|
|
Az anyanyelvű oktatás minden kétséget kirázóan a kisebbségi sorban élők leghatásosabb védelmi eszköze, megmaradásuk, illetve fennmaradásuk egyik alappillére. Ez az állítás kétségtelenül vonatkozik a szlovéniai magyarságra is. Az 1919-es augusztusi események után a muravidéki iskolák nagy részében még egy ideig magyarul folyik az oktatás, de már akad olyan példa is, mint a lendvai polgári iskoláé, ahol a tanítás két évig szünetel, hasonlóképpen a muraszombati polgári iskolában is nagy változtatásokra kerül sor, olyan értelemben, hogy mindössze 3 órában van magyar nyelvoktatás hetente, ez is fakultatív jellegű. Az állami elemi oktatásban azonban még fél évtizedig maradt minden a régiben, köszönve az olyan körülményeknek, mint a terület jugoszláv csapatok általi megszállása, majd visszafoglalása, valamint a határkijelölési huzavona. Így a kisebbségi iskolákra nehezedő nyomás csak az 1924-es határmeghúzással vette igazán kezdetét.
Az 1921-es alkotmány elfogadása után, bár a békeszerződésben világosan benne foglaltatik a kisebbségeknek saját nyelvük használatát biztosító joguk, mi több, maga az alkotmány is rendelkezik „más törzshöz és nyelvhez" tartozó kisebbségek anyanyelvi oktatásáról, a valóságban ez természetesen másképpen festett. A kisebbségi iskolákban (a lendvai járásban 14, a muraszombatiban pedig 3 ilyen iskola volt) a magyar nyelvnek és a magyar nyelven történő oktatásnak a kérdése lassan, de fokozatosan másodrendűvé kezdett válni. Az újonnan előállt helyzet ugyanis a helyi hatóságokat és az oktatásügyet is felkészületlenül érte. Hosszú és eredménytelen viták vették kezdetüket arról, hogy a muravidéki szlovén iskolákban az irodalmi szlovén, vagy a szlovén nyelv helyi változata (a vend) legyen-e a tanítás nyelve. A muravidéki tanügyi munkások azzal érveltek, hogy a tanítás nyelvének a szlovén iskolákban a hazai nyelvjáráson kell alapulnia, mondván: a muravidéki szlovén lakosság a magyar mellett ezt használja beszédben és írásban, és természetesen a mindennapi kommunikációban is. Ez pedig olyannyira különbözik a „hivatalos szlovéntől", hogy a két népcsoport egymást meg sem érti. E nagyfokú eltérésnek az okait a csaknem egy évezredes különélésben, a természeti és politikai határok általi elszigeteltségben, illetve a magyarsággal való együttélésben kell keresni. E különbözőségnek a részletes taglalása külön képezhetné egy nyelvészeti dolgozat tárgyát, itt csak egyetlen megjegyzéssel szeretnénk erre utalni. A muravidéki szlovének nyelvjárása (prekmurscina) ma is őriz olyan elemeket, amelyek az „együttélésből" származnak. A nagyszámú magyar kölcsönszavakon kívül a hangtan területén is a magyar é, ö, ü, valamint a mássalhangzó-állományból a gyakori jésített g használata (gy helyett) olyan jelenségek, amelyek a két nyelv egymásra hatásáról tanúskodnak. A „hivatalos szlovén" (ugyanis ebben a korban a köznyelvi szlovén még nem alakult ki - B. L.) mellett kardoskodók szeme előtt politikai szempontok lebegtek, amikor megállapították, hogy „Muravidék politikai és kulturális összekapcsolása a szlovénség többi részeivel csakis akkor lehetséges, ha az iskolákban bevezetik a szlovén irodalmi nyelvet".
Mivel az új hatalmi szervek elsősorban a szlovén iskolákban felmerülő problémákkal voltak elfoglalva, a magyar tannyelvű iskolák (a továbbiakban kisebbségi iskolák) a rendezetlen viszonyok következményeit kihasználva egy-két évig még viszonylag zavartalanul működhettek. Ezt a viszonylagos zavartalanságot azonban fokozatosan olyan vészjósló intézkedések zavarták meg, mint a mesterségesen előidézett tanerőhiány és a kinevezések szándékos késleltetése. Ezekre az „apró hiányosságokra" hívja fel a figyelmet a Szabadság 1923. szeptember 2-i száma, burkolt politikai szándékot látva amögött, hogy az Oktatásügyi Főtanács miért halogatja a hazai tanítók kinevezését. „Mint tudjuk - áll a Rovás c. rovatban -, október l-jén életbe lép az új hivatalnoki pragmatika, s akkor azok, akik nincsenek kinevezve, 3 évig megint rendelkezési állományban maradnak, szóval »lógnak« ég és föld között. Vagy talán a magas iskolatanács megint valami új kálváriát készít elő, vagy tart meglepetés gyanánt a »doma£in« (hazai) tanítók részére?" A gyanú sajnos beigazolódott, hiszen a következő, 1924/25-ös tanév kezdetén a Szabadság 50 tanító hiányáról számol be, a kialakult helyzetért pedig egyenesen a kormányt és az oktatáspolitikát teszi felelőssé: „A prekmurjei (muravidéki) tanítási rendszerben eddig is a politika és a politizálás játszotta a főszerepet, a régi tanítókat politikai indítóokokból áthelyezték vagy nyugalmazták, s ennek az eredménye az, hogy most, az iskolaév kezdetekor több iskola tanító nélkül van!" Az időnek előtte nyugdíjazott, illetve a varasra ítélt hazai tanerő helyét fokozatosan idegenek kezdték elfoglalni, akik legtöbbször személyes indíttatásból is mindent megtettek annak érdekében, hogy a magyar tagozatok megszűnjenek. A tagozatonként!
30-as létszámot előíró rendelet önkényes értelmezésével a szlovén tagozatok, legtöbbször párhuzamos osztályok száma, gyors növekedést mutatott. Egy ilyen, enyhén szólva „szabálytalan esetről" számol be a Szabadság 1924. októberi, a lap betiltását megelőző egyik utolsó számában. „Analfabétákat nevelnek Prekmurjében" (ui. Muravidéken) - áll a címben, majd a kijelentést megindokolandó így folytatja: „Igenis, kérem szépen, mert a dólnjalendavai (alsólendvai) elemi iskolában a párhuzamos I. és II. magyar osztályokat beszüntették, s azoknak 15-30 magyar nemzetiségű és tiszta magyar anyanyelvű tanulóját odacsapták a szlovén osztályokhoz csak azért, mert az I. és II. elemi osztályokban kevés szlovén anyanyelvű tanuló van! Furcsa egy okoskodás ez! A szlovén osztályokban nincs elegendő számú tanuló, s ezért a magyar nyelvű tanulókat is odacsapják, csakhogy meglegyen a létszám, csakhogy magyar ne tanulhasson senki sem, s hogy a magyar szónak és a magyar iskolának még a nyomát is eltüntessék."
Ennél is gyökeresebb változás állt be a kisebbségi iskolaügyben a művelődési miniszter által 1925. június 18-án kiadott iskolaügyi törvénynyel. Ez szigorúan előírja a kötelező 30-as tanulólétszámot új magyar tagozat nyitásakor, ez azt jelentette a gyakorlatban, hogy a legtöbb helyen egy illetve kettő (felső és alsó) tagozatot lehetett csak nyitni összevonással. Később ezeknek a létszámát is szabályozták: 50 gyermekkel lehetett csak összevont tagozatot létesíteni. Ez az adminisztrációs lépés természetesen a magyar tagozatok teljes felszámolását vette célba, ami az évtized végére csaknem egészében sikerült is. Ebben kétségtelenül nagy szerepe volt a már emlegetett 1931-es népszámlálásnak. Csak emlékeztetőül jegyezzük meg, hogy a magukat jugoszlávnak valló szülők - megtagadva saját nemzetiségüket, gazdasági előnyökre számítva - a következő évtől már nem írathatták gyermekeiket magyar tagozatba. Ez az intézkedés a vártnál jobb eredményeket hozott. E folyamat illusztrálására érdemes a legnagyobb lélekszámú magyar település, Dobronak esetét felhozni. Az alsólendvai járáshoz tartozó Dobronakon az 1925/26-os tanévben 3 szlovén és ugyanennyi magyar tagozat működött, azzal, hogy a tanulók száma a három magyar tagozatban majdnem a duplája volt a szlovénekének (126 szlovén - 201 magyar). Három évvel később a szlovén tagozatok száma eggyel emelkedett (4-re), a magyaroké viszont eggyel csökkent, a magyar tanulók létszámának további emelkedése ellenére (98 szlovén - 237 magyar). Ugyancsak érdekes mozgás figyelhető meg a tagozatok és a tanulók létszámában a sok szempontból is kritikusnak mondható 1931-es évben. Ekkor ugyanis - a már említett okok miatt - a magyar tanulók létszáma az egyre fokozódó nyomás miatt a felére csökkent, a szlovéneké ugyanakkor természetesen megduplázódott. Ezen jelenségek mögött természetesen nem valamiféle asszimilációs robbanást kell értenünk, hanem sokkal inkább a magyar tagozatok beszüntetésére irányuló hosszú távú asszimilációs törekvést. Az 1931/32-es tanévben az 5(!) szlovén tagozat mellett mindössze 1 magyar működött. Ez az állapot lényegében megmaradt az évtized második feléig, a magyar tanulók számának fokozatos csökkenésével, mígnem az 1940/41-es tanévben tetőzött: a beiskolázott 278 gyermek közül csupán 4-et írattak magyar nemzetiségűnek, a többit pedig jugoszlávnak. Arról, hogy máshol sem volt jobb a helyzet, a következő statisztikák tájékoztatnak.
Az 1925/26-os tanévben, amikor már javában folyt a kisebbségi iskolák magyar tagozatai elleni támadás a muravidéki kisebbségi iskolákban, a két járás területén, a 17 kisebbségi iskolában 30 magyar nyelvű összevont tagozatban folyt az oktatás. Ez azt jelentette, hogy a legtöbb helyen, ahol egy illetve két tagozat volt, ott 8 illetve 4 osztályt is össze kellett vonni, hogy meglegyen a 30 illetve 50 fős tanulólétszám. A magyar nemzetiségű tanulók összlétszáma a korabeli statisztika szerint 1.365 volt. Mint ez a dobronaki példából is kiderült, a Jugoszláv Királyság megalakulásával, a diktatúra bevezetésével tovább fogyott a magyar tagozatok száma. Az 1930/31-es tanévben 20-ról (1928 tanulóval) a népszámlálás következményeként 6-ra zuhant a magyar tagozatok száma a muraszombati és az alsólendvai járás területén együttvéve (mindössze 415 tanulóval). Ezekből a statisztikákból kitűnik, hogy alig egy év alatt a magyar tagozatok és a tanulók száma majdnem 1/4-ére csökkent.
A 30-as években ez a folyamat még inkább felerősödött, úgy, hogy az 1935/36-os iskolaévben a muraszombati járásban mindössze 2 párhuzamos tagozat működött: Domonkosfán (30 tanulóval) és Őrihódoson (37 tanulóval). Az alsólendvai járásban pedig ugyancsak 2 magyar tagozat maradt: az említett Dobronakon (85 tanulóval) és Göntérházán (37 tanulóval). Tehát a két járás területén az említett 4 tagozatba mindössze 189 magyar nemzetiségű tanuló iratkozott. Az egyre fokozódó nyomás és a soviniszta uszítás a 40-es évek elején majdnem 100%-os eredményt ért el a kisebbségi iskolák magyar tagozatainak felszámolása terén: az 1940/41-es tanévben egy tagozatra zsugorodott a magyar tannyelvű muravidéki iskola, mindössze 37 tanulóval.
Az effajta nyílt asszimilációs törekvés természetesen még az egyszerű emberek körében is nagy felháborodást váltott ki. A hatalom ezért próbálta később az elégedetlenséget gazdasági engedményekkel, földdel és egyéb vonzó csalétkekkel némiképpen csillapítani. Az itthon maradt csekély számú magyar értelmiségi is a kezdetekben merész ellenállást tanúsított (lásd Szabadság), a diktatúra bevezetése után azonban mindennemű tiltakozás hiábavalónak tűnt. Csak a 30-as évek végén történtek ismét megmozdulások a vajdasági magyarok körében az anyanyelvi iskolák visszaállítása érdekében. Varga Sándor egy vele készült riportban elmondja, hogy a vajdasági törekvések utórezgéseként 1939-ben Muravidéken is történtek kezdeményezések a magyar tannyelvű iskolák visszaállításának ügyében. A szülők kérvényben fejezhették ki igényeiket, amelyhez csatolni kellett az anyakönyvi kivonatot és az utolsó tanév bizonyítványát. Az 1940. elején érkezett egységes hivatalos válasz rövid sommázata a következő: mivel nincs bizonyíték a nemzeti hovatartozást illetőleg, nincs is törvényes lehetőség magyar nyelvű iskolák létesítésére. Az történt ugyanis, hogy sem az anyakönyvi kivonaton, sem a bizonyítványon nem tüntették már fel a nemzetiségi hovatartozást. Az embereknek pedig rá kellett döbbenniük, hogy ismét félrevezetés áldozatai lettek. A fönt elmondottakból kifolyólag talán nem tűnik elhamarkodottnak a következő összegző megállapítás: a muravidéki magyar kisebbség a két világháború közötti időszakban teljes gazdasági, politikai és kulturális elszigeteltségben élt, kiszolgáltatva a jugoszláv állam tervszerű asszimilációs politikájának és törekvéseinek, amely a nemzetiségi kérdés orvoslását nem a megfelelő kisebbségi jogok betartásában és megvalósításában látta, hanem a gyors asszimilációban.
Az 1941. áprilisi magyar bevonulást követően a népek és nemzetek börtönének elnevezett régi délszláv állam, a királyi Jugoszlávia kötelékéből megszabadulva a számban megfogyatkozott muravidéki magyarság ismét fellélegezhetett. Az anyanyelvhasználat, a művelődés és az iskolaügy területén újra visszaállt a Trianon előtti egyensúly. Azaz csak visszaállt volna, ha a személyi feltételek biztosítottak lettek volna. A meglévő, zömében szlovén tanerőt már az első napokban elbocsátották, vagy önként elmenekült már a német megszállást követően, meg sem várva az események végső kimenetelét. Mint már említettük, sokan ezek közül büntetésüket töltötték itt, ezért számukra is felszabadulást jelentett a magyar bevonulás. A nagymértékű tanítóhiányt az ország többi területeiről behozott magyar tanerővel próbálták megoldani, szám szerint 160 fővel. A magyar egynyelvű elemi oktatás elindítása mellett nagy gondot fordítottak a középfokú nevelésre is. Így már az 1941/42-es tanévben visszaállítják Alsólendván az addig koedukált (fiú-leány) polgári iskolát. Az 1919-1921-ig szünetelő fiúiskolából később az elnéptelenedés miatt vegyes fiú-leány iskolát kellett szervezni, hogy a tanulók létszáma meglegyen a szlovén tannyelvű iskolában. A tanulók száma így is alig érte el a 100 főt. Az 1941/42-es tanévben ez a szám 141-re emelkedett. „Ez az örvendetes tény szükségessé teszi rövid időn belül az együttes oktatás megszüntetését - áll egy korabeli krónikában -, és külön fiú- és külön leányiskola felállítása válik rövid időn belül szükségessé." Ez a terv hamar valóra vált az Esterházy-féle kastély megüresedésével, illetve ennek a város tulajdonába jutásával. Ettől kezdve itt működött a polgári iskola fiú-részlege.
Természetesen a többi iskolában is megváltozott a tanítás nyelve. Előbb a közoktatási miniszter döntése értelmében a visszakerült muramenti területeken (Muraközben és Muravidéken egyaránt) a muraközi horvát tájnyelv került volna bevezetésre. Ezt azonban a heves tiltakozás miatt módosítani kényszerültek oly módon, hogy a muraközi iskolákban az említett helyi tájnyelv, a Muravidéken pedig ugyancsak a helyi szlovén tájnyelv (vend) került bevezetésre anyanyelvi oktatás címen, heti két órában. A nemzetiségivé lett tanulók anyanyelvükön csak a hittant tanulhatták, később Muraszombaton és a környező falvakban a „hazai szlovén" nyelvet is bevezették tantárgyként. Bár az erőszakos magyarosítás nem öltött olyan méreteket, mint a tízes években (az 1908/9-es tanévben ezen a vidéken már egyetlen magyar-szlovén vegyes iskola sem működött), a nacionalizmustól feltüzelt tanítók nemegyszer tovább mérgesítették a már amúgy is feszült etnikai viszonyokat. Az erőszakos asszimilációs politika egyik iskolán kívüli szervezete volt a Vendvidéki Magyar Művelődési Egyesület. A nacionalista politika természetesen ezen a területen is heves antiszemitizmussal párosult, ily módon a két világháború között erősen megfogyatkozott zsidó értelmiség száma az üldözések miatt tovább csökkent, közéleti szerepe pedig teljesen elhalványult a beköltözött tisztségviselők és hivatalnokok ügyködése jóvoltából.
A már említett „hivatali önkény" ellenére a muravidéki magyarság visszakapta kulturális intézményeit, iskoláit, sajtóorgánumait stb. Ösz-szegzésképpen elmondhatjuk: a muravidéki magyarság számára a II. világháború alatt megadattak az alapvető feltételek a szellemi és kulturális fejlődésre. Hasonlóképpen nyitva álltak az oktatás terén is mindazok a lehetőségek, amelyek a továbbtanulást segítették elő Magyarország felsőfokú intézményeiben. Ezzel a lehetőséggel egyébként az idegen ajkúak is élhettek.
Tóth Lajos írja az anyanyelvi oktatás jugoszláv sajátosságait, területek szerinti (Vajdaság, Horvátország, Szlovénia) specifikumait vizsgáló összefoglaló jellegű tanulmányában: „Az első intézkedések az anyanyelvű oktatás biztosítására reménykeltőek voltak. Mind világosabbá vált, hogy a kialakulóban lévő új Jugoszlávia ezen a téren is sokkal többet kíván nyújtani a nemzeti kisebbségek számára, mint amennyit a »népek börtöne«-ként is emlegett, nagyszerb ideológiától és uralkodási vágytól áthatott, 1941-ben összeomlott régi Jugoszlávia nyújtott." A Közoktatásügyi Minisztérium 1945. augusztus 10-én kiadott határozata - az AVNOJ-i elvekkel összhangban - előírja, hogy a nemzeti kisebbségek gyermekei részére kisebbségi iskolákat kell nyitni, egy ilyen tagozat nyitásához 20 tanuló szükségeltetik. A kisebbségi elemi-, közép- és más iskolák megnyitásáról az illető köztársaságoknak kell gondoskodniuk. A kötelező tantárgyak között pedig első helyen szerepel a kisebbségek anyanyelvének, történelmének és földrajzának, valamint a köztársaság nyelvének oktatása. Hasonlóképpen történt ez a Muravidéken is: a magyar anyanyelvű tanulók ismét a kisebbségi iskolákban találták magukat. S bár ez az iskola sok szempontból demokratikusabbnak bizonyult a két háború közöttinél, a magyar tannyelvű iskolák továbbra is hátrányosabb helyzetbe kerültek a szlovénekkel szemben. E hiányosságok közül csak néhányat szeretnénk itt említeni. Első helyre kívánkozik a rossz anyagi helyzet, amely szinte lehetetlenné tette a normális munkafeltételek kialakítását. Ezzel szinte összhangban és az előbbi következményeként jelentkeztek a még ennél is rosszabb tanítási feltételek. Példának említsük csak meg, hogy a legtöbb kisebbségi iskolában, a párhuzamosan beindított szlovén tagozatokkal néhol a két világháború közötti időszakban „bevált" formulákat elevenítették fel, továbbra is összevont alsó és felső tagozatokban folyt az oktatás, néhol a minimális létszám eléréséhez 8 osztályt kellett összevonni. A problémákat tetézte még a nagyfokú tanerőhiány illetve a meglévők képzetlensége. (A legtöbb iskolában egy tanító végezte a munkát.) Az ilyen munkakörülmények természetesen rendkívül alacsony oktatási-nevelési hatékonyságot idéztek elő, minden esetben a szlovén tagozatoknál jóval alacsonyabb eredményeket értek el a magyar tanulók. Az 50-es évek elején már világossá vált, hogy a kisebbségi iskola zsákutcát jelent a magyar tagozatos tanulók számára, hiszen a továbbtanuláshoz nem biztosít sem kellő nyelvi, sem másfajta ismereteket. A továbblépésnek pedig a szlovén nyelv kielégítően jó ismerete lett volna a legfontosabb feltétele, amivel a kisebbségi iskolák magyar tanulói nem rendelkeztek. Ezek az állapotok a magyar tagozatok lassú, de következetes elnéptelenedésével jártak együtt. A magyar szülők gyermekeik jövője érdekében célszerűbbnek látták, ha szlovén tagozatba járatják őket. Ez főleg a felső tagozatokban vált az 50-es évek közepétől rendszeressé. Mint már említettük, a kisebbségi iskolák magyar tagozatainak problémája már az 50-es évek elején szóba került, az évtized közepén pedig már a probléma elhatalmasodásáról lehetett beszélni, de valójában csak négy évvel később kezdte komolyan foglalkoztatni az illetékes szlovén oktatásügyi szerveket, akkor, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar tagozatok teljes mértékben felszámolódtak. A legsúlyosabb helyzet a lendvai központi iskolában alakult ki, ahol az 1958/59-es tanévben a magyar tagozatba mindössze két elsőst írattak.
„Egy évvel a kétnyelvű oktatás fokozatos bevezetése előtt a lendvai községben az 1958/59-es tanévben 3067 elemi iskolai tanuló közül 1206 volt a magyar nemzetiségű, vagyis az összes elemi iskolai tanulók 40%-a. Ezek a gyerekek vagy a magyar tagozatokat (825 tanuló vagy 69%), vagy pedig elsősorban gazdasági okokból a szlovén tagozatokat (381 magyar tanuló, az összes magyar tanulók 31%-a) látogatták. A helyzet a lendvai községben volt a legtragikusabb, ezen belül is a lendvai általános iskolában, ahol a magyar anyanyelvű tanulók több mint a fele szlovén tagozatba járt."
A kialakult helyzet gyors intézkedést követelt, a problémáról többször tárgyaltak a lendvai és a muraszombati község társadalmi-politikai szervei. Végül is olyan elhatározásra jutottak, hogy a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken olyan oktatási rendszert kell kiépíteni, amely később is megkönnyíti az emberek egymás közötti kommunikációját a munkahelyen, az igazgatási szervekben és széles körű lehetőséget nyújt a nemzetiség fejlődéséhez. Ezt pedig a kétnyelvűségben, a kétnyelvű oktatási modellben vélték megtalálni. Reménnyel kecsegtetett az a tény is, hogy az úgynevezett „kuss-magyar" korszak után a magyar kisebbséget először próbálták bevonni tömegesen az új rendszer kiépítésébe egy égető probléma kapcsán.
1959 őszén indult az első kétnyelvű tagozat kísérleti jelleggel a lendvai község általános iskoláiban. Az első osztályban szlovén nyelven sajátították el a tanulók az írást és az olvasást, ugyanakkor megismerték a szlovén nyelv alapjait is, a második osztályban pedig a magyar nyelv alapjaival ismerkedtek. Az alsó tagozatban az új anyag átadása, illetve a házi dolgozatok megbeszélése folyt egyik vagy másik nyelven, s az eredmény nem maradt el. A kétnyelvű oktatás látványos eredményeket ért el. Kiderült ugyanis, hogy a másik nyelv elsajátítása a gyerekek számára nem jelent különösebb megterhelést. A felső tagozatban azonban már nagyobbrészt szlovén nyelven folyt az oktatás, csupán a magyar terminológia elsajátítására korlátozódott a kétnyelvűség. Három tantárgy oktatása folyt a magyar nyelv és irodalom tantárgyon kívül magyar nyelven: hatodikban a földrajz, hetedikben a biológia, nyolcadikban a háztartástan és gazdaságtan, valamint a történelemnek a magyar vonatkozású része.
Már itt meg kell jegyeznünk, hogy az alsó tagozatban az eredmények nem is maradtak el, a felső tagozatokban viszont már a kezdetekkor is elégtelennek bizonyultak a magyar nyelvoktatást kielégítő feltételek, sőt bizonyos értelemben visszafejlődés volt tapasztalható a gyerekek nyelvfejlődésében az alsó tagozathoz viszonyítva. Ez az állapot később csak romlott, hiszen ezeket a tantárgyakat is szlovén nyelven kezdték tanítani, s csak a szükséges terminológia elsajátítására korlátozódott a szaktantárgyak magyaroktatása. A fentiekből kitűnik, hogy a kétnyelvű oktatás igazi eredményeit az alsó tagozatos képzésnek köszönheti, hiányosságai pedig megegyeznek a felső tagozat hiányosságaival.
Dióhéjban talán így foglalhatnánk össze a kétnyelvű oktatás lényeges vonásait, modelljét és problémáit. A kezdeti nehézségeket tárgyaló cikkek, visszaemlékezések egyike sem hallgatja el, hogy a legnagyobb problémát a szükséges káderállomány képzetlensége jelentette. A kétnyelvűség ugyanis mindkét nyelvet tökéletesen ismerő szakképzett tanerőt igényelt volna, amely olyan követelménynek számított korábban, amelyet máról-holnapra lehetetlen volt megoldani. A kétnyelvű tanerő képzését a muraszombati tanítóképző vállalta, ahova az 1959/60-as tanévben 30 tanítói szakos iratkozott be. A néhány hónapos képzés azonban nem tudott a követelményeknek megfelelő szakembereket biztosítani, s rövidsége miatt nem is tudhatott. A problémákat Szeli István, vajdasági professzor foglalta össze egyik 1961-ben írott cikkében, aki nyelvtanfolyam vezetésével volt megbízva, s a szlovén és a magyar tanerő magyar nyelvművelését vezette. Tapasztalatait így fogalmazta meg: „Második éve, hogy az eddig csak szlovén vagy csak magyar nyelvű iskolákba bevezették a kétnyelvű oktatást. Amit nálunk még csak félénken és óvatosan próbálgatnak, az ott már gyakorlattá vált" - írja a kor hangulatát is tükröző tanulmányában. Mindezek mellett azonban nem hagyja figyelmen kívül a kezdeti nehézségeket, problémákat sem. Olyan problémákra figyel fel, amelyek végigkísérték, többé-kevésbé meghatározták a kétnyelvű oktatás három évtizedes múltját, megoldásukra csak részben került sor. „Igaz, ennek az oktatási formának még nincsen kikísérletezett és bevált módszertana, a tankönyveket is csak most írják. A tanítók nyelvtudása sem egészen megnyugtató, s nehezíti a munkájukat az is, hogy nem egy iskolában osztott és összevont tagozatokban kell a tananyagot mindkét nyelven előadniuk."
S hogy a helyzet lényegesen nem változott a 60-as évek végére sem, sőt bizonyos értelemben tovább romlott, arról ugyancsak egy Szeli Istvánnal készített interjúból értesülünk, akit a kétnyelvű iskolákban tanító szlovén tanerő magyar nyelvtudásának felmérésére kértek fel ezúttal a Szlovén Szocialista Köztársaság Tanügyi Intézetének vezetői. A harmincnyolc oktató közül csak kilencnek a nyelvismerete volt kifogástalan, ezeknek nyelvállapota tökéletesen megfelelt a kétnyelvű oktatás követelményeinek. A magyarok nyelvállapotát a szlovénokéhez hasonlíthatnók, bár statisztikai adatok erről nem állnak rendelkezésünkre. Elég beszédes ténynek bizonyul azonban a következő idézet a magyarok nyelvét illetőleg: „A szlovén hallgatóság képlékenyebb, könnyebben formálható, mert fogyatékosabb magyar szókincsében kevesebb a rosszul beidegzett szóalak és ejtésbeli helytelenség. A magyarok nyelvét nehezebben kezelem: ott már sok a »nyelvténnyé« vált hiba, s nehezebben iktathatók ki a felszívódott idegen elemek."
Szeli István azonban nemcsak a hiányosságokra igyekszik rámutatni, hanem a pozitívumokra is felfigyel, hiszen a tíz év oktatási gyakorlat nemcsak az előzőek jegyében folyt le. A vajdasági szakemberek, maga Szeli is, eleinte még idegenül viszonyulnak ehhez az oktatási formához, de mindenképpen nagy figyelmet szentelnek fejlődésének, s a hatvanas évek végén felismerik, hogy a magyar nyelv és nemzetiség megmaradásának egyetlen elfogadható formája a kétnyelvű iskolákban és a kétnyelvűségben keresendő. A szemléletváltozást illetve ennek okait, úgy gondoljuk, a kétnyelvű iskolából továbbtanuló diákok statisztikája, a számbeli adatok is döntő mértékben befolyásolták, hiszen bebizonyosodott, hogy a kétnyelvű tagozatok száma az 1959/60-as tanévhez viszonyítva a következő évtized végére 25-ről 103-ra emelkedett, a magyar anyanyelvű gyerekek száma pedig ugyanebben az időszakban 452-ről 1.039-re, amelynek kétségtelenül nem a természetes szaporulat volt a legfőbb oka. A számarányok mögött bizonyára egy gyors ütemű fejlődést is ki lehet mutatni, amely a kétnyelvű iskolákban a legújabb tanítási eszközök és technológiák beszerzésével európai szintű oktatást tudott biztosítani (a lendvai iskolában Szlovéniában talán elsőként szereltek fel fonolabora-tóriumot, amely audio-vizuális oktatást tett lehetővé).
A legnagyobb mulasztást mégis abban kell látnunk, hogy a kétnyelvű oktatás bevezetésével párhuzamosan nem történtek olyan intézkedések, amelyek lehetővé tették volna a kétnyelvűség maradéktalan és teljes megvalósulását az iskolai oktatásban és azon kívül is a közélet minden területén. Így hát megmaradt iskolás fogalomnak, hiszen a kétnyelvű ügykezelés is szép álomnak bizonyult csupán. Csak feltételezésekre hagyatkozhatunk annak a megítélésében, hogy mi lett volna, ha (a történelmietlenség kockázatával is!) az általános iskolával egy időben, vagy közvetlenül utána biztosítva lett volna a kétnyelvű oktatás a középiskolában és a főiskolán is. Ez azonban nem történt meg, s ezzel ismét egyfajta bizalmatlanság vette kezdetét nemcsak a magyar, de a szlovén szülők körében is. Ez utóbbiak a 60-as évek végén petícióban tiltakoztak a szlovén kormánynál a kétnyelvű oktatás ellen, követelvén annak beszüntetését. Az alkotmánybíróság azonban egyoldalúnak találván megjegyzéseiket, elvetette ezeket a vádakat. A mulasztások nem tettek jót a kétnyelvű iskola ügyének, az általános kétnyelvű oktatás további eredményességére is kihatottak, természetesen negatív értelemben. Lényeges változást csak az 1981-es esztendő hozott a kétnyelvű oktatás terén a Muravidéken, amikor az úgynevezett irányított oktatás egésze alatt Lendván kétnyelvű középiskola, a maribori Pedagógiai Akadémián magyar tanszék nyílott. Nem szabad megfeledkeznünk egy korábbi évszámról, 1975-ről sem, amikor a muravidéki középiskolákban megszervezték a magyar nyelv fakultatív oktatását heti három-négy órában. A kétnyelvű középiskolában az általános iskoláéhoz hasonló modell szerint folyik az oktatás. Ez annyit jelent, hogy a magyar nyelv és irodalom órákon kívül a terminológia elsajátítására korlátozódik a magyaroktatás, kiegészítve ezt az úgynevezett nemzeti programmal a történelem, földrajz és a művészeti nevelés tantárgyak keretében. Nem véletlenül emeltük ki a modell kifejezést, hiszen ennek az oktatási formának lassan három és fél évtizedes gyakorlata után sincs kidolgozott módszertana, pedagógiai arcéle. „A kétnyelvű oktatással tudományos szinten keveset foglalkoztak - olvassuk egy helyzetfelmérő dolgozatban, amely a rendszerváltás után készült. Elenyészőek az olyan felmérések és kutatások, amelyek a kétnyelvű oktatás fejlesztésére irányultak. Történt ugyan ezen a téren is valami, de a kutatások eredményei és megállapításai alapján nem változtattak a pedagógiai gyakorlaton, habár a kétnyelvű iskolák tanárai ezt többször is kérték." A különböző szociolingvisztikai felmérések természetszerűleg és általában olyan jelenségek vizsgálatát tartották fontosnak, amelyek az ilyen iskola ideológiai alátámasztásához elegendőnek bizonyultak (pl. együttélés, a gyermekek beszédbeli magatartása, a nyelvválasztás stb.). Erre különösen az 1969-es események után még jobban ügyeltek. Itt természetesen nem a különböző tudományos intézmények hibáztathatók elsősorban, hiszen az ilyen kutatási projektumok jóváhagyása elsősorban a hatalom kompetenciájába tartozott. A föntiek alátámasztását szolgálja e kutatások egyoldalúságának a ténye: általában a szlovén tanulók védelmében jöttek létre ezek a felmérések illetve a szülők megnyugtatására, ezért általában minden szempontból pozitív eredményeket szültek. Az 1969-es alkotmányos per nyomán világossá válhatott volna az is, hogy a különböző kultúrák találkozása nem szül minden esetben és feltétlenül pozitív eredményeket, a felektől pedig sok türelmet (főleg a kisebbségtől), toleranciát és józan megértést igényel.
A másik megjegyzés a kétnyelvű iskolák tanulóinak nemzetiségi összetételét érinti, s mint ilyen, az előbbiekhez hasonló horderejű problémának számított az elmúlt három évtized alatt. „Nem tudom - áll ugyanebben a beszámolóban -, létezik-e valahol rendszeres elemzés arról, hogy a tanulók aránya nemzetiségüket illetően hogyan változik... A Drago Lugaric Általános Iskolában (azóta már I. sz. Általános Iskola - B. L.) évről-évre csökken a magyar anyanyelvű tanulók száma..." Ugyancsak a kétnyelvű iskola elpolitizálását kell látnunk abban is, hogy a nemzetiségi hovatartozás kinyilvánítását sohasem tartották fontosnak „óvatosságból" sem, hiszen a szlovén nemzetiségi politika ezzel akarta kifejezni szolidaritását a határain kívül élő szlovénekkel, főleg a karintiaiakkal, ahol éppen ez időben tartott a „ne hagyjuk magunkat megszámolni"-mozgalom tiltakozásképpen az osztrák kormány túlzott és merev tanulólétszámot megkövetelő oktatáspolitikája ellen. Egy 1991. decemberében kiadott, az 1986-1996. közötti időszak beiratkozásait vizsgáló táblázatból kitűnik, hogy a lendvai járás három kétnyelvű általános iskolájában szinte mindenütt a tanulók létszámának csökkenéséről beszélhetünk. Az említett időszakban a lendvai I. számú Kétnyelvű Általános Iskolában és fiókiskoláiban az 1986-os 1.012-vel szemben 1996-ban mindössze 764 beiratkozó várható, vagyis 24,5%-kal kevesebb, mint egy évtizeddel korábban. A dobronaki általános iskolában is hasonló a helyzet. Itt 1986-ban 152 tanuló iratkozott az első osztályba, ez a szám az évtized fordulóján 143-ra módosult, 1996-ban pedig 126-ra zuhan, amely 17%-ot tesz ki. A fenti adatok azért vészjóslóak, mert - kiindulva a népszámlálási adatokból és a lakosság kor szerinti megoszlásából (lásd bővebben a Demográfiai helyzetkép című fejezetnél) - félő, hogy ezeknek a kétnyelvű iskoláknak az akut gyermekhiányát éppen a magyar anyanyelvűek okozzák.
Az első lényegi változás a kétnyelvű pedagógiai gyakorlatban a rendszerváltással következett be. Az 1990/91-es tanévtől a kétnyelvű általános iskolákban és az egyetlen ilyen jellegű középiskolában az eddigi vegyes csoportokban történő magyar nyelvtanítás homogén magyar illetve szlovén csoportokban történik. A magyar nyelvnek, mint nem anyanyelvnek a tanítása is szisztematikusan folyik. Ezzel azonban még korántsem oldódott meg minden probléma. Ilyen például a magyar történelem tanításának kérdése, amely eddig ún. nemzetiségi program keretében folyt az általános történelemtanítás kereteiben mindössze évi 17 órában. Érthető tehát, hogy a magyarságtudat építésénél oly fontos történelemtudat ilyen körülmények között nem tudott kellő mértékben kialakulni. Gondot jelent továbbá a megfelelő tankönyvek hiánya és a meglévők használhatósága. 1990-től ugyanis zömében a magyarországi tankönyvekből tanulhatnák a muravidéki iskolák tanulói a magyar nyelvet és irodalmat. Nem véletlenül használtuk a feltételes módot: kiderült ugyanis, hogy a kétnyelvű szlovén-magyar és a Vajdaságból behozott magyar tankönyveken nevelkedett tanulók nyelvi szintje olyan alacsony, hogy ezek a tankönyvek legtöbb esetben használhatatlanok. S még sorolhatnánk...
Végezetül álljon itt még egy megjegyzés. A kétnyelvű oktatás bevezetése vidékünkön kényszerből történt, s azóta egyfolytában kényszerképzeteket kelt, de hiányosságai mellett is Szlovéniában az egyetlen járható út. Az egynyelvű iskolák 1993-ban is ugyanolyan sorsra jutnának, mint az 50-es években, tekintettel arra, hogy tudatunk a harminc év alatt inkább romlott, mint javult. A szlovéniai magyar kisebbségnek pedig, kihasználva az alkotmány adta lehetőségeket, a kétnyelvűség megvalósításában is példamutató szerepet kell vállalnia. Nagy mértékben tőle függ sikeressége. Nem utolsósorban a muravidéki magyarság megmaradásának egyik legfontosabb tényezőjéről van szó.
|
|