|
|
Elöljáróban elmondhatjuk, hogy a szlovéniai magyar irodalom története, jelentősebb állomásai a politikai események alakulásával függnek össze. Így Vlaj Lajos: Versek című kötete 1961-ben jelent meg, mintegy választóvonalként két olyan, a szlovéniai magyarság további létét messzemenően meghatározó politikai esemény tőszomszédságában, mint a JKSZ Központi Bizottságának 1959. márciusi ülése, valamint az 1963-as kétnyelvű ügykezelésről szóló központi utasítás, amely utóbbi később statutáris formát is öltött a lendvai és a muraszombati járások ide vonatkozó okmányaiban. Az említett tanácskozáson ugyanis a kisebbségi kérdés radikális újrafogalmazására került sor. Az ülés határozatait pedig gyors intézkedések követték: még az év őszén kísérleti jelleggel bevezették a kétnyelvű oktatást a nemzetiségileg vegyesen lakott vidéken (amely felöleli a muravidéki magyarság egészét), a muravidéki magyar irodalom szemszögéből nézve pedig megjelent 1959. végén az a kiadvány, amely Naptár néven vált ismertté az itteni olvasók körében, szerepén és jellegén azonban jócskán túlmutató tartalommal. A fönt vázolt események kétségtelenül a kedvező politikai klíma eredményeként jöhettek létre, nem utolsósorban abból a politikai akaratból, amely szerint a nemzeti kisebbségeket minél intenzívebben be kell kapcsolni az ország politikai és gazdasági fejlődésébe. A kétnyelvű ügykezelés, illetve ennek statutáris formái is természetesen az 1959. utáni politikai engedményeknek köszönhetők. A már említett Naptár első évfolyamai (Pomurjei Naptár, később Szövetkezeti Naptár) a kor hangulatának megfelelően a paraszti lakosság „szakmai továbbképzését" tűzték ki elsőrendű célul.
Természetesen a kezdetleges szlovén nemzetiségi politika nem számíthatott az értelmiség hiányában nagy támogatásra, ezért a szlovén szerkesztők felajánlották az induló ,Zadruzni koledar 1960" anyagát fordításra. Ha így utólag összehasonlítjuk a két kiadványt, szembetűnő különbözőségre figyelhetünk fel. Nevezetesen arra, hogy míg a szlovén "Naptár" „irodalmi illusztrációit" a muravidéki szlovén írók művei szolgáltatták, addig a Földművesek naptárát Vlaj Lajos és a fiatal muravidéki magyar tollforgatók. Vlajon kívül, aki a Naptár anyagának a fordításában is oroszlánrészt vállalt, Varga József, Szomi Pál és Szúnyogh Sándor versei és novellái szerepelnek leggyakrabban az első Naptárokban. Ezek mellett nagy számban találunk a 60-as években fordításokat a szlovén irodalom termékeiből. A szakemberhiány, és ebből kifolyólag a mezőgazdasági jellegű szakmai írások fokozatos elmaradozása miatt nagyobb tér jut az irodalomnak. Így fokozott „elirodalmiasodást" figyelhetünk meg. Ez természetesen azzal magyarázható, hogy a szerkesztők zömmel fiatal tanárok voltak, mellesleg tollforgatók is. Irodalmi szempontból ennek a ténynek természetesen nagy szerepet kell tulajdonítanunk, hiszen a Naptár tizenegy évfolyamának könyvei, valamint Vlaj Lajos két önálló verseskötete jelentették a 60-as évek muravidéki magyar irodalmának első évtizedét. Irodalmi orgánum híján a Naptár tág teret biztosított a fiatal íróknak műveik megjelentetésére. Ezek a fiatal írók - a későbbi Tavaszvárás című irodalmi antológia szerzői - Vlaj példájától ösztönözve most már némi tapasztalás birtokában indultak a pályán, egy új fejezetet nyitva. De ez már a következő évtized története. Ismerkedjünk meg előbb Vlaj Lajos költészetével, aki egyszemélyben volt a muravidéki magyarság első költője és első nemzetiségi politikusa.
1904-ben született Lendván, cipészmester fiaként. Az elemi iskola és a négy polgári elvégzése után kitanulja apja mesterségét. Tizenöt éves korában megcsapja az aktivizmus szele: győz a proletárforradalom. A szakszervezeti mozgalommal később Csáktornyán ismerkedik meg. A megszállás után, 1941. július 25-én letartóztatják, és több ízben elítélik. Muraszombatban, Győrött és Pécsett raboskodik. Költészete ezekben a nehéz időkben bontakozik ki igazán. 1966. november 7-én halt meg.
Költői indulására a 30-as évek elején a tájversek nyomják rá bélyegüket. A hazai táj szépsége, a szülőföld festői varázsa elbűvölik a költőt. Hangja is ilyen lesz: teli vágyakozó, nyugodt hullámzással. 1941-ben, letartóztatása után ez a hang hirtelen megváltozik, fájdalmas lesz: a raboskodás lírai lecsapódását figyelhetjük meg ezekben a versekben. Szeli István jegyzi meg, hogy bár a fájdalom termékei ezek a versek, mi több, egy egész osztály fájdalma sűrűsödik össze bennük, mégsem jeremiádák, mert „... kemény belső tartásuk nem tűri a puha sírást, a magavesztő érzelgést, s noha témáit egybemossa a fájdalom, mindig legyűri ernyedt hangulatait." A fájdalommal párhuzamosan jelen van egy másfajta keményebb hang is ezekben a sorokban, a lázadó öntudaté, amelynek az alapja a költő elvi szilárdsága, s a jobb jövőbe vetett, szinte messianisztikus hite. A Körséta a fegyházudvaron című verse is erről szól:
Őrölgeti testünk sorsunk malma
De töretlen hitünk túlszárnyalja
És még arcunk sápad, szívünk sorvad
A remények intnek: holnap, holnap...
(1941 augusztus, Szombathely)
A fogságban írott versei közül is kiemelkednek azok, amelyek az expresszionizmus eszközeit használják fel, töredezettségükkel is tökéletes harmóniát képeznek a mondanivalóval, a „dadogó létet" hivatottak szolgálni. Tájversei is hasonló metamorfózison mennek keresztül, ezekben a drága szülőföld gonosz mostohává lényegül át, szépségébe már bele is pusztulhat a költő:
Csak a lelkeddel járhatsz még itt
Hol e föld a Szellem-vendégit
Tráktálja szépséggel tele.
De tűz-borából másnak csorgat,
Kenyértelen állad fölkophat.
Szépségébe pusztulhatsz bele!
(Drága föld)
Egy-egy magatartás-lehetőséggel való vívódás lesz a vers, s már csak egy lépés választja el a forradalmi lírikust a gyakorlati forradalmártól. A felszabadulással a költői szerepet a közéleti-politikai szereppel cseréli fel.
Második, posztumusz kötetében, amely a Szelid intés címet viseli, az eddig közöletlen versek kapnak helyet, ezért itt nagyobb a minőségi hullámzás, mint az elsőben. Találhatók ezek között zsengék, a közvetlen, mindennapi mozgalmat szolgáló agitatív versek, amelyek a szocialista realizmus jegyében fogantak. Továbbá egy olyan szonettkoszorú-töredék, amely a poétasors kérdését feszegeti, s fájdalmasan tör föl benne a sóhaj: egy bujalángú szív itt mit akarhat? Említést érdemel az a három műfordítás is, közöttük Preseren Pohárköszöntője, amellyel a szlovén irodalom gyöngyszemeit próbálja a magyar nemzetiség számára elérhetővé tenni, s ezzel a híd-szerep korai kialakítására tesz kísérletet. Vlaj e szép gesztussal akarta szolgálni népeink barátságának ügyét, mert korán rádöbbenhetett arra, hogy népeink és nemzeteink kölcsönös megbecsülése egymás kultúrájának ismerete nélkül lehetetlen. Ebben is úttörő szerepet vállalt.
Egy folyóiratpótló kiadvány: a Naptár, Vlaj két verseskötetén kívül a Naptárok, illetve az itt közzétett művek jelentették a 60-as években a magyar irodalmat a Muravidéken. Ez utóbbinak később is fontos szerep jutott: műhelyévé vált a kibontakozó irodalmi életnek, folyóiratpótló szerepkörben pedig helyet biztosított a tudományos jellegű termékeknek is. Különösen 1971-től, amikor szerkesztését Szúnyogh Sándor költő vette át. Az új szerkesztő is érezhette, hogy a Naptár cím megtévesztő lehet, hiszen a naptárokat nem tartjuk irodalmi terméknek, ezért a címet nem, de a koncepcióváltoztatás jogát fenntartva a következő ajánlással indítja a Naptár 77-et: „... ajánlom ezt a kis könyvet, amely nemcsak naptár akar lenni, hanem részben történeti összefoglaló, részben irodalmi szemle is. Ezért új köntösben és új tartalommal gazdagodva adjuk az olvasó kezébe." Az új köntös és új tartalom igényéből azonban főleg objektív okok miatt kevés valósul meg, hiszen a 70-es évek közepéig alig tapasztalható elmozdulás, koncepcióbeli változás. Ennek okait abban látjuk, hogy az új szerkesztőnek ugyanazokkal a nehézségekkel kellett megküzdeni, mint a szlovén szerkesztőnek a 60-as évek elején: a munkatársak hiányával, mely az értelmiségi szakemberhiánnyal függött össze. A Naptár esetében ezek a problémák még jobban kiütköztek: ne feledjük, egy alig tízezer lelket számláló nemzetiségi csoportról van szó, ráadásul olyanról, amely a II. világháború után egészében értelmiség nélkül maradt. Azt is mondhatnánk, hogy a szerkesztő agilitásán múlott, hogy nem szűnt meg, mint szlovén testvére. Ilyen, majdnem légüres térben született meg, vált valósággá az évtized végére a 70-es évek elején megfogalmazott koncepció, mely a szemle-jellegben jelölte meg a Naptár valódi szerepét, és így vált művelődéstörténeti összefoglalóvá és irodalmi szemlévé.
A koncepcióváltás a tartalomból is világosan kitűnik, hiszen az irodalmi rész külön fejezetet kap, elveszítve illusztratív jellegét, fórumot biztosítva az itteni magyar nyelvű alkotásoknak. Különösen három név fordul elő gyakran a Naptár szerzői között: a szerkesztő Szúnyogh Sándoré, Szomi Pálé és Varga Józsefé, akiket egy évvel később, 1972-ben egy közös antológia szerzőiként is megismerhetett az olvasóközönség, s akiket később a Tavaszvárás nemzedékeként tart nyilván az irodalmi közvélemény.
Az antológia címét Szúnyogh Sándor egyik verséből kapta, aki ennek az írói vállalkozásnak egyik fő kezdeményezője. „Kezdjétek elülről, (az első gyermeklépéstől) iszapok-ingoványok vészeit kerüljétek!" S valóban, az irodalom első gyermeklépéseit kellett megtenni a Tavaszvárás íróinak. Nagy cselekedetnek számít, hiszen szinte légüres térben, a Naptár és némileg a Népújság ösztönző védelme alatt végezték a szárnypróbálgatást. Az irodalom szervezését vállaló íróegyéniség Vlajon kívül nem élt a térségben, s valljuk be őszintén, bár érdemei rendkívüliek, mégsem egy felvidéki Fábryt, egy erdélyi Sós Károlyt, sem pedig egy vajdasági Szenteleky Kornélt kell látnunk személyében. A kritikai útmutatás hiánya is meghatározta a Tavaszvárás íróinak irodalomszemléletét, ezért kell így utólag istenkísértő nagy vállalkozásnak tekinteni az 1972-es csoport jelentkezését. A műfaji választás is érdekesen alakult: Szomi novellákkal, karcolatokkal jelentkezett, Szúnyogh verssel, Varga pedig verssel és prózával. Ez a kialakult műfaji „elkötelezettség" a későbbiek során is megmaradt, legfeljebb némileg bővült - Szominál - a regény irányába. A Tavaszvárás antológiát azonban még egy szempontból mérföldkőnek kell tekintenünk, irodalomtörténeti választóvonalnak: a könyvkiadás és a művek megjelenése szempontjából. A könyvkiadás fellendülésének eredményeként az évtized végére tíz új könyvvel lett gazdagabb a muravidéki magyar irodalom, amely, összehasonlítva a 60-as évekkel, kétségtelenül eredményként könyvelhető el. A kötet előszavában Palkó István irodalomtörténész, a maribori Pedagógiai Akadémia vendégtanára ennek az irodalomnak a szerepét, jellegét és funkcióját ekképpen határozza meg: „Az itteni irodalom Vlajtól kezdve mostanáig nemcsak jellegében népköltési, hanem funkciójában is. S ez adja meg társadalmi jogosultságát, sőt szükségességét is..." Ezért funkcióját tekintve „... ez a költészet éppen olyan lényeges, mint a legmodernebb változat. Persze mindegyik a maga helyén és közegében..." A népköltési jelleget az érthetőség követelményével kapcsolva egybe, hiszen az olvasóközönség „... olyan nyelvi szinten van a kétnyelvűség hatására, hogy a mondatok grammatikai épségét sem mindig birtokolja..." Ezért iktatja be a modus vivendit, az áthidaló megoldást, amely természetesen az írót kényszeríti kompromisszumra az olvasóval való „találkozás" reményében. Ez a kompromisszum azonban akkor válik tarthatatlanná, amikor a kritikára is kiterjeszti: „Ha ezzel a nézőponttal közeledünk az itteni irodalomhoz, akkor közeledünk reálisan, s mindjárt lehalkulnak kritikai ellenvetéseink is, s emlegetjük mindjárt a provincializmust és egyebeket..." Ebből egyenesen következik, hogy az affirmatív, a megerősítő kritikát részesíti előnyben a szelektálóval és bírálóval szemben. Hogy mennyire volt helyes ez a szempont, hogy mennyire bátorította fel a dilettáns írókat, s mennyire nem segítette a kezdőket a buktatók kikerülésében, azt így utólag nem érdemes firtatni. Nézzük inkább a Tavaszvárás íróinak pályáját, rávilágítva egy-egy pályaszakasz jelentősebb állomásaira, reflektálva az írói arcéi jellemzőbb vonásaira, meghatározó jegyeire.
Alsólakosban született paraszti családban. A tanítóképző elvégzése után az őrségben tanít, majd a Népújság újságírója. Jelenleg a Szlovén TV magyar műsorainak szerkesztője. Első verseskötete Halicanumi üzenet címmel jelent meg 1975-ben. Bori Imre írja Szúnyogh Sándorról: „... romantikus lobogás és termékenység jellemzi, a magánélet hangulatai a közvetlenségben megélt világ következtében nála könnyen és gyorsan verssé válnak..." Tájverseiben a szülőföld iránti hűség szólal meg szinte programszerűen: „Halicanum szülöttei kutyánál hűebb fiai vagyunk e földnek" - írja címadó versében. Második kötetét Naj-Leg címmel adta közre. (Társszerzője Ernest Ruzií muravidéki szlovén költő - kétnyelvű kiadvány.) Kedvenc témái, a szerelem és a magány mellett újdonsággal is szolgál a kötet: a közéleti témák és a társadalmi problémák költői megfogalmazására is vállalkozik. Egyik versének konklúziós befejezése ekképpen hangzik:
nesztelen és esztelen színészkedéssel
ellessük mások szándékát,
és bevonulunk a tanácsterembe
felszólalunk, hogy mi is éppen
azt javasoljuk, amit az elnök elvtárs.
(Helyzetkép)
Ez a salakmentes szókimondás azonban nem avatja politikus költővé, hiszen a lázadás ritkán kap hangot még a szociális ellentmondásokat felhánytorgató verseiben is. Inkább észrevételez, feltérképez, de megoldást (ha egyáltalán ez lehetséges) nem kínál. Harmadik, Hóvágy (1985) című kötete minden szempontból az előző kettő folytatásának tekinthető. Kritikusai az egyenletes színvonalat, formai és tartalmi továbblépést dicsérték, valamint azt a világirodalmi tájékozódást, amely már az első kötet záróciklusát alkotó képversekben (Forró nadrágocska) és szignalista kísérletekben (Pommes frites stanicliban) testesül meg. Az itteni irodalom első jelentősebb nyitásáról van szó az avantgard kísérletezések felé, amelyek szűkszavúságukkal, lényegretörő megoldásaikkal hoztak újat a korszak európai és világirodalmában. A népköltészet nem egyszer konzervatív hagyományaiból kinövő muravidéki magyar irodalom esetében nagy jelentőséget kell ennek a tájékozódásnak tulajdonítanunk, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy az irodalmi avantgárd különböző ideológiai gátak miatt az anyaország irodalmából jóformán hiányzott, a Kassák-féle avantgárd hagyomány pedig a vajdasági magyar irodalomra és a nyugat-európai irodalmi műhelyek (pl. Magyar Műhely - Párizs) alkotóira hatott termékenyítőleg.
Valódi élménylírát művel, újra és újra visszatérő témái kötetről-kötetre bizonyos módosuláson mennek keresztül. A fejlődés iránya azonban jellemző módon nem a bővülés és a több szempontú megközelítés, nem is az analízis felé mutat, hanem sokkal inkább az új költői kísérletezések, „kalandok" és törekvések, egyszóval a másság felé. A szerelmi témájú verseiben az elmondottak a következőképpen jelennek meg. Míg a Halicanumi üzenetben a szerelem testisége szólal meg például a Libidó című négysorosban:
Mellbimbód ernyedése megszűnt
érintésem tűzétől
s a következő pillanatban
árnyékod erőszakot kívánt.
A Naj-Leg kötet szerelmi ciklusa már a tárgyakat is szerelmi szituációban „éri tetten": az összeölelkező tévéantennák látványa a szerelemmel való manipuláció (így akarták-e?) gondolatát váltja ki a költőben. A Hóvágy-kötet ilyen témájú verseiben a népköltészet letisztult egyszerűségének és tisztaságának hangján szól a halálélménnyel is kiteljesedő szerelemről:
szeretőm
lélek-temetőm
szív emésztőm
rohannék hozzád
rohannék tőled
egyre megy
szeretőm
teremtőm
(Virágének)
Gyermekverseit tartalmazó kötetét Virágköszöntő címmel jelentette meg 1987-ben. A weöresi nyelvteremtő igény szólal meg ezekben a népi ihletettségű versikékben, kiszámolókban, rigmusos játékokban. Válogatott verseinek gyűjteménye Halicanumi rapszódia (1991) címmel jelent meg az újvidéki Fórum Kiadó gondozásában. Költői tevékenysége mellett jelentős szerkesztői munkát fejt ki. A Naptáron kívül a Lendvai Füzetek időszakonként megjelenő kiadványait, valamint a Muratáj című folyóiratot (Varga Józseffel együtt) és számos más önálló kiadványt és kötetet szerkeszt. Jelentős munkát végzett az irodalmi és a művelődési élet megszervezésében, elsőként figyelt fel az irodalom folytonosságának szükségességére, fiatal tehetségeket indítva el az írói mesterség nehéz útján. Publicisztikai törekvései is figyelemre méltók: főleg képzőművészeti tárgyú írásai és szubjektív hangvételű irodalmi portréi mögött érezhető az érzékeny tollú költő, értéket őrző és értéket felmutató törekvéseivel.
Verőcén (Virovitica) született, ahol anyja cseléd volt. Igazi szülőföldjének mégis Hetést és Lendva-vidéket tartja. Tanári oklevelet Újvidéken, bölcsészdoktorit budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett. Jelenleg a maribori Pedagógiai Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének vezetője. Öt kötete jelent meg eddig. A Muratáj című folyóirat fő- és felelős szerkesztője.
Első verseskötete 1974-ben jelent meg, utat törve a 70-es évek kiadványainak és nemzedékének, a Tavaszvárás íróinak. Ebben Naphívogató címmel gyermekverseit gyűjtötte egybe. A gyermeklélek minden rezdülésére odafigyelő pedagógus hagyományt teremtett ebben a zsánerben, a gyermekvershez való fordulást azonban a kritikusi útmutatás is ösztönözhette. Palkó írja a Tavaszvárás bevezetőjében: „A gyermekvers ugyanis a legjobb pedagógiai eszköz a nyelvi kultúra megteremtéséhez. Erre pedig a szlovéniai magyarok szempontjából szükség van és lesz..." A másik ösztönző példa Vlajé: a költőelőd „szelíd intései" és a „tanítsatok minden népet" felvilágosító, a vaksors ellen lázadó magatartásformája nála hullik igazán termékeny talajra, aki e szerepre - gyakorlati pedagógusról lévén szó - szinte predesztinálva volt. Az irodalom közéleti-nyelvművelő-felvilágosító szerepének felismeréséből születnek ezek a versek akkor, amikor a nemzetiségi létből származó sérelmekről szólnak, és akkor is, amikor a muravidéki magyarság sorvadása láttán népe öntudatát kéri számon:
Anyánk szép nyelvét ne feledjétek,
Csábítsanak idegen hatások,
Pogány kötésű Dózsa fajta
Rokon, légy erős, szikla-smaragd!
(Meddig magyar a magyar?)
Pásztortüzek című kötetét 1979-ben, az Élni címűt pedig 1983-ban jelentette meg. Ezekben a kötetekben is jól megférnek a sorsot vallató felnőtteknek írott „komoly" versek mellett a gyermekversek. Sz. Kanyö Leona írja a Pásztortüzek fülszövegében: „Mindenáron »komoly költőként* akartuk elkönyvelni. Nem lehet. Varga más irányú költészetében is benne lappang a kimagyarázkodás tendenciája, amit a gyermekvers törvényszerűen megkövetel..." S hogy mennyire tud komoly is lenni, erre a legszebb példát a Nem mindegy című versében találjuk, ahol a Szózat költőjének komolyságával és elkötelezettségével vallja - felsorakoztatva az ellenpéldákat is -, hogy:
Sorsod ideköt - nem tagadhatod!
Magad, hited, fajod
el nem adhatod!
Említettük már, hogy a Tavaszvárásban Varga novellákkal is képviseltette magát, így a műfaji egyoldalúság, a líra szinte egyeduralma nem volt annyira nyilvánvaló, mint később. A zömében már a 60-as és a 70-es években szórványosan közzétett elbeszéléseket, karcolatokat 1990-ben jelentette meg könyv formájában is az író (Sorvadó népem). A szám szerint ötven elbeszélés, karcolat, novella és tárca olyan témákat ölel fel, amelyeknek a falusi élet, a szociális különbözőségből eredő problémák, a tájhoz való kötődés és a jövőféltés, valamint a letűnt korok utáni nosztalgikus érzés adja meg a keretét. Varga novelláinak sajátos atmoszférája van - hangzik a kritikai vélemény. Mi ezen a ponton csak annyival szeretnénk bővíteni a fönti megállapítást, hogy atmoszférateremtése azokban a két-három oldalnyi, szociális mondanivalóval terhes novellákban éri el tetőfokát, melyek hátterében még ott munkál az élmény közvetlensége (Kata, Kata becsaptál, Egy szem füge, Mindennapi kenyerünk stb.).
Külön figyelmet érdemelnek azok az elbeszélések, amelyek a vidék hiedelemvilágából merítik témájukat, s amelyekben gyertyásokat, lucféreket és boszorkányokat szerepeltet az író, rég letűnt korokat felidéző szerepkörben, gyermekkorának és a szájhagyomány útján öröklődő mesevilágnak régi ismerőseit (Boszorkányfogás, Ha egy boszorkány meg hal...). Más helyen, például a Dobronaki panorámában is a népi mondavilág egyik jól ismert alakja elevenedik meg, a néprajzi hitelességgel megírt Zsúpszedésben pedig a paraszti észjárás és a furfang kap hangot egy jelenet erejéig. A Várkapitány című elbeszélés Hadik kapitány történetét meséli el meggyőző hitelességgel. Figyelemre méltó alkotások továbbá azok a kisiskolásoknak írt mesék, mesés elbeszélések (Mese, Öcsi és a festék, Állatmese), amelyekben néhol olyan távolságokba is elmerészkedik, amely már a sci-fi irodalom tájait súrolja (Leányrablás az űrben). A gyermekversek költője, úgy tűnik, a prózában is megtalálja a legközvetlenebb utat a kis olvasóhoz.
Válogatott verseit Konokhit címmel adta ki 1992-ben. Műfordítással a 60-as évek óta foglalkozik, főleg a XX. századi szlovén költők műveit fordítja. A Murántúli mesék című kötet társfordítója. Tudományos tevékenységének fő területe a névkutatás, ezen belül is a ragadványneveké, valamint a kétnyelvű oktatás módszertana, de az általános, magyarsággal kapcsolatos kérdések is ugyanúgy foglalkoztatják.
Petesházán született földműves családban. Előbb tanítói, majd tanári oklevelet szerez Újvidéken. Rövid ideig a Vajdaságban tanít, majd a Muraszombati Rádió újságírója lesz. 1962-től a muravidéki általános iskolákban tanított idő előtti nyugdíjazásáig. 1989-ben hunyt el hosszan tartó betegség után.
A muravidéki magyar irodalom magányos prózaírója, íróvá való formálódásának gyökereit a gyermekkorban véli felfedezni. A hosszú téli estéken anyja rokkája mellől a mesék szárnyán egy boldogabb, igazságosabb világba kalandoznak el - meséket olvas fel édesanyjának. „Természetesen anyámból ezáltal sem lett sem politikus, sem tudós, csak az orsója telt meg fonállal" - jegyzi meg ironikusan.
Ő is versekkel kezdi pályáját, de korán rádöbben, hogy a „mesélés" az igazi műfaja. Hamarosan ki is alakít magának egy leírásos, áttétel nélküli írói módszert, amelyben otthonosan mozog. Azoknak a nagy mesélőknek a csoportjába kell sorolnunk, akik szép számmal vannak jelen a XIX. század irodalmában, s a mikszáthi anekdotán nevelkedtek. Első önálló kötetét Őszirózsa címmel adta ki 1977-ben. Ezekben a muravidéki létet vallatja, a muravidéki ember nehéz hétköznapjait szólaltatja meg. De sohasem a mesélés kedvéért, hanem a problémafeltárás szolgálatába állítva az előbbit is. Olyan társadalmi problémákat tár fel, mint a vendégmunkások otthon maradt, a nagyszülők által nevelt gyermekeinek hányatott sorsa (Giza), vagy a merev falusi erkölcsöt megsértő fiatal generáció konfliktusai a régivel (Beáta), vagy a becsület nehéz próbáját kiálló gyermekhősök életre szóló szorongásai (Utolsó nap, Kék tinta, Az én apukám). „Egyszerű, de hatásos eszközökkel dolgozik Szomi - írja Palkó István az Őszirózsa novelláiról -, a műfaj klasszikus csattanóját mindig eltalálja. Elbeszélései mindig sorsfordulót mutatnak be, amikor az emberrel, szereplőivel valami lényeges történik." Főleg gyermekszereplőinek jellem- és lélekrajzában sikerül a típusteremtés buktatóit kikerülnie, ott, ahol az ábrázolás nem merül ki a puszta tényszerű közlésben, leírásban (pl. Giza alakja, vagy az önéletrajzi vonásokat mutató Péter az Utolsó napból).
Regénykísérletét Szeretni kell címmel adta közre 1984-ben. Ebben két fiatal főiskolai hallgató szerelmi történetét meséli el a már megszokott zsánerben. A hosszabb forma s a műfajbeli eltérés azonban a novellához szokott írót próbára teszi, s míg azok esetében a hatáskeltő eszközöket mindig jó érzékkel helyezi el, itt az aránytévesztés minduntalan jelentkezik. A regényben, mely a boldog békeidőkben játszódik, tematikailag is e korszak emlékeiből, élményeiből táplálkozik (60-as évek). Vannak ugyan felcsillanások, de a mű mégsem áll össze egységes alkotássá. A kritikai ellenvetések a mű és az ábrázolt, megidézett kor anakronizmusaira is felhívták a figyelmet, valamint a tudatos művészi alakítás hiányára. Húzd rá, cigány (1987) című kötetében pedig még ennél is nagyobb a minőségi ingadozás. Hibátlan novella, karcolat itt alig található, ezeknél a nyelvi igénytelenség is szembeötlőbb. A beteg író „szomorú ráadásainak" tekinthetők ezek az írások. Korai tragikus halála miatt az életmű nem teljesedhetett ki, a muravidéki magyar regény úttörő vállalkozóját veszítette el benne ez az irodalom. Műfordítással is foglalkozott, főleg szlovén elbeszélők műveit fordította magyarra.
A Tavaszvárás-nemzedék írói a 60-as években kitöltötték az évi -egy kiadványra méretezett - kiadói tervet: a közös antológia irodalmi anyagán kívül, Szúnyoghnak és Szominak egy, Vargának pedig két kötete jelent meg. Azt is mondhatnánk, hogy a Tavaszvárás íróinak minden elkészült művét kiadta a nemzetiségi könyvek kiadásával megbízott kiadó, a muraszombati Pomurska zalozba. S valóban helytálló az a megállapítás, mely szerint a szlovéniai magyar irodalom munkásai ebben az időszakban elsősorban könyvekben „léteztek", s kevésbé voltak jelen az időszakos sajtóban. A „könyvekben való létezés" tényét kétségtelenül paradox szituáció eredményének kell tekintenünk. Az irodalmi termékek a 70-es évek végén szinte teljesen kiszorulnak az időszakos sajtóból, tehát a Népújságból, mely - hetilapról lévén szó, gyér oldalszámmal - nem tudott már helyet biztosítani az irodalomnak. Az irodalmi orgánum szerepét tehát a 70-es évek végén is a Naptár vállalta. Ennek különböző évfolyamaiban új nevek is felbukkannak már: az újságíróként ismert Báti Zsuzsa, a munkásköltő Rozsmán Erzsébet, illetve a fiatalok: Bernjak Erzsébet, Topiák János, Bence Lajos és Völgyi János nevével találkozunk következetes gyakorisággal. Természetesen az említett paradoxon mélyebb problémákat is sejtet, olyanokat, amelyek az „irodalmi ismérvekből" egyelőre még hiányoznak. Ezek között elsősorban a kritikaírás hiányát kell említenünk, mely a recenziónál nem jutott tovább, pedig hát lett volna mit fölmérni, bírálni is. Irodalmi folyóirat híján pedig az alapvető szelekció sem valósult meg. Ilyen viszonyok természetszerűleg az elszigetelődésnek kedveznek. Talán ilyen megfontolásból született a kiadóház szerkesztőinek a fejében egy közös irodalmi antológia gondolata, mely kettős szerepet töltene be: egyrészt elősegítené az itteni írók bekapcsolódását a magyar irodalom nagyobb áramköreibe, oldva ezzel is az elszigeteltséget, másrészt megjelenést biztosítana a kötettel még nem rendelkező íróknak.
A nyitás az anyaország felé történt, mégpedig a két szomszédos megye, Vas és Zala megye felé. Az elszigetelődés ellen: az összhang című irodalmi antológia így lett a szlovéniai magyar költők, valamint Vas és Zala megye költőinek első közös antológiája. 1979-et írunk ekkor, s bár a szlovén Alkotmányban már szerepel a különjogok alatt az anyanemzettel való kapcsolat, különböző adminisztrációs zárak miatt azonban még mindig nem válik lehetővé e fontos jog gyakorlati megvalósítása. Talán ezzel magyarázható a szerkesztők öröme, akik úgy érzik, „mintha láthatatlan kezek felszedték volna a szellemi határkarókat", s a közös szellemi haza, vagy a „haza a magasban" felemelő élményét először érezhették meg írók - a határon innen és túl - egy antológia kapcsán. S na semmi másért, már ezért is megérte a fáradozást! (Csak sajnálkozhatunk, hogy a megkezdett út később nem nyert folytatást.) Hadd álljanak itt a nevek is: Böröczki Mihály, Csordás János, Káldi János, Cs. Nagy István, Pécsi Gabriella, Pék Pál, Péntek Imre és Székely Ákos Vas és Zala megye íróinak képviseletében, a hazaiakat pedig Báti Zsuzsa, Bence Lajos, Bemjak Erzsébet, Sz. Kanyó Leona, Szúnyogh Sándor és Varga József képviselik. Folytassuk dolgozatunkat azoknak a költőknek a bemutatásával, akiknek első igazi megjelenése, bemutatkozása az összhang említett kiadványában történt. Nemzedéknek azért sem nevezhetjük e csoportot, mert tagjait az antológiában való közös szereplésen kívül egyéb kapocs, összetartó erő nem fűzte egybe.
A bánáti Padén született. Iskoláit Nagybecskereken (Zrenjanin) végezte, később a Magyar Szó újságírója. 1963-ban Muravidékre költözik, és 1987-ig Népújság újságírója, majd nyugdíjba vonulásáig (1991-ig) felelős szerkesztője a lapnak. „Szlovéniában itthon vagyok, Vajdaságba haza megyek. Jó érzés. Olyan, mintha híd lennék" - áll egyik vallomásában.
Költői indulása az 50-es évek közepére esik, ekkor teszi közzé első verseit különböző vajdasági napi- és hetilapokban és a Hídban. Költővé való érlelődése azonban a 70-es években valósul meg, tehát már a választott hazában, Muravidéken. Az évtized lírai termését az 1979-ben megjelent Útravaló (Fórum - Újvidék) és a Kettőnk évszakai (Pomurska zalozba - Muraszombat) című köteteiben publikálja. Az elsőben József Attila és a nyugat-európai tárgyias költészet hatását figyelhetjük meg. Erre utal a költőre való közvetlen hivatkozás is:
Tudod Attilám, a proletár
utókor mégiscsak téged szeret
bár nem dicsér
mert nem egészen úgy történt minden...
(József Attila)
... látod, uram
már régen nem hiszek benned
de eddig hittem a rendben
és a költő is ágy tanított
dolgozni csak pontosan, szépen
a csillagért tanultam, uram...
Néhol az elődökre való utalást csak a tragikus helyszínek hordozzák:
Zagubica és Balatonszárszó között
kihányom ezt a fegyelemtől elárult
förtelmes valóságot...
(József Attila)
„Válságköltészet az, amit ír, s egy krízisérzés szólal meg verseiben, ebből veszi vizsgálat alá nem csupán a szerelemérzést, hanem az egész történelmi múltat (is)..." - írja Bori Imre.
A vershez II. című versében írja:
... persze, ha most boldog volnék
nem írtam volna a verset
ha boldog volnék...
Majd önirónikusan jegyzi meg:
micsoda kintornás feladat
micsoda kintornás kényszer.
A másikban is megmarad a szabadversnél, bár itt jóval szubjektívebb hangot üt meg, mint az előzőben. Varga Zoltán jegyzi meg ezekről a versekről, hogy bár hangukban és témaválasztásukban mások, mint az Útravaló meghatározó jellegű versei, mégsem szabad „az asszonyélet melléktermékeiként" felfognunk őket. Mert: „Egyéniek és meghatározottak a szuverén alkotói világ adta keretek között... (bár) szerzőjük gyengéd asszony voltát lépten-nyomon elárulják meghitt, lírai zugok, rejtekhelyek, ahol pihen, rejtőzik, vagy éppen sóvárog." A négy évszak mint keret egységesebb kötet, színvonalban azonban gyengébb, mint az Útravaló. Jóval több ebben a közvetlen élményből szökkent kevés áttétellel működő lírai feltárulkozás is. Az évszakok egymást követő váltakozásával egy „szerelem-év" dokumentumait, a lélek mélyén szunnyadó, s innen töredékesen fel-feltörő jelzéseit regisztrálja a költő. Az emlékképek azonban az évszakok váltakozásával mindjobban elhalványodnak, az elmúlás jegyében fogannak. Az emlékező szerelem még a tavasz és a nyár képeiben is a halál gondolatával társul: a „hideg nyár" után mit várhatnánk mást, mint a „türelemtanító őszt", és a vasként a szívre nehezedő telet. A téli ciklus tele van kérdőjellel, kétellyel és kétséggel - a kötet legjobb versei is itt találhatók. Újdonságként említhetnénk még a néhol felbukkanó balladisztikus hangot, amellyel az amúgy is sejtelmes légkört még fokozni is tudja. A bajnokság végén című versében is a játék komolyságára figyelmeztet:
szelíd lángot akartok?
ne is fájjon?
ne is pörköljön?
láng se legyen?
csak úgy szórakozzatok?
akkor jobb ha bezárjuk a boltot
az én árumért dolgozni kell
Sz. Kanyó Leona (1934-1984)
Magyarkanizsán született. Újvidéken szerez tanári oklevelet, majd művészettörténetet tanul Budapesten. Innen hazatérve összeütközésbe kerül Tito diktatúrájával, aminek következtében rövid időre Nyugat-Európába kell távoznia. A 70-es években a szlovén-olasz határvárosban, Nova Goricán telepedik le. Irodalmi, képzőművészeti és más jellegű írásai Magyarországon, Nyugat-Európa és a tengerentúl számos országában jelentek meg. Köteteinek száma 1981-ben meghaladta a tízet.
Talán a nyelvi elszigeteltség és az élő irodalmi közeg hiánya késztette arra, hogy a Muravidéken keressen magának rokonlelkeket: irodalmárokat, kiadót. Az első jelentkezés a már említett Összhangban történt, amelyben nyolc versét tette közzé, ezenkívül Pete Györggyel a kiadvány szerkesztését is felvállalja. Ebben teszi közzé sajátos ars poeticáját: eljutni az Emberig, megmutatni neki a Szépséget, mely nála mindig is az Igazság szinonimájaként jelenik meg. Fenyőm tüskéi alatt című, 1980-ban a Pomurska zalozbánál megjelent kötetében változóan sokszínű és változó színvonalú verseket jelentet meg. Nyelvi kultúrájával, formaművészetével tűnik ki ezekben. „Forma- és fogalombontó - áll önjellemzésében. - Inkább formakereső és fogalomösszegző, míg megőrzi mindazokat az emberi és közösségi őselemeket, amelyeken nem fognak az ideológiák: évszázadok óta az anyanyelv páncéljában élnek." Témái közül a szeretetnélküliség, az emberhez méltó közösség hiánya, a pénzhajhászás és a gerinctelenség eluralkodásának élménye, s ezek elutasítása kap hangot mélységes humanizmustól átitatva. Ezért érzi legtöbbször úgy, hogy oda nem illőn ténfereg századunkban, mert
legszebb hangú hangjaim
kötelét meg-megrántja a szeretet
s fülem tompa meghallani
a pénzért való rettegéseket
(Századunk)
Verseivel jelen van az 1981-ben megjelent kétnyelvű összhang -Sozvocje című antológiában, ez azonban az utolsó „próbája"; a sokat ígérő együttműködést korai halála szakította félbe.
Az összhang antológia második kötete is a kézfogás reményében jött létre. Ezúttal az ausztriai Karintiában élő szlovén kisebbség írói és a Szlovéniában élő - ugyancsak a kisebbségi státuszban lévő - magyar költők mutatkoznak be szlovén és magyar nyelven. A közös kiadvány ötlete egyik, a karíntiai szlovén szervezetek által évente megrendezett nemzetiségi írók találkozóján született meg, amely a maga nemében a térség egyetlen ilyen jellegű találkozója volt a 70-es években. A muravidéki írókat Báti Zsuzsa, Bence Lajos, Sz. Kanyó Leona, Szúnyogh Sándor és Varga József, a karintiaiakat Maja Haderlap, Jozica íertov, Gustav JanuS, Andrej Kokot, Valentin PolanSek és Milka Hartman képviselte. Az effajta írói-költői seregszemle az esztétikáin túl másfajta vizsgálódásnak is tág teret nyitott. Erre vállalkozik Fehér Ferenc néhány évvel az antológia megjelenése után, amikor példaértékűnek minősíti a kezdeményezést. „A klagenfurti szlovén költőtársakon kívül másfajta antológikus vállalkozásuk (ti. a szlovéniai magyar íróknak - B. L.) is elképzelhető - például a Vajdaság irányába. De a közeledés, kezdeményezés joga a miénk is" - írja említett cikkében. Természetesen az Összhang sok tanulsággal szolgált a muravidéki magyar költőknek is. Különösen a versekhez csatolt önvallomásokból az Ausztriában élő szlovén kisebbségi író társadalmi helyzetére is fény derült. Példának okáért elég két esetre hivatkozni. A több kötetet is maguk után tudó középosztálybeli költőkprózaírók műveiket az anyaországban, Szlovéniában jelentették meg, természetesen a köztársaság anyagi támogatásával. A másik, a kisebbségben élő magyar író sorsát ismerve, szinte hihetetlennek tűnhet, hogy közülük egy (V. Polansek) egyszerre volt tagja az osztrák Pen Clubnak és a Szlovén Írók Szövetségének is. Az első példa muravidéki megvalósítása nem kecsegtetett sok reménnyel, hisz az „összhang-próbának" Vas és Zala megye részéről nem lett folytatása, az ígéretek ígéretek maradtak. A másik, a szlovén írószövetségi tagság járhatóbb útnak bizonyult. Az írószövetség részéről készség is mutatkozott ez idő tájt új, nem szlovén nyelven író, tehát más nemzetiségű írók felvételére. (A magyarban, mint ismeretes, állampolgársághoz kötötték az írószövetségi tagságot.) A dolgok azonban bonyolódni kezdtek: míg a szlovén írók esetében a tagsághoz elég volt egy megjelentetett kötet (részben érvényes volt ez a szerb írókra is, akik valamilyen oknál fogva nem lehettek a Szerb Írók Szövetségének rendes tagjai), addig a muravidéki írókat másfajta elbírálásban részesítették. Műveiket a Vajdaságba küldték véleményezésre, onnan viszont nemleges válasz érkezett. Ilyen előzmények után a vajdasági írószövetségben sem lett volna helye a muravidéki magyar íróknak. Rá kellett döbbenniük, hogy még a kisebbségi irodalmon belül (vajdasági magyar irodalom) is kisebbséginek számítanak. Ekkor fogant meg az önálló írócsoport létrehozásának a gondolata az önigazgatási érdekközösség keretein belül. Ezt az öneszmélési folyamatot mindenképpen az Összhangok indították el, s a kiadványok mindenképpen elérték céljukat. A szlovéniai magyar irodalom tényét már nem lehetett letagadni, nagy lépés történt a szervezett, az erőket összefogó csoporttá való szerveződés irányába is.
Göntérházán született, parasztcsaládban. A lendvai gépészeti középiskola elvégzése után Budapestre került bölcsészhallgatónak. 1981-ben középiskolai magyartanári oklevelet szerzett, majd kilenc évig a muravidéki középiskolákban tanította a magyar nyelvet és irodalmat. Közben másfél évig szerkesztette a Szlovén Televízió magyar nyelvű műsorát, a Hidakat. 1988-tól óraadó tanárként a Maribori Pedagógiai Egyetemen irodalmat ad elő, 1991-től pedig ugyanitt tanársegéd.
Első verseit a középiskolában írja, diáklapokban és a Naptárban jelennek meg. Ezekben még nemigen tud az ösztönösség szintjén felülemelkedni. A budapesti évek és az Eötvös Kollégium nagy hatással vannak költészetének kibontakozására. Első verseskötete Szíves szívtelen címmel jelent meg 1981-ben Muraszombaton. A kötet versei egyrészt a Nagy László-i, másrészt, a nyugat-európai avantgárd hatásról árulkodnak. „Ember szól, igaz ember, váratlan asszociációkkal, hangja olyan tiszta, mint eső után a levegő" - írja a kötet fülszövegében Czine Mihály. Az állítást alátámasztandó írja Kontra Ferenc, a Magyar Szó kritikusa, a gondolati és formai tisztaságot emelve ki, mely a Tenger című ciklusban valósul meg maradéktalanul. Ebben: „... a természet, az erotika, a világegyetem és az ember viszonyainak az összekapcsolásával az ősidők tiszta esztétikájához, makulátlan etikai tisztaságához nyúlt vissza költőnk." Vajda Gábor szerint: „Nem csupán a címe paradox jelentésű Bence Lajos első verseskönyvének: a kötet darabjaiban kifejeződő életérzés, mint általában a mai fiatal költőknél, belső ellentmondásoktól terhes." Ezt követően elsőként fog hozzá a szlovéniai magyar irodalom kritikai feldolgozásához, kezdve a sort Vlaj Lajossal, akiről egy hosszabb tanulmányt is készít. Második, Létlelet című kötetét nyolc évvel később, 1989-ben jelentette meg. Ennek kritikai visszhangja már jóval meghaladja az előzőét, hiszen a hazai és a vajdasági mellett az anyaországbeli kritika is képviseltette magát. Péntek Imre a „tiszta" jelzőt erre a kötetre is érvényesnek tartja: „... a Létlelet a „tiszta szó" bűvöletében született. A nyelv- és kultúraszennyező világban a tisztaság elementáris igényét szólaltatja meg... Mert ebben a közegben nem könnyű az identitás őrzése, hisz
könnyen megbillenhet
a mondanivaló e nyelvingoványban
Ezért a küzdelem több versben is a személyiség önmeghatározására, mert könnyen megfeszül a lélek a kultúrák erőterében... Nagyon finom áttétellel érzékelteti az identitás elvesztésének lassú, sorvasztó folyamatát:
szemmel alig észlelhető
hajszálrepedéseink
mint vitrinekben féltve
őrzött etruszk vázákon
fel sem tűnnek senkinek
Gyurácz Ferenc recenzens véleménye szerint Bence olyan költő, aki „sokat megtanult a modern líra műfogásaiból, de a költészet ősi funkciójából is őrzi, ami törmelékes világképű, mítosztalan korunkban még őrizhető...". Láng Gusztáv a kötet sikerültebb darabjait a terjedelmesebb, monológikusabb verseiben véli felfedezni, melyekben „az emlékező, emlékelemző epika leíró képei dominálnak, de úgy, hogy egy-egy hasonlat, párhuzam léthelyzettávlatúvá tágítja a konkrét-egyedi önéletrajzi mozzanatot. A »múlt-fürkészés« azáltal válik a szabadság - a szó, a gondolat, a költészet egyetemes szabadsága - esélyeinek latolgatásává, az »én szabadságom a »mindenki szabadsága fokmérőjévé". 1990 őszén gyűjtötte kötetbe gyermekverseit, amely Napraforgó-papagáj címmel jelent meg. „Egy csokor játékos pillanatfelvétel, pajkos összekacsintás a kis emberkék nagy igazságokat kereső világával gyülekezik itt, hogy repülni segítse a képzeletet égen-földön át a tiszta szépség és a romlatlan jóság régióiba" - írja Varga Zoltán a kötet szerkesztő-recenzense. Verseken kívül kísérleti prózát is ír, irodalomtörténeti és kritikai munkássága is jelentős. Az irodalmi élet szervezésében is aktív szerepet vállal.
Lendván született, de már hosszabb ideje Zágrábban él és alkot. Iparművészeti tanulmányokat Zágrábban és Budapesten folytat, festőművészi oklevelet pedig a zágrábi Képzőművészeti Akadémián szerez. Huzamosabb ideig tartózkodik Párizsban és Bécsben. Számos közös és önálló tárlata volt már itthon és külföldön, jelentős díjakat is kapott. A képzőművészeti gyakorlat mellett élénk érdeklődést tanúsít a művészettörténeti, a műfajelméleti, a gyógypedagógiai és az általános művelődéstörténet problémái iránt. Ez indokolja, hogy bár nem tartoznak ezek az írások, esszék és tanulmányok szorosan a szépirodalomhoz, eszmetörténeti és művelődéstörténeti vonatkozásaik azonban mégis ide kötik őket.
A Postagalamb című, zömében képzőművészeti esszéket tartalmazó kötetében 24 levelet tesz közzé Gálics Istvánnak, a Lendván élő grafikusbarátnak címezve. „Leveleket barátnak szokás írni, de olyan barátnak leginkább, aki mindig érdeklődéssel várja, lesi írásainkat, tiszteletben tartja mondaniakarásunkat." - írja a kötet előszavában. Az első három levél Párizst idézi, jobban mondva Villon középkori és Ady századeleji Párizsát. A harmadikban pedig egy dél-franciaországi utazás építészeti emlékeinek aprólékos leírását adja. A 4-6. levelek zágrábi keltezésűek, ezekben Gábor a különböző kiállításokon szerzett tapasztalatait foglalja össze. Az ezután következő levelekben a képzőművészeti nevelés problematikája kap hangot. Bécsben írott levelében a szorongás, mint világ-probléma jelenik meg, a két csáktornyaiban pedig két szobrász barátja, Schulteisz Sándor és Bezerédy Lujó halálhírének döbbenetében rajzol pályájukról rövid, de átfogó jellegű rajzot. Újra egy dél-franciaországi élménybeszámoló következik (ezúttal Combarelles és Font de Gaume barlangrajzai), majd a kötet befejező részében a lendvai képzőművészet múltjával és jelenével foglalkozó írásokat közöl. Az egyébként szép kiállítású könyvet azonban mérhetetlenül sok szedési és egyéb hiba, betű-és szófelcserélés „díszíti", ezért nem válik a kiadóház dicsőségére. Második, Ápisz nyomán című tanulmánykötetében az írásrendszerek kialakulását követi nyomon a barlangrajzoktól a hangjelölés és a betűírás kialakulásáig. Az öt fejezetre oszló téma közül az első általános bevezetőként hat, az ezt követő négy pedig külön tárgyalja a kínai, a mezopotámiai, az egyiptomi, illetve a főníciai és a görög írás fejlődését. A kötet szövegrészét jól áttekinthető, a különböző írásrendszerek fejlődésrajzát bemutató táblázat egészíti ki. Varga József az Ápisz honát, tehát az egyiptomi részt tartja a kötet legsikerültebb és minden szempontból legértékesebb fejezetének. „Újszerű már a bevezetés is, amelyben az egyiptomiaknak a változtathatatlanba vetett hite (...) és a dogmatizmus, a miszticizmus (...) hatása került szóba... Jó érzékkel kerül ide, erre a helyre az Ápisz hona című fejezet. Elsősorban azért, mert az egyiptomi írás tette meg ti. a legnagyobb előrelépést a piktogrammáktól egészen a primitív ábécéig jutva el." A szintézis azonban elsősorban nem a szigorú tudományosság, hanem inkább az ismeretterjesztő szándék jegyében íródott, ezért a szélesebb olvasóközönség, az átlagos műveltségű olvasó kíváncsiságát is felkeltette. Ez a tény bátorította fel a szerzőt, hogy lefordítsa horvát nyelvre és így is kinyomtassa. A szép kiállítású könyv az Azur Journal zágrábi könyvkiadó gondozásában látott napvilágot.
Az 1982-es év még egy kötettel gazdagította illetve gazdagította volna a muravidéki magyar irodalmat. Ekkor jelent meg Rozsmán Erzsébet kezdetben ünnepelt, később, a szabadabb szelekkel sok vitát kavaró munkásköltő (a kifejezés magától a szerzőtől származik - B. L.) Vallo mások című kötete. A kötet megjelentetéséből és a körülötte kirobbant vitákból ma már többfajta következtetés is levonható. Egyik politikai vonatkozású, és figyelmeztetésül szolgált a nemzetiségi politika mindeneseinek, hogy „teljhatalmukból" nem származik minden esetben és szükségképpen nagy cselekedet, és jobban tennék, ha az irodalmat érintő, a kiadással kapcsolatos kérdésekben magukat az írókat is megkérdeznék. Az íróknak pedig jó tanulságul szolgált arra, hogy függetleníteniük kellene magukat a kiadótól és az előbb említett politikai szférák befolyása alól, magyarán, elérni azt, hogy az irodalom és az irodalommal kapcsolatos döntések elsősorban az írók „privilégiuma" legyen, s csak másodsorban a politikáé. Erre azonban, mint említettük, csak az évtized vége felé, 1987-ben kerülhetett sor egy, a szlovéniai magyar irodalmat bemutató átfogó kiállítás kapcsán, illetve az ezt kísérő katalógus tanulmányában, amelyben az inkrimináltnak minősített mondat ekképpen hangzott: „Kötetének megjelenését a politikai önkény dobta felszínre, és irodalmunk leggyengébb termékei közé kell sorolnunk." Fontosnak tartottuk a fentieket elmondani több szempontból is: egyrészt az irodalmi szabadságharc egy fontos fejezetét képezik, másrészt pedig betekintést engednek abba a lázas igyekezetbe, amely a Szlovéniai Magyar írócsoport intézményének a megalapításához vezetett. Erre azonban csak újabb fél évtized múlva kerülhetett sor.
Az 1982-87-ig tartó periódus nem nevezhető sikeresnek, sokkal inkább a pangás időszakának tekinthetjük. A kimagasló teljesítmények hiánya mellett a terméketlenség is nyilvánvalóvá vált. Elég egy kis statisztikát készíteni az említett periódusról a föntiek igazolására. Az 1986-ig tartó időszakban évente egy szerzőnek jelenik meg önálló kötete (a Tavaszvárás íróinak), a mélypontot az 1986-os év jelenti, amikor a Naptáron kívül egyetlen magyar kötet sem jelent meg. Az 1985-re tervezett Összhang, amely a muravidéki szlovén és magyar költők műveit lett volna hivatott bemutatni a már megszokott gyakorlat szerint, érthetetlen okokból elmaradt. Újabb fellendülést csak az 1987-es esztendő hozott, amikor három új egységgel gazdagodott a szlovéniai magyar irodalom: Szúnyogh Sándor említett gyermekverskötetén és Szomi Pál novelláskötetén kívül Szabó József jelentette meg Nem is olyan régen történt című, elbeszéléseket, karcolatokat és tárcákat tartalmazó kötetét. Ez utóbbiról álljon itt néhány megjegyzés. Írója - mint a cím is jelzi - olyan visszaemlékező írásokat, népi életképeket, rég letűnt szokásokat és „foglalkozásokat" elevenít fel, mint a csempészés, a búcsú szokásait, vagy a „tikászok" és „olcsójánosok" mulatságos történeteit, amelyek a Naptárokban kedvelt olvasmányoknak számítottak. A szerző tragikus halála azonban ez esetben is a kiteljesedés lehetőségét hiúsította meg. S akárcsak A Postagalamb esetében, itt is elmondható, sőt Szomi novelláskötetére vonatkoztatva is, hogy a kiadóház és a szerkesztők félvállról vették ezeknek a kiadványoknak a megjelentetését - ismét lektorálatlan, helyesírási hibáktól hemzsegő kiadvány került az olvasók elé. Varga József írja a Nem is olyan régen történt kapcsán a Népújságban: „Nem tudom, tudatos-e, szándékos-e, hogy a muravidéki magyar alkotók írásainak nyomdai és lektori teendőit ennyire felelőtlenül, szinte hozzá nem értően kezelik, s így járatják le annak esztétikai-grammatikai értékeit?!... Felelőtlenségnek tartom, hogy a Pomurska zalozba ilyen mostohán bánik a murántúli magyarság irodalmi alkotásainak a kiadásával és terjesztésével." Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a muravidéki magyar kiadványok megjelentetése, kiadása csak akkor lesz jó kezekben, ha maguk a szerzők is aktívan részt vesznek a szerkesztési és a lektorálási munkálatokban. Nem maradt más választásuk, mint szakítani a régi kiadóházzal, kiadói jogot szerezni az érdekközösség keretében működő Szlovéniai Magyar Írőcsoportnak, amelynek ez idő tájt már nem voltak jogi és egyéb adminisztrációs akadályai. A Naptár, mivel a 60-as évek elejétől megszakítás nélkül a kiadóház programjában szerepelt, megmaradt továbbra is a régi kötelékeiben, ily módon a közvetlen köztársasági anyagi támogatás biztosítottnak látszott a jövőben is. A többi kiadvány, így elsőként a muravidéki magyar irodalom első irodalmi folyóirata, a Muratáj kiadójaként már a Szlovéniai Magyar írócsoportot és a Magyar Nemzetiségi önigazgatási Érdekközösséget jegyzik.
Nem ejtettünk még szót a Lendvai Füzetek - Lendavski zvezki című kétnyelvű kiadványról, amely 1973-ban indult útjára azzal a célzattal, hogy benne Lendva és környékének hely- és kultúrtörténeti, néprajzi és történeti jellegű tanulmányai kapjanak helyet. Kiadója Lendva Község Kultúrközössége. A tervezett évenkénti egy szám azonban nyomdafestékre érdemes kézirat-hiány miatt csak ritkán tudott megvalósulni. Olyannyira, hogy a XX. évfolyamában lévő kiadvány még mindig a 13. számánál tart, ezeknek is többsége összevont. Jellegében azonban rendkívül nyitottá vált: az említetteken kívül helyet kapnak benne a különböző oktatásügyi, nyelvészeti, régészeti, irodalmi és irodalomtörténeti dolgozatok, hosz-szabb-rövidebb írások is. Éppen ez utóbbiak miatt tartottunk fontosnak rövidebb kitérőt tenni, hogy megvizsgáljuk azokat a tematikus számokat, amelyek irodalmi illetve irodalomtörténeti anyagot tartalmaznak. A Nap tárhoz hasonló - bár arányaiban nem mérhető - kisugárzó hatást kell ennek a kiadványnak is tulajdonítanunk. Itt jelent meg (a Lendvai Füzetek 7. számában) a muravidéki magyar irodalom első átfogó jellegű, monográfia-igényű tanulmánya Vlaj Lajosról 1983-ban (a szerző Bence Lajos). A kiadvány második részében Rügyfakadás címmel válogatást közöl fiatal és kezdő költők műveiből. Ebben a Naptárból és a Népújságból jól ismert neveken kívül újakkal is találkozunk: Novak Jolán verssel, Utrosa Gabriella pedig kisprózával jelentkezett. Az 1988-ban, a 9-es számmal jelölt Svitanje - Pirkadat antológiában a szerkesztő Báti Zsuzsa a kötet szerzőiről, jellegéről írja: „A szerzők ugyanis nemcsak abban különböznek egymástól, hogy egy részük szlovénul, másik részül magyarul ír. Van köztük diák, gyári munkás, értelmiségi. Vannak, akik már egy vagy több önálló kötetben összegezték alkotásaikat, és vannak olyanok, akik még csak próbálkoznak, kísérleteznek az írással." A Tavaszvárás íróin kívül, a kötetes költők közül Bence Lajos, az ígéretes tehetségek közül pedig Halász Albert, Bence Utrosa Gabriella és Kocon József tűntek ki a kezdők szintjét meghaladó alkotásokkal. A 10. szám is az irodalom jegyében fogant: az összevont cím így hangoznék: Vallomások Vlaj Lajosról és Mísko Kranjecről. Természetszerűleg Vlajról magyarul jelentek meg visszaemlékezések, elfeledettnek hitt dokumentumok, Kranjecről, a muravidéki születésű szlovén regényíróról, novellistáról pedig szlovénul. A tematikus számmal a szerkesztők célja az volt, hogy a Vlajról és a Kranjecről kialakult képet a szubjektív vallomásokkal teljesebbé tegyék. A közös szerepeltetésnek szimbolikus jelentést szántak: a barátságot, mely az évek múlásával elvbarátsággá nemesedett. „Barátságuk szép példa arra, hogy zajos világunkban (...) kell, hogy legyen egy közös szlovén-magyar érdek, amely mellett a nyelvi akadályok és egyéb zavaró körülmények eltörpülnek, semmivé lesznek" - áll az előszóban. Az emlékezők között Varga József, Szúnyogh Sándor és Gábor Zoltán mellett egy szép, biztató hangú levelet is közöl, a vajdasági magyar irodalom nesztorától, Herceg Jánostól, Szólalj meg költő címmel, amely a háború utáni években jelent meg a Magyar Szóban. „Ezen a tájon gyakran megtörtént, hogy a költő félretette a szárazfát, s megbecsültebb dolog után nézett. Volt, aki okosan cselekedett, csakhogy az nem volt költő." Az erők összefogásának akadályait elsősorban a távolságban és az elszakítottságban véli felfedezni: „... nagy ez a mi országunk, s mi magyarok akármilyen kevesen is vagyunk benne, sokan szétszórva élünk, és nehéz hírt kapnunk egymásról" - állapítja meg panaszosan. A fentiekből azonban kitűnhet, hogy a muravidéki magyar irodalom kilom-bosodásának folyamatában a Lendvai Füzeteknek is meghatározó szerep jutott különösen akkor, amikor megfelelő irodalmi orgánum híján a folytonosság megszakadásának veszélye fenyegetett.
„Ha egy új irodalmi folyóirat megjelenik, s ha még ezekben a mostani nehéz időkben, (hát) azt nem lehet egyszerű tartalomismertetővel elintézni, annak örülni kell. Hogy a szlovéniai magyar írók folyóiratot indítottak ... annak meg nem lehet eléggé örülni" - írja a Muratáj első számának megjelenésekor, 1989 tavaszán Burány Nándor a Magyar Szó szombati, kulturális mellékletében, a Kilátóban. A folyóirat megjelenésének a híre azonban nemcsak a Vajdaságban talált nagy visszhangra, hanem az anyaországban is. Budapestről Székely András Bertalan és Juhász György sietett üdvözölni az újszülöttet, Zalából Varga Zoltán köszöntötte elsőként a folyóiratot. Nem kisebb örömöt jelentett itthon a Muravidéken, főleg az írók körében, hiszen, mint említettük, az első kiadóháztól és egyéb politikai orgánumoktól független folyóiratot sikerült útjára indítani. A folyóirat profilját az alcímben fogalmazták meg a szerkesztők, ebben pedig ez áll: irodalmi, művelődési, társadalomtudományi és kritikai folyóirat. Egy folyóirat, mint ahogy egy irodalmi mű sem a semmiből teremtődik elő.
Így volt ez a Muratájjal is. Egy irodalmi folyóirat szükségessége, igénye azóta van jelen az itteni írók tudatában, amióta a kritika és az önállósodás igénye. Az első lépést azonban csak 1985-ben sikerült megtenni a későbbi folyóirat felé, a Népújság mellékleteként megjelentetett Muratájjal. Ennek „útravalójában" írja Szúnyogh Sándor: „Legyen a Muratáj vidékünk művelődési tükre, irodalmi munkásságunk szócsöve és alkotó tevékenységünk szigorú porondja, ahol kritikai csatákban izzik a toll és érik az agy." A meglepően magabiztos hang önkéntelenül is a Tavaszvárás indításának lendületét idézi fel az olvasóban. Ez azonban már a „második indulás" volt, s ezért a siker is közelibbnek tűnt, mint először. A pályatárs Varga József pedig a 2. számban ekképpen fogalmaz: „Nagyon örülnék, ha ... az alkotás fénye oszlatná el a beolvadás valóságát, s az meggyőzően igazolná, hogy a muravidéki magyarság ... képes a saját anyanyelvén szakmai-tudományos és irodalmi-művészi alkotások létrehozására, a korszerű nyelvi követelményeknek megfelelően, amelyek még hosszú évszázadokig is szavatolják e kis létszámú nemzetiségi csoport ... létét: megmaradását." Bence Lajos pedig a 4. számban a kritikaírás fontosságára figyelmeztet: „Irodalmunk csak így, a kritikával kiteljesedve léphet túl ... megfeneklett helyzetén, az olvasókkal való termékeny kommunikációja által." Az idézetekből kiderül, hogy nem kis feladatokat szántak a későbbi szerkesztők a csírájában már megfogant későbbi elképzelésnek: ez az adottságok, a helyzet és a követelmények kényszeréből következett. A legfőbb cél természetesen az öneszmélés, a nemzeti érzés, az identitás felébresztése, ezek mellett pedig az itteni irodalom horizonttágítása, új törekvések, alkotók bekapcsolásával. Ha fellapozzuk a mellékletként megjelent Muratáj egyes számait, akkor fokozatos gazdagodást figyelhetünk meg. Ez alatt természetesen nemcsak a terjedelem bővülését értjük, mely a kezdeti 40 oldalról a 2. számtól már a duplájára emelkedett, hanem tartalmi gazdagodás is megfigyelhető, s ez most kivételesen nem a minőség rovására történt. A 2. számtól fokozatosan helyet kapnak a kritika jellegű, felmérő szándékú írások is a líra és a próza mellett. Különös jelentőséggel bír az a törekvés, amely a hazai képzőművészek portréit próbálja megrajzolni egy-egy interjú erejéig. Így került bemutatásra Gálics István (Szúnyogh), lendvai festő-és szobrászművész, akinek híre ekkor már rég túljutott az országhatárokon. De akad az 5. számban néhány színházkritika is (Bence), továbbá néhány jólsikerült könyvismertető (Varga Zoltán). Verssel, kisprózával Halász Albert és egy fiatal egyetemi hallgató, Csuka Judit jelentkezett. A felsorolt alkotások zömében egy képzeletbeli antológia megbecsült darabjait is képezhetnék. Joggal érezhette Burány Nándor fentebb említett cikkében, hogy a kissé hosszúra nyúlott „erjedési idő" „nemes nedűt" érlelt: a folyóirat alkotóműhellyé vált. Az 1. számból ténylegesen is kiolvashatóvá válik, hogy „milyen gondolatok foglalkoztatják a vidék íróit, milyen érzéseket váltanak ki belőlük korunk, valóságunk eseményei, s hogyan, milyen eszközökkel megformálva próbálják mindezt átvinni az olvasókra, s milyen esztétikai eszményektől vezérelve kívánják teljesíteni írói hivatásukat, vagyis közvetve ugyan, de miként kívánnak hozzájárulni a kis nemzetiségi csoport még sok évszázados megmaradásához." A tartalmilag négy részre tagolódó folyóiratban a legterjedelmesebb blokk a líráé: Varga József, Szúnyogh Sándor, Báti Zsuzsa, Kocon József, Halász Albert, Rozsmán Erzsébet több verssel is szerepel a válogatásban. A próza részben Varga József egy elbeszélése és egy néprajzi ihletettségű írása, Szomi Pál regényrészlete és Bence Lajos prózaverse olvasható, a tanulmányok a szlovéniai magyar líra kérdéskörével foglalkoznak (Varga J., Bence L.). Csuka Judit Pilinszky János költészetéről ír, a képzőművészet rovatban pedig Gábor Zoltán és Toplák János egy-egy idevágó esszéje található. Korainak tűnhet talán véleményt nyilvánítani az ötödik évfolyamába lépő Muratájtól, hisz az évfolyamonként két alkalommal megjelenő periodika összességében a hagyományos értelemben vett havonként megjelenő folyóiratoknak fél évfolyamát sem teszi ki. Egy azonban bizonyos: következetesen és töretlen kitartással haladnak azon az úton, amely egy magasabb szintű irodalom felé vezet, hiszen tudják és vallják, hogy a valóságfeltáró, sorskimondó és nemzetmegtartó szerepet csak ez a provincializmuson túljutó irodalom tudja betölteni.
Röviden szólnunk kell még két kiadványról, amelyek az 1991-es kiadói tervet képezték, s azóta már két új kiadvánnyal gazdagodott általuk a muravidéki magyar irodalom. Két ifjú tehetség bemutatkozó kötetéről van szó: Halász Albert Mosolymorzsák, Toplak János pedig Flagelláns énekeskönyv címmel gyűjtötte egybe verseit. Halász versei a nyelvre való rácsodálkozás, az anyanyelv újjászületésének jegyében fogantak. Ez azonban sohasem válik nála öncélú magamutogatássá, hisz a nyelvvel való játék legtöbbször gondolati mélységgel párosul. Emögött pedig a nyelvi közeg erőtlenségét, a muravidéki magyarság nyelvének romlottságát kell sejtenünk, amelynek irodalmivá való formálása nem kis megpróbáltatást jelent a fiatal tollforgató számára. Ahhoz a korosztályhoz tartozik, amely korán leszámolt illúzióival, s ebből a gesztus jogán nem egy versében emel szót a vélt és valódi sérelmek ellen, ha úgy érzi, hogy „fagyvirág- világban" él. Péntek Imre írja a kötet fülszövegében: „... képes eljátszani a múlttal és jövővel, a felidézett gyermekkor hangulataival, a feltáruló lehetőségekkel... Bravúros »szövegképeket« alkot, a vizuális költészet logikája szerint szervezve sorait." Jelenleg Budapesten magyarnéprajz szakos bölcsészhallgató. A másik elsőkötetes, Topiák János a rögösebb utat választotta. A képzőművészeti középiskola elvégzése után irodalmi pályára szánja el magát, ezt is különc módon: alkalmi munkákból tartva el magát, a muravidéki magyar irodalmi és nyelvi közeggel alig érintkezve, a szlovén fővárosban él, elszigeteltségben. A századelő avantgárdé kísérletezőinek nyomán halad (főleg a dadaistákat követve), akiknek a polgárpukkasztás volt az egyik céljuk. Ezzel talán már arra is utaltunk, hogy nála élet és költészet nem válnak ketté. Nem szerepeket próbál átélni: a költő feloldódik a magánemberben és fordítva. Lukács István írja Toplak verseiről: „Az öt ciklusba (...) foglalt versek első olvasásra némi felháborodást válthatnak ki, hogy ne mondjuk, averziót az olvasóban. És ez az új, ez a kihívás - az olvasó provokálása, bosszantása. Toplak lírája nem beleérző, együttérző olvasót akar, a Toplák-líra fricskákat osztogat nekünk (Metamorfózis, Aborigénekeim), meg-megtorpan egy pillanatra, velünk van, a kegyeinket lesi, hogy azután pimaszul az arcunkba nevessen." Több műfajban is otthonosan érzi magát: ír kisprózát, képzőművészeti és irodalmi esszét és tanulmányt, újabban a regényig is elmerészkedik.
|
|