A nyelvi tudat, nyelvi attitűd és a nyelvhasználat a Muravidéken

A nyelvi tudat és a nyelvhasználat összefüggései a Muravidéken*

A szlovéniai Muravidék magyar nyelvéről, nyelvhasználatáról eddig főleg szókészlettani, szóhasználati vonatkozásban végeztem több speciális gyűjtést és elemzést. Tapasztalataim alapján azonban egyre inkább annak érzem a szükségét, hogy tágabb összefüggésbe helyezzem az itteni magyarság anyanyelvi kommunikációjának a sajátosságait. E nyelvhasználatnak mindig is elsősorban a szintje és a gyakorisága érdekelt. Újabban azonban mind gyakrabban keresem a választ arra a kérdésre is, milyen összefüggések lehetnek a határon túli magyar falvak anyanyelvhasználata és lakóinak (anya)nyelvi tudata között.

Aki a szlovéniai Muravidék magyar nyelvhasználatának nyelvészeti megközelítésére törekszik, akár a kétnyelvűség, akár a kettősnyelvűség problémáit kutatva, az két kérdés megkerülését nem engedheti meg magának. Az egyik az egyéni és a kollektív nyelvi tudat szerepének a megítélése, a másik a nyelvi tervezés, a tulajdonképpeni nyelvpolitika lehetőségeinek a számbavétele. Magam ezúttal az első kérdésnek, a nyelvi tudat és a nyelvhasználat néhány összefüggésének vázlatos elemzését tekintem célomnak, ám egy kissé a nemzet és nemzetiség problémáira is kitekintve.

1. Azt, hogy a többségi nemzet és a nemzeti kisebbség relációja mennyire bonyolult kapcsolatrendszer, kár volna tagadni. Napjainkban ennek ismét ezer szomorú jele van szerte a világban. Nincs benne ideális állapot még a vágyott Nyugaton sem, Kelet-Közép-Európában pedig máig számos feszültség forrása többség és kisebbség együttélése. Ennek okai mélyen az eltérő történelmi fejlődésben rejlenek. Tudni kell hozzá, hogy a nemzetállamok kialakulásának korszakában még a franciák sem riadtak vissza minden eszközzel magukba olvasztani kisebbségeiket, lett légyen az baszk, provanszál vagy breton, de szempontunkból lényegében még a mai svájci vagy dél-tiroli állapotok sem ideálisak, pedig ott valóban példamutató sok minden.

A Duna-tájon ugyanakkor mind a mai napig nem oldódtak meg nemzetek és nemzetiségek feszültségei, problémái.9 Többnyire csak a látszat az, hogy az ellentétek nyelvi természetűek, a lényeg rendszerint sokkal mélyebben van, akár a kétnyelvű feliratok, akár az anyanyelvű oktatás körül robban is ki a viszály, hogy az etnikai tisztogatásokról, pedagógusok terrorizálásáról most ne is beszéljek. Sajnos még a sokszor példának tekintett szlovéniai viszonyok sem zavartalanok (gondoljunk csak a közelmúlt területrendezési tervére vagy a Muravidéki Magyar Rádió középhullámú adásának vitájára), arról, hogy a magyarság sem tűrte mindig egykönnyen a másságot, most kényszerűen és szemlesütve hallgatván.

* Megjelent a Muratáj c. folyóiratban (1996/2: 44-54). Készült az OTKA T 006632 sz. pályázatának támogatásával.

Amikor nemzet és nemzetiség viszonyáról, különbözőségéről beszélünk, a nyelvet ebben a viszonylatban döntő tényezőnek tekintjük. De a nyelv mellett több egyéb összetevővel is számolnunk kell. A nemzet ugyanis egy olyan, történelmileg kialakult tartós emberi közösség, amelyet a nyelvnek, a területnek, a gazdasági és a kulturális életnek az egysége, továbbá mindezek alapján a lelki alkatnak az egyneműsége fog össze. A nemzet rendszerint államszervező közösség, illetőleg a maga szervezte állam területén többségi nép. A nemzetiség ezzel szemben valamely állam területén élő, de nem az államszervező nemzethez tartozó, s így az illető országban kisebbségben levő etnikai közösség, népcsoport, amelyet elsősorban a nyelv és a kultúra közössége köt össze, illetve választ el más nemzetiségektől vagy nemzettől. Amíg amott döntő a területi, a gazdasági és a történelmi összetartó erő, addig emitt túlsúlyra jut a nyelvi és a kulturális, s háttérbe szorul(hat) a többi, habár épp a szlovéniai magyarság esetében a területhez, a lakhelyhez való kötődést nagyon erősnek érzem.

Nemzet és nemzetiség tehát lényegében egyaránt az etnikai közösség egy-egy formája. Mindegyik történelmi kategória. A nemzet kevésbé homogén, nagyobb a vonzereje, több idegen elemet képes magába olvasztani. A nemzetiség ezzel szemben sokkal homogénebb közösségforma, eleve kisebb a vonzereje, s ezért jóval kevesebb idegen elemet képes felvenni. Nagyobb részt objektív, kisebb részben szubjektív ismérvei vannak mindegyiknek. Az objektív ismérvek sorából a nyelvet, a területet, a gazdaságot, a kultúrát, a politikát és a nemzeti sajátosságokat szoktuk kiemelni. Ez utóbbiak egyébként részben anyagi, részben szellemi természetűek. A szubjektív ismérvek sorában a legfontosabb a nemzeti és a nemzetiségi tudat, az önazanosság tudata, ami akkor lép működésbe, ha az ún. objektív adottságok tudatosulnak.

Az ugyan igaz, hogy nemzet és nemzetiség elkülönítésében adott esetben megkülönböztetett szerepe lehet a nyelvnek, de az nem igaz, hogy ahány nyelv, annyi nemzet. Ezt igazolhatja, hogy a spanyolt, angolt nem csak egy nemzet fiai használják. Latin-Amerika népei - a legnagyobb brazil kivételével - spanyolul beszélnek, mégsem alkotnak egy nemzetet Spanyolország népével. Számos felszabadult gyarmati nép még mindig egykori elnyomóinak nyelvét használja összekötő nyelvként Afrikában, de Ázsiában is, részint, mert egyes csoportjaik nem értik meg egymás tájszólásait, nyelvjárásait, részint, mert valamely fejlett világnyelven könnyebben elsajátíthatók számukra mind a tudomány, mind a technika eredményei, mégsem nemzetalkotó részeik volt gyarmattartóiknak. A nemzetiségek azonban valóban nem képzelhetők el közös nyelv, kultúra, illetve mindezek nyomán és velük együtt kialakult bizonyos lelki alkat, tudati sajátosságok nélkül.

Ott vannak példának okáért a mai Magyarország határán mindenütt a nemzettestről önkényesen leszakított kisebbségek, amelyeket egyáltalán nem lehet a szomszédos országok államszervező népességébe, nemzeti többségébe sorolni. A nemzet esetenként összeforrhat ugyan több, főként rokon nyelvet beszélő népből is, az állam, különösen a szövetségi állam pedig többnyelvű is lehet, azaz a nemzetiség ebben a szituációban már legalább államalkotó nép, ha államszervező még nem is. Az államszervezés külön joga és vele persze a sok súlyos kötelezettség is ezért a mindenkori többségi nemzeté marad.

Azt, hogy az emberi jogok teljessége minden kisebbségben élő egyénnek kijár, számos nemzetközi szervezet okmánya tartalmazza. Ilyen az ENSZ Alapokmánya, az Európa Tanács Emberjogi Chartája, a Helsinki Záróokmány stb. Minthogy azonban a nemzetiségek többnyire meg vannak fosztva az anyanemzetükkel való területi, gazdasági, igazgatási és művelődési egység által biztosított lehetőségektől, vagyis a nemzeti lét előnyeitől, amelyeket a történelmi, kulturális és az érzelmi összetartozás érzése - azaz a nemzeti tudat - nem képes ellensúlyozni, rá kellene ébreszteni az államszervező nemzeteket - s persze magunkat is -, hogy az államon belül különféle közösségi jogok is megilletik őket. A népek elengedhetetlen és elidegeníthetetlen önrendelkezési joga történetesen a nemzetközi alapjoghoz tartozik: s ez - ideális esetben - a tömbben élőknek a területi autonómiát, a vegyes lakosságú területeken élőknek a közigazgatási autonómiát, a szórványokban élőknek pedig igazság szerint a kulturális autonómiát jelentené. A nyelvnek, az anyanyelvnek itt mindhárom szinten döntő jelentősége van.

2. Nemzet és nemzetiség viszonyánál nem kevésbé összetett probléma a tudaté és a nyelvé. A tudat képzetek, fogalmak, élmények összessége. Az anyag terméke, az agy funkciója. A valósághoz képest mindig csak másodlagos, mert nem maga a valóság, hanem annak képmása, tükröződése. A tudat maga tehát nem anyagi természetű, de elválaszthatatlan az anyagtól és az anyagi léttől. Mint objektív létező, tulajdonképpen az anyagi valóság jelenségeinek és folyamatainak a visszatükrözése az agyban, az első jelzőrendszerbeli benyomásoknak a leképeződése a második jelzőrendszerben, vagyis a gondolkodásban és a nyelvben. A tudat tehát valami olyasmi, ami - a megismerés révén - gondolat-, érzelem- és akaratként magában a nyelvben, nyelvekben ölt testet A tudat végtére is a szellemmel, a gondolkodással azonos fogalom. Amint kialakul, rögtön bele is szól a valóságba, visszahat rá: amilyen szintű, olyan fokban. Nemcsak visszatükrözi tehát, hanem - az irányított emberi tevékenység révén - alakítja is a valóságot.

A tudat a lét függvénye, a körülményeké. Kisebb részben biológiai, döntően azonban társadalmi tényezők eredménye. Főként a környezet és a nevelés hat rá. A környezet szűkebb értelemben a természeti adottságok és a társadalmi körülmények együttese. Az előbbi a földrajzi, az utóbbi a társadalmi környezet. Az embert körülvevő természet a társadalom életének állandó és szükségszerű feltétele. A természeti környezet a termelőerők és a termelési viszonyok fejlődésével változik, bővítve azoknak a természeti jelenségeknek a körét, amelyek az emberiség földrajzi környezeteként szerepelnek. A társadalmi környezet ugyanakkor valamely társadalom anyagi és kulturális létfeltételeinek az összessége. Fejlődésének döntő tényezője a mindenkori termelési mód. Az egyén gondolkodásmódját, jellemét, személyiségét - társadalmi helyzetén átszűrve - elsősorban a társadalmi környezet hatásai alakítják ki. A tudatformálásban persze a természeti adottságok is jórészt a társadalmi hatásokon keresztül érvényesülnek. Nemzet és nemzetiség viszonylatában egyúttal mindig sajátosan is.

Van egyéni és kollektív tudat. Mind az egyéni, mind a kollektív tudatnak van egy műveltségbeli és egy tettekben megnyilvánuló minősége. Ez felfogásban, ízlésben, elszánásban, cselekedetben érhető tetten. Épp ezért egészen jól mérhető. Pontosan így van ez a nyelvi tudattal is, amely a tudatnak mint egésznek csak egy része ugyan, de egzaktan vizsgálható. Megjelenik ugyanis mind a nyelv vagy nyelvváltozat megválasztásában, mind a kiválasztott nyelvi forma megvalósulási szintjében. Aki másként beszél, az rendszerint másként is gondolkodik.

A nyelv használata ráadásul kétszeresen is a tudat ellenőrzése alatt áll. Nemcsak tartalmát, a „mit?"-et, hanem formáját, a „hogyan?"-t is befolyásolja, meghatározza. Abba is beleszól, hogy adott szituációban az egyén melyik nyelvnek melyik változatát választja. De abba is, hogy a kétnyelvű egyén mikor melyik nyelvvel él. A tudatnak a nyelvi formát meghatározó szerepét tekintem nyelvi tudatnak. Amikor az egyén a nyelvet használja, nem a kifejezendő tartalmak között, hanem a lehetséges formák között válogat.

A nyelvhasználat cselekvés, magatartás is. Olyasmi, ami a nyelvi tudat hatása, befolyása alatt áll megválasztásától megvalósulásáig. Tudjuk, hogy minden nyelvi kommunikációra rányomja gátló bélyegét avagy kifejti jótékony hatását valamennyi olyan körülmény, amely a beszélők tudatát képes motiválni, befolyásolni. Természetes, hogy a nyelvi tudat, a nyelvi műveltség alakulásába is beleszólnak olyan tényezők, mint a népiség- és településtörténeti viszonyok, az élet- és a szemléletmód keretei, a gazdasági körülmények, a társadalmi pozíciók, a közös múlt emlékei, illetve az egyéni pszichikai adottságok. Az tehát, hogy a nyelvi kommunikáció mint tett, cselekvés jó-e, rossz-e, eredményes vagy épp kevésbé sikeres-e, nagyban függ a nyelvi tudattól.

3. Minden nemzetiségnek, ezért így a muravidéki magyarságnak is tulajdonképpen hármas kötődésben kell élnie, hogy megőrizhesse, illetve továbbfejleszthesse megtartó azonosságjegyeit, identitását. Csüggnie kell az anyanemzet eredményein, mindenekelőtt kultúráján, beleértve annak nyelvét is. Kötődnie kell a többség által megszervezett társadalomhoz, értelmileg és érzelmileg is. S azonosulnia kell saját nemzetiségi létével és annak közösségével szellemileg.

Természetes, hogy a magyarságtudat, az önazonosság-vállalás szoros kapcsolatban van az általános magyarságképpel és a magyarsághoz való pozitív vagy negatív értelmi és érzelmi viszonyulással. Itt az érzelmi viszonyulás külön is hangsúlyozandó. Tény, hogy a magyarság múltja, történeti és kulturális értékei minden nemzetrészének adhatnak némi büszkeséget, méltóságérzetet. A rokoni, baráti kapcsolatok ápolására, a kulturális hagyományok és a történelmi emlékhelyek felkeresésére ma már minden korábbinál jobb lehetőségek kínálkoznak. Most már mintha anyagilag is valamivel többet nyújtana az egyébként elszegényített ország. Bízzunk benne, hogy hovatovább a szlovéniai magyarság előtt is a példa rangjára emelkedhet még legalább néhány tekintetben.

Nyilvánvaló, hogy a szlovéniai magyar kisebbség jövője csak a vele állami közösségben élő többségi szlovén nemzet oldalán képzelhető el. Itt az értelem szerepe a domináns. Erre a múlt a garancia. Az a jogi és anyagi feltételrendszer, amelyet a Szlovén Köztársaság és jogelődje mind a mai napig mintaszerűen biztosított. Nincs más lehetőség: a kis közösség a nagy társadalomtól elszigetelten nem élhet. Sőt fel kell nőnie hozzá. Az integrációnak semmi köze az asszimilációhoz. A kisebbségi lét tartósan csak úgy képzelhető el, ha megszűnik a kisebbségi tudat, s helyébe a partnerség szemlélete lép. A megmérettetés igénye minden fokon, minden fórumon. Az alkalmazkodás helyett a kiállás, a tett. Ennek fejében Szlovénia - a másság tiszteletével és befogadásával - garantálhatja a jövőben is az alkotmányos jogokat és az anyagi eszközöket kis létszámú magyar etnikuma önazonosságának megéléséhez és továbbörökítéséhez.

Óhatatlan ugyanakkor, hogy a sajátos nemzetiségi minőség az egymás iránti bizalomban, az összetartozás tudatában, tagjainak együttérzésében és nemzetiségük megtartására, fejlesztésére irányuló akaratában is megnyilvánuljék. Ebben óriási az értelmiség és a különféle civil szerveződések, az autonóm kisebbségi struktúrák szerepe. Feladatuk a nyelvi és az etnikai erózió késleltetése, a szellemi és lelki egységen való fáradozás. Azt ugyanis, hogy a nemzetiség legfőképp a közösség emlékezete, nyelv és kultúra révén valósul meg, nekik kell sokféleképp tudatosítaniuk. S azt is persze, hogy nyelv és kultúra soha nem veszélyeztetheti nemzet és nemzetiség együttélését.

Azt kár volna tagadnunk, hogy a muravidéki magyarság identitástudatát a történelmi körülmények, a különféle rendszerváltások és a politikai intézkedések igazán soha nem táplálták, nem erősítették. Trianont követően a Mura vidékén a burgenlandi után a második legkisebb magyar nemzetiség maradt. Ezt kezdetben egy ideig kemény asszimilációs politika sújtotta (az értelmiség gyengítése, a betelepítések stb.). A vegyes lakosságú falvak kialakulás igen nagy mértékben járult hozzá a magyar és a szlovén lakosság elkeveredéséhez. Annak ellenére, hogy a trianoni béke védte a kisebbségek nyelvét, a magyar nyelvű oktatás hamarosan megszűnt. De a magyar nyelv használata ekkor még eléggé általános volt Hodostól Pincéig.

A második világháború után ismét kétszeresen is negatív hatások érték a muravidéki magyarság nemzetiségi tudatát. Egyfelől az anyanemzettel romlott, illetve szakadt meg szinte minden hivatalos és emberi kapcsolat, főként a szerencsétlen magyar külpolitika miatt, amely - közismerten - épp Jugoszláviában csapódott le a legsúlyosabban. Másrészt viszont az életkeretet nyújtó ország -jóllehet a háborút követő néhány évben is megkerülte a nemzetiségi kérdést -egy jó ideig utána sem érvényesített kisebbségeivel szemben pozitív kollektív diszkriminációt. Így a jobb életlehetőségeket biztosító szövetségi államban a magyarság nemcsak létszámában csappant meg erőteljesen, hanem kezdte elveszíteni hovatartozásának a tudatát is, s egy részük hovatovább arra döbbenhetett rá, hogy gyökerei megszakadtak.

Szlovénia függetlenné válása és a magyarországi demokratikus fordulat miatt mindenki a helyzet további javulását várta. Lehetséges, hogy romlás nem következett be, de igazán javulás sem történt. Nagy kár, hogy a szlovéniai magyarság évtizedek múltán sem tud felnézni anyanemzetére sem politikai, sem gazdasági téren, mivel Szlovénia már tagköztársaságként is fejlettebb társadalmi alapokat és felépítményhálózatot mondhatott magáénak, mint Magyarország. Ilyen helyzetben bizony nem teljesen érthetetlen, bár elfogadhatatlan, hogy a magyarság egyre jobban Szlovénia felé orientálódott, nemegyszer azonosulva a számára egzisztenciálisan is kedvező értékekkel.

4. Ilyen előzmények után, ilyen körülmények között a muravidéki magyar nyelv fennmaradásának, továbbélésének a biztosítéka legvégső soron az itt élő lakosság egyéni és kollektív tudatában rejlik. Persze mindkét félében. Az identitás tudatának ugyanis, amely az azonosság és a másság fel- és elismerésének a dialektikus egysége, a nyelv a legnyilvánvalóbb hordozója. A nyelv meghanyatlása a tudat zavarainak a legelső és legbiztosabb megnyilvánulása. Ha kevés a tartás, a kötődés, több az alkalmazkodás, a nyelv rögtön jelez. Márpedig az identitástudat eróziós folyamatai kétségtelenek. A két nyelv nem egyenrangú. Nincs igazi kétnyelvű szemlélet. Nem hibátlan a kétnyelvű iskoláztatás sem. Vannak gondok a kétnyelvű ügyintézéssel is. Mind többekben erősödik a magyar nyelv alacsonyabbrendűségének az érzése. Sajnos egyesek akkor is kezdeményezik a szlovén nyelvű kommunikációt, amikor arra semmi szükség, s akkor sem használják a magyart, amikor pedig lehetőség nyílna rá.

A mi szempontunkból tagadhatatlan, hogy valamiféle pragmatikus hierarchia ma is rangsorolja a két muravidéki nyelv használatát. Pedig az anyanyelv nem szenvedhetne hátrányokat. Még a trianoni béke is védte betűjében a kisebbségek nyelvét. A kis nemzetek csak anyanyelvükön és kultúrájukon keresztül maradhatnak fenn a globalizálódó világban, a kis létszámú nemzetiségek pedig végképp és kizárólagosan. Az öntudat hiánya komoly gondokat okozhat. Nagy szükség volna tehát a magyar nyelv társadalmasítására, funkcióinak gazdagítására, a kétnyelvű szemlélet és oktatás megreformálására, korszerűsítésére. Elsősorban nem engedmények árán, hanem a modell újragondolásával és módszertani kiegészítésével. Ugyanakkor magyar nemzetiségét sem szabadna szégyellnie senkinek. Az ide vagy az oda tartozás nem kiváltság, nem előjog. Dicsekedni nem kell vele, de letagadni sem szabad. A másságot aktívan vállalni kell. A kisebbségi nyelvet, kultúrát meg kell őrizni és tovább kell fejleszteni. Igen fontos ebben a törekvésben az anyanemzettel és a többi magyar kisebbséggel való kapcsolattartás is.

1995. március elején Gyulán helyesírási versenyt szerveztek a Kárpát-medence legjobb magyar középiskolásainak. Hadd idézzek befejezésül néhány sort Ágoston Mihály újvidéki egyetemi tanárnak az ott elhangzott zárszavából: "Mivel az anyanyelvem mindig másokhoz köt (hogy valaki megértsen, vagy hogy valakit megértsek): bármennyire kell és akarom, bárhogy vigyáznék is rá, nemcsak az enyém, hanem mindannyiunké, s csak annyira az enyém, amennyire mindannyiunké. Mondva is, írva is. Csak közösen ér valamit, de úgy sokat, hiszen pótolhatatlan. Érdekemben áll, hogy használati, működési szabályait jól megismerjem; de az, hogy én megismerjem, másoknak is fontos, mert csak úgy értenek meg, és csak akkor értem meg őket" (Magyar Nyelvőr 119: 423).

Néhány tapasztalat a nyelvi tudat és a nyelvhasználat összefüggéséről a szlovéniai Szentlászlón*

1. Ez az írásom arra a kérdésre keresi a választ, milyen összefüggések vannak egy határon túli magyar falu anyanyelvhasználata és lakóinak (anya)nyelvi tudata között. A kérdés izgalmas, mivel a nyelvhasználat szintjének és alkalmainak vizsgálatára talán sehol máshol nem kínálkozik jobb lehetőség, mint épp egy kétnyelvű területen. De veszélyes is, mert megválaszolása kellő körültekintés híján vagy a megengedettnél nagyobb fokú politizálás esetén netán kihívó, másokat sértő vállalkozásnak tűnhet.

Tudjuk, hogy minden nyelvi kommunikációra rányomja bélyegét avagy kifejti jótékony hatását valamennyi olyan körülmény, amely a beszélők tudatát képes motiválni, befolyásolni. Természetes, hogy a nyelvi tudat, a nyelvi műveltség alakulásába is beleszólnak olyan tényezők, mint a népiség- és településtörténeti viszonyok, az élet- és a szemléletmód keretei, a gazdasági körülmények, a társadalmi pozíciók és az egyéni pszichikai adottságok, a közös múlt emlékei, s talán legfőképp az anyanyelv, amely mind a mai napig az elsődleges közösségteremtő erő. E komplex problematikát egy adott helyen és időben, a szlovéniai Szentlászlón (Motvarjevci) próbáltam megközelíteni 1993 őszén és 1994 tavaszán a helyszínen végzett többnapos terepmunka, illetve kilenc adatközlővel folytatott irányított beszélgetés alapján. A gyűjtés során természetesen több mindenre figyeltem, de most elsősorban azokat a tényezőket veszem számba, amelyek a falu mai nyelvhasználatát meghatározzák, befolyásolják. A fizikaiakat, a társadalmiakat és a pszichikaiakat.

* Ez a részlet némileg rövidített változata annak a tanulmányomnak, amely a Gadányi Károly szerkesztette Nemzetközi Szlavisztikai Napok V. c. kötetben jelent meg 1995-ben Szombathelyen (789-93). Készült az OTKA támogatásával.

2. Szentlászló etno- és geolingvisztikája. - Szentlászló a Muraszombati község (magyarul talán járás) nemzetiségileg vegyesen lakott 11 falujának egyike. Egykor Zala vármegyéhez tartozott (csak a II. világháború után került a Muraszombati járáshoz). Trianonig teljesen, 100 %-ig magyar falu volt, sőt utána is sokáig. Magyarsága őshonos. Eleinte csak szórványos beköltözések és ritka vegyes házasságok idéztek elő itt heterogeneitást. A bevándoroltak között elsősorban szlovének, igen csekély számban horvátok vannak. A falu 1550 óta döntően református vallású, bár templomában a katolikusok is tartanak misét. Itt máig közepes nagyságú településnek számít, kapcsolatai nem túl bonyolultak. Valamikor csaknem negyedfélszáz lakója volt. Az ősi és a mai Szentlászló fekvése állítólag nem egészen ugyanaz. A falu tulajdonképpen az Őrség folytatása, amelynek errefelé Goricskó a neve. Mezőgazdaságilag nem a legjobb adottságú területeken fekszik, földje eléggé agyagos, de a csapadékhiányt jól bírja. Lakói ennek ellenére ma is alapvetően a mezőgazdaságból és az állattenyésztésből élnek. A volt Jugoszláviában egy időben jobban preferálták az efféle kisebb településeket, mint Magyarországon. Kedvezőbbek voltak akamatok, emelkedett az életszínvonal. Terem itt egyébként búza, kukorica, krumpli talán kevesebb. Elég sok a szőlő is: „smarnica" és „ojtott" egyaránt. Igen fontos termény a széna, a takarmány. Adatközlőim szerint mintegy másfél km hosszan terül el, kb. száz háza és kétszázon felüli lakój a van. A statisztikák szerint 1991 -ben 230 lakójából 188 (81,73%) magyar anyanyelvű volt. Szentlászló közelebbi-távolabbi környéke évszázadok óta vegyesen lakott vidék.

3. Szentlászló szocio- és pszicholingvisztikája. - Szentlászló öregedő falu. Fiataljai és értelmiségijei jórészt elhagyták, elhagyják. Különösen sokan távoztak lakói közül a második világháború után Nyugatra: a legtöbben talán Ausztriába, ám Francia- és Németországba sem kevesen. Néhányan csak ezért mentek el, hogy anyagilag összeszedjék magukat, s hazajöttek. Sajnos azonban többen odakünn találták jobbnak megélhetésüket, s külföldön maradtak. Az egyik adatközlőm szerint mintegy negyven család hiányzik, akik itt lehetnének. A falu lélekszáma a legutóbbi évtizedben is sokat csökkent.

Újabban az etnikai egységet, pontosabban a korábbi zárt családokat rendszerint a vegyes házasságok bontják meg elsősorban. Két olyan családban is jártam, ahova szlovén vő nősült be. Igen tanulságos a kép. Egyikük szinte adatközlői szinten beszéli a magyart, de a másikuk is megért mindent. Ez utóbbi családban a kisunoka magyarul és szlovénül egyaránt tud: édesapjával szlovénül, a család többi tagjával rendszerint magyarul beszél. A korábbi beköltözöttek között van olyan szlovén asszony, aki úgy beszéli a magyart, hogy nehéz észrevenni idegen eredetét, ugyanakkor vannak olyanok is, akik nem tudtak vagy nem akartak megtanulni elfogadhatóan magyarul. Nem túl régóta van szlovén bolti eladó a faluban, de már ő is egészen jól beszél magyarul. Az egyik iskolás kislány viszont eléggé nehézkesen fejezte ki magát magyar anyanyelvén.

A két nyelvhez való viszonyulást eddig Szentlászlón nem zavarta semmi. A múltban természetesebbnek hatott a magyar beszéd, de ma már bizonyos alkalmakkor meghatározott keretek között, különféle témák esetében és főleg szlovének jelenlétében egyre gyakoribb a kódváltás, szaporodnak a szlovén nyelvű kommunikáció esetei. A templomban szinte kizárólag magyarul beszélnek még, hiszen ma is magyar lelkész tartja az istentiszteleteket. Az utcán, a boltban, a kocsmában nem ritka már a szlovén szó sem. Erről magam a bolt előtt kétszer is személyesen győződhettem meg.

Az idősebb és a fiatalabb generáció primer nyelvhasználata között feltűnő a különbség. Az 50 év felettieknek könnyebb magyarul beszélni, s nem is tagadják, hogy az ő szlovén tudásuk hiányos, de a gyűjtő maga is folyvást tapasztalhatja, hogy ma még a magyar köznyelv birtoklása sem jellemző rájuk. Aki magyar középiskolát végzett, aki a magyar hadseregben katonáskodott avagy leventéskedésre kényszerült, vagy akinek a falu határát sem nagyon kellett átlépnie, annak a szlovén nyelv elsajátítására sokáig nem is volt szüksége, de igazán módja sem. Az új határmódosítás után kellett hirtelenjében szlovénül tanulnia annak, aki közhivatalt vállalt vagy tisztségbe került. - A fiatalokkal ugyanakkor csaknem fordított a helyzet. Körükben sok az ún. kétnyelvű. Többségük azon a nyelven szólal meg, amelyen megszólítják, de akár magyar, akár szlovén nyelvtudásukat nézzük, családonként is feltűnő különbségeket vehetünk észre. E kétnyelvűség eddig nem igazán nyelvek, kultúrák találkozási pontjain jött létre, ezért nem teljes és nem természetes kétnyelvűség. Csak egy elkövetkező fázisban lehet ilyen, a kétféle lakosság és a két nép kölcsönös jóindulata esetén. A bilingvizmus a fiatalok körében is sokszor inkább iskolai, kulturális hatásra vezethető vissza, akár a magyar, akár a szlovén nyelv vonatkozásában, mintsem családi hagyományra, korábbi együttélésre.

4. A nyelvpolitika és a kétnyelvűség. - Ahhoz, hogy a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken a két nyelv súlya, használati szintje és gyakorisága szinte szükségszerűen más-más fokú, nem férhet kétség. Ez alapvetően arány szám kérdése is. Így van ez a világnak majdnem minden táján, ahol egyes nép részlegeket kisebbségi helyzetbe sodort vagy ott tart a történelem. Itt bizonyos asszimiláció elkerülhetetlen. Itt a kisebbségi nyelvnek a presztízsvesztése elháríthatatlan. E helyzetből - hosszabb távon - talán nincs is kiút, bár a teljes és természetes kétnyelvűség föltétlen fékező erő lehet.

Csakhogy a kétnyelvűség megvalósításához hatalmas erők, energiák szükségeltetnek. Nem elég hozzá egyedül a kisebbségben élők tudatos elhatározása, erős szándéka, elszántsága, hogy anyanyelvüket megőrizzék, illetve első nyelvként továbbadják, nélkülözhetetlen hozzá a többségi nemzet tagjainak a messzemenőkig toleráns magatartása is, azzal a nagy felismeréssel, amely a másik nyelv elismerésében, értékelésében és elsajátításában nem veszélyt, hanem lehetőséget lát. De még ez is kevés. A kétnyelvűség jövője nagyban függ a többségi nemzet politikai hozzáállásától, illetőleg nem kis mértékben az anyanemzet segítő erejétől is. Nincs a nyelvpolitikának nagyobb kérdése annál, miként tudja a nyelvi, anyanyelvi tudatot toleránsan formálni és tartósan erősíteni mindkét oldalról a nemzetiségileg heterogén területeken, falvakban, családokban.

5. Nyelvhasználati kérdések. - Természetes, hogy Szentlászlón éppúgy, mint bármely vegyes lakosságú területen, ma a legszembetűnőbb jelenség az egyes generációk nyelvhasználati szintjének a jól érzékelhető különbsége. Ez nagyjából annyit jelent, hogy amíg a magyar nyelvismeret az életkorral egyenesen arányos, addig a szlovén fordítottan. Tagadhatatlan, hogy Szentlászló nem igazán kétnyelvű település. A többségnek ugyanis ma még a magyar a primer nyelve, és a szlovén csak a tanult második nyelv. Felnőtt adatközlőim saját be vallásuk szerint is rosszul, hibásan beszélik a szlovént. A nagy többség még határozottan vallja, s nem is szégyelli magyarságát. A magyar nyelvnek nagy szerencséje, hogy Szlovéniában elszlovénesítő tendencia, tudatos vagy erőszakos asszimiláció mindezideig nem érvényesült.

Természetes, hogy Szentlászló nemzetiségi polgárainak a szlovén nyelvismerete másodlagos, az iskolában vagy a társadalmi, közösségi élet mindennapjaiban folyamatosan megszerzett nyelvismeret. Nem együttélés, hanem csak egymás mellett élés táplálta. Ezért nem vált, nem válhatott még használata teljesen spontánná. Itt ma még az egyik nyelv az egyén szempontjából előnyösebb helyzetű. Ez a pillanat még a kívánt kétnyelvűség előtti állapot, legföljebb egyfajta „másfél"-nyelvűség. Azt hiszem, hogy csak a fiatalok körében, s ott is rendszerint csupán a vegyes családokban beszélhetünk szoros értelemben vett teljes kétnyelvűségről. A kódváltás ilyen körülmények között hosszabb folyamat, nem megy egyik napról a másikra.

Ahogy nem teljes Szentlászló kétnyelvűsége, ugyanúgy nem igazi kettősnyelvűsége sem. Könnyű belátni, hogy a magyar nyelvű kommunikáció nem a magyar köznyelven folyik, hanem lényegében egy nyelvjárásilag erősen színezett regionális nyelven, ha nem is épp a tiszta nyelvjárásban. Tény, hogy a magyar nyelv a közélet szintjéről hovatovább a családi nyelvhasználat szintjére szorul vissza. Kétségtelen, hogy erősödnek használati kötöttségei tematikájában, hatósugarában, feltételeiben és alkalmaiban egyaránt. Ennek ellenére túlélésének megvannak a kilátásai. A hírek kivételével rendszeres a magyar nyelvű tévéműsorok figyelemmel kísérése. Jó alapokat biztosít ehhez a pártosfalvi kétnyelvű iskola. Szerencsére magyar még az istentiszteletek nyelve is. Itt és most is megerősíthetem többünk tapasztalatát, hogy Szentlászlón sincsenek az egyes nemzedékek nyelvhasználatában akkora különbségek, mint a hazai magyar kutatópontokon.

6. Összegezve a tanulságokat abban reménykedem, hogy Szentlászlónak és a hasonló falvaknak Szlovéniában ugyanúgy nem kell feladniuk identitásukat és anyanyelvüket, ahogy a magyarországi szlovén falvak lakóit sem kényszeríti semmi erre. Bízom benne, hogy abban a demokratikus átalakulási folyamatban, ami a 80-as évek legvégén, illetve a 90-es évek elején lezajlott, mindkét államban soha vissza nem térő alkalom kínálkozik a nemzetiségi nyelvekre fordítható figyelem megsokszorozására. Nem hihetem azt, hogy ahol korábban példaértékű volt a tartósan egymás szomszédságában élő népek toleráns magatartása, ott elkeveredettebben már ne érthetnék meg egymást, ne élhetnének konfliktusok, fülsiketítő hangoskodás, nacionalista indulatok nélkül akkor sem, ha meg szeretnék élni vagy át akarnák örökíteni identitásukat.

A nyelvi attitűdök általános kérdései a kétnyelvű Muravidéken*

1. A muravidéki magyarság jelen pillanatban olyan kétnyelvű közösségnek tekinthető globálisan, amely megindult már a nyelvváltás, a nyelvcsere útján. Ezt igazolni lehet számos adattal, ténnyel és érvvel (a megcsappant lélekszámmal, az erős szórványosodással, a magyar nyelv presztízsének csökkenésével, funkcióinak beszűkölésével, bizonyos regisztereinek hiányosságaival stb.). De bizonyítani lehetne még az egymás mellett élő többségi szlovénhez és kisebbségi magyarhoz, illetőleg nyelvváltozataikhoz való viszonyulással, azaz a nyelvi attitűdökkel is.

A Muravidék lakosságának nyelvi attitűdjeiről eddig még nincs kielégítő célvizsgálat. Elszórt utalások, megjegyzések, illetőleg a témával többé-kevésbé érintkező kisebb felmérések, elemzések azonban már vannak. Ilyen jellegű a közelmúltból a Kiss Jenő-emlékkönyvben Hegedűs Andrea és Horvat Susanne tanulmánya (2003: 412-20), amely a magyar azonosságtudat összetevőit és a magyarsághoz, Magyarországhoz való kötődést vizsgálja a Lendvai Kétnyelvű Középiskola magyar diákjai körében. De ilyennek tekintem egyik tanítványomnak, Gašpar anitának a szakdolgozatát is (2002), amely néhány kérdés erejéig megkockáztatta Lendván és környékén elemezni, értékelni a nyelvi-nyelvjárási tudattal és attitűddel kapcsolatos adatközlői vélekedéseket.

A mai alkalommal a muravidéki nyelvi attitűdök megnyilvánulásaihoz, szerepéhez kívánok néhány megjegyzést fűzni. Ezek mind konkrét tapasztalati tényeken, részt vevő megfigyelésen nyugszanak. Nem titkolom, hogy rájuk építve jelen előadásom anyagát a következő szakdolgozóm témájául is szánom. Abból indulok ki, hogy a nyelvi attitűd kétnyelvű környezetben két módon nyilvánulhat meg, két módon kísérhető figyelemmel: 1. a nyelvekről, a nyelvek változatairól kialakult, kialakított vélekedésben, érzelmi és értékelő viszonyban, személyes vagy kollektív állásfoglalásban, viselkedési szándékban, azaz valamiféle tudati reakcióban, 2. a nyelvek, a nyelvváltozatok választási szokásaiban, használatában, vagyis egyfajta akarati reakcióban, cselekvésben. Előrebocsátom, hogy engem elsősorban a magyarságnak a magyar és a szlovén nyelvhez, illetőleg ezek nyelvváltozataihoz való viszonya, kötődése foglalkoztat. Egy-két utalást teszek azonban a muravidéki szlovénségnek a magyar nyelvhez való viszonyára is.

* A kötetnek ez a tanulmánya szinte változatlan formában a Szabó Géza-Molnár Zoltán-Guttmann Miklós szerkesztette „Emberközpontúság a magyar nyelv oktatásában és kutatásában" c. kötetben jelent meg Szombathelyen 2004-ben (24-7).

2. Ami a muravidéki szlovénségnek a magyar nyelvhez való érzelmi viszonyát illeti, sommásan megállapítható, hogy az ma általában negatív, lekicsinylő. Sokkal inkább, mint a szlovénség egészéé. Okait a politikától a gazdaságon át az oktatásig lehetne sorolni. Igen jól mutatja egyébként a nem kívánatos hozzáállást, megítélést, hogy a kétnyelvű oktatásban a magyart mint második nyelvet sokan kényszernek érzik a szlovén szülők közül. A szlovén pedagógusok kétnyelvűsége is mind súlyosabb kívánalmakat hagy maga után. Ezért nem kell csodálkozni azon, hogy a diákok sem igazán szívesen tanulják nyelvünket. Egyre kevesebb az olyan szlovén anyanyelvű, aki viszonylag jó szinten sajátítja el a magyart, pedig korábban sokan voltak ilyenek. Azt kell sajnos kimondanunk, hogy a kétnyelvűség igazán csak a magyarságnak fontos.

Igen-igen tarka azonban az a kép is, amely a magyarságban él a két nyelvről. Egyre többen vannak, akik lekicsinylik a magyart, értéktelenebbnek tartják a szlovénnél. Az államnyelv növekvő presztízse lehet ugyan egy szűk prakticista szemlélet eredménye. De hozzájárulhat megerősödéséhez az a sűrű tapasztalat is, amely a regionális magyar standard hiánya miatt lépten-nyomon kelti azt a látszatot, mintha magyarul nem volna minden olyan jól, plasztikusan kifejezhető, mint szlovénül. Ez a néha még értelmiségiektől, pedagógusoktól is hallható vélekedés egy kisebbségi nyelv esetében bizony egyáltalán nem szolgálja a megőrzést, a fennmaradást.

Egészen más, sokkal differenciáltabb kép fogad bennünket, ha a magyar nyelv változataihoz való viszonyra, beállítódásra tekintünk. Ahogy a már említett Gašpar Anita is megtapasztalta, az idősebb és a középkorú magyarok egy jó része nem is nagyon érti, mi is az a köznyelv. Sokan a környezetnyelvvel tévesztik össze. Annak persze, ha magát a fogalmat nem tudják, nem volna szükségszerű következménye, hogy a köznyelvi normát se ismerjék. De hát sajnos így van. A Muravidéken csak kevesen mondhatják magukénak a magyar standard biztos ismeretét. Úgy tűnik ezért, hogy köznyelvi norma nélkül a muravidéki magyar nyelv a jövőben nem lesz képes kellő eredményességgel szolgálni a magasabb nyelvi színvonalú tágabb régióban a kommunikációs szükségleteket.

Ami viszont a nyelvjárásokat illeti, Gašpar Anita is észrevette gyűjtése során, hogy megítélésükben egyfelől egy nagyon tudatos, megfontolt magatartás tükröződött, másfelől teret kapott néha bizonyos leegyszerűsítő, felszínes szemlélet- és látásmód is. Főleg az idősebbek ismerik el a muravidéki magyar nyelvnek a - hosszú ideig tartó elzártságra visszavezethető - szegényesebb voltát, mégis öntudattal beszélnek róla, vonzódnak hozzá mint anyanyelvjárásukhoz. A középnemzedék körében már többen kezdik szégyellni nyelvjárásukat, s vele együtt tulajdonképpen a magyar nyelvet is, bár sejtik, hogy a kisebbségben élő ember nyelvével együtt elveszítheti identitását is. A fiatalok azt jól érzik, hogy a többségi szlovén nyelv szükségszerűen hat a kisebbségi magyarra, asszimiláló hatást fejtve ki rá, de arról nem nagyon nyilatkoznak, hogy mit is lehetne tenni ez ellen. Teljesen igazuk van, amikor felvetik a szülők, a család felelősségét. Tény, hogy a legtöbb minden itt valóban összefügg a szaporodó vegyes házasságokkal. Kitetszik válaszaikból, hogy sajnálnák, ha kiveszne az a nyelv, amely voltaképpen az örökségük, s tudják, hogy a nyelvjárás eltűnése a magyarság megszűnését hozhatja magával. Lehangolóbb azonban az az egyre általánosabb, önelégült véleményük, hogy a körülményekhez képest ők még elég jól beszélnek magyarul. E mögött a meggyőződés mögött sajnos az a motívum bujkál, amely anyanyelvi kompetenciájukat német vagy angol tudásukhoz, azaz idegennyelv-ismeretükhöz méri, s nem a szlovénhez viszonyítja.

Tudjuk, hogy a nyelvekhez, a nyelvváltozatokhoz való viszonyulást, a nyelvinyelvjárási tudatot sokféle faktor formálhatja, alakítja. Pozitív irányban befolyásolhatná többek között a kisebbség őshonossága, nagyobb számaránya, etnikai homogeneitása, iskolázottsága, munkavállalási lehetősége stb. Negatív hatást fejt ki rá ugyanakkor gazdasági-politikai helyzete, apadó száma, közösségi izolációjának fellazulása, gyenge anyanyelvi iskolázottsága, munkahelyválasztási eshetősége (l. részletesebben Borbély: 2003: 96-7). Sajnos azonban megint csak azt kell mondanunk, hogy ezek a tényezők a Muravidéken mind a negatív hatások megerősödése irányában hatnak, és semmi jóval nem kecsegtetnek a magyar nyelv jövőjére nézve.

3. A másik dolog, a kétnyelvű egyén nyelvválasztása legalább annyira bonyolult kérdéskör, mint a nyelvi attitűdé, s számos tényező függvénye. Függ attól, ismerőshöz/ismeretlenhez szól-e (az utóbbi esetben szinte mindig szlovénül szól). Ha ismerőshöz szól, szólhat hozzá anyanyelvén vagy a második nyelven. Aki vegyes házasságban él, annak fogas kérdés lehet, melyik nyelvet részesítse előnyben; egyáltalán melyik nyelven tud jobban. Sok-sok tényezőtől függ a nyelvválasztás (l. az első fejezet 2. részét). Vannak szubjektív benyomásaink arról, kik, hol, mikor, miért és kikkel érintkezve választják anyanyelvüket, illetőleg a másik nyelvet kommunikációik során, de igazán bizonyító erejű felméréseket eddig a nyelvválasztásról - Varga Józsefen kívül - alig készített valaki is a Muravidéken (l. Varga 1999).

Sokszor hangoztattuk már, hogy Szlovéniában a kétnyelvű Muravidéken nincs semmi elvi, jogi, politikai akadálya a magyar nyelv választásának. Olyanok a felkínált lehetőségek, amelyeknek kihasználásával csak magyarul is el lehetne boldogulni a közügyekben, a közélet hivatalos színterein (gondoljunk csak a kétnyelvű okmányokra, űrlapokra, beleértve még az adóbevallási íveket is!). A gyakorlatban azonban háttérbe szorulóban van a funkcionális kétnyelvűség, hiszen az igény is egyre ritkább a magyar nyelv használatára. A nyelvválasztás lehetősége tehát de jure fennáll, de facto azonban hovatovább szükségtelen lesz a magyar nyelv. Ehhez a nem kívánt helyzethez persze szép számú társadalmi, demográfiai, illetőleg egyéni és közösségi tudati-attitűdbeli tényező járul hozzá évek óta fokozódó mértékben.

Az egyik ilyen tényező maga a származás. Szinte bizonyos, hogy egy szlovén anyanyelvű magyarul a Muravidéken - főleg hivatalos, közéleti szinten - csak ritkán szólal meg. A boltosok, ha tudnak is magyarul, inkább szlovénül szolgálnak ki. Előfordul, hogy az idősebbekkel magyarul, a fiatalabbakkal már csak szlovénül társalognak. Ez nagyon tipikus nyelvváltási jelenség. Magyarral egy szlovén, ha szimpatizál vele, vagy esetleg Magyarországon inkább szóba elegyedik magyarul. Otthon, ha tud, akkor sem nagyon akar. Hivatalos helyen esetleg nem is mer. Ismerek erre nézve egy igen jellemző szituációt. Egy magyarországi magyar, aki egy gyenge közepes szinten beszéli a szlovént, karambolozik Lendva mellett. A rendőrségi kihallgatáson, a jegyzőkönyv felvételekor keményen küszködik az eset mennél pontosabb szlovén nyelvű tolmácsolásával, de a tiszt nem szólal meg magyarul. A jegyzőkönyv elkészülte után „kihallgató" udvariasan átkíséri „elkövetőt" a szomszédos épületben székelő szabálysértési bíróhoz. És láss csodát: bejárattól bejáratig folyékony magyarsággal beszélget vele!

Sok függ a település jellegétől, nagyságától. A kisebb falvakban, ahol sok az idős ember, ma még talán erősebben tartja magát a magyar nyelv, persze nyelvjárásias formájában. Lendván és főleg a fiatalság körében már sokkal gyakoribb a szlovén. A szlovéniai magyar fiatalság körében általában nem erős a magyar nemzethez való tartozás tudata. Ilyenkor ha mégis magyar nyelvűvé válik a kötetlen kommunikáció, akkor általában erősen kontaktusos formában jelenik meg. Ne felejtsük el, hogy a nyelvváltás felé közeledő kétnyelvű közösségek esetében az életkor döntő tényezővé lép elő.

A család szerepe mindenesetre az egyik legfontosabb tényező. A magyar családokban az ún. elsődleges szocializáció még úgy-ahogy az anyanyelven megy végbe, de a vegyes házasságokban már a szlovén dominál. Van persze példa arra is, hogy a beházasodott szlovének jól megtanulnak magyarul, hogy az idősebb családtagokkal kommunikálhassanak. Ilyenkor a magyar nyelv esélyei is nőnek.

Az iskola mint a másodlagos szocializáció színtere már jórészt a magyar nyelv ellenében hat. Pillanatnyilag a magyar nyelv választásának a legnagyobb veszélyét az jelenti, hogy a magyar szülők is mind gyakrabban íratják magyar 2-re, azaz nem az anyanyelvi, hanem a környezetnyelvi csoportba gyermekeiket. Ijesztő, hogy a Muravidéken manapság már a 400 főt sem éri el a magyart anyanyelvi szinten tanulók létszáma (l. a 4. sz. mellékletet, amelynek adatait a kétnyelvű iskolák vezetőitől kaptam). Elközeleg az az idő, amikor a magyart már csak idegen nyelvként tanítják a Muravidéken.

4. sz. melléklet

A magyart anya-, illetve környezetnyelvként tanuló diákok megoszlása

a kétnyelvű általános iskolákban a Muravidéken

A harmadlagos szocializáció, a felnőttkori társadalmasulás - egy-két üde kivételtől eltekintve - többnyire szintén szlovén nyelvű, hiszen a nagyobb munkahelyeken, ahol több település lakossága is összeverődik, elképzelhetetlen már a teljesen nemzetiségi nyelvű kommunikáció. Igen gyakori eset azonban, hogy az egyes kisebb kollektívák, munkacsapatok tagjai egymás között, azaz „oldalirányban" még magyarul társalognak. Ilyen esetekben a nyelvjárásias és a kontaktusos nyelvhasználat egyaránt előfordul.

A nyelvválasztásnak, illetőleg a nyelvváltozat-választásnak a Muravidéken megfigyelhető az erős szituációs kötöttsége is. Engem, ahol nem ismernek, ahol idegen vagyok, boltban, kocsmában, hivatalban, postán, bankban, patikában stb., a magyarok is szlovénül szólítanak meg a kétnyelvű Muravidéken. Ha felveszem a telefont, természetes, hogy még a kétnyelvű iskolák titkárnői is szlovénül szólnak bele. Néha egészen sajátos helyzeteket szülhet a kétnyelvűség. Erre is van egy nagyon szép példám. Muraszombatban a benzinkútnál előttem fizet egy joviális úr. Annak rendje és módja szerint szlovénül közli, hogy bankkártyával kíván fizetni. De a kártyát egy kicsit nehezebben találja meg autóstáskájában, mint gondolta, s legott magyarul dörmögi bele: „Na, hova a fenébe is tettelek?!"

4. Bár ez az utóbbi példa mintha éppen ellene mondana, én mégis úgy érzem, hogy a kétnyelvűségben a nyelvválasztás általában nem véletlenszerű, nem öntudatlan, nem automatikus döntés, hanem taktikája, sőt stratégiája van vagy lehet. Szorosan összefügg az önazonosság vállalásával. Kockázat nélkül ki lehet hát mondani, hogy a nyelvi attitűdöknek fontosabb szerepe van a nyelvváltásban is, mint gondolnánk. Nyilván nehéz azonosulni olyan nyelvvel, nyelvváltozattal, amelyet valaki nem tud, nem ismer igazán jól. De az sem véletlen, hogy az alacsony presztízs a nyelvmegőrzésnek komoly akadálya. Nehéz ugyan belátni, de tudomásul kell venni annak az érzésnek, értékelésnek az erősödését, hogy - egy nagyon megcsappant létszámú kisebbség számára -a többségi nyelv igazán a boldogulás nyelve.

Ha befejezésül visszakanyarodom egy pillanatra a muravidéki magyarság jelenlegi nyelvi attitűdjeinek következményeire, akkor sajnos két súlyos dolgot állapíthatok meg: 1. Itt ma már nem küzdelem a szlovén nyelv választása, hanem egyre inkább egy belső kívánalom, óhaj, amelynek többé már nem a „kénytelen vagyok", hanem a „több leszek" a motivációja. 2. A magyarok kétnyelvűsödése, egészen pontosan szlovén nyelvűvé válása ma már - tisztelet a kivételnek -nemcsak az integrálódás csalhatatlan jele, hanem az asszimiláció egyértelmű bizonysága is. Szomorú, de ilyen körülmények között - hosszabb távon - kevés remény van a szlovéniai magyar nyelv fenntarthatóságára, megmaradására.

Egy muravidéki attitűdvizsgálat és néhány tanulsága*

1. Ez a tanulmány egy tágabb körű vizsgálódás egyik metszetére, a nyelvi attitűdök kérdésére pillant rá. Abból a feltevésből indult ki, hogy aligha van olyan kétnyelvű környezet, vegyes etnikai helyzet, amelyben ne lennének adott esetben értékelhető összefüggések, meghatározottságok a nyelvközösség és az egyén nyelvválasztása, -használata, illetőleg nyelvismerete és nyelvi attitűdjei között. Egy kétnyelvű közösségnek és benne az egyes egyéneknek nyilvánvalóan nem szükségszerűen egyforma a viszonya, beállítódása, attitűdje mindkét nyelvhez. Ezt egyaránt befolyásolhatják olyan tudati vagy érzelmi tényezők is, amelyek társadalmi, kulturális és lélektani okokra vezethetők vissza. Ha ugyanis bármely okból változások mennek végbe a nyelvet beszélő közösségben, megváltoznak nyelvhasználati szokásai, nem maradhat változatlan a nyelvhez, nyelvekhez való viszonya sem.

* Ez a terjedelmesebb tanulmány először rövidítve jelent meg (Vörös Ferenc szerk.: Regionális dialektusok, kisebbségi nyelvhasználat. Budapest-Nyitra-Somorja. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 224. sz. 2005.15-20), majd egészében (MagyarNyelv 2006:471 -8).

Nyelvválasztás, -használat, nyelvismeret és nyelvi attitűd összefüggésében a szlovéniai Muravidéken tudtommal ez az első kísérleti jellegű célvizsgálat. A vizsgálatot, amelyből most a nyelvi attitűdöt és főbb tanulságait emelem ki, tanítványaimmal, Žoldoš Denisszel, Soldat Damirral és Szőke zitával közösen végeztük Lendván és környékén. Ott, ahol ma már és ma még teljesen elfogadott, törvénnyel, jogilag garantált módon él egymás mellett a többségi szlovén és a kisebbségi magyar nyelv, miközben néhányan a horvátot is beszélik. Magát a konkrét kérdőíves felmérést 2004-ben zömmel tanítványaim végezték, akik szakdolgozatukat, illetve záró szemináriumi dolgozatukat írták meg a gyűjtés statisztikai adatainak oszlopdiagramos bemutatásaiból és elemzéseiből (l. Žoldoš 2005; Soldat 2005; Szőke 2005). Vizsgálódásainknak az volt a kiinduló ötlete, hogy a nyelvi attitűdök, amelyek egyéni, szubjektív értékítéleteket is magukba foglalnak, nem jellemezhetők kielégítően csak a nyelvhasználat megfigyelése alapján, mélyebb megismerésükhöz szükség lehet az informátorok szó- vagy írásbeli reakcióinak, megnyilatkozásainak számbavételére, értékelésére is.

A gyűjtés során összesen 300 adatközlőt kérdeztünk ki Lendván (145 fő) és 15 környező településen (Dobronak 42, Csente 41, Felsőlakos 23, Gyertyános 14, Alsólakos 12, Petesháza 9, Hídvég, Hosszúfalu 8-8, Radamos 6, Göntérháza, Pince, Völgyifalu 3-3, Hármasmalom, Kapca, Kót 1-1 fő). Adatközlőink közül 194 volt magyar, 95 szlovén és 11 egyéb (főleg horvát) anyanyelvű. Az anonimitás követelményét figyelembe véve a kérdőív csak a lakóhelyre, az életkorra, az iskolázottságra és a (vállalt) anyanyelvre kérdezett rá. Törekedtünk a rétegzett mintavétel szabályai szerint végezni a gyűjtést. Ez lényegében csak a legidősebb generáció esetében nem sikerült egészen arányos reprezentáltságúra. Érdekes, hogy kérdőívünket magyar nyelven 178 személy (59,33%), szlovénül 122 személy (40,66%) töltötte ki. S az, hogy kérdéseinkre mindkét nemzetiség tagjai válaszoltak, s ráadásul tetszés szerinti nyelven, vizsgálatunknak - megítélésünk szerint - sajátos értéket és pluszt adott.

A 15 kérdésből álló kérdőívet magam állítottam össze tapasztalataim és ismert szakirodalom alapján (l. pl. Göncz 1985: 205-9; Kiss 1995: 47-57; Göncz 1999: 219-36; Sándor 2001: 87-95). Szlovénre tanítványaim fordították le. Az 5-5 válaszlehetőséget tartalmazó zárt kérdések tulajdonképpen egy értékelő skálát jelentettek az informátorok, adatközlők számára a legpozitívabb megítéléstől a legnegatívabb felé haladva. Noha a megadott válaszok eléggé motiválóak voltak, s általában nem is okoztak komolyabb fejtörést, néha mégis felmerült a kérdés, hogy kinek mit is jelent mondjuk a tökéletes vagy épp az eléggé jó nyelvtudás. Nem szabad viszont azt sem elhallgatni, hogy a nyelvi viselkedés, a nyelvi attitűd, a nyelvtudás a nyelviségnek az empirikusan nehezebben kutatható szférájába tartozik. Ezúttal mégis az érdekelt bennünket elsősorban, hogy vannak-e releváns különbségek lakóhely, nemzedékek, iskolázottság, illetőleg nemzetiségek (anyanyelv) tekintetében a nyelvi attitűdök között a Muravidéken.

2. Ma már eléggé közismert, hogy a szlovéniai magyar nyelv és használata a magyar nyelvterület egészén belül egészen sajátos helyzetű. A magyar nyelv ugyanis a Muravidéken hosszú ideje a kétnyelvűségben éli életét, még mindig viszonylag erősen nyelvjárásias, regionális, de egyre erőteljesebben kon-taktusos jellegű is, s tulajdonképpen máig sincs igazi standardja sem. Annak ellenére, hogy helyzete politikailag, jogilag rendezve van, állapota és jövője aggodalmakra adhat okot. Épp ez indokolja itt legfőképp az attitűdvizsgálatok szükségességét.

A muravidéki magyarság mára lényegében a nyelvcsere, a nyelvváltás küszöbéig jutott. A nyelvközösség, amely beszéli, érezhetően szórványosodik. A magyarul beszélőknek mind lélekszáma, mind számaránya jól kimutathatóan apad. A 2002. márc. 31-ei népszámlálási adatok szerint a Muravidéken már csak 5212 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek, s - valamivel ugyan több - 6237 magyar anyanyelvűnek. 11 év alatt azonban így is több mint 11%-kal csökkent a muravidéki magyarság létszáma. De a számarányokon túlmenően is vannak sajnos fenyegető jelei a magyar nyelv elhagyásának, visszaszorulásának, eltűnésének. Egyre ritkábban fordul elő a nyelvhasználat bizonyos színterein, illetőleg csökken egyes társadalmi rétegekben használati gyakorisága, korlátozódnak funkciói, veszendőben presztízse, egyáltalán zsugorodik a magyar nyelvi kompetencia (l. részletesen Bokor 2001: 45-7). A magyar nyelv a formális beszédszituációkból lényegében az informális színterekre, hovatovább csak a familiáris helyzetekbe szorul vissza. Becsléseim szerint beszélőinek ma már legalább a fele másodnyelv-domináns kétnyelvű. Egyre többen vannak, akiknek megingóban, elszunnyadóban van a nyelvi öntudata.

Ismeretes, hogy a nyelvi attitűdök rányomják bélyegüket az olyan nyelvi folyamatokra, mint amilyen a kétnyelvűsödés, az anyanyelvi dominancia megtartása, a nyelvi viselkedés, a nyelvi változás stb. (l. Péntek 2002: 311). Szorosan összefüggenek a presztízs és a stigma kérdéseivel is. Természetes, hogy a vázolt helyzetből igen sajátos nyelvi tervezési feladatok adódhatnak a Muravidéken is. Az anyanyelv pozíciójának, presztízsének és használati értékének stabilizálása, illetve erősítése együtt járhat a két nyelv egymáshoz való viszonyának, értékrendjének, használati körének módosulásaival. Nyilvánvaló, hogy itt a nyelvi tervezési feladatok megalapozásához és eredményes véghezviteléhez különösen is fontos a vázolt sajátos nyelviségnek a beható vizsgálata,jellemzőinek konkrét, tényszerű feltárása, illetve elemző értékelése (mennél több adatközlőtől, informátortól származó vélemény alapján). Nem kétséges, hogy változtatni kell adott esetben itt is az anyanyelvi beszélők magatartásán, attitűdjén, különösen a nyelvet használó és naponta megjelenítő intézményekben, az oktatásban, a sajtóban, az egyházi szolgálatban (vö. Péntek 1988: 43-49), mint ahogy kisebbségi körülmények között szinte mindenütt. Ehhez kétszeresen is szükséges a tudatformálás.

Köztudomású, hogy az attitűd szó általános jelentése szerint magatartás, viselkedés, modor, de lehet beállítottság, beállítódás, viselkedésmód is. Eredetileg a cselekvésre való készenléti állapotot jelentette. Ma már többnyire inkább egyéni értékítéleteink egyfajta összegzését értjük rajta. A nyelvi attitűd ennek nyomán lényegében a nyelvhez, nyelvekhez, nyelvváltozatokhoz való személyes viszonyt, beállítódást, szubjektív viszonyulást, hozzáállást jelenti, de jelentheti a nyelvi viselkedésre, a nyelvválasztásra való felkészültséget is. Elsősorban érzelmi viszonyulás, állásfoglalás, hiszen döntően szubjektív tényezők dominálnak benne, de nem választható el a nyelvi tudattól sem, mert benne van a konkrét nyelvhasználattal szembeni beállítódásunk, a róla kialakult értékelő-minősítő vélekedésünk, sőt az attitűd nemegyszer éppen viselkedési szándékunkban, akarati, cselekvésbeli reakcióinkban ölt testet (vö. Kiss 1995: 134-6; Domonkosi 2004: 25-31). Befolyásolni, motiválni képes döntéseinket, nyelvi magatartásunkat. Mintegy hidat képez a vélemény és a viselkedés között. A nyelvi attitűdöt sokban meghatározza múltunk, gyermek-és iskoláskori tanulásunk, illetőleg környezetünk elvárása. De nem közömbös a nyelv jövője szempontjából sem. A kétnyelvűség körülményei között - a nyelvismeret mellett - beleszólhat egyik vagy másik nyelvnek a választásába, előnyben részesítésébe. Sokban függ tehát tőle, felértékelődik-e a jövőben a kisebbségi vagy a kis nyelvek szerepe, pozíciója, avagy ellankadhat, netán meg is szűnhet identitásmegőrző, közösségszervező erejük.

3. A nyelvi attitűdökre a muravidéki vizsgálatnak 4 kérdése vonatkozott (az első kettő affektív, az utolsó kettő pedig elsődlegesen kognitív komponenseikre).

1. Tetszik-e Önnek/neked a magyar nyelv?
2. Tetszik-e Önnek/neked a szlovén nyelv?

E két kérdésre az alábbi 5-5 válaszlehetőséget adtuk meg:

A = nagyon tetszik, B = tetszik, de nem a legjobban, C = nincs róla véleményem, nem tudom megítélni, D = nem igazán tetszik, de nem is ellenszenves, E = nem tetszik.

14. Van-e Ön szerint/szerinted jövője Szlovéniában a magyar nyelvnek?

15. Van-e Ön szerint/szerinted jövője Európában a szlovén nyelvnek?

E két kérdésre osztályozással kellett válaszolni: Adjon/adj osztályzatot véleményére/véleményedre bekarikázással! (A legjobb osztályzat az ötös, a leggyengébb az egyes!)

A vizsgálat eredményeit most kérdésenként táblázatba és rövid elemzésbe foglalom.

1. táblázat

1 .Tetszik-e Önnek/neked a magyar nyelv?

Az összkép a magyar nyelvet illetően várakozáson felül kedvező. Ezt eddigi tapasztalataim alapján bizony nem gondoltam volna. Azt persze vártam, hogy a „nagyon tetszik" válasz a magyar anyanyelvűek, a középső nemzedék és a Lendva környékiek körében lesz a legnagyobb arányú, hiszen nekik illik a legerősebben kötődni a magyar nyelvhez. Egy kicsit meglepett viszont a lendvaiaknak egyfelől a nem remélt jó vélekedése, ha nem is kimondottan az A válaszra, de A és B együttesére gondolva, másfelől a nemtetszést jelző D és E válaszuk. Nem tehetem meg, hogy ne gyanítsak az előbbiben valami „elvárt" politikai célzatosságot, az utóbbiban pedig némi rosszindulatot. Az egész adatsor mindenesetre - a szlovén anyanyelvűek kivételével - pillanatnyilag nem mutatja félreérthetetlenül a kisebbségi magyar nyelvnek a lenézését.

Ami a nemzedékek szerinti véleményeket illeti, az A válasz tekintetében a középső korosztály vezet, sőt A és B együttesében is. A legidősebb generáció véleménye most - a kikérdezett mintán belüli alacsony részesedése miatt - sajnos nem tekinthető igazán mérvadónak. Az azonban mégsem sejtet jót, hogy az egyértelmű állásfoglalástól mentesítő C válaszban majdnem elérték a szlovén nemzetiségűeket. Az is eléggé hihetetlen, hogy a legfiatalabb nemzedék pozitív válaszai sem rosszabbak, mint a legidősebbekéi. Nem lehet azonban kizárni, hogy a fiatalság nézeteibe beleszólnak még a kétnyelvű oktatást sokszor kísérő hangzatos, propagandisztikus szólamok is.

Ha az iskolázottság szerinti mutatókat nézzük, azt látjuk, hogy az iskolai végzettség növekedésével arányosan egyre kedvezőbb az összkép a magyar nyelv tetszéséről. Ez a várhatóan mind megfontoltabb egyéni véleményalkotásokon túl összefügghet azzal is, hogy a közép- és felsőfokon iskolázottak többsége már a sűrűn magasztalt kétnyelvű oktatás berkeiben nőtt fel. Elgondolkodtató azonban, hogy szinte minden értékelhető ponton a legalacsonyabb iskolázottságú informátorok véleménye a legkevésbé hízelgő a magyar nyelvre nézve. A negatív póluson is ők kerülnek a második helyre. Van ebben némi távlatos fenyegetettség, hiszen tudjuk, hogy a magyar nyelvnek a becsülete a Muravidéken már az általános iskolában sem a régi. Az általános iskolások közül egyre több magyar anyanyelvűt íratnak be szüleik a szlovén 1-re, s ott a magyart csak környezetnyelvi szinten tanulják (ahogy az előző tanulmányban láttuk). Ez egyébként tipikus példája a másodnyelvi szocializációnak.

Ehhez képest viszont kellemes tudomásul venni, még ha lehet is benne némi elfogultság, túlzás, ahogy a muravidéki magyarok értékelték anyanyelvüket. Egyértelműen jó érzelmi viszonyulást tükröz, hogy a két pozitív póluson az első, a két negatívon az utolsó helyen állnak érzékelhetően. Elég jól jelzi ellenben a szlovéneknek a magyar nyelvhez való negatívabb hozzáállását az ő vízszintes számsoruk, különösen a viszonyítottan nagyon alacsony arányú A válasz, de a C, D és az E pontok százalékos értékeinek az érzékelhető megugrása is. Ez annyit jelent, hogy csaknem minden negyedik szlovén negatív módon viszonyul a magyar nyelvhez, illetve minden ötödik megbújik az egyértelmű állásfoglalástól mentesítő C válasz mögé. Nem szabad elfelejteni, hogy korábban, főleg a kétnyelvű oktatás bevezetése utáni időkben a szlovének inkább csak elviselték, megtűrték, mintsem megkedvelték a magyar nyelvet. Ezt megelőzően pedig főként a betelepítettek barátkoztak meg vele nagyon nehezen. Ennek ellenére ma még a magyar nyelv a kétnyelvű Muravidéken legalább deklaráltan egyenrangú és egyenjogú a szlovén nyelvvel.

2. táblázat

2. Tetszik-e Önnek/neked a szlovén nyelv?

A szlovén nyelv tetszésére, megítélésére nézve összességében, globálisan nagyon kedvező az összkép. Az alsófokú iskolai végzettség kivételével minden szociális változó alapján kiemelkedően a „nagyon tetszik" válasz vezet, bár azért meglepő, hogy az A oszlopban egyetlen mutató sincs 60% felett (holott a magyar nyelvre vonatkozóan több is volt ilyen). A magyar nyelvről vallott adatokhoz képest viszont minden vízszintes sorban számottevően megemelkedett a B válaszok aránya. Ebben minden kétséget kizáróan szerepet játszhatott a felmérésben nagyobb részt képviselő kisebbségi magyarságnak az igencsak pozitív vélekedése a szlovén nyelv szimbolikus értékéről.

A települések viszonylatában Lendván természetesen nagyobb arányú az A válasz, mint Lendva környékén, de nem annyira feltűnően, mint ahogy várni lehetett volna amiatt, hogy ott már jóval több a szlovén népesség, mint a magyar. Úgy tetszik, a községekben is csak kissé szóródnak szét jobban az arányok, pedig itt a magyar anyanyelvű válaszolók többségben voltak. Nincsenek releváns különbségek a pozitív póluson az életkor szerint sem. Az a 13,79%-os arányú feltűnő „nem igazán tetszik, de nem is ellenszenves" válasz ellenben az I., a legidősebb nemzedék körében a negatív oldalon ismét összefügghet a nyelvi szocializációval, azzal, hogy az idősebb generáció még nem járt kétnyelvű iskolába, s nem is mindig tud igazán jól szlovénül.

Meglepő, de a körülmények ismeretében talán érthető is, hogy a „nagyon tetszik" választ illetően a középfokú végzettségűek/a középiskolások kerültek az első helyre. Jelzi ítéletük határozottságát negatív oldali leggyengébb eredményük is. Őket a sorban a szlovén anyanyelvűek és az egyetemet/főiskolát végzettek követik azonos arányban. Itt nem szabad elfelejteni, hogy a szlovén nyelv az értelmiség többségének kenyéradó nyelve, versenyképességének elemi feltétele. Egyfajta identitászavarjelének fogható föl viszont az általános iskolások, illetőleg az alsó fokú végzettségűek enyhébbnek tűnő kötődése a szlovénhoz, miközben nap mint nap azt látjuk, hogy a magyar identitású és anyanyelvű tanulók is a szlovén anyanyelvűeknek szánt magyarórákra járnak. (Göntérházán a 2005/2006-os tanévben 83 tanuló közül már csak 20 jár anyanyelvi szintű magyarra.)10

3. táblázat

14. Van-e Ön szerint/szerinted jövője Szlovéniában a magyar nyelvnek?

Azt hiszem, az egész adatsoron érződik, mennyire nem lehetett könnyű osztályzatokban kifejezni annak a kisebbségi anyanyelvnek a jövőjét, amelynek beszélőközössége mára már a nyelvcsere küszöbéig jutott. Ezért egyáltalán nem véletlen, hogy a magyar nyelv szlovéniai jövőjére vonatkozó kérdés megítélésében

• kivétel nélkül - minden vízszintes sorban jócskán vezet a közepes osztályzat, több helyütt az 50%-ot is meghaladó arányban. Ez minden kétséget kizáróan lehet egyfajta bizonytalanság jele, de akár a semleges vélemény vagy a vélemény hiány kinyilvánítása is. - Ha a lakhelyet nézzük, akkor Lendván a közepesek aránya jó 10%-kal magasabb, mint a környező falvakban. Ez sajnos lényegében nem meglepő eredmény. Az igazi meglepetés az lett volna, ha a jobb osztályza tok tekintetében nem Lendva környéke, s a rosszabb osztályzatok esetében pedig nem Lendva városa vezetett volna. - Életkor szerint, nemzedéki viszonylatban
• főleg a középső és a fiatalabb korosztályt tekintve - a magyar nyelv jövőjére vonatkozó összkép - mondhatni: logikusan - a lendvainál valamelyest jobb, a Lendva környékinél pedig némileg rosszabb. Elgondolkodtató viszont, hogy a legidősebb generáció adatai jóval nagyobb szórtságot mutatnak, s különösen a két szélső póluson feltűnően nagyok százalékos értékeik. Ezek mögött a számok mögött nyilván sok és sokféle személyes élmény, egyéni és közösségi élettapasztalat munkál. -Az iskolázottság szempontjából nézve a legtöbb közepest az egyetemet, főiskolát végzettek adták, miközben viszont pozítívabb osztályzataik magasabbak, mint ketteseik, egyeseik. Ez az arány egyébként csak az általános iskolások, illetőleg az általános iskolai végzettségűek körében fordul meg. A középiskolát végzettek több ötöst, négyest adtak akár a felső-, akár az alsófokú végzettségűeknél, de gyengébb osztályzataik eléggé megelőzik a felsőfokúakéit. Összességében mindenesetre a legalacsonyabb iskolázottságúak látják a magyar nyelv szlovéniai jövőjét a legkevésbé stabilnak.

Meglepő, hogy a nemzetiségi adatok között lényegében nincsenek meg a várt releváns különbségek. Az ötös és a négyes osztályzatokban ugyan egy kicsit a magyarság vezet, s a közepesekből és az elégtelenekből is valamivel kevesebbet osztott ki, mint a szlovénség. Összességében viszont csak tényleg valamivel jobb a magyar nyelv jövőjét megítélő átlagosztályzata a magyaroknak (3,06), mint a szlovéneknek (2,95).

4. táblázat

15. Van-e Ön szerint/szerinted jövője Európában a szlovén nyelvnek?

Ha az előző kérdés egy kisebbségi nyelvnek a jövőjére vonatkozott, akkor az utolsó egy kis nyelvének a megítélését kérte. Több mint érdekes ezért, hogy a szlovén nyelv európai jövőjét firtató kérdés megválaszolásában is minden sorban a közepes osztályzat kapta a legtöbb voksot. Igaz, hét esetben kevesebbet, mint a magyar nyelv. Ez ugyan a szlovén nyelvre nézve globálisan kedvezőbb vélemény, kisebb fokú bizonytalanságot éreztet, mint a magyar nyelv esetében, mégis mintha többre számított volna az ember. Elgondolkodtató azonban, hogy a legkevesebb közepes a legidősebb korosztálytól való, miközben váratlanul magas, majdnem a legmagasabb a szlovénség adta hármas érdemjegyek aránya.

Kétségtelen reménytelenséget sejtet viszont a felsőfokon végzetteknek a csak 2,1%-os arányú jelese, sőt összességében is valamennyi osztályzata. Nem sokkal lép elébük a középső nemzedék, sőt a középiskolások/középiskolát végzettek átlaga sem. Meglepő, hogy a Lendva környékiek biztosabb jövőt jósolnak a szlovén nyelvnek, mint maguk a lendvaiak. Elgondolkodtató, hogy a legtöbb ötös osztályzat az I. nemzedéktől való, bár a legtöbb egyes is tőlük származik. De az ötös és négyes osztályzatot együtt is a legtöbbet a legidősebb generáció és Lendva környékének lakossága adta. Többet, mint maguk a szlovének. Nem hiszem, hogy bizonyos adatokban itt ne munkálna vagy a lojalitás, vagy az államnyelv feltűnő tisztelete. Nincs ugyanis lényeges különbség a szlovén európai jövőjének megítélésében a nemzetiségek tekintetében sem. Az átlagosztályzat 3,22 : 3,10 a szlovén nemzetiségűek javára.

Az nem igazán meglepetés, hogy a legpozitívabb osztályzatokban a legidősebbeket az alsófokú iskolát végzettek és a szlovén anyanyelvűek követik a sorban. Az azonban igen, hogy a középső generációban is milyen nagy az adatok szórtsága jelezte bizonytalanság. A negatív oldalon a leggyengébb osztályzatot egyébként a legidősebb nemzedék, az alsófokú végzettségűek és a legfiatalabbak adták. A legszórtabb adataik a legkevésbé iskolázottaknak vannak. Ismét meggyőződhettünk róla, hogy a 7. és 8. osztályosok nem eléggé érettek még az efféle kérdések megválaszolására.

4. Végső summázatként elmondható, hogy a nyelvi attitűdök affektív összetevője mindkét nyelv esetében erősebb, határozottabb, kifejezettebb, mint a kognitív komponensé. Összességében ugyan némileg előnyben van a többségi szlovén nyelvnek, az államnyelvnek a megítélése, tetszése, de nem várt magas értékeket szerzett magának a vizsgálatban a kisebbségi regionális magyar nyelv is. Most utólag egy kicsit azt hiszem, hogy vizsgálatunkban az adatközlőktől talán nem mindig kaptuk meg az őszinteségnek és a kooperativitásnak az elvárható minimumát. Kételyeimre némi megnyugvást nyújt annak ismerete, hogy a kérdőíves gyűjtés szolgáltathat esetenként a vártnál jobb adatokat. Benne a kikérdezett személyek, informátorok ugyanis teret engedhetnek válaszaikban szubjektivitásuknak. Az attitűdvizsgálatok során különösen gyakran fordulhat elő, hogy az adatközlők nemegyszer tudatosan vagy öntudatlanul is a kívánatos válaszokat adják meg a gyűjtőknek.

Ezt a kicsit hízelgő összképet látva és a közismerten jó politikai, jogi kereteket ismerve, nehéz megérteni, miért olyan gyorsuló ütemű mégis az utóbbi években a kisebbségi magyar anyanyelv elhagyása, használatának visszaszorulása a szlovéniai Muravidéken. A kétnyelvűség mindenesetre nem tud funkcionálni igazán, mert a magyar nyelv szaknyelvi, hivatali, közéleti változatai megszűnőben vannak, visszafejlődtek. Nincs meg már a magyar nyelvnek a kívánt presztízse sem. A muravidéki magyar beszélőközösség mára a nyelvcsere küszöbéig jutott. Most nekem teljesen úgy tűnik, mintha a kisebbségi nyelvek fennmaradásához, megerősödéséhez nem lenne képes eléggé hatékonyan hozzájárulni sem a többségi nemzet teremtette kedvező törvényi háttér, sem az egyénekben élő, de közösségileg ható pozitív nyelvi tudat és önbecsülő attitűd. Pedig korábbi vizsgálódásaim is arról tanúskodnak, hogy a magyar nyelv, vagy akkor inkább a muravidéki magyar nyelvjárások lenézése nem jellemző a közösségre. Negatív megjegyzéseket sem általában a magyar nyelvre vagy a Muravidék nyelvjárásaira tettek, legföljebb saját, elégtelen-bizonytalan magyar nyelvhasználatukra.