Demográfiai áttekintés

Az 1910. évi magyar népszámlálás, a Zala és Vas megyékhez tartozó Muravidéken 21.000 magyar nemzetiségű polgárt írt össze. A korabeli statisztikák a 940 km2 nagyságú terület 169 községében (településén) 91.436 lakost számláltak meg, akiknek a nemzetiségi hovatartozás szerinti megoszlása a következőképpen alakult: 66.790 szlovén (vend), amely az összlakosság 73,1%-a, 20.346 magyar, százalékban 22,3% és 2.093 német, amely az összlakosság alig 2,3%-át teszi ki. A vallási-felekezeti hovatartozás szerint pedig: kétharmad rész római katolikus, egyharmad rész pedig protestáns (legnagyobbrészt ág. h. evangélikus). A fenti adatok hitelességét, mint általában az összes hivatalos összeírásét is, fenntartással szokás kezelni, tudvalévő - mondván -, az ilyenfajta felmérések több szempontból is manipulálhatók. Egyrészt a hivatalos hatalom és az összeírás mikéntjével, másrészt az egyéni választással kapcsolatos gazdasági és egyéb érdekek manipulálásával. Az ilyen szempontok és problémák együttes jelenlétéről győznek meg bennünket az első, 1921-es jugoszláv népszámlálás eredményei. Ekkor ugyanis az említett területen a magyarok lélekszáma 14.200-ra csökkent, tehát a 11 évvel korábbi számarány kétharmadára. Arday Lajos szerint ez csak úgy lehetséges, hogy a magyar lakosság tényleges száma korábban is a két érték között helyezkedett el. Jellemzőnek tekinthető Muraszombat esete - írja a szerző elemző tanulmányában -, ahol 1910-ben 1.335, tizenegy évvel később csak 441 magyart találtak. Így változatlan népességszám mellett - közel 900-an megváltoztatták anyanyelvi bevallásukat." Még ennél is érdekesebb adatokkal szolgál a második jugoszláv összeírás, az 1931. évi népszámlálás, amikor tovább „romlott" a magyarok részaránya, olyannyira, hogy az 1910-es összeírás magyar népességszámának mindössze 1/3-át tette ki, szám szerint 7.607 személyt. A muravidéki magyarság ily nagyfokú megfogyatkozásának elsősorban nem az asszimiláció volt az oka, hiszen ennek mértéke önmagában még a legrosszabb esetben sem haladhatja meg a 10-15%-ot egy évtized alatt. A mi esetünkben ez a szám az 1910 és 1931 közötti két évtized alatt, évtizedenként 30-35%-ot tesz ki. Első helyre a család tényezője kívánkozik, a népszámlálás adatainak meghamisítása, illetve az egyéb manipulációk, amelyekkel az új hatalom törekedett a vidék etnikai képének megváltoztatására, homogenizálására.

A diktatórikus jugoszláv állam a gyors asszimiláció érdekében semmiféle eszközben nem válogatott, különösen ott, ahol a lakosság makacsságával találkozott. A második helyen természetesen azt a nagyfokú kivándorlási hullámot kell említenünk, amelynek első hulláma a század első éveire esik, tehát az 1910-es népösszeírást lényegében nem befolyásolta. A következő, 1921-es első jugoszláv összeírást pedig csak pozitívan befolyásolhatta volna az a tényező, hogy az amerikai kivándoroltak egy része, a növekvő munkanélküliség miatt 1912 után hazatért. Az arányok szemléltetésére álljon itt néhány Vas megyére vonatkozó adat. Rácskay Jenő e témával foglalkozó, hosszabb tanulmányából kitűnik, hogy Vas megye területéről jóval nagyobb volt a kivándorlások száma az örökös tartományokba, s csak másodsorban a tengerentúli országokba, Amerikába. Ez utóbbiak számáról pontos statisztikai adatok is rendelkezésünkre állnak. Ezek szerint 1901-1913 között 9.666 fő került ki Amerikába, ebből 6.041 fő tért vissza, tehát az amerikai kivándorlási vesztesége a megyének 3.625 fő.

A kivándorlás második hulláma, amely az első és a második népszámlálás közé esik, és 1925-1927 táján tetőzik, már jóval nagyobb mértékben befolyásolja a magyar nemzetiségű lakosság csökkenését. „Az akkor Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak nevezett államalakulat területéről számarányához mérten fokozott mértékben vándorolt ki főleg Dél-Amerikába a gazdaságilag és politikailag egyaránt botrányos megkülönböztetéssel sújtott magyar lakosság" - írja Kerecsényi Edit néprajzkutató kitűnő tanulmányában. A jobb élet és a nagyobb szelet kenyér utáni vágy csupán a kb. 400 lelket számláló Göntérházáról 20 fiatalt indított útra Dél-Amerikába. A felparcellázott Esterházy-birtokból ugyanis csak a szlovén lakosság, illetve a tengerparti vidékekről idetelepített kolonisták (telepesek) részesülhettek. Még ennél is nagyobb volt a száma azoknak, akik 1925-től, élve a franciaországi munkavállalási lehetőséggel - Európában vállaltak munkát. Ide a kb. 600 lelket számláló Radamos példáját érdemes szemléltetőként felhozni, ahol mintegy 40 fő jelentkezett. A becslések szerint a második kivándorlási hullám kb. 1.000-2.000 főt „emésztett fel", főleg fiatalokat.

Az 1941-es magyar népszámlálás ismét az 1921-eshez hasonló eredményeket hozott. Tehát, az a feltételezés, amely szerint a muravidéki magyarság létszáma valahol az 1910-es és az 1921-es értékek felezővonalán helyezkedik el, elfogadhatónak tűnik. Ekkor ugyanis 16.510-en vallották magukat magyarnak. A II. világháború utáni első, 1948-as népszámlálás a köztársaság területén 10.579, Muravidéken pedig 10.246 magyart írt össze. Tehát az 1941-es népszámláláshoz viszonyítva az itteni magyarság alig kétharmadát. Hogy mennyire volt reális ez az érték, ahhoz álljon itt egyetlen megjegyzés. Tény ugyanis az, hogy a II. világháború, a frontszolgálat és a vele járó nyomor, valamint a közvetlenül a háború befejezését követő megtorlások jócskán megritkították a muravidéki magyarságot. A népszámlálás adatainak pontossága mellett szól az a tény, hogy az ezt követő, tízévenként megtartott népszámlálások egyike sem tudta alátámasztani meggyőzően az ellenkezőjét. Az 1953-as összeírás is minimális különbségű lakosságtöbbletet mutat csak ki (10.581). A muravidéki magyarság ily nagyfokú megfogyatkozásában az említetteken kívül, a két népszámlálás adatainak tükrében még az ekkor tetőző (1950-55), harmadik kivándorlási hullám is közrejátszott. Ez volt az a korszak sokak véleménye szerint, amely a muravidéki magyarság szempontjából a legkilátástalanabb korszaknak tekinthető. „Ekkor főleg a magyar fiatalság szenvedett nagy vérveszteséget - állapítja meg Kerecsényi Edit, a már említett, részletekbe menő elemzésekkel is szolgáló tanulmányában -, ők szöktek a zöldhatáron át Ausztriába, majd mentek tovább rövidebb- hosszabb lágerbeli tengődés után új hazájukba." Ezenkívül nagy volt azoknak a száma is (főleg fiatalok), akik Szlovénia más tájain kerestek és találtak maguknak munkát. A lendvai járás területéről Kocevje környékén 1.500-nál több, zömében természetesen szlovén nemzetiségű szezonmunkás dolgozott. Ezek között azonban jócskán akadtak magyarok is. Ez idő tájt Jugoszlávia más tájaira is nagyfokú volt az elvándorlás, főleg a kétkezi munkásokat igénylő mezőgazdasági munkálatokra (aratás, répa- és burgonyatermesztés stb.) Bácskába és Bánátba. Ezek közül később sokan hazatértek, nagy részük azonban ott alapított családot, bizonytalannak látván az egzisztenciát a Muramentén. Ugyancsak ez idő tájt, tehát 1953-1955 között, kezdődött el az a kivándorlási hullám, amely előbb a tengerentúlt célozta meg (főleg Kanadát és Ausztráliát), majd a 60-as években inkább Nyugat-Európa került a kivándorlók érdeklődésének a középpontjába (elsősorban a volt Német Szövetségi Köztársaság, Ausztria). E negyedik hullámnak a tetőzése a 70-es évek közepére esik, amikor a volt jugoszláv állam területéről 700-800 ezer vendégmunkás jutott munkalehetőséghez a nyugat-európai kapitalista államokban. (Érdekes, hogy a vendégmunkások létszámáról pontos adatot nemigen igyekeztek pozitívumként elkönyvelni!). Itt is érdemes - az arányok érzékeltetésére - szemléltető példával élni. Míg 1968-ban mindössze 1.689 vendégmunkást tartottak nyilván a lendvai járás területéről, addig ez a szám 1975-re meghaladta a 4.000-et. Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a járás összes foglalkoztatottjának a száma alig haladta meg a 4.500-at. Bár új munkahelyek létesítésével a 80-as évek elején a vendégmunkások mintegy fele hazatért, a másik fele azonban azóta is szülőföldjétől távol, külföldön kénytelen leélni életét, ott, ahova munkahelye köti.

A vendégmunkások ellenkező irányú mozgása is komoly problémát jelenthet egy kisebbségre nézve. Az állandó itt-tartózkodás szándékával (letelepedés) érkező vendégmunkások ugyanis fölborítják a lakosság arányának összetételét, természetesen a kisebbség kárára. Erre elegendő magának Lendva városának példáját felhozni, ahova a háború befejezése után, de az 50-es években is folyamatosan érkezett nagy számú munkaerő a petesházi olajmező kiaknázására. Ezek főleg a szomszédos Horvát SZK-ból és Jugoszlávia más köztársaságaiból érkeztek, s az őslakos és utólag betelepült szlovén lakosokkal az 1941 -es 75 százalékos magyar lakossági részarány 1981-re 27,7 százalékra zuhant.

Ezek után nézzük az 1961-es, az 1971-es és az 1981-es népszámlálások adatait, különös figyelmet szentelve a lakosság kor szerinti megoszlására, ezekből ugyanis következtetések vonhatók le a demográfiai mozgásra is, végül a magyar kisebbség számarányának csökkenésére kiható tényezőkre próbálunk figyelni. Sajnos csak érintőlegesen foglalkozhatunk a legújabb, 1991-es népszámlálás adataival az adatok nagy késéssel való nyilvánosságra hozatala miatt. Előbb azonban nézzük az említett három népszámlálás összehasonlító elemzését. A statisztikai adatok szerint a két muravidéki község (lendvai és muraszombati járás) vegyesen lakott területein a lakosság létszáma a következőképpen alakult: az 1961-es népszámlálás a lendvai községben 8.115 főt számlált meg, a muraszombatiban pedig mindössze 1.784-et. 1971-ben ez a szám az előbbi községben 7.324-re, az utóbbiban pedig 1.740-re csökkent, további csökkenés tapasztalható 198Í-ben is, amikor a lendvai község területéről mindössze 7.069 fő vallotta magát magyar nemzetiségűnek, a muraszombatiban pedig 1.548. így a két községben (járásban) együttvéve az eredmények a következőképpen alakultak: 1961-ben 9.899 fő, 1971-ben 9.064 fő, 1981-ben pedig 8.617 főt számláltak össze. Az adatokból nem nehéz leolvasni, hogy az 1961-től 1981-ig tartó két évtized alatt a muravidéki magyarság lélekszáma több mint 1.000-rel lett kevesebb, pontosabban 1.282 fővel, vagyis 12,9 százalékkal. A lakosság kor szerinti megoszlásából kitűnik, hogy a lendvai községben az 1964-1971-es időszakban, a 65 év fölötti lakosok aránya az 1961-es 8,3%-ról az évtized végére 17,7%-ra emelkedett. 1981-ben ez az arány némileg csökkent (14,1%), de még így is jóval magasabb a kb. 10 %-os köztársasági átlagnál. A muraszombati járásban is hasonló volt a helyzet. Míg 1961-ben 9,6% volt a 65 évnél idősebbek aránya, addig a következő népszámlálás alkalmával ez az arány 12,3%-ot, 1981-ben pedig 13,7%-ot tett ki.

Az öregedési index (a 65 éven felüliek és a 14 éven aluliak arányából áll össze) a lakosság korfájának az állapotát szemlélteti. Ez a lendvai községben az 1981-es eredményeket figyelembe véve jóval meghaladja a kritikusnak mondható 100-as értéket, 130 fölött helyezkedik el. Ha összevetjük ezt az értéket a köztársasági átlaggal, amely kb. 33 körül mozog, akkor az öregedési összetételt rendkívül kedvezőtlennek kell értékelnünk. Ide kívánkozik még egy adat, amely a 65 év feletti lakosság arányát szemlélteti. Az említett korosztály aránya 1961-ben a lendvai községben 8,3% volt, 1981-ben pedig 14,1%-ra emelkedett. Ezek az adatok is a lakosság gyors elöregedéséről beszélnek, hiszen a születések száma jóval kevesebb, mint az elhalálozásoké, így a természetes reprodukció sem biztosított, ez pedig az asszimiláció egyik legfontosabb tünete. De ne vágjunk elébe a dolgoknak, hiszen adósak vagyunk még a legutóbbi, 1991-es jugoszláv népszámlálás adataival, amelyeknek a feldolgozása és nyilvánosságra hozatala több mint egy évet váratott magára. Ezekből kiderül, hogy a lendvai községben mindössze 6.315, a muraszombatiban pedig 1.321 magyar nemzetiségű polgárt számoltak össze. A két község területén mindössze 7.636 fő vallotta magát magyarnak. A fenti adatsorból kiderül, hogy a muravidéki magyarság létszámcsökkenése minden eddiginél (itt az 1961 utáni népszámlálások adatait értjük - B. L.) nagyobb méreteket öltött az elmúlt évtizedben, százalékban 11,4% volt a csökkenés. Vagyis csaknem 1.000-rel(!) csökkent a lakosság létszáma, ami szintén jóval meghaladja az európai asszimilációs arányokat, és már-már kritikus pont fölé emelkedett. A továbbiakban e nagyfokú veszteség okaira próbálunk rámutatni.

A különböző szociológiai vizsgálatok eredményei kimutatják, hogy e nagyfokú lakosságcsökkenést főleg három tényező váltja ki. Az első helyre mindenképpen a kedvezőtlen népszaporulat, a másodikra illetve a harmadikra pedig az asszimiláció és a kivándorlás kerül. Ezek a tényezők még fokozottan jelentősek egy olyan kisszámú nemzeti kisebbség esetében, mint a szlovéniai magyarság. Több nyugat-európai példára hivatkozva a kutatók egyetértenek azzal, hogy az ilyen csekély számú szórványok fokozottan ki vannak téve az asszimiláció veszélyének.

A kedvezőtlen depopulációnak az okait kutatva a szakemberek az első helyen a kedvezőtlen gazdasági helyzetet említik. Ez azonban csak részigazság, hiszen esetünkben nem a gazdasági kényszer által determinált egykézésről van szó, sokkal inkább művelődéstörténeti illetve történelmi okokból fakadóról. „Ha egy népesség nem érez távlatot a létezésében és fejlődésében, akkor nem is vállalja az új nemzedék bővülő reprodukcióját és prokreációját" - írja Mirnics Károly vajdasági példára és statisztikákra hivatkozva. Gubási Jenő a gazdasági okok mellett már a kényelmes életből és az öntudat hiányából eredő problémákat is felveti, mint a depopuláció másik ugyancsak fontos mozzanatát. Matuska Márton pedig történelmi tényezőkkel magyarázza a „szaporodástól való kedv" apadását. A szlovén források pedig a pesszimizmusra való hajlandósággal magyarázzák e rendkívül összetett jelenséget, mondván, „hasonló jelenségek figyelhetők meg a magyarság körében saját országán belül is".

A másik két tényező, a már említett asszimiláció és a kivándorlás is szorosan összefügg egymással. Az el- illetve kivándorlás (külföldre vagy az ország más fejlettebb részeire) olyan jelenség, amely az elmúlt három évtizedben folyamatosan jelen van ezen a vidéken. Különösen, mint a föntiekből kiderül, a 70-es évek közepén tetőzött a külföldi munkavállalások száma. Ugyanakkor indult el a vidék centrumainak nagyfokú iparosítása, így ezek is elősegítették a határ mentén húzódó falvakból az elvándorlást. A szülőfalutól nemegyszer 20 km távolságban lévő ipari centrumokba való napi ingázás a rossz közlekedési viszonyok miatt volt lehetetlen.

Térjünk vissza egy gondolat erejéig Alsólendva (Lendva) példájára, amelynél nem az elvándorlás, hanem éppen a betelepülés, s ily módon a lakosság összetételének a megváltozása fokozza az asszimiláció növekedését. Alsólendvának az 1948-as népszámlálás adatai szerint a II. világháború befejezése után mindössze 1.680 lakosa van. Ez a szám alig egy évtizeddel később, a már említett olajmunkálatok miatt, 3.418-ra(!) emelkedett, tehát jóval a duplájára. A város délkeleti részén egy egészen új városrész épült fel közben. Az 1991-es népszámlálás adatai szerint a 3.806 főt kitevő összlakosság nemzetiség szerinti összetétele a következő: szlovén 1.952 fő, magyar 1.062 fő, egyéb 792 fő (itt elsősorban a betelepült volt jugoszláv népeket, főleg a horvátokat, szerbeket, albánokat stb. kell értenünk). Ugyanakkor megjegyezhetjük, hogy az 50-es évekbeli rohamos, szinte robbanásszerű demográfiai fejlődést követőleg az utóbbi három évtizedben alig 400 fővel emelkedett a város lakosságának a létszáma. Még a 70-es évek második felében bekövetkezett nagyfokú iparosodás sem az új telepesek, hanem a környező falvakból történő napi migráció által valósult meg.

Nem esett még szó Lendva község, a nemzetiségileg vegyesen lakott terület 22 falváról, melyek közül a magyarok aránya a következő települések esetében haladja meg a még elfogadható 85%-os arányt: Bánuta (85%), Pince (93%), Radamos (90%), Zsitkóc (88%). Ugyancsak nagy számban élnek magyarok a következő falvakban: Dobronakon szám szerint 774 fő, Csentén 498 fő, Petesházán 404 fő, Hosszúfaluban 454 fő és Felsőlakosban 372 fő. A muraszombati községhez tartozó, a magyar határ mellett húzódó falvak közül csak Szentlászló (Szécsiszentlászló) esetében éri el a magyar lakosság a 80 százalékos arányt, itt a falvak elnéptelenedése oly nagyfokú, hogy a 11 vegyesen lakott falu közül csak kettőben emelkedik a magyar lakosság száma 200 fölé, éspedig Domonkosfán (223) és Hodoson (Őrihodos: 218 fő).

Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy összevetve az 1981-es és az 1991-es népszámlálás eredményeit, a Muravidék többségében magyarok lakta falvaiban a magyar lakosság számának 15-20%-os csökkenése figyelhető meg, amely, mint már fönt igyekeztünk bizonygatni, elsősorban a lakosság nagyfokú elöregedése, másrészt pedig az elvándorlás számlájára írandó. Ez utóbbi megakadályozására pedig ezidáig nem történtek meg a kellő lépések. Hathatósabb gazdaságpolitikával e téren is változásokat lehetne kieszközölni, ennek azonban, tekintettel a nehéz gazdasági helyzetre, nem sok jelét látják az itt élők, különösen a muraszombati községben, ahol a gazdasági fejletlenség már-már a kritikus pontot is meghaladta.