|
|
„A három évtizedre tekintve azt kell látnunk, hogy nemigen volt csillogás, nemigen volt ünnepelgetés, hanem inkább egy felülmúlhatatlan belső törekvés, lázas alkotói munka és belső önépítés azért, hogy megmaradásunk lélektana újabb és újabb alkotásokra ösztönözzön bennünket" _ áll Szúnyogh Sándor vallomásában, amikor a muravidéki magyar könyvkiadás háború utáni három évtizedes múltjára tekint vissza. Ennek az irodalomnak a születésénél is - áll tovább a vallomásban - a magyar irodalom nagyjai bábáskodtak: Petőfi, Ady, József Attila és Nagy László, csak így sikerülhetett. A pályatárs, Varga József is a panasz hangján szól alkalmi köszöntőjében: „Sokáig volt magára hagyatva a muravidéki magyar irodalom, »lenézett«, mellőzött és el nem ismert! Lehet, hogy ezt az áldatlan állapotot a sajátos politikai és művelődési körülmények vagy az elszigeteltség rovására kell írnunk?!" - teszi fel a kérdést. Az elszigeteltségről, a sehova sem tartozásról e sorok írója a következőket mondotta a jubileumi ünnepségen: „Rá kellett döbbennünk, hogy nem tartozunk sehova: a Vajdaság messze esett földrajzilag, s köztársasági határok nemléte sem segített abban, hogy „távoli tartomány legyen" (Arany János szavával élve), Pest és az anyaország pedig politikailag esett távol, a Szlovén Írószövetség minőségi kifogásokat emelt fölvételünket illetőleg soraiba. Pedig jól jött volna a segítség, a valahova tartozás biztonsága, főleg a kezdetekkor, amikor ténylegesen is elölről kellett kezdeni mindent."
Czine Mihály irodalomtörténész a külső szem perspektívájából ugyanezen a tanácskozáson a harminc év törekvéseit ekképpen summázza: „Valamennyien meghatottam olvastuk a verseket és a szemelvényeket. Örömmel, hogy íme, új ág, a magyar irodalomnak eddig nem ismert, vagy kevésbé számon tartott ága mutatkozik meg." A hagyománynélküliséget pedig ezekkel a szavakkal próbálja cáfolni: „Több panaszt láttam az írásokban, hogy indulunk, de nincs múlt, nincs hagyomány. Van múlt és van hagyomány! Itt, Lendván, külön is. Valamikor Lendva a reformáció idején egyik központja volt a magyar szellemi életnek. Valamikor itt, Lendván, nyomda volt, amikor még másutt nem volt!"
Az előbbi idézeteket azért tartottuk fontosnak idemásolni, mert arról a görcsös igyekezetről tudósítanak, amelynek eredményeként a 70-es évek végén az egyetemes magyar irodalom új ágáról kezdhettünk beszélni, a sokágú síp új szólamáról, a szlovéniai magyar irodalomról. A hagyománynélküliség és az irodalmi hagyományok hiányára rácáfolva álljon itt egy kitérő, amelyben már az említett XVI. századi lendvai nyomdászat és az itt született irodalmi alkotások jelentőségéről lesz szó.
Közhelynek számít, hogy irodalmi hagyományt teremteni egy vidéken sem volt könnyű feladat, különösképpen a peremvidéken nem, ahonnan a „szellem vendégi" csakhamar elkívánkoztak, mert a szóródás itt nagyobb volt, mint másutt. Az irodalomnak élő hagyománya is hiányzott, bár hagyománynélküliségről sem beszélhetünk. A múzsák földjének számított valaha ez a vidék is, főleg a középkorban, akárcsak Muraköz, vagy a Délvidéknél maradva, Baranya, ahol a szellem emberei szívesen tartózkodtak, s nem elkívánkoztak, hanem egyenesen keresték ezeket a helyeket. A Mura vidéke is ilyen volt; bizonyítékul következzék itt néhány olyan emlék, amely a fönt elmondottakat kétségtelenül bizonyítja. Kezdődjék a felsorolás az itt talált legrégibb írásos dokumentummal, amely Bagonyai ráolvasások címen ismert a középkori szövegemlékek sorában. A profán tárgyű nyelvemlék 1488-ből való, s mint címéből is kiderül, sámánisztikus ráolvasásokat tartalmaz. Építészeti emlékeink is, a nagyszámú gótikus emlék, Szent László királyt ábrázoló freskók (Johannes Aquila művei) a fönt elmondottakat támasztják alá. Irodalom- és nyomdatörténeti szempontból azonban kétségtelen, hogy a XVI. századi lendvai nyomdászat és ennek termékei bírnak legnagyobb jelentőséggel Lendva-vidék kultúr-tájjá való minősítése szempontjából. Azt is mondhatnánk, hogy a XVI. századi lendvai irodalmi megnyilvánulások nemcsak a Zala megyéhez tartozó Alsólendvának, hanem a régi magyar irodalomnak is egyik figyelemre méltó periódusát képezik.
1974. áprilisában az újvidéki Hungarológiai Intézet szimpóziumán több kutató is foglalkozott a XVI. századi lendvai nyomdászat jelentőségével (Borsa Gedeon, Csáki S. Piroska). Ezt a tanácskozást a négyszáz éves lendvai nyomdászat tiszteletére szervezték, hiszen a volt délszláv állam területén ebben a kis városban került kinyomtatásra az első magyar nyelvű könyv. Nem véletlenül tulajdonítottak tehát a jugoszláviai magyar kultúra központjában, a tőle több mint ötszáz kilométerre lévő Vajdaságban oly nagy jelentőséget az akkor még ugyanazon államalakulathoz tartozó területnek. Az 1573-as évszám tehát jelentős több szempontból is: alig száz év telt el a könyvnyomtatás feltalálásától; jelentőségén az sem csorbít, hogy nem állandó nyomdáról van szó, hanem Hoffhalter Rudolf, a nagyhírű Rafael fiának kiadványairól, aki vándornyomdászként érkezett a Bánffy-birtokra, az egyházat és kultúrát pártoló család kérésére, hogy kinyomtassa az itt tevékenykedő protestáns prédikátor, Kultsár György könyvét.
A Bánffyak birtokán ez idő tájt a magyar reformáció olyan óriásai fordultak meg, mint Bornemissza Péter, akinek tevékenységét nem kell külön bemutatni, vagy Ráskai Gáspár, II. Lajos belső embere, aki az 1551-52-es esztendő fordulóján Alsólendva várának vendége volt, s itt szerezte széphistóriáját „Egy szép história az vitéz Franciscoról és az ő feleségéről" címmel. A kalandos história 675 verssora szépirodalmi alkotás, elsősorban szórakoztató jellegű mű, de több erkölcsi tanítást is tartalmaz. Vitéz Francisco, IV. Béla király katonája kalandos, mesés történetéről szól, aki Budán egy vitézi párviadalban legyőzi a félelmetes hírű Kasszándert. A szakirodalom a XVI. századi magyar széphistóriairodalom egyik legkedvesebb alkotásának tartja a „Vitéz Francisco" meséjét. Irodalomtörténeti jelentőségével több kutató is foglalkozott, Horváth Jánostól Nemeskürty Istvánig. Horváth például kiemeli, hogy a szórakoztató jelleg bizonyára azért volt fontos a szerző számára, hogy műve szélesebb olvasótáborhoz is szóljon, verselésének értékét pedig az is növeli, hogy előtte még nem sok közvetlen magyar példa állt, melyből a szerző tudott volna meríteni. Nemeskürty pedig azért tartja fontos dokumentumnak, mert „a családi hagyományokat egy nemzetközileg ismert mesesémába szövő énektípus első ránk maradt megjelenése". A világirodalomban Ráskai históriájának egyébként több változata is ismert. Horváth János török illetve délszláv hatáselemet fedez fel benne, amelynek valószínűsége igen nagy: a Lendván tartózkodó Ráskai helyben hallgatta a délszláv változatból ismert mesét, és helyezte át magyar környezetbe.
Az 1550-es években újabb verses művek születtek Lendván, Tőke Ferenc protestáns pap és tanító művei. 1553 és 1556 között két verses művet is alkotott, amelyek vallásos témájukkal tanító célzatú költemények, és a reformáció szolgálatában álltak. Az első a Spira históriája címmel is emlegetett „Az Istennek röttenetes haragjáról" 1553-ban készült el. Ebben az inkvizíció nyomására „elkárhozott" református Spira Ferenc történetét meséli el, aki tette miatt később szörnyen megbűnhődik. Tőke nem minden ok nélkül, hanem „az kárhozandókról való bánatjában", a „visszhavonó néppel való vergődésben" szerzi verses históriáját, kegyetlen kínnal és pokollal fenyegetve a meghátrálókat, akik az „igazi hitet" eldobják vagy eltitkolják.
Másik - irodalomtörténeti szempontból is jelentősebb - históriás éneke, a latin címet viselő Historia obsidevnis... Insulae Sziget (Sziget ostroma), Szigetvárnak a török általi 1556. évi sikertelen ostromát írja le. A várvédők maréknyi serege Horváth Márk kapitány vezetésével hősies helytállásról tesz tanúbizonyságot. „A friss történelmi példa feldolgozása tulajdonképpen csak ürügy volt arra, hogy a protestantizmus megszilárdítását a török hódításokkal hozza kapcsolatba. Ezt úgy magyarázza, hogy hitetlenségünk miatt büntet bennünket az Isten a török rabigával" - írja Tantalics Béla a műről. A következő ének is a fentiekről győz meg bennünket:
„Mert a pogány nem magátul hatalmas,
Mi tettük azt, hogy eddig diadalmas,
Mert nem hisszük, hogy az Isten hatalmas,
És hogy az Ő híveihez irgalmas."
Klaniczay Tibor pedig Zrínyi csaknem egy évszázaddal később írott remekművének, a Szigeti veszedelemnek a vizsgálatakor kifejti, hogy művében „a Zrínyi eposz némely eszmei mondanivalója már megfogalmazódott". Ennek a bizonyítására mind Tantalics Béla, mind Németh József idézett tanulmányában kitér, ezért e helyen nem foglalkozunk részletekbe menően a kérdéssel, inkább illusztrációképpen érintjük a problémát.
Irodalomtörténeti közhelynek számít, hogy Zrínyi művét a nemzeti összefogás reményében írta 1645-46 telén. Tőke művében is nagy szerepe van az erkölcsi értékeknek, amelyekből erőt tud meríteni a maréknyi csapat, akik a számbeli fölényt az erkölcsiekkel tudják ellensúlyozni.
„Mindenestül ezren ha valónak,
Szeretetbe egyetembe valának."
A szeretet és az összefogás igen aktuális mondanivalónak tűnhetett a pusztulófélben lévő, a különböző érdekeket összeegyeztetni nem tudó, erős széthúzás által megfogyatkozott országban. Ha párhuzamokat akarnánk keresni Tőke műve és a Szigeti veszedelem között, akkor talán a legkézzelfoghatóbb az a két strófa lenne, amelyben a harc értelmét ki-ki a maga módján értelmezi, de közös bennük az, hogy az egyéni sors mindkettőnél a haza sorsával fonódik össze. Tőke művében a harc előkészületeit megfogalmazó részben olvashatjuk:
„Sietséggel igen munkálkodónak,
Mind parasztok, nemesek szolgálának,
Földet, vizet, fát oda hordanának,
Országokért, magukért fáradának..."
Zrínyi művében pedig a szigetvári hős az ötödik énekben ekképpen fogalmazza meg a helytállás és a harc értelmét:
„Harcolnunk pediglen nem akármi okért
Kell, hanem keresztény szerelmes hazánkért,
Urunkért, feleségünkért, gyermekeinkért.
Magunk tisztességéért és életünkért.
Előbb halva lássa pogány eb testünket,
Hogysem elveszessük megszámlált kénesünket,
Hogysem ő pórózon hordozzon bennünket,
Szabadságunkkal együtt rontván hírünket."
Ezekből a példákból is kitűnik, hogy a végvári élet ábrázolásában Tőke műve Balassi és Zrínyi e témában írott műveinek fontos előzménye, tekintet nélkül arra, hogy olvasták-e az említett szerzők vagy sem. (Zrínyi egyébként olvashatta, hiszen később a Hoffhalter nyomdában megjelent. - B. L.) Nélküle szegényebb lenne a régi magyar irodalom.
Tőke halála után, de már életének egy szakaszában is Beythe István, a későbbi protestáns püspök paposkodott Lendván. Irodalmi munkája Lendváról nem ismert, hiszen korán, 1574-ben elkerül innen. Előbb Sopronban, majd Németújváron találjuk Batthyány Boldizsár udvarában. Itt gazdag irodalmi munkásságot fejt ki, az 1582-84. között nyomtatásban is megjelentetett egyházi és tudományos jellegű könyvei tanúskodnak erről. Ezek közül is kiemelkedik botanikai gyűjteménye, amely a Man-lius-nyomdában jelent meg „A Pannóniái növények névtára" címmel. Ezzel a nemzetközi tudományosságban is úttörő szerepet vállalt.
Említettük már, hogy Tőke Ferenc művei Zrínyi Szigeti veszedelmére tett közvetlen hatásának a bizonyítása részletesebb elemzés tárgya lehetne. Utódjánál, Kultsár Györgynél, mint ahogy a szakirodalom kiderítette, főleg ennek első, már nyomtatásban is megjelent műve esetében a hatás a reá (Tőkére) való hivatkozásokból is nyilvánvalóvá válik. Előbb azonban egy rövid kitérőt kell tennünk: olyan célzattal, hogy közelebbről is megvizsgáljuk a Bánffyak ez idő tájt már több művelődéstörténeti vonatkozású bejegyzést is tartalmazó családi naplóját, természetesen csak a legfontosabbakra szorítkozva.
A XVI. század második felében a nagy főúri központok voltak a magyar reneszánsz kultúra legfontosabb centrumai. A Nádasdy, a Batthyány, a Thurzó családok mellett a végeken is élénk mozgás figyelhető meg, főleg az ország nyugati területén. A Zrínyiek, a Bánffyak, a Zichyek és a Széchyek udvarában is a reneszánsz kultúra gyors elterjedésének vagyunk tanúi. A Nyugat-Európában felvirágzó reneszánsz jegyében kastélyokat kezdtek építeni, könyvtárakat alapítottak, gyakran hívtak udvaraikba vendégségbe mestereket, tehát tanítókat, akiknek főleg a hit és az egyházi tanok terjesztésében volt fontos feladatuk, gyermekeiket külföldi egyetemeken taníttatták. A Bánffyak kultúrapártoló és mecénási tevékenységéről a családi napló bejegyzéseiből tudunk meg részletekbe menő információkat, megbízható adatokat.
A túlnyontó részt latin nyelven írt naplót a Tudománytár közölte 1841-ben, megmentve az utókornak, az eredeti példánynak ugyanis nyoma veszett. A három naplóíró, Bánffy István, Miklós és Kristóf egy teljes század krónikáját írják meg, természetesen a családi eseményeket előtérbe helyezve, de fontos forrásértékű anyagot is megfogalmaznak, olyanokat, amelyek utóbb a történelmi múlt fontos állomásaivá váltak. Az egyik ilyen bejegyzés az 1566. évi szigetvári csatáról szól, amelyben „fejét vették jő Zrínyi Miklósnak, mely Szigetvár alatt holt meg török császár is". A másik Alsólendvai Bánffy Miklós 1570. évi Nempthy várában „történt" esküvőjét írja le Zrínyi Orsulával.
A fontos történelmi és helytörténeti forrásértékű anyagon kívül a család műveltségéről is sok érdekességet olvashatunk. Egyik bejegyzésből megtudjuk, hogy Bánffy Annát 1544-ben egy bizonyos Orbonai Rácz „Mester" részesítette keresztségben, más helyen többször is Kultsár György „Mester" neve olvasható. A továbbiakban a családi tanítók név szerinti említésére is kitér a naplóíró, amelyből arra lehet következtetni, hogy gyermekeik neveltetésére nagy gondot fordítottak. A Bánffy-fiúk továbbtanulásáról is több feljegyzés áll a későbbi kutató rendelkezésére. Például egy helyütt arról olvashatunk, hogy midőn Bánffy Miklós befejezte alsó- illetve középfokú tanulmányait Belotyinczban, 1556-ban „görög és német nyelv tanulására küldték". Két évvel később pedig arról tudósít a napló, hogy Miklós Bécsben folytatja tanulmányait. Bánffy György 1584-ben a naplóbejegyzés tanúsága szerint görög nyelvű tanulásba kezdett „a kitűnő Egregius András literatus vezetésével."
Tantalics írja, hogy a napló „mind művelődéstörténeti, mind nyelvtörténeti szempontból" részletes elemzést is érdemelne. Ez utóbbinak lenne a feladata azoknak a régies, több esetben ősi nyelvi jelenségeknek felkutatása, amelyeket a napló híven tükröz. Az elhalálozásról szóló bejegyzés például egy helyen „betöltötte a természet törvényét", máshol „az életet halálra változtatta" formában áll. A házasságot pedig „a házasság örökkétartó kötelékével magához kötötte" megfogalmazással díszítették fel.
Kultsár első, nyomtatásban is megjelent művében, „Az halálra való keszöletröl..."'-ben (amely egyébként, a kor írói szokásait követve, jóval hosszabb című e néhány címkezdő szónál) a halálról elmélkedő tételeket olvashatunk. Az 1573 nyarán megjelent művet „alsó Linduai" Kultsár György mester írta, Bánffy Miklósnak szóló ajánlással, megjelent Hoffhalter Rudolf nyomdász műhelyében. A szentírást és a „különböző tudós doktorok" műveit felhasználó könyvben Tőke Ferenc művein kívül Dévai Bíró Mátyás munkáira is történik utalás, főleg a szerző Tízparancsolatról szóló fejtegetésére. A külsőleg is igen tetszetős könyv hátlapján Jézus ördög általi megkísértésének a jelenetét ábrázoló fametszet található, belül a szövegrészben pedig szép rajzos motívumokat, virágdíszeket és különböző vallási jeleneteket találhatunk a gondosan elkészített iniciálék mögött.
Hoffhalter könyveit a betűk szép megformálása is vonzóvá teszi, valamint a pontosságigény, mellyel a különböző nyelvjárási jellegzetességek, hangtani sajátosságok jelölésére törekszik, mely szintén nem volt könnyű feladat. Hogy a különleges hangokat is jelölni tudják, igen gazdag ábécét kellett készíteni. Nem egy esetben ezeknek a nyomtatványoknak a hangállománya a mai ábécé hangjainak a háromszorosát tette ki.
Kultsár második, az első után másfél hónappal később megjelent műve is a protestantizmus szolgálatának jegyében fogant. A Zrínyi család egyes tagjainak ajánlott mű Urbanus Regius német protestáns teológus egyik művének (Dialógus inter stanam...) fordítását tartalmazza. A teljes magyar cím ekképpen szól: Az ördögnec a penitencia tartó Bűnössel való vélekedéséről: es az kétségbeesés ellen az Reménségró'l való tanúság: irattatott: Az Alsó Linduai Kvltsar Giőrgy Mester által. Az első kötettel témában és stílusban is sok rokonságot mutató könyv a bűnbocsánatot tartó bűnös és az ördög párbeszédét tartalmazza. A fordítást hívei kedvéért készítette, „akik nem ismerik a diák és a német nyelvet", s akiknek a megdicsőülését, édenbe való jutását nemcsak életében, hanem a nyomdának köszönhetően halála után is, a nyomtatott betű jóvoltából szolgálni akarta.
A következő, sorrendben harmadik Kultsár- illetve Hoffhalter-könyv a következő év, 1574. tavaszán jelent meg. Az irodalomtörténet-írás ezt a több mint ezerkétszáz oldalas könyvet tartja a mester legértékesebb alkotásának. A szerző „postillák", tehát a prédikáció szerint magyarázza az evangélium bizonyos szakaszait, Jézus tanításait. A Szenczi Molnár által legkitűnőbbnek nevezett magyar prédikációskönyv később is nagy népszerűségnek örvendett, erről az győz meg bennünket, hogy később is több kiadást ért meg. Németh József a Postillák stílusát, későbbi fogadtatását vizsgálva ezeket írja: „A posztillák felépítése, hangja, stílusa abban különbözik Bornemiszáétól, hogy olvasmányosak ugyan (Méliusztől eltérően), de nem bocsátkoznak novellisztikus részletekbe, feldolgozásokba... A kötet Bornemiszáé mellett az egyik legkedveltebb prédikációs gyűjteménnyé vált..." Mások a nyílt társadalombírálatot (Tantalics) emelik ki, és „a maga fejével gondolkodó, új eredményekre jutó modem embert" látják a lendvai prédikátorban (Nemeskürty). Kultsár műveinek művelődéstörténeti szerepét vizsgálva írja Tantalics: „Könyveinek szellemi hatását megközelítően is nehéz felmérni... Abban a sanyarú időben, amikor szinte általánosan jellemző volt az analfabétizmus... Kultsár a maga műveivel némileg ápolta az olvasást, növelte az olvasók számát... A lendvai könyvek nagy értéke, hogy katasztrofális történelmi viszonyok közt is ápolták az európai fejlődés szellemét..."
A lendvai nyomdászat XVI. századi dicső fejezete a fokozódó ellenreformáció miatt, a nyomdász Hoffhalter távozásával és Kultsár hamarosan bekövetkező halálával, 1574-gyel lezárul. Hoffhalter még az év őszén a Csáktornya tőszomszédságában lévő Szent Ilonán bukkan fel, Zrínyi György kúriáján, s még ugyanebben az évben kinyomtatja a Werbőczy-féle joggyűjteményt, majd három évvel később Debrecenben bukkan lei újra, ahol folytatja tevékenységét. Az egyik, Hoffhaltert és nyomdásztársait összehasonlító táblázatból kiderül, hogy Manlius János mellett (58 kinyomtatott könyvvel) nyomdászunk a XVI. század legjelentősebb magyar nyomdászának tekinthető - nyomdai termékeinek száma 41.
Esett már szó a bevezetőben arról, hogy a lendvai nyomdászat és az 1573-as év, amely a széthulló délszláv állam területén az első magyarul kinyomtatott könyvet produkálta, a művelődéstörténeti kuriózum jelentőségével bírt. Természetesen az új szlovén államalakulat szempontjából is hasonlóan magas rangsorolás illetné meg, annál is inkább, hiszen az ország fővárosában, Ljubljanában csak két évvel később, 1575-ben került kinyomtatásra az első szlovén nyelvű könyv szlovén vidéken, Manlius János nyomdájában. A szomszédos Muraszombat is csak két évtizeddel később, 1593-ban kapja első könyvecskéjét, Johann Hebermann népszerű imádságoskönyvének Szalaszegi György helybeli evangélikus lelkész általi fordításával, amelynek nyomdásza ugyancsak a már említett Manlius volt. A szélesebb értelemben vett Muravidéknek e korszakból származó nyomdászati termékei közül kiemelkedik még a Felsőlendván, 1579-es keltezéssel megjelent, Pemeszi András „válaszát" tartalmazó okfejtése Bornemisza Ördögi kísérletek című művére. A szakirodalom említést tesz még Gál Imre lendvai születésű lelkészről, akinek - a feltételezések szerint - prédikációi nyomtatásban is megjelentek volna, de sajnos sem az említett könyvről, sem a lendvai nyomda XVII. századi létezéséről bővebb adatokkal nem rendelkezünk. Csak három századdal később, a XIX. század végén kap Lendva újból nyomdát, de ebben már egy másfajta kor írásos termékei jelennek meg. A posztillákat, a széphistóriákat és egyéb egyházi jellegű könyveket most egy teljesen új, céljait tekintve rokon vonásokkal rendelkező nyomdászati termék, a gyorssajtó váltja fel, amelynek hatása jóval nagyobb, mint a XVI. századi nyomtatott könyveké, irodalomtörténeti szempontból azonban ezeknél jóval kisebb.
Lendván 1889-ben találunk ismét nyomdát, amelyben még az év januárjában kinyomtatták az Alsólendvai Híradó című hetilap első számát.
Ha figyelembe vesszük, hogy a gyors sajtó első igazi, mai értelemben vett tömeglapja, a Kis Újság csak egy évvel korábban jelent meg, akkor felesleges késésről beszélni. Ebből az apró tényezőből is kitűnik, hogy a század végén Lendvának és vidékének gyors fejlődése tapasztalható, amely a kiegyezéstől vette kezdetét. Ennek a gyors fejlődésnek vált fontos tényezőjévé a sajtó, amely később a politikai manipuláció jelentős eszköze lett. Melléklete az Irodalmi Szemle 1. száma is.
Ennek a fejlődésnek a legfőbb állomásait egy-egy fontos intézmény megalapításával lehet szemléltetni. A nagy kiterjedésű járás központjává vált Alsólendva 1872-ben már járási bírósági székhelyet kap. Még ugyanebben az évben megkezdi működését a polgári iskola, majd egy évvel később az Alsólendvai Takarékpénztár és az önkéntes tűzoltó egyesület. A járási körjegyzőség 1876-ban kezdi meg működését, a csendőrség pedig 1884-ben. Ezek a tényezők egyfajta polgári életmód kialakítását eredményezték, a polgárság számára pedig a társasági-egyesületi élet nélkülözhetetlen kellékévé kezdett válni a gyors sajtó.
A már említett Alsólendvai Híradó első szerkesztője Pataky Kálmán volt, később azonban ezt a tisztséget Vachott Károly vette át. A hetilap tartalmi tekintetben igazolta a fejlécen feltüntetett vegyes tartalmú meghatározást. Hogy a hetilap két évfolyam után megszűnt, abban bizonyára nagy szerepet játszott a nyomdatulajdonosok gyors cserélődése is. Kardos Gábort Szabó György követte, őt pedig Farkas János. 1896-ban Bogdán József lett az új tulajdonos, aki 1897-ben Délzala címmel hetilapot indított. A lap funkcióját tekintve többfajta igényt próbált kielégíteni: a társadalmi, közművelődési és gazdasági kérdések mellett a helybeli hatóságok és a közjegyzői egylet, valamint az Alsólendvai Takarékpénztár hivatalos közlönye is volt egyben. 1898-tól Balkányi Ernő tulajdonába került a lendvai nyomda, és csaknem öt évtizedig a Balkányi család tulajdonát képezte, ezalatt nem cserélt gazdát. 1947-ben a lendvai nyomdát leszerelték, államosítás címén Ljubljanába szállították, azóta sincs nyomdája ennek a nagy nyomdászati múlttal rendelkező városnak.
A Délzala is tiszavirág-életű sajtóterméknek bizonyult, ugyanis két év után ismeretlen okok miatt megszűnt, helyébe újra az Alsó-Lendvai Híradó lépett, amely immár megszakítás nélkül, több mint két évtizedig jelent meg - 1919. július 20-ig. A lap felelős szerkesztője Andor Pál volt, a szerkesztők névsorában pedig ott találjuk a nyomdatulajdonost, Balkányi Ernőt, aki mecénásként a lap egyik legfőbb támogatója volt. A lapkiadáson kívül a lendvai nyomda viszonylag széles körű nyomdászati tevékenységet fejtett ki, a képes levelezőlapok nyomtatása és a könyvnyomtatás terén is. 1910-ben például itt készült el az alsólendvai hegyközség rendtartását szabályozó könyvecske, amely főleg helytörténeti szempontból tartalmaz forrásértékű adatokat, majd egy évvel később, 1911-ben az Alsólendvai Takarékpénztár alapszabályzata. Formailag hasonló jellegű kiadvány kibocsátására a nyomda fennállása során csak a II. világháború ideje alatt került sor, Völgyesi József Hazatérés útján című verseskötetének a kinyomtatásával.
Irodalmi, irodalomtörténeti vonatkozásban azonban nem a rövid életű Szabadság, hanem sokkal inkább az Alsólendvai Híradó, a Délzala és a Muraszombat és Vidéke lehetne tárgya irodalomtörténeti fejtegetésnek, itt is erősen a megjelenési lehetőség tényére koncentrálva. A publikálási lehetőséget kihasználva magányos próbálkozásoknak lehetünk tanúi a már említett három lap esetében. A rövid, alkalomra írott versekben, versecs-kékben a szülőföld szépsége szólal meg, a népies és a Petőfi-epigonlíra hangján. A lírához hasonlóan a tárcairodalom és a kispróza sem szolgál meglepetésekkel. Kivétel talán ilyen értelemben a muraközi Kramarits Erna, aki a Mura és a Dráva folyók közötti tájnak, a Zrínyiek földjének válik hűséges ábrázolójává. Novelláiban a kisemberek nyomorúságos életét ábrázolja nagy empátiával, néhol a merész társadalombírálatig is elmerészkedve. Alakjainak, főleg gyermekhőseinek kidolgozottsága, novelláinak megszerkesztettsége komoly irodalmi jártasságról tanúskodnak (Ivó). Művei vajdasági lapokban és folyóiratokban is megjelentek, nagyobb visszhangot azonban ott sem váltottak ki. Ugyancsak irodalomtörténeti érdekességnek számít a Pesten tanuló vashidegkúti diák, Pável Ágoston első verseinek megjelenése a Muraszombat és Vidéke 1909. évi augusztusi-októberi számaiban - szám szerint öt vers -, amelyekben a későbbi költőből, érzékeny tollú lírikusból még keveset kapunk ugyan, de formaérzékenysége, verstani alapismeretei már így is jóval az átlagszint fölé emelik az ígéretes fiatal tehetséget. Előtörténeti fejezetünkben feltétlenül megkülönböztetett szerepet kell neki tulajdonítanunk több szempontból is. Egyrészt, irodalomtörténeti vonatkozásokat szem előtt tartva Pável, a költő, e tájnak a szülötte, innen meríti később is költészetét keresztül-kasul átható ember- és igazságszeretetét, mély keresztény humanizmusát. Másrészt jóval tágabb kontextusban, művelődéstörténeti szempontból is sok tanulsággal szolgál az életmű egészére kiterjedő hídépítő tevékenysége, a magyar és a szlovén kultúra közötti közvetítő, követszerep miatt.
Irodalomelméleti közhelynek számít a gyermekkori élmények meghatározó jellegű jelenléte az alkotás folyamatában. Pável Ágostonnál ez a tényező még fokozottabb mértékben jelen van egész költészetében, sőt az életmű szinte minden mozzanatában, mint az a további fejtegetéseinkből kiderül. Olyan költőről van szó, akit a művészi fejlődéshez nélkülözhetetlen gyermekkori élmények rendkívül szoros kötelékekkel fűznek a felnevelő tájhoz, az Őrséghez. Később is minden idegszálával, szinte gyermeki rajongással idézi meg ezt a vidéket, ahonnan korán elkerült ugyan, de a szlovén bölcsőt sohasem tagadta meg. Később is, amikor szülőföldet kellett választania, talán nem véletlenül esett a választás éppen Szombathelyre. Különösen a 30-as években, költői beérésének idején vált az el- és visszavágyódás tárgyává a „tücsökdalos parti rét", a „nyírek csillanó ezüstje", amelyeknek „hűs tövén sápadt, kék virágok nyílnak". S hogy mennyire életre szóló volt ez az élmény, arra talán egy, a Kucsnica partján írott költeményéből, ennek szinte pátoszig emelkedett hangjából következtethetünk:
Így!
Így virágzik!
Így újul meg itt e réten
a növekvő holt avarból
évről-évre
napsugaras gyermekségem.
Bennetek, belőletek
biztatón néz őszülő fejemre
s rajta tál a végtelenbe
egy mosolygó,
bölccsé érett, halhatatlan kis gyermek.
(Szirmok, bimbók, értelek!)
Városon
kövek közén satnyán virágzom.
Mert minden hajszálgyökerem
ott kinn rekedt a zsályás parlagon,
a kakukfüves, csízes völgyeken.
A személyes vallomásokat, a tájhoz való kötődést, szinte görcsös ragaszkodást alátámasztja az a visszaemlékezés, amelyet egy őrségi, néprajzi gyűjtőút alkalmával fogalmazott meg egyik tanítványa. A fiatal egyetemi hallgatók által „vend királynak" becézett Pável „úgy járt a szerek világában, oly otthonosan, úgy ismerte nemcsak a roppant összetett paraszti munka ezernyi részfeladatát s temérdek eszközét, de adatközlőinek, a Visontayaknak és Zsohároknak, a Bitáknak és Tamaskóknak személyes életét is, úgy, oly természetességgel azonosult a bakhátas határban verítékező őrségi nép gondjaival, hogy rá kellett döbbennünk: tulajdonképpen itt, a természettel viaskodó, roppant kemény paraszti világban érzi otthonosnak magát, itt mozog igazi elemében".
A másik, ugyancsak meghatározó jegye Pável lírájának mély vallásossága, messianisztikus hite. Székely András Bertalan a páveli életmű katolikus vonatkozásait vizsgálva jegyzi meg: „A korábbi évfordulók s a centenárium kapcsán sokan méltatták a könyvtár- és múzeumigazgató, a néprajzos, a pedagógus, a szlavista egyetemi tanár, a Vasi Szemle szerkesztője és a költő-műfordító tevékenységét. Egy nézőpont azonban mind ez ideig elsikkadt értékelésekor: nemzetiségi eredete mellett katolikus voltát sem tagadta meg soha, lényegi és magától értetődő vonása maradt egész életútján." Ennek a hitnek az alapjait, legfőbb tanításait, a patri-arkális, mélyen hívő, ősi erőket őrző vashidegkúti (Cankova) szlovén családból hozta el útravalónak. Bár a későbbiek során - Weöres Sándor szerint - az elvont hitbéli dolgok nemigen foglalkoztatták, költészetében minduntalan felbukkannak bibliai motívumok, képek. Ebből táplálkozik a szegények iránt érzett altruizmusa, szolidaritásérzése, s később gyötrő önvádjának is ebben kell keresnünk alapjait, amikor szomorúan kénytelen bevallani, hogy:
a jézusi testvériséget
a testi-lelki rongyosokkal...
én is csak elméletben vállalom.
Talán ezért érez egy kis hiányérzetet a mai olvasó, amikor első kötetének bevezető „programverse" a „hazugságok színes szőttese" és a „nyálas, pántlikas dalok" ellen olyan versbeszédet hirdet meg, amelyet „az igazság szíve diktál", valóságos kassáki modorban. Az olvasó csalódottsága abból származik, hogy a meghirdetett „bunkós, böjti igékből" vajmi kevés valósul meg. A társadalmi egyenlőtlenségek eltüntetését nem egy eljövendő nagy világforradalomtól várja, hanem az eljövendő apostoloktól (Apostolok érkezése), akik „Minden-Tavaszokat" hoznak, „Ujjongó, allelujás újjászületést kenyérben, vérben, emberségben". A Felgyújtott erdő „új hősében" (Új hősre vár...) sem nehéz az erőszakot végsőkig kirekesztő forradalmár ellentétpárjára ismernünk, aki a „lápok hőseként" érkezik és mezítlábasan, „mint egykoron az Ács Fia". Kezében sem fegyvert szorongat, hanem ásót, mellyel vermet ás a „szuvas, rothadt romoknak". Máshol az új vezért már egy sokkal megszokottabb szerepkörben láthatjuk viszont: emberhalászként, „süllyedező apró sorsok halászaiként Pável megfogalmazásában. Gyurácz Ferenc írja Pávelnek a forradalmi időszakban való dombóvári aktivitása kapcsán: „Semmi sem áll távolabb tőle, mint az irracionalitásba torkolló osztályharcos indulat, a bosszúhangulat, vagy az erőszakra való felbújtás, semmi sem áll távolabb, mint a forradalmiság ama válfaja, amelyben az ideológia az ösztönök szolgálóleányává züllik." A másik, Székely András által említett „lényegi és magától értetődő" emberi-jellembeli vonása, nemzetiségi hovatartozásának vállalása a nemzetválasztás és a tragikomikus magyar-kodó gesztusok korában. A család és a szülőföld nevelő hatása ebben is messzemenően megmutatkozik, hiszen szülőfaluja az Osztrák-Magyar Monarchiának olyan szögletében volt, ahol évszázadokon keresztül három nép élt békében és barátságban: a szlovén, a magyar és az osztrák.
„A nemzetiségiek asszimilálására való törekvés oly végzetes következményű időszakában a hovatartozás kérdését nem a kirekesztő vagy-vagy, hanem az egybekapcsoló is-is felismerésével döntötte el, megosztván szívét és energiáját a két szomszédos nép érdekeinek és kultúrájának szolgálatában itt is, ott is, s így a saját életével mutatva példát későbbi esztendei központi gondolata, a hídverés megvalósítható és szükséges voltára" - áll Kiss Gyula és Takács Miklós összegző jellegű tanulmányában. Hasonlóképpen vélekedik Weöres is, sőt a hídépítést tartja e rendkívül gazdag és szerteágazó életmű legértékesebb és legidőtállóbb szeletének. E tevékenység egyik legkézzelfoghatóbb formája a műfordítás. Ezek közül is főleg a szlovén népköltészeti és irodalmi alkotások magyarra való átültetésével szerez máig is megismételhetetlen érdemeket. Már az első Cankar-fordításával felhívja magára a figyelmet: a Nyugat kritikusa szerint „olyan könyv, mintha magyarul írták volna". Ebben a megállapításban pedig a művel való azonosulás remek példáját figyelhetjük meg. Pável testhezálló szöveget talált a Jernej szolgalegényben, hiszen a főhős igazságkeresésében saját szenvedélyes igazságszeretetét, a szegényekkel való mély együttérzését is „tolmácsolhatta", azt, amelyet már lírai verseiben oly sokszor megtett ő maga is.
A könyvtárvezető Pável ugyancsak nehéz időszakban, 1924-25-ben került a szombathelyi városi könyvtár élére. De már az első évben hozzálátott a szlovén gyűjtemény alapjainak megszervezéséhez, beszerzéséhez. Ezt a „nyugat-magyarországi nyelvszigetek közvetlen szomszédságára" való hivatkozással tette. Mint a Vasi Szemle szerkesztője a legszemélyesebb ügyek egyikének tartotta a magyar olvasókat tájékoztatni a szlovén és a délszláv tudomány és művészet legfrissebb eredményeiről. „Rendkívül gyorsan regisztrálta a szomszédság kultúrájának minden újabb eredményét - tudjuk meg Takács Miklós vallomásából -, s szinte ujjongva bizonyította, hogy no lám, odaátról is készül mifelénk a híd a hűséges barát és munkatárs, a Madách-fordító Vilko Novak felettébb szerteágazó, s az övéhez hasonló megszállottságtól vezetett munkássága révén."
Ugyancsak a két nép megismerkedésének elősegítésével, egymás kultúrájának jobb megismertetésével, a nyelvi akadályok eltüntetésével próbálta szolgálni a két nép barátságának ügyét akkor, amikor az erősen megingott a 30-as évek nacionalista-soviniszta politikája miatt. Ez volt az az időszak, amikor Pávelt a határ egyik oldalán „túlságosan magyar", a másikon pedig „túlságosan szlovén" jelzővel illették. Az iránta tanúsított bizalmatlanságot legtöbbször úgy próbáták kifejezni, hogy mellőzték, ahonnan csak lehetett. A II. világháború alatt a muravidéki magyar tanítók részére írott vend nyelvtanának kiadását a vend-elmélet szószólói „túlságosan tudományos" jellege miatt utasították el. Az igazság természetesen az, hogy nem is volt szándékukban ilyen jellegű művet kiadni. Vilko Novak nyilatkozatából tudjuk, hogy ő és néhány barátja megpróbálták lebeszélni, még mielőtt hozzákezdett volna a dolgozatíráshoz, ők már tudták, hogy „a politikai boszorkánykonyha mesterei úgysem járulnak hozzá a megjelentetéséhez, mert nem úgy írta meg azt, ahogyan ők elképzelték".
A föntiekből, úgy gondoljuk, világosan kiderül az, amit Weöres Sándor ekképpen foglalt össze: „Szlavistaként, néprajzosként, pedagógusként is egyazon ügy különböző oldalait képviselte, mindkét nép iránti hűséggel, odaadással, tisztességgel". Úgy, tehetnénk hozzá mi késői utódok, ahogy azt sem előtte, sem utána nem képviselte senki. A halála óta eltelt csaknem fél évszázad alatt nem akadt egyik oldalon sem olyan vállalkozó, aki Pável nyomdokába lépett volna, s úgy képviselte volna az ügyet, ahogy ezt ő tette. Erre a problémára mutatott rá Lukács István, a magyar irodalom szlovéniai recepcióját vizsgáló tanulmányában. „A magyar irodalom szlovéniai és a szlovén irodalom magyarországi népszerűsítésének a század folyamán kialakultak ma már jól körvonalazható közvetítő csatornái. A muratáji szlovén táj irodalomban 1919-ig lépten-nyomon találkozunk magyar szerzők szlovénra lefordított műveivel. Később a szlovénok szellemi központja, Ljubljana építi tovább a magyar kapcsolatokat. Korábban itt is rá-rábukkanunk magyar vonatkozású írásokra, de ezek igen esetlegesek." Később a Pomurska zalozba muraszombati könyvkiadó megalapításával (1954) ez az intézmény vállalta a magyar irodalom reprezentáns alkotásainak szlovén nyelvű megjelentetését. Itt jelentek meg továbbá a kétnyelvű, szlovén-magyar nyelvű kiadványok, és a hazai magyar nyelvű irodalom és valóságirodalom termékei, természetesen állami támogatással. A részletes és teljességigényű áttekintésből kitűnik: a 60-as és 70-es években lefordított és megjelentetett magyar művek számban és minőségben is jó áttekintést adnak a magyar irodalomból a magyar kultúra iránt érdeklődőknek. Nem így a 80-as években, amikor a korábbi állapotokhoz képest visszaesés tapasztalható. Ady és Weöres válogatott verseit tartalmazó köteteken kívül Konrád György politikai tárgyú esszékötetéből, valamint Esterházy Péter: „A szív segédigéi" című regényéből, valamint néhány kisebb, lapokban megjelentetett híradásból tájékozódhatott a szlovén olvasó- a magyar irodalom eredményeiről. Hasonlóképpen a szlovén irodalom magyarországi fogadtatásában, bár az utóbbi két évtizedben a megjelentetett művek száma jó áttekintést biztosít a szlovén irodalom alkotásaiból, törekvéseiről, akad még hiányosság bőven. Lukács is Pável Ágoston példa értékű tevékenységére hivatkozik, aki elkötelezetten vállalta a szlovén-magyar kulturális közeledés ügyét. „A Budapest és Ljubljana közötti földrajzi távolságot is mintegy áthidalva, Szombathely szellemi kikötője, állomása lett a szlovén-magyar irodalmi kapcsolatoknak. Pável halálát követően vált igazán világossá, hogy a későbbiek folyamán intézményessé, s ezzel formálissá is váló kapcsolatok korábban a legteljesebb mértékben lelkes irodalombarátok odaadó igyekezetén alapultak" - írja. A szerző véleménye szerint a muravidéki kisebbségi magyar irodalom és annak irodalmi folyóirata a Muratáj, „földrajzi és szellemi helyzeténél fogva" a magyar-szlovén és szlovénmagyar kapcsolatépítésnek fontos láncszeme lehetne. Ezzel természetesen mi is messzemenően egyetértünk. Ha másért nem, a páveli hagyomány kötelez erre!
A muravidéki magyar könyvkiadás a terület visszafoglalása után újabb kiadványokkal gazdagodott. Ezek között találjuk a polgári fiú- és leányiskola évkönyveinek három számát, az 1941/42-es, valamint az 1942/43-as és az 1943/44-es évfolyamait. Az évkönyveken kívül még egy kiadvány látott napvilágot a lendvai nyomdában az 1941-45 közötti fél évtizednyi időszakban, Horváth Sándor: Alsólendva múltja és jelene című történelmi összefoglalója.
Horváth Sándor könyvecskéje a város és a vidék visszacsatolásának első évfordulójára jelent meg, 1942 áprilisában. Bár a szerző nem törekedett szigorú tudományosságra, azt kell megállapítanunk, hogy hosszú időkig ez volt az egyetlen és kétségtelenül a legteljesebb helytörténeti munka a nyolcszáz éves városról. A könyvecske rendeltetéséről írja Küronya Jenő az Előszóban: „Nem drága szobadísz, hanem a legkoldusabb magyar családnak is drága kincse, tanítója akar lenni a könyvecske." Néhány sorral lejjebb pedig a magyarság ősi átka, a széjjelhúzás ellen ekképpen kel ki: „Tanulja meg ebből a kis könyvecskéből minden magyar, hogy össze kell fognunk, hogy csak magunkban bízhatunk... Értse meg úr és koldus, szegény és gazdag, hogy a magyar történelem szent tanítása az, hogy minden bajunkon csak magunk tudunk segíteni!" A puritán külsejű könyv méltó tartalommal és buzgalommal igyekszik eleget tenni a kívánalmaknak, kidomborítva a magyarság és a város történelmének dicső fejezeteit. A történelmi áttekintő az Őskortól 1942-ig követi nyomon a Lendva-vidék történelmi sorsfordulóit: hosszabban elidőzve a lendvai váruraknál, a Bánffy, a Nádasdy és az Esterházy dinasztiák korukat tetteikkel is meghatározó cselekedeteinél. Külön fejezetet kap e szintézisben az 1848-as forradalom és szabadságharc, a századvég, a világháború és a forradalmak kora, a megszállás és az 1941-es felszabadulás. Különösen a még mindig frissnek számító 1919-es és 1920-as eseményekkel foglalkozik részletesebben - tehát a közelmúlttal. A történelmi összefoglalót, mely, mint említettük, inkább tények halmozása, mint tudományos értékű történelmi elemzés, néhol nagyon is szubjektív megjegyzések tarkítják. Például az I. Szent László által megalapított zágrábi püspökséget, ahova a muraközi, a muravidéki (közöttük a lendvai is) plébániák is tartoztak, Bánffy Zsigmond fokozatosan a veszprémi püspökséghez kívánja csatolni. Zsigmond király erről tudomást szerezvén megdorgálja Bánffyt, és a zágrábi püspök iránti engedelmességre szólítja fel. „Láin, itt is egy szerencsétlen királyi balfogás!" - áll a megjegyzésben. „Pedig, ha akkor ez a magyartalanítás nem rendeltetik el legfelségesebben: nem következik be 1919!" - hangzik a furcsa következtetés. Más helyen a magyar honfoglalókról ekképpen vélekedik: „a magyarok első megjelenésükkor is hatással voltak már az itt élő, alacsonyabb kultúrájú, lelki alkatú népekre. S hogy ők még a mai napig is léteznek, ezt éppen a magyarság vezetésének, oltalmának és megtartó erejének köszönhetik. Mert magukra hagyatva már régen kipusztultak volna." Az objektivitás kárára vannak az olyan állandó jelzős szerkezetek is, mint a „börtöntöltelék marxisták" stb. A történelmi összefoglalót Lendva község általános összefoglalója követi: néhány általános, földrajzi fekvésére vonatkozó megjegyzés után a nagyközség ipari és kereskedelmi életéről olvashatunk és a közegészségügyi ellátottságról. A befejező részben pedig a hitéletről, az oktatási intézményrendszerről, majd a különböző hivatalokról és az egyesületi életről kapunk rövid, de átfogó tájékoztatást.
Még egy irodalomtörténeti szempontból érdekes kötetet kell megemlítenünk, Völgyesi József verseskötetét. Ez valószínűleg 1943-ban jelenhetett meg Zalaegerszegen, amikor a csentevölgyi (Csente) népiskolai tanító már frontszolgálatot teljesít, vagy ahogy az útbaigazítóban olvassuk, „a szent haza védelmében forgatja fegyverét". A kiadási évszám és egyéb könyvészeti jelzés hiányában a kiadás körülményeiről is csak annyit tudunk meg a szerkesztőtől, hogy a költő „a Múzsával való frigyének harmatos gyümölcsét a szűk család rejtett homályából a fényre és a nagy nemzetcsalád karjaiba tette Küronya Jenő". A Somogy megyében született, 1941 áprilisa után Csentébe került tanító sajátos, főleg erős Ady-hatásról tanúskodó tájverseiben a nyelvi pallérozottság, a verselési technika kidolgozottsága, valamint egy sajátos képi világ az, ami a kritikai szemlélődést elsőként megragadja. A kötet 40 verse között változatos tematikával találkozunk. Maradandót azonban csak azokban a magyarság sorskérdéseit taglaló verseiben tudott alkotni, amelyekben a felfokozott hazafiságot, a hevesen feltörő, eruptív nemzeti érzést tompítja a gondolatiság. A Magyar sors énekében büszkén hirdeti:
Mi nem tudunk más fajta lenni,
Mi meghalni is magyarul tudunk!
Máshol, apja szomorú sorsában, aki a „lengyel harctéren, muszkavár mellett ... kint feküdt a harcban holtan" saját sorsának elő vetítését látja. Ennek az ambivalens érzésnek a jegyében fogant egyik legsikerültebb verse is (Ha elmegyünk). A versindító - „Hej, szép lesz, szép lesz akkor nekünk!" -, a toborzás optimizmusát, örömét hirdető sorokat a fia után aggódó anyácska képe váltja fel, majd a költői látomás sorsának beteljesüléséről:
Nekünk már akkor nem lesz semmink se,
Vad nótát ordít tivornya-szánk,
Golyót szitáinak sápadt fejünkre
És sírunk, sírunk: Édesanyánk!
Nagy szerepet kap Völgyesi lírájában az ellentétekkel való építkezés is, amelyet a következő három sorral szemléltetünk:
Te csak imádkozz, te csak könyörögj!
- Pogány lesz akkor minden gyerek, -
Esdekelj értünk, édes anyácskám!
Így válik a harc, a háború, a győzelem is lassan a halál kellékévé, hogy a kötet záróversében, a Felhők beszélnek címűben, az öldöklés, a harc univerzálissá növesztett képében mondjon ítéletet fölötte:
Mi fáj a földnek?
Rombolnak, ölnek
Átokkal megvert ember-bogarak.
Istent se látnak,
Poklot okúdnak,
Mennyben csatáznak undok madarak.
Átka a mennynek!
Átka a földnek!
Ki milliókra gyötrelmet hozott!