|
|
A trianoni béke után az új határmódosításokat követően a lendvai nyomda, alkalmazkodva az új körülményekhez, szlovén nyelvű újságok nyomtatását is vállalta. 1921-ben itt készült a Novine című katolikus hetilap, amely később a politikai hatalomszerzés legfőbb eszköze lett Klekl József szlovén képviselő és plébános kezében. Hogy mennyire tisztában volt a sajtó által történő manipulációs lehetőségekkel, arra talán a legszebb példa az, hogy - a magyar polgárok szavazataira számítva - hamarosan magyar nyelvű testvére is született a Novinenak, Népújság címmel. Ennek első száma 1926. január 10-én jelent meg, profilját tekintve pedig „politikai és társadalmi hetilap" volt. Ezek utódjának tekinthető a Nase novine gazdaságpolitikai és művelődési hetilap, valamint magyar változata, a Néplap, amelyek már nyílt politikai célzattal készültek, hiszen a Független Muravidéki Pártnak lettek volna a szócsövei. A pártalapítás kudarcával azonban ezek a lapok is rövid életűek voltak: 1926 májusától az év decemberéig jelentek meg.
A kiegyezést követő időszakban a vasút építésével és az osztrák finánctőke által megindult helyi ipar létesítésével a muraszombati járásban is hamarosan sor került a sajtóüzlet felvirágoztatására. Sorra érkeztek és kezdték meg működésüket a nyomdászok Vas megyének ezen a területén is. A néhány sikertelen, kezdeti lapalapítást a Muraszombat és Vidéke című hetilap törte meg, amelynek első száma 1884-ben jelent meg, s ezt követően folyamatosan 1919-ig, majd több mint 22 év szünet után, 1941. májusától 1944. szeptemberéig újra létezett.
A Novine példáját követve Muraszombaton is párhuzamos lapkiadásba fogott Benko József nagykereskedő és vágóhídtulajdonos, aki szintén nagy figyelmet szentelt a politikai hatásgyakorlásnak. Szlovén nyelven Mőrszka Krajina címmel hetilapot jelentetett meg, amely előbb kétnyelvűén Mó'rska Krajina, majd később magyarul is megjelent, Muravidék címmel. A lap megjelenésének csaknem egy egész évtizede alatt (1922. X. 22. - 1932. III. 27.) nemcsak címében, de tartalmában is több változáson esett keresztül. A vallási, politikai és kulturális hetilapból 1927-ben politikai, gazdasági és társadalmi hetilap lett, a 30-as évek fordulóján pedig magát Murámul és Muraköz heti értesítőjének nevezi. A lap kiadójaként természetesen nem Benko van megjelölve, hanem Kühar Stefan illetve később István, ahogyan éppen megkövetelte a helyzet.
Ugyancsak rövid életű volt a Hartner Nándor által szerkesztett, és valószínűleg apja, Hartner Géza által pénzelt radikális hetilap, a Szabadság. Hartner, Muravidék legmódosabb nagybirtokosa, az elcsatolás előtt országgyűlési képviselő volt a magyar parlamentben, főleg a központi (Belgrád) pártok képviselőjeként próbálkozott politikai hatalmát is megszilárdítani, mivel azonban ez sehogyan sem sikerült neki, az 1925-ös országos választásokra megalapítja a Muravidéki Kisgazda Pártot. Ehhez pedig ekkortájt már újság kellett. Ilyen célzattal jelent meg 1923. május 20-án a Szabadság első száma, amely főleg a megalapítás évében és 1924-ben tűnt ki harcos magatartásával, s nem egy esetben állt ki a magyarság ügye mellett a jogfosztottság időszakában. A lap a fokozódó nyomás miatt 1925. augusztusában megszűnik.
A muravidéki magyar sajtó történetével foglalkozó szakirodalom e vidék két leghosszabb életű sajtótermékével, az Alsó-Lendvai Híradóval és a Muraszombat és Vidékével csak az említés szintjén foglalkozott. Nem is kell ezen különösen csodálkozni, hiszen az 1919-ig két és fél évtizeden keresztül folyamatosan megjelenő Alsó-Lendvai Híradó és testvérlapja, a majdnem négy évtizeden keresztül megjelenő Muraszombat és Vidéke művelődéstörténeti és irodalomtörténeti szempontból is kevés értéket hagyott az utókorra. A mai kutatónak az az érzése, hogy ténylegesen is a mai értelemben vett rossz újság követelményének feleltek meg, melyre a „kiolvasás után eldobható" fogyasztói mentalitás érvényesíthető. A helyi, ritkán nemzetközi hírek (ha szenzáció- és botránygyanús, annál jobb!) legtöbbször kommentár nélkül, a város egyesületi életének rövid hírei, a kereskedők reklámjai, a legfontosabb vásári hírek, illusztrációnak pedig néhány vers és rövid tárcairodalmi termék szerepelt benne. Ez utóbbiakról egyetlen megjegyzést: bár a szerzők között olyan név is akad, mint Pável Ágostoné, akinek első versei a muraszombati hetilap 1909-es évfolyamában jelentek meg (összesen hat vers) többségük azonban - kihasználva a publikációs lehetőséget - megmaradt a műkedvelő irodalom szintjén. Dancs János és Kőnye Jenő versei a szülőföld iránti szeretetet szólaltatják meg, népies egyszerűséggel, az almanach- és népies epigonlíra szintjén verselve. A rövid tárcairodalom is ennek megfelelően alakult ezekben a lapokban. Talán éppen ezért kínál több érdekességet a 20-as évek egyébként rövid életű, a választásokhoz és a pártharcokhoz fűződő sajtója, amelyben már a kisebbségvédelmi törekvések is megjelennek.
A két világháború közötti - lényegében 1919 utáni - muravidéki magyar sajtó, mint említettük, a gyakori, egymást érő választásokhoz és a pártérdekekhez kapcsolódik szorosan. A laptulajdonosok a gyors sajtóval elsősorban saját párt- és gazdasági érdekeiket kívánták kielégíteni. Téves azonban az a felfogás, amelyet az ellenzék és a különböző szlovén szakirodalom hangsúlyoz, amely szerint ezek a magyar lapok kizárólag az itt élő, trianoni döntés által kisebbségi sorba került magyarság érdekeit szolgálták volna. Sokkal inkább a kisebbség szavazatainak megszerzésére irányultak a lapalapítási kísérletek, annál is inkább, mert a tízezres lélekszámú kisebbség a választások kimenetelét illetően komoly tényezőnek számított. A föntieknek mond ellent az a tény is, hogy a legtöbb hazai szlovén párt (pl. a Klekl vezette klerikálisok) a hazai szlovén tájnyelvi sajtó mellett magyarul is nyomtatott újságot, amelynek a nyelven kívül kevés köze volt a magyar szellemiséghez, még kevésbé a kisebbségvédelemhez. Továbbá a maribori és ljubljanai illetékes belügyi szerveknek küldött egyik jelentés arról számol be, hogy a muravidéki magyar lapok nagyfokú lojalitásról tesznek tanúbizonyságot (Pivar Ella).
Egy lap azért mégis akadt, amely az említett fő szempont mellett a kisebbség problémáinak ügyére is nagy súlyt fektetett. Ez a már említett, vasárnaponként megjelenő Szabadság volt, amelynek főleg vezércikkei térnek el a szokásostól: ezek nyílt állásfoglalások a muravidéki magyarság ügye mellett. Helyet kap benne a magyarság hétköznapi problémái mellett a gazdasági és társadalmi helyzet is. A politikai sérelmek és követelések ismételgetésével kétségtelenül egyfajta helyzettudat kialakítására tesz kísérletet. Nagy erénye továbbá, hogy nem ragad meg egyetlen témánál, mint például a földreform, hanem a kisebbségi lét szinte minden területéről készít tünetjelzéseket, némely esetben részletes, elemző cikket is közöl. E hosszabb, a mai vezércikktől némiképpen eltérő, a címoldal egészét kitöltő írások mellett, természetesen a rövidebb újságírói műfajok is megtalálhatók a lap hasábjain. Ezeknek azonban kisebb jelentőséget kell tulajdonítanunk, mint a főszerkesztő és laptulajdonos Hartner Nándor által írt hosszabb írásoknak. Nem véletlenül tiltják be a jugoszláv hatóságok a Szabadság megjelenését, hiszen a három évfolyam alatt többször felhívta magára a figyelmet harcos magatartásával. A lap megjelenésének a körülményeit egy későbbi írás így látja: „Rengeteg kellemetlenség érte leplezetlen magyar érzelmei miatt (ui. magát a szerkesztőt - B. L.), nagy anyagi áldozatokkal tudta csak fenntartani újságját, noha hamarosan kétezren fizettek arra elő. Merész cikkei miatt azonban úgyszólván hetente fizethette a tízezer dínáros büntetéseket, a lapot is úgyszólván minden héten más nyomdában kellett előállítania a jugoszláv hatóságok akadékoskodásai miatt. Ennek ellenére kitartott, nem ijedt meg a börtöntől, amivel sokszor megfenyegették, nem ijedt meg állampolgársága elvesztése rémétől, és az ezzel együtt járó anyagi bukástól." E cikkeket olvasván a lap beszüntetését kimondó hatósági döntésen egyáltalán nem csodálkozhatunk, különösen akkor nem, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy nálánál jóval mérsékeltebb hangú, a hatóságok figyelmét csupán a magyar nyelvvel kiváltó egyébként túlzottan is lojális újság, mint a Mörszka Krajina (Muravidék) is, mihelyt megszűnt kétnyelvű újság lenni, arra a sorsra jutott, mint a Szabadság.
Hartner később mostohaatyja, Hartner Géza vállalatainak a vezetésében segédkezett, később saját vállalatait és földbirtokát vezette. A politikai tevékenységgel azonban később sem hagyott fel olyannyira, hogy 1933-ban Muraszombat polgármesterévé választják „hatalmas lelkesedéssel", felismerve benne a lakosság az „elhivatott vezetőt..." Az ő irányításával kezdődött el - áll egyik korabeli beszámolóban - az a nagyarányú fejlődés, melynek során a jelentéktelen járási székhelyből pezsgő életű kisváros fejlődik ki a 40-es évek elején.
A 30-as évek elején előbb a klerikálisok lapja, a Népújság szűnik meg előfizetők hiányában, majd Kühar és a liberálisok lapja is követte (Muravidék) 1932-ben. Így a muravidéki magyarság nyomtatott sajtó nélkül maradt a 30-as években. Új lapalapítási kísérlet, ha lett is volna, akkor sem engedélyezte volna a diktatórikus jugoszláv állam. Ez az az időszak, amikor a Vajdaságban is sorra szűnnek meg a lapok az említett okok miatt. A diktatúra első napjaiban rendelet jelenik meg arról, hogy az állam revízió alá veszi az egyesületek működési engedélyét, de ez a sors vár a politikai pártokra is. 1929. januárjának utolsó napjaiban feloszlatják az Országos Magyar Pártot, a délvidéki magyarság egyetlen politikai és kisebbségvédelmi szervezetét.
A visszacsatolás után Hartner újra nagy lendülettel és fáradhatatlan teherbírással folytatja a munkát. Előbb újból elindítja a Muraszombat és vidékét, majd néhány nap alatt megszervezi a Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesületet, valamint a Vöröskereszt Egyesületet, majd 1943-ban a muraszombati járás országgyűlési képviselőjévé választják. Lapja, amely a háború végéig folyamatosan megjelenik, érthető módon sokat veszít szókimondó harciasságából, belső helyzetbe kerülve a budapesti kormány hűséges és kiszolgálójává vált, a háborús uszítást is felvállalva. Ellenzékiként tudta igazi szerepét betölteni, s a 20-as években a Délvidék egyik legradikálisabb lapjának számított. Kár, hogy rövid életű volt, s így a vidék erősen megosztott és megritkított értelmiségére nem tudott igazi hatást gyakorolni.
A szlovéniai magyarság sajtójának vizsgálatakor a kutatónak joggal lehet hiányérzete: hosszú, több mint egy évtizedes hiátus tátong a háború alatt megjelent, utolsó magyar sajtótermék megszüntetésétől a Népújság megjelenéséig, mely máig az itt élő magyarság egyetlen hetilapja. Egyszóval nyoma sincs a két világháború közötti, főleg a 20-as években zajló lapalapítási kísérleteknek, s bár ezek többnyire tiszavirág életű kezdeményezések voltak, s a cenzúra is igyekezett mindent megtenni, hogy ezeket a próbálkozásokat államellenes propaganda pecsétjével bélyegezze meg - mint ez a fentiekből kiderül -, olyan lap is megjelenhetett (Szabadság), amely a kisebbség öneszmélését segítette.
Az említett Népújság 1958. januárjától jelenik meg önálló magyar sajtótermékként, miután két évig a Pomurski vestnik (Muravidék értesítő) mellékleteként már 1956. januárjától folyamatosan, fordítás által közöl híreket a magyar kisebbség életéből. A Népújság nevet viselő melléklet magyar munkatársai tulajdonképpen fordítói szolgálatot teljesítettek, feladatuk az volt, hogy a szlovén cikkek közül a magyarságot közvetlenül érintőket lefordítsák. Különösen nagy hangsúly esett a politikai „képzésre", a magyarság megnyerésére, az új rendszer iránti lojalitásának kiépítésére.
Természetesen már jóval korábban, 1949-ben is történtek kísérletek a muravidéki magyar sajtó megindítására. A lendvai járás politikai szervei ekkor tárgyaltak arról a beterjesztésről, amelyben Vlaj Lajos a magyar nyelvű sajtó elindítását sürgeti. Önálló magyar nyelvű hetilap elindítása az újságírók teljes hiánya miatt sem volt lehetséges, de a Muraszombatban megjelenő Ljudski glas (Népszava) nem zárkózott el a magyar írások, cikkek megjelentetésének lehetőségétől. Így már 1950. februárjában felhívás jelent meg az említett lapban a muravidéki magyarsághoz, amelyben a következőket olvashatjuk: „Helyi vonatkozású újság hiányát már régóta érezzük... Mennyi szép akció lezajlott, mennyi sikeres munka és az újságban (ti. a szlovén hetilapban - B. L.) nyoma sem volt mindennek. Meg kell változni ezen áldatlan állapotnak. A Magyar Szót természetesen fogjuk ezután is olvasni, mert hiszen az a mi tanítónk, de emellett, mint mondottam, a mi szűkebb vidékünk Ljudski glas lapja hozza majd írásainkat." A felhívás szerzője maga Vlaj volt, aki a kor hangulatának megfelelően szól a magyar kisebbséghez, főleg az írástudókhoz, magyar újságcikkeket kérve tőlük. Az értelmiség nélkül maradt magyarságot azonban csaknem érintetlenül hagyta Vlaj felhívása, melyet a bizalmatlanság kétségtelen jeleként is felfoghatunk. Második, „A magyar kisebbséghez" című felhívására érkezett ugyan néhány, az oktatás és a művelődési élet egy-egy eseményéhez kapcsolódó, rövidebb beszámoló, később azonban ezek is elmaradoztak. Valószínű, hogy Vlaj is belátta, hogy az itteni magyar kisebbség körében csak egy rendkívül szűk, pedagógusokból álló rétegre támaszkodhat, akik között csak elvétve akad olyan, aki komolyabb íráskészséggel bír. Nagyobb visszhangot a muravidéki magyarok körében csak a szlovéniai magyarok már említett kisebbségi konferenciájáról készített beszámoló megjelentetése, eseményösszefoglalója váltott ki. Az 1952-es átrendezés és a fokozódó konjunkturális helyzet amúgy sem kedvezett volna a magyar sajtó ügyének, így kénytelen-kelletlen jobb időkben reménykedve hallgatásra volt ítélve. Csak a lendvai Községi Népbizottság újjáalakításával lendült fel ismét a munka 1955 őszén, amikor ismét szóba kerülhetett a magyar sajtó ügye.
A közben megszűnt Ljudski glas-t előbb az Obmurski tednik, majd 1955-től utódja, a Pomurski vestnik váltotta fel, amely főleg az 1956-os év folyamán közöl több, hosszabb-rövidebb írást a nemzetiség életéből. Ezt természetesen olyan tények is befolyásolták, mint a közelgő választások és az 1956-os magyarországi események, amelyekben Jugoszláviának is - mint utólag kiderült - viszonylag nagy szerep jutott, főleg Nagy Imréék kiadása kapcsán.
A tavaszi választási kampány a nyílt agitáció jegyében telt, s a két háború közötti választások gyakorlatát követve, az új szocialista rendszer is számolt az itteni magyarság szavazataival. Hasonlóképpen az októberi magyarországi eseményeknek is nagy figyelmet szentelt a lap. Az 1956. október 18-i szám Nagy Imrének a pártba való visszavételéről tudósít, a „Soha többé" című cikk pedig a Rajk-üggyel foglalkozik a temetés kapcsán. A november 1-jei számban tárgyilagos beszámolót közöl az október 22-ét követő időszak eseményeiről. A „Mi történik Magyarországon" főcím közleményt tesz közzé az MDP központi üléséről, egy másik cím pedig arról tudósít, hogy fegyveres magyar katonák és civilek jelentek meg Muravidék területén, akik az új rendszer bosszújától tartva hagyták el Magyarországot. Majd szinte megkönnyebbüléssel számol be az újságíró az új magyar kormány megalakulásáról. A magyar forradalom eseményei töltik ki a decemberi számokban is a magyar nyelvű részt. Tudósít a forradalom mártírjairól, a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulásáról, és közzéteszi Kardelj tiltakozó írását Nagy Imre és csoportjának kiadása, elhurcolása kapcsán, a magyar kormányt durva egyezményszegéssel vádolva meg. A szerkesztők minden erőfeszítése ellenére azonban a visszhang a vártnál gyérebb volt. A külső munkatársak toborzása sem volt sikeres, hiszen ahogy az összegzésből kiderül: az „egyéves fennállás alatt nem kapott az olvasóktól tíz cikket sem az újság". A vád elsősorban a vidék tanítósága ellen irányult - akiknek úgymond kötelességük lenne effajta felvilágosító munkát is végezni a magyar lakosság körében.
Ilyen előzmények után jelent meg, most már önálló újság formájában, 1958 januárjában a Népújság első száma. Az „Útravalóul" című vezércikkben Vlaj a következőket írta: „... Már eddig is járt Önökhöz a pomurjei hetilap magyar nyelvű melléklete, amely azonban alakját és tartalmát tekintve nem elégítette ki teljesen olvasóink szükségleteit és kívánságait. Éppen ezért a Dolgozó Nép Szocialista Szövetségének Járási Bizottsága határozatot hozott egy kéthetenként megjelenő lap megindítására, amely anyanyelvünkön és az eddiginél nagyobb mértékben ismertetné a helyi eseményeket, járásunk haladását és problémáit, országunk szocialista fejlődését és a fontos nemzetközi eseményeket. Hogy az önművelés terén is támaszunkra legyen, az új lap több közművelődési és a mezőgazdasággal foglalkozó cikket is fog közölni." Természetesen nem feledkezett meg kitérni a legfontosabb problémák vázolására sem, segítséget kér az olvasóktól a lap készítése, terjesztése és új olvasók toborzása terén is. Főleg a tudósítók toborzására helyez nagy hangsúlyt, hozzájuk szinte könyörgő hangon szól: „Lehetséges, hogy kezük már elszokott a toUforgatástól és nehezükre esik gondolataiknak írásban való kifejezése, mégis kérjük: jelentkezzenek, írjanak." Az újság azonban a többszöri felhívás ellenére 1964-ig csupán fordítói szolgálatot teljesített, főleg a Pomurski vestnik cikkeinek fordítására korlátozódott tevékenysége. Érdemes itt kitérni még egy fontos mozzanatra, amely a korabeli állapotokra derít fényt, s amelynek központi alakja Vlaj volt. Az a Vlaj Lajos, akinek személyében az 50-es évek valamennyi politikai megmozdulásának a kezdeményezőjét kell látnunk. Tragikus sors az övé is: legnagyobb igyekezete ellenére sem tudott igazi osztályharcos magatartást felvenni, a nép tribunjává válni. Az író-pályatárs Misko Kranjec, később Vlaj első kötetének előszavában „hiányosságként" értékeli azt, hogy Vlajból nem lett olyan forradalmár, „aki fellázította volna a világot", hanem megmaradt „életünk csendes, kicsi emberének", aki legfeljebb „nyugodt, meleg egyéniségével" hatott környezetére és ilyen maradt később is. Ha elfogadjuk a fenti állítást, akkor a nemzetiségi politikus Vlaj háború utáni tevékenységét vonjuk kétségbe. Ezt pedig még rosszindulattal sem tehetnénk! Másrészt, ismerve a szituációt és az 50-es évek közhangulatát, Vlaj jobban érezhette magát „két tűz közötti" helyzetben. Egyrészt a szlovén „elvtársak" bizalmatlanságával, másrészt pedig, a magáénak mondott magyarok bizalmatlanságával találkozott lépten-nyomon. Varga Sándor derít fényt Vlaj politikai pályáját tárgyaló kismo-nográfiájában egy különös hangvételű Vlaj-írásra, amelyet válaszként szánt „rosszhiszemű rágalmazói" számára, akik a Népújságot a kommunista ideológia szócsövének tekintették és névtelen levelekkel zaklatták Vlajt, mondván: miért rontja az embereket a Népújsággal.
A föntieket azért tartottuk fontosnak elmondani, mert világosan tükrözik azt a szituációt, amely az induló, immár önálló, kéthetenként megjelenő Népújság fogadtatását jellemezte. Itt kell megemlíteni, hogy a Népújság első számait lapozva, kétségtelenül bőven találunk olyan cikkeket, felhívásokat, amelyek az ún. ideológiai meggyőzésnek álltak a szolgálatában, de az anyanyelven való tájékoztatás jelentőségéről sem szabad megfeledkeznünk, még akkor sem, ha - mint említettük - a lap munkatársai legtöbb esetben fordítói szolgálatot teljesítettek csupán, így az önálló megjelenés a technikain kívül egyéb újdonsággal nem tudott előrukkolni. Ez az áldatlan állapot 1963 végéig tartott, amikor az alapító Szocialista Szövetség ismét tárgyal a Népújság további helyzetéről. A tanácskozáson megállapítják, hogy a tarthatatlan helyzet gyors intézkedéseket követel, az olvasók és az előfizetők számának drasztikus csökkenését pedig az aktualitás hiányával magyarázzák. 1964-től a lap költségvetését ezentúl nem a községi, hanem a köztársasági szervek biztosítják. Határozat született arról is, hogy az aktualitás fokozása és az olvasók toborzása érdekében két magyar újságíró felvételét kell meghirdetni, a kéthetenkénti megjelenést pedig hetire cserélni fel. A terjedelem növeléséről egyelőre még nem esett szó.
A legnagyobb problémát a szükséges és képzett szakemberállomány, illetve ennek hiánya jelentette. Végül ez a probléma is megoldódott két vajdasági magyar újságíró alkalmazásával. Az egyik, Báti Konc Zsuzsanna egy későbbi összefoglaló jellegű írásában ekképpen emlékezik ezekre az időkre: „A szerkesztésnek a körülményeket figyelembe véve, egy sajátos, az alapító és az olvasók által igényelt szerkesztési politikát kellett vezetnie: a lapban helyet kellett adni a helyi, a muravidéki, a szlovéniai, a szövetségi és a világeseményeknek mindössze 4 oldalon, hiszen akárcsak napjainkban, ez az újság volt a magyar anyanyelvű lakosság egyik fő tájékoztatási forrása." A Népújság e számait lapozgatva a mai kutató ténylegesen nem talál egyebet, mint amiről a föntiekben már szó esett, a négy oldal ténylegesen is a legfontosabb hírek, események közlésére tér ki - egyszóval a tájékoztatást tartva a legfontosabb feladatának. S amint az a már idézett írásból kiderül, a folytatás sem volt zökkenőmentes, a hullámvölgy mélypontja az 1966-68-as évekre esett, amikor a felelős szerkesztő betegsége és egy újságíró eltávozása miatt hosszabb ideig ismét csak egy hivatásos újságírója maradt a lapnak. 1968-ban kapott a lap magyar felelős szerkesztőt, addig ugyanis szlovén szerkesztők töltötték be ezt a tisztséget. E korszak kritikai elemzésére, eredményeire és hiányosságaira 1971-ben mutattak rá, az olvasók bevonásával, véleményük meghallgatásával. A korabeli felmérés megállapítása szerint a Népújság kielégíti az itteni magyarság tájékoztatási igényeit. Természetesen volt néhány konkrét megjegyzés is, ami a lap terjedelmének a növelésére, a külső munkatársak bővítésére, valamint a lap nyelvi szintjének az emelésére, néhányan a tökéletesebb korrekció szükségességére hívták fel a figyelmet. A munkát az is nehezítette, hogy addig nemzetiségi területen kívül volt a lap szerkesztősége (Muraszombatban), 1971-től azonban itt is változás történt, ekkor ugyanis a lap „bázisközeibe", Lendvára került. A szakember-probléma azonban még két évig aktuális maradt, akkor sikerült ismét az újságírók számát a minimális kettőre emelni. A lap az 1975-ös év után kezdett nagyobb lépésekkel haladni és fejlődni. Akkor új munkatársakat kapott, és hat oldalon kezdett megjelenni. Az oldalszám növelése kétségtelenül a lap tartalmi fejlődésével járt együtt. Az 1974-es 4,4 oldalas átlagterjedelem 1977-re 7,3 oldalra emelkedett. A tartalmi és mennyiségi változások természetesen az olvasótábor párhuzamos növekedését eredményezték. Számokkal kifejezve: míg a Népújságnak 1970-ben csupán 740 rendes előfizetője van, addig ez a szám 1977-ben ezerrel lett több, szám szerint 1.750. Az arányok szemléltetésére nem árt még egy statisztikai adatot felhozni: az 1981-es népszámlálás adatai alapján az előfizetők és a szlovéniai magyarság számarányának összevetése azt mutatja, hogy 4,5 magyar lakosra jut egy példány. A 80-as években ez a számarány lényegesen nem változott, ami arra enged következtetni, hogy lényegesebb minőségi előrelépés a lap színvonalában sem történt. Mintha a felelős szerkesztő is érezte volna, hogy az előfizetők nagy száma nem minden esetben a minőségnek, sokkal inkább annak a tényezőnek a számlájára írandó, hogy Szlovéniában a Népújság volt az egyedüli magyar sajtótermék a háború után, s mint olyan, monopolhelyzetet élvezett. A lap „tartalmi és társadalmi célkitűzései" is megegyeztek a szlovén nyelvű lapokéval, legfőbb feladatának pedig „az önigazgatású szocialista társadalmunk fejlődésének kreálását" tartotta. Mindezek mellett majdnem másodlagos szerepet szántak a szerkesztők a tájékoztatásnak. A felelős szerkesztő tisztában volt azzal, hogy a lap a munkatársak legnagyobb igyekezete mellett sem képes kielégíteni a magyarság tájékoztatási szükségleteit és igényeit, ezért a lap tartalmi konceptusát úgy próbálták felállítani, hogy „legalább nagy vonalakban tájékoztasson a lendvai és a muraszombati község időszerű társadalmi, politikai, gazdasági és művelődési eseményeiről, amelyek érintik a magyar nemzetiség tagjait". Az oly sokat emlegetett nyelvmegőrző szerepnek is csak részben tudott eleget tenni a politikai frázisok és a steril ideológiai terminológia miatt, nem is beszélve a töméntelen nyelvi botlásról és dagályos, körülírással túlbonyolított fogalmazványokról. S ha a nyelvművelés terén csekély eredményekkel büszkélkedhet a lap, akkor az ízlés- és az identitásfejlesztés terén még csekélyebbekkel. Elemző, kritikai élű cikk illetve glossza, vagy esszé szinte ismeretlen fogalomnak számított a lap életében. A legértékesebbek talán a művelődési élettel foglalkozó írások, ezek is legtöbbször csupán dokumentumértékük miatt érdemelnek figyelmet.
Némileg változott a helyzet a 80-as évek végén, amikor Báti Konc Zsuzsanna lett a lap szerkesztője. Ekkor már a Népújság tájékán is szabadabb szelek kezdhettek fújdogálni. Az első figyelemre méltó lépést a régi újság-jellegről a reviális, s ezáltal „kezelhetőbb" formára való áttérés jelentette. E sorok írója a szerkesztő felkérésének eleget téve, vezércikkben sietett üdvözölni a várvavárt „újat", meghatározni szerepét a szlovéniai magyarság életében, kijelölni feladatait.
„Egy új Népújságot tart kezében az olvasó. A szlovéniai magyarok hetilapja, áttérve a korszerűbb, reviális formátumra, ezentúl színesebb, takarékosabb külsővel jelenik majd meg. Valljuk be őszintén, már régen aktuális, szükséges is volt az ilyen újítás, hiszen rohanó világunkban az olvasónak jól áttekinthető lapra van szüksége, amely segíti eligazodni az információözönben." A tartalmi változtatásról, melyet a külső, formai változtatások szükségképpeni velejárójaként képzeltein el - utólag kiderült, aggodalmunk nem volt alaptalan -, pedig a következőket írtam: „Formai újítást szükségképpen a tartalmiakkal érdemes együttcsinálni. A kritikai rovat, a kritikus hangnem és él hiánya jellemezte eddig a lapot. A közvélemény formálását, a közízlés fejlesztését az általános művelődési színvonal aggasztóan alacsony szintje miatt ugyanis a lap egyik legfontosabb feladatának tekinthetnénk. Fontos tehát, hogy olyan újságja legyen a nemzetiségnek, amely szemléletét alakítja, identitástudatát ébren tartja és erősíti. Ezt várjuk el mi, olvasók: az új külsőhöz méltó belső tartalmat... A muravidéki magyarságnak olyan a sajtója, amilyet megérdemel - hangzik gyakran az elmarasztaló, cinizmustól sem mentes megjegyzés. Én ezt így módosítanám: legyen olyan, amilyet megérdemelne: nívósabb, sokszínűbb és kritikusabb, olyan, amelyben magára ismer és amit elfogad akkor is, ha ez a tükör nem mindig szép, nem a legjobb oldaláról mutatja."
A nemzetiség tagjai és politikai szervei, a nemzetiségi közösség is tisztában vannak a nemzetiségi sajtó fontos szerepével, benne a megtartás és a megmaradás egyik legfontosabb fórumát látják. Az elmúlt három év változásai sajnos nem a legmegfelelőbb irányba történtek. Az elmúlt évtizedek túlzott politikusságát most a politikanélküliség váltotta fel, amely a kisebbségi sajtóorgánum esetében, a kisebbség amúgy is apolitikus hozzáállása miatt abszurdumnak minősül. A tájékoztatásnak itt, mint a föntiekből kiderül, még egyéb küldetési funkcióval kell kiegészülni, ezért téves az „ezt kell írni, ezt olvassák" - mondáson alapuló szerkesztői koncepció, mely „családi lappá" nyomorítja a kisebbségi sajtó egyik legfontosabb intézményét.
A tömegtájékoztatás másik fontos területe a rádió és a tévé. Az első magyar nyelvű adás a Muraszombati Rádió hullámhosszán 1958. november 29-én hangzott el, tehát majdnem egy évvel a Népújság önálló lapként való megjelenése után. Azért szükséges ez a fajta hasonlítás a rokonintézményhez, mert sorsuk hosszú éveken keresztül szorosan összefonódott, nemcsak az alapítójuk volt közös, hanem a munkatársaik, a szerkesztőségük is. A hét négy napján sugárzott félórás műsorban és a vasárnapi csaknem egy teljes órában csak a legfontosabb tájékoztatási jellegű műsorok kaphattak helyet a helyszűke miatt, és a nagy népszerűségnek örvendő zenés üdvözletek. A „szerkesztési elvek" is megegyeztek a újságéval, és 20 évig alig változtak, akárcsak a műsor időtartama. Ezért felesleges lenne újra felsorolni azokat a problémákat és hiányosságokat, amelyek a magyar nyelvű rádióadások mindennapjait meghatározták. Egyetlen megjegyzést szeretnénk csupán tenni. Mivel a rádió a heti öt alkalommal sugárzott műsorral aktuálisabb tudott lenni, mint a Népújság, munkatársai pedig megegyeztek, az az abszurd szituáció jött létre, hogy a rádió „konkurenciát" kezdett jelenteni az írott szónak, nem is beszélve arról, hogy az újság csak egyhetes késéssel hozta ugyanazt, ami már egyszer elhangzott. Az említett helyzeten való változtatás igénye hozta felszínre azt az elképzelést, amely szerint Lendván is rádióstúdiót kellene létesíteni. Erre azonban még évekig kellett várni. A rádióstúdió létesítésével megoldódott, illetve elkerülhetővé vált a hangszalagok időbeni és körülményes küldözgetése a központi muraszombati stúdióba, ugyanakkor lehetőség nyílott előadások közvetítésére is. Természetesen az új stúdió legfontosabb szerepét mégis a műsoridő bővítésében kell látnunk: az eddigi félórás műsoridő most teljes egy órára volt módosítható, a hét első napjának kivételével, amely megmaradt továbbra is szünnapnak. Ily módon azonban, bár a szerkesztőség és a vállalat továbbra is ugyanaz maradt, a rádió és az újság fokozatosan kezdett különválni, kikerülve ezzel az előzőekben említett nehézségeket (ismétlődés stb.). A technikai fejlődés és az új igények azonban csakhamar bizonyossá tették, hogy a 80-as évek végére teljesen elhasználódott a stúdióberendezés, és minőségi adást készíteni lehetetlen. A köztársasági szervekkel való hosszabb huzavona után új helyiségeket és egy új, minden igényt kielégítő stúdiófelszerelést kapott a lendvai magyar stúdió. 1991 februárjától új hullámhosszon sugározzák a magyar műsorokat, ugyancsak azóta változott át a rádió neve is Muravidéki Magyar Rádióra, ezzel is hangsúlyozva önálló jellegét. Ez az újabb eredmény ismét a táguló tendenciák jegyében jött létre, a munkatársak számának emelése nélkül, külső bedolgozó munkatársak megnyerésével. A heti hat óra műsoridő ezáltal előbb napi öt és fél órára, vasárnapi hét órára, majd 1993-tól a hétköznapi, délelőtti adások bevezetésével hét és fél órára volt bővíthető. A rádió műsorpolitikája az igényeknek megfelelően alakult, törekvései között szerepel a tájékoztatáson és a szórakoztató jellegű műsorokon kívül az ismeretterjesztés, a hagyományőrzés és egyéb gyakorlati tanácsokkal szolgáló műsorok sugárzása, például a mezőgazdaság, a szőlészet és a borászat területéről. Ugyancsak fontos szerepet tölt be a kisebbség politikai életét és eseményeit érintő-értékelő-kommentáló „Vasárnaptól vasárnapig a nemzetiségi politikában" című műsor. A szakember-probléma itt is, akárcsak az újságnál, állandóan napirenden van, főleg a fiatal, „kész" újságírók hiánya számít égető problémának, tekintettel arra, hogy bár Szlovéniában van újságíróképzés, de szlovén nyelvű, így ezeknek a zsurnalisztáknak a nyelvi képzése csak munkába állásuk után kezdődik el igazán. A Magyarországon való képzés lehetősége a legutóbbi időkig nem állott fenn különböző okoknál fogva. (Hogy a legegyszerűbbet említsük: nem is létezett ilyen jellegű képzés.) A megoldást mindenképpen a fiatal újságírói gárda kitermelésében vélik felfedezni az illetékes intézmények káder-problémákkal foglalkozó bizottságai és a nemzetiségi közösség tájékoztatási ügyekkel foglalkozó tanácsa.
A nemzetiségi médiumok közül a legfiatalabb a Ljubljanai TV magyar nyelvű adása Hidak-Mostovi címmel. Már magából a címből is kiderül, hogy feliratozással készül, tehát a többségi szlovén nemzet is tájékozódhat a magyar kisebbség helyzetéről, problémáiról. Ebben nem szükséges feleslegesen a cenzúra kétségtelen jelét látnunk, még akkor sem, ha erre lehetőség nyílik ezáltal. Az első magyar nyelvű műsor 1978 októberében került sugárzásra, szlovén kollégák közreműködésével. A havonként jelentkező félórás magazin-jellegű műsor két évvel később átkerült a Ljubljanai TV muraszombati szerkesztőségének hatáskörébe, akik nem mindig tudták - tekintettel arra, hogy a nyelvet nem is beszélték -feladatukat ellátni. Hiányzott a „problémaérzékenység" is, az itteni magyarság problémái iránti lelkiismeretes és átérző szerkesztői hozzáállás, amely érdekessé tehette volna a műsort éppen azok körében, akiknek elsősorban szólt. A kialakult helyzeten az sem változtatott sokat, hogy a szlovén szerkesztők magyar munkatársakat próbáltak bevonni a műsor készítésébe (főleg a Népújság újságíróit).
A problémát úgy próbálták orvosolni, hogy 1982-től 35 perces terjedelemben háromnyelvű műsort hoztak létre HIDAK-MOSTOVI-PONTI címmel, amelyet havonta két alkalommal sugároztak a Ljubljanai TV műsorán. Az egyszerre két nyelven feliratozott műsor rengeteg bírálatot kapott. Sem a magyar, sem az olasz nemzetiség tagjai nem voltak megelégedve a „képújsághoz" hasonlító tévéadással. „Az olasz nemzetiség tagjai azzal érveltek - áll egy korabeli beszámolóban -, hogy kellő mértékben tájékoztatja őket a Koper-Capodistria TV olasz nyelvű adása, azért ezt a közös adást a magyarokkal nem igénylik. Azzal kapcsolatban, hogy a szlovén közvélemény jobban megismerhesse és figyelemmel kísérhesse az olasz nemzetiség életét és problémáit, a tengermellékiek azt javasolták, hogy ennek a kérdésnek a Ljubljanai TV szenteljen több figyelmet informatív és más jellegű adásaiban." Hasonlóképpen a magyar nemzetiség tagjainak is több tartalmi és technikai kifogása is volt. Végül a szlovén TV vezetői is belátták, hogy tervük nem élvezi egyik nemzetiség támogatását sem, újra visszaállították a kétnyelvű műsort azzal, hogy meghagyták a kéthetenkénti félórás jelentkezési időt. Ettől függetlenül a műsor, a már említett okok miatt további haldoklásra volt ítélve. A magyar nemzetiségi közösség ezért a 90-es évek elején széles körű akcióba kezdett a magyar tévéadások ügyének rendezésére. Mind a szlovén, mind a magyar televízió vezetősége hajlandóságot mutatott arra, hogy egy tévéstúdiót létesítsen Lendván, természetesen a felszerelés és a berendezés, valamint a szakemberállomány költségeit közösen támogatva. A stúdiót 1992 őszén adták át rendeltetésének, azóta a Hidak-Mostovi tévéadás itt készül.
Röviden ki kell még térnünk egy olyan mozzanatra, amely talán nem tartozik szorosan a nemzetiségi tömegtájékoztatáshoz sokkal inkább a magyar kisebbség általános, saját anyaországa felőli tájékozódását segítette, s ezért a szlovén nemzetiségi politika példa értékű cselekedetének kell minősítenünk. Ez a Magyar Televízió műsorainak jobb vételét biztosító tévé-átjátszó felállítása Lendván, amellyel a nemzetiségi terület minden részén nézhetővé váltak az MTV adásai. Történt ez akkor, amikor sem Erdélyben, sem a Vajdaságban nem nézték jó szemmel a hatalmi szervek a Budapest irányába fordított antennákat, mi több, Erdélyben például a hatalmi szervek az antennák erőszakos leszerelésével igyekeztek meggátolni az információk szabad áramlását. S akkor, amikor a központi irányításnak alárendelt jugoszláv vámszervek, megrettenve a koszovói „ellenforradalmi kísérlettől", Szlovéniában is teljes embargót rendeltek el a külföldi sajtótermékekre, beleértve a behozható könyveket is, azok számát háromra csökkentve.
 |
 |
| Alsólendva a század elején | Az 1906-ban alapított Hungária Hazai Ernyőgyár, melynek termékei egész Európában keresettek voltak. |
 |
 |
| A Nasicka Rt. fafeldolgozó üzem Lendva - Kobilje ipari vasútvonalának építői | A göntérházi iskolások Doma Lajos tanító úrral 1928-ban |
 |
 |
| A tengermelléki telepesek megjelenésével új települések keletkeznek: Mostje azaz Újhídvég 1935-ben | Dolnja Lendava, azaz Alsólendva a 30-as években |
 |
 |
| Bevonulás Alsólendvára 1941. április 16-án | A felrobbantott muraszerdahelyi híd. 1941. április 6. |
 |
 |
| 1941. október 6-án visszaáll a gazdasági egyensúly - újra vasúti összeköttetéslétesül Alsólendvával | Sok tanító frontszolgálati behívót kap. Képünkön Tolnai János búcsúzik a göntérházi tanulóktól |
 |
 |
| 1947-ben ismét deportálásokra kerül sor. Képünkön a kitelepítettek gabonáját csépelik | A hatvanas években a feszültség enyhülését jelentette a Hosszúfalu-Rédics határátkelő megnyitása |
 |
 |
| A lendvai új kétnyelvű általános iskola megnyitása 1968 augusztusában | Az asszimiláció és az elköltözés következtében a határmenti falvak elnéptelenednek. Elhagyott, néprajzi szempontból is értékes, falusi ház |
 |
|
| A lendvai vár a századelején | |
|
|