálták, és közvetlenül a párt fennhatósága alá helyezték. Az évszámokból kitűnik, hogy Kelet-Közép-Európa más országaiban (Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország stb.) is ugyanebben az időszakban játszódnak le a különböző reformdöntések, amelyek történelmi horderejű lépéseket ígérnek. Jugoszláviában is a politikai élet liberalizálódása, a közéleti szabadság területén is újabb engedményekre került sor, a gazdasági fellendülést a kulturális is követte. Az 1966 és 1971 közötti időszakban bontakozott ki a „horvát tavasz" néven emlegetett értelmiségi megmozdulás, amely 1971-ben csúcsosodik ki. De hasonló megmozdulásra kerül sor Ljubljanában, Belgrádban és a többi köztársaság és autonóm tartomány értelmiségi köreiben is. Az effajta demokratizálódási kísérleteket természetesen gyorsan szétverik: a legrosszabbul a zágrábi törekvések végződnek. Az 1972-73-as rettenetes üldöztetések következményeit a horvát értelmiség a 90-es évekig sem tudta kiheverni.
Ilyen előzmények közvetlen közelében készült az új alkotmány, amelynek legnagyobb újdonsága, hogy a köztársaságok több autonómiát kapnak, valamint az önigazgatási érdekközösségek alapításáról szóló rendelet, amelyeket az ún. nemtermelő ágazatok (oktatás és nevelés, egészségügy, kultúra stb.) „személyi és közös szükségleteik céljából" alapíthatnak. Ezek alapításával lehetővé válik, hogy a „munka szabad cseréjében" a munkaszervezetekben dolgozó társaikkal (termelő ágak) azonos jogokat gyakorolhassanak a társadalmi-politikai szféra képviselőtestületeiben. Ilyen alapokon érdekközösségek a társadalmi tevékenységek más területein is alapíthatók - áll az 1974-es alkotmányban. Ezek szerint egy nemzetiségi színezetű érdekképviseleti szervnek a megalapítása sem jelentett volna problémát. A nemzetiségi alapokon való szervezkedést azonban a belgrádi központi hatalmak gyanakodva fogadták. A szlovén képviselőház akkori elnökének, Kraighernek a kitartásán múlott, hogy Szlovéniában engedélyezték a nemzetiségi érdekközösségek alapítását. Hasonlóra más köztársaságokban nem került sor. Ekkor azonban már elkezdődött a párt föderalizációja, amely a marsall halálával még csak felgyorsult. Egy sajátos „szlovén útnak" a kezdetén vagyunk ekkor a 70-es évek elején, melynek végső kiépítése csak a 80-as években válik lehetségessé, amikor a több részre szakadt párt s a demokratikus centralizmus csak a köztársaságok szintjén volt működtethető valamennyire. Az ezek között kirobbant konfliktusok pedig tovább rombolták a „testvériség - egység" jelszóban megfogalmazott látszat-együttélést, a népek és nemzetek hamis ideológiával bőségesen megtűzdelt barátságát. Az eredmény most már mindenki előtt világos: a Balkánon a II. világháborút brutalitásban és embertelenségben jóval fölülmúló öldöklés, valóságos testvérháború folyik, amelynek pillanatnyilag senki emberfia nem látja a végét...
Kitérőnket indokolandó szóltunk már a frissen alakult nemzetiségi érdekközösség (teljes nevén: Magyar Nemzetiségi Művelődési, Oktatásügyi Önigazgatási Érdekközösség) működtetésének nehézségeiről. Akkor a bázissal való elégtelen kapcsolattartásban jelölték meg a probléma lényegét. A tömegesítési szándék azonban komoly szervezőmunkát igényelt volna, az érdekközösségnek pedig egyetlen hivatásos alkalmazottja sem volt. Ezért egy titkári állás mielőbbi kiírását sürgették a vezetőség tagjai, akit a legfontosabb operatív teendők elvégzésével és a helyi szervezetekkel való szorosabb együttműködéssel kívántak megbízni. A fiatal érdekképviseleti szervnek azonban egyéb problémája is akadt. Nem sikerült például kellő módon bekapcsolódnia a lokális politikai-közigazgatási rendszerbe, még a rokon alapokon működő érdekközösségek is gyanakodva közeledtek hozzá. Hajós Ferenc a már említett feltáró jellegű tanulmányában az együttműködés nehézségeiről, illetve annak hiányáról írja: „Nem lehetünk megelégedve az oktatási, művelődési és gyermekvédelmi érdekközösségekkel, nem kielégítő az együttműködésünk a községi képviselő-testülettel. Ha az együttműködés továbbra is az említett érdekközösségek munkatervének a jóváhagyásában merül ki, akkor az önigazgatási érdekközösség nem valósíthatja meg fő feladatát." Ezeket a problémákat később sikerült némileg rendezni, bár az említett együttműködést később sem sikerült megfelelő szintre hozni. Némi enyhülést hozott a köztársaság anyagi támogatása, évi költségvetés formájában, amely bizonyos fokú önállóságot is jelentett, valamint az anyaország, illetve a két szomszédos megye segítő szándékú közeledése a muravidéki magyarsághoz. Ezeknek köszönhetően nagy lendületet vett az amatőr művelődési és hagyományápoló tevékenység, amely fiatalok bevonásával az azonosságtudatot erősítő szereppel párosult.
A rendszerváltás szele a szlovén értelmiséget csapta meg elsőként a pártállam progresszív gondolkodói közül. A szlovének, főleg a fiatalok legális szervezetét, a Szocialista Ifjúsági Szövetséget is felhasználva már a 80-as évek közepén a különválás esélyeit kezdték latolgatni. Ezt a törekvést később a köztársasági pártszervezet progresszív szárnya és az elnökség is támogatta. Belgrád és a szerb soviniszta törekvések az ekkor már katasztrofálisan eladósodott és infláció-sújtotta gazdaság ellen irányultak, kompenzálva ezzel is politikai tehetetlenségüket. A nevezetes 1990-es januári szlovén kivonulás (a JKSZ belgrádi kongresszusának elhagyása) után már csak az idealisták bíztak a békés elválás lehetőségében.
A muravidéki magyarság is, nagy mértékben a szlovéniai események hatására, ebben az időszakban kezd magára találni. Ebben nagy szerepe volt a fiatal értelmiségnek, amelynek a Szlovéniában zajló események azt diktálták, hogy kezébe kell vennie a kisebbségi sors irányítását a társadalmi élet minden területén. Ennek a célnak az érdekében került átszervezésre az önigazgatási érdekközösség is 1990 márciusában, amely megkísérli teljes egészében képviselni a muravidéki magyarság érdekeit az oktatási-nevelési és művelődési kérdéseken kívül a gazdasági élet területén, beleértve természetesen a káderpolitikát is. Az első demokratikus választásokon három magyar képviselő került be a szlovén parlament képviselőházába. Ezzel azonban a problémák még korántsem oldódtak meg, a harc tulajdonképpen csak most kezdődik el igazán. A pluralista állam érdekei ugyanis nem minden esetben esnek egybe a kisebbségvédelemmel olyan mértékben, mint a pártállamban. Ennek is megvan a magyarázata. A többpártrendszerre épülő demokrácia a magyar nemzetiségi képviselőktől is nagyobb felkészültséget, politikai tudást vár el, mint a pártállam Ausztria és Olaszország irányában történő kirakatrendezéssel elfoglalt időszakában.
Ha a 90-es évek közepén rövid mérleget szeretnénk készíteni, akkor meglepve tapasztaljuk, hogy a tíz évvel ezelőtti problémák néhány területen ugyanúgy holtponton vannak, mint korábban, fejlődés csak a magyarság intézményrendszerének bővülésében tapasztalható. Változatlanul nagy az asszimiláció, melyet a jóléti komponens még bonyolultabbá tesz. „Mégis nehéz megérteni - áll az egyik elemző dolgozatban -, hogy az ideálisnak minősített jogi és formális deklaráció mellett, valamint a pozitívnak értékelhető szlovéniai nemzetiségi politika ellenére, a magyar nemzetiségiek száma a normálisnál nagyobb százalékben csökken." (Göncz László)
A már akutnak számító problémák közül elsősorban azokat kell kiemelnünk, amelyek a nyelvi egyenjogúsággal függnek össze, amelynek alapjai már az 1946-os alkotmányban is megfogalmazódtak. Ettől függetlenül a 90-es évek elején sem sikerült a magyar nyelv tényleges egyenjogú társadalmi szerepét biztosítani a közigazgatásban és a közélet területén, még kevésbé a gazdasági életben, az ún. társult-munkában. Az oktatás és nevelés területén is a válság jelei mutatkoznak - a kétnyelvű oktatás 3 évtizedes eredményességét is kétségbe vonó nézetek kapnak hangot az utóbbi időkben. Főleg az identitástudat kialakítására fordított kevés gondot a központi irányításnak alávetett pedagógiai gyakorlat, az öntudatot a nyelvi neveléssel egyenlítve ki, a többségi nemzet nyelvének elsajátítását tűzve ki elsőrendű szempontnak. Az öntudatra való nevelésnek természetesen nem egyedülálló formája az iskolai oktatás. Normális körülmények között! - tennénk hozzá. Ha azonban figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a 60-as évek közepéig az itteni magyarság köréből egyetlen egyetemi végzettségű szakember sem akadt, a családi öntudatnevelést pedig a vegyes házasságok - ritka kivételektől eltekintve - szinte lehetetlenné tették, akkor láthatjuk az iskola rendkívüli felelősségét. A felvidéki, erdélyi és vajdasági egyházak öntudatőrző és nevelő tevékenysége, szerepe vitathatatlan tény, a szlovéniai magyarság esetében azonban sajnos, mivel lelkészeinek túlnyomó többsége szlovén nemzetiségű, s bár a magyar nyelvet időközben jól elsajátították, az öntudatra való nevelés szerepe elhanyagolhatóan csekély volt.
Az esélyeket latolgatva valószínűleg azoknak van igazuk, akik a Szlovéniában élő magyarság további jövőjét attól teszik függővé, hogy milyen mértékben tudja kihasználni alkotmányos jogait, és mennyire tud a megváltozott viszonyok között saját sorsának irányítójává válni. Ehhez továbbra is mind a többségi szlovén nép, mind az anyaország sokoldalú és folyamatos támogatására lesz szüksége. A feladat oroszlánrésze természetesen változatlanul magára a magyar kisebbségre hárul. A nemzeti kisebbség saját sorsának alakítója kíván lenni! Reményekkel kecsegtet az a tény is, hogy a fiatal magyar értelmiség, felismerve társadalmi szerepét, most már tenni is akar az itteni magyarságért. Egyelőre a két ország között kibontakozó kereskedelmi, gazdasági és kulturális kapcsolatok is kedveznek ennek a folyamatnak. Reméljük, hogy ez az együttműködés a jövőben csak bővül, és a kisebbségi lét újabb formáinak a kialakulásához vezethet. Erőt merítve abból, hogy már nem az „első gyermeklépésekkel" kell kezdeni az amúgy még mindig gyermekcipőben járó nemzetiségi politikát és a kisebbségvédelmet.
|
|