|
|
A nemzetiségi nyelvek mindenütt a világon kisebb-nagyobb veszélyben vannak. A kisebbségi magyar nyelveket a mai államhatárokon kívül akkor is veszélyeztetik a többségi nyelvek, ha nem feszül ellenük ellenséges indulat, politikai erőszak. Így a szlovéniai Muravidék magyar nyelve sincs kivételezett helyzetben, sőt - számbeliségi problémák, a standardizáltság hiánya, a szlovén nyelv interferáló hatása, a nyelvközösség érzelmi kötődésének a lazulása, a presztízsvesztés stb. miatt - mára az átlagosnál is nagyobb veszély fenyegeti. Noha nyelvpolitikai szempontból jó helyzetben van, a kétnyelvűség praxisa hosszabb távon mégis a megszűnéssel fenyegeti. Itt a magyar nyelvnek nem tudatos kiszorítása, hanem szinte észrevétlen kiszorulása megy végbe bizonyos fokig még a törvények biztosította némely területről (oktatás, szakképzés, hitélet, közigazgatás, igazságszolgáltatás stb.) is. Joggal vetődik fel hát a kérdés: visszafordítható-e a magyar nyelv elvesztésének a folyamata a Muravidéken? A jelen pillanatban idealizmus nélkül csak azt mondhatjuk: nem (gondoljunk csak az ausztriai Burgenland magyarjainak vagy a magyarországi Rábavidék szlovénjeinek tömeges nyelvvesztésére). Némi idealizmussal esetleg azt, hogy: talán lassítható, fékezhető (hadd emlékeztessünk az ukrajnai Kárpátalján a közelmúltban bekövetkezett pozitív változásokra).
Vitathatatlan tény, hogy minden nyelv megmaradásának és fejlődésének legfőbb forrása és egyúttal záloga a lehető legkiterjedtebb társadalmi, közösségi szerepe, beszélt és írott formáinak következetes használata a politikai, gazdasági és kereskedelmi életben, a kultúrában, a művészetben, a gazdasági és szellemi kapcsolatokban, a mindennapi kommunikációban, a családban, az iskolában, a munkahelyen stb. A hivatalos és a szlovénnel egyenrangú nyelvhasználatnak a Muravidéken sincs elvi akadálya. A gyakorlatban azonban mégis nehezen érvényesül az elviség. Presztízse, használati értéke, pozíciói inogtak meg. A magyarságnak egyfelől anyanyelvi műveltsége, nyelvelsajátítási szintje esett vissza, másfelől anyanyelvéhez való viszonya, attitűdje romlott meg. A nyelvi tudat itt zavarban szenved. Nemegyszer megkérdőjeleződik a magyar nyelv szükségessége. Többen nem is veszik észre, hogy mennyire nem tudnak magyarul. Sokan nem érzik hibának a szlovenizmusokat, mondván, hogy ők így is megértik egymást. Ez a szűk prakticista szemlélet erős gátja egyébként a nyelvi eszmény tudatosulásának. Egyesek elé nem lehet nyelvi, nyelvhasználati követelményeket állítani a reális fölfele igazodás érdekében, mások nehezen vagy egyáltalán nem viselik el a kritikát. Pedig sok a baj. A Muravidéken szinte mozgalmat kellene indítani - kulturált és nem erőszakos mozgalmat - a nyelvi kultúra és tudat ápolására és erősítésére. Sajnos a muravidéki magyarság körében nem eléggé határozott a kiállás, nem eléggé bátor a tett. Mintha nem mindenki hinné el, hogy a magyar nyelv is alkalmas az őt éltető és általa fenntartott közösség kommunikációs szükségleteinek a kielégítésére.
* Ez a rész tartalmilag több újabb írásomnak az ötvözete, szerves együvé foglalása, legfőképp az alábbi kettőé (Papp György szerk.: Tanulmányok. 11. Élőnyelvi Konferencia. Újvidék, 2001.117-21; Magyar Nyelv 2001:48-52.)
Úgy ítélem meg, hogy a muravidéki magyar nyelven - eredményes használatához és sikeres fenntartásához - legalább háromféle változásnak kellene sürgősen végbemennie: 1. életképessége erősödésének, 2. funkciói, teljesítőképessége" gazdagodásának, 3. presztízse, „piaci értéke" növekedésének. Ezek nélkül a változások nélkül nem maradhat fenn, és nem szolgálhatja eredményesen a Muravidéken a magyar anyanyelvű, de kétnyelven beszélő szlovén állampolgárok, illetve a velük élő és magyarul is beszélő szlovének közösségének az érdekeit. Elsődlegesen tehát helyzetén, használatának körülményein kellene változtatnunk, másodsorban állagán, állapotán, eszközkészletén javítanunk, harmadsorban presztízsének, piaci értékének növekedésén fáradoznunk. Mindegyik megköveteli, hogy fokozódjék standardizációja és kodifikációja. Ez a változás sok részletkérdést és részfeladatot takar (kétnyelvű oktatás; tömegtájékoztatás; családi nevelés; kulturális, tudományos, szépirodalmi és művészeti tevékenység; nyelvművelő munka; szakmai, köz- és hivatali élet; vallásgyakorlás, hitélet; regionális szellemi és gazdasági kapcsolatok stb.). Itt minden egyénnek és szervezetnek, fórumnak megvan a maga sajátos teendője, konkrét feladata. Külön kiemelendő az értelmiségnek és a kisebbség politikai elitjének a szerepe.
Az oktatás, s benne az anyanyelv oktatása természetesen kulcskérdés. Naponta tapasztalhatjuk ugyanis, hogy mindenki elsősorban az anyanyelvén lehet versenyképes ember - a kisdiáktól a legnagyobb tudósig. Tudjuk azt is, hogy az anyanyelvi nevelés a Szlovén Köztársaságban a magyar nyelv vonatkozásában a kétnyelvű oktatási modell keretében valósul meg. A kétnyelvű iskoláztatás nem a legrosszabb, de sajnos nem is a legjobb megoldás. Nagy fogyatékossága, hogy a közoktatásban a szaktárgyak többségében és főleg az általános iskola felsőbb osztályaiban, illetőleg a középiskolában nem tudja megvalósítani az anyanyelv dominanciáját, a felsőoktatásban pedig - a magyarszakos tanárképzésen kívül - csak minimálisan keveset tehet a magyar nyelvű szakmai kommunikáció szolgálatában. Ami szinte az egyetlen lehetősége maradt a közoktatásnak, az megvalósult és eredményesnek tűnik: kétszintűvé vált mind a magyar, mind a szlovén anyanyelvnek az oktatása. Így a két nyelv tanítása néhány esztendeje két csoportban, egy első és egy második nyelvi csoportban, azaz anyanyelvi és környezetnyelvi szinten folyik. Itt is lesz azonban egy probléma. Az új tanterv szerint ugyanis néhány év múlva a magyar anyanyelvűeknek a szlovént már az 5. osztálytól kezdve a szlovén anyanyelvűekkel azonos szinten kell majd folytatniuk, s a két szint csak a szlovén anyanyelvűek számára marad meg mindvégig. Eleve nem megnyugtató ugyanakkor a többi tantárgy kétnyelvűsége, mert ott szinte mindig és mindenütt a szlovén dominál. Minden dicséretes törekvés ellenére sok gond akad a magyar nyelvű tankönyvekkel. Részben hiányoznak, részben nem eléggé jól használhatók. A magyarországiak sokszor nehezek, a szlovéniaiak, amelyek többnyire fordítások, nyelvileg problematikusak. Szomorú tapasztalat az is, hogy a magyart anyanyelvi szinten választók létszáma évről évre csökken. Csupán az elgondolkodtatás kedvéért jegyezzük meg még egyszer, hogy Lendván az 1997/98-as tanévben anyanyelvi szinten csupán 30,95%, környezetnyelvi szinten viszont 69,04% tanulta a magyart, ahogy fentebb már láttuk is. A többi iskolában, a kisebbekben már létszámgondok is nehezítik a kétféle csoport indítását.
Óriási nevelő- és tudatformáló erő rejlik a tömegtájékoztatásban, az írott és az elektronikus sajtóban. Jó, hogy egyre több lehetőségük van a muravidéki magyaroknak az anyaországi rádió- és tévéadások figyelemmel kísérésére. Hangsúlyozni kell azonban a helyi rádiónak, tévének és újságnak a műsoridővel és a terjedelemmel egyenes arányban növekvő értékét, de egyúttal fokozódó nyelvi felelősségét is (az önálló újság és a rádió 40 éves, a tévéadás 20 éves 1999-ben). Különösen fontos, hogy a lakosság a mindennapjaival összefüggő helyi és országos információknak anyanyelvű kontextusban is a birtokába juthasson. Elengedhetetlen kívánalom ugyanakkor, hogy a médiumok - a közérdeklődésre számot tartó tartalmak mellett - a standard irányába mutató nyelvváltozatot is közvetítsék. Ez sajnos nincs mindig így, sőt még ma is sok bennük a nyelvi hiba.
Nem hagyható figyelmen kívül az írott szó: a színvonalas tudományos és az esztétikailag is értékes szépirodalmi, művészeti tevékenység. Pedig ennek a standardizálódásban kiemelten fontos szerepe lehet. Igen jó szolgálatot tesz mindkettő a nyelvi norma tudatosításában (helyesírás, nyelvhelyesség, kiejtés) és a kommunikatív nyelvváltozatok megismertetésében, terjesztésében (stilisztikumok és esztétikumok közvetítésével, a nyelvi kód gazdagításával, a nyelvi kompetencia erősítésével stb.), sőt egyáltalán a nyelvjárásias nyelvhasználatnak a regionális köznyelvi szintre emelésében.
Nem lehet tagadni vagy lebecsülni a nyelvművelő munka fontosságát sem, noha a hagyományos nyelvművelő, nyelvi ismeretterjesztő tevékenység nem minden. Ismeretes, hogy a többnyelvű környezet előbb kikezdi a nyelvhasználat tudatosságát, mint az egynyelvű. Ami a nyelvművelés szokásos feladatai közül Szlovéniában az emberre vonatkozó teendőket illeti, két dolgot külön is kiemelek. Az egyik az anyanyelvi tudat, tudatosság szerepének a folytonos erősítése. A másik a nyelvhasználat példaadó erejének, mintaszerepének a fokozása. A nyelvművelő munka végzéséből minden muravidéki tollforgató kiveheti részét, de nem rossz, ha a nyelvművelő rovatokat a magyar lektorok, vendégtanárok vezetik, mert nekik rögtön szemet szúrnak a muravidéki nyelvhasználat jellegzetességei. Szükséges tehát, hogy a Szlovéniában működő magyar nyelvészek minél aktívabban kapcsolódjanak be a nyelvpolitikai jellegű kérdések megoldásába, szakmai tanácsokkal, állásfoglalásokkal segítve a politikusokat. Szép példa volt erre a közelmúltban Halász Albert kezdeményezése, amikor a helyi közigazgatási egységek magyar elnevezésének megváltoztatása került napirendre, s az volt a kérdés, hogy megmaradhat-e a szlovén občina helyett a község szó, avagy be kelljen-e vezetni helyette a járás földrajzi névi utótagot.
Bízom az ellégiesedő határok, a fellélegző természetes emberi kapcsolatok, a szellemi és gazdasági érdekek motiválta anyanyelvűség némi erősödésében. Abban reménykedem, hogy a várt európai integráció, illetőleg azt megelőzően a kisebb régiók már megindult együttműködése nagyban emelni fogja a kisebbségi magyar nyelv rangját is. Ahogy ugyanis egy-egy kisebb közösség, falu szellemi és gazdasági műveltségét, kapcsolatrendszerét is az ott használt nyelv vagy nyelvek hordozzák, ugyanúgy egy tágabb régióban, nyelv- és államhatárokat átlépvén is az ott beszélt nyelveknek kell lenniük elsődleges eszközöknek a szellemi és a gazdasági kapcsolatok megteremtésében és szélesítésében. A hermetikus szellemi és gazdasági elzártság szerencsére megszűnt. Szaporodnak a határátkelők. Alakul a műfordítások ügye. Új szótárak, nyelvkönyv jelentek, jelennek meg. A Lentibe és környékére zúdult bevásárlóturizmus helyébe lassan a kisvállalkozások hivatalos kereskedelmi tevékenysége lép. Szlovénia önállóvá válása óta négyszeresére nőtt a két ország gazdasági-kereskedelmi forgalma. A vegyesvállaltok és a multinacionális cégek képviseletei ma már mindkét országban jelen vannak. A bank-, vám- és adóügyletek zökkenőmentes lebonyolítása „írástudó", mindkét nyelvet jól beszélő szakembereket kíván - főként a gazdasági, jogi, közigazgatási szférából. A két ország közti vasúti összeköttetés visszaállításának már nemcsak a vitatható tervei vannak készen, hanem a munkálatai is megindultak. Ugyancsak van remény a két országot összekötő autópálya kiépítésére - várhatóan nemzetközi kölcsönökből.13 Tapasztalat, hogy a magyarok nyári nyaralásaikon mind többször jelennek meg a szlovén tengerparton, s kívánság, hogy a muravidéki parasztgazdák fejlettebb gépparkjukkal valamilyen módon bekapcsolódhassanak a határmenti magyar földek megművelésébe. S mindez persze a közéleti, hivatalos kommunikációnak is a mind magasabb szintjét igényli. Itt a két nyelv ismeretének a szükségessége nyilvánvaló. Természetes ugyanis, hogy minden nyelv képes integráló szerepre. Ezért a kis vagy kisebbségi nyelvek megmaradására sem csak tudati szempontból és a nemzeti sajátosságok megjelenítése végett van szükség, hanem integráló szerepük, azaz a kapcsolatokat - a leghatékonyabb módon, minden áttétel nélküli - szervező erejük miatt is.
De kisebbségben mindennél döntőbb a család szerepe, az elsődleges nyelvi szocializáció. Itt dől el, hogy a felnövekvő egyén egyáltalán melyik nyelvet tekinti anyanyelvének vagy legalább első nyelvének. Azt tapasztalni, hogy a vegyes családokban általában nem a magyart. Pedig bizony nem mindegy, hogy a gyermek a családban milyen magyar nyelvi készségeket szerez. A család az anyanyelv elsajátításának a legfőbb színtere. Mennél kisebb egy közösség, annál nagyobb lehet benne a család szerepe. Jórészt a családi nyelvi neveléstől függ, hogy a későbbiekben milyen eredményességgel sajátítja el akár a többségi nyelvet is. A családi nyelvi nevelés hangsúlyainak megítélésében azonban hihetetlenül nagy a szóródás, sőt meglepő a tudatzavarokra visszavezethető bizonytalanság vagy túlzó lojalitás is. Erős a szülői félelem attól, hogy az otthon magyarul beszélő gyermek nyelvi fejlődése megtorpan, ha a kétnyelvű iskolai közösségbe kerül. Sokat ront a helyzeten egyfelől az a belső meggyőződés is, hogy „mi már úgysem beszélünk jól magyarul", másfelől az az újszerű szocializáció is, amelyben úgy tűnnek fel az új szokások, értékek, hogy mellettük elvesznek a régi hagyományok. Nagyon nehéz megérteni, hogy egy magyar anya, aki a fodrásznál magyarul beszélget a fodrásznővel és a várakozókkal, a néhány lépésnyire játszadozó gyermekéhez már szlovénül szól.
Aligha kell bizonygatni, hogy a kétnyelvű polgár ma igen versenyképes munkaerő. Nem kétséges tehát, hogy a nyelvi tervezésnek most és a jövőben is itt a Muravidéken azt kell mindenáron megcéloznia, hogy a Szlovén Köztársaság kétnyelvű állampolgárai sem magyar anyanyelvük, sem magyar nyelvhasználatuk miatt ne kerülhessenek hátrányos helyzetbe sem objektív, sem szubjektív okok következtében. E célkitűzés, bár teljesítése folyamatos és tervszerű aprómunkát igényel, két nagy tevékenységkört takar: státusztervezést és korpusztervezést. Az előbbi a nyelvvel, a magyar nyelvnek a használatával, helyzetével, lehetőségeivel összefüggő, nemegyszer politikai döntést és cselekvést is igénylő teendőknek az összessége. Az utóbbi magára a nyelvre, a nyelvhasználatra vonatkozó feladatok együttese, amelyben a nyelv bővítésétől, gazdagításától kezdve standardizációján és kodifikációján keresztül a nyelvi norma (kiejtés, helyesírás, szóhasználat, grammatikai szabályok) tudatosításáig és terjesztéséig sok-sok minden beletartozik (jóval több minden, mint amit ma a hagyományos nyelvművelés, nyelvápolás képes megtenni).
Ismeretes, hogy a nyelvi tervezés tér és idő függvénye, azaz történelmileg és szociokulturálisan meghatározott tevékenység. Nem egyforma mindig és minden nyelv esetében. Más a mai Magyarországon, más a határokon túl. De más lehet a Vajdaságban, a Kárpátalján, a Felvidéken Szlovákiában vagy épp Szlovéniában a Muravidéken is. Általában ugyan igaz, hogy amíg a mai Magyarországon az állapot-, a korpusztervezés a döntő teendő (minden ország, állam, nemzet végez ilyen tevékenységet), addig a határokon túli és a szórványmagyarság nyelvi tervezésében rendszerint a státus-, a helyzettervezés a domináns (hiszen ott a nyelvi praxist nemegyszer nyelvpolitikai döntések is veszélyeztethetik).
A magyar nyelvnek a szlovén köztársaságbeli helyzete, láttuk, némileg üde kivétel Kelet-Közép-Európa más államaihoz képest. Itt ugyanis a magyar nyelvnek a politikai, jogi rendezettsége következtében - nekem úgy tűnik - az elsődleges feladat ma a korpusztervezésé, vagyis standardjának a sürgős terjesztésére kell összpontosítanunk azért, hogy változatainak a hiánya, illetőleg standardizáltságának az alacsonyabb foka miatt használata ne szoruljon a kívánatosnál és a mainál is nagyobb mértékben háttérbe. Külön hangsúllyal emelném itt ki a szélsőségektől mentes, tapintatos és rugalmas kodifikáló tevékenység szükségességét, mert erre nagyon érzékeny a muravidéki magyarság értelmisége. S ha ez megvalósulóban lesz, akkor jöhet a jogos gyakorlati igény, a státustervezésnek az a feladata, hogy a kisebbségi magyar nyelv minden újabb lehetséges helyzetben érvényesüljön, változatai erősödjenek, használati gyakorisága szaporodjék, sokat emlegetett egyenrangúsága a gyakorlatban is megvalósulhasson. Mindez pedig igen nagy mértékben függ a helyi politikai akarattól és hozzáállástól. Attól, hogy el lehet-e még egyszer azt érni, hogy az önkormányzati, a magán- és a civil szféra együtt és egységesen lépjen föl annak érdekében, hogy a magyar nyelv szóbeli és írott formában mind több területen érvényesüljön, szolgálva a kollektív identitás megerősítését és az egyén szellemi kreativitását is.
Tudatos nyelvi tervezés a muravidéki magyarság körében eddig nem folyt. Az a nyelvművelő munka, amit elsősorban a magyarországi lektorok, vendégtanárok és egy-két helyi szakember végzett a Népújság hasábjain és a Muravidéki Magyar Rádió hullámain, kétségtelen jószándéka ellenére sem elégítheti ki a státus- és korpusztervezés minden kívánalmát, de elengedhetetlenül szükséges.14 Nehéz a helyzet, tudjuk. A kérdés megoldása globális gondolkodást és egyúttal nagyon határozott lokális cselekvést kívánna. A legfontosabb teendőket öt pontban foglalom össze.
* Ez a fejezetrész rövidített változata az írásban megjelentnek (Viktor Moiseenko ed. In honorem Caroli Gadanii sexagesimi natalis dedicatur. Studia Slavica Savariensia, 2003/1 -2. Szombathely. 61-5.)
a) A kisebbségi magyar nyelv presztízsének visszaállítása
A kisebbségi nyelvek többségének szükségszerű sorsa, hogy előbb-utóbb veszítenek tekintélyükből, presztízsükből, s következésképp használati értékükből is. Nincs ez másképp a Muravidéken sem. Ezért a kisebbségi anyanyelvek rendszerint fokozottabb védelemre, megkülönböztetett bánásmódra szorulnak. Az egyik legnagyobb feladat tekintélyük, presztízsük megtartása, illetőleg - ha szükséges - stabil pozíciójuk visszaállítása. E munka egyfelől irányulhat a nemzettudat erősítésére, amely legfőképp az oktatás fejlesztésével és a műveltség terjesztésével közelíthető meg. De arájuk vonatkozó intézkedéseknek föltétlenül ki kell egészülniük másfelől egy mindennapi, természetes dologgal, a praktikum, a funkcionális hasznosság alkalmainak felismertetésével, amelyek manapság a gazdaságban, az integrációban, a regionális együttműködésben érhetők igazán tetten (kisvállalkozások, vegyesvállalatok, vasút- és közútépítés, idegenforgalom). Ezért indokolt, hogy legyenek mennél nagyobb számban mindkét nyelven jól kommunikáló szakemberek, akik zökkenőmentesen tudják lebonyolítani a különböző kezdeményezéseknek, vállalkozásoknak a bank-, vám- és adóügyeit, illetőleg egyéb hivatali ügyleteit.
b) A magyar nyelv gyakorlati egyenrangúságának helyreállítása
A magyar nyelv használata aszimmetrikussá vált a Mura-vidék kétnyelvű területein. Elvileg hiába egyenrangú, ha gyakorlatilag elgyengült, elerőtlenedett a szlovén nyelvvel szemben. Itt a Muravidéken a magyar nyelvnek ugyanis nem tudatos kiszorítása, hanem szinte észrevétlen kiszorulása folyik. A következő nagy feladat épp ezért az volna, hogy újra helyzetbe hozzuk. Sürgősen meg kellene szaporítani használati alkalmait. Az utolsó pillanata van annak, hogy visszatérjen a magyar nyelvű kommunikáció minden működő intézményes területre (hivatali élet, szolgáltatás, közigazgatás, társadalmi szervezetek, igazságszolgáltatás, egyház, színház stb.). Ahol még egyáltalán lehetséges, ott el kell űzni a magyar nyelvű megszólalástól való félelmet, ódzkodást. A Népújság 2003. június 5-ei számában azt olvastam, hogy a Szlovén Közszolgálati RTV Magyar Műsorainak Programtanácsa úgy döntött: üléseit a jövőben magyar nyelven tartja. Ez dicséretes dolog. De a helyzet javításában szükség volna minden anyanyelvű beszélő és minden kisebbségi intézmény együttműködésére. Hivatalos fórumokon elsősorban az érdekvédelmi, politikai szervezeteknek, a művelődési és szakmai intézményeknek kell képviselniük a magyar nyelv ügyét. Az értelmiségiek (jogászok, pedagógusok, orvosok, mérnökök) nyelvápoló, nyelvművelő buzgólkodásukkal és példaadásukkal tehetnek nagyon sokat a kétnyelvűség körülményei között is anyanyelvünkért. Jórészt azonban valamennyi muravidékin múlik, sikerül-e a magyar nyelv használatát minél több nyilvános (szó- és írásbeli) kommunikációs helyzetre kiterjeszteni.
c) A muravidéki magyar nyelv standardizáltságának erősítése
A muravidéki magyar nyelv jelenlegi állapotában hosszabb távon nem lesz képes kellő eredményességgel szolgálni a magasabb nyelvi színvonalú tágabb régióban a kommunikációt. Egyrészt, mert egyre erőteljesebben kontaktusos, másrészt, mert még mindig nagyon nyelvjárásias. Ezért egyfelől szaporítani kell változatait (pl. felfejleszteni a magyarul nagyon hiányos szaknyelveket), másfelől növelni kell standardizáltságának a fokát (vagyis meg kell teremteni a - ha nem is „központi", de legalább egy „közös" - regionális köznyelvi magyar normát). Ez a nyelv standardizációja és kodifikációja mellett a nyelvhasználókra való finom ráhatást is jelenti az alacsonyabb kompetenciaszint megszüntetésére, árnyalt, konszenzusos álláspontokra építve.
Európában több helyütt folyik háttérbe szorult kis nyelveknek a fejlesztése. A Muravidéken sem kellene félni ettől, mégis kevés lehetőséget látok rá. Ennek több oka van. Csak kettőt emelek ki. 1. Itt eddig soha nem folyt összehangolt, egységes nyelvi tervezés. 2. Itt eddig általában nem is jelentkezett ennek határozott igénye. Az itteni nyelvközösség - családi, kisközösségi szinten - a maga anyanyelvét nem érezte szegényesnek, a szükségesnél hiányosabbnak, művelésre, gazdagításra szorulónak, tágabb körben, hivatalos alkalmakon pedig úgyis a szlovén nyelvvel élt. Ilyen körülmények között kellene most azt a szinte ideális célt elérni, hogy a muravidéki magyar nyelvhasználat belátható időn belül zárkózzék föl a tágabb régiónak, legalább Zala és Vas megyének a regionális nyelvi színvonalához, hogy a magyarul beszélők fogyó közössége ne szoruljon rendszeres külső kódváltásokra, ám igenis legyen képes belső kódváltásokkal megoldani mindennapi és szakmai-közéleti kommunikációs feladatait egyaránt.
d) Az anyanyelv dominanciájának megvalósítása a kétnyelvű oktatásban
Igaz, nincs birtokunkban objektív tudományos felmérés, de benyomásaink, napi tapasztalataink azt mutatják, hogy a magyar nyelv a kétnyelvű oktatás negyvennégy esztendeje alatt fokozatosan hátrányos helyzetűvé vált. Ennek legfőbb jele, hogy ma már alig van a kétnyelvű iskolákban magyar anyanyelv-domináns kétnyelvű tanuló. Sajnos ide vezetett szükségszerűen az oktatásnak mind a rosszul kitűzött célja, mind a még rosszabbul megvalósult gyakorlata, amely a magyar nyelv esetében nem tudta és talán nem is akarta megvalósítani az anyanyelv-domináns kétnyelvűséget. Ebben az esetben ugyanis elérendő célként mindkét nyelvre vonatkozólag egyformán anyanyelvi szinten a kiműveltebb kód formálását, másodnyelvi szinten pedig következetesen egy praktikusabb kódét kellett volna kitűzni, favorizálni. De ez nem történt meg. Nyolc-tíz éve még jó esélyt láttam arra, hogy a kétnyelvű iskoláztatás körülményei között valósuljon meg a magyar anyanyelv nagyobb fokú támogatottsága, ma már azonban alig tudom elképzelni, hogy valamiféle igényes oktatási reform nélkül oldódjék meg Szlovéniában a kisebbségi magyar nyelv eredményesebb tanításának ügye. Némi reményt a jövőre nézve talán még a kilencéves kétnyelvű általános iskolának a göntérházi tapasztalatokon nyugvó bevezetése kelthet bennünk, amely szerint - ha jól értelmezem - választható lenne egy, két vagy három olyan felkínált tantárgy a felsőbb évfolyamokon, amelyekből heti egy órában mintegy 80%-ban magyar nyelven folyna a teljes pedagógiai tevékenység. Ez erősíthetné a közoktatásnak a magyar szempontjából a leggyengébb láncszemét, a szakmai kommunikációt. Igazi nagy gond azonban, hogy a kétnyelvű Muravidéken manapság már a 400 főt sem éri el a magyart anyanyelvi szinten tanulók létszáma. Lendván pl. az ősszel 80 tanuló lép a 7. osztályba - írja a Népújság jún. 12-ei száma -, de közülük már csak 24-en tanulják anyanyelvi szinten a magyart (30%). Pedig a kétnyelvű oktatás bevezetése óta most lehetnek először szinte teljesen egynyelvű órák.
e) A nyelvi tudat formálása, az identitászavarok csökkentése
Az elmondottak mellett tény az is, hogy mind lehangolóbb az a nyelvi, nyelvhasználati kép, amely a Muravidéken fogad bennünket (a szlovenizmusokat pl. nem érzik hibának, a magyar nyelvtudást nemegyszer egy vadidegen nyelv ismeretéhez viszonyítják stb.). Ehhez sok esetben ijesztő identitászavarok is társulnak (lazult az anyanyelvhez kötő tudati-érzelmi kapcsolat, megváltozott a nyelvekhez való viszony, lojálisabbá vált a magyar közösség a szlovénséghez). A kétnyelvűség között a tudatformálás, a nyelvi és az identitástudat alakítására ma már nem mindig elegendő az ún. hagyományos nyelvművelő tevékenység, hanem egyre szükségesebb a nyelvi szemlélet formálása, az anyanyelv szerepének, jelentőségének tömeges tudatosítása. Természetes, hogy a nyelvhez való viszony sem maradhat változatlan, ha megváltozik a nyelvet beszélő közösség demográfia, migráció és asszimiláció tekintetében is. A kisebbségi lét különleges helyzeteket teremthet a nyelvválasztásban. Ezért ilyen körülmények között már nehéz befolyásolni a nyelvközösséget. Pedig a nyelvi tervezésben két dolog különösen fontos volna. 1. Tudatosítása annak, hogy a magyar nyelv semmivel sem alábbvalóbb bármely más nyelvnél. 2. Kialakítása egy alkotó anyanyelvérzéknek, egy reflexív, a nyelvhasználatra is odafigyelő magatartásnak. Szomorú, de hosszabb távon - hathatós beavatkozás nélkül - kevés remény van a szlovéniai magyar nyelv fenntarthatóságára, megmaradására.
1. Egy nemzetiségi tanszék Magyarország határain kívül csak akkor végezheti jól munkáját, ha az egyébként más egyetemi, főiskolai tanszékeken végzett feladatokon túlmenően nemzeti kisebbségét is segíteni akarja, tudja. A maribori Magyar Tanszék, mint a fiatal Szlovén Köztársaság egyetlen magyar nyelvű felsőoktatási egysége, ilyen. A kezdetektől, 198 1-es megalapításától fogva- szűkös lehetőségeinek keretein belül - minden igyekezetével a muravidéki magyarság szolgálatában áll: nem egyszerűen csak pedagógusok, elsősorban magyartanárok kibocsátásával, tehát az oktatással, hanem tágabb összefüggésben az önazonosság szerves részét képező magyar kulturális és nyelvi tudat építésével, formálásával, egyféle nyelvi szolgáltatással, beleértve ebbe a Muravidékre vonatkozó kutatási, tudományszervező és -népszerűsítő tevékenységet is.
Természetes, hogy minden fejlődni kész tanszéknek vannak tervei, van cselekvési programja. Így vagyunk mi is. Ennek lényege, hogy mind az oktatás, mind a kutatás terén újat és hasznosat akar: figyelembe venni mindenekelőtt annak a közösségnek az igényeit, jelen esetben a muravidéki magyarságét, amelynek érdekében létrejött, de szolgálni szeretné a két szomszédos nép, a magyar és a szlovén érdekeit is: ápolni, fejleszteni kapcsolataikat, közelebb hozni őket egymáshoz kultúrájuk, irodalmuk, nyelvük stb. megismertetésével. Valljuk, hogy a maribori Magyar Tanszéknek olyan szellemben és szemléletben kell munkálkodnia, amely odahaza is áthatja - hitünk szerint még mindig magas szinten - az oktatást és a tudományt, nem feledkezve meg persze arról sem, hogy a fogadó ország tudományos-kulturális és oktatási-kutatási vérkeringésében él.
2. Tudvalevő, hogy az identitástudat megőrzése, illetve továbbépítése minden kisebbség számára - különösen az anyaország felől nézve - létkérdés. Ennek elvesztése asszimilációhoz vezethet, erősítése ellenben a többségi nemzetbe való szerves integrációnak a legfőbb eszköze lehet. Ismeretes, hogy a kis lélekszámú, 7-8 ezer főt számláló muravidéki magyarság identitástudatában - a legkülönfélébb objektív és szubjektív okoknál fogva - erősen megrendült. Ez annak ellenére van így, hogy a többségi szlovén nemzet, sőt azt megelőzően a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság is sok mindent megtett kisebbségeiért. Ez az alapja sajnos annak a ma már nem mindig teljesen helytálló hazai vélekedésnek, hogy Szlovéniában minden rendben van a kétoldalú kapcsolatokban, pontosabban a magyar nemzeti kisebbség jogi, alkotmányos viszonyaiban, illetőleg kisebbségi létének mindennapjaiban. Elvileg majdnem igen, gyakorlatilag nem teljesen.
* Ez a fejezetrész egy muraszombati és egy pécsi előadásomnak az ötvözete, rövidített summázata. Nyomatásban: Živeti z mejo - A határral élni - Živjeti uz granicu - Leben mit der Grence. (Narodne manjšine 4. Ljubljana, 2000. 283-96); Sándor László szerk.: Érintkező kultúrák, kisebbségi értékek (MTA Akadémiai Bizottság, Pécs, 2001.225-7).
Van tehát itt mit tenni. Úgy látjuk, hogy az etnikai tudat, a hovatartozás meg-vallása és megélése érdekében a maribori Magyar Tanszék sokat tehet és tesz is. Vallom, hogy a tanszék már puszta létével identitást formál, bár ezt nem minden muravidéki magyar látja így. Pedig azzal, hogy idegen környezetben közvetít egy kultúrát és nyelvet, s anyanyelvén közvetíti azt egy kisebbségnek, önmagában tudatot alakít, önbecsülést kelthet, hiszen fel lehet nézni rá. Ezért érdemelne több megbecsülést és támogatást a magyar nemzetiség vezető erejétől és szervezeteitől, sőt az anyaországtól is, hiszen elsősorban annak a presztízsét növeli (de ez a téma külön tanulmányt érdemelne).
Persze a létén messze túlmutat működése a maribori Magyar Tanszéknek. Minden tudatformálás kulturálisan kijelölt pályákon zajlik. Ez a szerencsénk és a végzetünk is. Egyfelől ugyanis programja tartalmazza azokat az ismereteket, amelyek nélkülözhetetlenek egy kultúra tudatos megőrzésében, megtartásában, másfelől gyakorlata segíti kiteljesíteni - elsősorban persze neveltjeiben, közvetve azonban másokban is - azokat a készségeket, képességeket, jártasságokat, kompetenciákat, amelyek elengedhetetlenek a szóban forgó kultúrában való tevékeny nyelvi részvételhez, netán annak megújításához. Ezek egyébként a mi megkerülhetetlen feladataink. Mind elvi-elméleti, mind gyakorlati vonatkozásban.
3. Önmagunkat meghatározni valójában annyit tesz, mint felfedezni, tudatosítani magunkban, miben térünk el lényegesen másoktól, a szóban forgó másik közösségtől. A saját identitást mindig csak egy másikhoz képest lehet és kell is megfogalmazni. Az etnikai identitás ugyanis annak tudatosulása a közösség tagjaiban, hogy a saját etnikumom és a másokéi között határ húzódik, amely befele összekapcsol, kifele viszont elkülönít.
Természetes és szükségszerű, hogy a magyar és a szlovén kultúrában különbségek vannak. E különbségek felismeréséhez leginkább az irodalmi komparatisztika és a kulturális antropológia segíthet hozzá bennünket. Igaz, ezeket csak elemeiben taníthatjuk, egészében nincs rá módunk. A saját önkép és a mások által alkotott kép szinte nem is eshet egybe. Akkor sem, ha csak államhatárok választanak el bennünket egymástól, s végképp nem, ha etnikai határok is.
Napi tapasztalat, hogy egyugyanazon nemzet többségi és kisebbségi közösségei sem ugyanazt a képet alakítják ki magukról. A kisebbségi önképbe - itt Szlovéniában különösen - több esetben nagyobb mértékben szól bele az államszervező népről kialakított-kialakult pozitívabb kép, mint az anyanemzeté. Törvényszerű, hogy több etnikum a folyamatos egymás mellett élés során olyan interetnikus kapcsolatrendszert alakít ki, amely nyomot hagy a másikban, különösen a kisebbségben (gondolkodásában, hagyományaiban, viselkedésében stb.). Erről egyébként bőven vannak felemelő és elszomorító tapasztalataink egyaránt. Tudjuk, hogy kisebbségi körülmények között ugyanakkor fontos szerephez jut az ún. lokális identitás is, amely az anyanemzet és a kisebbség közötti határvonalakra koncentrálódik, s - feledve vagy eljelentéktelenítve a nagyobb összefüggéseket - a szülőhelyhez, annak utcáihoz, lakóihoz, emlékhelyeihez, ezek történetéhez, esetleg nyelvéhez, mítoszaihoz, rokonsági és baráti kapcsolataihoz stb. fűződik legfőképp, de nagyon-nagyon erősen.
4. A maribori Magyar Tanszék tevékenységével a kezdetektől fogva segíteni kívánja a muravidéki magyarságot tudatzavarainak legyőzésében, megszüntetésében. E munkában persze nincsenek látványos lehetőségek és eredmények, csak következetes, lassú, de kitartó tudatformálás, önképalakítás folyhat. Feladatunk a nyelvi és etnikai erózió késleltetése, a szellemi és a lelki egységen való fáradozás. Ebbe nagyon sok minden beletartozik. Erősíteni kell az összetartozás érzését, tudatosítani kell a magyar kultúra értékeit, meg kell ismertetni a hazai közösségi normákat, meg kell győzni a kisebbségieket a magyar anyanyelvhasználat fontosságáról, figyelmük középpontjába kell állítanunk - irodalmáraink művészi tevékenységének segítségével is - a magyar történelem és művelődéstörténet kiemelkedő eseményeit és személyiségeit. A szűkebb szakmai feladatok mellett tehát kiemelt törődést kíván a magyar nyelvhez, kultúrához, történelemhez való érzelmi-hangulati kötődés erősítése, azaz a tudatformálás is. Különösen fontos a nemzettudat érzelmi telítettségének fokozása tanítványaink körében.
Itt persze többről van szó, mint csak tanításról. Az oktatás mellett a kutatás és a tudományszervező igyekezet is közvetítő útja az önazonosság-tudat erősítésének. A maribori Magyar Tanszék, mint minden egyetemi tanszék, az oktatás mellett tudományos kutatást is végez, ami nemcsak a napi oktatómunka sikerének legfőbb záloga, hanem az értelmiség utánpótlás-nevelésének is legjobb eszköze. Ez a tevékenység ezer szállal kapcsolódik a kétnyelvű Muravidékhez: hallgatói onnan valók és zömmel oda térnek vissza, kutatómunkája oda kötődik s oda irányul, akár a tudomány műveléséről, akár népszerűsítéséről, akár szervezéséről legyen is szó. A tanszék egyébként mind oktató-, mind tudományos munkájával a muravidéki magyarság nyelvének és identitásának a fennmaradását kívánja szolgálni. Ez elemi kötelezettsége. De munkatársai idealizmusban nem szenvedhetnek. Tudniuk kell, hogy a kisebbségi nyelvek elvesztése - fájdalom - irreverzibilis folyamat, mert sorsuk a közösségi jellegű kétnyelvűségen belül csak ritkán alakulhat a többségi nyelvek mellett előnyösen a világ különböző régióiban.
Most éppen azon fáradozunk, hogy a muravidéki magyarság szellemi elitjével összefogva készítsünk elő egy olyan közös kutatási projektumot, amelynek a célja szinte teljesen egybevág e hozzászólás problematikájával. Amikor tudományos kutatásaink tapasztalatai alapján szóvá tesszük a kétnyelvű oktatás árnyoldalait, amikor kiemeljük a bontakozó-erősödő szlovéniai magyar irodalom pozitívumai mellett negatívumait is, amikor konferenciát szervezünk szomszédos népek és szomszédos kultúrák kapcsolatainak kölcsönös erősítéséért, amikor nyelvművelő tevékenységünkben nem a kritika hangja, hanem az előremutató értékek kiemelése dominál, akkor is identitásformáló tevékenységet végzünk. Azt akarjuk tudatosítani, hogy a nemzetiség, a kisebbség is legfőképpen a közösség emlékezete, a kultúra és a nyelv révén valósíthatja meg önmagát. S azt is persze, hogy kultúra és nyelv soha nem veszélyezteti nemzetek és nemzetiségek együttélését.
Ami az oktatást illeti, kis létszámú hallgatóságunkat a tanszéken olyan leendő értelmiségiekké szeretnénk formálni, akik nemcsak szakmailag, de nyelvileg is megállják helyüket leendő pályájukon, s képesek lesznek pályakorrekcióra is, ha szűkebb közösségük érdeke úgy kívánja (két különböző nyelven elsajátított szakjuk miatt ez egyébként eleve könnyebb, mintha akár egy szakot végeztek volna el anyanyelvükön, akár két szakot egy nyelven). Az értelmiségi létre való felkészítés tanszékünk hivatása. Ezért nálunk szükségszerűen kiemelt teendő a nyelvhasználati problémák előtérbe állítása, a nyelvi készségek, kompetenciák fejlesztése, elmélyítése. A feladat maga erősen pragmatikus jellegű: nyelvében, kultúrájában, hagyományaiban is erősítenie kell a kisebbségi létbe kényszerült muravidéki magyarságot. Ez a munka sajnos nemegyszer konfliktus forrása még a mindennapi pedagógiai gyakorlatban is.
Ami viszont a kutatást illeti, a hungarológia területéről - együttműködési lehetőségeket keresve magyar és szlovén oldalon - két feladatot tekintünk fontosnak. Részint a muravidéki magyar nyelv, illetve a kétnyelvűség szocio- és pszicholingvisztikai kérdéseinek vizsgálatát (beleértve a magyarnak mint második nyelvnek a szakmai, módszertani támogatását is, amely sajnos még ma sem részesül kellő figyelemben). Részint az irodalomkritika erősítését a szlovéniai magyar irodalom színvonalának emelése és a magyar nemzeti-nemzetiségi identitástudat fejlesztése érdekében. Akár elméleti, akár alkalmazott kutatásokra gondolok, mindig megkülönböztetett figyelmet fordítunk a magyar anyanyelven folyó tudományos és kutatómunkára. Ennek jelentőségéhez kétség sem férhet. Természetes persze, hogy a maribori tanszék tudományos tevékenysége nem vetekedhet az olyan nagy múltú intézményekével, mint amilyen például a kolozsvári vagy az újvidéki. De nehezíti helyzetünket a publikálás nagy gondja is. Pedig a publikáció nemcsak önmegvalósítás, hanem a szakma szervezése és a minősítés alapja is.
Amióta a felsőoktatásban dolgozom, vallom, hogy egy főiskolai, egyetemi tanszéken az oktatás mellett elengedhetetlen kívánalom a tudományos kutatás végzése is. Erre valamilyen szinten természetesen hallgatóinkat is fel kell készíteni. A maribori tanszék nyelvész oktatói kutatásaik központi terephelyéül a kezdetektől fogva a Muravidéket választották. Rendre ide kötődik hallgatóik témaválasztása is. A Muravidék ugyanis mindmáig szinte kiaknázhatatlanul gazdag lelőhelye a nyelvi, nyelvhasználati kincseknek. Belső, nyelvi, nyelvjárási természetű okokból és külső, nyelven kívüli, pragmatikai jellegű okokból egyaránt. A tanszéken készült korai szakdolgozatok, diplomamunkák többsége még a nyelvi rendszerről szólt, az újabbak - a tematikai nyitás eredményeként - többnyire már a nyelvhasználatból erednek, sőt magát a nyelvet beszélő embert is a középpontba állítják, ahogy a modern szocio- és pszicholingvisztikai elméletek kívánják. Több diplomamunka foglalkozik ma már a hagyományosabb dialektológiai témák mellett a kétnyelvűség hatásaival, kiemelten a nyelvi kontaktus és a kódváltás bizonyos jeleivel, illetőleg a nyelvi-nyelvjárási tudat, illetve a nyelvi attitűd megnyilvánulási formáival. E vizsgálatokat egyébként igyekeztünk elméletileg és történetileg is megalapozni. Tudományos értéküket emeli, hogy többnyire folyamatos munka eredményei: előfordul, hogy valamely dolgozat egy tanórai referátumból nő először évfolyamdolgozattá, majd pedig szakdolgozattá, diplomamunkává. Így tudja a tudományos gondolkodást a legharmonikusabban, a gyakorlati életet pedig a leghatékonyabban fejleszteni. Tanszékünkön egyébként nem születhet diplomamunka egyéni, konkrét, valódi önálló vizsgálódás, gyűjtés, terepmunka nélkül.
5. A tanszék még fiatal, ezért fejlődni szeretne. Elsősorban személyi állományában. De ha több diákunk lenne, több tanárral nagyobb fokú differenciáltságot és elmélyültséget, magiszteri vagy doktori képzést is megvalósíthatnánk. Szívesen indítanánk alapszinten újságírói, fordítói kurzusokat. Igen nagy szükség volna rájuk. Ám több hallgatónk csak akkor lehetne, ha legalább levelező kiegészítő szakon volna egyszakos képzés, ha a kétnyelvű területre szándékozó tanító szakosoknak nem volna elegendő a heti két lektori óra, ha nemcsak a Muravidékről jönnének/jöhetnének hozzánk tanítványok. Ám ehhez politikai akarat és törvényi háttér is szükségeltetnék. Ez sajnos nem rajtunk múlik.
A maribori Magyar Tanszék ugyanakkor egyre javuló körülmények között működő, s újabban sokban gyarapodó intézmény. Hallgatóinak - eltérően sokak felszínes véleményétől - egyre többet tud nyújtani szakmai tekintetben, őszinte, segítőkész légkörben és toleráns szemléletben is (a 16 nappali tagozatos hallgatótjelen pillanatban 3 rendkívüli egyetemi tanár és 2 egyetemi docens tanítja!). Végzettjeink minden munkahelyen megállják helyüket, néhányan kiemelkedően (többen a tantervkészítő bizottság tagjai, néhányan tankönyvek recenzensei, az újság, a rádió és a tévé munkatársai, sőt vezetői, könyvtárosok, egy valaki műfordítói tevékenységet végez közülük, más valakik rendezvények rendszeres előadói-szereplői, sőt már egyetemi oktató is került ki a körükből). Igényes hallgatóink pedig jelenleg is - a jövő értelmiségéhez méltóan - elsajátítják körünkben a kutatómunka alapjait és segédfeladatait (a nyelvjáráskutatástól a kérdőíves felméréseken át a könyvtári katalogizálásig).
Tudjuk, hogy munkánk még eredményesebb lehetne, ha a hazai rokon tanszékekkel összefoghatnánk, ha egy erős és nagy múltú magyarországi tanszék mint egy „mentori tanszék" pártfogásába, szárnya alá venne bennünket. Ez már-már a rögeszmém. Vele nemcsak a tudományos kutatásban, hanem a közös pályázatokban, publikálásban is együttműködhetnénk. Egy kis tanszék így eleve erősebb lehetne. Péccsel már próbáltam is efféle kontaktust teremteni, de a maribori vezetés nem reagált kezdeményezésünkre, a dékánhelyettesnek még a levelét sem válaszolta meg. Pedig hosszabb távon egy mentori tanszék segítségével talán közös magiszteri vagy doktori programokat is indíthatnánk. Mivel kis tanszékről van szó, akár kísérleti jelleggel is beindulhatna némi segítséggel egy ilyen közös oktatás, amely tágabb körben növelhetné tanszékünknek nemcsak a presztízsét, vonzerejét, de a kisugárzó hatását is.
Érdekes, de aligha véletlen, hogy a most ismertetendő kötet mellett - legalább részben - két másik könyv, monográfia is foglalkozott a közelmúltban a szlovéniai Muravidék magyar nyelvével, nyelvhasználatával. Az egyik Elizabeta Bernjak Slovenščina in madžarščina v stiku c. két nyelven írt monográfiája (Slavistično društvo Maribor, Zora 29. Maribor, 2004.). A másik pedig Guttmann Miklós Anyanyelv, dialektus, kétnyelvűség, oktatás c. gyűjteményes kötete (Bibliotheca Slavica Savariensis IX. Szombathely, 2005.) Gadányi Károly válogatásában és szerkesztésében magyar nyelven. Kétség sem férhet hozzá, hogy a Muravidék nyelvéről, nyelvhasználatáról szóló eddigi kiadványok sorában igen rangos hely illeti meg Kolláth Anna Magyarul a Muravidéken c. tartalmilag rendkívül gazdag, formailag pedig vonzóan esztétikus, szép kötetét, amely a szerző mellett egyúttal a kiadót is dicséri. Benne Kolláth Anna - több elismert magyarországi és határon túli publikáció után - most Mariborban, szlovéniai munkahelyén tette közkinccsé tudományos ambícióinak és kutatási eredményeinek gazdag gyűjteményét magyar, szlovén és német nyelvű tanulmányokban. Ez a munka nemcsak a kétnyelvű Muravidéken tarthat számot jogos érdeklődésre, hanem a szlovén és magyar nyelvészek körén túl szélesebb, regionális, nemzetközi keretekben is.
Kolláth Annát kereken huszonöt éve ismerem. Csaknem két évtizedet töltöttem el vele közvetlen, mindennapi munkakapcsolatban. Tudom róla, hogy nyelvésszé, dialektológussá a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékének tudományos műhelyében vált. A nyelvföldrajzi, -szociológiai indíttatású dialektológia műveléséhez ott szerezte meg a szakmai, tudományos és módszertani alapokat, amelyekre máig építeni lehet(ett). Szombathelyen egyébként különösen a nyelvi-nyelvjárási tudat és viselkedés újszerű vizsgálati eredményeinek a feltárásával vívta ki magának a szakmai-tudományos közvélemény méltó elismerését.
A bemutatandó kötet azonban arról tanúskodik, hogy Kolláth Anna a Szombathelyen megszerzett nyelvföldrajzi, nyelvszociológiai szempontú dialektológia alapjaira Mariborban - néhány évnyi erőgyűjtés után - fokozatosan és folyamatosan egy gazdag tematikájú szociolingvisztikát épít(ett) rá. Az új terepen, a szlovéniai Muravidéken ugyanis nagyban kitágult mind érdeklődése, mind szemlélete. Ehhez a nagy - egy hagyományosabb szemlélet szerint túlnagy -váltáshoz persze szerencsés és ideális vizsgálati körülményeket biztosított számára a muravidéki kétnyelvűségnek a kimeríthetetlen témája. Az azonban már csakis és kizárólagosan az ő érdeme, hogy a kötet valamennyi problémájáról magabiztos rutinnal, kellő önállósággal és elvi-elméleti megalapozottsággal tud szólni.
* Könyvismertető előadásként elhangzott a Vas megyei Rumban, a szerző szülőfalujában a könyv bemutatóján 2006. máj. 20-án.
Nagy része van ebben szakmai-tudományos előéletének. Bölcsészdiplomát a debreceni egyetemen szerzett. Négy évig az egyik szombathelyi gimnáziumban tanított magyart és németet. 1981-től 1993-ig a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola oktatója volt. Közben 1990-ben ledoktorált a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Doktori értekezésében szülőfaluja, a Vas megyei Rum község beszélt nyelvi anyagának dialektológiai és nyelvszociológiai leírását végezte el. 1993 óta dolgozik Szlovéniában, a Maribori Egyetem Pedagógiai Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén, 1998-ig lektorként, azóta habilitált egyetemi docensként, 2004-től pedig munkahelyének tanszékvezetőjeként. Kolláth Anna Magyarországon tagja a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, a VEAB egyik munkabizottságának, Szlovéniában a Muravidéki Magyar Tudományos Társaságnak és a magyar nyelvi érettségi bizottságnak. Évekig a magyart mint idegen nyelvet is tanította az ausztriai felnőttoktatásban. Dialektológiai munkásságáért 1998-ban Csűry-díjat kapott.
Kolláth Anna eddigi eredményes pályafutásának megérdemelt sikere a Magyarul a Muravidéken c. kötet. A színvonalas kiadvány kitűnő válogatás a szerzőnek a szlovéniai magyar kisebbség nyelvével és a kétnyelvűséggel foglalkozó tanulmányaiból, amelyekben szó van nyelvi tudatról, nyelvválasztásról, nyelvi attitűdről, nyelvcseréről, nyelvvesztésről, kétnyelvűségről, kettősnyelvűségről, presztízsről, stigmáról, interferenciáról, kétnyelvű oktatásról, kontaktusváltozatról stb., stb. De hogyan is épül fel, mivel is foglalkozik közelebbről és konkrétabban a szóban forgó tanulmánygyűjtemény?
A kötet első, terjedelmesebb fejezete „Nyelvek és nyelvváltozatok" címmel tizenkét tanulmányt fog át. Benne az első kettő mindjárt egy kemény nyelvpolitikai témát fejteget, nevezetesen a szlovéniai kisebbségi nyelvi jogok érvényesülésének elvét és gyakorlatát. Az első magyarul, a második német nyelven. Az eredeti, jól megkomponált írások szólnak az alkotmány megfelelő paragrafusairól, kiemelik a nyelvi státus szempontjából legfontosabb következményeket, a nyelv védelmére vonatkozó elkötelezettségnek az emberi jogokkal és az alapvető szabadságjogokkal való összefüggéseit (17. o.), de figyelmeztetnek bizonyos gyakorlati problémákra, sőt ellentmondásokra is, felvetve a továbblépés szükségességét (19. o.). Kiemelik, hogy a nemzetiségi különjogok mintegy az autonómia helyett vannak, s hangsúlyozzák az anyanemzettel való kétoldalú egyezségek és kapcsolattartás súlyát, fontosságát.
Az első fejezet második tömbjébe a következő három tanulmányt sorolom. Ezeket is egy nagyon fontos közös téma fogja egybe, akár magyarul íródtak, akár szlovénul, mégpedig a nyelvi-nyelvjárási tudat és a nyelvi viselkedés, a nyelvi alkalmazkodás és egyáltalán ezeknek és a nyelvválasztásnak a viszonya, összefüggése. Bennük érzem a legelevenebben továbbélni a szombathelyi dialektológiai műhely szellemét és a szerző hazai kutatásainak eredményes emlékeit (pl. amikor az adatközlők nyelvi magatartását elemzi a kérdőíves gyűjtés szituációjában). E tömb sok-sok tanulsága közül külön is kiemelem, mert teljes mértékben egyetértek vele, hogy semmiféle hivatalos támogatás nem mentheti meg a kisebbségek nyelvét, ha beszélőközösségeik nyelvi és önazonosság-tudata háttérbe szorul, passzívvá válik (44. o.). Ezért úgy is támogatni kell a kisebbségi nyelvek fennmaradását, hogy pozitív képet alakítunk ki beszélőikben tulajdon anyanyelvükről (43-44. o.).
Akötet első részének egy újabb blokkját a szlovéniai magyar nyelv jelenéről és jövőjéről, illetőleg a nyelvművelésről és a nyelvi tervezésről szóló tanulmányok alkotják (71-97. o.). Miközben elismerem és magam is méltányolom a szóban forgó két írás rendkívüli fontosságát, hasznosságát, nem tagadhatom el, hogy ez az a pont, amelyen vannak közöttünk, illetve a magyar nyelvtudomány egészén belül is bizonyos véleménykülönbségek. Itt ugyanis egy hagyományosabb és egy újabb nyelvszemlélet áll némileg, látszólag egymással szemben.
Ennek a lényege abban foglalható össze, hogy a hagyományosabb felfogás hívei szerint egy, azaz egy magyar nyelv van, s ez az egy magyar nyelv, mint minden más nyelv is a világon, változatokban él, s köz-, csúcs- és viszonyítási pontja egy jórészt elképzelt, ideális standard, egy „primus inter pares" változat, amelyhez képest valamilyen fokon minden (hazai és nem-hazai) nyelvváltozat minősíthető. A „modernebb", fiatalabb nyelvészek egy csoportja ezzel szemben azt vallja, hogy nem létezik egységes magyar nyelv, nincs neki egy köz- vagy csúcspontja, egyetlen viszonyítási alapja, hanem több központja van, annyi, ahány olyan országban beszélik, ahol a magyarság tömbszerűen élt vagy él, tehát akár a szlovéniai Muravidéken is, ahol a nyelvi kontaktushelyzet következtében kialakult/kialakulhat a magyar nyelv szlovéniai állami változata, amely mintegy csak önmagához viszonyítható. Vérre persze nem megyünk a szóban forgó nézetkülönbség miatt még akkor sem, ha - ennek szerves folyományaként - több szempontból éri is kritikus hang a kötetben egy kalap alatt a teljes muravidéki nyelvművelést: nyugodtan megvárhatjuk, ha megérjük, nem szabva határt az időnek, kinek ad igazat a jövő. Tény, hogy a magyar standard szétfejlődését, az állami változatok kialakulását több nyelvész szakember természetes nyelvi folyamatnak tartja (l. pl. Vörös 2007: 24-30), többen vannak azonban olyanok is, akiknek egy kicsit furcsa épp a nyelvi differenciáció hangoztatása a globalizálódó világban.
A monográfia következő, negyedik blokkjába én az első fejezet nyolcadik, kilencedik és tizenegyedik tanulmányát sorolnám. Velük a nyelvmegtartás, -megőrzés kiemelt gondolatát sikeres lexikográfiai igyekezetével kapcsolja egybe a szerző. Egyfelől közreadja bennük azokat a muravidéki szójegyzékeit, amelyeket a különböző szótárakba (értelmező szótár, helyesírási szótár, képes diákszótár stb.) szánt, másfelől bevezet bennünket a határainkon túli kutatóműhelyek, kutatóhelyek, nyelvi irodák munkájába, nyelvfejlesztő, nyelvi tervező tevékenységébe. Itt fejti ki továbbá a határtalanítás fogalmának a lényegét, vagyis azt az igényt, hogy a Trianon utáni nemzettestek nyelvének, nyelvhasználatának vizsgálata váljék szerves részévé minden tekintetben az egyetemes magyar nyelvtudománynak.
Összegző, összefoglaló jellegük miatt újabb tömböt alkot a kötet első fejezetében a tizedik és az utolsó tanulmány. A bennük elemzett kérdések ugyanis, mint amilyen pl. a nyelvi alkalmazkodás, a nyelvválasztás, a presztízs vagy a kétnyelvű oktatás, egybefoglalja és felerősíti a monográfia két központi témáját: a nyelvi jog, a nyelvi tervezés, a nyelvi jövő, illetőleg a kétnyelvűség körülményei között élő magyar anyanyelvhasználat napi praxisának bonyolult társadalmi, pszichikai és jogi viszonyrendszerét. Megállapítja, hogy nincs mindig összhangban egymással a gyakorlat és az elmélet. Kifejti, hogy a kétnyelvűségi program nem juttatta el az egyéneket a kívánatos teljes kétnyelvűséghez, nem igazán segített hozzá az anyanyelv megőrzéséhez, annál inkább a már látható nyelvcseréhez, a nyelvi asszimilációhoz. Kolláth Anna itt igen körültekintően differenciálja a mindenkori beszédpartnerhez való nyelvi igazodásnak, az ún. nyelvi alkalmazkodásnak a Sonja Novak Lukanovič-i fogalmát, a szlovén szerző konvergencia- és divergencia-értelmezését (168-75. o.).
A kötet másik, kisebb, egyharmadnyi, de nem kevésbé fontos fejezete négy tanulmányt tartalmaz „Nyelvek - nyelvváltozatok - oktatás" címmel. Itt inkább gyakorlati problémákra, a mindennapok teendőire terelődik a figyelem, legyen szó akár a kétnyelvű oktatás vagy a helyesírástanítás helyzetéről, eredményességéről, akár a szlovéniai magyar nyelvi és irodalmi érettségi vizsga tapasztalatairól vagy épp a maribori Magyar Tanszék múltjáról, terveiről.
Végső summázatként megállapíthatjuk, hogy a kétnyelvű közösségekben végzett kutatások napjainkban egyre nagyobb teret nyernek a nyelvészeti szakirodalomban. A kontaktusnyelvi vizsgálatok ugyanis sok újat, eredetit kínálnak általános nyelvelméleti és konkrét nyelvpedagógiai szempontokból egyaránt. Szerencsés, aki részesük lehet, mint Kolláth Anna is, akinek a jelen munkában sikerült megteremteni a kívánt összhangját a többnyelvűséggel kapcsolatos elméleti megalapozottságú és gyakorlati hasznosíthatóságú lingvisztikának. Molnár Zoltán kollégám a könyv szombathelyi bemutatóján így fogalmazott: „A tematikájában sokszínű, nyelvpolitikai, nyelvi tervezési, szociodialektológiai, kontaktusnyelvészeti témákat felölelő kötet elérte célját: a magyar nyelv szlovéniai állami változatának szociolingvisztikai szempontú leírását." „A monográfia értékű kötetet - idézem tovább - magyar, szlovén és angol nyelvű végszó zárja azzal a tanulsággal, hogy többség és kisebbség együttélése nem lehet meg párbeszéd, nyelvi és kulturális interakció nélkül, valamint hogy a többnyelvűségnek az otthonosság érzetével kell társulnia."
Kolláth Anna Magyarul a Muravidéken c. bemutatott kötetét terjedelmes bibliográfia, illetve gondos név- és tárgymutató zárja. A kötet a maribori Szlavisztikai Társaság Zora sorozatában jelent meg, Marko Jesenšeknek, a Maribori Egyetem rektorhelyettesének, a Pedagógiai Kar Szlovén Nyelv és Irodalom Tanszéke egyetemi rendes tanárának mint felelős kiadónak támogatásával, több szlovén intézmény finanszírozásában. A borító esztétikus fotóját a Muráról közös tanítványunk, Car Urška készítette.
Köszönet a kötetért minden közreműködőnek, s legfőképp persze az igényes szerzőnek!
|
|