A magyar nyelv státusa és a magyarság nyelvi helyzete Szlovéniában

A magyar nyelv státusa, helye, szerepe a Szlovén Köztársaságban*

Eléggé ismert, hogy a Szlovén Köztársaságban - a mai Magyarországot környező más országokhoz képest - több tekintetben is irigylésre méltó a kisebbségi magyar nyelv használatának alkotmányos alapja,jók, némelyek szerint szinte ideálisak politikai, törvényi keretei, jogi garanciái. Tény, hogy az önálló Szlovénia minden kétséget kizáróan nemes ügyet szolgált, amikor - a volt Jugoszlávia jó hagyományait követve - 1991. dec. 23-án elfogadott új alkotmányában több szakaszban is biztosította az anyanyelvhasználat jogát a két igen kis létszámú, de őshonos (magyar és olasz) nemzetiségének. Ilyen főként az alkotmány 11., 61. és 62. szakasza. S Szlovéniában azóta is minden országos és helyi intézkedés ebben az irányban hat. Az alkotmány említett szakaszai ugyanis úgy rendelkeznek, hogy a nemzetiségileg vegyesen lakott Muravidéken a magyar nyelv, illetőleg az olaszok és szlovének lakta Tengermelléken az olasz nyelv a szlovénnel egyenrangú hivatalos nyelv. A 64. szakasz a nemzetiségek különjogairól beszél (Kolláth 2003: 192-3).

E felfogás szerint a magyar és az olasz nyelv a megadott régióban, a magyar esetében tehát a Muravidéken de jure minden korlátozás nélkül, szabadon használható nyelv, azaz lényegében ún. „regionális" hivatalos nyelv. Olyan, mint például Svájcban a rétoromán, Dél-Tirolban a német vagy mondjuk Észtországban az orosz nyelv ott, ahol az adott anyanyelvű lakosság él többségben. E hivatalosságnak egyébként számos jele van: a kétnyelvű táblák, feliratok eléggé következetes használatától a kétnyelvű okmányok, dokumentumok (személyi igazolványok, útlevelek, jogosítványok, hivatalos űrlapok, nyomtatványok, népszámlálási kérdőívek stb.) meglétén és a kétnyelvű oktatáson át a területen lépten-nyomon megfigyelhető kétnyelvű kommunikációig (pl. az ünnepségek, műsorok is mindig következetesen kétnyelvűek).1

A magyar nyelv azonban nemcsak hivatalos nyelv, hanem a vegyesen lakott Muravidéken a szlovénnal egyenrangú nyelv is. Egyenrangúsága elvileg azt jelenti, hogy itt - a nemzeti kisebbség külön jogaként a nemzeti szimbólumokhoz (zászló, címer, himnusz) hasonlóan - természetes és zavartalan a magyar anyanyelv használata is minden téren: az oktatásban, a kultúra területén, a vallásgyakorlásban, a nemzetiségi tájékoztatásban, a közhivatalokban és egyáltalán a közéletben, a vele járó kétségtelen többletterhek (kétnyelvű feliratozás, ügyintézés, magyar nyelvű hetilap, rádió- és tévéműsor, illetve könyvkiadás, osztálybontások, külön tankönyvek, fordítási költségek stb.) ellenére is. A magyar nyelv alkotmányosan biztosított hivatalosságáért és egyenrangúságáért tehát a kisebbségbarát szlovén állam anyagilag is mindent következetesen megtesz.

* Egy 1999-ben írott nagyobb tanulmánynak az egyik, kissé módosított fejezete (Magyar Nyelv 2001:35-9).

Szlovéniában így a magyar nyelv lehetőségei szempontjából alkotmányos, jogi problémák nincsenek. Ezt több minden tényszerűen és távlatosan is fémjelzi. 1956 óta az egyik szlovén újság magyar nyelvű melléklettel jelent meg, 1958 óta pedig magyar nyelvű hetilapja és magyar nyelvű rádiózása van a Muravidéknek. A rádió máig rendszeresen sugároz rövid nyelvművelő, nyelvi ismeretterjesztő műsorokat, a Népújság egy ideje leszokott az efféle cikkek közléséről. Az 1958/59-es tanévben - a magyarság érdekében - bevezették az általános iskolai kétnyelvű oktatást, amelynek 40 éves jubileumáról épp a közelmúltban, 1999. június 23-án emlékeztünk meg Dobronakon ünnepélyes keretek között, magas rangú vendégek jelenlétében.2 A kétnyelvű általános iskola bevezetését a kétnyelvű óvodák létrehozása, majd 1981-ben Lendván a kétnyelvű középiskola megalapítása követte. Mariborban 1966 óta, Ljubljanában 1982 óta működik magyar lektorátus, 1981 óta pedig magyar tanszéke is van a Maribori Egyetem Pedagógiai Karának, pontosabban jogelődjének a Maribori Pedagógiai Akadémiának. 1995 decemberében - a köztársasági elnökök, Milan Kučan és Göncz Árpád jelenlétében - ünnepélyesen emlékeztek meg Lendván a magyarság vezető politikai testülete, a Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség 20 éves jubileumáról. A magyarságnak szép számmal vannak saját kiadványai, főleg vers-, próza- és helytörténeti kötetek, köztük a hosszú évek óta megjelenő Naptár. 1958 óta rádiója, 20 éve anyanyelvű tévéműsora is van, jelenleg már heti két alkalommal. 1988-tól Muratáj címmel évente kétszer irodalmi, tudományos és kritikai periodika is megjelenik Szlovéniában magyar nyelven.

Közigazgatásilag természetesen pontosan meg van határozva az ún. vegyes lakossságú, kétnyelvű terület, amely ma lényegében azoknak a Mura-vidéki (Prekmurje) településeknek az együttese, ahol egykor - a trianoni határok meghúzása idején - a magyar lakosság élt többségben. Ez a mintegy 195 km2-nyi terület, amely Hodostól Pincéig egy kb. 40-45 kilométer hosszú és 5-10 km széles határszakaszon terül el, ma lényegében 30 törpe és kis falu, illetve Lendva város együttesét jelenti.3 E vidéken élt a 90-es évek elejéig - a burgenlandi után - a második legkisebb magyar nemzetiség, amelynek a lélekszáma 1921 és 1991 között, azaz 70 esztendő alatt - a hivatalos népszámlálási adatok szerint - 13 067 főről a 7251 főre, vagyis 55,49%-ára esett vissza (l. 1. sz. melléklet).

1. sz. melléklet

Az egykor zömében magyarlakta falvak nemzetiségi összetétele 1921-ben és 1991 -ben

A vegyesen lakott mai Muravidék földrajzilag, történetileg két jól elhatárolódó kisebb területi egységből áll. Az egyik a Goricskó, az Őrség folytatása, az egykori Vas vármegye Muraszombati járásának egy része, ahol mindig is szórványszerűbben helyezkedtek el a kicsi magyar falvak. A másik Lendva környéke, a történelmi Zala megye tulajdonképpeni Alsólendvai járásának a nem kis hányada, ahol is tömbszerűbben követték egymást a magyar falvak. A két kis táj -egység nyelvében és archaikus népi kultúrájában is eltért egymástól valamelyest (Őrség, Hetés, Göcsej). A nyelvi különbségek még nincsenek kellően tisztázva. Ez a vidék Szlovéniának sajnos mindmáig gazdaságilag a legelmaradottabb régiója. Itt a legmagasabb a munkanélküliség, itt a legalacsonyabbak a jövedelmek, itt a legrosszabbak az iskolázottsági mutatók (l. 2. sz. melléklet).

2. sz. melléklet

Iskolázottsági mutatók Szlovénia egészében, illetve a Lendvai községben 1991-ben

A vegyesen lakott Muravidék népessége a múlt század elejéig eredetileg nem volt tömegesen kétnyelvű, sőt igazán vegyes lakosságú sem. Egyes településeit zömmel vagy magyarok, vagy szlovének lakták majdnem kizárólagosan még a megelőző századforduló táján is. Az itteni lakosság ugyanis viszonylag zárt etnikai és nyelvi közösségeket alkotott századokon át. E körülmények a kétnyelvűsödésnek nem igazán kedveztek. A Lendva környéki magyar falvakban ugyan 1921-ben már 15,91%-ot tett ki a szlovénség, de a goricskóiakban csak 11,85%-ot. Az egyharmadnyi arányt ugyanakkor még a két legvegyesebb összetételű településen sem érték el (Lendván 32,82%-ra, Pártosfalván pedig 26,89%-ra rúgott arányuk). Így a kétnyelvűség itt csak spontán, természetes módon alakulgatott, és sokáig nem is volt általános vagy tömeges, sőt a 20. század 20-as éveinek a közepéig a magyar nyelv játszotta benne a domináns szerepet. Bogojina (Bagonya) vagy Kobilje (Kebele) öregjei ma is beszélnek magyarul, bár néha titkolják. Szentlászlón (Motvarjevci) 1994-ben gyűjtöttem nyelvjárási anyagot egy 1907-es születésű kebelei férfitól, aki gyerekkorában úgy megtanult magyarul, hogy a szlovént közben szinte elfelejtette. S a jelen pillanatban is van Mariborban egy 40 év körüli kebelei származású magántanítványom, aki egészen tűrhetően beszél magyarul annak ellenére, hogy több mint egy emberöltő óta teljesen szlovén környezetben él, s magyar iskolába sohasem járt. De ismerek olyan mariboriakat is, akik a nem kétnyelvű területről származnak ugyan, mégis egészen jól beszélik a magyart. A kétnyelvűsödésben végbement nagy fordulat kezdete egyébként a 20-as évek második felére datálható.

De tény, hogy a szlovén nyelv elsajátítása a magyarság körében nem egykönnyen és nem egy csapásra ment végbe, sőt küzdelem volt, s az idősebb generáció esetében máig sem fejeződött be. A jórészt önellátásra berendezkedő földművelő állampolgároknak ugyanis kevés szükségük volt a szlovén nyelvtudásra. Aki azonban hivatalt akart vállalni vagy városi, ipari munkára kényszerült, annak sürgősen meg kellett tanulnia szlovénül. Amíg a kétnyelvűsödés korábbi, természetes, spontán folyamata többnyire egyéneket, legföljebb egészen kis közösségeket érintett csupán, addig az újabb, amely mindinkább iskolai, kulturális hatásra, tervszerűen következett be, kollektív jellegű és mind tömegesebb folyamattá változott. Amikorra a 30-as évek végi kezdeményezések hatására a 40-es évek hatalomváltása, majd valamiféle politikai engedékenység folytán újra bevezették az anyanyelvű iskoláztatást, addigra kiderült, hogy nincs már igazi létalapja: hiányoznak személyi feltételei, megszűnőben rá az igény. A háború utáni Jugoszlávia nemzetiségi politikája is - sok nehézséggel - csak egy jó évtizedre tudta megőrizni a magyar nyelvű oktatást, mivel a Szlovén Szocialista Köztársaságban a magyar tagozatok időközben szinte teljesen elnéptelenedtek.

Így társadalmi környezetük függvényében ma már egyre többen nőnek itt fel ún. kétnyelvűként. Alighanem kevés azonban az olyan muravidéki magyar, aki teljesen harmonikus kétnyelvűséget mondhat magáénak. A legtöbbjüknek mind magyar nyelvismerete, mind kétnyelvűsége jól jellemezhető az életkorral és az iskolázottsággal. A kevésbé iskolázott idősebb korosztály erősen nyelvjárásiasan, de jól beszél magyarul. A fiatalság zöme - az iskolázottságtól függetlenül - szlovénül beszél már jobban, főként a közéleti kommunikációban. A középső korosztály kétnyelvűségében talán még a magyar a domináns nyelv, de itt már akadnak markáns kivételek is. Az iskolázott, de még mindig kis létszámú értelmiség ugyanakkor jól kettétagolódik kétnyelvűségében: kisebb részük magyar domináns, nagyobb részük szlovén domináns kétnyelvű, s elsősorban a szakmai kommunikációban vannak magyarból aggasztó gondjaik. Az a maribori végzős joghallgató, akit a lendvai bíróságra hívtak, tudja, hogy magyar nyelvismerete nem felel meg a szakszerűség kívánalmainak. Aligha véletlen, hogy az induló műfordítók is csak magyarból fordítanak szlovénra.

A kétnyelvűsödéssel nyilván kisebb-nagyobb gondok is keletkezhetnek. Az egyik az, hogy a folyamat csak addig pozitív, amíg a két nyelv teljes egyenrangúságához, egyenértékűségéhez vezet, s attól kezdve csakis negatív, amikortól valamelyiknek a presztízsvesztésével jár. Nem lehet kétséges, hogy a vesztes itt is csak a kisebbségi magyar nyelv lehet. A szlovének magyarnyelvűsödése ma már ritkább, de bizonyos fokig és csökkenő mértékben elkerülhetetlen. Részint az iskola, részint az együttélés miatt. A másik, hogy nem alakult ki igazán a kétnyelvű szemlélet, nem hordoz társadalmi rangot a két nyelv ismerete, mert a két nyelv választását és használatát kemény hierarchia rangsorolja. Ennek következtében a szlovéniai kétnyelvűség - nehéz kimondani - sajnos nem annyira a kívánt integrációt, hanem sokkal inkább a nem kívánatos asszimilációt szolgálja.

Fáj, de be kell vallanunk, hogy a szlovéniai magyarság is a nyelvváltás felé vezető úton van, s pillanatnyilag talán a legrosszabb helyzetben a Kárpát-medence kétnyelvű magyarjai közül. A magyar és a szlovén nyelv ma már nem egyenrangú eszköze a nyelvi szocializációnak, sőt fenyeget az érdektényezők motiválta kódváltás veszélye is. Itt a két nyelv megbomlott harmóniáját csak egy erőteljes integráció, illetve vele együtt az ellégiesedő határok állíthatják úgy-ahogy vissza. Az anyanyelv elsődlegességét és a kétnyelvűség fontosságát valló nemzetiségi lét, illetve kisebbségi gondolkodásmód alapjait műveltség és vagyonosodás együtt, egymást erősítve szilárdíthatja meg, de ugyanezen tényezők tehetnek vonzóvá másik nyelvet minden más nép számára is. Gazdaság, illetve nyelv és kultúra - egészséges társadalmi-politikai viszonyok között - kölcsönösen hat egymásra.

A szlovéniai magyar nyelv esetében tehát a jogi és a tényleges helyzet nem mindig fedi egymást. A Muravidéken a magyar és a szlovén nyelv teljes egyensúlyát ma már megteremteni nem lehet. Erre sem a nyelvpolitika, sem a nyelvi tudat nem képes igazán. Ezért a lehetséges keretek kitöltésével a napi nyelvi gyakorlat bizony nemegyszer adós marad. A muravidéki magyarság - de facto - nem tud kellően élni lehetőségeivel. Nem tudja a maga hasznára fordítani az anyanyelvű oktatáshoz való jogot sem, még ha az itt és most sajátos, „vitatható" és föltétlenül korszerűsítendő módon, az ún. kétnyelvű oktatás formájában valósul is meg. Igaz, hogy benne a közigazgatásilag vegyes lakosságú területeken épp 40 esztendeje nemcsak a kisebbség sajátítja el az iskolában a többség nyelvét, hanem - elvileg - a többség sem zárkózhat el a kisebbség nyelvének intézményes tanulásától, de a magyar nyelv alárendelt szerepéhez nem férhet semmiféle kétség. Örömteli, hogy a leendő kilencéves általános iskola és a kétszintű középiskola számára az anyanyelvi és a környezetnyelvi magyarból épp napjainkban ugyanúgy elkészült az új tanterv, egy igényes, korszerű tanterv, mint ahogy az a szlovén nyelvből is megvan mind anyanyelvi, mind környezetnyelvi szinten. A fiatal szlovén állam kultúrpolitikája egyébként azt is céljául tűzte ki, hogy általános iskoláiban és némely középiskola-típusában választható második idegen nyelvként vezeti be majd valamennyi szomszédos országának nyelvét: így a német és az olasz mellett az új iskolarendszerben várhatóan a magyar és a horvát nyelv is választható második idegen nyelv lesz Szlovéniában. Azt hiszem, Közép-Európában minden valószínűség szerint a Szlovén Köztársaság tesz ma a legtöbbet politikai, jogi szempontból kisebbségeiért.

A magyarság nyelvi helyzete és nyelvválasztása a kétnyelvű Muravidéken*

Szlovénia 1991 óta független állam. Területe kb. 22 ezer km2. A 2002. évi népszámlálás adatai szerint 1 924 677 szlovén állampolgárságú lakója van. A két őshonos kisebbségnél, a 6243 főt számláló magyarságnál és a 2258 főt számláló olasz őslakóknál, akik a tengerparton, Koper, Piran és Izola környékén élnek, jóval nagyobb Szlovéniában a szerbek (38 964 fő), a horvátok (35 642 fő), a bosnyákok (21 542 fő) és a muzulmánok száma (10 467 fő), a romákról most nem is beszélve. A magukat szlovén nemzetiségűeknek vallók száma legutóbb 1 631 363 fő volt. A magyarság az 1991-es adatokhoz viszonyítva 2002-ben 1757 fővel, azaz 21,96%-kal lett kevesebb, s ma már közel 1/5-e a kétnyelvű területen kívül él (l. Kovács 2004a: 47-76).

Minden nyelv valós helyzetét a nyelvközösség lélekszáma, sorsa, életkörülményei, életvitele határozzák meg (l. részletesen Kiss 1997: 957-9). Ezért valamely nyelv helyzetét, lehetőségeit úgy lehet bemutatni, hogy fölvázoljuk, kik, milyen körülmények között, hogyan, milyen rendszerességgel és mire használják azt. Ennek kisebbségi helyzetben van különös jelentősége. Természetes, hogy a Szlovén Köztársaságban a magyarság alacsony létszáma és számaránya miatt területi autonómiáról szó sem lehet. A kulturális, oktatásügyi autonómia viszont lényegében megvan. A regionális önkormányzati rendszer működik, sőt erősödése figyelhető meg.4 A kisközösségek mozgásterét valójában nem korlátozza semmi, a magyarság parlamenti képviselőjének kisebbségi ügyekben vétójoga van. Ennek ellenére úgy látjuk, hogy ma már a Muravidéken aligha fordítható meg a magyar nyelv elvesztésének a folyamata. Nem tudom, képes-e itt még akár a nyelvpolitika is valami csodát művelni. A szomorú jóslatnak a tényszerű, objektív indoklása az alábbiakban következik.

* Ez a rész summázata és némi kiegészítése két korábbi tanulmányom egy-egy részletének (Karlo Gadanji szerk.: VI. Međunarodni slavistički dani - VI. Nemzetközi Szlavisztikai Napok. Sambotel-Pečuh, 1998. 3/2. 398-402; MagyarNyelv 2001:44-48).

1. Kevés és csökkenő tendenciájú a magyarság beszélőinek száma (a Muravidéknek egykor zömmel magyarlakta falvaiban - a népszámlálás adatai szerint - 1921-ben még 13 067 magyar élt, 2002-ben azonban már csak 5212). Ez a Szlovén Köztársaság lakosságának ma 0,27%-a. A csökkenés a jó 80 esztendő alatt 60,12%-os. Ez sajnos ijesztő méretű nyelvvesztés akkor is, ha magyar anyanyelvűnek még 7713 személy vallota magát Szlovénia egész területén. Öregszik és apad tehát a magyar népesség. Pedig a lélekszám egy nyelv jövője szempontjából elhatároló jelentőségű kérdés.
2. Horizontálisan, vagyis földrajilag a muravidéki magyarságot igen erősfokú szórványosodás jellemzi. Az őshonos magyarság viszonylagos kompaktságát először a 20-as években megindult tudatos betelepítések bontották meg. A főleg a Tengermellékről származó szlovénség egyrészt új falvakkal ékelődött be a magyarságba (l. pl. Pincemajor esetét), másrészt vegyes etnikumú és nyelvű településeket hozott létre (különösen Petesháza, Hídvég, Gyetyános esetében, ahol külön szlovén falurészek, ún. kolóniák jöttek létre). A későbbiekben és máig egyre hathatósabban pedig a fokozatosan szaporodó vegyes házasságok csappantották meg a magyarság létszámarányát. Így a Muravidéknek az egy kor zömmel magyarok lakta vidékén a vegyes településszerkezet kialakulásával megszakadt a magyar őslakosság korábbi viszonylagos kompaktsága (jellegzetes életformák eltűnéséről, tradicionális közösségek felbomlásáról, asszimilációról, migrációról, elöregedésről, egykeségről nem is szólva). A közigazgatásilag vegyes lakosságú és hivatalosan kétnyelvű terület ma öt községre terjed ki: Lendvára, Dobronakra, Hodosra, Šalovcira (Sal) és Moravske-Toplicére.5 A tömbszerűség megszűnte és a vegyes lakosságúság kialakulása mindenesetre megroppantotta a magyar a nyelv vitalitását, életerejét.
3. Vertikálisan, azaz a közösség társadalmi, szociológiai rétegezettsége szempontjából is - elsősorban az életkortól, kisebb mértékben az iskolázottsági szinttől függően - ritkulnak a magyar nyelv előfordulásai. A fiatalabb magyar az öregebbnél gyakrabban vált külső kódot azért, mert magyarul már nem mindig tudja könnyedén vagy szakszerűen kifejezni magát. Ez azért van legfőképp, mert részben aszimmetrikus lett kétnyelvűsége, részben pedig hiányos, illetve nincs is meg a magyar standardja vagy szegényes a szakszókincse. Úgy kb. az 50 év felettieknek általában könnyebb magyarul megszólalni, s sokan közülük nem is tagadják, hogy az ő szlovén nyelvtudásuk hiányos. Tapasztalataim szerint viszont a 30-35 évnél fiatalabbak nagy többsége már szlovénül beszél jobban, azaz másodnyelv-domináns kétnyelvű.
4. Nem működik egyformán a magyarnak minden szintje, nem lehet teljes szerep- és hatóköre sem. Az alapszint, a családi-mindennapi többé-kevésbé megvan. A középszint, a közéleti-szakmai nagyon hiányos, illetőleg jóformán meg sincs. A felső szint, a tudományos-publicisztikai-szépirodalmi ellenben mennyiségileg kétségtelenül gyarapszik (önálló és gyűjteményes kötetek, a Naptárban, a Népújságban, a Muratájban megjelenő alkotások, a bővülő rádió- és tévéműsorok stb.), de minőségileg nem kifogástalan, s eléggé féloldalas is, hiszen az ún. „keményebb" társadalomtudomány, a természettudományok, a praktikus modern szakterületek többsége és például az igényes esszéírás hiányzik belőle. Így a jelzett fogyatékosságok nagyban megnehezíthetik a magyarul beszélők ún. belső kódváltási képességének kibontakozását, sőt korlátozhatják a magyar nyelv választási lehetőségeit is.
5. Funkciói korlátozódnak, életképessége csökken Szlovéniában a magyar nyelvnek. Úgy tűnik, bizonyos területeken (pl. oktatás, hivatali és egyházi élet, közigazgatás) tovább szűkül használati köre. Egyes funkciókban és szituációkban gyakran adja át helyét a szlovén nyelvnek, hiszen a legtöbb beszélő keresi a nyelvi figyelmet tehermentesítő megoldásokat. Nem alakult ki tehát mind a mai napig az az igazi kétnyelvű szemlélet, amelynek az volna a lényege, hogy mindenki megérti a másik fél nyelvét, de igazán az anyanyelvén közli gondolatait, érzelmeit, akaratát. A kétnyelvűség tulajdonképpen még mindig csak a kisebbségnek fontos. Az anyanyelvi alapok elsajátítása ugyanakkor a kisebbségi nyelven is csak részben és hiányosan történik meg. Furcsa, amikor egy magyar gyerek a tévében egy tornaszernek csak szlovénül tudja megmondani a nevét. A magyar standard irányában - a nyelvjárási alapokról - a szükségesnél még mindig kisebb az elmozdulás. A csaknem ötvenéves kétnyelvű oktatás a hozzá fűzött reményeket e téren csupán töredékeiben váltotta be. Ezt ugyan nem ismeri el mindenki, de aligha lehet véletlen, hogy az elmúlt évtizedben egyre több értelmiségi családban járatták már középiskolába is Magyarországon a gyermeket vagy az unokát.
6. Veszendőben presztízse, sokan megkérdőjelezik értékét, kétségbe vonják a közösségi méretű kommunikációban játszott szerepét, egyáltalán a magyar nyelv szükségességét. Azt kell tapasztalnunk, hogy erősen polarizálódik a magyar nyelvközösségnek az anyanyelvhez való viszonya. Egyre többen úgy érzik, hogy nem lehet érvényesülni vele. Mások mintha jobban ragaszkodnának hozzá, mint korábban. Vannak, akik tudatosan keresik beszédtevékenységük során a helyes magyar nyelvi megfelelőket, megint mások hamarabb beérik a szlovén átvételekkel. Újabb megfigyelésem, hogy a nyelvvesztés következő fázisát illusztrálva mind több magyar család íratja már másodnyelvi magyarra gyermekeit (l. a 3. sz. mellékletet, amely az iskolavezetés kimutatása).6 Petesházán a 2002/03-as tanévben mind a hét elsőosztályost magyar 2-re íratták, holott közülük négyen magyar anyanyelvűek voltak. 2003-ban a lendvai középiskolában a 26 érettségiző közül húszan választották a szlovén, hatan a magyar nyelvű tesztet (23,07%). Így teljesen érthető, hogy a virtuálisan egyenlő két nyelv közül a kisebbségi hovatovább aktuálisan elegyenlőtlenedik.

3. sz. melléklet

A magyart anya-, illetve környezetnyelvként tanuló diákok megoszlása

az 1. Sz. Kétnyelvű Általános Iskolában Lendván az 1997/98-as tanévben

7. Egyre korlátozottabb kód a magyar nyelv. Egyfelől szegényedik szó- és kifejezéskészlete (kevés benne a szinonima, a szakszó, a neologizmus, sok az archaizmus, az átvétel, a tükörfordítás: a tartálykocsiból ciszterna, a tanulmányi osztályból referát, az elsődlegesből primáris, a kultúrműsorból művelődési műsor lesz). Másfelől bomlik grammatikai szabályrendszere (csökken a ragok száma, szlovénes szerkezetek jelennek meg). Csak néhány kirívó példát szemléltetésül: az óra elemre működik; az autónak nem ég a hosszú lámpája; a diák elesik a vizsgán; németnél azt tanultuk; nem tudom, ha jó-e; kíváncsi vagyok, ha tudja; lesz, lesz (hangzik a folytatása annak a kijelentő tartalmú megjegyzésnek, hogy: nem lesz több gól) stb. A magyar anyanyelvű kompetenciát ma már nagyon sok esetben szegényesebb, szűkebb szóbázis és mind töredezettebb gondolatkifejezés jellemzi. Félő, hogy a ma még esetleges parole-jelenségekből holnapra kemény langue-tények lesznek.

Ilyen körülmények között felvetődik a kérdés: visszafordítható-e még a magyar nyelv elvesztésének folyamata a Muravidéken. A jelen pillanatban idealizmus nélkül csak azt mondhatom: nem. Némi idealizmussal talán azt, hogy lassítható. Ám a lassítás érdekében sürgető feladat lenne egyfelől a muravidéki magyar nyelv további és szélesedő használatának a határozott szorgalmazása, másfelől a kétnyelvű egyének magyar nyelvi készségeinek, képességeinek, kompetenciáinak fejlesztése, elmélyítése. A feladat elvégzésében persze a nyelvet beszélő közösség minden lényeges tényezőjét figyelembe kell venni (l. pl. Ágoston 1998).

A kétnyelvű egyén nyelvválasztása természetesen nagyon bonyolult kérdés, s számos tényező függvénye: ismerőshöz/ismeretlenhez szól-e (az utóbbi esetben szinte mindig szlovénül szól); ha ismerőshöz szól, anyanyelvén vagy a második nyelven szól-e hozzá; ha vegyes házasságban él, melyik nyelvet részesíti előnyben; egyáltalán, melyik nyelven tud jobban; közösségben vagy egyénileg, illetve helyben vagy távolabb dolgozik-e; magyar vagy szlovén többségű településen lakik-e; melyik a „kenyérkereső" nyelve (pl. magyartanár, újságíró, rádiós, tévés stb.).

Ha mélyebben belegondolunk, az oktatás itt kulcskérdés. Óriási nevelő- és tudatformáló erő rejlik a tömegtájékoztatásban, az írott és az elektronikus sajtóban. Nem hagyható figyelmen kívül emellett a színvonalas tudományos és az esztétikailag is értékes szépirodalmi, művészeti tevékenység sem. Nem lehet tagadni vagy lebecsülni a nyelvművelő munka fontosságát. Bízni kell az ellégiesedő határok, a fellélegző természetes emberi kapcsolatok, a szellemi és gazdasági érdekek motiválta anyanyelvűség erősödésében. De kisebbségben mindennél döntőbb a család szerepe, az elsődleges szocializáció.

A nyelv használatában él. A kisebbségi nyelv esetében és érdekében is használatának alkalmait kell szaporítani. Ez minden nyelv fejlődésének legfőbb forrása és egyúttal záloga. A használat magába foglalja beszélt és írott változatainak, egyes rétegeinek és formáinak a legkülönbözőbb kommunikációs helyzetekben és színtereken való megjelenését. Félelem és szégyenérzet nélkül. De a föltárt hiányosságokat nem szabad elhallgatnunk. A hamis megnyugtatások félrevezetőek. Azt a látszatot keltik, mintha minden rendben volna. Pedig erről szó sincs. Határozottabb kiállás, bátrabb tett, egészségesebb nemzeti, nemzetiségi tudat kell ahhoz, hogy a muravidéki magyar nyelv - a nélkülözhetetlen kétnyelvűségen belül - megszilárdíthassa helyét, visszaszerezhesse presztízsét, emelhesse színvonalát a köznapi, a közéleti, illetve a szakmai, publicisztikai, tudományos és művészi tevékenységben egyaránt.

A kétnyelvűsödés néhány kérdése általában és Szlovéniában*

1. A kétnyelvűség állapot. Két- vagy többnyelvű lakosság számos pontján él a világnak. Él az USA-ban, a volt Szovjetunió területén, Kanadában, Ausztráliában, Indiában, Pakisztánban stb., Európában pedig jószerivel nincs is olyan ország, amelynek határain belül ne volnának nemzeti vagy etnikai kisebbségek. Nyugat felé tekintve ott a többnyelvű Belgium, Luxemburg vagy Svájc, délre nézve ott van a volt Jugoszlávia, a Bánságról nem is szólva, ahol történetesen nem ritka még a négynyelvű (magyar, német, román és szerb ajkú) állampogár sem. S persze Magyarország tizenháromféle nemzetisége sem csak magyarul beszél.

Amíg a kétnyelvűség állapot, addig a kétnyelvűsödés folyamat. Az utóbbinak fázisai vannak, az előbbinek szintjei, fokozatai. Lényegében elválaszthatatlanok egymástól, talán csak a kutatás, az elemző vizsgálódás engedheti meg magának viszonylagos szembeállításukat. Magam most mégis különbséget teszek köztük, mivel figyelmem középpontjában ezúttal a muravidéki kétnyelvűsödésnek az immár több évtizedes folyamata áll, különös tekintettel annak etno-, geo-, szocio- és pszicholingvisztikai összefüggéseire. A néhány kérdés tehát, amit a cím ígér, tulajdonképpen négyet jelent: 1. milyen a kétnyelvűsödés iránya szerint, 2. hogyan megy végbe, azaz milyen lefolyásának módja szerint, 3. milyen az eredményessége, illetőleg - s legfőképp - 4. mely okok játszanak közre benne.

* Ez a tanulmány ötvözete és némileg módosított, rövidített változata két korábbi előadásomnak (Gadányi-Bokor-Guttmann szerk.: Nyelvi tudat, identitástudat, nyelvhasználat. Szombathely, 1996. 143-8; Balaskó-Kohn szerk.: A nyelv mint szellemi és gazdasági tőke I-III. Szombathely, 1999/3.111-6). Az első az OTKAT 006632 sz. pályázatának támogatásával készült.

2. A két- vagy többnyelvűsödés lehet spontán és tudatos, egyéni és kollektív, önkéntes és kényszerű. Vannak, akik kezdetleges és előrehaladott, illetőleg nem teljes és teljes bilingvizmusról is beszélnek. Aki idegen nyelvet tanul, annak nyelvtanulása önkéntes, tudatos és egyéni kétnyelvűsödés. Népek, kultúrák, nyelvek találkozási pontjain azonban természetesebb módon, mindig spontánul, kollektíve és önkéntesen alakult ki a bi- vagy plurilingvizmus.

Ám akik más nyelvű környezetbe, más államba, másféle közigazgatás alá kerülnek, azoknak előbb-utóbb létszükségletből kell megtanulniuk egy vagy több idegen nyelvet. De még az ő nyelvtanulásuk sem egyforma. Más a szórványoké, akik átlépték a határt, s megint más a tömböké, akiket a határok léptek át. Az áttelepültek jórészt önszántukból, részben spontán módon, részben tudatosan lettek kétnyelvűek, akár egyénileg, akát kollektíve, mint ahogy a magyarság millióinak kellett megtanulniuk az elmúlt jó száz esztendőben disszidálás vagy emigrálás miatt angolul, németül, spanyolul, franciául, hollandul, svédül stb. Nem lehetett könnyű nekik, de enyhíthette gondjukat az az érzés, hogy az új nyelvet - bűn- és kényszertudat nélkül - végtére is mégsem saját maguk vagy magyarságuk ellen kellett megtanulniuk. A szórványban élők legalább öröklött történelmi feszültséggel, nemzeti rivalitással általában nem találkoztak, legföljebb idegenellenességgel.

Nehezebb azonban az a kétnyelvűsödés, amelyre a kisebbségi lét kényszerít egyént vagy közösséget. Ez a kétnyelvűsödés bizony több tekintetben is küzdelem. A többség nyelvét ugyanis nem egyszerűen csak azért kell megtanulniuk, hogy ügyes-bajos dolgaikat intézhessék, hogy az ismeretszerzésbe, a termelésbe és a közéletbe bekapcsolódhassanak, hanem azért is, mert az élet és a közös tevékenység valamennyi területét egy nyelv használatával nem tudják ellátni (Herman 1987: 449). Itt elsősorban nem az motivál, hogy „több leszek", hanem az, hogy „kénytelen vagyok". Ezért nekik különösképp nehéz más nyelven kifejezni ugyanazt, amit anyanyelvükön sajátítottak el (Deme 1992: 1-3). Az idegen nyelvet ugyanis jórészt belső motiváció nélkül kell megtanulniuk. Ráadásul a kisebbségi helyzetbe került polgárokat rendszerint előítéletek is fogadják, hiába kerültek akaratukon kívül, történelmi erőszakkal kisebbségbe, mint ahogy a magyarság jutott Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján, Burgenlandban, illetőleg a Bácskában, Bánátban, a Szerémségben és a Muravidéken idegen nyelvű közegbe.

3. Ami a Muravidék kétnyelvűsödését illeti, az iránya szerint elsődlegesen magyar—szlovén, másodlagosan szlovén—magyar kétnyelvűsödés. Az előbbi nagyobb, az utóbbi kisebb arányú. Addig, amíg a magyarok kétnyelvűvé válása régebben természetesebb folyamatként ment végbe, újabban nagyobb mértékben iskolai, kulturális hatásra következik be. A spontán, egyéni és önkéntes kétnyelvűsödést az önkényes, kollektív és kulturális kétnyelvűsödés váltotta fel. Amíg viszont a szlovének magyar nyelvűsödése régen erősebb fokú volt, mára csökkenő arányú lett. Az iskolai magyarnyelvűsödés mindenesetre igen szerény sikerű. Igaz, hogy sem az egyének, sem az egyes falvak kétnyelvűsödése nem teljesen azonos. Az egykori magyar falvak lakossága a betelepítések, a vegyes házasságok és a többségi szlovén nyelv természetes hatása következtében váltak kétnyelvűekké. A szlovének magyarnyelvűsödése jóval ritkább. A környék szlovén lakossága a magyart a legutóbbi időkig igen eltérően sajátította el.

Természetes, hogy a kétféle kétnyelvűsödés eredménye, hatékonysága sem egyforma. Az a tapasztalat, hogy a kétnyelvűség helyett az ún. szlovén—magyar másfélnyelvűséghez előbb jut el a szlovén anyanyelvű, mint a magyar anyanyelvű egyén. Ez határozottan szlovén anyanyelv-domináns másfélnyelvűséget jelent. De körvonalazódnak már a magyar—»szlovén másfélnyelvűség nyomai is. Ezen az értendő, hogy valamely magyar anyanyelvű jobban tud már szlovénül, mint magyarul. Ilyen a fiatalok között különösen sok van. A legrosszabb azonban, ha valaki egyik nyelven sem tud igazán. Az efféle „kétszer félnyelvűség"-nek kétségtelenül az anyanyelvi alapok hiányossága a legfőbb oka.

A kétnyelvűsödés a Muravidéken ma már vissza nem fordítható folyamat. A nyelvi helyzet itt gyökeresen megváltozott. Külső és belső indokai egyaránt vannak. A belsők szubjektívek, zömmel az egyéni tudattal, a külsők az objektív körülményekkel, az életmóddal, a létszámcsökkenéssel, az iskoláztatással, a politikai és gazdasági feltételekkel stb. függenek össze. Egy kicsire zsugorodott közösség kénytelen megtanulni egy másik nyelvet, a többség nyelvét, ha boldogulni akar. Ezért a nemzetiségi polgárnak előbb kell kétnyelvűvé válnia, mint a többségi nemzet tagjának. Ennek elvileg, önmagában persze nem kellene veszélyeztetni a kisebbségi nyelv fennmaradását, a gyakorlatban azonban a kisebbségi lét eleve veszélyforrás az anyanyelvhasználat számára. Az eredmény önmagáért beszél: részint mindig is fokozatosan csökkent, s ma már egyre rohamosabban fogy a magyar anyanyelvűek száma, részint teljességgel beszűkülnek a magyar nyelv funkciói (oktatás, tájékoztatás, irodalom, művészet, vallás, kultúra, tudomány, mindennapi kommunikáció stb.), sőt hovatovább a család és a magánélet szférájára szorulnak vissza.

Újabban többen városba költöznek, ahol valamelyest jobb megélhetést találnak. Sajnos a közigazgatásból is kiszorulóban a magyar nyelv. Hiába biztosítja törvény, egyesek nem mernek, mások nem akarnak a hivatalban törvényadta jogaikkal élni, inkább lemondanak róluk. Ma is akadnak sajnos olyanok, akik nem tudják, hogy szabad, vagy ha tudják is, akkor sem merik vállalni, hogy a közigazgatásban, a közéletben magyarul szólaljanak meg vagy fel. Az önigazgatás különféle alkalmain, gyűlésein ez nemegyszer téma is. A legfrissebb tapasztalatok szerint viszont újabban az a módi járja, hogy egyes hivatalnokok szerény magyar nyelvismeretére való tekintettel már maguk az ügyfelek kezdenek bele eleve szlovén nyelven az ügyintézésbe. Ez a magatartás aztán a szlovénség körében sem erősíteti a kétnyelvűség iránti hajlandóságot.

4. Nyilvánvaló, hogy - a magyarra nézve - történelmileg eleve hátrányosan alakult a Muravidék nyelvisége. A csaknem ezer éven át Magyarországhoz tartozó magyar és szlovén közösségek életmódja, etnikai és nyelvi zártsága nem kedvezett a kétnyelvűsödésnek. A Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz való csatlakozással azonban gyökeresen megváltoztak a történelmi-politikai körülmények. Elsősorban a tudatos betelepítések, majd a szaporodó vegyes házasságok járultak hozzá a lakosság elkeveredéséhez. A legnagyobb betelepítés 1925-ben történt Hídvégre és Gyertyánosba. Egykor csak a tágabb környék volt vegyes lakosságú, századunkban a falvak lettek azok, ma pedig már az egyes családok jó része is vegyes etnikumú (egyes vélemények szerint a vegyes házasságok aránya újabban meghaladja az 50%-ot). Mára így több településen elenyészett a lakosság magyar többsége. Nagy kárt okozott a magyar nyelvnek az értelmiség emigrációja is. A magyar származású értelmiség megcsappanása és máig is érezhető hiánya, csekélysége sajnos mindig nehezítette, sőt mind a mai napig nehezíti itt a kelet-közép-európai értelmiség kettős feladatának sikeres ellátását: a magas fokú szakmaiság érvényesítése mellett a nélkülözhetetlen politikai funkcióknak a hatékony képviseletét.

Baj, hogy tulajdonképpen az iskola sem tudta igazán minden szinten biztosítani a magyar nyelv érvényesülését. Abban, hogy az azonosságtudatot átemelje az iskola a privát szférából a társadalmiba, nem sok sikert ért el a kétnyelvű oktatás. A kisebbség elsajátítja benne a szlovén többség nyelvét, de a szlovénség a magyar nyelvet általában nem. Több politikai konfliktus is keletkezett ebből.

Nem hozta meg a várt eredményt a nyelvi funkciók kiteljesítését is szolgáló magyar nyelvű szép- és tudományos irodalomnak, illetőleg a nyomtatott és elektronikus sajtónak a kifejlődése, megélénkülése sem. Pedig ha az irodalom egykor segítette a nemzetté válást, nyilván segítheti a nemzetiség, a nemzetiségi nyelv megmaradását is. A szépirodalom, a tudomány és a publicisztika nyelvében óriási erő rejlik: annak tudatosítása, hogy a nemzetiség adott esetben nemcsak fogyasztója, hanem teremtője is lehet a kultúrának.

Az életmód, az iskoláztatás, az érvényesülés szándéka persze - sok egyéb tényező mellett - a tudatra is kihat. Ezt lényegében a környezet és a nevelés alakítja ki. Ma egyik sem kedvez igazán annak, hogy a magyar nyelv egyenrangúsága megmaradjon. Bizonyos konfliktushelyzetek megoldásának „eredményeként" egyre többek számára válhat másodrendűvé a magyar anyanyelv használata. Ez sajnos szükségszerű sorsa minden olyan nyelvnek vagy nyelvváltozatnak, amely kívül reked a hivatalos használat körén. Presztízsét veszti, gyakorlati hasznának csorbulásai láttán csökken tekintélye, vonzereje. Bebizonyosodott, hogy hosszabb távon nem sok jó vár a szlovéniai magyar nyelvre sem, mint ahogy a kisebbségi anyanyelvek sorsa a közösségi jellegű kétnyelvűségen belül a legritkábban alakul előnyösen a világ különböző régióiban.

Pedig minden nyelv képes integráló szerepre. Természetes azonban, hogy egy-egy vegyes lakosságú kétnyelvű közösség - akár anyanyelvi, akár másodnyelvi szinten - más-más arányban szolgálhatja eredményesen a szellemi és gazdasági kapcsolatok létesítését, ápolását különböző területi-földrajzi egységeken belül és kívül, illetőleg gazdasági-politikai határok között és azokon túl. Ezért a kis vagy kisebbségi anyanyelvek megmaradása nemcsak tudati szempontból, a nemzeti sajátosságok megjelenítése végett szükséges, hanem integráló szerepük miatt is, hiszen a kapcsolatokat egy nagyobb régióban minden szinten áttételek nélkül, a leghatékonyabban képesek szervezni és fenntartani. Egy muravidéki magyar falu magyar családjában még természetes és eredményes lehet az anyanyelvű kommunikáció. Egy vegyes házasság esetében már nincs mindig így. Egy vegyes lakosságú kétnyelvű szlovéniai faluban ma még mindkét nyelven megvalósítható közösségi méretekben is az eredményes gondolatközlés. Ugyanez az egykor zömmel magyarlakta Muravidéken már dominánsan szlovénül valósul meg, különösen közéleti, hivatali szinten. Ha azonban vagy délnyugat felé lépünk, akár a tájegység, a Mura-vidék határáig, akár a Murán túlra, Szlovénia belseje felé, vagy épp északkelet felé, át az országhatáron, akkor az előbbi esetben elsődlegesen már csak a szlovénnal, az utóbbi esetben pedig majdnem kizárólag csak a magyar nyelvvel tudunk érvényesülni. Magam úgy látom, hogy a várt európai integráció, illetőleg azt megelőzően a kisebb régiók már megindult együttműködése tudatosítja a kétnyelvűség értékeit ott is, ahol 3-4 nyelv találkozásáról beszélhetni, mint pl. a Mura-vidéknek Szlovéniával, Karintiával és Stájerországgal, Vas és Zala megyével, illetőleg a Muraközzel érintkező kisrégiójában.

A hermetikus szellemi és gazdasági elzártság szerencsére megszűnt. Szaporodnak a határátkelők. Alakul a műfordítások ügye. Új szótárak, nyelvkönyv jelentek, jelennek meg. A Lentibe és környékére zúdult bevásárlóturizmus helyébe lassan kisvállalkozások hivatalos kereskedelmi tevékenysége lép. Szlovénia önállóvá válása óta négyszeresére nőtt a gazdasági-kereskedelmi forgalom. A vegyesvállaltok és a multinacionális cégek képviseletei mindkét országban jelen vannak. A bank-, vám- és adóügyletek zökkenőmentes lebonyolítása „írástudó", mindkét nyelvet jól beszélő szakembereket kíván - főként a gazdasági, jogi, közigazgatási szférából. A két ország közti vasúti összeköttetés visszaállításának tervei - vitathatóan, de - lényegében készek. Ugyancsak van remény a két országot összekötő autópálya kiépítésére - várhatóan nemzetközi kölcsönökből. Tapasztalat, hogy a magyarok nyári nyaralásaikon mind többször jelennek meg a szlovén tengerparton, s kívánság, hogy a muravidéki parasztgazdák fejlettebb gépparkjukkal valamilyen módon bekapcsolódhassanak a határ menti magyar földek megművelésébe. S mindez persze a közéleti, hivatalos kommunikáció magas szintjét igényli.

5. A szlovéniai magyarok anyanyelvéhez, illetve a Szlovén Köztársaságban használatos magyar nyelv gazdag kérdésköréhez eddig is többféle szempontból közelítettem kutatásaim során, de integráló szerepét, kultúraközvetítő és gazdaságszervező erejét - ráadásul a kétnyelvűséggel is kiegészítve - eddig még nem mertem szóba hozni. Idővel azonban arra döbbentem rá, hogy sem a példás nyelvpolitika, sem a sokféle oldalról erősíthető és erősítendő nyelvi tudat, sem a jobb híján kétnyelvű oktatási formát öltő anyanyelvi nevelés nem hozhatják meg önmagukban azt az eredményt, amelyet egy kis létszámú kisebbségi anyanyelv megszilárdításában, megtartásában elvárnánk.

Ezért mindinkább úgy látom, hogy a nyelvi készségek, képességek, kompetenciák hasznosságának, praktikumának a felismerése, tudatosulása lehet a jövőben Közép-Európában az egyik nagyon fontos anyanyelvmegtartó erő. Ahogy ugyanis egy-egy kisebb közösség, falu szellemi és gazdasági műveltségét, kapcsolatrendszerét is az ott használt nyelv vagy nyelvek hordozzák, ugyanúgy egy tágabb régióban, nyelv- és államhatárokat átlépvén is az ott beszélt nyelveknek kell lenniük elsődleges eszközöknek a szellemi és a gazdasági kapcsolatok megteremtésében és szélesítésében.

Amikor jelen tanulmányom készült, egy pillanatra megriadtam, hogy a kis vagy kisebbségi nyelvek jövőjével való foglalkozás manapság szerencsétlen vállalkozás lehet. Az a friss hír azonban megnyugtatott, hogy Franciaországban is, ahol a nemzetállam koncepciója megszületett, ahol elsőként mondták ki állam és nyelv egységének elvét, ahol bretonok, baszkok, provanszálok stb. elfranciásodásáról már egy évszázada beszélnek, 1998. április elején tízezrek tüntettek a kisebbségi nyelvek hivatalossá tételéért.