| |
A magyar történetírás az utóbbi évtizedekben figyelemre méltó tudományos értékekkel gazdagította a nemzetiségtörténeti irodalmat. A jelentős számú kisebb-nagyobb terjedelmű mű mellett azonban csupán néhány olyan monográfia és iratpublikáció látott napvilágot, amelyek kifejezetten a nemzetiségi kérdés történetét tárgyalják, világítják meg. De ez utóbbiak is elsősorban az 1848— 1849. évi forradalom és szabadságharc, az 1918-1919. évi forradalmak, valamint a Horthy-rendszer és a második világháború utáni néhány év német nemzetiségi politikája témaköréhez kapcsolódnak. Gondolunk itt elsősorban Arató Endre, Fehér István, I. Tóth Zoltán, Katus László, Kemény G. Gábor, Kende János, Kővágó László, Niederhauser Emil, Perényi József, Polányi Imre, Szarka László, Szász Zoltán, Tilkovszky Lóránt, Tóth Ede és Zielbauer György munkánkat segítő publikációira. Ugyanakkor a magyarországi nemzetiségi kérdés történetének egyes korszakai - köztük a második világháború utáni időszak nemzetiségpolitikájának nem egy területe - még mindig szinte „fehér foltnak" tekinthetők. Ehhez járul, hogy mind ez ideig nem rendelkezünk olyan kiadvánnyal, amely a magyar állam nemzetiségpolitikai jogalkotó tevékenységéről átfogó képet nyújtana. Kötetünkkel ezt a hiányt szeretnénk pótolni.
A XIX. és XX. században Magyarország egészen az 1920. június 4-i trianoni békeszerződés aláírásáig - Horvátország és Szlavónia nélkül is - soknemzetiségű ország volt. A XIX. század derekán a 282870 km2-nyi területen valamivel több mint 13 millió lakos élt. Ebből 5,4 millió a magyar, 2,5 millió a román, 1,8 millió a szlovák, 1,5 millió a német, 1 millió a szerb, 0,5 millió a ruszin, valamint 0,5 millió az „egyéb" etnikumhoz tartozott. A legnagyobb létszámú magyarság számaránya tehát akkor mintegy 40% volt. Ez a létszámarány 1880-ban meghaladta a 45%-ot, majd 1900-ban 51,5%-kal átlépte a többségi küszöböt. E tendenciát az 1910. évi népszámlálás jól jelezte: 1910-ben ugyanis az ország 18264 533 lakosából már 9944627 (54,5%) vallotta magát magyar anyanyelvűnek. A népesség további létszámából 16,1%-kal román, 10,7%-kal szlovák, 10,4%-kal német, 2,5-2,5%-kal ruszin és szerb, 1,1%-kal horvát és 2,2%-kal pedig „egyéb" (bunyevác, sokác, vend, szlovén, cigány) anyanyelvűnek mondotta magát.
Az első világháború győztes hatalmai - a trianoni békeszerződéssel - a szó szoros értelmében összezsugorították a magyar állam területét, radikálisan megváltoztatták az ország lakosságának létszámát és etnikai létszámarányait. Ezek következményeként az 1920. évi népszámlálás Magyarország 92 833 km2-nyi területén 7 980143 lakost talált. Ennek 89,6%-a a magyar, 6,9%-a a német, 1,8%-a a szlovák, 0,5%-a a horvát, 0,3%-a a román, 0,2%-a a szerb és 0,7%-a az egyéb etnikumhoz tartozó volt.
Az 1930-as évek végén és az 1940-es évek legelején, az ún. területgyarapításoknak köszönhetően ismét újabb és lényeges változás történt mind a magyar állam területét, mind a lakosság létszámát és anyanyelvi megoszlását illetően. 1941-re az ország területe elérte a 171 753 km2-t, a népesség létszáma pedig a 14 683 323 főt. Ugyanakkor a lakosság anyanyelvi megoszlása a következő képet mutatta: magyar 11364839 (77,5%), román 1100290 (7,5%), német 720291 (4,9%), ruszin 563910 (3,8%), szlovák 270 467 (1,8%), szerb 164755 (1,1%), horvát 128 740 (0,9%) és egyéb (bunyevác, sokác, vend, szlovén, cigány és ismeretlen) 370031 (2,5%).
Az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződésben a szövetséges nagyhatalmak ismét radikálisan átrajzolták-megváltoztatták a magyar állam területét, valamint lakosságának létszámát és etnikai megoszlását. Ennek következtében az 1949. évi népszámlálás a trianoninál is valamivel szűkebb ország területen - mivel a békekonferencia újabb 43 km2-nyi területet Csehszlovákiának ítélt - már csupán 9204 799 lakost talált Magyarországon. Ennek 98,6%-a magyar, 0,3%-a szlovák, 0,2%-a német, illetőleg román, 0,1%-a pedig horvát, illetőleg szerb, valamint 0,5%-a egyéb anyanyelvűnek vallotta magát.
A népesség anyanyelvi megoszlását is módosította az a „modernkori népvándorlás", amely a második világháború után a kitelepítések, a lakosságcsere és a menekültek érkezése formájában végbement. Magyarországot mintegy 300000 német és szlovák hagyta el. Az előbbiek kényszerből, az utóbbiak önként távoztak. Ugyanakkor 1949-ben 396 173 olyan személy élt az országban, aki 1938 előtt külföldi illetőségű volt. Ebből 133563 romániai, 118582 csehszlovákiai és 65877 jugoszláviai illetőségű volt. Nem érdektelen itt talán azt is megjegyezni, hogy 1949-ben a lakosságnak már 99,6%-a tudott magyarul.
Az ország lakosságának létszáma a második világháború után 10 709 460 fővel 1980-ban érte el a csúcspontot. 1990-ben a 10374823 lakosból 10222529 vallotta magát magyar anyanyelvűnek. A többi pedig a különböző etnikai kisebbségekhez tartozónak. Eszerint 1990-ben 1370 bolgár, 48 072 cigány, 1640 görög, 17577 horvát, 3788 lengyel, 37 511 német, 37 örmény, 8730 román, 2953 szerb, 12 745 szlovák, 2627 szlovén és vend, valamint 14570 egyéb, köztük 674 ukrán és ruszin anyanyelvű lakos élt Magyarországon. Módosul a kép, ha a népesség nemzetiségi megoszlását tekintjük. Ennek megfelelően 1990-ben az ország 10374823 lakosából 10142072 volt magyar, 10 459 szlovák, 1040 román, 13 570 horvát, 2905 szerb, 1930 szlovén és vend, 30 824 német, 142 683 cigány és 19640 egyéb nemzetiségű. Az etnikai kisebbségek létszáma azonban, főleg érdekképviseleteik becslése szerint, az előbbieknél kivétel nélkül jóval magasabb. így a cigányok létszáma 400000-600000, a németeké 200000-220000, a szlovákoké 100000-110 000, a horvátoké pedig 80000-90000 főre tehető.
*
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc életre hívta a magyar polgári államot, amely nemzetiségi-etnikai különbségtétel nélkül egyénileg az ország minden lakosának megadta a polgári jogokat. Az áprilisi törvények nem szenteltek külön figyelmet a nemzetiségi kérdésnek. A forradalom és szabadságharc vezetői ugyanis nem ismerték fel, hogy a nemzetiségek sajátos, kollektív jogaikhoz is ragaszkodni kívánnak. Nem is beszélve arról, hogy ebben a tekintetben a nemzetiségek bíztak a bécsi udvar támogatásában. De csalódniuk kellett, mivel az 1849. március 4-én Olmützben kihirdetett ún. oktrojált alkotmány nem adott, sőt nem is ígért autonómiát a nemzetiségeknek. Nem utolsósorban ennek a következményeként növekedett a nemzetiségek körében az érdeklődés és a kompromisszumkészség a magyar kormány politikája iránt. így jött létre 1849. július 14-én a magyar-román „kibékülési terv". Ez a dokumentum a román többségű megyékben garantálta az anyanyelv használatát az iskolában, a bíróságon és a nemzetőrségben. Tudomásul vette, hogy a román ortodox egyház elváljék a szerbtől és a román egyház feje pátriárka legyen. A „kibékülési terv" létrejötte egyben azt is jelentette, hogy a forradalom és szabadságharc vezetői képesek voltak lemondani a nemzetállam megvalósításának gondolatáról.
A forradalom és szabadságharc végóráiban terjesztette be a kormány immár a Szegeden ülésező országgyűlésben a nemzetiségek jogairól szóló határozati javaslatát. Az országgyűlés 1849. július 28-án fogadta el az előterjesztést, amelynek első pontja kimondta: „A magyar birodalom területén lakó minden népiségek nemzeti szabad kifejlődése következőkben ezennel biztosíttatik." Ez az állásfoglalás megerősítette, hogy az országgyűlés és a kormány kész feladni a magyar politikai nemzet eszméjét. Ugyanakkor a határozat ezúttal sem adott és nem is ígért autonómiát a nemzetiségek számára. A megyei és a helyi közigazgatásra, az anyanyelv használatára, az iskoláztatásra vonatkozólag, valamint az egyházi ügyekben pedig lényegében megismételte, illetőleg kilátásba helyezte azokat a nemzetiségi jogokat, amelyek már a magyar-román kibékülési tervben is szerepeltek.
Ugyancsak 1849. július 28-án alkotott törvényt az országgyűlés a magyarországi zsidóság polgári és politikai jogegyenlőségéről, emancipációjáról. Ezzel a törvénnyel az országgyűlés lényegében azt ismerte el, hogy a zsidóság többsége végig támogatta a forradalom és szabadságharc ügyét.
A forradalom és szabadságharc rövidesen bekövetkezett bukása miatt nem valósulhatott meg sem a nemzetiségek jogairól szóló határozat, sem a zsidóság emancipációját tartalmazó törvény végrehajtása. Ezzel együtt is mind a két jogalkotás európai jelentőségű teljesítmény dokumentuma.
Világos után a bécsi udvar köztudottan kegyetlen bosszút állt a forradalom és szabadságharc hívein-képviselőin, ami kivégzésekben, bebörtönzésekben és tömeges kényszersorozásokban öltött testet. 1851. december 31-én a császár hatályon kívül helyezte az olmützi alkotmányt és hivatalosan is bevezette az önkényuralmat. A magyarországi nemzetiségek tulajdonképpen szintén a vesztesek táborába kerültek, hiszen elveszítették nemzeti önkormányzataik esetleg meglevő intézményeit, illetőleg azok megteremtésének a lehetőségeit.
A magyarok az önkényuralommal szemben tömegesen a passzív rezisztenciát választották. Ezen a téren csak az 1850-es évek végén következett be változás, közelebbről a gazdasági és kulturális egyesületekben megnyilvánuló élénkülés formájában. Az emigráció természetesen kezdettől igen aktív volt. Kossuth Lajos már 1851-ben alkotmányjavaslatot dolgozott ki mindenekelőtt a nemzetiségi kérdés megoldására. Az alkotmányjavaslat faji, nyelvi és vallási különbség nélkül mindenki számára biztosítani kívánta a polgári szabadságjogokat. A megyében és a községekben a többségben levő nemzetiség nyelvét kívánta hivatalossá tenni, biztosítva a kisebbség szabad nyelvhasználatát. Kilátásba helyezte többek között azt is, hogy a nemzetiségek országos politikai szervezeteket hozhatnak létre. A kossuthi alkotmányjavaslatot az emigráns kormány funkcióját betöltő Magyar Nemzeti Igazgatóság is alapul fogadta el a nemzetiségekkel való tárgyalások, megegyezés szempontjából.
1860. október 20-án az uralkodó kibocsátotta az ún. Októberi Diplomát. Ebben megígérte, hogy hatalmát alkotmányos intézmények által gyakorolja. Az Októberi Diploma Magyarországon a magyar nyelvet tette hivatalossá, és biztosította a nemzetiségek nyelvének használatát a községi, városi valamint a megyei testületek tanácskozásain.
1861. április 6-án megnyílt az újonnan megválasztott országgyűlés Budán. Az országgyűlés június 7-én kezdte meg a nemzetiségi kérdés vitáját, majd néhány nappal később „nemzeti bizottmány" kiküldéséről határozott, amely 27 tagú nemzetiségi bizottságot választott soraiból. Ez a testület augusztus 9-én terjesztette elő javaslatait. Eszerint Magyarország polgárai egyetlen politikai nemzet tagjai, de az országban lakó népek egyenjogú nemzetiségeknek tekintendők. Az előterjesztést az országgyűlésnek már nem volt módjában „kitárgyalnia", mivel 1861. augusztus 22-én a császári önkény feloszlatta.
1862 tavaszán összegezte az emigráció a dunai államszövetséggel kapcsolatos elképzeléseit, amelyek döntően Kossuth korábbi javaslatain alapultak, és ugyanő véglegesítette szövegét. A dokumentum május 18-án került nyilvánosságra. A dunai államszövetség tervét a hazai meghatározó politikai tényezők szinte kivétel nélkül elutasították. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy köreikben is növekedett azoknak a száma, akik egyre inkább hajlottak a Béccsel való kiegyezésre.
Az uralkodó 1865. december 4-én, vagyis négy éves „provizórium" után, összehívta és személyesen megnyitotta a magyar országgyűlést. A nemzetiségi képviselők a nemzeti bizottság 1861-ben megszakadt tevékenységének a felújítását szorgalmazták. A porosz-osztrák háború kitörése miatt azonban 1866. június 20-án az uralkodó elnapolta az országgyűlést, a königrátzi döntő vereség nyomán viszont már Bécs is sokkal érdekeltebb volt a magyarokkal való kiegyezésben, mint korábban bármikor.
1867 elejére két- és többoldalú tárgyalásokon, titkos egyezkedéseken sikerült megállapodásra jutni az uralkodóval a „közösügyi" kérdésekben. Az uralkodó 1867. február 17-én gróf Andrássy Gyulát nevezte ki miniszterelnöknek. Az országgyűlés március 30-án általánosságban, május 29-én pedig részleteiben is elfogadta a közösügyi törvényjavaslatot. Az időközben királlyá koronázott Ferenc József július 28-án szentesítette az 1867:XII. törvényt a kiegyezésről. Az 1867 :XII. törvény értelmében a Pragmatica Sanctio képezi a jogi alapját a Monarchia országai közötti kapcsolatoknak. A törvény kimondta Magyarország közjogi és bel kormányzati önállóságát, valamint elismerte az önálló kereskedelmi és vámpolitikára való jogosultságát.
Az Osztrák-Magyar Monarchia létrehozása után kétségtelenül a nemzetiségi kérdés és ezen belül is a magyar-horvát kapcsolatok rendezése volt az egyik legidőszerűbb feladat a magyar kormány számára. Annál is inkább, mivel Magyarország és Horvátország között az államjogi kapcsolatok az 1848^19-es forradalom és szabadságharc idején megszakadtak és később sem újították fel azokat.
A király 1868. november 17-én szentesítette a XXX. tc-t. Ennek értelmében Magyarország és Horvátország államközösséget alkot, a horvátok külön területtel rendelkező politikai nemzet, belügyeiket saját országgyűlésük és autonóm kormányuk intézi. A kormány élén bán áll, akit a király nevez ki, a magyar miniszterelnök ellenjegyzésével. A horvát politikai közvélemény csalódottan, sőt esetenként kifejezetten ellenségesen fogadta az 1868:XXX. tc-t, és tulajdonképpen a dualizmus egész időszakában annak felülvizsgálását várta, követelte. Nem csillapult a horvát elégedetlenség egyébként azután sem, hogy az 1870-ben létrejött megállapodás alapján a magyar kormány, Fiume város kivételével, lényegében kielégítette a horvát területi igényeket. (A fentiekben jelzett jogi státusuk miatt a horvátokat érintően nem közlünk önálló dokumentumokat.)
Az országgyűlés még 1866 áprilisában bizottságot küldött ki a nemzetiségi törvényjavaslat előkészítésére. A bizottság ezúttal is albizottságra bízta a konkrét javaslatok kidolgozását. 1867 februárjában a román és szerb képviselők ennek az albizottságnak nyújtották át közös törvénytervezetüket, amely azon az elven alapult, hogy a majdani törvény a magyarországi 6 legnagyobb etnikumot kollektív jogi személyeknek ismerje el. A tervezet nemzetiségi készítői azonban jellemző módon maguk is megfeledkeztek a magyarországi kisebb létszámú etnikumokról.
1867 júniusában a nemzetiségi albizottság elkészítette törvényjavaslatát, amelyet Eötvös József neve fémjelzett. A törvényjavaslat az egyén számára minden fórumon biztosítani kívánta a szabad nyelvhasználatot, míg a közigazgatás alsó és középső fokán a többségi nyelv használatának az elvét követte azzal, hogy a 20%-ot elérő kisebbség nyelvének a használatát is előírta. A törvényjavaslat szövegéből kimaradt a magyar politikai nemzetre történő utalás.
A nemzetiségi törvényjavaslatot az országgyűlés 1868 novemberében tűzte napirendjére. Erre az időre azonban módosították az albizottság szövegét, és a törvényhatóságok hivatalos nyelveként a magyart jelölték meg, ami visszalépést jelentett. De a módosítás lehetővé tette azt is, hogy a törvényhatósági testület legalább 20%-ot elérő más nemzetiségű tagjainak kívánságára a jegyzőkönyveket az említettek nyelvén is vezessék.
A vitában Deák Ferenc további módosításokat kezdeményezett a törvényjavaslat szövegén. Ezek közül az volt a legfontosabb, amely alapelvként kívánta leszögezni, hogy Magyarországon csak egyetlen politikai nemzet van, a magyar, amelynek viszont az állam minden polgára egyenjogú tagja. A szavazásnál a nemzetiségi képviselők tiltakozásul kivonultak az ülésteremből.
A király, mielőtt 1868. december 6-án szentesítette volna az 1868:XLIY tc-t a nemzetiségi egyenjogúságról, jóváhagyta a XXXVIII. tc-t a népiskolai oktatásról, amely kimondta, hogy minden tanulónak joga van anyanyelvén tanulni, valamint a Magyarország és Erdély uniójának szabályozásáról szóló 1868:XLIII. tc-t.
Az 1868:XLIV te. végül is a magyar politikai nemzet alapelvéből indult ki. Majd megállapította, hogy az állam bármely nemzetiséghez tartozó polgára anyanyelvén szólalhat fel a községi, a megyei, valamint az egyházi gyűléseken. Emellett anyanyelvén intézhet beadványt a hatóságokhoz -a kormányt is beleértve -, amelyre szintén az anyanyelvén kell választ kapnia. A községek és az egyházak maguk dönthettek a hivatalos nyelvhasználatukról. Ugyanakkor a nemzetiségi nyelvek a megyei törvényhatóságokban már csupán a 20%-os arány megléte esetén juthattak szerephez. A nemzetiségi állampolgárok kulturális és gazdasági egyesületeket, társulatokat stb. alakíthattak, és azokban maguk határozták meg, hogy melyik nyelvet használják.
Az Európában akkor még szinte egyedülálló 1868:XLIV. tc-t a nemzetiségek képviselői általában meglehetősen kedvezőtlenül fogadták és csak jóval később ismerték fel annak a pozitívumait. Ugyanakkor a hivatalos politika - és jobbára a magyar közvélemény is - soknak tartotta azokat. Ez utóbbinak lett azután a következménye, hogy már az 1870-es években - a dualista rendszer megszilárdulásával nagyjában párhuzamosan - megkezdődött a törvény „felülvizsgálása" a magyar kormányzat részéről, közelebbről olyan lépések és intézkedések történtek, amelyek utat nyitottak a magyar nacionalizmusnak.
A közigazgatás központi irányítása és ellenőrzése - az állam magyar jellegének a biztosítására való hivatkozással - megerősödött. A megyékben a magyar nyelv hivatalossá tételével a nemzetiségek pozíciói jelentősen gyengültek, s végül is csak a románok és a szerbek tudtak élni a törvényben előírt nyelvi jogokkal, de ők is mindössze néhány megyében. Ehhez járult, hogy azokat a nemzetiségi bírákat, pedagógusokat és állami tisztviselőket, akik részt vettek a nemzetiségek politikai akcióiban vagy támogatták azokat, többnyire elbocsátották az állásukból, nyugdíjazták őket.
A hivatalos körök a magyarosítás szempontjából nagy reményeket fűztek az iskolai oktatáshoz. 1869-ben az elemi iskolák 42,2%-a volt magyar, 47,3%-a nemzetiségi és 10,5%-a együtt magyar és más tanítási nyelvű. Ez a helyzet 1890-re úgy változott meg, hogy az elemi iskolák 53,5%-a vált magyar, 29,5%-a nemzetiségi és 17%-a magyar és más tanítási nyelvűvé. 1890-ben 137 magyar és 17 nemzetiségi tannyelvű gimnázium és reáliskola volt az országban. A kormány nemcsak azzal akadályozta a nemzetiségi középfokú oktatás fejlődését, hogy nem adott engedélyt újabb intézmények megnyitására, hanem azzal is, hogy néhányat időközben megszüntetett közülük. így 1874-ben a kormány elrendelte a nagyrőcei, a zniováraljai és 1875-ben a turócszentmártoni szlovák gimnázium bezáratását.
Az 1879:XVIII. te. előírta a magyar államnyelv kötelező tanítását az ország valamennyi nem magyar tannyelvű elemi iskolájában. Az 1883:111. te. pedig a nemzetiségi középiskolákban tette kötelezővé a magyar nyelv és irodalom tanítását. 1885. május 28-án Trefort Ágoston vallás-és közoktatásügyi miniszter rendeletében szorgalmazta az 1879:XVIII. te. előírásainak maradéktalan végrehajtását, ami egyúttal azt is jelezte, hogy ezen a téren nehézségek mutatkoztak. Hasonlóan a magyarosítás céljait szolgálta az 1891:XV. te. a magyar kisdedóvásról és az 1893:XXVI. te. az elemi iskolai tanítók fizetéséről. 1898. február 15-én a király szentesítette az 1898:IV. tc.-t a helynevekről, amelynek értelmében minden magyarországi településnek csak egy hivatalos neve lehetett.
A nemzetiségek képviselői az 1870-es évektől lényegében folyamatosan bírálták, illetőleg támadták a magyar kormányok nemzetiségi politikáját. Bírálatuk tárgya azonban most már nem maga az 1868:XLIV te, hanem sokkal inkább annak a végrehajtás során történt „korrekciói". A korábban - és az időközben - megalakult s többnyire „nemzeti liberális" névvel működő nemzetiségi pártok a kritika és a tiltakozás gazdag tárházával, többek között a parlamenti választásoktól való távolmaradásukkal is kifejezték elégedetlenségüket.
Már az 1870-es évek elején is előfordult, hogy az egyik nemzetiség politikai képviselői szolidaritást vállaltak a másikkal vagy a másikokkal. De ez a magatartás különösen az 1890-es évektől válik igazán tudatossá és szervezetté a nemzetiségek politikájában és magatartásában. 1892-ben a nagyszebeni román nemzeti konferencián deklarálják a román-szlovák nemzetiségi szolidaritást. 1893-ban a román, szlovák és szerb nemzetiségi képviselők bécsi találkozójukon egyeztetik a korabeli magyar kormánnyal szembeni követeléseiket. A nemzetiségek együttműködésének, közös fellépésének kiemelkedő eseménye és fóruma az 1895. augusztusi budapesti kongresszusuk, ahol a nyelvhatároknak megfelelően kialakított megyéken alapuló nemzeti önrendelkezés megvalósítását javasolják. 1896-ban a nemzetiségi kongresszus végrehajtó bizottsága tiltakozik a millenniumi ünnepségek ellen. 1898-ban pedig ugyanez a testület a nemzetiségi akciók összehangolását vitatja meg a budapesti tanácskozásán.
Uj elemét-vonását jelenti a magyar nemzetiségi politika bírálatának, hogy a magyarországi nemzetiségek sorából kikerülő és a tanulmányaikat külföldön folytató diákok olyan fővárosokból nyilatkoznak, amelyek tulajdonképpen „nemzeti hátteret" is biztosítanak számukra. 1882-ben erdélyi román fiatalok Bukarestben alakítják meg irredenta egyesületüket. A magyarországi szlovák diákok pedig Prágában hozzák létre hasonló céllal Detván nevű egyesületüket.
Az 1890-es években a magyarországi nemzetiségek egyike-másika már nyílt támogatásban részesül a nemzeti rokonságot jelentő államokból. 1890 decemberében megalakul a Liga Culturalá nevű tömörülés Bukarestben, amelynek célja a különböző országokban élő románok közös kultúrájának az ápolása.
A századfordulótól az első világháborúig egymást követő kormányok nemzetiségi politikája változatlanul a „magyar politikai nemzet" felfogásából táplálkozott. így nem véletlen, hogy ezek a kormányok - hol agresszívabban, hol kevésbé agresszívan - lényegében követték elődeik magyarosító politikáját. Ezen a téren az egyes kormányok nemzetiségi politikájában és a nemzetiségekkel szembeni magatartásában természetesen voltak eltérések, taktikai különbségek. Sőt, még abban a tekintetben is mutatkoztak eltérések, hogy ki és melyik nemzetiség megbékítésének-meg-nyerésének tulajdonított nagyobb jelentőséget. De a magyarosítás ténye kétségtelenül egyaránt jellemezte nemzetiségi politikájukat.
Az 1904-ben benyújtott, de elfogadásra nem került Berzeviczy-féle törvényjavaslat, amely címében az 1868:XXXVIII. és az 1876:XXVIII. te. módosítását irányozta elő, valójában az 1868:XLIV te. felülvizsgálását célozta, tagadását jelentette. Ez a törvényjavaslat azonban már nemcsak a nemzetiségi politikai körökben, hanem a magyar közvélemény egy részében is megütközést keltett, tiltakozást váltott ki. Az 1907:XXVII. te. azonban, amely Lex Apponyi néven vált közismertté, tulajdonképpen mindazokat az előírásokat tartalmazta, amelyeket a Berzeviczy-féle törvényjavaslat magában foglalt.
1907 elején Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter előbb az állami népiskolák tanítóinak fizetésemeléséről és felügyeletéről készített törvényjavaslatot, amit az országgyűlés 1907:XXVI. tc.-ként fogadott el. Majd ezt követte a második törvényjavaslata, amely 1907:XXVII. te.-ként került elfogadásra. Ez a törvény - a miniszter indoklása szerint - a községi és felekezeti népiskolák pedagógusainak anyagi helyzetét kívánta megoldani és az ezekben az iskolákban tanulók hazafias nevelését biztosítani. Mégpedig azzal a konkrét céllal, hogy a végzős tanulók szóban és írásban is elsajátítsák a magyar nyelvet és szellemiséget. Ezt szolgálta az a miniszteri utasítás is, amely megszabta a magyar nyelv tanításának óraszámát ezekben az iskolákban és kötelezővé tette az államilag kiadott tankönyvek használatát. Az ingyenes elemi iskolai oktatás bevezetése mellett az egyházi hatóságok a nemzetiségi iskolák többségében a pedagógusok számára nem tudták biztosítani a törvényben előírt magasabb béreket. így kénytelenek voltak államsegélyért folyamodni, aminek azután az lett a következménye, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerültek az állammal, közelebbről a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériummal szemben. A miniszter az államsegélyben részesülő pedagógusokat ugyanis köztisztviselőnek nyilvánította, nem utolsósorban az állami fegyelmi jogkör gyakorlása végett. A miniszter az érintett iskolákban elrendelte a magyar címer és zászló, valamint a magyar nyelvű feliratok és táblák kifüggesztését a régi, nemzetiségi nyelvű feliratok és táblák helyett, amelyek megőrzését azonban később mégis engedélyezte. A Lex Apponyi végrehajtása a hatálybalépés után azonnal megkezdődött, a miniszter 1907. július 9-i végrehajtási utasítása alapján.
A nemzetiségek képviselői már a törvényjavaslat tárgyalása során - a parlamentben és azon kívül is - tiltakoztak a tartalma ellen és a törvényjavaslat visszavonását követelték. Ezt a véleményüket általában az 1907:XXVII. te. elfogadása után is kifejezésre juttatták. A legnagyobb ellenállást a román és részben a szerb görögkeleti egyházak tanúsították, míg a németek, a szlovákok és a ruszinok ellenállása és tiltakozása jóval kisebb volt. Az 1907:XXVII. te. következményeként jelentősen csökkent a nemzetiségi elemi iskolák száma. Az 1899. évi 6000 iskolával szemben 1914-ben már csak mintegy 3300 elemi iskolában folyt nem magyar nyelvű tanítás. A román tannyelvű elemi iskolák száma 1907 és 1911 között 2760-ról 2301-re csökkent.
A magyarosító politika jegyében szentesítette a király az 1907:XLIX. tc.-t, amely kötelezővé tette a vasútnál a magyar szolgálati nyelv használatát, de Horvátországban megkívánta a horvát nyelv ismeretét is. A magyarosítás céljait szolgáló jogszabályok és egyéb intézkedések mintegy „ellensúlyozásaként" történtek jogszabályba öltöztetett látszatintézkedések is. Ilyen volt a belügyminiszter 1907 decemberében kiadott azon rendelete is, amely arra „hívta fel" - minden konkrét kötelezettség nélkül - a vármegyék járásainak tisztviselőit, hogy milyen időszerű és fontos ismerni a nép, közelebbről a nemzetiségi lakosság nyelvét.
Ezekben az években szinte egymást követték, különösen a választási kampányok idején, a magyarellenes sajtóperek, valamint az izgatásért és a felségárulásért kiszabott büntetések. De nem kímélte a hatalom az egyházakat sem, ha a magyarosító politikáját látta veszélyeztetve. A király 1912 júniusában felfüggesztette a szerb nemzeti egyházi önkormányzatot, majd 1913 júliusában szentesítette az 1913:XXV. tc.-t a hajdúdorogi görög katolikus püspökség felállításáról, amelyhez román többségű községeket is csatoltak.
A magyar kormányok asszimilációs politikájára a nemzetiségek növekvő ellenállással és tiltakozással válaszoltak, amit akkor is fokoztak, amikor a magyarosító politika már kifulladni látszott. Ebben a nemzetiségi magatartásban természetesen az is komoly szerepet játszott, hogy a századfordulóra társadalmaik - a kapitalista fejlődés magyarországi következményeként - figyelemre méltó szerkezeti változásokon mentek keresztül. Mindenütt megjelent ugyanis kisebb-nagyobb mértékben és arányban a polgárság és a saját értelmiség. A tőkés fejlődés terén különben a német nemzetiségű lakosság jutott el a legmesszebbre, míg ezen a téren a legkisebb változások a ruszin nemzetiség társadalmát jellemezték. A nemzetiségi társadalmakban - sajátos módon - hol az ipari tőke, hol meg az agrártőke jutott nagyobb szerephez. Ugyanakkor úgyszólván mindenütt megjelent a pénztőke, és kiépült a bankok rendszere is. Mellesleg ebben az időszakban ment végbe az a folyamat is, amikor az erdélyi magyar földbirtokok tömegesen jutottak a helyi románság kezére.
A gazdasági-társadalmi változásokkal nagyjában egyidejűleg aktivizálódtak és radikalizálódtak a nemzetiségek nemzeti pártjai, valamint megjelentek a politikai életben a modern polgári és szociáldemokrata pártok, politikai csoportosulások, amelyek a nemzetiségek újabb és újabb tömegeit ébresztették nemzeti öntudatra, illetőleg formálták politikai nézeteiket és erősítették bennük nemzeti hovatartozásukat. Az előbbieknek is köszönhetően hosszabb idő után az 1906. évi parlamenti választásokon szerepeltek a legeredményesebben a nemzetiségi jelöltek, amikor 24 képviselőjük jutott be az országgyűlésbe. Ezek a képviselők megalakították nemzetiségi klubjukat, és közülük 23-an írták alá még ugyancsak a választások évében az uralkodónak előterjesztett nemzetiségi feliratukat.
A XIX. század végén kibontakozó, majd a XX. század elején is folytatódó tömeges kivándorlás az Egyesült Államokba és Kanadába rövidesen új erőforrást jelentett a hazai nemzetiségek magatartása és politikája szempontjából. A kivándoroltak és képviselőik ugyanis nemcsak anyagilag és erkölcsileg támogatták az itthon maradottakat, hanem politikai szervezeteik és sajtójuk is meglehetősen nagy hatást gyakorolt az itthoniakra. Ebben a vonatkozásban a kivándorolt horvátok, ruszinok és szlovákok képviselői voltak a legaktívabbak. Jellemzően nem a hazai ruszinság, hanem a kivándoroltak képviselői fogalmazták meg ennek a nemzetiségnek a politikai követeléseit. Hasonlóan növekvő aktivitást fejtettek ki Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban azok a cseh és szlovák, valamint délszláv és részben román emigráns csoportok, személyek is, akiknek mindinkább sikerült a nyugati fővárosokban és sajtóközpontokban olyan - a tényleges anomáliákon messze túlmutató - egyoldalú és hamis képet rajzolniuk mind a magyar kormányok nemzetiségi politikájáról, mind a magyar közvéleménynek a nemzetiségekhez való viszonyáról, amely rendkívül hátrányosan befolyásolta Magyarország nyugati megítélését. Ebben az időszakban vált egyébként a magyarországi román és délszláv nemzetiségek politikai magatartását határozottabban befolyásoló tényezővé a szomszédos Románia és Szerbia is.
A XX. század első évtizedében a magyar államhoz való viszonyuk tekintetében a horvátok jutottak el a legmesszebbre azzal, hogy a trializmus követelése mellett már készek voltak az elszakadásra is akár az önálló horvát állam, akár egy nagy délszláv állam megalakításával. A többiek, legalábbis a hivatalos megnyilatkozásaikban, még az Osztrák-Magyar Monarchián belüli föderatív jellegű megoldások valamilyen változatát szorgalmazták. De az is igaz, hogy a szlovákok egyes képviselőitől már nem volt idegen a cseh és a szlovák egység, az erdélyi románságtól pedig a Romániához való csatlakozás gondolata. Ez utóbbi hatások nem utolsósorban a nyugat-európai emigrációs köröktől származtak, amelyek az 1910-es években mind határozottabban és egyértelműbben adtak kifejezést az elszakadási törekvéseiknek. Az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország közeledésének, fegyveres szövetségének megvalósulásával viszont a német nemzetiségi „alldeutsch" mozgalom - átmenetileg - fokozatosan elcsendesedett.
A századfordulón is voltak a magyar társadalmi-politikai közéletnek olyan kiváló személyiségei, köztük politikusok és nem politikusok, mint Ady Endre, Jászi Oszkár, Mocsáry Lajos, akik a Magyar Királyság kebelében élő nemzetiségek, etnikumok kiegyensúlyozott politikai, gazdasági és kulturális kapcsolataiért, a teljes nemzetiségi jogegyenlőségért szálltak síkra. A magyarok és a nem magyarok kiegyezését szorgalmazták a kölcsönös emberi és nemzeti megbecsülés jegyében. Nem rajtuk múlott, hogy erőfeszítéseik nem igazán párosultak a siker élményével.
Az 1913 júniusában újra kormányra került Tisza István elődei - és saját korábbi - nemzetiségi politikájától is eltérően, de megőrizve a magyar állam „nemzeti egységéről" vallott felfogását, próbált mindenekelőtt Horvátországhoz és a magyarországi román nemzetiség képviselőihez közeledni. Előbb a mélypontra süllyedt magyar-horvát kapcsolatokat igyekezett javítani. Ezért visszavonta a vasúti szolgálati nyelvre vonatkozó - és horvát részről mindig sérelmezett - előírásokat. A magyar országgyűlés napirendre tűzte a Horvátországgal 1904-ben kötött pénzügyi egyezmény meghosszabbításáról szóló törvényjavaslatot. 1913 végén lényegében az említettek fejében sikerült Tisza István miniszterelnöknek paktumot kötnie azzal a horvát-szerb koalícióval, amely abszolút többséget szerzett a decemberi választásokon. A horvátokkal kötött paktum - úgy tűnt - a román nemzetiség képviselőivel folytatott tárgyalásokon is javítja a Tisza-kormány pozícióit.
Tisza István miniszterelnök a magyarországi nemzetiségek viszonylatában - a megegyezés időszerűsége szempontjából - a magyarországi románságot tekintette a legfontosabb politikai tényezőnek, súlyánál fogva is, Románia szívóhatása miatt is. A Román Nemzeti Párt egyébként még 1912 decemberében megfogalmazta az akkori magyar kormánnyal szembeni követeléseit. Ezek között szerepelt, hogy a románok a közoktatás minden szintjén saját nyelvükön tanulhassanak, a román egyház a többi egyházzal arányosan részesüljön állami segélyben, a hajdúdorogi egyházközösséghez csatolt román községek kerüljenek vissza régebbi egyházmegyéikhez, valósuljon meg a Román Nemzeti Párt szervezkedési szabadsága, a románok által tömegesen lakott vidékeken pedig román legyen a közigazgatás nyelve.
A tárgyalások folyamán a román követelések többségét Tisza elutasította és az egyházpolitikát, valamint a kormány gazdaságpolitikáját illetően helyezett kilátásba engedményeket. Az 1913. október végén zajló tárgyalásokon a Román Nemzeti Párt képviselői többek között 50 román többségű választókerület kijelölését és több minisztériumban román államtitkárok alkalmazását kérték. De a miniszterelnök ezúttal is lényegében csak az egyházpolitika, valamint az iskolai oktatás terén kívánt engedményeket tenni. A kormány a román nemzetiség képviselőivel való megegyezés érdekében engedélyezte a román nemzeti színeknek a magyarral együtt való megjelenítését is. A Román Nemzeti Párt képviselőinek követelései és a Tisza-kormány engedményei közötti szakadék miatt azonban végül is 1914 februárjában a kétoldalú tárgyalások eredménytelenül fejeződtek be.
Az első világháború kitörésével lényegében újabb fejezet kezdődött a magyar kormány és a nemzetiségek kapcsolatában, viszonyában. Ettől kezdve a Tisza-kormány politikáját lényegében a kivételes hatalom gyakorlásáról szóló törvény határozta meg. A Délvidéken és Kárpátalján, majd a román betörés idején Erdélyben katonai közigazgatást vezettek be, amely gyökeresen megváltoztatta az érintett lakosság életkörülményeit. A foganatosított rendkívüli intézkedések elsősorban az ott lakó - és többségben levő - nemzetiségi lakosságot sújtották. A Délvidékről a férfi lakosság egy részét az ország belsejébe szállították. Kárpátalján pedig az ellenséggel való együttműködés vádjával születtek súlyos ítéletek. Mindezek hatására a nemzetiségek körében felerősödtek az önálló útkeresésre utaló törekvések. Ennek ellenére 1917 tavaszáig a nemzetiségek hazai képviselői általában még a Monarchián belüli megoldásokat látszottak keresni.
1918. április 8-án emigráns politikusok és a monarchiabeli nemzetiségi hadifoglyok képviselői kongresszusra gyűltek össze Rómában, ahol független államaik megteremtése mellett foglaltak állást. Május végén az USA kormánya is tudomásul vette a római nemzetiségi kongresszus állásfoglalását. 1918 nyarán Franciaország egymás után ismerte el az időközben megalakult csehszlovák, délszláv és román nemzeti tanácsokat.
1918 őszére a nemzetiségi emigráció és hazai politikai képviselői egymásra találtak. Az országgyűlés 1918. október 18-i ülésén elhangzott a Román Nemzeti Párt azon deklarációja, amely a magyarországi és az erdélyi román nemzet nevében követelte, hogy minden idegen befolyástól mentesen önmaguk határozhassák meg „állami elhelyezkedésüket". Másnap ugyanebben a szellemben nyilatkozott a Szlovák Nemzeti Tanács képviselője is. Ezt egy nappal előzte meg az USA-ban nyilvánosságra hozott Csehszlovák Függetlenségi Nyilatkozat. Október 29-én a horvát parlament kimondta az önálló délszláv államhoz való csatlakozását. A fentebbieknek mintegy a betetőzését jelentette az erdélyi románság 1918. december elsejei gyulafehérvári gyűlése, ahol deklarálták a Romániával való egyesülést. Ezzel gyakorlatilag ténnyé vált nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchia, hanem a Magyar Királyság felbomlása is, amit az antant hatalmak ugyancsak egyöntetűen támogattak.
Az 1918. októberi forradalom által életre hívott Károlyi-kormány nemzetiségi politikája lényegében a Magyar Nemzeti Tanács október 15-i kiáltványán alapult. A kiáltvány oly módon foglalt állást a „népek önrendelkezési jogáról", hogy azoknak közigazgatási és kulturális autonómiát ígért. Mégpedig annak reményében, hogy így megőrizhető a magyar állam integritása. Ez az elgondolás már a születése pillanatában is illuzórikus volt: egyrészt a nagyhatalmak a Monarchia és benne a történelmi Magyarország felszámolása mellett döntöttek, a nemzetiségek pedig már régóta nem akartak annak keretei között maradni. December 3-án Fernand Vix alezredes, az antant budapesti katonai missziójának vezetője Szlovákia, vagyis tulajdonképpen Észak-Magyarország kiürítésére szólította fel Károlyi Mihály kormányát. Ezzel nagyjában egyidejűleg a román királyi hadsereg megszállta Erdélyt.
Az egyre kilátástalanabb helyzet ellenére a Károlyi-kormány nem mondott le arról, hogy valamilyen megegyezésre jusson a nemzetiségekkel. November közepén Jászi Oszkár - a kormány nevében - a Román Nemzeti Tanács képviselőinek Erdély svájci mintára történő átalakítását javasolta a magyar állam keretén belül, amit azok kereken elutasítottak. A nemzeti megbékélést célozta a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1918. november 22-i rendelete is, amellyel a Lex Apponyi hátrányos rendelkezéseit megszüntette, és lehetővé tette, hogy a nemzetiségek anyanyelvükön tanuljanak az elemi iskolákban.
A valóságban két irányban, közelebbről a ruszinok és a németek vonatkozásában ígért eredményt a kormány nemzetiségi politikája.
1918. december 21-én lépett életbe az 1918. évi X. néptörvény, amely a „Magyarországon élő ruszin (ruthén) nemzet autonómiájáról" intézkedett. Ennek értelmében az autonóm területet Ruszka Krajna néven Máramaros, Ugocsa, Bereg és Ung vármegyék ruszinok lakta részeiből kellett létrehozni. Az autonóm törvényhozás szerve a ruszin nemzetgyűlés, míg a végrehajtó hatalomé a ruszka-krajnai minisztérium és a kormányzóság. 1919. január 29-én tették közzé az 1919. évi VI. néptörvényt a magyarországi német nép önrendelkezési jogának gyakorlásáról. Ez a jogszabály az 1918. évi X. néptörvény példáját követte azzal a különbséggel, hogy a VI. néptörvény több önkormányzóság felállítását kilátásba helyezte ugyan, de azok területét egyidejűleg nem jelölte ki. A szóban forgó törvények végrehajtására az első lépések is megtörténtek.
Anakronisztikus kísérletre vállalkozott a Berinkey-kormány és Károlyi Mihály, a Magyar Népköztársaság elnöke akkor, amikor 1919. március 11-én aláírták az 1919. évi XXX. néptörvényt, amelynek alapján Magyarország szlovákok által lakott felvidéki részeiből Slovenska Krajina néven autonóm területet tervezett kialakítani. Ez a jogszabályi próbálkozás figyelmen kívül hagyta, hogy az érintett területet akkor már a cseh hadsereg birtokolta, és az antant Szlovákia néven a csehszlovák állam részének tekintette.
1919. március 20-án Vix alezredes újabb jegyzéket nyújtott át a magyar kormánynak, amely nemcsak a területi integritás megőrzésére irányuló erőfeszítéseket keresztezte, de a Magyar Népköztársaság sorsát is megpecsételte. A népköztársaságot felváltó tanácsköztársaság elismerte a nemzeti önrendelkezés jogát egészen az elszakadásig. A tanácskormány ennek szellemében tájékoztatta hivatalosan mind a párizsi békekonferenciát, mind a későbbi kisantant államok kormányait arról, hogy tiszteletben tartja a magyarországi nemzetiségek döntéseit kiválásukról és az új államalakulatokhoz történő csatlakozásukról. Ezzel egyidejűleg a tanácskormány kinyilvánította azt is, hogy az állam keretén belül élő nemzetiségi dolgozók egyéni és kollektív jogait biztosítja.
A Forradalmi Kormányzótanács 1919. április 6-i rendeletével kötelezte a hatóságokat arra, hogy ha az országban használatos nyelvek bármelyikén hozzájuk fordulnak, akkor ugyanazon a nyelven kell válaszolniuk az érintett lakosság beadványaira. Az április 7-8-i tanácsválasztásokon a nemzetiségek képviselői általában a számarányuknak megfelelően jutottak szerephez a különböző szintű tanácsokban.
A Forradalmi Kormányzótanács április 28-án határozta el a német és a ruszin nemzeti tanács létrehozását. A ruszin nemzeti tanács hatásköre Kárpátalján lényegében még a népköztársaság idején javasolt Ruszka Krajna területére terjedt ki. A német nemzeti terület pedig nagyobbrészt azokat a településeket foglalta magában, amelyeket később a békekonferencia, Burgenland néven, Ausztriához csatolt.
A tanácskormányban német és ruszin népbiztos felelt a nemzetiségi önkormányzati ügyekért. A népbiztos rendeletalkotási joggal volt felhatalmazva, rendeletei kötelezőek voltak a nemzetiségi tanácsok és természetszerűleg a nemzetiségi lakosság számára. A nemzetiségi önkormányzatok mindenekelőtt az iskolai anyanyelvi oktatás bevezetése terén értek el kézzelfogható eredményeket. Az 1919. május elejei román és cseh megszállás azonban megszakította a ruszin önkormányzat éppen csak elkezdődött kiépítését.
A tanácsköztársaság nemzetiségi politikájának gerincét az április 2-i ún. ideiglenes, majd a június 23-i végleges alkotmány határozta meg. Már az ideiglenes alkotmány kimondta, hogy az állam keretén belül élő minden nemzet, ha összefüggő, nagyobb területen él, külön nemzeti tanácsot és intéző bizottságot is választ. A végleges alkotmány pedig arról intézkedett, hogy a tanácsköztársaságban élő nemzetek szabadon használhatják nyelvüket, ápolhatják és fejleszthetik nemzeti kultúrájukat. A helyi közigazgatást mindenütt annak a nemzetnek a dolgozói „vezetik", akik az illető területen többségben vannak. A német és a ruszin többségű magyarországi „összefüggő területeket" az alkotmány német, illetőleg ruszin nemzeti területnek ismerte el. Végül az alkotmány 88. §-a deklarálta, a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság nem állja útját annak, hogy „a felszabaduló területeknek népességük és gazdasági erejük folytán erre képes nemzetei a Tanácsköztársasággal szövetséges külön tanácsköztársaságokat alkossanak". A tanácsköztársaság nemzetiségi politikáját is végső fokon a világforradalom és az általa felvállalt honvédő háború érdekeinek rendelte alá. A Forradalmi Kormányzótanács 1919. augusztus l-jén a román intervenció következményeként lemondott.
A tanácsköztársaság megdöntése után hatalomra jutott - és egymást sűrűn követő - kormányok nemzeti politikájának sarkköve a már gyakorlatilag nem is létező történelmi Magyarország egységének megőrzése volt. Ennek jegyében születtek azok a jogszabályok és más dokumentumok, amelyek egyidejűleg mind a párizsi békekonferenciához, mind a nemzetiségekhez kívántak szólni. Az 1919 augusztusában életre hívott Nemzetiségi Minisztérium, amelynek a német nemzetiségű Bleyer Jakab lett a vezetője, a politikai szabadság legmesszebbmenő biztosítását, valamint a gazdasági és kulturális „kívánságok" kielégítését ígérte nyilatkozatában a nemzetiségeknek. Bleyer Jakabnak fontos szerepe volt a nemzeti kisebbségek egyenjogúságáról szóló 4044/1919. ME sz. rendelet ugyancsak augusztusi megszületésében, amely azonban csak novemberben jelenhetett meg, amikor a megszálló román hadsereg elhagyta Budapestet. A kormányrendelet mindenekelőtt az oktatás minden szintjén államilag támogatott anyanyelvi képzést, az állami élet területén pedig széles körű nemzetiségi nyelvhasználatot helyezett kilátásba. A fentebbieket voltak hivatva megerősíteni és hitelesíteni az egyes miniszterek (VKM, belügy, kereskedelemügy, igazságügy) „kormányokon áthúzódó" végrehajtási utasításai is.
Huszár Károly kormányának nevéhez fűződik 1920-ban a szlovák autonómia tervezetének elfogadása, amelynek kidolgozásában szlovákok is közreműködtek. Ez a dokumentum döntően a magyar békeküldöttség pozícióit lett volna hivatva javítani. Ez a törekvés azonban, sajnos, nem találkozott a nemzetközi helyzet realitásaival. Hiszen a történelmi Magyarországnak mint középeurópai „kiegyensúlyozó" hatalomnak az eszméjét egyetlen nagyhatalom sem támogatta a békekonferencián.
Az 1920. június 4-én aláírt, november 13-án ratifikált és 1921. július 26-án életbe lépett békeszerződés gyakorlatilag egyetlen szempontot érvényesített következetesen, mégpedig a győztes nagyhatalmak és jövőbeni remélt szövetségeseik - a Duna-medencei hatalmi egyensúly jövőben remélt támaszai - valós és vélt hatalmi aspirációit. így a szomszédok viszonylatában megvalósította a csehek, a horvátok-szerbek és a románok nemzeti önrendelkezését, ugyanakkor a magyarokat megfosztotta az önrendelkezés jogától. Sopront és környékét kivéve a békekonferencia elutasította azt a magyar javaslatot is, hogy népszavazás döntsön a vitás területek ügyében. Ennek is lett azután a következménye, hogy 3,3 millió magyar az ország határain kívülre szorult, akiknek mintegy a fele az új határok mentén és összefüggő területeken élt.
A trianoni békeszerződéssel új korszak kezdődött a magyar kormányok nemzetiségi politikájában. Ettől kezdve ugyanis a fő figyelem általában nem a hazai nemzetiségek problémáira irányult, hanem a nemzetiségi sorsra jutott magyarság helyzetének az alakulására. Ezt a nemzeti-nemzetiségi politikát alapozza majd meg a Bethlen-kormány idején a magyar neonacionalizmus ideológiája, amely a „területi épség" helyreállítását tekinti központi programjának.
A radikális jobboldalnak tett engedményként 1920. szeptember 26-án a nemzetgyűlés elfogadja az 1920:XXV tc.-t, amely kimondta, hogy az egyetemi hallgatók „nemzetiségi" megoszlásának meg kell felelnie az „egyes népfajok" lakosságon belüli arányának. A numerus clausus néven hírhedtté vált jogszabály a valóságban antiszemita eszmeiségű volt és kifejezetten a magyar zsidóság ellen irányult. A törvény gyakorlati alkalmazására azonban csak részben került sor, az Í928:XIV te. pedig jelentősen enyhítette.
Bethlen István kormánya 1923. június 21-én léptette életbe a 4800/1923. ME sz. rendeletét a trianoni békeszerződésben a nemzeti kisebbségek védelmére vállalt kötelezettségek végrehajtásáról. Ez a kormányrendelet szűkítette ugyan azokat a jogokat, amelyeket a 4044/1919. ME sz. rendelet tartalmazott a nemzeti kisebbségek egyenjogúságáról, mégis kedvezően fogadták itthon és külföldön egyaránt. A trianoni békeszerződés ugyanis csak az igazságszolgáltatás terén írta elő a nemzetiségi nyelvhasználatot, a szóban forgó kormányrendelet viszont a közigazgatásban és a kulturális életben is kötelezettségeket vállalt a nemzetiségi nyelvhasználat vonatkozásában. Az előbb említettek megvalósulását is szolgálta, pontosabban ilyen reményeket is ébresztő volt a vallás- és közoktatásügyi miniszter 110 478-VIII. a. sz. rendelete, amely az elemi iskolában a következő választási lehetőségeket ígérte a nemzetiségi tanulóknak: az A típusú iskolában az érintett nemzetiség nyelvén történjen a tanítás, a magyar nyelv pedig kötelező tantárgy legyen; a B típusú iskolában nagyjában fele-fele arányban tanítsák a tantárgyakat a nemzetiség nyelvén és magyarul; a C típusú iskolában magyar nyelven folyik a tanítás, a nemzetiség nyelve pedig kötelező tantárgy. Az iskolatípus megválasztásában - a miniszteri rendelet értelmében - a szülői értekezlet volt az illetékes fórum. Nem szabad azonban itt arról sem megfeledkezni, hogy az elemi iskolák döntő többsége ekkor még egyházi kézben, főleg a római katolikus egyház kezében volt. Ezzel és a korabéli politikai közvélemény zömének magyar nemzeti elfogultságával magyarázható, hogy a gyakorlatban a nemzetiségi szülők iskolaválasztási lehetősége, már ami az elemi iskola fentebbi típusait jelentette, jobbára papíron maradt. Hiszen az A és a B típusú elemi iskola - a német nemzetiséget kivéve - csupán elhanyagolható számban és arányban fordult elő.
A nemzetiségek nyelvhasználatának jobb érvényesülését célozta az 1924:11. te, amely a nemzeti kisebbségek nyelve ismeretének kötelezettségét írta elő bizonyos feltételek esetén a közhivatalokban, így azokban a községekben, illetőleg járásokban, ahol ugyanaz a nemzetiség a lakosságnak legalább a 20%-át alkotta, a közhivatalokban olyan személyeket kellett alkalmazni, akik ennek a nemzetiségnek a nyelvét ismerték. A törvény az érintett nemzetiség vagy nemzetiségek nyelvének az elsajátítására két időhatárt állapított meg. A később megjelenő 7500/1924. ME sz. rendelet azt is egyértelművé tette, hogy a nemzetiségi nyelvekre vonatkozó előírás mind a választás, mind a kinevezés útján elnyerhető, illetőleg betölthető állásokra vonatkozik.
A jogszabályok természetesen mindig általában a nemzetiségekről szóltak, de a valóságban mindinkább nyilvánvaló lett, hogy itt elsősorban a német nemzetiségről van szó. Nemcsak azért, mert a trianoni Magyarországon a német volt a legnagyobb létszámú nemzeti kisebbség, hanem azért is, mert az 1920-as évek derekától Berlin -jóval korábban kialakult kultúrnemzet-politikai koncepciója jegyében - egyre nagyobb figyelmet szentelt a hazai németségnek és a legkülönbözőbb támogatásban részesítette. A Bethlen-kormány szerette volna elérni, hogy az utódállamok német nemzetiségű lakossága és szervezeteik, Berlin támogatásával, közösen lépjenek fel az ott élő magyar nemzeti kisebbség képviselőivel. A Bethlen-kormány ilyen próbálkozásait azonban Berlin nem méltányolta és nem is támogatta.
A hazai németség táborán belül azokban az években alapjában véve két irányzat volt jelen. Az egyik a magyarsággal való együttműködést és békés együttélést tartotta szem előtt, a másik viszont mindenekelőtt a Berlinhez fűződő kapcsolatait ápolta. Ezeknek az ún. népinémeteknek a mozgalma azután igazában a nácik hatalomra jutása után erősödött fel.
A Gömbös-kormány elődeihez hasonlóan szintén kudarcot vallott azzal a próbálkozásával, hogy megszerezze Berlin támogatását az utódállamokban élő magyar és német nemzeti kisebbségek közös politikai fellépéséhez. Ugyanakkor Hitler hatalomra kerülése után tovább aktivizálódott a magyarországi népinémet irányzat, amit az is igazol, hogy képviselői lényegében illegálisan megalakították és működtették a Népinémet Bajtársak Szervezetét. A Gömbös-kormány részben a hazai németség igényeinek engedve, részben pedig Berlin előtt is bizonyítandó, hogy tiszteletben tartja a nemzetiségi jogokat, 1935 decemberében új iskolarendeletet bocsátott ki az egységesen vegyes tannyelvű, vagyis a B típusú elemi iskolai oktatás fokozatos bevezetéséről az 1938. évi tanévkezdéssel bezárólag.
Ausztria 1938. márciusi bekebelezésével a hitleri Németország Magyarország szomszédja lett. Ennek egyenes következménye a német befolyás további erősödése és a hazai németség náci szellemiségű vezetőinek mind agresszívabb fellépése a magyar kormányokkal szemben. 1938. november 26-án, vagyis az első bécsi döntést követően megalakult a Volksbund. Ez kétségtelenül újabb lépést jelentett a hazai németség nemzetiszocialista szellemiségű befolyásolásában, még akkor is, ha a Teleki-kormány 1939. április 18-án nem „népcsoport"-szervezetként, hanem valójában csak kultúregyesületként ismerte el a Volksbundot. A magyar kormány azonban - főleg külpolitikai megfontolásokból - nem ragaszkodhatott szigorúan az általa elfogadott alapszabály betartásához, mert később a Volksbund megkapta a helyi csoportok szervezésének szabadságát, valamint a saját kezelésű elemi iskolák és egy gimnázium alapításának a lehetőségét is.
A hitleri Németország ideológiai és politikai befolyásának növekedése nem kizárólag a magyarországi német nemzetiség náci szellemiségű szervezetének tevékenységében nyilvánult meg, hanem a magyar törvényalkotásban is kifejezésre jutott. Már 1938. május 29-én kihirdették az 1938:XV. tc-t, az ún. első zsidótörvényt, amely szerint a sajtó-, ügyvédi, mérnöki és orvosi kamarák tagjainak, valamint az üzleti és kereskedelmi alkalmazottaknak legfeljebb 20% -a lehetett izraelita vallású. Ezt követte 1939. május 5-én az 1939:IV. te. kihirdetése, amely a náci fajelméletet tükröző jogszabályként a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának az újabb korlátozásáról szólt és minden tekintetben szigorította az 1938:XV. tc.-t. 1941. augusztus 8-án került kihirdetésre az 1941:XV. te, amely „szemérmesen" és hazug módon a házassági jog módosításáról szólt, a valóságban viszont a hitleri fajvédelem lemásolása volt. Az ún. harmadik zsidótörvény ugyanis fajgya-lázásnak minősítette a zsidók és nem zsidók közti házasságot, és büntetendőnek az említettek közti házasságon kívüli nemi kapcsolatokat is. A törvény szerint egyébként zsidónak minősült az is, akinek legalább két nagyszülője eredetileg izraelita vallású volt. Mindezek a jogszabályok olyan államban születtek, ahol korábban a zsidók sohasem minősültek nemzetiségnek, hanem mindössze vallási közösségnek. A magyar zsidóság tragédiája az 1944. március 19-i német megszállás után a holokauszttal teljesedett be.
Az első bécsi döntéssel számottevően, majd Kárpátalja visszafoglalásával jelentősen emelkedett Magyarországon a nemzeti kisebbségek létszáma és aránya. A szlovákok száma megduplázódott, a ruszinok pedig 564 000 körüli létszámukkal megelőzték az addigi legnépesebb nemzetiség, a németek számát. Ilyen körülmények között Teleki Pál miniszterelnök kétségtelenül helyesen ismerte fel, hogy a lényegében egy tömbben élő ruszinok leginkább a területi autonómia keretén belül érvényesíthetik nemzetiségi jogaikat. A Kárpátaljai Vajdaságról és annak önkormányzatáról szóló törvényjavaslatot azonban csak 1940. július 22-én sikerült a képviselőházban beterjeszteni. De a törvényjavaslattal szembeni nacionalista ellenállás és tiltakozás olyan erős volt, hogy annak megtárgyalására egyáltalán nem is került sor, és a dokumentum végül is az irattárban kötött ki.
A második bécsi döntés következményeként ismét jelentősen módosult a magyarországi nemzeti kisebbségek létszáma és aránya. Ezután a román lett a legnagyobb létszámú magyarországi nemzetiség. Az 1941-es népszámlálás szerint a magyarok részaránya 92,1%-ról 77,5%-ra csökkent. Ez az arány a Délvidék megszállása után magyar szempontból természetesen tovább romlott.
1940. augusztus 30-án, vagyis a második bécsi döntéssel egyidejűleg, a magyar külügyminiszter aláírta Bécsben a német népcsoportegyezményt, amely a magyarországi német nemzetiségű lakosságot önálló népcsoportnak deklarálta és egyben ki is szolgáltatta a hitleri Németországnak. A Volksbund a hazai németség egyedüli politikai képviselőjeként és szervezeteként valójában állam lett az államban. 1941 nyarán megalakult a Volksbund ifjúsági szervezete. Ezenkívül más szakmai, valamint gazdasági és pénzügyi szervezetei is kiépültek, működtek. A Volksbund egyedül a trianoni Magyarország területén 17 saját elemi iskolát, 3 polgári iskolát és 2 gimnáziumot tartott fenn. A magyar kormány a népcsoportegyezményt különben nem terjesztette az országgyűlés elé, hanem 1940. november 23-án rendeletként bocsátotta ki. Az „ellenállásnak" ilyen megnyilvánulása persze mit sem változtatott a lényegen, a végrehajtáson. Az országnak az volt a tragédiája, hogy a jogos területi változások a hitleri birodalom ereje révén következtek be, s ennek áraként a magyar kormányok mozgástere mind szűkebb lett. Ezzel is magyarázható, hogy a második világháború végére már több mint 100 000 magyarországi német lépett a fegyveres SS kötelékébe.
A magyar-német viszony mellett meglehetősen kedvezőtlenül alakultak Magyarország kapcsolatai a többi szomszédjával is. A legsúlyosabb problémát az jelentette, hogy a szomszéd államokban a magyar nemzetiségű lakosságon bosszulták meg a magyarországi nemzeti kisebbségek tényleges és vélt sérelmeit egyaránt. Ilyen körülmények között a reciprocitás elvének gyakorlati alkalmazása kínált lehetőséget a kompromisszumokra. Ennek az elősegítését célozta a kormány 1941. február 1-jei rendelete a nyelvi kisebbségekhez tartozó gyermekek elemi iskolai oktatásáról, amely módosította az idevágó 1935. évi kormányrendeletet és tulajdonképpen visszatért az 1923. évi jogszabályhoz, vagyis újra bevezette a nemzetiségi elemi iskolák három (A, B, C) típusát.
1941. április 24-én lépett hatályba az 1941:V te. a nemzetiségi érzület büntetőjogi védelméről. A törvény fogházbüntetést helyezett kilátásba, ha valaki az országban élő nemzetiséggel szemben lealacsonyító kifejezést használt, vagy ilyen cselekményével bárkit megsértett nemzetiségi érzületében.
1941 augusztusában magyar-szlovák megállapodás született a földbirtokpolitikai kérdésekben, és magyar-román egyezmény jött létre a magyarországi románok, illetőleg a romániai magyarok képviseletére. Magyarországon a nemzeti kisebbségeknek különböző szintű iskoláik, kulturális egyesületeik, újságjaik és folyóirataik, sőt pártjaik is voltak. Ebben a tekintetben a ruszinok, a horvátok és a szerbek voltak hátrányosabb helyzetben.
A mind nehezebbé váló háborús körülmények és viszonyok is leginkább Kárpátalja és a Délvidék nemzetiségi lakosságát sújtották. Hiszen a különböző katonai önkényeskedések mellett gyakran a polgári hatóságok túlkapásai is érvényesültek ott, ahol a megfigyelés, a zaklatás és a perek úgyszólván mindennaposak voltak. Ami pedig 1942 januárjában Újvidéken és környékén „razzia" címén történt, az olyan kegyetlen és nagyarányú tömeggyilkossággá fajult, amely több mint 5000 ember életét követelte.
1944. március 19-én a hitleri Németország hadserege megszállta Magyarországot. Ezzel átmenetileg megszűnt a szuverén magyar állam, amely bármely kérdésben önállóan dönthetett vagy intézkedhetett volna. A német megszállás idején a hazai együttműködők és segédcsapataik nem magyar érdekeket szolgáltak-képviseltek többé, hanem egyedül és kizárólag a megszállók háborús céljait.
Közép- és Délkelet-Európában a nemzeti-etnikai és az állami-területi határok a második világháború után sem kerültek még viszonylagos közelségbe sem egymással a győztes nagyhatalmak érdekeinek megléte vagy éppen a hiánya miatt. így a nemzetiségi problematika változatlanul időszerű maradt.
A legyőzöttek kategóriájába sorolt és fegyverszüneti státusban lévő Magyarország kormánytényezői már 1945 nyarán kezdeményezték a nemzetiségi kérdés nemzetközi jogi és belpolitikai rendezését. Ennek jegyében készült el a „San Francisco-i alapokmány és a nemzetiségi kérdés" című elaborátum, valamint a magyarországi nemzetiségek egyéni és kollektív jogait átfogóan szabályozni hivatott törvénytervezet. A második világháború utáni Magyarországon azonban - elsősorban külpolitikai okok miatt - a nemzetiségi kérdés átfogó rendezésére nem került és nem is kerülhetett sor. Ugyanakkor a győztes hatalmak más „megoldást" kerestek: a nemzeti-etnikai és az állami-területi határokat kitelepítésekkel, lakosságcserékkel, deportálásokkal kívánták „összhangba hozni" - a kollektív felelősség elvét hangoztatva és annak gyakorlatát a valóságban érvényesítve.
Döntően nemzetközi előírások, közelebbről a szövetséges nagyhatalmak potsdami döntésének a végrehajtásaként jelent meg 1945 decemberében a magyarországi német nemzetiségű lakosság kitelepítéséről szóló 12 330/1945. ME sz. rendelet. Ez a rendelet és a hozzá kapcsolódó jogszabályok a német nemzetiségű lakosság számára az állampolgári-egyéni és a nemzetiségi közösségi jogok szempontjából is tragédiát jelentettek. A többi magyarországi nemzetiség jogai a második világháború után formálisan biztosítottak voltak, nem szenvedtek csorbát.
A szövetséges nagyhatalmak javaslatára megtartott kétoldalú tárgyalásokat követően 1946. február 27-én megszületett magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény, majd az azt ratifikáló törvény valójában nem kölcsönös lakosságcseréről szólt. A dokumentum létrejöttének körülményei, valamint annak szelleme és betűje is kifejezte, hogy az a győztes Csehszlovákia és a vesztes Magyarország megállapodása volt.
1946 májusában a magyar békeelőkészítők kidolgoztak egy nemzetközi kisebbségvédelmi tervezetet, az ún. Kisebbségi kódexet. A kódex az ENSZ alapokmányára való hivatkozással azt javasolta, hogy iktassanak be a békeszerződésekbe a nemzeti kisebbségek védelmét célzó rendelkezéseket. A magyar békedelegáció javaslata a párizsi békekonferencián nem talált meghallgatásra, azt egyik győztes állam sem támogatta.
A második világháborút lezáró békeszerződések - ellentétben az első világháborút követőkkel -a nemzetiségi kérdést azon kormányok belügyének tekintették, amely államok keretében a kisebbség élt. Az ENSZ alapokmánya szerint és annak szellemében csupán a nemzeti kisebbségek tagjai egyéni, állampolgári jogainak deklaratív elismerésére kellett vagy kellett volna szorítkozniuk. A magyar békeszerződés (1947:XVIII. te.) kisebbségi vonatkozású és Magyarországra kötelező rendelkezéseinek a magyar állam már a békeszerződés ratifikálását megelőzően eleget tett. A kisebbségi jogok nemzetközi szintű szabályozásának az elmulasztása azt eredményezte, hogy a nemzetiségeket anyaországuktól, illetőleg anyanemzetüktől immár nemcsak az állami határok, de a nemzetközi jogi rendezés hiánya is elválasztotta. Ily módon a kisebbségek számára a létezés intézményes feltételeit végső soron kizárólag a „befogadó állam" nemzetiségi politikája határozta meg, amennyiben az adott állam szuverenitásának birtokában volt. Ezáltal a nemzetiségek védtelenek lettek a többségi törekvések érdekeiket csorbító szándékaival és tendenciáival szemben. A nemzetiségek politikai, gazdasági, kulturális és jogi helyzetének alakulása - tulajdonképpen tértől és időtől függetlenül - a politikai demokrácia fokmérőjévé vált.
Évekkel, sőt évtizedekkel a második világháború befejezése után sem született Magyarországon olyan átfogó nemzetiségi törvény, amely a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogait rendezte volna. Ennek hiányában jobbára csak egyes részterületeken történtek több-kevesebb eredményt ígérő kísérletek a nemzetiségi kérdés rendezésére. így oktatási, közművelődési, államigazgatási stb. törvények és rendeletek szabályozták a magyarországi nemzeti kisebbségek nemzetiségi jogait.
A második világháború után Magyarországon 1945 őszén szabályozták először a nemzetiségi oktatást. Ekkor az addig lényegében háromfokozatú (A, B, C típus) oktatási rendszer - a B típus kiiktatásával - gyakorlatilag kétlépcsőssé egyszerűsödött. így a korábbinál sokkal inkább előtérbe került a nemzetiségi tannyelvű oktatás. 1946 elején további, a nemzetiségi oktatás demokratikus elveit rögzítő jogszabályok születtek. Nemzetiségi tannyelvű általános iskola megnyitását a nemzetiségi hovatartozást tartalmazó népesedési adatok alapján, legkevesebb 15 tanköteles gyermek esetén, rendelték el, nem pedig a szülők kérésére, mint 1945-ben.
A kormány a békeszerződés életbelépése után, 1947 őszén módosította a kollektív felelősség elvét tükröző 12 330/1945. ME sz. kitelepítési rendeletet. E döntés gyakorlati jelentőségét erősen csökkentette az a körülmény, hogy a kitelepítést már nem igazán tudta befolyásolni. Mindazonáltal a jog eszközével valamelyest oldott a kollektív felelősség elvén, és némi elmozdulást jelentett az egyéni felelősség elvének irányába.
1948 februárjától a nemzetiségi iskolai oktatást azokon a településeken is biztosítani kellett -körzeti nemzetiségi tannyelvű iskolák és kollégiumok létesítésével -, amelyeken az egyugyanazon nemzetiséghez tartozó tanköteles gyermekek száma nem érte el a 15 főt. A módosítás oka az volt, hogy a nemzetiségi lakosságú községekben a ki- és áttelepítések után már nem mindig volt meg a nemzetiségi nyelvű oktatás megindításához szükséges tanulólétszám.
Az 1949:XX. törvény, vagyis az alkotmánytörvény volt az a jogszabály, amely a jogalkotás legmagasabb szintjén szabályozta a hazai nemzetiségek helyzetét. Deklarálta, hogy a magyar állampolgárok a törvény előtt egyenlő jogokat élveznek, s bármilyen hátrányos megkülönböztetésüket „nemek, felekezetek vagy nemzetiségek szerint" a törvény szigorúan bünteti. Az alkotmány ezen kívül azt is kimondta, hogy „a Magyar Népköztársaság a területén élő minden nemzetiség számára biztosítja az anyanyelvén való oktatásnak és nemzeti kultúrája ápolásának lehetőségét". A fentiek a gyakorlatban csak részben valósultak meg.
A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának 1948. és 1949. évi állásfoglalásai a magyar-jugoszláv kapcsolatok megromlását idézték elő. A magyar-jugoszláv határ 1949 és 1953 között sajátos hidegháborús frontvonallá vált, a magyarországi délszláv kisebbség helyzete pedig a mélypontra jutott.
1949-ben - a Német Demokratikus Köztársaság alkotmányának elfogadása után - kezdődött el az az 1956-ig terjedő folyamat, melynek során fokozatosan napvilágot láttak a német nemzetiségű lakosság állampolgári és nemzetiségi jogkorlátozását feloldó újabb jogszabályok. 1949 októberében a minisztertanács kinyilvánította, hogy a hazai németek a lakóhely megválasztása és a munkavállalás szempontjából „a magyar állampolgárokkal egy tekintet alá esnek". A minisztertanács 1950. márciusi rendelete viszont már nemcsak bizonyos konkrét területekre vonatkozóan, hanem „minden tekintetben egyenlő jogú" állampolgároknak ismerte el a magyarországi németeket. Ezen politikai és jogi akadályok megszüntetése után, az 1951-1952. tanévtől kezdődően kerülhetett sor -a nemzetiségi oktatásról szóló korábbi jogszabályok értelmében - a német nemzetiségi oktatás háború utáni újjászervezésére és a német nemzetiségi iskolahálózat fokozatos kiépítésére. A német nemzetiségű lakosság 18 éven felüli tagjainak aktív és passzív választójogát első ízben az 1953. évi választójogi törvény biztosította.
De a jogi szabályozás még ezzel együtt sem teremtett megfelelő feltételeket és keretet az önszerveződő nemzetiségi közösségek számára, és önálló politikai-államszervezeti szerveket sem adott nekik. Ezért váltak jelentőssé a társadalmi szervezetekként bejegyzett, 1945 és 1955 között életre hívott, az egyesülési jog sajátos értelmezése és gyakorlata alapján működő nemzetiségi szövetségek, amelyek a kollektív jogok gyakorlásának lehetőségét nyújtották a nemzeti kisebbségek számára. A nemzetiségi szövetségek tevékenysége alapvetően kettős természetű volt: egyrészt az alkotmányosan szavatolt nemzetiségi oktatás és kulturális tevékenység megszervezését, másrészt pedig az állami és pártpreferenciáknak a nemzetiségek körében való érvényre juttatásával kapcsolatos feladatokat látták el.
A nemzetiségi szövetségek a VKM Általános Iskolai Főosztályának Nemzetiségi Ügyosztályához tartoztak. Emellett az MDP KV Párt- és Tömegszervezetek Osztályának elvi-politikai irányítása alatt álltak. (A nemzetiségi szövetségek - alapvető szerkezeti változtatások nélkül - az 1980-as évek végéig, az 1990-es évek elejéig működtek Magyarországon.)
Az 1956. októberi népfelkelésben a magyarországi nemzetiségi szövetségek nem vállaltak szerepet, nem vettek részt. A nemzetiségi közösségekre és az egyénekre is többnyire a passzivitás, a tartózkodó magatartás, a várakozó álláspont volt a jellemző. így érthető, hogy a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány a nemzetiségeknek az „ellenforradalom" idején tanúsított magatartásával kapcsolatban nem tett semmiféle általánosan elmarasztaló megállapítást, inkább elégtétellel nyugtázta a kisebbségek magatartását.
A Kádár-korszak első éveiben a nemzetiségi politika lényege annak bizonyítása volt, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek megőrzik etnikai sajátosságaikat, nyelvüket; s mint nemzetiségek a hatalom támogatói. Ennek a politikának mintegy az elvi hátterét az a felfogás képezte, mely szerint a nemzetiségi kérdés az érintett ország belügye. Ugyanakkor ez a nemzetiségi politika nem önálló jogszabályokban öltött testet, hanem az MSZMP határozatait és állásfoglalásait követő rendeletekben, miniszteri utasításokban.
Az MSZMP Politikai Bizottságának 1958. októberi, „a nemzetiségek között végzendő politikai, oktatási és kulturális munkáról" szóló határozata az ország bármely lakosának, így a nemzetiségiéknek a megítélésében is egyetlen kritériumot jelölt meg: hogyan teljesítik állampolgári kötelezettségeiket. A határozat leszögezte, hogy a nemzetiségek alapvető érdekei megegyeznek a magyar lakosság érdekeivel, de a nemzetiségeknek - azonos érdekeik mellett - saját nyelvük, kultúrájuk, hagyománytudatuk is van. A feladatok középpontjába a sajátosan értelmezett nacionalizmus elleni harcot állította a határozat: „A nemzetiségek közötti politikai munkában következetes osztályharcos szemléletet kell érvényesíteni, a szocialista építőmunka követelményeinek megfelelően. Következetes elvi harcot kell folytatni [a] bármely oldalról megnyilvánuló nacionalista jelenségek ellen."
A nemzetiségi politika legjellemzőbb eleme változatlanul az iskolaprogram volt. Az 1958. októberi határozat időszerűségét egyébként az a tény is alátámasztotta, hogy tulajdonképpen erre az időre épült ki az 1951-1952. tanévben indított német nemzetiségi oktatás Magyarországon; és ezzel az 1950-es évek végére a nemzetiségi iskolák hálózatának kialakítása lényegében befejezetté vált.
1960 tavaszán - az általános iskolai reform bevezetésére hivatkozva - kedvezőtlen irányban változtatták meg a nemzetiségi tannyelvű iskolák státusát. E döntés értelmében - és szellemében - a nemzetiségi tannyelvű (A típusú) általános és középiskolákat kétnyelvű iskolákká (B típus) alakították át. Lényegében továbbra is kétlépcsős maradt a nemzetiségi oktatási rendszer, csak most már nem nemzetiségi tannyelvű és nyelvoktató (A és B típusú) iskolákkal, hanem kétnyelvű és nyelvoktató (B és C típusú) iskolákkal. Ettől kezdve a nemzetiségi tannyelvű terminológia a kétnyelvű iskola megnevezésére szolgált, amit valójában az oktatási rendszerről szóló 1961:111. törvény és más jogszabályok is rögzítettek.
A kisebbségek nemzeti kultúrájának fejlődéséhez hozzájárultak az 1960-as évek elején Magyarország által aláírt nemzetközi megállapodások a tudományos és kulturális együttműködésről.
A nemzetiségi politikával kapcsolatosan egy évtizeddel később született újabb elvi jelentőségű állásfoglalás. Az MSZMP Politikai Bizottságának 1968. szeptemberi határozata a csehszlovákiai válság után keletkezett. így egyáltalán nem tekinthető véletlennek, hogy a határozat legelső mondata - dogmatikus módon - az internacionalizmusra hivatkozott: „Nemzetiségi politikánk eredményei a párt következetes internacionalista politikáján, az ország általános gazdasági, politikai és kulturális fejlődésén, a szocialista demokrácia szélesedésén alapulnak." A Politikai Bizottság azt is megállapította, hogy „az 1958. évi határozatban lefektetett elvek ma is helyesek", és „ezért új elvi állásfoglalásra nincs szükség", vagyis tíz esztendő után egy újabb állampárti nemzetiségpolitikai határozat - nem pedig törvény - született meg.
A határozat új eleme volt, hogy „lehetővé kell tenni, hogy [az] idegen anyanyelvű magyar állampolgárok gyermekeiket anyanyelvüknek megfelelő keresztnévvel anyakönyveztethessék". Emellett a Politikai Bizottság két nemzetiségpolitikai problémát jelölt meg: az egyik a nacionalizmus, a másik pedig az asszimiláció volt. A Politikai Bizottság elvetette az erőltetett asszimilációt, közelebbről „a nemzetiségek asszimilációja siettetésének koncepcióját". De a természetes asszimilációt nem kifogásolta, illetőleg azzal nem is foglalkozott. S ettől a sajátos tartózkodástól már nem is volt olyan messze az úgynevezett automatizmus elmélete-szemlélete, amely szerint a nemzetiségi problémák a szocializmusban maguktól is megoldódnak.
Az 1972:1. törvény, a módosított alkotmány nemzetiségekre vonatkozó megállapításai bizonyos tekintetben megismételték, másfelől pedig módosítottak-bővítettek az 1949. évi alkotmányt. A módosított alkotmány deklarálta, hogy „a Magyar Népköztársaság állampolgárai a törvény előtt egyenlők, és egyenlő jogokat élveznek"; „Az állampolgároknak nem, felekezet vagy nemzetiség szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti"; „A Magyar Népköztársaság a területén élő minden nemzetiség számára biztosítja az egyenjogúságot, az anyanyelv használatát, az anyanyelven való oktatást, saját kultúrája megőrzését és ápolását". Ebben az alkotmányban már bizonyos szemléleti változás is nyomon követhető, ami elsősorban az anyanyelvhasználatra és a saját kultúra megőrzésére vonatkozó megállapításokban jutott kifejezésre.
Az alkotmányban és más „sarkalatos" törvényekben lefektetett állampolgári jogok a gyakorlatban nem, vagy csak részlegesen érvényesültek - s ez persze nem csupán a nemzetiségiekre érvényes. Az ő állampolgári jogaik szabályozása nélkülözhetetlenül fontos és szükséges volt, de korántsem bizonyult elégséges feltételnek azok tényleges megvalósulásához, illetőleg érvényre juttatásához. Például azokkal a jogokkal, melyek az anyanyelvnek a közéletben való használatára vonatkoztak - kivételektől eltekintve - de facto nem lehetett élni, ha az ügyintézők, a köztisztviselők kizárólag magyarul értettek. A nemzetiségeknek nem voltak önálló, „alulról" építkező, helyi érdekképviseleti szerveik. Bár a törvények a nemzeti kisebbségek tagjai számára is biztosították a választójogot, a nemzetiségek parlamenti - és helyi tanácsi - képviseletének kérdését valójában nem oldották meg.
A deklarált állampolgári-egyéni és nemzetiségi-kollektív jogok csorbulása számos - politikai, intézményi, jogi - okra volt visszavezethető. A hatalom megosztásának klasszikus, montesquieu-i elve helyett a hatalom egységének szocialista elve érvényesült. A szocialista országok általános gyakorlatához illeszkedett a politikai, intézményi és jogrendszer. Az állami és társadalmi szervezetek az állampártnak voltak alárendelve - politikai pluralitás nem létezett. Koncepcionális rendezés híján pedig a nemzetiségi kérdést - változatlanul szinte kizárólagosan - oktatási, közművelődési és kulturális kérdésként kezelte a kormányzat.
Az 1970-es évek nemzetiségi politikájában régi-új elem jelent meg: a kisebbségek által betöltött „hídszerep", amely a „befogadó állam" és az „anyaország" közötti együttműködés elmélyítésére szolgáló törekvéseket foglalta magában. Ez a régi-új elem azután a jogszabályok némelyikében is megjelent. A közművelődésről szóló 1976:V. törvény értelmében például az állam - anyanyelvi, nemzetiségi kultúrája szabad művelésének támogatásával - valamennyi polgárának biztosítja művelődési lehetőségeit. Emellett elősegíti, hogy a nemzetiségek közművelődési tevékenységükkel is hozzájáruljanak Magyarország és az „anyaországok" közötti kapcsolatok elmélyítéséhez. Ennek elősegítését szolgálta az is, hogy nemzetiségi alapkönyvtár-állományt alakítottak ki nemzetiségi nyelvű szépirodalmi, illetőleg szakirodalmi művekből és folyóiratokból, továbbá szakmai és kiadványcsere-kapcsolatokat kezdeményeztek külföldi könyvtárakkal.
1974. május közepén az MSZMP Központi Bizottságának osztályai javaslatokat dolgoztak ki az 1849. évi nemzetiségi határozat 125. évfordulójának megünneplésére. Ez a dokumentum a következő indoklást tartalmazta: „Az évforduló politikai s nemcsak tudományos szintű megünneplését két, egymással szorosan összefüggő körülmény indokolja. Egyrészt az első magyar (és Európában is egyedüli) nemzetiségi törvény megszületésének körülményei és mondanivalója olyan aktuálisak, hogy méltók annak az ünnepségsorozatnak a folytatására..., amelyekkel 1848-49. hagyományainak integrálását szocialista hagyományrendszerünkbe, s közgondolkodásunkba megkezdtük. Másrészt éppen az újabb nacionalista tendenciák szellemi hatásának korlátozásához teremt egyedülálló alkalmat." Az évfordulóra való megemlékezés kétségtelenül jelzés- és példaértékű volt, de az elvi nemzetiségpolitika demonstrálását a legmagasabb szintű jogalkotásban is megnyilvánuló nemzetiségi törvény szolgálta volna méltóképpen, amelyre még változatlanul várni kellett.
A nemzetközi enyhülési politika kifejezője volt az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet Helsinkiben 1975. augusztus l-jén kiadott záróokmánya, melyet 35 állam, köztük Magyarország legmagasabb szintű politikai vezetői írták alá. A magyar kormány az értekezlet okmányának - így a határok sérthetetlenségének, az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok tiszteletben tartásának - aláírásával az egyetértését juttatta kifejezésre. A helsinki záróokmányban meghatározott feladatok végrehajtásáról és az együttműködés továbbfejlesztéséről az 1970-es évek második felétől kezdődően úgyszólván folyamatosan több fórum is foglalkozott, amelyeken Magyarország szintén képviseltette magát.
Az MSZMP Politikai Bizottságának 1978. januári határozata „nemzetiségi politikánk néhány időszerű kérdéséről és a nemzetiségi szövetségek 1978-ban esedékes kongresszusainak előkészítéséről" szólt. A határozat - a korábbiakhoz hasonló elégedettséggel - megállapította, hogy az MSZMP nemzetiségi politikája megfelelően érvényesül. Annak érdekében, hogy ez a továbbiakban is így legyen, a következő feladatok végrehajtását tűzte ki: figyelemmel kísérni a nemzetiségi lakosság helyzetét és jogaiknak az érvényesülését; ahol még nincs, ott létre kell hozni a nemzetiségi bizottságokat; bővíteni kell a nemzetiségi tannyelvű iskolák körét és tanulói számát; biztosítani kell, hogy a körzetesítés ne vezessen a nemzetiségi oktatás visszaszorulásához; növelni kell a nemzetiségi pedagógusok nyelvtudásának színvonalát.
Az 1980-as évektől újabb kétnyelvű iskolákat hoztak létre Magyarországon. Ez azt jelentette, hogy a jól működő nyelvoktató általános iskolákat - megfelelő személyi feltételek mellett - kétnyelvű iskolákká szervezték át. Ez az iskolatípus lényegében megegyezett az 1960-1961-es tanévtől kezdődően működő kétnyelvű („nemzetiségi tanítási nyelvű") iskolatípussal. Alapvető különbség a tendenciában mutatkozott. Amíg ugyanis az 1960-as években az A típusú iskolákat „fejlesztették" (vissza) úgynevezett B típusúakká, addig az 1980-as években C típusú iskolák váltak B típusúakká, vagy újonnan szerveztek kétnyelvű iskolákat.
Az oktatásról szóló 1985:1. törvény nemcsak azt tartalmazta, hogy az iskolai oktatás-nevelés nyelve a magyar mellett az országban beszélt „minden nemzetiségi nyelv", hanem azt is kinyilvánította, hogy a nemzetiségekhez tartozó gyermekek „anyanyelvükön, illetőleg két nyelven - anyanyelvükön és magyarul - részesülhetnek óvodai, valamint iskolai nevelésben és oktatásban". Ez a törvény 1960 óta első ízben adott lehetőséget a nemzetiségi tannyelvű oktatás (A típus) fokozatos visszaállítására. A törvény betűje és szelleme, valamint az 1980-as évek második felében érlelő-dött-végbement változások eredményeképpen 1989 őszén több mint 58 000-en részesültek nemzetiségi oktatásban-nevelésben Magyarországon.
Az 1980-as évek végén határozta el magát a kormányzat az évtizedek óta halogatott valódi megoldásra: megkezdte a nemzetiségi törvény kidolgozását. Ennek elveit és tervezett tartalmát az 1988. novemberi dokumentum tartalmazta. Az MSZMP Központi Bizottságának „a nemzetiségi politika továbbfejlesztéséről és a nemzetiségi törvény irányelveiről" szóló állásfoglalása valódi változásokat ígért. Eszerint az alkotmány biztosítja ugyan a nemzetiségek egyenjogúságát, az anyanyelv használatát, az anyanyelvi oktatást, a saját kultúra ápolását, „a jogrendszerünkből azonban hiányzik a nemzetiségi jogok átfogó, korszerű és a szükséges mértékig részletes szabályozása", azaz nemzetiségi törvényre van szükség.
A jövendő törvény tisztázni hivatott, hogy ki tartozik a nemzetiségekhez: „csak az egyén szuverén döntésén, alanyi jogból fakadó elhatározásán alapulhat", hasonlóan a nemzetközi joghoz. A törvény céljai és alapelvei a következők legyenek: biztosítsák a nemzetiségek sajátosságainak megőrzését, fejlődését; meg kell határozni az egyéni és a kollektív jogokat, illetve az állami szervek ezekkel kapcsolatos kötelezettségeit (anyagi, személyi feltételek). A nemzetiség mint kollektíva önazonosságával illeszkedjék Magyarország társadalmába; ne különüljenek el a társadalomtól, illetve a nemzetiséghez tartozás nem lehet negatív megkülönböztetés vagy pozitív előny, személyi okmányokban nem szerepelhet; a nemzetiségi jogok rögzítése, tényleges gyakorlásának biztosítása a magyar alkotmány kötelessége.
A nemzetiségi jogok az általános állampolgári jogok része. Ilyen a törvényes kereteken belüli egyesülési jog, a szervezetalapítás - „a klubtól az országos szövetségig". Ezzel együtt is a nemzetiségek érdekében indokolt bizonyos határok között a pozitív diszkrimináció is. Az anyanyelv használatának joga kollektív jogként biztosítandó - vegyes lakosságú területeken hivatalos iratokban kötelező legyen a két-három nyelvűség. Az érdekképviseleti jogot illetően a helyi egyesületek, szövetségek, illetőleg társadalmi szervek a Minisztertanács nemzetiségi ügyekben illetékes tagjánál, a „Nemzetiségi Konzultatív Bizottság" elnökénél közvetlenül eljárhatnak. A nemzetiségnek joga van kapcsolatot tartania az anyanemzetével. A Központi Bizottság végül javasolta, hogy a kormány hozzon létre nemzetiségi pénzalapot (költségvetési, vállalati stb. pénzekből), amely kiegészítő pénzforrás lehetne a helyi szervek számára a leendő törvény végrehajtásához. A korábbiakhoz képest jelentős szemléleti változást hozó és tükröző 1988. évi MSZMP KB állásfoglalás a megújulni kívánó, a reformokat igénylő pártot reprezentálta. A nemzetiségi törvény valóban időszerű lett volna, a megalkotására azonban már csak a rendszerváltás után került sor.
1989 őszén létrejött a Minisztertanács keretén belül a Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Titkársága. A nemzetiségi ügyek, illetve a nemzetiségi szövetségek felügyelete ezentúl a titkárság hatáskörébe tartozott. A titkárság egyébként kidolgozott egy tervezetet a nemzetiségek országgyűlési képviseletére is.
Ez az év azonban már a rendszerváltás ideje volt, így a nemzetiségek ügye némileg háttérbe szorult, de - fontosságára való tekintettel - szem előtt maradt. Az országban lezajló politikaitársadalmi változásokkal összhangban született meg az 1989:XXXI. törvény az alkotmányról.
Az alkotmány több szakaszt szentelt az immár „nemzetiségi és nyelvi kisebbségeknak": „68. § / 1/A Magyar Köztársaságban élő nemzeti és nyelvi kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők. 121A Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti és nyelvi kisebbségeket. Biztosítja kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát." A törvény további passzusai a magyar állampolgárok - köztük a nemzeti és nyelvi kisebbségekhez tartozó állampolgárok -megkülönböztetés nélküli, illetőleg állampolgári jogait szavatolják.
1990. március végén - a már többpárti parlamenti választások két fordulója között - még a „régi" országgyűlés határozatot fogadott el a magyarországi német kisebbség kollektív sérelmeinek orvoslásáról. Majd 1990 augusztusában az új kormány a hazai nemzeti és etnikai kisebbségekkel kapcsolatos állami feladatok ellátása (pl. a kormány kisebbségpolitikai döntéseinek előkészítése, a kisebbségi törvény előkészítésében való közreműködés, a törvény végrehajtását szolgáló kormányzati program kimunkálásában való részvétel) céljából létrehozta a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalt.
Az alkotmányról szóló 1989:XXXI. törvénnyel és annak módosításaival, a közoktatási és felsőoktatási törvényekkel, valamint a nemzetközi emberi és kisebbségi dokumentumokkal összhangban 1993. július 7-én fogadta el az első szabadon választott országgyűlés a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvényt. Az 1993:LXXVII. törvény, amelyet július 22-én hirdettek ki, jogilag nem tesz különbséget a nemzeti és etnikai kisebbségek között. Eszerint kisebbség minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább száz esztendeje honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van; tagjai magyar állampolgárok, akiket saját nyelvük, kultúrájuk, hagyományuk és összetartozás-tudatuk, identitásuk különböztet meg. A törvény értelmében Magyarországon honos népcsoportnak, kisebbségnek minősül: a bolgár, a cigány, a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán. A felsorolás nem zárt, lehetőséget ad a bővítésre. Ugyanakkor a törvény egyértelműen kizárja a hatálya alól a menekülteket, a bevándorlókat, a hontalanokat és a letelepedett külföldi állampolgárokat. A honos kisebbségek preferálása megfelel az európai kisebbségpolitikai szemléletnek és gyakorlatnak.
A törvény a kisebbségeket államalkotó tényezőknek ismeri el. Ez a szemlélet szemben áll a nemzetállam felfogásával, amely csak a többségi nemzet államalkotó jellegéről szól. A törvény a kisebbségek állampolgári-egyéni jogai mellett közösségi-kollektív jogaikat is megfogalmazza. De úgy. hogy nem az egyéni jogokból következtet a közösségi jogokra, hanem fordítva. Ezzel is aláhúzni szándékozik a közösségi jogok jelentőségét.
Fontos tétel, hogy a kisebbséghez tartozás kinyilvánítása és vállalása - akár az egyén, akár a közösség részéről - önmagában semmilyen jogi következménnyel nem jár. A törvény kimondja a kisebbség, illetve a kisebbséghez tartozó személy jogi védelmét, valamint a kisebbség erőszakos ki- és áttelepítésére irányuló törekvéssel szembeni politikai és jogi tilalmat.
Az egyéni kisebbségi jogok között szerepel pl. a saját és gyermeke utóneve szabad megválasztásának; családi és utónevének anyanyelve szabályai szerinti anyakönyveztetésének; az anyaország és az anyanemzet állami és közösségi intézményeivel és a más országokban élő kisebbségekkel való kapcsolattartásnak a joga.
A kisebbség közösségi joga az önazonosság, az identitás megőrzése; a történelmi hagyományok és kultúra ápolása; a társadalmi szervezetek, helyi és országos önkormányzatok létrehozása. A kisebbségeknek joguk van az országgyűlési képviseletre és a kisebbségi jogok országgyűlési biztosa intézményére. (Ezeket azonban a törvény külön jogi szabályozásra utalja.) A törvény kimondja, hogy a kisebbség kollektív joga az anyanyelvű, illetve a kétnyelvű óvodai nevelés, valamint az alsó-, közép- és felsőfokú oktatás feltételeinek megteremtését kezdeményezni. A kisebbséghez tartozó gyermek szülője vagy gondviselője döntésének megfelelően anyanyelvű, illetőleg kétnyelvű vagy magyar nyelvű oktatásban részesülhet.
A törvény azt is megállapítja, hogy a Magyar Köztársaságban „anyanyelvét bárki mindenkor és mindenhol szabadon használhatja". így a polgári és a büntető eljárások során, a közigazgatási eljárásokban, az országgyűlésben, az önkormányzat képviselőtestületében stb. Az önkormányzat köteles biztosítani, hogy a település- és utcanevek, közhivatalok stb. tábláinak feliratai a magyar nyelvű szövegezés mellett a kisebbség anyanyelvén is olvashatók legyenek.
Az állam a mindenkori költségvetési törvényben meghatározott mértékben támogatást nyújt a kisebbség oktatásához; az országgyűlés pedig biztosítja a kisebbségi önkormányzatok és társadalmi szervezetek működését. A kisebbségek támogatására az országgyűlés létrehozza a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Alapot.
Az 1993:LXXVII. törvény „sarkalatos" törvény, melyet az országgyűlés kétharmados többséggel fogadott el. Bár a jogszabály igen terjedelmes, mégis inkább kerettörvény, nem pedig kódextörvény típusú. A kisebbségi törvény - esetleges hibáival és hiányosságaival együtt is - példa értékű jogalkotás, amely sok évtizedes várakozás után született meg, új fejezetet nyitva a magyarországi nemzetiségi jog és nemzetiségi politika történetében.
*
A forrásgyűjtemény két részre tagolódik. A „fő" részbe kerülnek a kifejezetten nemzetiségi ügyeket taglaló törvények, országgyűlési határozatok, törvényerejű rendeletek, fontosabb kormányrendeletek, minisztériumi utasítások teljes terjedelmükben, továbbá azon egyéb jogalkotások (alkotmánytörvények, választójogi törvények, a polgári perrendtartásról szóló törvény, az állam és az egyház kapcsolataival foglalkozó rendelkezések) megfelelő fejezetei, paragrafusai, amelyek a nemzetiségekre vonatkoznak. Ezenkívül itt közlünk a téma szempontjából néhány megkülönböztetett figyelmet érdemlő törvényjavaslatot, parlamenti bizottsági jelentést, képviselői nyilatkozatot és miniszteri utasítást.
A második részben, vagyis a „függelékben" kapnak helyet a jogszabályokat megelőző, kísérő, követő politikai megnyilatkozások, programok, maguknak a nemzetiségeknek a petíciói, követelései, a témakörbe vágó lényeges jelentések, tervezetek, párt- és állami állásfoglalások, parlamenti felszólalások, sajtócikkek, publicisztikai írások és jogtörténeti elemzések. Közülük egyesek annak idején nyomtatásban már megjelentek, másokat sohasem publikáltak.
A jogszabályokat és a függelék dokumentumait kronológiai sorrendben, folyamatos számozással közöljük. A közölt jogszabályok és más dokumentumok szerkesztett címet kapnak, amely megjelöli az irat témáját és keletkezésének, illetve közreadásának időpontját. (A jogszabály életbelépését a jegyzetek közlik.) A téma természetéből adódik, hogy egy-egy jogszabály, de a kapcsolódó jegyzetanyag terjedelme is igen változatos, helyenként rövid, máskor viszont meglehetősen hosszú.
A jogszabályokat és dokumentumokat eredeti formájukban, a szerkesztői kiegészítéseket pedig szögletes zárójelben közöljük. Az értelemzavaró módon megfogalmazott, illetőleg félreérthető szövegrészekhez a [sic!] jelzést tettük. Nem betűhív, hanem szöveghű közlésre törekedtünk, tehát helyesírási korrekciókkal éltünk, kijavítottuk a nyomdai hibákat.
Az egyes jogszabályokat és dokumentumokat kommentárral, szövegkritikai és magyarázó jegyzetekkel láttuk el. Ezekben tájékoztatást adunk a jogszabály megszületésének előzményeiről, a róla folytatott politikai vitákról, jogelveinek gyakorlati érvényesüléséről, hatásáról, a végrehajtását célzó további rendelkezésekről, a később törvény-, illetve rendeletmódosításokról, a kapcsolódó jogszabályokról. Ezeket a szükségletnek megfelelően kivonatosan ismertetjük, illetőleg legfontosabb részleteiket idézet formájában beiktatjuk a jegyzetbe. A függelékbe került dokumentumok jegyzetelése szűkebb jogtörténeti háttérrajzot igényel, de a feltétlenül szükséges szövegkritikai és a magyarázó jegyzetek itt sem maradnak el.
Sem a dokumentumokkal, sem a jegyzetanyaggal nem a jogalkotás kodifikációs oldalára, s nem is a tételes jog fejlődésére kívántuk irányítani elsősorban a figyelmet, hanem azokra a társadalomtörténeti folyamatokra, összefüggésekre, melyek a magyarországi nemzetiségek társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális helyzetét és igényeit tükrözik a jogalkotásban. Azt kívántuk megvilágítani, hogy mely korszakban milyen megoldatlan kérdésekkel kerültek szembe a nemzetiségek, a különböző etnikai csoportok és e kérdésekre milyen választ adott a magyar állam a jog nyelvén, s hogyan változtak a kérdések és feleletek (s ezek valóságos megoldások voltak-e).
Bízunk abban, hogy e forrásgyűjtemény megjelentetésével olyan információk megszerzését, olyan tanulságok és tapasztalatok leszűrését tesszük lehetővé, amelyek a szakmai és a politikai körökön túlmenően a szélesebb közvélemény érdeklődésére is számot tarthatnak.
Balogh Sándor
| |