A magyar nyelv állapota, állaga a Muravidéken a kétnyelvűség körülményei között

A magyar nyelv nyelvjárásiassága és kontaktusossága Szlovéniában*

A szlovéniai magyar nyelv a Szlovén Köztársaságban élő őshonos magyar nemzetiség anyanyelve, amelynek két kiemelten fontos jellemzője, ismérve van. Egyfelől nyelvjárásiasabb, archaikusabb, mint a legtöbb magyarországi nyelvjárás, hiszen évtizedekig nem hatott rá oly közvetlenül és akkora erővel a magyar köz- és irodalmi nyelv, mint a hazai nyelvjárásokra (csaknem 90 esztendeje peremhelyzetben, sőt majdnem nyelvjárássziget-helyzetben van, az 50-es években pedig egy időre szinte teljesen elszigetelődött az anyaország nyelvétől). Másfelől folyvást növekvően hatást fejt ki rá a többségi szlovén környezetnyelv, méghozzá annak mind a nyelvjárási, mind a (regionális) köznyelvi változata, ennélfogva - a nem harmonikus kétnyelvűség szükségszerű folyományaként (a magyar nyelvvel egyre kisebb lélekszám él; a sok vegyes összetételű családban mind előnytelenebb szerepet játszik a nyelvi szocializációban stb.) - egyre szaporodnak benne a szlovén nyelvi hatás jelei, azaz kontaktusjelenségektől terhes.

Jellemző, hogy Trianon óta a kisebbségi magyar nyelvnek a legkevesebbet épp a nyelvjárásiassága változott. Ez azt jelenti, hogy részint máig nincsenek benne akkora nemzedéki különbségek, mint Magyarországon (a különbségek nem a nyelvjárásiasság szintjében mutatkoznak meg markánsan, hanem a nyelvismeret fokában), részint mind a mai napig nem alakult ki oly mértékben a standardja, mint amilyet idehaza megszokott az ember (a tanítási órákon is gyakori a nyelvjárásias beszéd, egyetemisták írásbeli munkáiban is rendre előfordulnak tipikus nyelvjárásiasságok stb.). Ezzel azonban nem állítom azt, hogy a nyelvjárások mozgása, változása sem indult volna meg, sőt a frissebb gyűjtések és az újabb tapasztalatok épp arról tanúskodnak, hogy mára a Muravidéken is kétségtelen a nyelvi mozgás. Ezt bizonyítja többek között az alakváltozatok nagy száma; pl.: szëplüs, szöplücös, szëplős, szëplőcös; egy-két egészen szokatlan képzés; pl.: bánászi, nyámcsál; néhány egyedi vagy ritka tőváltozat; pl.: alszassz, csodákszott, sürven, sürvebben, szomit (= alszol, csodálkozott, sűrűn, sűrűbben, szomjas); sőt egyáltalán a sok váratlan adat; pl.: bugyolláris, cserep'bogár, tepecs, tündérös (a két legidősebb adatközlőtől Hosszúfaluból a gyihos helyett), vakarincs. Persze azon sem kell csodálkozni, ha egy egészen új gyűjtés során nyolc adatközlő még a vindü adat mellett voksolt, s csak egy, a legfiatalabb válaszolt a vindő hangalakváltozattal szintén Hosszúfaluban. Csak még egy példával hadd éljek! A 'mezítelen csiga' jelentésű lexéma Csentében és Felsőlakosban gágyu, Göntérházán gágyilu, Dobronakon kágyilu.

* E fejezetrésznek az eredetibb változata részben a Magyar Nyelvben jelent meg (2001:39-42), részben a Lindua c. folyóiratban Lendván (2007/2-3:21-4).

Ma már eléggé közismert, hogy a mai magyar nyelv 10 nagy nyelvjárási régiót tart számon. Ezt az új felosztást Juhász Dezsőnek köszönhetjük, aki efféle nézetét a Kiss Jenő által szerkesztett Magyar dialektológia c. nyelvjárási szintézisben fejtette ki (Juhász 2001: 262-267). Korábban Kálmán Béla Nyelvjárásaink c. egyetemi tankönyve alapján hagyományosan 8 nagy nyelvjárástípust különítettünk el (Kálmán 1966). Juhász Dezső finom megfigyelései alapján öt újítással számolhatunk: 1. nyelvjárási régiónak nevezi a legnagyobb nyelvjárási egységeket, 2. tízre emeli a korábbi nyolc helyett a régiók számát, 3. részben új nevet ad az egyes régióknak, 4. nem húz éles határokat a nyelvjárásterületek közé és végül 5. kisebb nyelvjáráscsoportokat is elkülönít a nagy régiókon belül.

Az biztos, hogy a muravidéki magyar nyelvjárások a nyugat-dunántúli nyelvjárási régión belül foglalnak helyet. Az azonban már kétséges, kérdéses lehet, hogy milyen kisebb csoportokra oszlanak-bomlanak. Kálmán Béla említett könyvének térképmellékletén semmiféle területi elkülönülést nem tüntet föl, bár a Göcsej megnevezést szerepelteti. Juhász Dezső viszont a régión belül a Szlovéniával érintkező magyar határ mentén elkülöníti ugyan az őrségi és a hetési nyelvjáráscsoportot, Göcsejről viszont nem beszél, csak az ún. zalai nyelvjáráscsoportról. Térképe szerint azonban a Muravidék déli-délkeleti csücskén marad egy kis terület, amely a nyugat-, a közép- és dél-dunántúli régió átmeneti, érintkező sávjába esik. E pillanatban sajnos nem tudom megítélni, lehet-e ez a kis táj a Göcsejnek a Szlovéniába átnyúló része. Nem oldja fel teljesen dilemmámat Imre Samu híres nyelvjárási monográfiája sem (Imre 1971). A neves dialektológus ugyanis a Muravidéket eredendően az ún. zalai nyelvjárástípus részének tekinti, amelyhez szerinte Vas megye délnyugati csücske és Zala megye néhány nyugati települése is hozzá tartozik. De azért azt megjegyzi, hogy a szlovéniai Muravidék nyelve a tágabb nyugat-dunántúli régión belül elsősorban a szűkebb értelemben vett három kisebb nyelvjáráscsoportnak, az őrséginek, a hetésinek és a göcseinek a legfőbb sajátságait hordozza magán. A legfrissebb nyelvjárási gyűjtések is azt mutatják, hogy a Muravidék magyar nyelvjárásai nagyon sajátosak, de nem teljesen egységesek.

1. A nyelvjárásiasságok

A) Hangtani jelenségek

a) Magánhangzós jelenségek

• Megvan a kétféle e hang, a nyílt e és a zárt ë: elpilled, tehenködik; plëtykákodik, supëdli. E jelenség viszonylag jól tartja magát, bár vannak már rá ellenpédák is. Érdekes azonban, hogy a szóvégen a zárt ë jóval ritkább, mint más nyugat-dunántúli nyelvjárásokban. Az sem ritka eset, hogy ugyanabban a szóban is járja mindkét e: redli ~ redli, szekriny ~ szekriny. A szeg ~ szög kettősséget ugyanakkor például következetesen megkülönböztetik. A nyílt e hangra néhány szokatlanabb helyzetben is akad példa: 'erezze, gyerekünk, kenyér.
• Jellemző az í, ú, ű megrövidülése: viz, kut, tüz, töpörtyü ~ töpörtü. Ez egyébként szinte az egész Nyugat-Dunántúlon általános. Ma is viszonylag erősen tartja magát, sőt nemegyszer regionális köznyelvi szintre is fölemelkedik.
• A köznyelvi é helyén meghatározott helyzetekben (pl. az egyes szám 3. személyű birtokos személyjeles alakok relatív töveiben, az -l igeképző, a - tárgyrag és több határozórag előtt, továbbá az -ék és az -és főnévképzőkben) gyakori, szinte általános az i hang: besziget, fülit, medvit, hülin, kezibe, kübeszil, akadikoskodik, nyögis. - Ez ak(öz)ny(elvi). é : ny(elv)j(árási). i megfelelés szinte máig mozdulatlan: dilután ~ dilutá, fenekire, zsömlit; elig, estefeli, kepitek 'kepéltek'. Az irtikit 'értékét' szinte minden alaktani helyzetre példa. A medvi 'medve' alapalak megléte még külön érdekesség. A tulajdonképpeni hosszú és zárt í-zés ugyanakkor errefelé egészen ritka.
• Az ó, ő, é kötött fonéma, ezért a szavak végén nem állhat, helyén rövid u, ü, i van: borsu, idü, karalábi. A kny. ó, ő : nyj. u, ü megfelelés igen erősen tartja magát toldalékos alakokban, sőt összetett szavakban is: álanduan, zsiduná, mezzübe; lépcsüház, rövidlátu. Az é helyén szórványosan előfordul a nyílt e is: nehez, szemet, tehen. Ez lényegében már alaktani, morfológiai probléma.
• Az -l igeképző előtt - az nyugati nyelvjárások sajátságaként - középzárt magánhangzó nem állhat, sőt az eredetibb zárt ë is labializálódik és záródik: buobiskul, pörül, ebidül(!). Ez a jelenség megvan egyébként a -l igei személyrag előtt és a polifonémikus értékű ó, ő, é helyén is, de ilyenkor együttjár az l kiesésével: mosu, ëszü; erüködik 'erőlködik', kiërni 'kérnél'.
• Hangsúlytalan helyzetben - főként a hetési falvakban - virulens még a labiális ö-zés: selömtök,, öregödik, tehenködik, tündérös; hiëtön, lisztöt. Toldalék előtt Völgyifaluban is általános: füzethetök, vëhetök. Részlegesen a hangsúlyos ö-zés is megvan: bötü, fölhü, köröszt, röndös. Az ún. hasonulásos ö-zés azonban Kapcán, Kótban és Gyertyánosban erősebb fokú, mint a tulajdonképpeni hetési falvakban: mönök, lögyön, löszök.
• A ki igekötő gyakorta ü-vel hangzik: kücsufútak, kühord, küröhöktek, kütalál.
• Az á utáni zárt o-zás sem ritka, de nem olyan erős, mint általában a nyugati nyelvjárásokban: kifárod, lábom, szárod, uccáro. S nem is egyformán van meg mindenütt.
• A középső nyelvállású ó, ő, é többnyire még nyitódó diftongusos megoldású: juo, üdüö, ebiëdül.
• A kettőshangzóknak jóformán minden változata él még, ugyanakkor már több monoftongusra is föl lehet figyelni, főleg az é fonéma esetében: édösapám, tesféröm, testvérömme.
• A kétféle e hangszíne több variációt mutat. Ezeket a fonetikus lejegyzésben nagyon nehéz megkülönböztetni.
• Az a illabializációja és az á rövidülése is elő-előfordul, nyilván idegen nyelvi hatásra. Ez újabb jelenség.

b) Mássalhangzós jelenségek

• Igen markáns jelenség még az l-ezés: bagla, bival, hel; bellebb, bár bomlására is van már példa ugyanazon morfémákban is: ollan ~ ojjan, illen ~ ijent. Ez az l-ezés azonban olyan erős is lehet, hogy egészen szokatlan helyeken is előfordulhat: lëllebb 'lejjebb'.
• Rendszeres az l kiesése, amely még ma sem jár együtt szükségszerűen a megelőző magánhangzó nyúlásával: nevetünk 'neveltünk', beszigetni, kerüt, tanuni, föketünk 'fölkeltünk', kepitek, juo 'jól'. Egyfelől tehát még a másutt szokásos pótlónyúlást sem idézi elő: edobál, emënt, fösü, pörzsünyi, magyaru, szlovënu ~ szlovénü, másfelől - ritkábban - alapalakban is eltűnhet: aszta, besü, rëgge. Ma már azonban ellenpélda is akad rá: epazútam, tavaszā.
• Jellemző az explozív ty-zés, gy-zés: aptya, naptyán, raktya. Gyakoriságát az r utáni esetek még szaporítják: irgyon, pörgye, törgye.
• Sűrűn zöngétlenednek a szóvégi mássalhangzók (főként a zár- és a rés hangok, de még a zárréshangok is): galamB, irity, kaffok, korász, küszöB, rókász; ugyanakkor a v előtt erős még a zöngésedés :jou iëdvágyu, ödven, sog van, noha maga a v hang - pl. a határozói igenév képzőjében - eléggé rendszeresen zön-gétlenedik:fütfe, rakfa.
• Az n a szóvégen mindig és sokszor a szó belsejében is palatalizálódik: kalány, szëkriny; csinyál, tekenyü; de a szóvégen az ny depalatalizációja is gyakori: csákán, edin, patkán, szëgin.
• A főnévi igenévnek kétalakú képzője van: mondanyi, pödörnyi; hínya, rínya.
• Nem ritka az intervokális nyúlás: elbággyod, mezzü, tanittu. Ez főleg az s végű melléknevek toldalékos alakjaiban igen erős: hangossan, okossabb, üdüssebb. De szinte általános az -ít képzős igék főnévi igenévi alakjaiban is: burittani, tanittani.
• A köznyelv kétalakú határozóragjai közül a -nál, -nél és a -val, -vel egy- alakú: kertná, partná; hamuve, marhákke; a köznyelvi -szor, -szer, -ször és a -hoz, -hez, -höz pedig csak két alakban fordul elő: nyuócco, párszo, tisszö; kutho, kerthö. De a határozóragok használatában egyáltalán igen erős még a nyelvjárásiasság: ëggyikke, másikke; valakihö; iskolábu, fátu.
• A v zöngésítő hatása, illetőleg zöngétlenedése eléggé általános még: huzsviët naptyán, tolfosztázs vuot, vasárnab vuot; ötfen körü.

B) Alaktani jelenségek

• Igen sajátos némely birtokos személyjeles alak: pl. az egy birtokra utaló többes szám 1. személyében: füödenk, kutank, madarank (= földünk, kutunk, madarunk); az egy birtokra utaló többes szám 3. személy esetében: csalággyik, fájik, kertyik (= családjuk, fájuk, kertjük); a több birtokra utaló egyes és többes szám 1. személy esetében: lovajimak, teheneimek, tikomak ~ tikajimak;álatunkak (lovaim, teheneim, tyúkjaim; állataink). Ugyanakkor a madarank ~ madarunk, tiktyaimak ~ tikjaimak-féle kettősségek is egyre gyakoribbak.
• At végű igék felszólító módjában bizonyos esetekben nem affrikáció megy végbe, mint a köznyelvben, hanem spirantizáció: füssek, javissa, segissën, tanissak, számissa.
• A feltételes mód tárgyas ragozásának egyes és többes számú 3. személyében - analógiás hatások folytán - kialakult és máig megmaradt egy hosszabb igealak: várnája, kérnije; várnájik, kérnijik. - Ezek és a hozzájuk hasonló régi, 16. századi alaktani jelenségek mind a mai napig meglehetősen elevenek még a Muravidéken.
• Az egyik tanítványom szerint az egy birtokra utaló birtokos névmások élő alakjai Göntérházán: (z)enyim ~enyim, tijed, (z)övi, mijenk, tijetök, övik ~ öviki; Gyertyánosban pedig: (z)enyim, tijed, (z)övi, mijenk, tijetök ~tijetek, övik ~öviki (Vugrinec 2005). Érdekes, hogy a több birtokra utaló birtokos névmások élő alakjait interjúhelyzetben már nem sikerült összegyűjteni.

C) A szókészlettani jelenségek

- Sok jellegzetes és szép táj szava van a Muravidéknek, a táj szók mindhárom típusában (alaki, jelentésbeli és valódi). Csak ízelítőül néhány: akkorán 'annyira', batacsizma 'gumicsizma', borza 'porhanyó, laza', borsu 'bab', bosszint bosszant', bödüc 'szalmazsák', csér 'sekély, piszkos kis állóvíz, pocsolya', csimbaloszkodik 'csüng, lóg, csimpaszkodik', csöpögü : östök ~ üstök 'eresz', csötöngül 'járkál, téblábol', epusztul 'elromlik, tönkremegy', föjke 'fejőedény, zséter', görbül 1. '(a tehén) kérődzik', 2. '(az ember) böfög', háriszkendü 'váll-kendő', harog 'horog', hátráz 'késik (az óra)', hompuk 'vakondtúrás', igliz 'speciális ekével, állati erővel földet lazít, gyomtalanít', iton 'itthon', kákics 'pitypang, tejesfű', katruc 'kotroc, ketrec', kengyel 'fül', kita 'copf, hajfonat', kopozott 'telhetetlen, jó étvágyú', köcöle 'szénahordásra szolgáló, nagyobb vászon ruhaanyag', köpesz 'csupasz, mezítelen', köpeszt 'kukoricát morzsol', körködik 'kérkedik', krápca ~ krápco 'tepsibe nyújtott lepényszerű kelttészta, töltelékkel, tejföllel megkenve, megsütve', kuglihupp 'kuglóf’, lesü 'lakodalmasok megfigyelése', lohog 'locsog az eső', ojt 'olt', oton 'otthon', összütt 'együtt, közösen', párekli ~ párokli ~ párépli ’ esernyő’, part 'domboldal, emelkedő', passzul 'ízlik, tetszik (étel, ital)', pergyuka ~ pérjuha 'lepke',peszerög 'a jóllakottságtól szenved, alig tud mozdulni’,petris 'petrezselyem',pókaszaros 'szep-lős’,porhál 'földet lazít, kapál',pönösznös 'romlott, penészles',puszta 'romlott, tönkrement',püsszen 'prüsszent', rëdli 'sütő', rétuha ~ rétruha 'létra', ritukapa 'irtókapa', rogosz 'gyékény, amit a hordó dugójára tekernek', sasa 'fosztás', sókodik 'sír, visít, sikít', szakkant 'kecskedarázs', szomit 'szomjas', szöplücös szeplős', takar '(szénát) gyűjt', tikácul 'levegőért kapkod, fuldoklik', tiporcul 'tipródik', üdüsztet 'hátráltat, késleltet', ükülödik 'öklendez', vágodzsír 'a disznó sózott, ledarált szalonnájából készített, zsírosbödönben tárolt zsírféleség', vonál vonal', zökölüdik 'lökdösődik'. Stb. Ezek közül alaki tájszónak minősíthető a katruc, a püsszen, a lohog, jelentésbeli apart, a puszta vagy a borsu, valódi tájszó viszont a párekli ~párokli —párépli, a szakkant és mondjuk a kákics.

A szókészlet, mindenki tudja, a nyelvnek, a nyelvjárásoknak is a legválto-zékonyabb összetevője. Állandó változásban, mozgásban van. Egyfelől vannak archaizálódó lexémák, amelyek a visszaszorulás vagy a kihalás jeleit mutatják (pl. fénótás, gyántár, püzsölle). Másfelől sűrűn előfordulnak a szókészletben neologizmusok is, amelyek fokozatosan terjednek, netán el is terjedtek már (pl. elalszik 'elzsibbad', nyámorog, esernyü).

2. A kontaktusjelenségek

Napjaink szlovéniai magyar nyelvének a másik legszembeszökőbb vonása, hogy - a fokozódó kétnyelvűsödés következtében - mind gyakoribbakká válnak benne az ún. kontaktusjelenségek. A szlovén nyelv interferáló hatása a magyaron erőteljesebben az 50-es évek második felétől és a 60-as évek elejétől érvényesül. Napjainkban viszont már olyan méretű az idegen hatás, hogy nyomait hovatovább nemcsak parole-jelenségeken, az egyéni beszédben tapasztalhatjuk, hanem langue-tényeken, vagyis a nyelv közösségi jellegű anyagában is mérhetjük. Ezen azt értem, hogy jó néhány szlovenizmus hovatovább rendszeresen a választható vagy a választott nyelvi változatok sorába lép. Kisebbségi körülmények között ugyanis törvényszerű az anyanyelvi nyelvhasználat térvesztése, visszaszorulása, amelynek kezdetben csak nyelvhasználati, majd pedig kemény nyelvrendszerbeli következményei lesznek (vö. Kiss 1997: 965). A többségi szlovén nyelv eddig mindenekelőtt a magyar nyelv szó- és kifejezéskészletére nyomta rá bélyegét, de lassan kikezdi már annak grammatikáját és itt-ott fonetikai-fonológiai arculatát is.

A szlovén (ritkábban horvát) szavak a magyar beszédben előfordulhatnak a) egyszerű, azaz közvetlen átvétellel, ún. szókölcsönzéssel (pl.: aktíva 'gyűlés, megbeszélés, továbbképzés', batri 'elem', blok 'társasház, tömblakás', brucovánje 'gólyaavató, az elsősöknek a tényleges hallgatókká avatása', cimra 'szobatársnő', diszkéta 'lemez', ekrán '(tévé)képernyő', flomaszter 'rostiron, filctoir, fotokopéroz 'fénymásol', gajba 'láda', gripa 'influenza, nátha', guzsva 'tömeg, zűrzavar, zsúfoltság, tolongás', izolál 'szigetel', kártya 'menetjegy', kovbojka 'farmer', májca 'trikó, alsóing', maszka 1. 'álarc, maszk,' 2. 'maskurá-zó', maszkabál 'álarcosbál', nafta 'olaj, fűtőolaj pilot 'távirányító (készülék)', prikolica 'utánfutó', spricáz 'meglóg', szimpátia 'kedves, kedvenc, barát/barát-nő', tájnica 'titkárnő', trema 'lámpaláz', trénerka 'melegítő, szabadidőruha’), b) idegen szemléletet sugalló tükörszó- vagy -kifejezésként, vagyis közvetett kölcsönzéssel (pl.: átír 'lemásol', civil katona 'polgári szolgálat', elesik a vizsgán 'megbukik', elesik az óra 'elmarad, lyukasóra van', eldob 'megbuktat', előlát 'tervez, tervbe vesz, meghatároz, kitűz, megjelöl, előirányoz', fellépés 'bemutató tanítás, bemutatóóra', feltesz 'felad, (postára) ad', forgalmi minisztérium 'közlekedési minisztérium', művelődési műsor 'kulturális műsor',piros bor 'vörösbor', tisztán 'teljesen', zsiroszámla 'átutalási számla', c) sajátos képzéseket eredményezve (pl.: diplomál 'diplomát szerez, államvizsgázik', felvételez 'felvételt, filmet, fényképet készít, illetőleg magnóra, képmagnóra vesz fel vmit', jubiláris 'jubileumi', minőséges 'jobb minőségű', primáris 'elsődleges'. Ezeknek az idegenszerűségeknek a nagy része írásban is megjelenik, pl. a Népújság c. hetilap hasábjain. S ekkor még nem szóltam egyéb szlovenizmusokról, mint amilyenek pl. a turisztikai egyetem, a sok barátra találtam, a harmadiktól tovább, a közigazgatási irányzat-féle kifejezések, szókapcsolatok, az egyes szám helyett a többes szám fölösleges használata (a csapadékok mennyisége évenként különböző; a szárazságok gyakrabban fordulnak elő, mint az árvizek), illetőleg a magyartól eltérő rag- vagy vonzathasználat stb (l. pl.: Kolláth 2005: 117-43).

Mind a nyelvjárásiasságok, mind a kontaktusjelenségek lényegében egy szubstandardnak a részei, s nem a standard magyar nyelvéi. Itt a Muravidéken ugyanis a közönséges, mindennapi magyar nyelvváltozat, a kötetlen szóbeliség nyelve fölé ez ideig nem igazán rétegződött, nem nőtt fel még a magyar standard, az írásbeliség szintjét megközelítő választékos, formális és rugalmas szóbeliség nyelve. Ezt a feladatot eddig még az iskola, az intézményes anyanyelvi nevelés sem tudta megoldani, s nekem úgy tűnik, hogy erre egyre kevesebb az esély, hiszen a kontaktusjelenségek szaporodása egyfelől eltávolít a standard magyartól, másfelől - a nyelvérzék elbizonytalanodásával - csökkenti a két kód állandó és eredményes szembesítésének a reális alapját. Így azt kell mondanom, hogy a magyar standard nem is nagyon él a muravidéki magyar nyelvközösség tudatában, tehát nemcsak nem használják, de lényegében nem is ismerik.7

Nyilvánvaló tehát, hogy az utóbbi jó háromnegyed évszázad alatt - a magyarra nézve hátrányosan - alakult a Muravidék nyelvisége. Bebizonyosodott, hogy hosszabb távon nem sok jó vár a szlovéniai magyar nyelvre sem, mint ahogy a kisebbségi anyanyelvek sorsa a közösségi jellegű kétnyelvűségen belül általában a legritkábban alakul előnyösen a világ különböző régióiban. Napi tapasztalat ugyanis, hogy a magyar nyelvismeret szintje, színvonala ma az életkor előrehaladtával fordítottan arányos. Ez azt jelenti, hogy legjobban a legidősebb nemzedék tud magyarul, legkevésbé pedig a legfiatalabb. Ennek még az sem mond ellent, hogy - ahogy mondani szokás - vannak kivételek, amelyek erősítik a szabályt.

A nyelvjáráskutatás a Muravidéken, különös tekintettel a lexikai vizsgálatokra*

1. Az tény, hogy a muravidéki magyar nyelvjárásokról máig nincs önálló monografikus jellegű feldolgozás, de az is igaz, hogy a Muravidék azért nem fehér folt a magyar nyelvjáráskutatás térképén (vö. pl. Varga 1988: 27-30; Szabó 1991: 93; Guttmann 1999: 102-5; Bokor 1999a: 226-31; 1999b: 403-6). Ha nem kísérte is olyan fokú érdeklődés, mint az erdélyi, a vajdasági és a kárpátaljai magyar nyelvjárásokat, vagy mint amilyen legújabban kezdi kísérni a felvidékieket, azt semmiképp sem állíthatjuk, hogy a dialektológiai kutatások teljességgel mostohán bántak volna vele (vö. Varga 1982; Molnár 1999: 83-4; Bokor 2001: 40). Ennek ellenére maribori hallgatóim többször hiányolják a dialektológiai órákon, hogy miért nincs még róla kellő összefoglalás. Ezt a hiányt próbáltam meg némileg enyhíteni a jelen összeállítással.

Nem szabad semmiképp sem letagadni, leértékelni, hogy a muravidéki magyar nyelvjáráskutatásnak milyen értékes előzményei vannak. Végeztek itt komoly gyűjtő-feltáró és feldolgozó munkát neves néprajzosok (Plánder Ferenc, Bellosics Bálint, Gönczi Ferenc, Szentmihályi Imre, Kerecsényi Edit, Halász Albert). - Mellettük szakavatott és részben műkedvelő nyelvészek (Penavin Olga, Varga József, Kaszás József, Pozsonec Mária, Szabó Mária), illetve a budapesti egyetem, valamint a maribori pedagógiai kar végzett hallgatói (Csuka Judit, Kósa Erika, Kósa Zsuzsa, Szekeres Ilona, Torhács Kornélia, Gašpar Anita, Horvát Simona, Szőke Zita, Vugrinec Vanja) gyűjtöttek és dolgoztak itt fel eddig több-kevesebb nyelvi-nyelvjárási anyagot. - Felsorakoztatandók persze melléjük a magyarországi kutatók (Guttmann Miklós, Kolláth Anna, Molnár Zoltán Miklós, Rónai Béla, Szabó Géza, Szabó József, Vörös Ottó és talán jómagam) is. - S ekkor még nem szóltunk a nagy magyar nyelvatlasz két kóti (Ju-1 jelű kutatópontjának a) gyűjtőjéről, Benkő LoránDról és Lőrincze laJosról, továbbá Balogh lajosról, aki az ellenőrző munkálatokat végezte, sőt Hegedűs Attiláról sem, aki legújabban szólt a hetési nyelvjárások változásáról (2005: 91-6).

* Ez a fejezetrész erősen bővített változata a már többször említett Magyar Nyelvbeli cikkem egyik metszetének (2001: 39-42), s csaknem teljes terjedelmében a Lindua c. új multikulturális, tudományos-társadalomtudományi-irodalmi és képzőművészeti folyóiratban jelent meg Lendván (2008/4: 33-7).

2. A Muravidék magyar nyelvjárásairól vannak:*

2.2.1 szöveg- és adatközlések (l. pl. Molnár Zoltán Miklós, MNyj. XXX [1992], 198-207; Kósa Erika, MNy. XC [1994], 221-5; Penavin Olga, Nyr. 85 [1961], 460-3; Pozsonec Mária, Naptár 81. 137-48; Bokor József, MNy, LXXXII [1986], 470-4; Bokor József, Vasi Szle, 1991/2. 162-5; Molnár Zoltán Miklós, Naptár 90, 72-87. stb.);

2.2.2 hagyományos jelenségbemutatások (Balogh Lajos, NytudÉrt. 67. sz.154-61);

2.2.3 áttekintő, vázlatos leírások (l. pl. Penavin Olga, MNyTK. 116. sz. 5-10; Varga József, JugMNyj. Szerk., Penavin Olga, Újvidék, 1982. 177-9 Csuka Judit, Naptár 89, 176-80; Szabó József, Corvin Mátyás-konferencia - Posvetovanje Matjaža Korvina. Szerk., Varga József- Molnár Zoltán Miklós, Maribor, 1991. 93-7);

2.2.4. hosszabb-rövidebb nyelvészeti feldolgozások, elemzések (l. pl. Guttmann Miklós, Naptár 84, 59-69; Guttmann Miklós, Főisk Tud Közl. IV. Szerk. Molnár Katalin, Szh., 1984. 65-73; Szabó József,MoJugMNyjszig. Békéscsaba, Kecskemét, Szeged, 1990. 279-80; Molnár Zoltán Miklós, Benkő- Emlékk. Szerk., Hajdú Mihály-Kiss Jenő. Bp., 1991. 467-71, Molnár Zoltán Miklós,Nyr. 118 [1994], 221-31, Hegedűs Attila, Kiss Emlékk. 523-7, Hegedűs Attila, A változó nyelvjárás. Piliscsaba, 2005. stb.);

2.2.5 bizonyos elméleti megközelítések (l. pl. Szabó Géza, Az együttműködés 10 éve. — 10 let sodelovanja. Szerk., Gadányi Károly-Zlata Vokač. Szh., 1980. 38-44; Szabó Géza, Nemzetközi szlavisztikai napok I. Szerk., Gadányi Károly. Szh., 1982. 107-15);

2.2. 6 egyéb munkák, amelyek eredendően nem nyelvjárásiak, de nyelvjárási vetületük is van (l. pl. Varga József, Névtudomány és művelődéstörténet. Szerk., Balogh Lajos-Ördög Ferenc. Zalaegerszeg, 1969. 271-3; Varga József, Muratáj 1992/1-2. 56-68; Kaszás József, MNyj. XXIV [1982], 69-78; Vörös Ottó, A magyar nyelv és kultúra a Duna völgyében I. Szerk., Jankovics J.-Kósa L.-Nyerges J.-W Seidler. Bp.-Wien, 1989. 438-41; Rónai Béla, Pedagógiai Írások. Szh., 1991. 171-81; Kolláth Anna, Muratáj 1994/2. 102-6; Kolláth Anna, Muratáj 2004/2. 76-86).

* A rövidítések feloldása: MNyj. (Magyar Nyelvjárások - évkönyv), MNy. (Magyar Nyelv - folyóirat), Nyr. (Magyar Nyelvőr - folyóirat), Vasi Szle. (Vasi Szemle - folyóirat), NytudÉrt. (Nyelvtudományi Értekezések - kiadványsorozat), MNyTK. (Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai - kiadványsorozat), JugMNyj. (Jugoszláviai magyar nyelvjárások - tanulmánygyűjtemény), FőiskTudKözl. (Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei), MoJugMNyjszig. (Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek - monográfia), Benkő Emlékk. (Emlékkönyv Benkő Loránd hetvenedik születésnapjára - gyűjteményes kötet), Kiss Emlékk. (Köszöntő könyv Kiss Jenő 60. születésnapjára - gyűjteményes kötet), MNy Rétegz. (A magyar nyelv rétegződése - gyűjteményes kötet).

3. Örömmel állapítható meg, hogy a Muravidéknek még a magyar dialektológia legerősebb ágában, a táj szókutatásban sem kell szégyenkeznie. Mind a nyelvföldrajzban, mind a nyelvszociológiai vizsgálatokban vannak szép eredményei. Egyetlen negatívumként csak egy regionális táj szótár hiányát említhetem föl, de annak is vannak már némi kezdeményei. Itt természetesen elsősorban egy önkéntes gyűjtő táj szóösszeállítására, a közelmúltban megjelent tájszójegyzékére gondolok (Szabó Mária 2006), de mások gyűjtésére is, amelyekre alapozva bizony össze lehetne és kellene állítani ma már egy Lendva-vidéki regionális tájszótárt, még ha nem is azonnal a teljesség igényével.

A Muravidék nyelvföldrajzát, s benne szóföldrajzát is a Magyar Nyelvjárások Atlasza I-VI. (Bp., 1968-77) alapozta meg. Egyetlen szlovéniai kutatópontja Kót (Ju-1 jelzettel). Anyagát a már említett Benkő Loránd és Lőrincze Lajos gyűjtötte 1962-ben. A gyűjtők 16 adatközlővel dolgoztak. A 80-as években még éltek, akik emlékeztek rájuk. Kót helyi nyelvjárásának anyaga lényegében az 1950 és 1960 közti évtized nyelvállapotát tükrözi. Az anyag nemcsak Kótról, de a Lendva-vidék egészéről is sok információt nyújt. 1162 térképlapjának 53%-a, 617 db az ún. lexikai térkép. A nemzeti nyelvatlasz jelentősége a Muravidék nyelve szempontjából is óriási, noha épp a táj szókészletből alig nyújthat többet ízelítőnél.

Bizonyos részletek megvilágítására a Muravidék regionális atlasza vállalkozott. Ezt a volt jugoszláviai magyar nyelvjárásoknak a jól ismert, szorgalmas kutatója, Penavin Olga (1966) tette közzé. Anyagát a szerző 1960 augusztusában gyűjtötte 20 kutatóponton, 140 kérdés segítségével. Az atlaszhoz az indítékot és a kérdéssort Végh József Őrségi és hetési nyelvatlasza adta (Bp., 1959). Sajnáljuk, hogy nem nagyobb az atlasz lexikai térképeinek a száma. Örülünk viszont annak, hogy bevezetőjében hang- és alaktani áttekintést is nyújt a Muravidék nyelvjárásairól, térképlapjain pedig többször elkülöníti egymástól a kihaló, a kihalt, a ritka, a terjedő és az új nyelvi elemeket. Így jól látszik például, hogy az ümög táj szó a térségben eléggé általános, de Hodoson, Pártosfalván, Dobronakon, Csentében és Pincén terjed már helyette a köznyelvi ing, Lakosban pedig kihaló alak az üng. Érdekes, hogy Lendván és Lakosban a hiel tájszó helyén terjed a regionális pallás szó, a köznyelvi létra pedig Hosszúfaluban a rëtuha és a liëtra mellé, Szentlászlón pedig az uodal mellé zárkózik fel. Mindez csaknem 40 év távolából önmagában is érték.

A Muravidékhez is kapcsolódik végül még egy atlasz, méghozzá egy célatlasz, Guttmann Miklós és Köbölkuti Katalin munkája (1987). Ez az atlasz kizárólag lexikai jellegű: az állati, az emberi és a természeti hangutánzás igéit gyűjti fel. Muravidéki anyagát Guttmann gyűjtötte 15 helységben, 200 kérdés alapján, két vagy három nemzedék képviselőitől. -Az atlasz adatközlése egyébként kétféle: térképes és betűrendes. A térképek a szóalakok változatosságát és területi elterjedtségét mutatják szemléletesen, a betűrendes szómutató viszont az adatok gyakoriságára és jelentésbeli összefüggéseire hívja fel a figyelmet. A hangutánzó igék atlasza számos lehetőséget kínál a további kutatásra, hang-, alak- és jelentéstani tekintetben is. Különösen az olyan hangtani szembenállások láttán, mint amilyenek például aprüszög ~prüsszög, a büfög ~ büffög, a kotyog ~ kottyog, a köpöget ~ köppöget, a dong ~ döng ~ dönög, a topog ~ tipeg ~ tipög, a susmog ~ süsmög, a parrogat ~ pürröget, a zizëg ~ zizög a liheg ~ lihög, a nyeritez ~ nyeritöz stb.

Lexikológiai vizsgálatokat a Muravidéken előttem elsősorban Guttmann Miklós, utánam pedig eddig főként Molnár Zoltán Miklós végzett. Guttmannt különösen érdekelte a tájszók aktivitása, életereje (l. Naptár 84, 59-69, MNyRétegz. Szerk. Kiss J. -Szűts L., Bp., 1988. 393-402), a hangutánzó igék hangtana és morfológiája (l. FőiskTudKözl. IV., Szerk. Molnár K., Szh., 1984. 65-73), a szókészlet táji részlegének a változásai (l. Nyr. 118 [1994], 422-9) és az iskolások táj szóismerete és -használata (l. MNyTK. 202. sz., Bp., 1995. - különösen: 91-6). Guttmann érdeme, hogy sok helyütt gyűjtött, s nevéhez fűződik a muravidéki lexikológiai kutatás elindítása is.

Amíg Guttmann igyekezete a változások bemutatására irányult, addig Molnár a Lendva-vidéki régió vizsgálatában mélyedt el, hangsúlyozottan érvényesítve a nyelvföldrajz és a nyelvszociológia szempontjait. E munkának számos résztanulmány, majd a már említett kandidátusi disszertáció az eredménye (l. pl. BenkőEmlékk. Szerk. Hajdú m.- Kiss J., Bp., 1991. 467-71; Társadalmi és területi nyelvváltozatok a magyar nyelvben. Szerk. Kontra m., Bp., 1992. 139-49; Nyr. 118 [1994], 221-31. stb.). Molnár egy nyelvföldrajzi alapú szociolingvisztikát művel, figyelme középpontjában az élő nyelv áll mindig komplex és árnyalt feldolgozásban.

4. A nyelvföldrajzi kutatások fontosságát elismerve, de egyoldalúságát oldva magam - tanítványaimat is bevonva - elsősorban nyelvszociológiai és nyelvlélektani irányba kezdtem tágítani a kutatások körét. 1984 és 88, illetve 1993 és 95 között több muravidéki faluban gyűjtöttem, de bizonyos elemi lexikológiai feldolgozást -jórészt kísérleti jelleggel - csak Göntérházán, Gyertyánosban és Völgyifaluban végeztem.

A tervem mindig az volt, hogy egyszer egy lehetséges lexikológiai leírást vázoljak fel az élő, beszélt nyelv táj szóhasználatáról. E célhoz több lépcsőn át vezetett az út. Először többféle gyűjtésmódot próbáltam ki. Göntérházán passzív megfigyeléssel, Völgyifaluban aktív direkt módon, Gyertyánosban pedig a passzív és a direkt módszer mellett aktív indirekt módon is folytattam gyűjtést. Ez a gyakorlat azt tudatosította bennem, hogy a táj szók életét és sorsát - a mindenkori céltól függően - többféle módon lehet és kell majd nyomon követni.

A következő lépésben szűkítettem a gyűjtés körét, hogy a kevesebb adatot biztonságosabban kezelhessem, többféleképpen minősíthessem. Ezért először Völgyifaluban (és Lendván) egy család 3 nemzedéke körében végeztem táj szóvizsgálatokat. Itt elsősorban a családon belüli nyelvi hatást, illetőleg a külső hatások szerepét elemeztem. De ez az anyag sokban segített abban is, hogy egy egységes minősítési rendszert teremtsek, amely nélkül a nyelvi adatok egyértelmű besorolása lehetetlen. Az így kialakult rendszerem tulajdonképpen a következő:

Ezért Gyertyánosban már azt kutattam, melyek a még élő, melyek a már visszaszoruló vagy kihalt táj szók. Az is érdekelt azonban, melyek a visszaszorulók mellett, illetve a kihaltak helyén használatos új szók, továbbá köznyelviek-e, regionálisak-e vagy újra tájszók-e azok. Közben 10 nyugat-magyarországi és 1 ausztriai (burgenlandi) kutatóponton is vizsgálódtam hasonló célzattal.8 Könnyen meggyőződhettem róla, hogy az eredmények területi, társadalmi és egyéni különbségeket szinte szükségszerűen mutatnak. Hadd illusztrálja a mondottakat néhány nyelvi adat a Muravidékről.

Élő és normatív lexémák Göntérházán

Élő, de visszaszoruló, illetve élő és terjedő lexémák Gyertyánosban

Nem élő lexémák Völgyifaluban

Ennek a rendszernek, amelyből mintát próbáltam adni, két nagy pozitívuma van. Egyrészt magába tudja fogadni a falvanként, a nemzedékenként és az egyénenként megfigyelhető eltéréseket. Másrészt regisztrálni képes a nyelvjárásoknak mind a pillanatnyi állapotát, mind a szinkrónián belüli mozgását, mind a diakrón változásait.

A tájszókincsek változása egy család körében a Muravidéken*

1. Mára teljesen köztudomású tény, hogy a nyelvjárások pusztulnak, visszaszorulnak. Az is igaz azonban, hogy a pusztulás, a nyelvjárási jelenségek elhalása már régtől tart és sokáig eltarthat még. Ahogy a visszaszorulásnak is számos oka van, bizonyos jelenségek továbbélésének is többféle magyarázata lehetséges. Az egyik ilyen éppen el nem hanyagolható tényező a család nyelve. Szinte bizonyos tudniillik, hogy történetesen a táj szavakat is valószínűleg a család nyelve védheti meg a legtovább a kihalástól. A család ugyanis az a legszűkebb és leghomogénebb társadalmi közösség, amelyen belül többnyire nem okoz sem lelkiismeret-furdalást, sem megértésbeli gondot, nehézséget a táj szóhasználat.

A mai nyelvjáráskutatás egyik fő iránya a változásvizsgálatoké. Ezek középpontjában a nemzedéki különbségek feltárása áll. A generációs vizsgálatok persze nemcsak a legnagyobb közösségek, egy-egy falu egészének vagy valamely részének nyelvhasználatát kutathatják, hanem bizonyos családok egyes nemzedékeinek nyelvi-nyelvjárási különbségeire is irányulhatnak. Spontán adatok, futó észrevételek tanúskodnak róla, hogy vannak családok, amelyeknek archaikusabb a nyelve, másoké az átlagosnál jobban ki van téve a köznyelvi hatásnak.

Az már korábbi gyűjtéseim során feltűnt nekem, hogy még egyazon falun belül sem ritkák azt olyan családok, amelyek szókészlettani szempontból is érintetlenebb nyelvjárást beszélnek, mint mások. Répcevisen, Nyugat-Dunántúlon vettem észre, hogy az egyik családban a gánco, a másikban a sterc járta következetesen ugyanazon ételféle megjelölésére. Szülőfalumban, az ugyancsak nyugat-dunántúli Sopronkövesden figyeltem föl rá, hogy amíg az egyik legközelebbi rokon családban rendszeresen használják a helyi jellegű megelőzte, mind a Bacsa Gyuri a macskát szóláshasonlatot, addig saját szüleimtől még soha nem hallottam ugyanezt. Egy göntérházi fiatalember, akitől a megfűszerez jelentésű mëgszördikül igét jegyeztem föl, pontosan elmagyarázta nekem, hogy a szóban forgó táj szót ő az édesanyjától és a gyertyánosi nagymamájától tanulta, s a családján kívül mástól aligha hallotta még.

* Ez a kötet legkorábbi tanulmánya, amely 1987-ben jelent meg (Naptár '88:72-80).

Úgy vélem, példáimnak az lehet az ésszerű magyarázata, hogy egyazon családon belül az egyik nemzedék a másiknak a lehető legközvetlenebbül adja át egyebek mellett a nyelvi szokást is. Így egy-egy családban teljességgel természetes bizonyos nyelvi hagyományőrző funkció. Ám az is igaz viszont, hogy a mindenkori családtagok egyúttal önálló személyiségek is, akiknek életmódjában, iskolázottságában, érdeklődésében számottevő különbségek adódhatnak. Így szinte szükségszerűek a több-kevesebb eltérésre valló nyelvi-nyelvhasználati formák jelentkezései is. Ezért adott esetben nemcsak azt lehet vizsgálni, ami nyelvileg összeköti a családtagokat, hanem azt is, ami elválasztja őket. Épp ezért ezúttal magam is a család három nemzedéke közötti nyelvi-nyelvjárási különbségekre irányítom figyelmemet. Azt nézem tehát elsősorban, melyek azok a táj-szókészleti egységek, amelyek a megelőző nemzedék(ek) nyelvhasználatához képest különbözőséget mutatnak. Vagy azért, mert már nem aktívak, sőt nem is passzívak; vagy azért, mert hangalaki vagy jelentéstani tekintetben mások, mint az elődök körében.

Ezt a vizsgálatot legutóbb a Muravidéken, Völgyifaluban és Lendván végeztem el. Azért ott, mert mint maribori magyar lektornak, szinte a kezem ügyébe akadt az egyik tanítványom völgyifalui nagyszüleivel és a már Lendván élő édesanyjával. A család három nemzedéke tehát adva volt. A gyűjtést nagy örömmel végeztem. Soha melegebb fogadtatásra nyelvjárásgyűjtő úton még nem találtam, mint Völgyifaluban Sz. Pali bácsi házában és K. Ferencéknél Lendván. A családtagoktól száz olyan táj szó ismerete, illetve használata iránt érdeklődtem, amelyeknek mintegy a kétharmadát a Muravidéken gyűjtöttem vagy muravidéki tanítványaim nyelvhasználatából merítettem, a hiányzó hányadot pedig írásos közlésekből, korábbi gyűjtésekből írtam ki. Kérdőívem kb. 100 fogalom táji megnevezését tartalmazta (eredetileg betűrendbe sorolás nélkül): álapotos, batacsizma, bátibot ~ bitibátibot, bongu ~ dongu, borsu, borza, bödüc, börsöllü, börü, cilindër, csapa, csér, elalszik, epusztul ~ elpusztul, fajsz, fajtalan, fakla, fénótás, férhag, fészkelüdik, fintorog, fókodik, födözü, föjke, fuszëkli, geggyül, gëlëszta, ginyál ~ ginyül, göcsöny, göthös : hëptikás, gyihos, háriszkendü, harog, hëgyibe, hompuk, igliz, iglizü, kaffogat, kalattyul, kapacs, këlájzli, kengyel, kopërta, köcöle : pár födél, krápca, krëdënc, kublihupp, kusztora, kübollik ~ küóllik, kürt, lapicska, legy, macskaméz, malina, mëgcsiccsen, nyámmorog, ókula, östök : csöpögü : ësztërgya, párokli, part, páru, patyolatök : selëmtök, përgyuha ~ përjuha, pinka, plankács, pocskulódik, póka, porhál, pönösznös, pöröntyös, prëzbors, püzsöle, réce, rëdli, rétuha, ricál, ritukapa, rogosz, rogya, sérokli, sifonyér, silinga, sindü, stëlázsi, szakasztu, szakos, szelënce, szivagombóc, szömölü, szundoz, tekenyü, tökös : csünt, traccsul, váj ling, vakarcs, vakkant, vëndöl, zsémbölög, zsiba, zsirka : töpörkü.

2. Ezzel a cikkemmel a muravidéki dialektológia fejlődését is szorgalmazni szeretném. Azt folytatni szerény mértékben, ami a Muravidéken eddig - tudtommal - történt, Penavin Olga, Balogh Lajos, Varga József, Guttmann Miklós és mások kutatásait követve, folytatva (l. részletesebben az előző fejezetrész 2. pontját). Arra vagyok kíváncsi, milyen egy család három nemzedékének tájszóismerete és -használata napjainkban. Megfigyelhetők-e benne eltérések a tájszók jelentésében és hangalakjában nemzedékenként? E kérdésekre elsősorban úgy keresem a választ, hogy egymáshoz viszonyítom az egyes generációk nyelvi adatait. Természetes, hogy minden ilyen jellegű munka az adatok csoportosítását igényli. Magam a gyűjtött anyagot 4 nagy csoportba soroltam.

Az 1. csoportba tartoznak az általános használatú tájszók, amelyeket a vizsgált család mindhárom nemzedéke használ még. Ilyen 38 keresett táj-szó, azaz az összes anyagnak 30,15%-a. Alaki (pl.fészkelüdik, legy), jelentésbeli (pl. borsu, kengyel, kürt, part) és valódi táj szó (pl. gyihos, köcöle, rëdli, rétuha) egyaránt van köztük. Feltűnt, hogy az alaki tájszókat nem nagyon jellemzi a köznyelviesedés. A jelentésbeli tájszók szintén meglehetősen erősen tartják magukat. Valódi táj szó helyére vagy mellé csak egy-egy esetben került köznyelvi hatásra való, illetve köznyelvi szó: esernyü, cserép. Jelentésváltozás is mindössze két szón ment végbe. Amíg tudniillik a göthös 'beteges, köhögős' állatra is, emberre is vonatkozhat, addig a hëptikás csak emberre. A párfödél viszont eredetileg csak a ruhafőző edény lefedésére, beborítására szolgáló lepedőféle ruhaanyag volt, s csak később kezdték fű, zöldtakarmány hordására használni.

Az általános használatú táj szók többsége egyébként az egész Muravidéken közkeletű. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy a határokon túl egy jó részük ma már szociális vagy földrajzi archaizmusnak mutatkozna (pl. kengyel, pinka, prëzbors, rëdli stb.). Kétségtelen tehát, hogy a Muravidéknek a szóban forgó és a hasonló táj szavai máig kicsit erősebben őrzik aktivitásukat, mint az ugyanezen magyarországi táj szók. Ennek elsősorban az lehet a magyarázata, hogy az államhatáron túlra a magyar köz- és irodalmi nyelv hatása kisebb erővel ér el, mint a hazai nyelvjárásokra. Így a generációs különbségek még a lexikális ismeretekben is kisebbek, mint megszoktuk, mint várnók.

A 2. csoportba tartoznak a visszaszoruló táj szók, azok, amelyeket a családon belül egy vagy két nemzedék használ már csak. Ilyen mintegy 66 összegyűlt tájszó, azaz az összes anyagnak 52,38%-a. Köztük is vannak természetesen alaki (pl. bongu, gëlëszta), jelentésbeli (pl. elalszik, fintorog, tökös) és valódi tájszók (pl. föjke, háriszkendü, igliz, krëdënc). Feltűnő, hogy váratlanul nagy számban vannak közöttük olyan tájszók is, amelyek a kérdőívhez képest belépő új alakok vagy alakváltozatok (pl. akula, ginyul, himpuk, përgyuka, rétla, szënvonu, tüzhuzuvas, vakarcsa stb.). Kétségtelen, hogy a köznyelvhez való közeledés jeleit mutatják az olyan lexémák, mint pl. a borittík, maktalan, málno, szédölög és a töpörtyü, noha ezek - a maktalan kivételével - lényegében még újabb táj szók. Jelentésváltozás csak apöröntyös és a vakarcsa szóban ment végbe. Mindkettőn voltaképpen jelentésbővülés. A pöröntyös nemcsak ázott, vizes, nedves, hanem harmatos is már. A vakarcsa pedig nemcsak a kenyér kiforrott része, hanem a család utolsó gyermeke is egyúttal.

A visszaszoruló tájszók kétségtelenül megindultak az archaizálódás útján. Számuk viszonylag magas. Egy részükre, amelyeket már csupán csak egy, s rendszerint persze épp a legidősebb nemzedék használ, előbb-utóbb a pusztulás vár. Afénótás, ricál, vindü és a hozzájuk hasonló táj szókat már csak egészen kevés választja el a kihalófélben levő táj szókészleti egységektől. Az aktív és a passzív szókincsek között ugyanis egy családon belül sincs éles határ.

A3. csoportba tartoznak a kihaló t áj szók, azok, amelyeket a családon belül egy, két vagy akár három nemzedék is ismer még, de senki sem használ már. Ilyen mintegy 22 db kérdezett tájszó, azaz az összes anyagnak 17,46%-a. Természetes, hogy köztük is megtalálható a tájszók mindhárom fajtája: alaki (pl. nyámmorog, szivagombóc, töpörkü), jelentésbeli (pl. cilindër, lapocka, pók) és valódi (pl. bödüc, csér, kusztora, patyolatök, plankács, sérokli stb.). Köztük sem ritka a belépő új alak vagy alakváltozat (pl.fajz, këlázli ~ kërájzli, lapocka ~ lapicka, párëkli, pók, sérokli stb.). Jelentésváltozás egyetlen esetben sem ment végbe. Itt egyébként nem is annyira a köznyelvhez való közeledés jeleit emelném ki mint érdekességet, hanem az itt-ott már egyre kétségtelenebb elbizonytalanodás nyomát. Gond már akár a jelentések egyértelmű magyarázata, akár az alakok pontos megadása.

A kihaló tájszók már minden kétséget kizáróan archaizmusok. A használatból kikoptak, sőt a passzív szókincsekben is egyre elhalványodnak. Jól mutatja a kihalás fokozatait, hogy egy részüket még mindhárom nemzedék ismeri (pl. cilindër, patyolatök), valamivel nagyobb hányadukat már csak kettő (pl. födözü, párëkli, sérokli), s még többet belőlük pedig csupán egy nemzedék (pl. csér, fakla, kusztora, küóllik, stëlázsi stb.). A generációs különbségek tehát pusztán a számszerű adatokban is látszanak. Még jobban kitapinthatók azonban persze akkor, ha a pusztulófélben levő lexémákat összevetjük a velük jelölt fogalmak sorsával, akár a bödüc-re, afajsz-ra, akár a sérokli-ra vagy a lapicke ~ lapocká-ra gondolunk.

A 4. csoportba tartoznak az ismeretlen tájszók, azok tehát, amelyeket nem is használ, nem is ismer már a család három nemzedékéből senki. Ilyen is akadt a gyűjteményben 21 db tájszó, azaz az összes anyagnak 16,66%-a. Érdekes, hogy nincs köztük alaki tájszó, csak jelentésbeli (pl. szakos, vakkant), illetve valódi (pl. göcsöny, östök, szömölü, zsémbölög stb.). Természetes, hogy ismeretlen szavak esetében kevésbé szaporodnak meg az új alakok és alakváltozatok. Nekem az tűnt fel nagyon, hogy olyan jellegzetes őrségi tájszók is az ismeretlenek kategóriájába kerültek, mint a përgyuha ~ përjuha, az östök és a szakos. Persze tudni kell, hogy az első példám más alakban még élő tájszó.

Az ismeretlen tájszók kapcsán azonban őszintén föl kell vetni egy nehezen megválaszolható kérdést: azt nevezetesen, hogy az ismeretlen tájszók miért ismeretlenek. Azért-e, mert Völgyifaluban sohasem éltek, avagy azért-e, mert éltek ugyan, de kipusztultak már? Erre a kérdésre egyelőre minden szó kapcsán választ adni nem tudnék. Ehhez egyrészt a történeti adatok áttanulmányozása, másrészt a szomszédos nyelvjárásokban való további gyűjtés és feldolgozás szükségeltetnék. Az bizonyos azonban, hogy pl. a szömöllü-t vagy a szundoz-t Göntérházán hallottam már, a hompuk himpuk, a vakarcs vakarcsa alakban Völgyifaluban is él, s a mëkcsiccsen helyett viszont szívesen használják a környéken a mëgáposodik, mëgháporodik szavakat, sőt már a mëgecetësül is előfordulhat. A mëkcsiccsen tájszó egyébként Hosszúfaluban és Alsólakosban sem igen járja, Dobronakon viszont többen is ismerik.

3. Felvetődhet most már a kérdés, milyen közelebbi és távolabbi tanulságai vannak a jelen, kísérleti jellegű felmérés eredményeinek. Befejezésül vázlatosan ezekre térek ki.

Az ilyen vizsgálat a magyarázó értékelésben igen sokféle szempont érvényesítését kívánja meg. Kezdve a nem nyelviektől, s folytatva a nyelviekig. Annak tudniillik, hogy egy-egy tájszó visszaszorul-e, kipusztul-e avagy épp még aktív, eleven marad, számos oka lehet. Belejátszhat az egyén tudata. Szégyelli-e, vállalja-e nyelvjárását? Belejátszhat az egyén életútja, gondolkodásmódja. Tanult, érdeklődő személyiség-e, vagy éppen kisebb iskolázottságú, nem annyira olvasott. Belejátszhat, hogy a kikérdezett adatközlő melyik társadalmi csoport, réteg tagja. Családos-e? Munkás-e, paraszt-e, értelmiségi-e? Vezető vagy beosztott? Közösségi ember vagy magába zárkózó? De belejátszhat természetesen maga a nyelv is. Szükséges-e az adott tájszó, vagy helyettesíthető más, akár köznyelvi megnevezéssel? Vannak-e rokon értelmű változatai példának okáért? Ha valaki ismer egy új táj szót, akkor azt valakitől hallania, tanulnia kellett. Ha valaki használ egy szót, akkor azt valakivel együtt használja, még ha az a legszűkebb családi közösség is. Kétség sem férhet hozzá, hogy az egyén környezete világosan tükröződik szókincsében. Sőt a szókincs egyúttal egyéni kulturáltságát is regisztrálja.

Egy lexikai vizsgálat egyébként is több nehézséggel jár, mint egy hang- vagy alaktani. A szókészlet ugyanis jobban ki van téve az állandó változásnak, mivel szavaink a szűkebb vagy tágabb társadalom kialakította fogalomkészlet hordozói és tükrözői. A nyelvjárásokban eleve kockázatosabb vállalkozás a szókészlet területén bekövetkező változásokat konkrétan megragadni és leírni. Archaizálódás és neologizálódás, azaz szavak háttérbe szorulása és helyükön vagy mellettük újak keletkezése itt állandó és szükségszerű folyamat. De a szókészlet sokkal színesebben jellemzi egy helység nyelvjárását, mint a hang- vagy az alaktan. Ezért kiemelt feladat a szókészlet belső rendszerének, összefüggésének és változásának a feltárása nagy-nagy számú lexikai egységnek a kutatásba való bevonásával. Ehhez nélkülözhetetlen persze egy-egy helyi nyelvjárás előtérbe hozása. Az igazi mélyfúrás egy család szókészletében is megkezdhető. A réginek és az újnak a küzdelmét, az életmódnak és a nyelvnek az összefüggését a család nyelvén belül is vizsgálhatónak, vizsgálandónak érzem. Az efféle vizsgálatnak nyelvlélektani és nyelvelméleti szempontból is értékei lehetnek.

A családi nyelv kutatását egy sajátos változásvizsgálatnak tartom. A változásvizsgálat ma azért szorgalmazandó különösképp, mert most van soha vissza nem térő alkalom a nyelvben, a nyelvjárásokban folyó küzdelem megragadására. Amióta a nyelvszociológia szempontjai határozottabban érvényesülnek a nyelvjáráskutatásban, azóta szinte előírás, kívánalom lett a nemzedékeknek, a nemeknek és a különböző társadalmi helyzetű és iskolázottságú személyeknek a nyelvhasználatában megfigyelhető eltérésekre való rendszeres utalás. Ebbe a sorba jól beleillik a családi nyelvnek a vizsgálata is. Ez azért nyújt sajátos, egyszeri változásvizsgálati lehetőséget, mert a nyelvi nemzedékek eszméjét a legtisztábban tárja elénk. Természetes, hogy ahogy egy munkahelynek vagy egy baráti körnek lehetnek különféle nyelvi és nem nyelvi szokásai, ugyanúgy vannak egy családnak is. Sőt erősen feltételezhető, hogy egy-egy család nyelve hordoz olyan elemeket és szabályszerűségeket, amelyek a nagyobb közösségek nyelvéből esetleg hiányoznak. Ezt persze még sok adattal, komolyan bizonyítani kell, mert a futó benyomások könnyen félrevezethetnek bennünket.

Úgy tetszik azonban, hogy néhány egészen konkrét megállapítás máris ide kívánkozik. Egyrészt az, hogy a vizsgált család szókészletében vitathatatlanok bizonyos hatástényezők, nyelvi, nyelvhasználati párhuzamok, sőt azonosságok. Másrészt az, hogy a családtagok szókincse szükségszerűen hordoz azért olyan különbségeket, amelyeknek minden bizonnyal az egyének eltérő életútjában, munkájában és életkorában rejlik a magyarázata.

Először is feltűnt, hogy a vizsgált fogalmak neve alig mutatott különbségeket az életkor szerinti bontás tükrében. Idős, középkorú, fiatal egyaránt a táj szóval nevezi meg az olyan mindennapi fogalmainkat is, mint a „függöny", a „terhes", a „bab", a „vminek a füle", a „lazítja a földet, kapál" stb.

Másodszor azt vettem észre, hogy a tájszók fonetikai-fonológiai síkon erős hasonlóságot, több egyezést tükröznek, mint különbséget, eltérést. A köznyelviesedés ezért hangtani tekintetben így egészen minimális. Még a legmindennaposabb használatú tájszók körében is alig vannak vagy egyáltalán nincsenek nemzedéki eredetű különbségek.

Harmadsorban arra figyeltem fel, hogy a vizsgált szókészleti egységek a jelentés tekintetében is meglehetősen egységesek. A kérdőívhez képest mindössze 5 szóban ment végbe némi jelentésváltozás, a legtöbbször legalább két nemzedéket érintve.

Mi mutat akkor hát mégis a család körében a nemzedéki különbségekre? Először is az, hogy igen magas arányban képviseltetik magukat a többé-kevésbé visszaszoruló táj szók. Másodszor az, hogy nemzedékről nemzedékre növekszik a csak ismert, de már nem használt tájszók aránya. Harmadsorban pedig az, hogy a fiatalabbak több köz- és irodalmi nyelvi lexikális adatot említettek a gyűjtés során, mint az idősebbek. Kizárólagos használatú köznyelvi szó mégis jóformán alig került még bele a felgyűjtött anyagba.

Adalékoka kisebbségi nyelvjárások életéhez a Muravidéken*

1. Referátumom egy szolidabb terjedelmű, kísérleti jellegű friss gyűjtés és megfigyelés néhány tapasztalatát szándékszik közreadni a Muravidék magyar nyelvjárásairól, illetőleg regionális nyelvhasználatáról. Elsődlegesen kérdőfüzetes gyűjtésen, kisebb arányban szövegeken és részt vevő, passzív megfigyelésen nyugszik. Anyaga több helyi nyelvjárásból (északnyugatról délkelet felé haladva Hodos, Domonkosfa, Göntérháza és Kót nyelvhasználatából) gyűlt össze. Több különböző korú (73 és 22 év közötti), más-más foglalkozású (pl. nyugalmazott kisiparos és gépkocsivezető, illetve gyári munkás, háztartásbeli nő, okleveles közgazdász, egyetemi hallgató), eltérő iskolázottságú és különböző vallású (Lendva környékéről katolikus, Goricskóból evangélikus) adatközlőtől származik 2002 tavaszáról (hasonlóan a következő tanulmányhoz). A teljes statisztikázásig még nem jutott el. Azokból a problémákból kíván néhányat felvillantani, amelyeket időszerű feladatokként említettem a IV. dialektológiai szimpoziumon Szombathelyen 2001 augusztusában (l. e fejezet utolsó tanulmányát).

Azzal a feltevéssel láttam a munkához, hogy a muravidéki magyar nyelvjárások is megindultak már a köznyelviesedés útján, de még mindig jóval archaikusabbak, mint a hazai nyelvjárások. Sajnos lépten-nyomon szembe kellett kerülnöm azzal a korábban alig tapasztalt ténnyel, hogy adatközlőim némelyike, még a legidősebbek is, nemegyszer viselkedtek, szinte nem tudtak semlegesen viszonyulni anyanyelvjárásukhoz, s emiatt - megdöbbenésemre - többször igen nagy különbségek adódtak a folyamatos beszéd nyelvjárásiassága és a kérdőfüzetes gyűjtés kérdéseire kapott válaszok köznyelviessége között. Pedig a friss anyag komplex elemzésével épp a reálisabb helyzetkép megrajzolása állt szándékomban.

2. A nyelvjárásra mint nyelvváltozatra itt és most is úgy tekintek, mint nyelvi jelenségek összességére. E nyelvi jelenségeket nyilván a nyelvhasználatból kigyűjtött konkrét nyelvi adatok testesítik meg. E szempontból a friss anyagot igen fontosnak tartom. Figyelmem középpontjába ezért új adataimat állítom, amelyek a nyelvi és a szociológiai változókat egyaránt tükrözik. Ugyanis minden nyelvi adatnak több tulajdonsága van. A kóti teknü pl. zárt és rövid ü-ző, aktív indirekt, I. nemzedékbeli formális (gyűjtési) szituációból, egy pincei születésű háztartásbeli nőtől származó objektív és tudatos nyelvi adat, amely a mosuteknü társaságában a kérdésre elsőként hangzott el különösebb gondolkodás nélkül. A nyelvhasználatot, közismert, elsődlegesen társadalmi, illetőleg azoktól is függő tudati tényezők határozzák meg. A nyelvjárások esetében mindezekhez persze földrajzi meghatározottságú különbségek társulnak. Ezért természetes adott esetben, hogy Kóttal szemben Goricskóban már a sajtár és a tekenyü ~ (és az ö felé nyitódó b-s) tekenyb válaszok hangzottak el ugyanarra a kérdésre, miközben a női adatközlő rögtön hozzátette, hogy a tekenyübe kënyeret gyurtak. Persze ezek is objektív és tudatos nyelvi adatok voltak. Ezzel szemben nagyon sok tudatosan közölt szubjektív adat is elhangzott a gyűjtés során. Ilyen például, amikor egy 24 éves kóti közgazdász azt mondja, hogy Radamosban mënök, ëszök, vëszök van, szemben az ő hasonulásosan is ö-ző anyanyelvjárásának mönök, öszök, vöszök adataival. Mindenesetre ezeknek a nyelvi adatoknak a mérlegelése, viszonyítása, elemzése vezet el bennünket akár a nyelvjárás mai állapotának, akár archaikusabb alaprétegének, akár területi eltéréseinek a leírásához, akár a regionális nyelvhasználat legfőbb jellemzőinek a bemutatásához. Ezúttal csak három hangtani jelenség vázlatos leírására és az adatközlők viselkedésére, nyelvi-nyelvjárási attitűdjük és tudatuk néhány megnyilvánulására térek ki.

* L. P. Lakatos Ilona-T. Károlyi Margit (szerk.): Nyelvvesztés, nyelvjárásvesztés, nyelvcsere. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2004.182-4.

3. A magánhangzó-jelenségek sorából l. a kny.-i ó, ő : ny.-i u, ü megfelelést, azaz a zárt és rövid u-zást, ü-zést; 2. a kny.-i é : nyj.-i i megfelelést, vagyis a zárt és rövid i-zést; illetőleg 3. a kny.-i ë : nyj.-i ö megfelelést, nevezetesen a sajátos muravidéki ö-zést választottam ki. Az egyes jelenségeket sorrendben 10, 6 és 8 kérdésem tudakolta, a jelenségre jellemzően persze többféle fonetikai helyzetben, de adattárát kiegészíti néhány szövegbeli, illetve orvadat is.

Az u-zást, ü-zést illetően a Muravidék három tájegysége (Goricskó, Hetés, Göcsej) között több az egyezés, mint a különbözés. A jelenség ma is viszonylag erősen tartja magát, különösen a toldalék előtti helyzetben. A cipük mind a 6 nyelvi adata változatlan, de a legelüre is mind a három kistájon legalább kétszer előfordul egy-két variáns mellett. Hodosi adatközlőm a folyamatos szövegben élt a bizonyító erejű legelsübe 'legelőször' és szülükná 'szülőknél', a legidősebb kóti pedig az idüt alakkal is. A legtöbb mozgás egyébként a köznyelvi felhő nyelvjárási alakváltozatain figyelhető meg: fölhö (Hodos), (félhosszú f-vel a) fölhö (Domonkosfa), fölhü ~ (és félhosszú zártabb g-vel a) fölhg (Göntérháza), (az ö felé nyitódó b-s) fölhb (Kót). Göntérházán ugyanakkor mindhárom adatközlő esetében is egybevágott több u-zó, ü-ző adat: disznu (3), szakasztu (3), mosutekenyü (2) ~ tekenyü. Arról persze nincs szó, hogy egyéb különbségek ne adódtak volna a gyűjtés során. Göntérházán az archaikus jegyzü, a terület nagy részén még ismert páropli 'ernyő, esernyő', az Őrségben járatosabb viëka, illetve a Hetésben és Göcsejben gyakoribb szakasztu mindenképpen feltűnt. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy - főleg Göntérházán - a riëtre ~ riétre alakok több adatközlőnél is megelőzik a legelüre változatot. Ez az egyik informátorom szerint azért van így, mert itt emlékezete szerint nem volt legelő, hanem csak rét. Lehet ebben valami, mert a rét lexéma orvanyagként másik két idősebb adatközlőm válaszában is előbukkant.

A zár i-zést illetően is sok tekintetben hasonló a helyzet területileg. A nyelvi adatok dominánsan i-zők mind a tőbelseji helyzetben, mind a relatív tövek tol-dalékos alakjaiban. A legények megfelelői például kivétel nélkül; Goricskóban: leginyëk (2) Göntérházán: leginyök (3), Kótban leginyëk ~ leginyök. Igaz, több adat is mutat már változást, főként a beszélgetnek és a szomszédok helyi megfelelői. Goricskóban: beszigetnek~ (zártabb e-vel) beszelgetnek, Göntérházán: beszélgetnek ~ beszigetnek (a jelenlegi legidősebb adatközlő legelső válaszában ilyen sorrendben!), beszigetnek (a másik két adatközlő - anya és lánya - válaszában egybehangzóan így), illetőleg Goricskóban: (félhosszú zárt h-vel szomszhdok ~ (és félhosszú zártabb i-vel) szomszidok. A szinkrón mozgás jele a goricskói szövegbeli két példa is, (félhosszú nyíltabb a-vel) a beszanek (a férjtől) és a beszatte (a feleségtől). Akny.-i é : nyj.-i i megfelelésben ugyanakkor a gazdag nyelvhasználati variánsok ellenére sincsenek releváns nemzedéki különbségek. Az ebidëzünk ~ ebidëlünk kettősségben a -z képzős alakok vezetnek 6 : 2 arányban (a l-es alakot Kótban I., Göntérházán III. nemzedékbeli adatközlő szolgáltatta, s az előbbi azt is megjegyezte, hogy soha nem tudja, melyik a helyes).

Sokkal változatosabb képet mutat azonban az ö-zés. Nemcsak nyelvileg, rendszertanilag, hanem földrajzilag, szociálisan és egyénileg is. A szórványos hangsúlyos ö-zés ugyan mindhárom vizsgált kistájon megvan, sőt szinte mozdulatlan: bötük (2), fölhö ~ (félhosszú f-vel a) fölhf (Goricskó), bötük (2) ~ de: bëtük (ez az egyetlen kivétel a III. nemzedékbeli egyetemista lány adata), fölhü ~ (félhosszú f-vel a szóvégen) fölhö (Göntérháza), (az ö felé nyitódó b-s) fölhb (Kót). - A hangsúlytalan ö-zés helyzete viszont rendkívül tarka. A legszilárdab-ban mind a mai napig a hetési Göntérházán tartj a magát, mind toldalékban (hiëtön ~ hiëtön ~ hiétön), mind toldalék előtt, ahol a leginyök és a lisztöt 3-3, a lëszök 2, a löszök, mënök, mëgyök (!) és azeniszök 1-1 nyelvi adatával csak az egyetlen II. nemzedékbeli mënëk ellenpélda, egy teljes elbizonytalanodáson nyugvó téves adat áll szemben, ami viszont attól a völgyifalui születésű középkorú asszonytól származik, aki néhány perccel később szülőfaluja helyi nyelvjárásának löszök adatát közölte ugyanazon körülmények között. - Több adat jelzi ugyanakkor a hangsúlytalan ö-zés mozgását Kótban: (a diftongus félhosszú h-jével és az illabi-álisabb d-jével) hihtdn ~ hiëtön, de: leginyëk ~ leginyök, lisztët ~ lisztöt, mëgyëk ~ mönök (bár meglepő, hogy minden esetben az első változat az egy családon belüli I. nemzedékbeli, a második variáns pedig a III. nemzedékbeli informátortól való, akik különben korban is, iskolázottságban is nagyban különböznek egymástól). Ennek teljességgel ellentmond viszont az említett idősebb adatközlőnek a folyamatos szövegbeli két ö-ző adata: leginyök, gyerëkök. - Valami halvány jelét viszont mintha a goricskói anyag is jelezné az efféle ö-zésnek: két esetben is találkoztam a zárt ë labiálisabb színezetű ejtésével: lëszjk (nő), lisztjt (férfi). -Az ún. hasonulásos ö-zésre azonban - a már említett göntérházi-völgyifalui löszök mellett - csak Kótból vannak adataim: löszök (2), mönök (2). Igaz, a mönök előtt az I. nemzedékbeli adatközlőnél - egyértelműen negatív nyelvi viselkedést mutatva - megjelent a köznyelvi megyek alak is.

4. Amint most is látszott, adatközlőim, informátoraim nyelvi viselkedésére menet közben többször kitértem. Ezért adós már csak a nyelvi-nyelvjárási attitűdre és tudatra vonatkozóan vagyok. - Mint friss felmérésből is tudjuk, a muravidéki magyar nyelvjárások tetszési indexe Magyarországon is rendkívül alacsony (Fodor-Huszár 1998: 196-210). Tény, hogy a muravidéki magyarság sincs elragadtatva anyanyelvjárásától, általánosnak mondható szégyenlő-önfeladó attitűd azonban nem jellemző rá. Spontán nyelvi tudati reakcióik kétfélék: önmentők-önigazolók vagy pozitív tudatra vallók. Az előbbiek főleg olyan esetekben jönnek elő, amikor egy-egy köznyelviesített adat hallatán megkérdezi az ember, hogy mindenki így mondaná-e. Ekkor ilyen válaszokat kaptam: „Hodoson másképp, de itt [értsd: Domonkosfán] így beszélnek." „Egyszer így beszilünk, másszor úgy beszilünk." „Mások így mondják, de én sosem mondom azt, hogy gy'ég." A nyelvi tudat zavarát jelezheti a Hodosból származó szlovén nyelvi hatást tükröző kimëgy ~ kümëgy 'szórakozik, mulat' ige spontán használata is.

Vannak azonban az egyéni attitűd, tudat, viselkedés motivációira ellentétes, pozitív példák is. „Mënünk, mönünk, de semmiképpen sem mëgyünk." „Hatott rám az anyu pincei beszéde." „Saját nyelvén szebbül, jobbul tud beszélni az ember." „Mi egymással csak magyaru beszilünk." „Ha magyaru, akkor magyaru” [értsd: nem szeretnénk a magyart a szlovén nyelvvel keverni]. Gyakoriak az összehasonlítások, elsősorban más falvak nyelvhasználatával, másodsorban más nemzedékbeliével. „Zalaszombatfán, Göcsejben: evüttö." „Petesházán, Csëntibe, Gyertyánosban mönnek, de minálunk [értsd: Göntérházán] mënnek." „Pincén mindig gyünnek" ,,Párekli [értsd: esernyő] - most már nem mondja senki." Pozitív nyelvi tudatra vall az a viselkedés is, amikor első, köznyelvi adatát maga az adatközlő javítja rögvest másodikként nyelvjárásira.

De a legrokonszenvesebbek számomra az egyik édesanya megható szavai voltak, amelyekkel azt ecsetelte, mennyire és miért tartotta fontosnak egyetlen leányának magyar nyelvre tanítását még Muraszombatban is, ahol többször megszólták, hogy majd nem fog tudni rendesen szlovénül a gyereke. Szép Margit a kétkedőknek azt válaszolta: „Ha én nem tanítom meg, akkor más nem fogja."

Három újabb megfigyelés a Muravidék nyelvjárásairól és nyelvhasználatáról*

Az ünnepeltnek, aki sokunk véleménye szerint a nyelvjáráskutatás nyelvatlasz utáni időszakának a vezérlő egyénisége, több érdeme közül az egyik legszembeszökőbb a dialektológia tárgykörének gazdagításán, kibővítésén, megújításán való tudatos fáradozás. E gyakorlatilag előkészített és elméletileg is megokolt munkafolyamat kiteljesítéséhez - én úgy látom - legalább két irányban nélkülözhetetlenek mások, a követők további erőfeszítései. Egyfelől előbbre kellene lépnünk a már létező nagy gyűjtemények (atlaszok, szótárak) többrétű hasznosításában, az összehasonlításoktól nyelvföldrajzi, nyelvjárás- és nyelvtörténeti tanulságokat remélve. Másfelől újabb, friss gyűjtésekre alapozva fel kellene tárnunk a regionális nyelvhasználat számos jellemző jegyét, a társadalmi rétegződéstől a kontaktusjelenségeken át a nyelvi-nyelvjárási tudatig és attitűdig.

* Megjelent a Köszöntő könyv Kiss Jenő 60. születésnapjára c. kötetben Budapesten (Hajdú Mihály-Keszler Borbála szerk.: 2003: 389-91).

Magam az utóbb említett feladatra szándékszom koncentrálni maradék erőmet. A két- és kettősnyelvűsödéssel küszködő szlovéniai Muravidék magyar nyelvjárásaiban és főként regionális magyar nyelvhasználatában ugyanis - tér, idő és társadalmiság függvényében - olyan mozgások, változások látszanak kirajzolódni, amelyeket nem kerülhet meg a kutató figyelem. Ezúttal egy egészen friss, szolidabb terjedelmű anyagnak és feldolgozásának néhány tapasztalatát szeretném csak felemlíteni. Megfigyeléseim elsődlegesen kérdőfüzetes gyűjtésen, kisebb arányban szövegeken és részt vevő, passzív megfigyelésen nyugszanak s több helyi nyelvjárásból (északról délkelet felé haladva Hodos, Domonkosfa, Dobronak, Göntérháza és Kót nyelvhasználatából) származnak.

Az első nagy meglepetést az okozta, hogy - amit korábban csak alig vagy egyáltalán nem tapasztaltam - már a muravidéki adatközlők is viselkednek, nem mindig tudnak anyanyelvjárásukhoz sem semlegesen, sem pozitívan viszonyulni. És nemcsak a fiatalok. Nemcsak egyetemi hallgató tanítványaim, akiket a dialektológiai stúdium vége felé kérdeztem ki, hanem még a legidősebbek sem. Még régi jó ismerőseim között is akadtak olyanok, akik - különösen a gyűjtés kezdetén - szinte teljesen köznyelvi adatokat szolgáltattak. Pedig tudván tudjuk, hogy a Muravidéken minden más, nem gyűjtési szituációban nem a beszélgetnek, a kakas vagy a mëgyëk alak hangzott volna el, hanem a beszigetnek, a kokas és a mënök ~ mönök.

Az elmondottak annak jelei, hogy mára a Muravidéken is megindulóban van már a nyelvjárási beszélők körében is a kettősnyelvűsödés, a diglottá válás. Ennek legszembetűnőbb bizonyságai a nyelvi adatoknak a variációkban való szokatlanul nagy gazdagsága. Igaz, összességében még nyelvjárásban beszélnek, de adott helyzetben képesek és készek is már köznyelvies, regionális köznyelvies alakokat használni. S ez a váltás - nyilván nem véletlenül - igen sajátos módon látszik megindulni, végbemenni. Ahogy ugyanis korábban rendre arról tájékoztathattunk, hogy itt a Muravidéken kisebbek, alig észrevehetőek a nemzedékek közti nyelvjárási különbségek, most arról kell hírt adnunk, hogy a köznyelviesedés is szinte együtt indult meg mindhárom nemzedék körében. De a jelen pillanatban még persze igen nagy lehet a különbség a folyamatos beszéd nyelvjárásiassága és a gyűjtés során adott válaszok köznyelviessége között. Ez azonban jórészt már tudat- és attitűdbeli kérdés.

A másik meglepő tapasztalatom a nyelvi-nyelvjárási attitűddel függ össze. A magyar nyelvhez való viszonyulást, az anyanyelvjáráshoz való érzelmi-hangulati kötődést, beállítódást, amely többnyire nem egykönnyen ragadható meg, tervszerűen, tudatosan ugyan most nem vizsgáltam, de az interjúhelyzet adta alkalom sok kisebb-nagyobb ténnyel, tanulsággal egészítette ki korábbi ismereteimet. Erről globálisan annyit mondhatok, hogy a muravidéki magyarság zöme nincs ugyan elragadtatva anyanyelvjárásától, de nem is ítéli el, nem tartja rosszabbnak, sokkal csúnyábbnak más nyelvjárásoknál, tehát valamiféle általánosnak mondható szégyenlő-önfeladó attitűd még nem jellemző rá egészében, a többség értékítéletében szerencsére sokkal inkább némi büszkeség uralkodik. Negatív megjegyzéseket nem általában a magyar nyelvre vagy a Muravidék nyelvjárásaira tesznek, legföljebb saját, elégtelennek-bizonytalannak tetsző magyar nyelvhasználatukra. Otthon, családi-baráti körben, a familiáris nyelvhasználat szintjén azonban ebből nem csinálnak problémát. A helyzet súlyát akkor érzik igazán, amikor Magyarországra látogatnak. Egy dobronaki család határozottan meg is fogalmazta nekem, hogy mennyire figyelni akarnak saját beszédmódjukra, ha átlépik a határt. Ilyenkor nagyon igyekeznek másképp beszélni, nehogy érthetetlenné, nevetségessé vagy lenézetté váljanak. Ott, ahol a nyelvnek tulajdonképpen nem elhalásáról, hanem elsősorban elhagyásáról van szó, nem lehet eléggé értékelni az efféle belső indítékokat, motívumokat, amelyek adott esetben komolyan kihathatnak a legtágabban értelmezett nyelvi folyamatokra is. De innentől a probléma már a tudat kérdéskörébe vág.

A harmadik újszerű felismerés a nyelvi-nyelvjárási tudattal, tudatossággal kapcsolatos. Úgy ítélem meg, hogy a muravidéki magyar beszélők körében az önmentő-önigazoló magyarázatoktól a határozott, tudatos pozitív kiállásig, állásfoglalásokig igen széles skálán szóródnak a legkülönbözőbb spontán nyelvi tudati reakciók. Erre számos elejtett, de értékelhető megjegyzésből következtetek. Ilyen a sok köznyelvi (aktív indirekt kérdésre előjött, „tudatosan" közölt „objektív", de mégis „dilemmás") adat, a többször köznyelviesre sikeredett válasz azonnali javítása, kiigazítása nyelvjárásiasra, a sűrűn előforduló összehasonlítás más falu vagy más nemzedék beszédmódjával avagy egy-egy félresikerült magyarázkodás stb. Az önmentő-önigazoló reflexek - ahogy az előző tanulmány végén is láttuk - főleg akkor jönnek működésbe, amikor egy-egy köznyelviesített adat hallatán megkérdezi az ember, hogy mindenki így mondaná-e. Ekkor ilyen válaszokat kaptam: „Hodoson másképp, de itt [értsd: Domonkosfán] így beszélnek." „Egyszer így beszilünk, másszor úgy beszilünk." „Mások így mondják, de én sosem mondom azt, hogy gyiég." „Nem is tudom, melyik a helyes." Más megjegyzések viszont sokkal inkább a tudatosságot igazolják. „Mënünk, mönünk, de semmiképpen sem mëgyünk." „Hatott rám az anyu pincei beszéde." „Saját nyelvén szebbül, jobbul tud beszélni az ember." „Mi egymással csak magyaru beszilünk." „Ha magyaru, akkor magyaru" [értsd: nem szeretnénk a magyart a szlovén nyelvvel keverni].

Mindez azt mutatja, hogy sokuknak van ugyan tudomása a nyelvi és a szociológiai változókról, de sajnos kevéssé vannak a tudatában és még kevésbé a birtokában a magasabb presztízsű magyar standardnak. Ezért nincs módjuk a belső kódváltásra. Ritka kivételektől eltekintve nem is igazán tudják, mikor, hol és hogyan kellene a köznyelvet használni. Általában nem is értik, mi az, hogy köznyelv. Ebből néha kellemetlen helyzetek származnak. Pedig nyilvánvaló, hogy a nyelvhasználatot elsődlegesen a társadalmi, s az azoktól is függő nyelvi tudati tényezők határozzák meg. Csakhogy az egyedekben élő és eltérő normatudatok a közösség egészében nem hatnak még mindig a kívánatos mértékben. A nyelvi tudatosulás nem csupán a köznyelvet, a standardot illetően alacsonyabb fokú a kelleténél, hanem bizonyos esetekben még a nyelvjárási és a köznyelvi kontrasztok felismerése is gondot okoz, noha épp a diglosszia terjedésével a felismert nyelvjárási jelenségek száma emelkedhetett. Működik azonban bennük egy nagyon erős regionális tudat, az ún. muravidéki „régiótudat", amely sem nem magyar, sem nem szlovén, de szilárd, csalhatatlanul muravidéki hovatartozást jelent. S valószínűleg ennek is köszönhetően mintha épp napjainkban kezdene kibontakozni egy nyelvjárási bázisra épülő helyi, illetve muravidéki regionális standard vagy félstandard, amelyet újabban a szakma egy része a benne sűrűn előforduló idegenszerűségek miatt kontaktusváltozatnak is nevez. Ezt a nyelvváltozatot egyébként beszélői nem érzik stigmatizáltnak, sőt - funkcióját tekintve - meg vannak elégedve vele. Ez sem jelenti azonban a Muravidéken ma még a teljes és tömeges kettősnyelvűség, diglosszia állapotát. A magyar nyelvközösség többsége normatív következetességgel még nyelvjárásban beszél, s csak kevesen tudnak ugyanilyen következetesen a magyar köznyelv beszélt változatán megszólalni.

Az tehát a véleményem, hogy a nyelvi tudat, tudatosság vagy netán épp a tudatzavarok tisztázása dolgában igen sok teendő vár még a Muravidéken a dialektológiára. Az objektív adatok mellett a szubjektívekre is nagy szükségünk lehet. Sok adatközlőt kell sokféleképpen vallatóra fogni, s közben megtalálni köztük a saját nyelvi-nyelvjárási kompetenciáját vagy regionális standardját értő és megértetni is képes informátorokat. Csak így lesz a valóságnak megfelelő hiteles képünk, „adekvát leírásunk" mind a regionális nyelvhasználatról, mind pedig a regionális nyelvet beszélők nyelvi tudásáról, ahogy jubilánsunk szóban és írásban gyakran hangoztatja, különös nyomatékkal először talán 1987 augusztusában Szombathelyen, a II. dialektológiai szimpóziumon (l. Dial Szimp. II, 37-46).

Diakrón változások, szinkrón változatok a muravidéki magyar nyelvjárásokban*

1. A mozgás- és a változásvizsgálatok lényegéhez, megítéléséhez

Beszámolóm címe azt sejteti, mintha csupán nyelvi adatok sokaságát kívánnám segítségül hívni mondandóm kifejtéséhez. Pedig nem erről van szó. Célom egy ma már mindennapinak is mondható mozgás- és változásvizsgálat legfőbb tanulságainak az összefoglalása, kisebb részben adatok szolgáltatásával, nagyobb részben azonban azoknak a tényezőknek, körülményeknek a taglalásával vagy legalább felemlítésével, amelyek napjainkban a muravidéki magyar nyelvjárások természetes dinamizmusát, változási hajlamát jellemzik. Tény ugyanis, hogy - visszatekintve az elmúlt négy-öt évtizedre - talán még soha ekkora dinamika nem uralta a Muravidék élő, beszélt nyelvét, mint éppen napjainkban, illetve a közelmúltban. De bevezetésképpen az igazi probléma érzékeltetésére egy kis kitérőt szeretnék tenni.

Dialektológiai munkáimban a kezdetektől fogva központi helyen állt a szinkrón dinamizmus vizsgálata, amelyet mindig állapot és mozgás egységében képzeltem el bemutatni. Szerényebb arányokban többször szóba hoztam emellett a diakrón változásokat is. E törekvéseimhez mindig szorosan hozzá tartozott a felgyűjtött nyelvi adatoknak a több szempontú, körültekintő értékelése, minősítése, rendszerezése, amely szintén rendre visszaköszönt írásaimban. E nyelvjárási tanulmányok mindezek ellenére kereken harminc esztendeje is kísérleti jellegűek voltak, s lényegében azok is maradtak mindmáig, akár hang- vagy alaktani, akár a számomra legkedvesebb szókészleti mozgások kötötték is le épp figyelmemet, tudniillik a mozgás- és változásvizsgálat valóban rejt magában jó néhány kockázatot, bizonytalansági tényezőt (pl. a változatok nem egyformán jellemzik a mozgást vagy a változást, a nyelvváltozatot mindig valamiféle nyelvhasználati átlag testesíti meg stb.).

* Előadásként hangzott el a Vas megyei Bükön a 14. Élőnyelvi Konferencián, 2006. okt. 9-e és 1 1-e között. Megjelent a konferencia Nyelv, területiség, társadalom c. kötetében (Zelliger Erzsébet szerk. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 228. sz. Bp., 2007.143-50).

Aligha véletlen, hogy Végh Józseftől, sokunk tisztelve becsült Végh Jóska bácsijától meg is kaptam kísérleteimért a magamét. Így nyilatkozott annak idején a sopronkövesdi zárt ë-zés állapotáról és mozgásáról szóló második Magyar Nyelv-beli cikkemről (Bokor 1981: 347-52): „Havalaki egy-egy jelenségről írt dolgozatában megemlíti, hogy az tűnőben van és milyen mértékben, az helyes. De kevésbé tartom szerencsésnek, ha valaki, néhány kivételtől eltekintve már csupán a változások vizsgálatát tűzi ki célul" (Végh 1986: 95). Kissé lejjebb így folytatta: „Kétségtelen, hogy e nagy időt igénylő vizsgálattal Bokor bemutatta, hogy Sopronkövesden nincs az ë-zésben lényeges mozgás. A munka tehát nem volt haszon nélkül való. Szerény véleményem szerint mégis a magyar nyelvjáráskutatás és az egész magyar nyelvtudomány számára nagyobb szolgálatot tett volna egy jelenségmonográfia elkészítése, pl. a sopronkövesdi képzőrendszer vizsgálata" (Végh 1986: 96).

A szeretett mester - így él bennem - más feladatokat sürgetőbbnek vélt, akkor még nem igen akarta a rendszeres nyelvjárási változásvizsgálatokat, mert a nyelvjárások pusztulásában valamiféle pótolhatatlan veszteséget látott, egy kis túlzással azt mondanám: a magyarság sorsfordulóját látta. Pedig - talán szándéka ellenére -épp ő volt egyike az elsőknek, aki jó néhányunkat elindította ezen az úton. Jól emlékszem, hogy a vasi földrajzi nevek gyűjtése és feldolgozása közben is mennyire óvott bennünket, Guttmann Miklóst és Vörös Ottót is a változást tükröző adatok lejegyzésétől. Tudósi és emberi nagyságának szép bizonysága, hogy az írottak után tizennégy évvel, újabb gyűjtések nyomán már maga is így vallott nagydoktori értekezésében: „... nyelvjáráskutatásunk központi kérdése ma: a nyelvi mozgás, a nyelvjárások változásának képe" (Végh 2000: 7). És valóban így is van. Ha nem is ez az egyetlen feladat, de mindenesetre egyike a legfontosabbaknak.

Igen, a nyelvjárási változásvizsgálat, illetve a szinkrónián belüli mozgás vizsgálata fontos, bár egyáltalán nem könnyű feladat. Aprólékos, finom munkát kíván, alapos, lehetőleg többféle módszerű gyűjtést, s körültekintő, részletekbe menő feldolgozást, amely természetesen nem nélkülözheti a hagyományos nyelvjárási leírások figyelembevételét sem. A változás ugyan mindig a nyelv-használatból indul ki, s noha a nyelvi rendszer egészét érinti, általában a részrendszereken keresztül érvényesül, s ott is az egyes jelenségeket reprezentáló konkrét nyelvi adatokban ragadható meg. Talán nincs is mindenkinek ínyére az efféle vesződség, bár megéri a fáradozást. Soha be nem fejezhető, csak abbahagyható kutakodás. Kiss Jenő remek példát adott rá Mihályiból (Kiss 1990), de legutóbb Hegedűs Attila is önálló kötetet szentelt neki (Hegedűs 2005). Ebben a hetési nyelvjárás változásáról is értekezik (91-6). Cikkem egy kis kiegészítés, némi adalék kíván lenni hozzá.

2. A muravidéki magyar nyelvjárások helyzetének alakulása

A Muravidék magyar nyelvjárásai az elmúlt évtizedekben azért voltak méltók a megkülönböztetett figyelemre, mert - bizonyos fáziseltolódás miatt - a nyelvi állandóságnak, stabilitásnak még olyan fokát képviselték, amely alkalmat adott a hagyományos nyelvjárásvizsgálatokra, különösen a nyelvjárási alapréteg, újabb szóval: az alapnyelvjárás feltárására. A közelmúltban azonban a muravidéki magyar nyelvjárásokban is olyan arányú és irányú változások és mozgások indultak meg, amelyek kitűnő terepet biztosíthatnak mind a szinkrón dinamizmus, mind a diakrón változások valósághű bemutatására, mert ahogy mondani szoktuk, konkrét jelenségei napjainkban in statu nascendi vizsgálhatók, sőt vizsgálandók is az itt és most egymás mellett zajló kódváltás, nyelv- és nyelvjárásvesztés, illetve a két- és kettősnyelvűsödés miatt.

Jelen beszámolómban két irányban kutakodok. Egyfelől a muravidéki nyelvjárási atlasz (Penavin 1966) néhány 1960-as gyűjtésű adatát vetem össze a mintegy 45 évvel későbbi friss gyűjteményem megfelelő anyagával. Ettől bizonyos történeti tanúságokat várok. Másfelől összehasonlítom három falu, az egyik legvitatottabb nyelvi helyzetű település, Dobronak (Dobrovnik), a Hetés jellegzetes faluja, Göntérháza (Genterovci) és a göcseji nyelvjárásokhoz közelítő helység, Gyertyános (Gaberje) három-három nemzedékének képviselőitől származó új nyelvi adataimat. Ezeket több lehetséges módon és részben tanítványaim közreműködésével gyűjtöttem, elsősorban aktív indirekt módszerrel, másodsorban magnetofonos szövegfelvételekből kiírva, harmadsorban direkt módon, s nem csekély mértékben részt vevő passzív megfigyeléssel, de a mindenkori orvanyagot is jegyzetelve. Ettől a vizsgálódástól - az esetleges földrajzi eltérések mellett - főként a nemzedéki nyelvhasználatból adódó szinkrón dinamizmus megközelíthetőségét remélem. Abban bízom, hogy a többféle gyűjtésmód együttesen kellő sikerrel segít hozzá az élő, beszélt nyelv valós állapotának bemutatásához.

Ezúttal persze csak a választott szempontok szerint csoportosított és az eddig feldolgozott nyelvi adataimra támaszkodom, így a vizsgálatnak mindössze egy kis szeletére szorítkozom.

3. Nyelvi adatok és megjegyzések a diakrón változásokhoz

A nyelvjárások diakrón változásának bemutatására a kétféle gyűjtésből, Penavin olgáéból és a sajátomból 12 tételt tudtam összevetni. Hangtani szempontból a bíró, a megyek, a megyünk és a jövök nyelvjárási alakváltozatait. Bennük a zárt és rövid u-zást, az ö-zés különféle eseteit és a szókezdőj affrikálódását vehettem szemügyre. Alaktani jelleggel a megyek, a mész, a megyünk, a jövök és a tyúkaim nyelvjárási alakjaiban egyfelől a gy/n, a v/j/magánhangzós tőváltakozást, másfelől az egyes szám 1. személyű több birtokra utaló jellegzetes birtokos személyjelezés sorsát figyelhettem meg. Szókészlettani szempontból pedig három közismert tájszó, a tyúk, a szakajtó és a szakkant 'kecskedarázs’ alaki változásait deríthettem föl.

Ami a történeti változás muravidéki tényeit illeti, az első megfigyelésem az, hogy a mostani gyűjtés minden tételben és több ponton is több alakváltozatot hozott felszínre, mint az eredeti, a kiindulási alap. Ez nem igazán meglepő, hiszen sok címszóban több változata van már a nyelvjárási alakoknak a Penavin-szótárban is. Jól tükrözi az alakváltozatokban való gazdagságot egyébként a Guttmann Miklós gyűjtötte hangutánzó igék muravidéki anyaga (Guttmann-Köbölkuti 1987). Magam legelőször egy 1999-es hosszúfalui gyűjtés sok váratlan nyelvi adata kapcsán figyeltem föl igazán a szinkrónián belüli mozgás számtalan tanújelére (Torhács 1999). Ennek ellenére kimondható a legfőbb tapasztalat: a változás még kisebb a vártnál.

Eredeti formáját a legnagyobb arányban a mënsz igealak őrizte meg: Dobronakon 100, Gyertyánosban 88, Göntérházán 70%-ban. A szakasztu alaki tájszó Göntérházán és Gyertyánosban is megmaradt domináns változatnak (69, illetőleg 67%-ban) annak ellenére, hogy mára itt egy erősen kikopott eszköz megnevezéséről van szó. Gyertyánosban a véka szó most elő se került, Dobronakon viszont - igaz, direkt adatként, de - megjelent még az eredetibb szakasztuvieka alapforma is, noha a véka, kisvéka 5 előfordulással átvette már a vezetést a szakasztu előtt.

A legtöbb nyelvjárási hangalaki változatot a jövök igealak produkálta. Ez érthető is, hiszen benne legalább négy nyelvjárási jelenség lehetősége rejlik (gy-zés, ü-zés, tőváltás, diftongálás). Ak(öz)ny(elvi)j : ny(elv)j(árási) gy megfelelés a szó elején - a teljesen köznyelvi jövök-öt nem számítva - 100%-os. Az első szótagban a kny. ö : nyj. ü, ő, üö viszonylatában a diftongusos gyüőjök megoldás vezet. Kisebb grafikai különbséget most figyelembe nem véve Dobronakon csak egy adat tér el az alapalaktól, Göntérházán viszont a magánhangzós tőváltozat, a gyüök egyszer sem fordul elő, míg Gyertyánosban igen tarka a kép: aj-s és a v-s tő három-három alkalommal, a magánhangzós négyszer jelenik meg. A gy-zés Dobronakon kivétel nélküli, s ezt szövegadattal is bizonyítani lehet: mëg 'gyön.

Az egyik legjellegzetesebb muravidéki nyelvjárásiasság, az ö-zés a megyek és a megyünk igealakok nyelvjárási változatain figyelhető meg. Az alapalakokban a hangsúlytalan ö-zés mindhárom településen teljes volt: Dobronakon mëgyök, Göntérházán mënök, Gyetyánosban mönök. Ezek az eredeti formák Dobronakon, 50, Göntérházán 33, Gyetyánosban pedig csak 20%-ban maradtak meg. Egyéb, átmeneti jellegű ö-ző adatok azonban még előfordultak mindhárom helyen: Dobronakon a menök (2), Göntérházán a mëgyök (3), Gyetyánosban a mögyök, illetve a mëgyök (1-1). Az ún. hasonulásos ö-zés eredetileg csak Gyertyánosban járta: mönök, mönünk. Ezek ott mára megint csak 20-20%-ban maradtak meg. Egy-egy előfordulással azonban ott van még mellettük a mögyök és a mögyünk változat is. Ezekből az adatokból a nyelvjáráskeveredés lehetőségét sem zárhatjuk ki.

Bizonyos gondjaim azonban vannak a Penavin-anyag kapcsán egyrészt a tik alaki tájszó egyes szám 1. személyű több birtokra utaló alakjaival, másrészt a szakkant valódi táj szóval. A tik kapcsán ugyanis egyfelől gyanúba fogom a gyertyánosi tikimak alakot (lehet, hogy egyszerűen nyomdahibás), a dobronaki tikjaimak változatot pedig kétlem, másfelől - visszatekintve - a göntérházi tikaim variációt kissé köznyelviesítettnek érzem. Tény, hogy a birtokos személyjelezés a Muravidék magyar nyelvjárásaiban igen vegyes képet mutat. Különösen a bir-toktöbbesítés jelölése sajátos. Csak közbevetem, mekkora kínnal tudtam összegyűjteni Kiss Jenő kérésére Dobronakon és Hosszúfaluban a birtokos névmások egy és több birtokra utaló alakjait. Ma mindenesetre Gyertyánosban a legvalószínűbbnek tűnő tikomak alak 60%-os, Göntérházán a tiktyaim 56, a tiktyaimak 22%-os előfordulású, Dobronakon pedig a tikaim 80, a tikjaim pedig 20%-ban fordul elő (s tikjaimak itt nincs is).

Amíg a tik tájszónak elsősorban a morfológiájával van bajom, addig a szakkant esetében a szemantikával nem tudok igazán mit kezdeni. A szakkant alighanem egy darázsfajta, s nem általában a darázs, s nem is a fiatal darázs, amire először magam is gondoltam, hanem a mai magyarázatok alapján valószínűleg a kecskedarázs (főleg a sokszor emlegetett sárgás-fekete szín és a vékonyabb testalkat miatt). Az elemzett gyűjtésemben mindenesetre a darázs lexéma csak Göntérházán jött elő, kétszer indirekt, egyszer direkt módon. Mindhárom helységben a szakkant vezet: Gyertyánosban 89, Dobronakon 83, Göntérházán 43%-ban. Ha ehhez még hozzáteszem a szakkant 4 direkt és a szakkany 1 göntérházi orvanyagát is, akkor ugyan tovább élesedik a kép, de sehogysem marad kellő összhangban Penavin Olga közleményével, mely szerint a szakkant Dobronakon és Gyertyánosban egyszerűen a darázs szinonimájaként szerepel, Göntérházán viszont még rokon értelmű szóként sincs feltüntetve.

4. Nyelvi adatok és megjegyzések a szinkrón dinamizmushoz

A nyelvjárások szinkrón dinamizmusának érzékeltetésére ezúttal csak akny. ó, ő - nyj. u, ü megfelelés vázlatos bemutatásával teszek kísérletet. Ez a Muravidéken egyike a máig legelevenebben élő hangtani sajátosságoknak. A zárt és rövid u-zást a bíró, disznó, szakajtó lexémákon, illetőleg a bongó, kisbíró és a mosóteknő orvlexémáknak az egy-két előfordulással szereplő nyelvjárási alakjain elemzem. A zárt és rövid ü-zést pedig a cipő, esernyő, felhő, jegyző, legelőre, mezzőn és a teknő szavaknak, szóalakoknak, illetőleg az erdőre, hétfőn, jégeső és a szőlőt orvanyagként előforduló élőnyelvi variánsain mutatom be három-három nemzedék viszonylatában. Minden adatomat magnóról jegyeztem le, s hely, idő, gyűjtésmód és az adatközlő nyelvi életrajza alapján azonosítani tudom. Nincs azonban minden nemzedéktől azonos számú válaszom. Részben, mert eleve több idősebb adatközlővel dolgoztam, részben, mert nem minden (főleg fiatal) informátor tudott minden kérdésemre válaszolni, részben, mert a helyettesítő adatokat (pl. a szakajtó helyén a véka, a mezőn helyén a földeken stb.) ezúttal nem lehetett értékelni.

Ami a szóban forgó két megfelelést illeti, elmondható, hogy mindennemű mozgás ellenére még ma is az archaikus alapalakok dominálnak mindhárom helyen, mindhárom nemzedékben. Köznyelvi megfelelő csak egyetlen esetben fordult elő, méghozzá Göntérházán a legidősebb adatközlő szájából, a felhő alakban. Az átmeneti alakok az u-zás esetében háromfélék: a) harmadfokkal nyíltabb c , b) diftongizáló uó és c) félhosszú ó. Meglepődtem, hogy a várt félhosszú zi-ra egyetlen példám sem akadt, pedig Penavin olgánál pl. a bíró lexéma mindhárom helyen így szerepel. Az ü-zés átmeneti adatai ezzel szemben ötfélék: a) harmadfokkal nyíltabb b, b) diftongizáló üő, c) félhosszú ü, d) rövid ö és e) a köznyelvi ő.

A két jelenség alap-, átmeneti és köznyelvi alakjai - agyűjtés terjedelme miatt - egyes esetekben ritkán fordulnak elő, ezért statisztikázásuk is kissé erőltetett. A rövid összevetésben mégis inkább a százalékos arányokra utalok, mintsem az adatfelsorolásra. Így tudom ugyanis a legjobban bizonyítani megfelelésenként a nyelvi mozgást falvak és nemzedékek között.

A kny. ó - nyj. u megfelelés viszonylatában - 77 nyelvi adat alapján - az alapalakok : átmeneti alakok aránya Gyertyánosban tolódott el az utóbbiak javára a legnagyobb mértékben (21%-ban), a legkisebb mértékben pedig Göntérházán (mindössze 2%-ban). Ebben a legnagyobb szerepet a gyertyánosi nyíltabb c-k megszaporodása játszotta. Ha a zárt és rövid u-zás nemzedéki eltéréseit nézzük, megdöbbentő lehet, hogy Dobronakon és Göntérházán csak a legidősebb nemzedék adataiban van mozgás, az előbbi helyen váratlanul magas, 25%-os arányban, a másik két generációban egyáltalán nincs még jelen a dinamizmus, Gyertyánosban viszont nemzedékről nemzedékre szépen emelkedik az átmeneti alakok aránya: 14,17, illetőleg 33%.

A kny. ő - nyj. ü megfelelés viszonylatában - 201 nyelvi adat alapján - az alapalakok és az átmeneti alakok aránya - nyilván a csaknem háromszor annyi adat miatt is -jóval több mozgást tükröz, mint az ó - u megfelelés. A legkevesebb mozgás ezúttal is Göntérházán figyelhető meg, a legnagyobb viszont most Dobronakon. Itt mindhárom nemzedéknek vannak átmeneti adatai is, míg Göntérházán a középső, Gyertyánosban pedig a legfiatalabb csak az archaikus változatokat produkálta. A nemzedékenkénti összehasonlításból egyébként az is kiderül, hogy a mozgó-változó adatokat illetően Dobronakon és Gyertyánosban a középső korosztály vezet, Göntérházán viszont az idősek generációja áll az élen, bár - a már említett köznyelvi alak ellenére is -jóval kevesebb előnnyel, mint a másik két településen.

5. A sikeres feldolgozás záloga a körültekintő gyűjtés

Minden kételyem, bizonytalanságom ellenére is úgy ítélem meg, hogy kísérletezésem ma sem időszerűtlen, nem haszontalan vállalkozás. Egy lehetőség kitűzött céljaim, a szinkrón nyelvi dinamizmus és a diakrón nyelvi változás tényeinek, szabályszerűségeinek a megközelítésére a Muravidék magyar nyelvjárásaiban, illetőleg regionális nyelvhasználatában. Úgy látom, ez az az idő, amikor még lényegében a nyelvjárási alaprétegre is, de már a dinamizmus, az elmozdulás és a változás, az eltolódás jeleire is rábukkanhatunk, ha több dologra is odafigyelünk.

Először is nagyon fontos a jó gyűjtésmód megtalálása. Én továbbra is a több módszerű gyűjtésre voksolok, de a többféle módon összegyűlt anyag különböző értékelését szorgalmaznám a nyelvjárási átlag földerítésére. Tudjuk, hogy a kérdőíves gyűjtés a leggyorsabb, de egyúttal a legbizonytalanabb is. Tapasztalhatjuk, hogy a direkt adatok és az orvanyag adatai a statisztikázás során rendre emelik az archaikus alapadatok arányát. Igaz, a szövegfelvételekben is - főleg az idősebbek szövegeiben - még a nyelvjárási alapréteg jelenségei uralkodnak, de már ott is megjelenhetnek, sőt meg is jelennek az átmenetek esetei is. Az egyik idősebb női adatközlőtől származó dobronaki szövegemben például egészen váratlanul egymás közvetlen közelében fordul elő a köröszt és a kërëszt hangalak. Az egyik idősebb asszony Göntérházán ugyanazon témájú szövegben hol a vendikhivu, hol a vendikhiju hangalaki variánst használta.

Nagyon fontos másodszor az adatközlők körültekintő kiválasztása. Ma már alig van olyan informátor, aki ne tudna használni átmeneti, esetleg a maga mód-ján köznyelvinek szánt alakokat. Nem lehet kizárni a nyelvjáráskeveredés lehetőségét sem. Ma már alig van adatközlő, aki a gyűjtés körülményei között ne viselkedne. Szinte a lakosság egésze a két- és kettősnyelvűsödés napjait éli. Ma már alig fordul elő, hogy legalábbis a gyűjtés kezdetén ne a köznyelvi(es) alakok jönnének elő. A napi nyelvi gyakorlat tényeire való visszaterelésre nem az a kérdés alkalmas, hogy „mindig így mondja-e?", hanem az, hogy „mindenki, mások is így mondanák?" Ma már igen gyakori - néha finom figyelmeztetés után - az önjavítás, önreflexió. Ez a nyelvi tudatosság fokára hívja fel a figyelmünket. Egyre kívánatosabb igény a nagyon precíz kérdésfeltevés is. A fokozódó nyelv- és nyelvjárásvesztésben a fogalmak körülírása nem mindig megnyugtató segítség. Főleg a fiatalok esetében nem. Természetesen az említett körülmények sem riaszthatnak azonban vissza bennünket a munkától. Vannak nagyon is jó informátorok, akik megértik céljainkat, s kedves és hálás partnerül szegődnek igyekezetünk mellé. Továbbra is vallom, hogy a Muravidék igen hálás terep mindennemű dialektológiai, illetve szocio- vagy pszicholingvisztikai gyűjtés számára.

S a legfontosabb végül a mennél több nyelvi adatra való építkezés. Ugyanis minden nyelvi mozgásnak, változásnak az egyének nyelvhasználatában rejlik az indoka.

A nyelvjáráskutatás időszerű feladatai a kétnyelvű Muravidéken*

1. Való igaz, hogy a muravidéki magyar nyelvjárások kutatottsága ma még nem vetekedhet más határokon túli régiók dialektológiájának eredményeivel, de azért itt is sok minden történt már (vö. pl. Varga 1988: 27-30; Szabó 1991: 93; Guttmann 1999: 102-5; Bokor 1999a: 226). Ha nem kísérte is olyan fokú érdeklődés, mint az erdélyi, a vajdasági és a kárpátaljai magyar nyelvjárásokat, vagy mint amilyen legújabban kezdi kísérni a felvidékieket, azt semmiképp sem állíthatjuk, hogy a dialektológiai kutatások teljességgel mostohán bántak volna vele (vö. Varga 1982; Molnár 1999: 83-4; Bokor 1999b: 405-6, Bokor 2001: 40). Tény ugyanakkor az is, hogy többre lett volna, többre lenne szükség. Ezt a Muravidéken ma már nemcsak egy sajátos nyelvjáráskeveredés, hanem a vegyes etnikai helyzet is indokolná. De talán még nem késő. Különösen sok izgalmas kutatási feladatot kínál a kisebbségi lét. Így a Muravidék ma is nagyon kedvező terep mindennemű nyelvjárási gyűjtés és feldolgozás számára. Belső, nyelvi, nyelvjárási természetű okokból és külső, nyelven kívüli, pragmatikai jellegű okokból egyaránt.

2. Aki a muravidéki magyar nyelvjárások kutatásának időszerű feladatain töpreng, annak legalább három kérdést kell kielégítően megválaszolnia: mit, miért és hogyan gyűjtsünk. Meggyőződésem, hogy egy korszerű, kommunikatív indíttatású feldolgozást ma újabb gyűjtésekkel is meg kell alapozni. Ezért feladat mind nyelvrendszertani, mind nyelvhasználati szinten bőven van. A nyelvjárás rendszerét vizsgáló feladat lehetne: 1. a nyelvjárási alapréteg vizsgálata, 2. a nyelvföldrajzi különbségek feltárása, 3. a szinkrónián belüli mozgás bemu tatása, 4. bizonyos történeti változások nyomozása és 5. az idegen nyelvi hatás szemügyre vétele. Sürgős teendőként jöhetne számításba több, a nyelvjárás használatára vonatkozó vizsgálódás is: I. a regionális nyelvhasználat társadalmi rétegződése, 2. a nyelvjárási-regionális nyelvhasználat funkciói kisebbségi körülmények között, 3. a kisebbségi nyelvjárási beszélő nyelvi-nyelvjárási tudata, nyelvi-nyelvjárási attitűdje.

* Előadásként elhangzott a IV. dialektológiai szimpozionon Szombathelyen 2001. aug. 23-25-én (Szabó-Molnár-Guttmann szerk.: IV. dialektológiai szimpozion. A Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékének Kiadványai V. Szombathely, 2002.73-77.

3. A nyelvjárási alapréteg vizsgálatát az indokolja, hogy a muravidéki helyi nyelvjárások meglehetősen archaikusak. Ez a fajta nyelvi konzervativizmus peremhelyzetükkel és azzal függhet össze, hogy egészen a közelmúltig nem hatott rájuk oly mértékben a magyar köznyelv, mint a hazaiakra. Ezért a muravidéki magyar nyelvjárások különösen alkalmasak az archaizmusok és a nyelvjárási hiányok vizsgálatára. Egyik-másik helyi nyelvjárásban hiány például a kancsal melléknév, s helyén nemcsak a nyelvjárási sanda meg a kërëszdbenézü van meg (pl. Dobronakon), hanem a szlovén eredetű skili is. Jellemző, hogy a hiányok pótlására gyakorta nem a belső, hanem a külső szókölcsönzéssel élnek a peremnyelvjárások. De az efféle kevéssé kívánatos neologizmusokért bőven kárpótolnak bennünket az eredeti régiségek. A mënëk ~ mënök ~ mönök hangalakváltozatok köztudomásúan régebbiek, mint a köznyelvi megyek. Erre utal az egyes szám második személyű mënsz alak n-es töve is. Nem mindenki tudja, hogy XVI. századi állapotot őriznek a tudnája, érëznije vagy a takaritanájik, enéznéjik-féle feltételes módú kiegészüléses alakok. Több, mint nyelvi érdekesség, hogy a t végű igék felszólító módjaiban rendszerint nem affrikáció megy végbe, mint a köznyelvben, hanem spirantizáció: füssek, javissa, segissën, számissa, tanissak stb. Nem is beszélve a sok jellegzetes muravidéki tájszóról, mint amilyen például a borsu 'bab', csöpögü 'eresz', epusztul 'elromlik', görbül 1. (a tehén) ké-rődzik, 2. (az ember) böfög, böffen, háriszkendő 'vállkendő', kákics 'tejesfű', összütt 'együtt, közösen', puszta 'rossz, elromlott', rëdli 'sütő', rétuha 'létra', szöplüs ~ szöplücös 'szeplős', tikácul 'fuldoklik' és azizörög 'fázik'. Az ilyen és hasonló archaizmusok és a mellettük vagy helyükön megjelenő neologizmusok vizsgálatára nyelvi tervezési szempontból is nagy szükség volna.

A nyelvföldrajzi különbségek feltárására főként azért lenne szükség, mert a Muravidéken legalább két, de valószínűleg inkább három nyelvjáráscsoport, kistáj nyelvi jellemzői mutathatók ki. A központi szerep kétségtelenül a hetésié, de északnyugaton az őrséginek, délen-délkeleten pedig talán a göcsejinek a nyelvjárási jelenségei sem zárhatók ki belőle. E két vagy három kistáj nyelvi különbségei és nyelvföldrajzi határai nincsenek kielégítően tisztázva. Kálmán Béla Nyelvjárásaink c. tankönyve ismert térképmellékletein nem tünteti föl a szóban forgó területi elkülönülést. Imre Samu híres monográfiájában a Muravidéket az ún. zalai nyelvjárástípus részének tekinti, amelyhez Vas megye délnyugati csücskét és Zala megye néhány nyugati települését is hozzá sorolja. Imre szerint a szlovéniai Muravidék nyelve szűkebb értelemben az őrségi, a hetési és részben a somogyi nyelvjárások néhány sajátságát hordozza, több jelensége pedig a nyugati nyelvjárásterülettel rokonítja azt (1971: 334-7). Az egyébként számomra is egyre nyilvánvalóbb, hogy a viszonylagosan kis terület ellenére vannak kitapintható nyelvi különbségek a Muravidéken, noha ezek alaposabb vizsgálatban tulajdonképpen még nem is igen részesültek. Igaz, az Őrség, vagy ahogy itt nevezik: a Goricskó területileg, közigazgatásilag, népességviszonyai és vallásfelekezete tekintetében is jól elkülönül a szűkebben vett Lendva-vidéktől, de a hetési és a „nemhetési", esetleg göcseji települések elhatárolása máig nagy gond. Ne felejtsük el például a Hetés körülhatárolásával kapcsolatos vitákat, eltérő véleményeket (vö. Szentmihályi 1977: 3-12). Ráadásul a szóban forgó nyelvi feladat elvégzése nem is olyan könnyű. Szabó József írja: „... Kót táj-szólása nagy vonalakban megegyezik a földrajzilag hozzá közel eső őrségi és zalai nyelvjárástípussal, s még inkább a hetési tájnyelvvel, ezért joggal sorolta Imre Samu a hetési nyelvjárástípusba (MMNyjR. 337)" (1991: 95-6). Majd így folytatja: „Van azonban a kóti nyelvjárásnak egy-két olyan vonása is, amely például a Hetéshez tartozó Bödeháza tájszólásában nincs vagy alig van meg. Ilyen jelenség a mindössze egy adatban fölbukkanó illabiális l változat (78 glZ) és a köznyelvi á helyén gyakran előforduló félhosszú á változat (pl. 77. csalány; 579. ásop; 644. kigyupásztor; 933. királ; stb.), amely abödeházi nyelvjárásban ritkán használatos" (1991: 96). De azt a feltevést, hogy Kót nyelvjárása némely jegyében közelebb áll a Göcsejt, sőt Dél-Somogyot reprezentáló becsehelyi, mint a Hetést képviselő bödeházi dialektushoz, megerősítheti az MNyA.-nak több ö-ző adata is: mönök, löszök (B-26, Ju-1), öszüö (B-26) ~ öszü (Ju-1), övött (B-26) ~ öjöm ~ öjött (Ju-1), etëszöm (B-28) ~ etöszöm (Ju-1), üörösztë (B-28) ~ üörösztk (B-26) ~ üöröszte (Ju-1), de egyéb jellegzetességek is, mint például: mëgvertë <mëgvertj> (B-28) ~ mëgvkrtk (B-26) ~ mëgverte (Ju-1) stb. E téren is számos részletkérdés tisztázása vár még a szakemberekre.

Tudjuk, hogy minden nyelv, nyelvváltozat állandó mozgásban van. Ennek vizsgálata akkor is időszerű feladat, ha sokszor mondjuk, hogy épp a Muravidéken talán mind a mai napig kisebb a szinkrónián belüli mozgás, kisebbek a nemzedékek közötti nyelvjárási különbségek, mint a legtöbb hazai nyelvjárásban. Pedig ha alaposabban szemügyre vesszük Penavin Olga muravidéki atlaszát, akkor azt kell megállapítanunk, hogy a kötet már 1966-ban sem tükröz a nyelvjárások hang- és alaktanában teljes homogenitást; pl.: mëkkörmöz, mëkkarmul, mëkkörmül, mëkkörmil, mëkkörmü, mëkkarmol stb. (Penavin 1966: 95. sz. térkép). De különösen tapasztaljuk a változatok szaporodását az újabb gyűjtésekben, legyen szó akár szöveg-, akár táj szógyűjtésről (l. pl. Guttmann-Köbölkuti 1987). Aligha lehet kétségbe vonni, hogy a mai gyűjtések sok váratlan nyelvi adata is a szinkrónián belüli mozgás tanújele (bámászi 'bátortalan', bugyolláris, cserep'bogár, katamász 'kezével sötétben tapogatva keres', tepecs 'alacsony termetű, kövér', tepecsködik 'rákönyököl, ránehezedik', tündérös, vakarincs). - Nem lenne könnyű feladat természetesen a diakrón változások számbavétele sem, pedig szükség volna rá. Ezt a vállalkozást kétségtelenül megnehezíti a viszonylag kevés és nemegyszer sematizált adat (a Magyar Nyelvjárások Atlaszának is sajnos csak egy [Kót: Ju-1] muravidéki kutatópontja volt), a Penavin-atlasz pedig nem mindig érzékel, illetve elsikkaszt néhány nyelvföldrajzi különbséget, különösen hangtani és szókészleti finomságot). Ennek ellenére egyszer föltétlenül szóba kell majd hozni a Muravidék nyelvjárásának változását is, mielőtt végleges eltűntéről adnánk számot.

A Muravidék, amely ma Lendva környékét és a Goricskót jelenti, perem- és határon túli helyzeténél fogva ki van téve az idegen nyelv, elsősorban a szlovén államnyelv hatásának. A szükségszerű kétnyelvűség természetes, de sokszor nem kívánatos különfejlődést hoz magával. Az interferencia eredményei ugyanis hovatovább nemcsak parole-jelenségeken, hanem langue-tényeken is mérhetők. Kisebbségben sajnos szinte törvényszerű az anyanyelvi nyelvhasználat térvesztése, visszaszorulása, amelynek kezdetben nyelvhasználati, majd pedig nyelvrendszerbeli következményei lesznek (vö. Kiss 1997: 965). A többségi nyelv, mint rendszerint, kezdetben a kisebbségi nyelv szó- és kifejezéskészletére nyomja rá bélyegét, később kikezdi annak grammatikáját, sőt fonetikai-fonológiai arculatát is (ahogy e fejezet első tanulmányában már részleteiben láttuk). A muravidéki magyar nyelv vesz át a szlovénből (horvátból) lexémákat a) egyszerű átvétellel, szókölcsönzéssel (pl. gripa 'nátha, influenza'), b) idegen szemléletet sugalló tükörszóként vagy -kifejezésként (pl. átir 'lemásol', elesik a vizsgán 'megbukik') és c) sajátos képzéseket eredményezve (pl. turisztikai egyetem, forgalmi minisztérium). A grammatikai változások elsősorban a magyartól eltérő rag- és vonzathasználatban (németnél is tanultuk, kösz a filmért), a többes számú alakok megszaporodásában (a csapadékok mennyisége), bizonyos szórendcserékben (a környékbeli és hazai mezőgazdasággal foglalkozó szakemberek értsd: a mezőgazdasággal foglalkozó környékbeli és hazai szakemberek) és természetesen az analitikus szerkezetek növekvő gyakoriságában (márkajel alatt kerül forgalomba, ahelyett, hogy: márkajellel) mutatkozik meg. Azt az állapotot tehát, amelyben a funkcionális nyelvjárásvesztést mind gyakoribb strukturális nyelvvesztés követi, nagyon tanulságos lenne jól megfigyelni és leírni a Muravidéken.

4. Nagyon izgalmas feladat lehet a nyelvjárási, regionális nyelvhasználat társadalmi rétegződésének vizsgálata, noha igaz, ami sokszor el is hangzik, hogy a Muravidéken a középső, sőt a legfiatalabb nemzedék nyelvhasználata is meglehetősen nyelvjárásias mind a mai napig. Mivel a Muravidéket máig nem fedi be a standard magyar nyelv, természetes, hogy a nyelvet tanuló gyermek anyanyelvének azt a változatát sajátítja el, amelybe beleszületik, vagyis a nyelvjárást. És jórészt ebben is nő fel (elsődleges szocializáció). A nyelvjárási nyelvhasználatnak a kisebb településeken való továbbélését egyébként azzal is magyarázhatjuk, hogy ott az életnek szinte minden színtérén csak nyelvjárási beszélő találkozik nyelvjárási beszélővel. Egyéb változók (iskolai végzettség, beszédszituáció, települési viszonyok) sem igazán szólnak bele a nyelvhasználat variálódásába. Van viszont egészen friss tudomásom arról, hogy egy nyugdíjas tanítónő szövegfelvételében sokkalta ritkábban fordul elő a környéken egyébként virulens hangsúlytalan ö-zés (lihögve, hejëtesitötem, de pl.: iérdekës, emëntem büntetëm rëndetlenëk stb.). Érdemes volna azonban mégis épp a kezdeti stádiumában -rendszeres megfigyelés alapján - feljegyezni és leírni a legkülönfélébb helyzetekben zajló kommunikáció változásának azokat a jelenségeit, jegyeit, amelyek társadalmi vagy lélektani tényezők hatására vezethetők vissza.

Külön említésre méltó, nagy feladat lehetne a nyelvjárás funkciójának elemző áttekintése. Nem kétséges, s az előzőekből is következik, hogy a magyar anyanyelvű kommunikációban itt máig igen nagy a nyelvjárási nyelvhasználat részesedése. Formális beszédhelyzetekben, sőt írásos megnyilatkozásokban sem ritka a nyelvjárásias magyar nyelv. A regionális nyelvhasználat bizonyos helyzetekben a köznyelvet is helyettesíti. Sokszor még idegenek előtt sem kerülik. Itt vetődik fel aztán a muravidéki regionális nyelvhasználat egyik igen jellegzetes vonása: nevezetesen az, hogy nagyon nehezen megy errefelé a tömeges diglottá válás, ami pedig elengedhetetlen föltétele volna a szituációtól függő belső kódváltásnak. Ezért is mind erősebb itt a külső kódváltás. A magyar standard hiánya miatt familiáris szinten ma is szinte kizárólagos a nyelvjárási, regionális nyelvhasználat, formális szinten ugyanakkor ma már (vagy talán ma még?) nem a magyar köznyelv a domináns nyelvváltozat, hanem egy másik nyelv, a szlovén államnyelv használata kezd eluralkodni. A fiatalok körében kiterjedt, általános a kétnyelvűség. Azok, akik nem anyanyelvükön vagy a kétnyelvű oktatásban csak részben tanulnak anyanyelvükön, sajnos nem ismerhetik meg kellő mélységben a magyar köznyelv beszélt és írott formáját, változatát. Így alakul ki többükben az az érzés, hogy a magyar anyanyelv nem alkalmas a magasabb szintű kommunikációra (első jelei ennek azok a bántó megjegyzések, amelyek szerint ez vagy az a magyarban nincs meg!). Ez is egyfajta stigmatizáltság. Nyilván ez is oka annak, hogy a Muravidéken is megindult, sőt erősödőben van a magyar nyelvjárások pusztulása. E visszaszorulásnak azonban mind az oka, mind a folyamata más, mint a magyar nyelvterület hazai régióiban. Nem elsősorban a helyi nyelvjárások vannak pusztulóban, hanem tulajdonképpen a magyar nyelv, mert szűkül használati köre, csökken előfordulási gyakorisága, korlátozódnak funkciói, veszendőben presztízse. Kisebbségben kétszeresen is igaz, amit Kiss Jenő mondott a III. dialektológiai szimpóziumon, hogy „a nyelvjárások körében jóval nagyobbak a változások pragmatikai-nyelvhasználati, mint rendszertani síkon" (1998: 30). Erre is jóval több figyelmet kellene fordítanunk.

Egy további nagy teendőt a nyelvjárási beszélők bemutatása jelentene. Nagyon érdekes, ahogy anyanyelvjárásukhoz viszonyulnak. Attitűd dolgában kétségtelenek a generációs különbségek. Tapasztalatom, hogy az idősebb és a nyelvileg is tudatosabb muravidékiek jól ismerik, s példákkal is igazolni tudják a vidékük helyi nyelvjárásaiban meglevő különbségeket. A Lendva környékiek általában nem kerülik a nyelvjárásiasságokat, bár tartózkodóan vallanak róluk. A Muraszombatban élő idősebb goricskóiak viszont, akik ma már egyre ritkábban használják a magyart, váratlanul köznyelviesebben beszélnek, mint a hetésiek. A muravidéki magyarok többnyire szívesen segítik a gyűjtőt, bár épp legutóbb nem akarta sehogy sem vállalni Muraszombatban egy hodosi származású nyugdíjas asszony az adatközlő szerepét. Társadalmi-történelmi és szociális körülmények folytán errefelé több minden másként alakult, mint rendszerint szokott. Személyes beszélgetések alapján sok olyasmire derülhetne itt fény, amiről ma még igazán keveset tudunk.

5. Summázva: bizony jól jönne egy nagy-nagy nekirugaszkodás. Akár egy helyi nyelvjárás alaposabb leírása, akár néhány nyelvjárási jelenség területi és szociológiai különbségeinek feltárása, akár egy regionális táj szótár összeállítása, akár egy korszerű lexikológiai összegzés méltó emléke maradhatna a muravidéki magyar nyelvjárásoknak, de egyúttal ösztönző, frissítő ereje is lehetne a magyar dialektológiának egyáltalán. Tanulságos eredményeket hozhatna itt minden, a kétnyelvűségből adódó bármiféle dialektológiai feladat színvonalas elvégzése. Nagy kár persze, hogy kevesen vagyunk. Jóformán csak az egyetemi hallgatókra számíthatunk. De hiányoznak az anyagiak is. Gond a publikálás lehetőségének megteremtése és honorálásának biztosítása. Mindenképp szükség volna az anyagi és a szellemi erőforrások összefogására, a tervszerű és összehangolt tevékenységre, a technika, mindenekelőtt a számítógép munkába állítására. Sürgősen. Addig, amíg még többeknek van fizikai és lelkierejük hozzá.