| |
1. § Az önrendelkezési jog elismerésével Magyarország felvidékéből, mint külön elhatárolt területből
2. § Tótországot - Slovenská Krajinát - a jelen törvény keretei között úgy törvényhozási, mint kormányzati tekintetben teljes önkormányzati jog illeti meg ennek az autonóm jogterületnek beligazgatása, igazságszolgáltatása, közoktatása és vallásügye körében.
Azonban az itt biztosított önkormányzati jog nem érinti a Tótországban - Slovenská Krajinában - élő és kisebbségben levő nemzetek kulturális szabad fejlődését, nyelvüknek minden téren való használata jogát, valamint a fennálló néptörvények rendelkezéseit.
3. § Tótország - Slovenská Krajina - három kormányzóságra oszlik, úgymint: a keleti, a közép és a nyugati kormányzóságra. A kormányzósági székhelyek végleges megállapítása a békekötés utáni időre marad és az autonómia jogkörébe tartozónak ismertetik el.
4. § Tótország - Slovenská Krajina - önkormányzati ügyeit saját szerveivel; a Magyar Népköztársasággal közös ügyeit pedig közös szervekkel intézi.
Közös ügyek az anyagi és alaki magánjogi és büntetőjogi törvényhozás, valamint mindazok az ügyek, amelyeket a jelen törvény nem utal kifejezetten az önkormányzat jogkörébe.
5. § Azok a nemzetek, amelyek Tótország - Slovenská Krajina - területén élnek, érintkezési nyelvül közös ügyekben is saját anyanyelvüket használhatják.
6. § Tótország - Slovenská Krajina - törvényhozó szervei:
1. Önkormányzati ügyekben a tótországi - slovenská krajinai - nemzetgyűlés;
2. a Magyar Népköztársasággal közös ügyekben a magyarországi közös országgyűlés. Ezen az országgyűlésen Tótországnak - Slovenská Krajinának - lakossága számarányához mérten kell képviselve lennie.
7. § Tótország - Slovenská Krajina - nemzetgyűlése az általános, titkos, egyenlő, közvetlen és a nőkre is kiterjedő szavazati jog alapján, első nemzetgyűlése pedig az 1918:1. néptörvénnyel egyezően választandó.
8. § Tótország - Slovenská Krajina - kormányzati szervei a tótországi - slovenská krajinai - minisztérium és a három kormányzóság.
9. § A tótországi - slovenská krajinai - minisztérium élén a tótországi nemzetgyűlésnek és a magyarországi közös országgyűlésnek egyaránt felelős tótországi - slovenská krajinai - miniszter áll, aki közös ügyekben a magyarországi népkormány egyenjogú tagja, autonóm ügyekben pedig legfelsőbb kormányzati szerv. - A miniszter helyettese az államtitkár. A tótországi - slovenská krajinai - minisztérium székhelye Budapest.
10. § A kormányzóságok élén a kormányzók állanak, akiket első alkalommal a tótországi - slovenská krajinai - miniszter előterjesztésére és ellenjegyzése mellett a Magyar Népköztársaság elnöke nevez ki.
A következő alkalmakra Tótország - Slovenská Krajina - nemzetgyűlése határozza meg, hogy a kormányzói állások betöltése milyen módon történjék.
11. § A kormányzóságok felett a felügyeletet és az ellenőrzést a tótországi - slovenská krajinai -miniszter gyakorolja.
12. § E néptörvényt a tótországi - slovenská krajinai - miniszterrel egyetértve a magyar népkormány hajtja végre.
A néptörvény végrehajtásával kapcsolatos pénzügyi fedezetről addig is, míg erre nézve állami és önkormányzati költségvetési törvény nem rendelkezik, a pénzügyminiszter gondoskodik, aki a tótországi miniszterrel egyetértve költségelőirányzatot állapít meg.
13. § Tótországban - Slovenská Krajinában - az államkincstári földek, bányák és erdőségek Tótország törvényes képviseletének birtokába mennek át.
14. § Az átmeneti intézkedéseket a tótországi - slovenská krajinai - miniszterrel egyetértőleg a magyarországi népkormány teszi meg.
A szükséges végrehajtási rendeletek elkészítését és ezek életbeléptetését a tótországi miniszter javaslata alapján a magyarországi népkormány foganatosítja.
15. § E néptörvény kihirdetésének napján lép életbe.
Kelt Budapesten, 1919. évi március hó 11-ik napján.
| A Magyar Népköztársaság kormánya: | A Magyar Népköztársaság Elnöke: |
| Berinkey Dénes dr. s. k. | Károlyi Mihály s. k. |
| Baloghy Ernő dr. s. k. | |
| Böhm Vilmos s. k . | |
| Búza Barna dr. s. k. | |
| Garami Ernő s. k. | |
| Juhász-Nagy Sándor dr. s.k. | |
| Junker János s. k. | |
| Kunfi Zsigmond dr. s. k. | |
| Nagy Vince dr. s. k. | |
| Peidl Gyula s. k. | |
| Szabó István s. k. | |
| Szabó Oreszt dr. s. k. | |
| Szende Pál dr. s. k. | |
| Vass János dr. s. k. |
Az 1919. évi törvények gyűjteménye. Budapest, 1919.252-255. o.
A Károlyi-kormány harmadik nemzetiségi törvénye - mely teljesen hasonló volt az első kettőhöz - anakronisztikus volt, a valóságos helyzettel egyáltalán nem számolt, hiszen a Felvidék, azaz Szlovákia gyakorlatilag az antant által elismert Csehszlovákia része lett, lényegében teljes területét megszállták a cseh fegyveres erők. Semmi realitása sem volt a törvény megvalósításának, jóllehet az 1918. november 13-i fegyverszüneti megállapodás nem húzott meg demarkációs vonalat, nem jelölte ki Magyarország északi határait, ami diplomáciailag, legalábbis papíron, nem zárt ki bizonyos manőverezési lehetőséget a magyar állam előtt - a Vix-jegyzék március 20-i átadásáig.
A volt „magyar királyi" szervek és hivatalok a királyság intézményének megszűnése folytán állásuk, illetve hivataluk megjelölésénél a „királyi" jelzőt - az 1918. évi 5430. ME számú kormányrendelet alapján - elhagyták, azonban a „magyar" megjelölést a nagy általánosságban ma is használják, illetve e tekintetben merőben különböző gyakorlatot követnek.
Minthogy ezen megkülönböztető jelzőnek a régi vonatkozásban való használata ma már teljesen indokolatlan, sőt esetleg félreérthető, másrészt, hogy az e tekintetben jelenleg dívó különböző használati mód kiküszöbölésével egységes gyakorlat honosíttassák meg: a miniszterelnök úr kéréséhez képest ezennel elrendelem, hogy a hivatali szervek és intézményeknek a „magyar" jelzővel való megjelölése általában mellőztessék, és csakis ott alkalmaztassék, ahol a megkülönböztetésre esetleges félreértések elkerülése végett szükség van.
Budapesten, 1919. évi március hó 14-én.
Kunfi Zsigmond s. k.
Magyarországi Rendeletek Tára, 1919. Budapest, 1919. 582-583. o.
E rendeletnek gesztus értékű üzenete is volt a nemzetiségek számára egy héttel a tanácsköztársaság kikiáltása előtt.
Minden hatóság köteles a Magyarországon használatos nyelvek bármelyikén kiállított hozzátartozó beadványt elfogadni és az elintézést a beadvány nyelvén közölni.
Budapest, 1919. április 6.
Tanácsköztársaság, 1919. április 7.
A Forradalmi Kormányzótanács
Magyarországon a tanácsköztársaság időszakában - különösen az antant áprilisi katonai támadása után - már nem élt nagy létszámú nemzetiségi lakosság, de a tanácskormány sajátos helyzetében viszonylag sokat foglalkozott a nemzetiségekkel. Velük kapcsolatos intézkedései közé tartozik az országban beszélt nyelveknek a közigazgatásban, a hivatali életben való teljes egyenjogúságát kimondó rendelet. Ezzel megszűnt a magyar nyelvnek mint államnyelvnek a kivételezett helyzete, orvoslást nyert a nemzetiségek egyik régi sérelme.
1. § A Magyarországi Tanácsköztársaság meg akarja szüntetni a proletároknak mindennemű elnyomását a kapitalista termelési és társadalmi rend részéről. Az elnyomás egyik fajtája a nem magyar anya-nyelvűeknek nemzetiségi elnyomása is. Ezt az állapotot megszünteti a Magyarországi Tanácsköztársaság, amely különböző nyelvet beszélő, de egyenjogú népek proletariátusának szövetségén alapszik és nemzeti kérdést - az eddigi értelemben - nem ismer.
2. § Addig is, amíg a tanácsoknak országos gyűlése a Magyarországi Tanácsköztársaság alkotmányát végleg megállapítaná, a Forradalmi Kormányzótanács elrendeli a német és a ruszin tanácsnak a megválasztását.
E tanácsok feladata, hogy a tanácsköztársaság végleges alkotmányát előkészítő tárgyalásokon a magyarországi német, illetőleg a magyarországi ruszin proletariátust képviseljék.
3. § A Forradalmi Kormányzótanács felhatalmazza a német és a ruszin népbiztosságokat, hogy a németlakta és a ruszinlakta területek választási beosztását megállapítsák és a választás foganatosítása iránt intézkedjenek. A választókerületi beosztást be kell jelenteniük a Forradalmi Kormányzótanácsnak.
4. § Ahol a német többségű, illetőleg a ruszin többségű községek több járásra kiterjedő összefüggő nagyobb területet alkotnak, a német, illetőleg ruszin népbiztosság a belügyi népbiztossággal egyetértőén a kerületi tanácsok megválasztása iránt is intézkedhetik.
A kerületi tanács az alkotmány végleges rendelkezéséig a hozzátartozó járási tanácsoknak közvetetlen felettes tanácsa s a kerület közigazgatását a Forradalmi Kormányzótanács hozzájárulásával ugyanoly jogkörrel intézi, mint amilyet a Forradalmi Kormányzótanács XXVI. számú rendelete (1. a Tanácsköztársaság április 3-án megjelent 8. számában) a megyei tanácsoknak biztosít.
Budapest, 1919. április 28.
A Forradalmi Kormányzótanács
Tanácsköztársaság, 1919. április 29.
A tanácsköztársaság a fennhatósága alatt álló országterület két legnagyobb nemzetisége, a németek és a ruszinok ügyeinek intézésére külön népbiztosságokat szervezett. Minthogy Szabó Oreszt, a Károlyi-, illetve a Berinkey-kor-mányok ruszin ügyekért felelős minisztere nem fogadta el a népbiztosi kinevezést, Stefán Ágoston lett a ruszin népbiztos. A német népbiztosság élére szintén új politikus került Kalmár Henrik személyében. A Berinkey-kor-mánynak a szlovákokra vonatkozó, a valóságtól elrugaszkodó néptörvényét a tanácskormány figyelmen kívül hagyta, nem foglalkozott külön sem a szlovákokkal, sem a románokkal, sem a szerbekkel, tehát gyakorlatilag tudomásul vette, hogy önrendelkezési joguk alapján elszakadtak.
Az elképzelések szerint a föderalisztikus alapon az országba tagolódó német és ruszin nemzetiség önrendelkezési jogának érvényesítését célozza a LXXVII. sz. rendelet, amely a német és a ruszin tanácsok megalakításáról intézkedett. A kerületi tanácsokat a területi alapon nyugvó tanácsszervezeti hálózatba illesztették, tehát közigazgatási hatáskörrel ruházták fel. Ezt a rendelkezést addig szándékozták érvényben tartani, amíg a tanácsok országos gyűlése elfogadja a végleges alkotmányt. Az április végén bekövetkezett cseh intervencióig a ruszin önkormányzati rendszer kiépülése jelentős mértékben előrehaladt.
A ruszin népbiztosság felhívja a ruszin illetőségű, illetve Ruszka Krajna területén, éspedig:
a) Máramaros megyében: a tiszavölgyi, szigeti, taracvizi, técsői, huszti, dolhai és ökörmezői járások községeiben, továbbá a felsővisói járás Havasmező, Oroszkő, Visó-Oroszi, Petrovabisztra és Petrova-kraszna községében, valamint Máramarossziget városban,
b) Ugocsa megyében: a nagyszőllősi és királyházai járások községeiben,
c) Bereg megyében: az alsóvereckei, szolyvai, latorcai, munkácsi és felvidéki járások községeiben, továbbá a tiszaháti járás Alsóremete, Felsőremete és Kovász községében, valamint Munkács városban,
d) Ung megyében: a nagybereznai, perecsenyi, szerednyei, szobránci és ungvári járások községeiben és Ungvár városban,
e) Zemplén megyében: a szinnai, mezőlaborci, sztropkói, homonnai, varannói, nagymihályi és gálszécsi járások községeiben, továbbá a sátoraljai járás Alsóregmec, Bodzásújlak, Csörgő, Kasó, Kiszte, Kolbása, Lasztóc, Mikóháza, Rudabányáska és Velejte községében,
f) Sáros megyében: a bártfai, felsővízközi és héthársi járások községeiben, az eperjesi járásból Fulyán, Kacsány, Kolembér, Kiskörösfő, Kiskökény, Lubéc, Miklósvágása, Pillerpeklén, Sósújfalu, Szárazvölgy és Szedlice községekben, a girálti járásból Benedekvágása, Fias, Györgyös, Istvánd, Kabalás, Kerekrét, Kosány, Lőrincvágása, Mátévágása, Mászáska, Porszács, Reménye, Sápony, Tótfüred, Szobos, Vajkvágása községekben, a kisszebeni járásból Csengőzávod, Felsősom, Gellért, Honig, Jákórésze, Lacsnó, Lipinye, Olajpatak, Radoskő, Szinnyefő és Zsetek községben, a lemesi járásból Ábrány, Felsőmérk, Lápispatak, Sárosbogdány, Somos, Tizsite és Vargony községekben, végül Bártfa városban,
g) Szepes megyében: a gölnicbányai járásban Alsószalánd, Felsőszalánd, Kolysó és Nagykuncfalva községekben, az ólublói járásban Berkenyéd, Harsad, Határhegy, Kövesfalva, Lublókorompa, Nagyszulim, Poprádremete és Szepesjakabfalva községekben, továbbá a többi járásokból Görögfalu, Vershegy, Ötösbánya, Szásztelek, Alsórépás, Taracfő, Nagyhársad, Nagymajor, Osztornya és Nagyolcsva községekben,
h) Abaúj megyében: Filkeháza, Pálháza, Szaláncújváros, Kalsa, Kelecsenyborda, Laskó, Mogyoroska, Bölzse, Izboda, Királynép, Felsővadász, Garadna, Szárazkék, Ájfalucska, Kány és Perecsény községekben,
i) Gömör megyében: Garamfő, Királyhegyalja és Vernár községekben működött összes volt karhatalmi alakulatok (csendőr, rendőr, határrendőr, népőr, pénzügyőr) tagjait, valamint azokat a ruszin illetőségű elvtársakat, kik magukat a ruszin Vörös Őrség tagjaiul felvétetni óhajtják, hogy a felszabadulás alatt levő ruszkakrajnai területen a belső rend megalapozására és fenntartására szolgáló ruszin Vörös Őrség kötelékébe való felvétel végett a ruszin Vörös Őrség főparancsnokságánál (Károlyi-palota, Esterházy u. 40. sz. földszint) haladéktalanul jelentkezzenek.
Miután a felvétel elsősorban a ruszin illetőségű, illetve a Ruszka Krajna területén karhatalmi vagy pénzügyőri szolgálatban állott elvtársak átvétele útján történik, ennélfogva a népbiztosság felhívja mindazon fent említett, volt karhatalmi alakulatok tagjait, akik jelenleg a Vörös Hadsereg vagy az országos Vörös Őrség kötelékében állanak, hogy ottani alkalmazásuk alól való felmentésük után felvétel végett jelentkezzenek. Az elkésetten jelentkezők kérelmét nem fogják figyelembe venni.
A népbiztosság úgy a hadsereg-főparancsnokságot, valamint az országos Vörös Őrség főparancsnokságát a felmentések kieszközlése végett egyidejűleg megkereste.
Budapest, 1919. június 9.
Ruszin népbiztosság
Tanácsköztársaság, 1919. június 22.
A ruszin és a német népbiztosság rendeletalkotási joggal rendelkezett, rendeleteik kötelező érvényűek voltak a nemzetiségek tanácsai és az egész nemzetiségi lakosság számára. Kárpátalján a Ruszin Vörös Gárdát először a ruszin népbiztosság 1. R. N. számú, április 9-én kelt rendelete alapján kezdték szervezni. (Tanácsköztársaság, 1919. április 11.) Szolgálati nyelve a ruszin volt. Teljes hadosztállyá kívánták fejleszteni, de ez nem sikerült, mert az április 16-án meginduló támadás során a román csapatok bevonultak a ruszinok lakta vidék egy részére is, április 27-én pedig megindult a csehszlovák támadás Kárpátalja irányában, s május 5-re megtörtént a térség megszállása, megszűnt a proletárdiktatúra. A magyar Vörös Hadsereg május 30-án megkezdődött északi hadjárata olyan sikereket ért el, hogy remény nyílt a ruszinok lakta terület visszafoglalására. Ebben a helyzetben született a ruszin népbiztosság 11. sz. rendelete, melynek végül is csupán deklaratív jelentősége lett: Clemenceau június 13-i második jegyzéke után a kormányzótanács leállította a támadó hadműveleteket és június 23-án fegyverszüneti egyezményt kötött Csehszlovákiával.
Részletesen lásd erről Gergely Ernő: Az ukrán és a német kérdés a Magyar Tanácsköztársaság nemzetiségi politikájában. Századok, 1969. 2-3. sz. 431-436. o.; Kővágó László: A Magyarországi Tanácsköztársaság és a nemzeti kérdés. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1979. 71-77. o.
84. § A Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaságban élő minden nemzet szabadon használhatja nyelvét, ápolhatja és fejlesztheti nemzeti műveltségét. Evégből minden nemzet, ha nem is él összefüggő területen, műveltségének fejlesztésére országos tanácsot alakíthat. Ez a szervezet nem bonthatja meg a területi alapon nyugvó tanácsszervezetet.
A német és ruszin népbiztost a német, illetőleg a ruszin országos tanács választja. A német és a ruszin népbiztosság vezeti a német és a ruszin országos tanácsok, valamint nemzeti kerületi tanácsok ügyeit.
85. § A tanácsrendszer következményeként a helyi igazgatást mindenütt annak a nemzetnek a dolgozói vezetik, amely nemzethez tartozó dolgozók az illető helyi körben többségben vannak. Ez a helyi igazgatás nyelvében is kifejezésre jut. A nemzeti kisebbségek is használhatják azonban a tanácsszervekkel való érintkezésben nyelvüket.
86. § Ahol valamely nemzet dolgozói több járásra kiterjedő összefüggő területen többségben vannak, önálló kerületeket kell alakítani.
Ahol valamely nemzet több kerületre kiterjedő összefüggő nagyobb területen többségben van, a kerületek nemzeti kerületté egyesülhetnek.
A nemzeti kerület központi tanácsába a kerületi tanácsok küldenek ki tanácstagokat, minden 10 000 lakos után egyet. A nemzeti kerület központi tanácsának, valamint intéző bizottságának nem lehet több tagja, mint a kerületi tanácsnak, illetőleg intéző bizottságának.
Az ekként egyesült kerületek a nemzeti kerület kapcsán részei a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaságnak. A nemzeti kerület tanácsa és intéző bizottsága fölöttes hatósága a nemzeti kerületben alakult minden helyi tanácsnak és intéző bizottságnak. A Tanácsköztársaság a nemzeti kerületek területével a nemzeti kerületek központi tanácsszervei útján érintkezik. A tanácsrendszer egyenes következménye, hogy a nemzeti kerületek tanácsai önállóan intézik a kérdéses kerületek beligaz-gatását, igazságszolgáltatását, közoktatását és közművelődését.
87. § A német többségű és ruszin többségű magyarországi összefüggő kerületeket a Tanácsköztársaság alkotmánya már ezúttal is német, illetőleg ruszin nemzeti kerületeknek ismeri el. A Tanácsköztársa ság egyetemes érdekeit érintő ügyekben a Tanácsköztársaság rendelkezései a nemzeti kerületekre is kiterjednek.
A nemzeti élettel összefüggő érdekek védelmére a német és a ruszin népbiztosságok közvetítő osztályokat létesítenek az egyes népbiztosságoknál és a Népgazdasági Tanácsnál.
88. § A Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság nem állja útját annak, hogy a fölszabaduló területeknek népességük és gazdasági erejük folytán erre képes nemzetei a Tanácsköztársasággal szövetséges külön tanácsköztársaságokat alkossanak.
89. § Az alkotmánynak a nemzetek jogaira vonatkozó intézkedései csak az érdekelt nemzetek dolgozói országos tanácsainak hozzájárulásával változtathatók meg.
A tanácsköztársaság Forradalmi Kormányzótanácsa 1919. április 2-i XXVI. számú rendeletében, az úgynevezett ideiglenes alkotmány 2. §-ában foglalkozott először a nemzetiségekkel a jogalkotás szintjén: „A magyarországi Tanácsköztársaságban minden nemzet, ha összefüggő, nagyobb területen él, külön nemzeti tanácsot és intéző bizottságot is alkot. A különböző nemzeti tanácsok alakítását, egymáshoz való viszonyát és a föderalisztikus alapon álló magyarországi Tanácsköztársaság végleges alkotmányát a tanácsok országos gyűlése fogja megállapítani." (Tanácsköztársaság, 1919. április 3.) E rendelet meghatározta a tanácsok országos gyűlésének és a különböző szintű helyi tanácsoknak a feladatait és megválasztásuk módját, a választási eljárást, továbbá a választójogot. A végleges alkotmány tervezetében A nemzetek jogai a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaságban cím alatt külön rész szólt a nemzetiségekről. Ezt megelőzően az alkotmány alapelveit rögzítő bevezető rész 3. §-a leszögezte a tanácsköztársaság alapállását a nemzeti kérdésben is: „A Tanácsköztársaság szabad népek szabad szövetsége... Békét akar minden hódítás és hadikárpótlás nélkül, a dolgozók önrendelkezési joga alapján. A világháborút előidéző imperializmus helyett a Tanácsköztársaság a világ proletárjainak egyesülését, szövetségét, a dolgozók nemzetközi tanácsköztársaságát akarja."
A tanácsok országos gyűlésének 9. és 10. napján, 1919. június 22-23-án tárgyalták meg az alkotmány tervezetét. A részletes tárgyalás során Obál Béla nemzetiségi képviselő hangsúlyozta: „Mi el akarjuk továbbá oszlatni azoknak az aggodalmát is, akik azt gondolják, hogy azok a jogok, amelyeket itt a szövetséges tanácskongresszus a magyarországi nemzeteknek ad, arra vezethetnek, hogy a magyarság nem fogja magát fenntartani tudni a környező nemzetekkel szemben." Arra a kérdésére, hogy a nemzetiségek jogai kiterjednek-e az összes, a paragrafusokban nem említett hazai nemzetiségre, így a vendekre is, Rónai Zoltán előadó igenlően válaszolt. Egy másik felszólaló megjegyzésére reagálva pedig megjegyezte, hogy „egyetlen nemzetnek sem kell a tanácsok országos gyűlése elé kívánságokat terjeszteni. Mindegyik saját maga határozza meg, hogy a nemzeti műveltségét mily módon akarja fejleszteni. Itt mi nem gyámkodunk más nyelvű nemzetek felett... A nemzeti műveltség minden egyes nemzetnek saját joga". A nemzetiségekre vonatkozó paragrafusokat a tanácsok országos gyűlése egyetlen szó módosításával fogadta el: a 87. §-ban a „magyar" szó helyébe a „magyarországi" szó került. (A Tanácsok Országos Gyűlésének naplója /1919. június 14. -1919. június 23./ Budapest, 1919.10. ülés 2-4. o. Vö. Kővágó László: A Magyarországi Tanácsköztársaság és a nemzeti kérdés. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1979.)
A kommunista bitorlók rémuralma erősen kiélezte azokat az ellentéteket, amelyek a magyarság és a nemzeti kisebbségek között fennállottak. Ezeknek az ellentéteknek a kiegyenlítését az újra felépítendő fejlődésképes magyar állam legfontosabb, legégetőbb problémájának tekinthetjük. Ennek a problémának a megoldását a nemzeti kisebbségek minisztériuma vállalta magára. A mi programunkat egész vonalon egy mondatba foglalhatjuk össze: egyrészről szerves bekapcsolódás a magyar államélet teljességébe, másrészről a sajátos nemzeti egyéniség megőrzése a nyelvi és etnográfiai határokon belül. Ha egy pillantást vetünk arra a sok kultúrértékre, amit a magyarországi németség s a többi nemzeti kisebbség a magyarságnak közvetített, akkor le kell vonnunk azt a természetes következtetést, hogy a nemzeti kisebbségek megtartása életbevágó érdeke a jövendő magyar államnak, amelynek a súlyos megrázkódtatások után még nagyobb szüksége lesz az egészséges kultúrigényekkel fellépő elemekre, mint valaha. De hogy ez a szolidaritás létrejöjjön, ezt a magyarsággal benső közösségben élő más nyelvű népek érdekeinek messzemenő kielégítésével lehet csak elérni.
A kulturális és gazdasági érdekek azonnali sürgős megoldást követelnek. Az első követelmény teljesítésében benne foglaltatik természetszerűleg a második probléma megoldása. Mert ha német földműves, akit kora gyermekségétől fogva anyanyelvén oktatnak, majd összeforr saját népével és ha ez az érzés benne a népnyelv és a nemzeti kultúra iránti való további érdeklődés kifejlődése által megerősödik, amire a magyar gondolatvilággal való megismerkedés egyáltalán nem hathat gyöngítőleg, akkor egy olyan nemzedék fog megszületni, amely a maga világában a saját népe érdekét céltudatosan fogja képviselni. És mindez azzal is fog járni, hogy a hivatalos életben - ahol az anyanyelv használatát természetesen biztosítani fogjuk - meglesz a teljes bizalom az új nemzedékkel szemben, amely a néppel tényleg becsületesen és őszintén fog együtt érezni. E cél elérését tűzte ki feladatául a nemzeti kisebbségek minisztériuma, amelyet az érdekelt nemzeti kisebbségek fiai vezetnek; ezek természetesen szent kötelességüknek fogják tudni, hogy nyelvtestvéreiknek mindazokat a jogokat törvényesen is biztosítsák, amelyek alkalmasak arra, hogy jólétüket és az egész ország érdekeit hathatósan elősegítsék. Kétségtelen, hogy a politikai szabadság legmesszebbmenő biztosítása, kapcsolatban a kulturális és gazdasági kívánságok kielégítésével, a magyar haza iránt való régi és kipróbált szeretetet a nemzeti kisebbségek és köztük elsősorban német testvéreink részéről fokozottabb mértékben fogja kiváltani.
Budapesti Közlöny, 1919. augusztus 17.
A tanácsköztársaság megdöntése utáni átmeneti helyzetben gyors egymásutánban kormánycserékre került sor. A Peidl Gyula vezette úgynevezett szakszervezeti kormány csak VIII. l-jétől 6-ig volt hivatalban, majd puccsista módon Friedrich István alakított 7-én kormányt, 15-én azonban már ismét átalakította és kibővítette kabinetjét. Ebben az új adminisztrációban kapott helyet Bleyer Jakab mint a nemzeti kisebbségek tárca nélküli minisztere, aki azután a Huszár-kormánynak (1919. XI. 24.-1920. III. 15.), a Simonyi-Semadam-kormánynak (1920. III. 15.-1920. VII. 19.) és az első Teleki-kormánynak (1920. VII. 19.-1921. IV. 14.) is 1920. XII. 16-ig tagja maradt.
Bleyer Jakab jogállása ugyan csak tárca nélküli miniszterségre szólt, mégis akkor még erősen élt a törekvés arra, hogy tényleges minisztériuma legyen a magyarországi nemzeti kisebbségeknek. Annál is inkább nemzetiségi minisztériumot szerveztek, mert a méltányos nemzetiségi politikát jó eszköznek tartották arra, hogy a történeti Magyarország szétesésének a folyamata megállítható, illetve visszafordítható legyen. A Budapesti Közlönyben - tehát a hivatalos lapban - közzétett gyors nyilatkozat is ezt mutatja. A magyarság és a nemzetiségek közötti viszony megromlásának „a kommunista bitorlók rémuralma" számlájára való írása üres propagandafordulat, a lényeg annak beismerése, hogy a haza különböző ajkú elemeinek szolidaritását „a magyarsággal benső közösségben élő más nyelvű népek érdekeinek messzemenő kielégítésével lehet csak elérni".
A tanácsköztársaság megdöntése után ismét uralomra jutott körök felfogásának mélyén ugyan a háború elvesztése óta ott volt az a meggyőződés, hogy a bukásban szerepet játszott a nemzetiségekkel szemben úgymond túlságosan elnéző magatartás is, mégis a politizáló körök inkább a további engedmények útját tartották célirányosnak. Kifejeződésre jutott ez az újjászerveződő pártok programjában is.
így a Keresztény Szocialista Párt szervező bizottsága 1919. VIII. 14-i állásfoglalása kimondja: „Követeljük a hazánkban élő összes nemzetiségek számára anyanyelvüknek a közigazgatásban, közoktatásban és igazságszolgáltatásban való érvényesítését és e célból azon lehetőségek nyújtását, hogy nemzeti kultúrájukat iskoláikban és intézményeikben ápolhassák." A Keresztény Szociális Gazdasági Párt 1919. IX. 24-én elfogadott programja szerint: „Kívánjuk a Magyarországon élő nemzetek számára a nemzeti autonómiát, hogy a nyelvük a közoktatásban, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban érvényesüljön. Ennek megfelelően ugyanezen jogokat kívánjuk a külföldi magyarok részére a viszonosságnak és a kisebbség jogai védelmének nemzetközi garantálása mellett." Az Országos Kisgazda és Földműves Párt 1919. X. 12-1 programja szintén a nemzetiségek önrendelkezése mellett száll síkra: „A hazánkban élő nemzetiségek számára autonómiát kívánunk biztosítani." A Magyarországi Munkáspárt 1920. VII. 11-én elfogadott programja is „az országban élő minden nemzet teljes egyenjogúsítását" követeli. Másnap az Egyesült Keresztény Nemzeti Kisgazda és Földműves Párt is hasonló igényt támaszt: „Nemzeti kisebbségek kulturális és nyelvi igényeinek kielégítése, valamint az országos politika és a közigazgatás terén megfelelő módon való érvényesülése, természetesen a magyar államegység keretében." (Magyarországi pártprogramok 1919-1945. Szerk.: Gergelyjenő - Glatz Ferenc - Pölöskei Ferenc. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1991.14., 23., 36., 47., 51. o.)
Ezzel párhuzamosan azonban a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája több megnyilvánulásában fellépett a nemzetiségi autonómiák ellen, a Simonyi-Semadam-kormányhoz memorandumot is intézett ennek érdekében. Az ilyen törekvések elerőtlenítésére távlatosabban gondolkodó, befolyásos politikusok (például Andrássy Gyula 1920. IV. 14-én, Apponyi Albert pedig 1920. VI. 7-én) a nemzetiségi autonómia megadása mellett szálltak síkra.
A magyar kormány a nemzeti kisebbségek egyenjogúságának haladéktalan érvényesítése végett a következőket rendeli:
1. § Magyarországnak minden állampolgára teljesen egyenlő jogú.
Valamely nemzeti kisebbséghez való tartozásból előny vagy hátrány senkire sem háromolhat.
2. § A magyar országgyűlésen (nemzetgyűlésen), továbbá a törvényhatóságok és a községek közgyűlésein, valamint ezeknek valamennyi bizottságaiban, a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok, akiket ott a szólás joga megillet, anyanyelvüket szabadon használhatják.
3. § A törvényeket és kormányrendeleteket valamennyi nemzeti kisebbség nyelvén ki kell adni; a különböző nyelvű szövegek közötti eltérés esetében a magyar szöveget kell mérvadónak tekinteni.
A törvényhatósági és a községi szabályrendeleteket a törvényhatóság, illetőleg a község hivatalos nyelvén kívül ezek jegyzőkönyvi nyelvein is közzé kell tenni.
4. § A törvényhatóság hivatalos nyelvét a törvényhatóság közgyűlése állapítja meg. A törvényhatóságok jegyzőkönyveit a törvényhatóság hivatalos nyelvén kívül azokon a nyelveken is kell vezetni, amelyeket a törvényhatósági közgyűlés tagjainak legalább egyötöd része mint jegyzőkönyvi nyelvet óhajt alkalmazni.
A különböző nyelvű szövegek közötti eltérés esetében a törvényhatóság hivatalos nyelvén szerkesztett szöveget kell mérvadónak tekinteni.
5. § A törvényhatóságok felterjesztéseikben és átirataikban hivatalos nyelvüket használhatják, ha azonban ez nem a magyar nyelv, hasábosán a magyar nyelvet is kötelesek alkalmazni.
6. § A község hivatalos nyelvét a község közgyűlése állapítja meg. A jegyzőkönyveket a község hivatalos nyelvén kívül azokon a nyelveken is kell vezetni, amelyeket a közgyűlés tagjainak legalább egyötöde mint jegyzőkönyvi nyelvet óhajt alkalmazni.
7. § A községek felterjesztéseikben és átirataikban hivatalos nyelvüket használhatják.
8. § A törvényhozáshoz, a kormányhoz, a minisztériumokhoz, a törvényhatóságokhoz, a községekhez és bármely más közigazgatási hatósághoz a nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárok anyanyelvükön fordulhatnak.
9. § A közigazgatási hatóságok beadványokra, panaszokra vagy kérelmekre hozott határozataikat a beadvány, panasz vagy kérelem nyelvén közlik a féllel és általában a községekkel, egyesületekkel, intézetekkel és magánosokkal való hivatalos érintkezésben ezek nyelvét használják, feltéve, hogy az hatóságuk területén hivatalos vagy jegyzőkönyvi nyelv.
10. § Mindenki, aki akár felperesi, akár folyamodói minőségben a törvény oltalmát és a bíróságok segélyét veszi igénybe, anyanyelvét is használhatja, feltéve, hogy az az illető bíróság területén hivatalos vagy jegyzőkönyvi nyelv.
11. § A bíróságok beadványokra, panaszokra vagy kérelmekre hozott határozataikat a beadvány, panasz vagy kérelem nyelvén is közlik a féllel, a kihallgatásokat, szemléket és más perbeli cselekményeket a kihallgatandó, illetőleg az érdekelt személyek nyelvén eszközlik, feltéve, hogy az az illető bíróság területén hivatalos vagy jegyzőkönyvi nyelv.
Ugyanennek a megszorításnak a figyelembevételével kell az idézéseket a megidézendő személy anyanyelvén is kiadni, feltéve, hogy a bíróságnak az illető anyanyelvéről tudomása van.
Minden más bírói határozatot, ideértve a telekkönyvi hatóságok, valamint a felsőbíróságok határozatait is, az első bekezdésben említett megszorítás figyelembevételével az érdekelt személy anyanyelvén is kell kiadni, amennyiben azt kívánja.
12. § Az egyházi hatóságok és az egyházközségek - utóbbiak egyházi felsőbbségük törvényes jogainak sérelme nélkül - egyházi ügyeik intézésének és egyházi okirataiknak, továbbá iskoláikban az oktatásnak nyelvét szabadon határozhatják meg és azt az állami és az önkormányzati hatóságokkal való hivatalos érintkezésben is használhatják.
13. § Gondoskodni kell arról, hogy az állam területén nagyobb zárt egységekben együtt élő nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok az általuk lakott vidék közelében állami tanintézetekben anyanyelvükön nyerhessenek kiképzést egészen addig, ahol a magasabb akadémiai kiképzés kezdődik.
A tudományegyetemeken valamennyi nemzeti kisebbség nyelve és irodalma számára tanszékeket kell felállítani.
14. § Úgy a törvényhatóságok, községek, egyházak, egyházközségek, mint bármely nemzeti kisebbséghez tartozó magánosok, akár saját erejükből, akár társulás útján szabadon állíthatnak fel alsó, középső és felső iskolákat. Ily célból, valamint a nyelv, művészet, tudomány és általában a közművelődés előmozdítására, továbá a közgazdaság fejlesztésére és ily rendeltetésű intézmények létesítése végett vagy bármely nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárok az állam törvényes felügyelete alatt társulatokat vagy egyesületeket alapíthatnak, tarthatnak fenn és pénzalapokat is gyűjthetnek.
Az ily módon létrejött közművelődési és egyéb intézetek, valamint iskolák - utóbbiak a közoktatásra vonatkozó törvényes rendelkezések betartása mellett - az állam hasonló célú, és ugyanazon fokú intézeteivel és iskoláival egyenjogúak.
A magánintézetek, társulatok, egyesületek és magániskolák nyelvét az alapítók határozzák meg.
15. § A nemzeti kisebbségek valamelyikéhez való tartozás nem szolgálhat akadályul arra, hogy az államban bárki bármely hivatalt töltsön be és bármely méltóságra emelkedjék. A kormány gondoskodni köteles arról, hogy nemzeti kisebbség lakta vidéken a bírói és közigazgatási állásokra, különösen a főis-páni és más vezetői állásokra lehetőleg a nemzeti kisebbségekhez tartozó, a szükséges nyelvekben jártas s egyébként is képesített személyek alkalmaztassanak.
A jelenleg alkalmazásban levő köztisztviselők kötelesek a hatóságuk területén élő nemzeti kisebbségek nyelvének elsajátítása útján gondoskodni arról, hogy a jelen rendelet nyelvi követelményeinek két éven belül megfeleljenek.
16. § Ezt a rendeletet az illetékes miniszterek a nemzeti kisebbségek miniszterével együttesen hajtják végre és annak foganatosítását a nemzeti kisebbségek minisztere állandóan ellenőrzi, aki ebből a célból a nemzeti kisebbségek mindegyike részére a vezetése alatt álló minisztériumban külön főosztályt állít fel.
17. § Ez a rendelet kihirdetésének napján lép életbe.
Budapest, 1919. évi augusztus hó 21-én.
Magyarországi Rendeletek Tára, 1919. Budapest, 1919. 659-662.
„A magyar kormány 1919. évi 4044 ME sz. rendelete a nemzeti kisebbségek egyenjogúságáról" elnevezésű jogszabály megszületése időpontjában a Friedrich-kormány alig-alig rendelkezett hatalommal. Tevékenységét a fővárost, majd a Dunántúl észak-nyugati részét is megszálló román hadsereg ellenőrizte. Jól mutatja ezt, hogy maga a rendelet is csak november 19-én jelenhetett meg, egy héttel azután, hogy a román megszálló csapatok elhagyták Budapestet. Horthy Miklósnak a Dunántúl nagy részén tényleges hatalmat jelentő hadserege is korlátozta a kormány mozgásterét. A kormány által valamelyest befolyásolt területeken a nemzetiségek közül nagyobb számban - főleg Nyugat-Magyarországon - már csak németek éltek, ezért a rendelet révén főleg ezt a kisebbséget szerette volna a kormány az ország iránti hűségében megerősíteni. A rendelet megszületését gróf Sigray Antal is szorgalmazta, aki augusztus 12-én kapott a nyugat-magyarországi területekre szóló kormánybiztosi megbízást.
A rendelet mind a törvényhozás, mind pedig a bírósági gyakorlat területén teljes körű szabad nyelvhasználattal ruházza fel a nemzetiségeket. Külön pozitívuma, hogy az oktatás területén egészen „a magasabb akadémiai kiképzésig", tehát a főiskolai szintig az állam feladatává teszi az anyanyelvi képzést. Az anyanyelvű műveló'dés minden szintjét és területét jogilag garantálja, annak forrását azonban nem az állami áldozatvállalásban, hanem a saját erőben jelöli meg.
A nemzeti kisebbségek egyenjogúságáról szóló 4044/1919. ME sz. kormányrendelet 16. §-ában nyert felhatalmazás alapján az idézett kormányrendelet 12., 13. és 14. §-ai alatt foglalt, az állami és községi kisdedóvodákra s az elemi népiskolákra vonatkozó rendelkezések végrehajtása tárgyában a nemzeti kisebbségek miniszterével egyetértőleg a következőket rendelem:
1. § A nemzeti kisebbségek nyelve (vagy egymagában vagy a magyarral együtt) tanítási nyelvként használandó mindama községek állami és községi elemi népiskoláiban (ismétlőiskoláiban), amely községek az alábbi csoportok valamelyikébe sorolhatók:
1. Oly községben, ahol az egész lakosság egyazon nemzeti kisebbséghez tartozik és magyarul nem beszél, az összes állami és községi elemi népiskolák (ismétlőiskolák) tanítási nyelve az illető nemzeti kisebbség nyelve.
Ha az iskolaszék és képviselőtestület egyes tárgyaknak magyar nyelven való tanítását vagy magyar nyelven való tanítását is kívánja, ez a kívánság teljesítendő.
2. Oly községben, amelynek összes lakossága egyazon nemzeti kisebbséghez tartozik, de a lakosságnak több mint a fele anyanyelvén kívül magyarul is beszél, az összes állami és községi elemi népiskolákban (ismétlőiskolákban) a tantárgyak közül legalább a hittan, írás-olvasás, számolás, beszéd- és értelemgyakorlatok és az ének az illető nemzeti kisebbség nyelvén tanítandó, a többi tantárgy magyar nyelven is tanítható.
E csoportba sorolandók azok a községek is, amelyeknek lakossága túlnyomórészt egy nemzeti kisebbséghez tartozik, de rajta kívül magyar kisebbség is lakik a községben (legalább 20 tankötelessel).
3. Oly községben, amelynek lakossága két nemzeti kisebbség között oszlik meg és magyarul nem beszél, az összes állami és községi elemi népiskolák (ismétlőiskolák) tanítási nyelve a két nemzeti kisebbségi nyelve, mégpedig:
a) ha csak egy iskola van a községben, a szükséghez képest felállított párhuzamos osztályokban;
b) ha egynél több iskola van, az egyes iskolák tanítási nyelve a két nemzeti kisebbség arányához képest állapítandó meg.
4. Oly községben, amelynek lakossága két nemzeti kisebbség között oszlik meg és a lakosságnak több mint a fele magyarul is beszél, az elemi népiskolák (ismétlőiskolák) tanítási nyelvének megállapítására az előző pontban mondottak irányadók a magyar tannyelv használatára vonatkozólag az 1. § 2. pontjában körülírt korlátozással.
E csoportba sorolandók oly községek is, amelyeknek lakossága túlnyomólag két nemzeti kisebbséghez tartozik, de rajta kívül - legalább 20 tankötelessel - magyar kisebbség is lakik a községben.
5. Oly községben, melynek lakossága kettőnél több nemzeti kisebbség közt oszlik meg és magyarul nem beszél, az összes állami és községi elemi népiskolák (ismétlőiskolák) tanítási nyelve az illető nemzeti kisebbségek nyelve, mégpedig:
a) ha csak egy vagy két iskola van a községben, a szükséghez képest felállítandó párhuzamos osztályokban;
b) ha kettőnél több iskola van, az egyes iskolák tanítási nyelve a nemzeti kisebbségek számarányához képest állapíttatik meg.
6. Oly községben, ahol a lakosság kettőnél több nemzeti kisebbség között oszlik meg és mindegyiknek több mint a fele anyanyelvén kívül magyarul is beszél, az állami és községi elemi népiskolák tanítási nyelve az 1. § 5. pontja alapján a magyar tanítási nyelv használatára vonatkozólag a 2. pontban körülírt korlátozás figyelembevételével állapítandó meg.
E csoportba tartoznak oly községek is, ahol a lakosság túlnyomó része kettőnél több nemzeti kisebbséghez tartozik, de ezeken kívül - legalább 20 tankötelessel -magyar kisebbség is van.
7. Az 1-6. csoportba nem sorolható községekre nézve a vallás- és közoktatásügyi miniszter és a nemzeti kisebbségek minisztere a nemzeti kisebbségek tanügyeit vezető illetékes tanfelügyelő (segéd tanfelügyelő) javaslata alapján együttesen fognak dönteni.
2. § Oly községben, ahol valamely nemzeti kisebbség oly csekély töredéket alkot, hogy nyelve tanítási nyelvként nem alkalmazható, a tanszemélyzet az illetékes tanfelügyelő engedélye alapján az illető tanköteleseket anyanyelvükön az írásban-olvasásban és a számolásban a szorgalmi időn kívül magánoktatásban részesítheti.
3. § A magyar nyelv (olvasás és írás, továbbá beszéd- és értelemgyakorlat) valamennyi nem magyar tannyelvű népiskolában a harmadik osztálytól kezdve e rendelet külön kiadandó A) mellékletén' feltüntetett óraszámban mint kötelező tantárgy tanítandó úgy, hogy a tanuló a hatodik osztály befejeztével az óraszám által adott lehetőség szerint gondolatait magyarul is ki tudja fejezni és egyszerűbb nyomtatott szöveget megértsen.
4. § Az óvodai foglalkoztatás - az 5. §-ban meghatározott kivétellel - csak egynyelvű lehet, ezért:
1. Oly községben, ahol az állami és községi népiskolák tannyelve kizárólag egy nemzeti kisebbség nyelve, az óvodák foglalkoztatási nyelve is ez a nyelv.
2. Oly községben, ahol tannyelvül két vagy több nemzeti kisebbség nyelve használtatik - amennyiben kellő számú óvoda van - az óvodákban is e nyelveken folyik a foglalkoztatás.
3. Minden más esetben a nemzeti kisebbségek tanügyeit vezető illetékes tanfelügyelő a 33. §-ban említett kiszállása alkalmával, a helyi viszonyok gondos mérlegelése után és az óvodakötelesek szüleinek kívánsága alapján javaslatot tesz a óvodák foglalkoztatási nyelvére vonatkozólag.
5. § Oly túlnyomólag nemzeti kisebbség lakta községben, ahol magyar nyelvű óvoda nincsen, legalább 20 magyar anyanyelvű óvodakötelesek magyar nyelven foglalkoztatandók.
6. § Amíg a vallás- és közoktatásügyi miniszter a nemzeti kisebbségek miniszterével egyetértőleg a nem magyar tannyelvű iskolák részére új tantervről nem gondoskodik, a 2202/1905., a 168411/1917. és a 6609/1918. VlVb. sz. alatt kelt
VKM körrendeletekkel kiadott tantervi utasítások, az egészségügyi, anya-, csecsemő- és gyermekvédelmi kérdések iskolai tárgyalásáról szóló 168411/1917., a gazdasági oktatást a többtermelés elősegítése érdekében szabályozó 6607/1918. VI. b. s a nemzetnevelésről szóló 182311/1919. B/I. sz. VKM rendeletek az alábbi módosításokkal, illetőleg kiegészítésekkel érvényben maradnak.
Mivel elemi fokon műveltséget eredményesen legkönnyebben anyanyelven lehet közvetíteni, ezért szükséges a kisebbségi nyelveken való tanítás; szükséges tehát a tanulókat arra képesíteni, hogy gondolataikat a népiskola nyújtotta műveltséghez képest anyanyelvükön szóban és írásban helyesen és világosan tudják kifejezni.
Az anyanyelven történő oktatás általában - mint az egész nem magyar nyelvű népiskolai tanítás - a nemzeti, vallásos és erkölcsi nevelés szolgálatában áll. Ezért szükséges, hogy az egész iskolai munka szellemét a közös hazához és a nemzeti egységhez való törhetetlen hűség és ragaszkodás mellett a fajhoz való tartozás érzésének ébrentartására és ápolására irányuló törekvés hassa át.
A nem magyar tannyelvű iskolák részére kidolgozandó új tanterv, tantervi utasítás és kötelező normál tanmenet kiadásáig az anyanyelv és a magyar nyelv tanítására vonatkozólag ideiglenesen a külön kiadandó tantervkészítés irányadó. Egyébként a nemzeti kisebbségek népiskoláiban működő tanítóra magára hárul az a fontos feladat, hogy az olvasmánytárgyalásnál, valamint a földrajz (honismeret) és történelem tanításánál helyes pedagógiai érzékkel az illető vidék és népfaj múltjából felhasználjon minden olyan elemet (népmesét, helyi mondát, népszokást, néprajzi sajátságokat, vándorlásokat és letelepülések történetét), amely a tanulókban a közös haza iránti szeretetet és ragaszkodást és egyben a népünkhöz való tartozandóságot is ébren tartja.
7. § A nem magyar tannyelvű iskolákban használandó tankönyvek, taneszközök, tanszerek (szemléltető képek stb.) engedélyezésére vonatkozólag további intézkedésig a 70 000/1905. sz. VKM rendelettel kiadott Tanfelügyelői Utasítás 152. §-a érvényben marad azzal a módosítással, hogy a tankönyvek, taneszközök stb. engedélyezés végett a nemzeti kisebbségek miniszterénél nyújtandók be, aki hozzájárulás esetében az engedélyezés kimondása és kihirdetése végett átteszi azokat a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez.
Külföldi tankönyvek, taneszközök, tanszerek (szemléltető képek stb.) használatára is az engedélyt a nemzeti kisebbségek miniszterének véleményezése alapján a vallás- és közoktatásügyi miniszter adja meg.
8. § Új tankönyvek, taneszközök és tanszerek kiadásáig, illetőleg elkészültéig átmenetileg az eddig használt és jóváhagyott nem magyar nyelvű tankönyvek, taneszközök stb. használhatók.
9. § Az ifjúsági és tanítói szakkönyvtárak fejlesztésénél különös gond fordítandó arra, hogy a nemzeti kisebbség nyelvén írott ifjúsági könyvek és szakművek a nemzeti kisebbségek számarányának megfelelően gyarapíttassanak.
Az ellenőrzés megkönnyítésére ezen ifjúsági könyvtárak művei rendes könyvtári leltárban nyelvek szerint csoportosítva, de külön-külön lapokban leltározandók.
10. § A nem magyar tannyelvű iskolák ifjúsági könyvtárai számára is csak olyan művek szerezhetők be, amelyeket a Népiskola Ifjúsági Könyvtárakat Intéző Bizottság felelős ajánlata alapján a vallás- és közoktatásügyi miniszer ifjúsági könyvtárak részére jegyzékbe vett.
Gondoskodni fogok arról, hogy az előző bekezdésben említett intéző-bizottság a nemzeti kisebbségek minisztere által kiküldött tagokkal való kiegészítése után megállapítsa a nemzeti kisebbségek nyelvein megjelent mindazon művek jegyzékét, melyek az ifjúsági könyvtárak számára beszerezhetők.
11. § Nem magyar tannyelvű vagy a jelen rendelet 1. §-ában közelebbről meghatározott vegyes tannyelvű állami és községi elemi népiskolákban - amíg a nemzeti kisebbségek tanítóképzéséről gondoskodás nem történik - csak oly szabályszerű képesítéssel bíró tanító (tanítónő) alkalmazható, aki:
1. magyar állampolgár;
2. nem magyar tannyelvű iskolákra is szóló képesítéssel bír, vagy 3. az ily nemzeti kisebbség nyelvében oly jártasságot igazol (lásd a 12. §-t), amely az e nyelven való eredményes tanítást feltétlenül biztosítja.
12. § A 11. § 3. pontjában megkívánt nyelvismeretet további intézkedésig a nemzeti kisebbségek tanügyeit vezető illetékes tanfelügyelő (segéd tanfelügyelő) igazolja a pályázati kérvényre rávezetendő igazoló záradékban, amelyben pontosan feltüntetendő az ily nemzeti kisebbség nyelvében való jártasság mértéke, ti. hogy az összes vagy legalább is a jelen rendelet 1. §-ának 3. pontjában minimumként megszabott tantárgyak eredményes tanításához szükséges nyelvismerettel bír-e a pályázó.
13. § Állami és községi kisdedóvodáknál csak a foglalkoztatási nyelvül használt nemzeti kisebbség nyelvében alaposan jártas kisdedóvónők alkalmazhatók.
14. § A nem magyar és vegyes tanítási nyelvű állami és községi kisdedóvodák és elemi népiskolák tanszemélyzetének kinevezésénél (áthelyezésénél) a vallás- és közoktatásügyi miniszter a nemzeti kisebbségek miniszterével egyetértőleg jár el.
15. § Az iskola belső ügykezelési nyelve az egy tannyelvű iskolákban a tanítási nyelv. A több vagy vegyes tannyelvű iskolák ügykezelésének nyelvét a helyi viszonyok gondos mérlegelése után az iskolai gondnokság (iskolaszék) javaslata alapján a nemzeti kisebbségek tanügyeit vezető tanfelügyelő (segéd tanfelügyelő) véleményezése után a nemzeti kisebbségek miniszterével egyetértőleg a vallás- és közoktatásügyi miniszter állapítja meg.
16. § Az elemi népiskolák számára megállapított hivatalos kiadású nyomtatvány-minták az előmeneteli (osztályozási) napló kivételével az iskola ügykezelési nyelvén, az előmeneteli (osztályozási) napló és a tanulók számára kiadandó értesítő-könyvek és bizonyítványok azonban hasábosán magyar nyelven is kitöltendők.
17. § A nemzeti kisebbségek nyelvén kiadandó hivatalos nyomtatványok elkészültéig használatban levő magyar nyelvű hivatalos nyomtatványok a 16. § figyelembevételével továbbra is használhatók.
1. Gondnokság, iskolaszék
18. § A 44246/1902. számú VKM rendelettel kiadott községi iskolaszéki, illetőleg 53000/1909. számú VKM rendelettel kiadott állami elemi népiskolai gondnoksági utasítás, amennyiben ez a rendelet eltérő intézkedéseket nem tartalmaz, a nem magyar nyelvű elemi népiskolákra továbbra is érvényben marad.
19. § Az 1876:XXVIII. törvénycikk 9. § 3. bekezdése értelmében az iskolaszéki tagokat »a kebelbéli lakosok közül lehetőleg az oktatásügyhöz értő, de mindenesetre írni-olvasni tudó egyénekből a község képviselőtestülete választja*.
Az idézett törvényszakasz alapján az iskolaszéki utasítás 1. § 5. bekezdése a) pontjának az a rendelkezése, mely szerint nem választható meg iskolaszéki taggá, aki a magyar nyelvet nem bírja s magyarul írni-olvasni nem tud, a nem magyar tannyelvű községi iskolák iskolaszékeire hatályon kívül helyeztetik.
20. § A 4044/1919. ME kormányrendelet 2. §-ának megfelelően a gondnokság (iskolaszék) tagjai a gondnoksági (iskolaszék) üléseken anyanyelvüket szabadon használhatják.
21. § A gondnokság (iskolaszék) hivatalos nyelve az egynyelvű községekben az illető nemzeti kisebbség nyelve, a többnyelvű községekben a község hivatalos nyelve.
2. Tanfelügyelőség
22. § A nemzeti kisebbségek tanügyeinek irányításával és felügyeletével oly vidékeken, ahol a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok nagyobb zárt egységekben élnek együtt, vagy ahol erre a nem magyar tannyelvű iskolák számára való tekintettel szükség van, a jelenlegi vármegyei tanfelügyelői szervezet egységének fenntartása mellett a vallás- és közoktatásügyi miniszter a nemzeti kisebbségek miniszterével egyetértőleg a 3. §-ban felsorolt szakközegek valamelyikét fogja megbízni.
Ha a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok a vármegye területén oly elenyészően csekély számban élnek, hogy iskolaügyeik vezetésére külön szakközeg kirendelése nem mutatkozik célszerűnek, két vagy esetleg több vármegye nemzeti kisebbsége tanügyének irányításával egyazon szakközeg bízható meg.
23. § Az előző §-ban említett szakközeg teendőit a vármegyében fennálló nem magyar vagy vegyes tannyelvű iskolák számához képest, vagy
1. a tankerület tanügyeit vezető tanfelügyelő, vagy
2. egy vagy több segéd tanfelügyelő, vagy
3. egy vagy több e célra a tanfelügyelői hivatalba beosztott és a beosztás tartamára segéd tanfelügyelői hatáskörrel s esetleg címmel felruházandó tanférfiú (elemi, polgári iskolai igazgató, tanító, tanár) fogja ellátni.
A beosztott szakférfiú a beosztás tartama alatt a tanfelügyelőségi személyzet fegyelmi szabályzata alá tartozik. (Tanfelügyelői utasítás 12-14. §)
24. § A 4044/1919. ME számú kormányrendelet 16. §-ában foglalt rendelkezés értelmében nemzeti kisebbségek tanügyeit vezető tanfelügyelővé (segéd tanfelügyelővé, segéd tanfelügyelői hatáskörrel bíró beosztott tanerőül, címzetes segéd tanfelügyelővé) lehetőleg a nemzeti kisebbségekhez tartozó, de mindenesetre a szükséges nyelvekben tökéletesen jártas, a nemzeti kisebbségek pedagógiai irodalmát alaposan ismerő és egyébként is tanügyi pályára képesített személy nevezendő ki, illetőleg osztandó be.
25. § A 70000/1905. VKM számú rendelettel kiadott „Tanfelügyelői Utasítás", amennyiben ez a rendelet eltérően nem intézkedik, a nem magyar tannyelvű iskolákra vonatkozólag továbbra is érvényben marad.
26. § A nem magyar tannyelvű óvodák és elemi népiskolák (ismétlőiskolák) összes ügyei a tanfelügyelet szempontjából a magyar tannyelvű iskolák ügyeivel azonos módon, de az utóbbiaktól teljesen különválasztva intézendő, [sic!]
27. § A vármegyei tanfelügyelő ügy- és hatáskörére vonatkozó összes érvényes és hatályos rendeletekben és utasításokban a „királyi tanfelügyelő" kifejezésen a nemzeti kisebbségek tanügyeivel kapcsolatban a nemzeti kisebbségek tanügyeit vezető tanfelügyelő (segéd tanfelügyelő) értendő.
Az előző bekezdésben foglalt rendelkezés kiterjed a jelen rendelet 23. §-ának 3. pontjában közelebbről megjelölt beosztott szakférfiúra is, de azzal a megszorításai, hogy az utóbbira a tanfelügyelői utasítás 4. fejezete (a tanfelügyelő a közigazgatási bizottságban) nem nyerhet alkalmazást. A közigazgatási bizottságban tehát ilyen esetekben a nemzeti kisebbségek tanügyeinek nem a beosztott szakférfiú, hanem a tankerület tanügyeit vezető tanfelügyelő az előadója.
28. § A nemzeti kisebbségek tanügyeit vezető tanfelügyelő, ha nem ő a tankerületet vezető tanfelügyelő, ennek csak a hivatali fegyelem szempontjából van alárendelve. A nemzeti kisebbségek tanügyeit vezető tanfelügyelő (segéd tanfelügyelő, beosztott szakférfiú) a hatáskörébe tartozó ügyeket tehát teljesen önállóan intézi. Az általa intézett és aláírt ügydarabokat, jelentéseket, felterjesztéseket, javaslatokat, amelyekért egyedül ő a felelős, a vármegyei vezető tanfelügyelővel láttamoztatja; ezt a látta-mozást meg nem tagadhatja, de egyidejűleg észrevételeket, ellenjavaslatot tehet.
29. § A nem magyar tannyelvű, állami és községi iskolákra vonatkozólag e rendelet 27. §-ának megfelelően a nemzeti kisebbségek tanügyeit vezető tanfelügyelő (segéd tanfelügyelő) tesz javaslatot a főispánnak az állami iskolai gondnoksági tagok, illetőleg az 1876:XXVIII. törvénycikk 11. §-ának alkalmazásakor a vármegyei (törvényhatósági) közigazgatási bizottságnak a községi iskolaszéki tagok kinevezése iránt.
Ha a nemzeti kisebbségek tanügyeit beosztott szakférfiú vezeti, e rendelet fent idézett 27. §-ának értelmében a tankerületet vezető tanfelügyelőt illeti a javaslattétel joga, aki azonban ilyenkor a „Tanfelügyelői Utasítás" 67. §-ának 2. bekezdésében említett szempontokon kívül köteles arra is ügyelni, hogy az általa javaslatba hozott egyének között a nemzeti kisebbségek arányosan képviselve legyenek.
30. § A tanfelügyelői iskolalátogatásokra vonatkozó rendelkezések (Tanfelügyelői Utasítás 7. fejezete) módosításával, illetőleg kiegészítéséül az alábbiakat rendelem:
A nemzeti kisebbségek tanügyeit vezető tanfelügyelő (segéd tanfelügyelő, beosztott szakférfiú) a hatáskörébe iskolákat évente lehetőleg háromszor: a tanév elején, folyamán és a vége felé látogatja meg.
A tanév elején a sikeres iskolai munka előfeltételeit (iskolaépület, tantermek és mellékhelyiségek, felszerelés, egészségi állapotok, beiskolázás, a tanszemélyzet metodikai és nyelvi készültsége) vizsgálja meg.
A tanév folyamán didaktikai irányító tevékenységet fejt ki: meghallgat tanításokat, módszerbeli utasításokat ad, ahol annak szüksége mutatkozik, maga is tanít, hogy a helyes munkát gyakorlatilag is bemutassa, illetőleg igazolja, ez alkalommal az iskola adminisztrációját is ellenőrzi.
A tanévvégi iskolalátogatás célja a tanító munkájának számonkérése az elért eredmény szempontjából.
Iskolalátogatásai alkalmával mindenkor éber figyelemmel kíséri, hogy az ezen rendelet 6. §-ában kívánt szellemben folyik-e a tanítás, illetve megvannak-e ennek előfeltételei.
Az iskolalátogatásokról felvett látogatási jegyzőkönyvek szolgáltatják a közigazgatási bizottsághoz, a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, illetőleg a nemzeti kisebbségek miniszteréhez felterjesztendő jelentések anyagát.
Az iskolalátogatáson kívül a szükséghez képest körzeti tanítói értekezleteket hív egybe, amelyeken az ül. vidéknek a tantervvel, tanmenetekkel kapcsolatos gazdasági és kulturális viszonyait érintő kérdések megvitatandók.
Feladata továbbá a tanszemélyzet minősítése. E minősítés az 1913:XV. törvénycikk 12. §-ának 3. bekezdése, illetőleg az 1913:XVI. törvénycikk 11. §-ának 2. bekezdése értelmében. [Sic!]
Ha az érdekelt tanító ezt a minősítést magára nézve sérelmesnek találja, jogában áll a minősítés megállapításának fegyelmi úton való felülvizsgálatát a vallás- és közoktatásügyi minisztertől kérni.
A tanfelügyelő végül hivatva van mindazon egyesületek és intézmények működését figyelemmel kísérni, amelyek a nemzeti kisebbségek népoktatási tanintézeteivel szorosabb kapcsolatban vannak, amilyenek például a nemzeti kisebbségek közművelődési és népnevelési egyesületei, a tanítóegyesületek, ifjúsági egyesületek, dalárdák stb.
3. Központi főhatóságok
31. § A nemzeti kisebbségek tanügyeit a 4044/1919. ME sz. rendelet 16. §-a értelmében a vallás- és közoktatásügyi miniszter és a nemzeti kisebbségek minisztere mint központi főhatóságok egyetértőleg intézik. A rendeletek foganatosítását a nemzeti kisebbségek minisztere állandóan ellenőrzi.
Ennek megfelelően minden tisztán adminisztratív természetű jelentés, felterjesztés, javaslat egyidejűleg a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez és a nemzeti kisebbségek miniszteréhez, egyéb jelentések, felterjesztések (panaszok), javaslatok pedig a nemzeti kisebbségek miniszteréhez terjesztendők fel.
32. § A nemzeti kisebbségek tanügyeinek körében felmerülő elvi kérdések megvitatására és előkészítésére a vallás- és közoktatásügyi miniszter és a nemzeti kisebbségek minisztere esetről esetre megfelelő számú tagból álló vegyesbizottságot küldenek ki.
33. § A nemzeti kisebbségek tanügyeit vezető tanfelügyelő (segéd
tanfelügyelő, beosztott szakférfiú) a jelen rendelet sürgős és sikeres végrehajtása érdekében működését a tannyelvre vonatkozó rendelkezésnek (1. §) haladéktalan foganatosításával kezdi meg, nevezetesen:
1. A szükséges előkészületek megtétele céljából értesíti a hatáskörébe tartozó nemzeti kisebbség lakta községek tanügyi hatóságait (gondnokság, iskolaszék), hogy az iskolák tannyelvének a lakosság minél szélesebb rétegeit kielégítő rendezése végett előre meghatározott napon a községbe ki fog szállni. Felhívja egyúttal a gondnokságot (iskolaszéket), hogy a tankötelesek szüleit e napon értekezletre hívja egybe.
2. Kiszáll a községbe és közvetlen tájékozódást szerez a lakosság kívánságairól és (figyelembe véve az istentisztelet nyelvét) a helyi nyelwiszonyokról. A szülői értekezleten alapos megvitatás tárgyává téteti a tannyelv (óvodai foglalkoztatási nyelv) kérdését. Ezen értekezletről jegyzőkönyvet vétet fel, mely a gyűlés végeztével nyomban felolvasandó és hitelesítendő. Különös gondot fordít arra, hogy az értekezleten véleményét mindenki szabadon nyilváníthassa és hogy a jegyzőkönyv hűen visszatükröztesse a szülők kívánságait.
Esetleges ellenvélemények egész terjedelmükben felveendők a jegyzőkönyvbe.
Kiszállás alkalmával a tannyelv változtatásával kapcsolatban szükségessé váló tanszemélyzeti áthelyezések akadálytalan eszközlése céljából a mellékelt minta" szerint kérdőíveket is pontosan kitölteti.
Kiszállás alkalmával érintkezésbe lép a felekezeti iskolák helyi hatóságaival is a tannyelv kérdés megbeszélése és az e kérdéssel kapcsolatos intézkedések egyöntetűségének biztosítása végett.
Általában nagy tapintatossággal és körültekintéssel járjon el, hogy a nemzeti kisebbségek között ellentéteket ne támasszon, a netán meglevőket pedig elsimítsa.
3. A nyert tájékozódás a jegyzőkönyvek és a gyűjtött adatok alapján járásonként rendezett ezen rendelet 1. §-ának alapulvételével javasolt községcsoportot feltüntető jegyzéket állít össze, amelyet a szükségessé váló tanszemélyzeti áthelyezések iránti javaslatához csatolva jelentés kíséretében felterjeszt a nemzeti kisebbségek miniszteréhez.
34. § Az ez idő szerint még magyar tannyelvű, de a rendelet értelmében nem magyar vagy vegyes tannyelvű átszervezendő elemi népiskoláknál már működő tanítók, akik a szükséges nyelvismeretekkel nem bírnak, kölcsönös áthelyezés útján megfelelő tanítókkal kicserélendők.
Az áthelyezés lehetőleg az illető vármegye területén belül történjék.
35. § Amíg a nemzeti kisebbségek tanítóképzéséről gondoskodás nem történik, a nem magyar tannyelvű iskoláknál működő tanítók részére az illető nemzeti kisebbségek nyelvében való jártasságok fokozása végett a nemzeti kisebbségek minisztere külön rendelettel továbbképző nyelvtanfolyamokat szervez.
36. § Olyan elemi népiskolákban, melyeknek tannyelve jelenleg is valamely nemzeti kisebbség nyelve, e rendelet kihirdetése után azonnal hatályba lép.
Egyebütt pedig életbeléptetése sürgősen elkészítendő és mielőbb végrehajtandó.
Budapest, 1919. évi december hó 23-án.
Magyar vallás- és közoktatásügyi miniszter
Magyarországi Rendeletek Tára, 1919. Budapest, 1919.1587-1600. o.
1919. november derekán Sir George Clerk teljhatalmú antantmissziójának sikeres tárgyalásai nyomán sokat rendeződött az ellenforradalmi rendszer helyzete, november 16-án hadserege élén Horthy bevonult Budapestre, és november 24-én Huszár Károly elnökletével többpárti, úgynevezett koncentrációs kormány jött létre. Ebben az új helyzetben született meg a még augusztus 21-én elfogadott 4044-es kormányrendelet első végrehajtási utasítása.
A kultusztárca („A magyar vallás- és közoktatásügyi miniszternek 209494/1919. VKM sz. a nemzeti kisebbségek miniszterével egyetértőleg kiadott rendelete a nemzeti kisebbségek egyenjogúságáról szóló 4044/1919. ME sz. kormányrendelete 12., 13. és 14. paragrafusai alatt foglalt és az állami és községi kisdedóvodákra, elemi népiskolákra és ismétlőiskolákra vonatkozó rendelkezések végrehajtása" elnevezésű) végrehajtási utasítása arról tanúskodik, hogy megfogalmazói egyszerre támaszkodtak a korábban, még a dualizmus korában kiadott tárgyba vágó utasításokra, s egyben több ponton továbbléptek a nemzetiségi jogok alaposabb érvényesítése érdekében. Kimondták, hogy ezentúl nemzetiségi területen az is megválasztható iskolaszéki taggá, aki nem tud magyarul. A nemzetiségi nyelven történő oktatás eredményességének érdekében az utasítás igen alaposan meghatározza a tanfelügyelői rendszer kellékeit, a tanfelügyelők feladatait. A nemzetiségi szülők tényleges akaratának érvényesülését volt hivatott elősegíteni az a rendelkezés is, melynek értelmében a tanfelügyelők és a szülők találkozójáról nem csupán jegyzőkönyvet kell felvenni, hanem az esetleges ellenvéleményeket egész terjedelmükben jegyzőkönyvileg kell rögzíteni. A tanfelügyelőtől nem csupán oktatási, hanem kifejezetten nemzetiség- és kultúrpolitikai feladatok teljesítését is elvárták.
A rendelet gondoskodik a nemzeti kisebbségek minisztere és a kultuszminiszter közötti megfelelő kooperációról oly módon, hogy a nemzetiségi szempontok figyelembevétele ne veszélyeztesse az oktatásügy egységes kezelését, mint ahogy az anyanyelven történő oktatásnak is úgy kell történnie, hogy „az egész iskolai munka szellemét a közös hazához és a nemzeti egységhez való törhetetlen hűség és ragaszkodás mellett a fajhoz való tartozás érzésének ébrentartására és ápolására irányuló törekvés hassa át".
* A mellékletet a Rendeletek Tára nem közli.
** A mintát a Rendeletek Tára nem tartalmazza.
A nemzeti kisebbségeknek nyelvük használatára és nemzeti kultúrájuk szabad fejlesztésére való jogát a magyar állam mindig elismerte, tiszteletben tartotta, sőt intézményesen biztosította is. Ezt legfényesebben igazolja az a kétségbevonhatatlan tény, hogy az ezeréves magyar állam területén élő nem magyar ajkú lakosok nemcsak megőrizhették anyanyelvüket, hanem nagy részük azon kívül más nyelven egyáltalában nem is beszél.
Az idegen ajkú lakosok anyanyelvüknek a magánéletben és iskoláikban való szabad használata mellett az állami élet terén is mindig oly messzemenő jogokat élveztek, aminőkhöz hasonlót egyetlen európai állam nem ad idegen ajkú alattvalóinak. Azok az államok pedig, amelyek fajrokonaiknak a magyar állam területén való elnyomatását politikai okokból oly hangosan hirdetik, éppen napjainkban szolgáltatják el nem tagadható bizonyságát határtalan türelmetlenségüknek és kíméletlenül elnyomó törekvéseiknek, mégpedig nemcsak a magyar, hanem általában a nekik idegen, sőt még a magukéval rokon anyanyelvűekkel szemben is.
A nemzeti kisebbségek, amelyek jobbadán a Nyugat-Európa védelmében elpusztult és megritkult magyar lakosság hozzájárulásával és pótlására találtak új hazát a magyar állam területén, a nagy világtengerben keletkezett apró szigetekként csak úgy őrizhetik meg anyanyelvüket, fajuk és kultúrájuk tisztaságát, fennmaradását és fejlődését, ha igaz megértéssel simulnak annak az államnak közjogi keretébe, amely nemzeti különállásuk megőrzéséhez őszintén nyújt segédkezet és amely nyelvüket és kultúrájukat - más nemzetek beolvasztó törekvéseivel ellentétben - oltalomban és védelemben részesíti.
Erre az oltalomra és védelemre pedig megnyugvással csak akkor támaszkodhatnak a kisebbségi nemzetek, ha az azt nyújtó állam ereje elegendő lesz arra, hogy a fenyegető veszedelmekkel sikeresen szembeszállhasson.
Az tehát, hogy a magyar állam ereje növekedjék és megszilárduljon, a nemzeti kisebbségekre nem veszedelmet jelent, hanem - amint ezt a legújabb kor történelme is tanúsítja - éppen ellenkezőleg közös érdeke az a magyar nemzetnek éppúgy, mint a kisebbségi nemzeteknek, mert a nagy nemzeti áramlatok mindent elsöprő hullámverése ellen egyedül ez a közös állami erő nyújt mindeniküknek támaszt és biztos védelmet.
Ez az erő pedig annál legyó'zhetetlenebb lesz, minél összehangzóbb és őszintébb a kisebbségi nemzeteknek a magyar nemzettel való összeforrása és együttműködése. A nyílt vagy a titkos széthúzás ugyanis az ellenálló állami erő gyöngítése, és előbb-utóbb arra vezetnek, hogy a nagy nemzeti áramlatok elsöpörnek és teljesen magukba olvasztanák egymást meg nem értő kisebbségi nemzeteket és a magyar nemzetet egyaránt.A kisebbségek nyelvi követeléseinek tehát az a szélső határa, amelyen túl azok a magyar állam erejének gyengítését eredményeznék.
Viszont az a kisebbség, amely a magyar állammal szemben ily túlzó követeléseket támasztana, nemcsak a magyar állam és a nemzet erejét támadná meg, hanem saját nemzeti létének segítené sírját megásni.
Amidőn tehát a magyar állam megadja a kisebbségi nemzetiségeknek mindazt, ami faji jellegük megóvása, nyelvük és kultúrájuk fenntartása és fejlesztése végett szükséges, viszont e kisebbségek csak saját létük veszélyeztetésével támaszthatnának olyan túlzó követeléseket, amelyek a magyar állam egységét és ezzel a kisebbségek védelmére is szolgáló állami erőt gyengítenék.
Ezeknek a vezéreszméknek szem előtt tartásával a nemzeti kisebbségek egyenjogúságáról szóló 4044/ 1919. ME számú rendeletnek a közigazgatás terén való végrehajtása tárgyában a következőket rendelem:
1. Az egyenjogúság elvével ellenkeznék, hogy bárki valamely nemzeti kisebbséghez tartozása miatt hátrányt szenvedjen. Viszont előnyökre sem támaszthat igényt egy állampolgár sem azon a címen, hogy nem magyar az anyanyelve. Az állampolgársági jogegyenlőség e természetes alaptételének ad kifejezést a rendelet 1. §-a.
2. A 2. § szerint a törvényhatósági bizottsági és a községi képviselőtestületi tagok a közgyűléseken és egyéb bizottságokban saját anyanyelvüket használhatják.
3. A törvényhatósági és községi szabályrendeletek köz- és magánérdekekbe vágó kérdéseket szabályoznak és így fontos az, hogy mindenki megismerhesse az azokban megállapított jogokat és kötelességeket.
Gyakorlati szempontok teszik tehát indokolttá a 3. §-nak azt az intézkedését, hogy a szabályrendeleteket - a hivatalos nyelven kívül - jegyzőkönyvi nyelveken is ki kell hirdetni. Súlyt helyezek arra, hogy ezt a rendelkezést mindenütt pontosan végrehajtsák.
4. A 4. § a törvényhatóság hivatalos nyelvének megállapítását a törvényhatóság bizottság közgyűlésére bízza.
Arról, hogy a jegyzőkönyvek a megállapított hivatalos és jegyzőkönyvi nyelvek mindegyikén megbízhatóan vezettessenek, a törvényhatóság első tisztviselője köteles - esetleg külön munkaerő alkalmazása útján - gondoskodni.
5. A község hivatalos és jegyzőkönyvi nyelvének megállapítására és a hivatalos nyelv használatára vonatkozó 6. és 7. §-aira vonatkozólag kötelességévé teszem a községi vezető jegyzőknek, hogy a képviselőtestületi jegyzőkönyveket a hivatalos nyelven kívül a rendelet alapján megállapított jegyzőkönyvi nyelveken is vezessék. Amennyiben e téren nehézségekkel találkoznának, vegyék igénybe az illető nyelvekben tökéletesen jártas és erre vállalkozó községi lakosoknak (lelkész, tanító stb.) közreműködését.
Itt jegyzem meg, hogy a képviselőtestületi közgyűlésre vonatkozó meghívókat és tárgysorozatokat a hivatalos nyelven kívül a jegyzőkönyvi nyelveken is ki kell adni.
6. A 8. § a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok részére a legközvetlenebb érintkezési jogát azzal biztosítja, hogy saját anyanyelvükön fordulhatnak bármelyik közigazgatási hatósághoz vagy hivatalhoz.
7. A nemzeti kisebbségi nyelven előterjesztett beadványokra a közigazgatási hatóságok (hivatalok) határozataikat az illető nyelven kötelesek a féllel közölni, természetesen csak akkor, ha ez a nyelv ott jegyzőkönyvi nyelv. Továbbá a szóbeli hivatalos érintkezésben, ha a fél olyan kisebbségi nyelvet használ, amely az illető törvényhatóság (község) területén jegyzőkönyvi nyelv, a közigazgatási tisztviselők (elöljárók) a fél által használt nyelven kötelesek tárgyalni.
8. A jogegyenlőség természetes következménye, hogy a közszolgálatban alkalmazásnak és előhala-dásnak sem lehet akadálya valamely nemzeti kisebbséghez való tartozás, feltéve, hogy a megkívánt kellékek nem hiányoznak. Erre a rendelet 15. §-a kifejezetten rámutat.
Ugyan e §-nak további része kötelességévé teszi a kormánynak többek között az arról való gondoskodást, hogy közigazgatási állásokra nemzeti kisebbségekhez tartozó - egyébként is képesített - személyek alkalmaztassanak. Minthogy ennek a rendelkezésnek az érvényesítése a választás útján betöltött állásokra nézve a hatóságok intézkedési körén kívül esik, viszont azonban a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárokat hozzánk fűző érzelmi kötelékeknek erősítése érdekében igen nagyfontosságú, ennélfogva szükségesnek tartom, hogy e részben a törvényhatóság figyelmébe ajánljam a következőket:
A községi jegyzői (körjegyzői) és segédjegyzői állásokra való kijelölésnél az ott lakó nemzeti kisebbségek nyelvét beszélő pályázókra figyelemmel kell lenni, ha azok egyéb szempontból is megfelelnek.
Ha pedig a községi jegyző (körjegyző) a községben (körjegyzőségben) lakó nemzeti kisebbségek nyelvét esetleg nem beszélné, gondoskodni kell arról, hogy a jegyzői irodában segédjegyzői vagy más minőségben olyan más alkalmazott legyen, aki beszéli az illető nyelvet.
A többi községi elöljárók választásánál is tekintettel kell lenni a községben lakó nemzeti kisebbségekre, illetőleg az azok nyelvét beszélő egyének jelölésére.
Az 1886:XXVII. törvénycikk végrehajtása tárgyában kiadott 38506/1886. BM számú körrendelet 24. bekezdése előírja, hogy a községi tisztújító szék elnöke a közszolgálat és a község érdekeinek szem előtt tartásával köteles eljárni. Felhívom a törvényhatóságot, hogy erre a főszolgabírákat kellő nyomatékkal utasítsa és figyelmeztesse őket arra, hogy az említett rendelkezéshez különösen olyan esetekben alkalmazkodjanak, amikor a kijelölés joga a főszolgabírót illeti meg. Tisztújításoknál a főszolgabíró törvényes hatáskörében törekedjék arra, hogy a községi képviselőtestület kijelölési jogának gyakorlásánál a községben lakó nemzeti kisebbségek számarányuknak megfelelő figyelemben részesüljenek. Ilyen eljárás bizonyára hozzájárul ahhoz, hogy a nemzeti kisebbségnek a hatóságok, a községi elöljáróság és a képviselőtestület iránti bizalma erősbödjék és hogy a közügyek iránt való érdeklődésük fokoztassék, ami mindenesetre nagyon elősegíti a községi élet összhangzatossá és termékennyé tételét.
A községekre vonatkozólag most körvonalazott elvek a r. t.* városok tisztviselőinek és elöljáróinak választására nézve önként érthetőleg szintén irányadók.
A törvényhatóság közönsége bizonyára kellően méltányolja azokat a nagy fontosságú közérdekeket, amelyek a rendelet pontos végrehajtásához fűződnek és így tisztviselő választási jogának gyakorlásánál szintén gondoskodik arról, hogy a tisztviselői karba a helyi viszonyoknak és a gyakorlati követelményeknek megfelelő számban jussanak be a nemzeti kisebbségekhez tartozó jelöltek, illetőleg olyanok, akik a kisebbségek nyelvén beszélnek. Szükség van erre a központi hivatalokban is, főként a közgyűlési jegyzőkönyvek vezetése és a nemzetiségi kisebbségi nyelven benyújtott beadványok elintézése körül felmerülő nyelvi nehézségek legyőzése végett. A külső szolgálatban pedig a lakossággal való érintkezés zavartalan lebonyolítása érdekében úgyszólván elkerülhetetlen a kisebbségi nyelvet beszélő tisztviselők alkalmazása.
Különösen vármegyei törvényhatóságokban fontos, hogy a járási főszolgabírák beszéljék a járásukban lakó nemzeti kisebbségek nyelvét. Ha ezt ez idő szerint egyáltalán nem lehetne biztosítani, haladéktalanul gondoskodni kell arról, hogy a főszolgabírói hivatalhoz az illető nyelvekben jártas irodasegédtiszt, vagy díjnok osztassák be a tolmácsi teendők ellátására. Ott, ahol a kérdést ilyen módon sem lehetne megoldani, az értelmiséghez tartozó tolmácsot kell alkalmazni.
A 15. § utolsó bekezdése szerint a jelenleg alkalmazásban levő köztisztviselők kötelesek a hatóságuk területén élő nemzeti kisebbségek nyelvét két év alatt megtanulni. Már 1907-ben a 152 635/1907. BM szám alatt kibocsátott körrendelet hangsúlyozottan kiemeli, hogy különösen a járási tisztviselő csak akkor nyerheti meg teljes mértékben a gondozására bízott nép bizalmát és csak akkor szerezhet magának a közönségre üdvös befolyást, ha a lakosság nyelvét ismeri. Mivel a most említett körrendeletben hangsúlyozott szempontoknak jelentőségét az azóta eltelt nehéz idők tetemesen fokozták, ennélfogva a magam részéről hazafias kötelességévé teszem a jelenlegi tisztviselői karnak, hogy a rendeletben megszabott nyelvi követelésnek teljes odaadásával igyekezzék megfelelni.
A fentiekben közöltem azokat az irányelveket, amelyek a 4044/1919. ME számú kormányrendeletnek a közigazgatásban való végrehajtásánál zsinórmértékül szolgálnak.
A törvényhatóságok kipróbált helyes érzékükkel bizonyára felismerik az együttérzésnek és összetartásnak ma mindennél előbbre való szempontjából a rendekhez fűződő' rendkívüli horderejű érdekeket. Ebben a meggyőződésben bizalommal várom a törvényhatóságoktól, hogy a rendeletet a kérdés nagy fontosságához mért gonddal fogják végrehajtani és őrködni fognak afelett, hogy egyfelől az egyenjogúság elve teljes mértékben érvényesüljön, másfelől pedig az annyira kívánatos összhang meg ne bontassék és az állam alapjai meg ne ingattassanak.
Budapest, 1920. évi január hó 9-én.
Beniczky s. k. belügyminiszter
Magyarországi Rendeletek Tára, 1920. Budapest, 1920. 651-659. o.
Belügyi szempontból a 4044/1919-es rendelet végrehajtása - „A belügyminiszter 88 283/1919. sz. rendelete a nemzeti kisebbségek egyenjogúságáról szóló 4044/1919. ME sz. kormányrendelete végrehajtására" - nem igényelt különösebben részletes szabályozást, annál inkább lényeges volt a rendelet politikai céljának a végrehajtó hatalom különböző posztjain dolgozókkal való elfogadtatása. Ezekben a körökben ugyanis különösen nagy számban voltak olyanok, akik éppen ellenkezőleg vélekedtek a dolgokról, akik szerint a nemzetiségekkel szembeni túlzott engedékenység vezetett el a történelmi Magyarország széteséséhez. Ezért foglalkozik a rendelet bevezetője oly részletesen a korábbi korok magyar nemzetiségi politikája emelkedett liberális elveivel, fenntartás nélkül dicséri a korábbi nemzetségi politikát, ezért hangsúlyozza, hogy az ország állami ereje „annál legyőzhetetlenebb lesz, minél összehangzóbb és őszintébb a kisebbségi nemzeteknek a magyar nemzettel való összeforrása és együttműködése". Mivel a történelmi Magyarország összeomlása egyben azt is jelentette, hogy az elszakított területek magyar anyanyelvű tisztviselői elveszítették állásukat, ezek a létalapjuktól megfosztott tisztviselők seregestül áramlottak a csonka országba. Itt állást ugyan csupán töredékük kapott, mégis mindez azt jelentette, hogy sokszor a nemzetiségi területeken is magyar anyanyelvű tisztviselők intézték az állampolgárok ügyeit.
Az 1914-1915-ös költségvetési évben a magyar állam alkalmazottainak összlétszáma 331920 fő volt, s az egyharmadára zsugorodott országban ez a létszám 177 013 volt. Ez a túlságosan magas létszám ráadásul a következő évben tovább növekedett (209 083), s majd csak a népszövetségi kölcsön felvételével vállalt nemzetközi kötelezettség szorításában tesz a Bethlen-kormány markáns létszámleépítő intézkedéseket, de még az 1930-1931-es költségvetési évben is az összlétszám az arányos 110000 főnél messze magasabb (159019).
Ezért ismétli meg és fejti ki jóval részletesebben a belügyi végrehajtási utasítás az alaprendelet azon kitételét, amely a szükséges nyelvtudás elsajátítására kétéves határidőt szab meg. Az indoklásban igen érdekes módon a nyelvtudás elsajátítását nem csupán hivatali kötelemként fogalmazza újra, hanem azt kimondottan hazafias kötelességnek mondja, amelynek „teljes odaadással" kell megfelelni.
*Rendezett tanácsú.
| |