| |
A nemzeti kisebbségi miniszter úr - a legutóbbi minisztertanács határozata alapján - előterjeszti a tót autonómiára vonatkozólag kidolgozott elaborátumot. Ezen tót autonómia tervezet alapelvei a következők:
A magyar állam a szlovák nemzettel egyetértésben Felsőmagyarország számára oly széles körű önkormányzatot létesít, mely egyrészt korlátlan lehetőséget nyújt a tót nemzet kulturális fejlődésének, másrészt minden, nem közvetlen országos érdekű közügynek intézését mint személyi, mint tárgyi tekintetben az illető országrész lakosságának biztosítja, végül amely gazdasági vonatkozásban megfelelő tért enged a különleges érdekek érvényesítésének. Ezen felül gondoskodik a magyar állam arról, hogy az autonómia körébe nem eső ügyeknél is kellőképp figyelembe vétessék Felsőmagyarország különállása és lakosságának túlnyomóan szlovák nemzetisége.
I. Területi elhatárolás. Felsőmagyarországnak szlovákok által lakott része „Szlovenszko" elnevezés alatt önkormányzati jogkerületté alakíttatik.
Szlovenszkóhoz az összes túlnyomóan szlovák nyelvű megyék tartoznak. A magyarsággal határos megyék az etnográfiai határ szerint fognak kikerekíttetni. Szlovenszko pontos határait a békekötés után a magyar és a tót nemzet képviselőiből alakuló bizottság fogja kijelölni.
II. Az autonómia tárgyai. Szlovenszko autonómiája következő ügyekre fog kiterjedni:
1. A közoktatás és közművelődés ügye - ideértve a kulturális célú alapítványok és egyesületek ügyeit is - Szlovenszko belügyének tekintetnek és ehhez képest az említett ügyekben Szlovenszko jogszabályokat alkothat s azok végrehajtásáról maga gondoskodik. A közoktatás nyelve Szlovenszko területén szlovák lesz, köteles azonban gondoskodni Szlovenszko arról, hogy a területén esetleg nagyobb tömegekben együtt élő más nemzetiségű polgárok az általuk lakott vidék közelében Szlovenszko intézeteiben saját anyanyelvükön nyerhessenek kiképzést, kötelesek azonban Szlovenszko hivatalos nyelvét is tanulni. Szlovenszko minden középfokú iskolájában a magyar nyelv kötelező tantárgy lesz, és a magyar nyelv s irodalom, valamint a magyar történelem magyar nyelven fog taníttatni. Azok az országos törvények, amelyek az elemi oktatás színvonalának biztosítása végett az elemi népiskolák dologi berendezése és a tanítószemélyzet javadalmazása tekintetében bizonyos minimumot állapítanak meg, továbbá azok az országos törvények, amelyek az elemi népiskolákra az oktatási minimumot előírják, Szlovenszko területére is kiterjednek, az oktatási minimumra vonatkozó rendelkezések azonban nem érinthetik Szlovenszko népiskoláinak szlovák nemzeti jellegét. Szlovenszko középfokú tanintézeteire nézve a kiállított iskolai bizonyítványoknak képesítő ereje az ország egyéb részein attól tehető függővé, hogy
Szlovenszko középfokú tanintézetei megfelelnek a minimális tananyag tekintetében az ország egyéb részein működő hasonló fokú tanintézetekre nézve előírt követelményeknek.
2. Ugyancsak belügye lesz Szlovenszkónak a vallásügy.
Az esztergomi főegyházmegye Szlovenszko területi elhatárolásának megfelelően magyar esztergomi és szlovák nagyszombati egyházmegyére osztatik szét. Az ilyképp alakuló hat Szlovenszko területére eső püspökség (nyitrai, besztercebányai, szepesi, rozsnyói, kassai és nagyszombati) élén egy érsek áll.
Az esztergomi főkáptalan fokozatosan és arányosan tagoltatik szét Esztergom és Nagyszombat közt.
Föltéve, hogy az apostoli szentszék beleegyezése megnyerhető lesz, a szlovenszkói püspöki székek betöltésénél Magyarország apostoli királyát megillető főkegyúri jog olyképpen fog gyakoroltatni, hogy a püspökségre alkalmas egyének listájából, melyet a püspöki kar nyújt be minden évben a római Kúriához, az esztergomi hercegprímás meghallgatása után az apostoli Felség a tót miniszter ellenjegyzésével egy jelöltet fog kinevezni. (Azok a püspökök, kik a tót nyelvet szóban és írásban, miként azt a kánonjog előírja, tökéletesen nem bírják, a szlovenszkói egyházmegye élén nem maradhatnak.)
3. Belügye továbbá Szlovenszkónak a népjóléti ügy, amennyiben Szlovenszko az autonóm költségvetés keretein belül népjóléti intézményeket létesít és tart fenn.
4. Az általános közigazgatást Szlovenszko saját területén, autonóm hatáskörben látja el. Az önkormányzati alapon szervezett általános igazgatási szervek, nevezetesen a községek (városok) és vármegyék felettes hatóságaként Szlovenszkónak önkormányzati alapon szervezett kormányzósága jár el, az illetékes szakminisztériumok pedig csupán mint legfelsőbb irányító és ellenőrző szervek szerepelnek, amelyekhez az ügyek Szlovenszko területéről intézkedés végett csupán kivételesen, nevezetesen a törvényalkalmazás egységességének szempontja, az ügy országos fontossága vagy egyébként való nagy jelentősége által indokolt és minden egyes igazgatási ágra nézve szabatosan körülírandó esetekben kerülnek fel.
Az általános közigazgatás nyelve Szlovenszko területén a szlovák, azok a jogok azonban, amelyek a nemzeti kisebbségek javára a helyi (községi, városi), esetleg a járási hatóságok nyelvének megállapítása, valamint általában a nyelvhasználat tekintetében az ország egyéb részében biztosíttatni fognak, Szlovenszko területén is érvényesülni fognak. A járások és megyék elhatárolása a lakosság nemzeti megoszlásának alapul vétele mellett Szlovenszko területére revízió alá fog vétetni.
5. Szlovenszko autonóm hatáskörében állapítja meg az igazságszolgáltatás nyelvét, a nemzeti kisebbségek jogai azonban itt is figyelembe fognak vétetni. Szlovenszko területén működő igazságügyi hatóságok személyzete lehetőleg Szlovenszko területén illetékes s a szlovák nyelvet bíró egyének közül fog kineveztetni. A kinevezéshez a szlovák miniszter hozzájárulása is szükséges.
Az igazságügyi szervezet oly módon fog átalakíttatni, hogy Szlovenszko területe egy, esetleg két külön ítélőtáblát alkosson. A legfelsőbb bíróságoknál a Szlovenszko területén működő bírók számára megfelelő számban fognak bírói állások biztosíttatni.
6. Szlovenszko belügyeinek, az autonóm szervezetének költségeit autonóm hatáskörben állapítja meg.
A Szlovenszko területén lévő azok az állami javak, amelyek Szlovenszko belügyének minősített valamely célt (például közoktatási, kulturális vagy népjóléti célt) szolgálnak, és alapítvány jellegével bírnak, Szlovenszko tulajdonába mennek át. Ugyanez áll általában az említett célokat szolgáló állami intézetekre, kivéve a Selmecbányái erdészeti és bányászati főiskolát, valamint esetleg még némely más ily országos jellegű intézetet. Ezekben az intézetekben a szlovák nyelv is megfelelő módon érvényesül.
Szlovenszko belügyi és autonóm igazgatási költségeihez az állam oly összeggel fog járulni, mely arányban áll azzal az összeggel, amelyet az állam a Szlovenszko által autonóm hatáskörben ellátott közfeladatokra az ország egyéb részeiben fordít. Az állam tehát oly arányban fog hozzájárulni Szlovenszkónak szlovák kulturális célokra fordított kiadásaihoz, amily arányban magyar kulturális célokat állami eszközökkel támogat.
Szlovenszko a vallási, tanulmányi és egyetemi alapoknak ezentúl is részese marad.
Szlovenszkónak jogában áll a belügyeknek és az autonóm igazgatás költségeinek fedezésére, ha e célokra az állami hozzájárulás keretein túlmenőleg kíván kiadásokat tenni, autonóm közterheket (például pótadót) kiróni, amelyeknek mértékére és nemére nézve az országos kormány hozzájárulására lesz szükség.
7. Végleg Szlovenszko autonóm hatáskörébe tartozik minden oly ügy, amelyet országos törvény a felsoroltakon kívül autonóm hatáskörbe utal.
III. Az autonóm szervek. Szlovenszko jogalkotó szerve, a szlovák autonóm nemzetgyűlés, oly módon fog választatni, hogy abban a nemzeti kisebbségek képviselete biztosíttassák. Az alkotott jogszabályok ellen azonban az országos kormány csak azon az alapon tehet kifogást, ha azok valamely országos törvénybe ütköznek. Ily esetben az autonóm jogszabály érvénye bírói döntés tárgya lesz. Szlovenszko jogalkotó testülete az autonómia körén kívül eső közügyekkel is foglalkozik és ily ügyekben az országos kormányhoz és törvényhozáshoz előterjesztést tehet.
Szlovenszko belügyeiben a legfelsőbb végrehajtó és igazgatási szerv Szlovenszko kormányzósága, amely egyúttal Szlovenszko területén az általános közigazgatásnak is szerve. A kormányzóság élén a kormányzó áll, akit korlátolt időtartamra Szlovenszko jogalkotó testülete választ. A kormányzóság egészében mint önkormányzati szerv alakul.
Miként az alábbiak szerint Szlovenszko autonómiájának és a szlovák nemzeti jogoknak biztosítására az országos szlovák miniszter fog kineveztetni, ennek megfelelően Szlovenszko kormányzósága mellé az állami főtisztviselők kinevezésére hivatott szerv egy állami közeget fog kinevezni, akinek feladata lesz az autonómia kereteinek betartását ellenőrizni, továbbá az önkormányzat és az állami igazgatás együttműködését előmozdítani. Ezen állami közegnek, amellyel szemben az önkormányzati szervek nem lesznek alárendeltségi viszonyban, Szlovenszko területére közvetlen intézkedési joga nem lesz.
A kormányzóság hivatalos és belső ügyviteli nyelve a szlovák lesz.
IV. Szlovenszko különállása nem autonóm ügyekben.
1. Az országos törvényhozás tagjainak választására vonatkozó jogszabályok oly módon fognak megállapíttatni, hogy Szlovenszko népességének és területének megfelelő képviseletet nyerjen az országos törvényhozásban.
2. A Szlovenszko területéről sorozott szlovák nemzetiségű katonai legénység külön szlovák ezredekbe foglaltatik, amely ezredekben az ezrednyelv a szlovák lesz, s a szlovák nemzeti színek használata meg lesz engedve.
3. A karhatalom (csendőrség, rendőrség) országos szervezésénél gondoskodás fog történni Szlovenszko területére külön szlovák osztagok alakításáról.
4. A vasút-, továbbá a posta- és távirda-igazgatás keretében Szlovenszko területére külön középfokú hatóságok (igazgatóságok) fognak felállíttatni, azonban a központ hatásköre alá helyezve.
5. Az itt külön nem említett állami szakigazgatási ágakon belül is az egyes hatóságok területi beosztása általában úgy fog megállapíttatni, hogy Szlovenszko területére külön ily hatóságok szerveztetnek.
6. A Szlovenszko területén működő állami hatóságok személyzete, úgyszintén az ottani vasúti és postai személyzet az e területeken lakó nemzetekből lehetőleg arányosan fog vétetni.
V. Garanciális rendelkezések. Szlovenszko területi autonómiájának, továbbá a nemzeti kisebbségek és az állampolgárok részére biztosított nemzeti jogoknak védelmére a következők fognak szolgálni:
1. Az országos kormánynak tagja lesz egy szlovák miniszter. A szlovák miniszter feladata Szlovenszko területi autonómiájának és ezen kívül a Szlovenszko határain túl lévő szlovák nemzeti kisebbségek és a szlovák nemzetiségű állampolgárok részére biztosított nemzeti jogoknak védelme. Ennek folytán a szlovák miniszter Szlovenszko autonómiájának és a szlovák nemzeti jogokat érintő törvényes rendelkezéseknek végrehajtását ellenőrzi s az ő hozzájárulása érvényességi kellék lesz minden oly kormányzati intézkedésnél, amely Szlovenszko autonómiáját vagy valamely szlovák nemzeti jogot közvetlenül érint. Egyebek közt a szlovák miniszter hozzájárulásához lesz kötve a szlovák nemzet által lakott területeken működő állami tisztviselők kinevezése, továbbá ily területekre nézve a legfőbb kegyúri jog gyakorlása.
2. A Szlovenszko részére biztosított területi autonómia, valamint a nemzeti jogok bírói védelem alá helyeztetnek. A bírói védelmet a legfőbb bíróságokkal egyenlő rangú bíróság fogja ellátni, amelynek összeállításánál a nemzeti szempontból való pártatlanság a legmesszebb menő módon biztosíttatni fog. A panaszjog a bíróság előtt a közvetlenül sértett félen kívül az autonómia védelmében meg fogja illetni úgy a szlovák minisztert, mint Szlovenszko kormányzóságát, a nemzeti jogok védelmében pedig a közvetlenül sértett félen kívül a szlovák minisztert is.
Panasz tárgya lehet bármelyik állami vagy autonóm szervnek jogszabályellenes aktusa. A bíróság a jogsértő aktust hatályon kívül helyezheti és a szenvedett sérelem helyreállítása iránt az eset körülményeihez képest intézkedik.
3. A Szlovenszko területi autonómiáját és a nemzeti jogokat szabályozó törvények alaptörvény jellegével ruháztatnak fel.
4. Szlovenszko területi épsége és autonómiája a koronázó oklevélben biztosíttatni fog.
Megokolás a tót autonómia alaptervezetéhez
A tót kérdés ma már nem oldható meg tisztán egy általános nemzetiségi rendelet keretein belül, viszont a tótoknak adandó külön autonómia maga után fogja vonni a többi nemzetiségeknek azt a természetes törekvését, hogy ők is hasonló jogok birtokába jussanak. Éppen ezért a kérdés eldöntésénél két szempontnak kell érvényesülni: meg kell adni a nemzetiségeknek mindazon jogokat, melyekre szükségük van, hogy faji képességeiket teljesen kifejleszthessék; másrészt azonban meg kell óvni a magyar állam egységét és magyar jellegét.
Azzal mindenki tisztában van, hogy a tótságnak föltétlenül adni kell bizonyos jogokat, de a jogkiterjesztés mértékére nézve még nincs egységesen kialakult vélemény. A kérdés helyes megoldása nem könnyű dolog, mert ha az autonómia mértéke nem elégíti ki a tót népet, úgy az agitációnak örökké hálás talaja lesz a tót föld, viszont ha az autonóm jogok a magyar államegységen ütnének rést, úgy a belső harcnak vetnők meg az alapját.
A helyes utat ezen kérdés tárgyalásánál talán az fogja megadni, ha a nemzetiségek elégedetlenségének okaira rámutatnak s az autonómia mértékét ahhoz szabjuk, hogy a múltban mi fájt a nemzetiségeknek s igyekszünk a súrlódási lehetőségeket ezek értelmében kiküszöbölni.
A nemzetiségek elégedetlenségének egyik oka volt a magyar nyelvnek erőszakolása az iskolában, hivatalokban és a közélet minden viszonylatában; a másik ok pedig a helytelen közigazgatásban keresendő. Hogy a nemzetiségeket megbékítsük, a legszélesebb alapon teret kell engedni kulturális és nyelvi érvényesülésüknek és a közigazgatást saját kezükbe kell adni. Ha így a közigazgatási közegek hibájából a népet sérelem éri, nem fogja azt többé a magyarság rovására írni.
Mivel a tót autonómia természetszerűleg prejudikál a többi nemzetiségnek, azt tartotta előadó miniszter úr elsősorban szem előtt, hogy a többi nemzetiségnek adandó jogok kellő összhangba legyenek hozhatók egyrészt a tót autonómiával, másrészt a magyar állam ezeréves struktúrájával. Sokkal messzebb ment el a jogkiterjesztésben, mint ahogy az az 1868-i nemzetiségi törvényben a nemzetiségeknek biztosítva volt. Nem is annyira a maga egyénisége szabta meg ebben a mértékben, mint az a helyzet, melyet Jászi szerencsétlen nemzetiségi politikája teremtett, a wilsoni elvek érleltek s a cseh megszállás még jobban kiélezett. Mégis a jelen tervezet jóval a Jászi-féle néptörvények adta jogkörön belül mozog és nem jelent sem „Keleti Svájcot", sem föderatív köztársaságot.
A nyelvi engedmények megadása nem okoz nagyobb nehézséget, de a közigazgatási autonómia mikéntje már sokkal bonyolultabb, mert a tótok, rutének és a németek közül is sokan a területi autonómia megadását kívánják. Ilyenformán nagyobb számú „corpus separatum" keletkeznék az ország perifériáin, amit minden áron el akart kerülni. Úgy tervezte tehát a területi autonómiát, hogy amellett az állam egységes struktúrája ne érintessék. Ebben segítségére volt a több megyét magában foglaló autonómia egység (kerület) gondolata, mely, úgy tudja, a tervbe vett közigazgatási reform egyik leglényegesebb szempontja, amelyhez a jelenlegi belügyminiszter úr is hozzájárult. A közigazgatás decentralizációjával egészségesebb vérkeringés indul meg az állami organizmusban egyrészről; másrészről viszont Budapest is elveszti mindent abszorbeáló befolyását, mely annyira korrupttá tette egész közéletünket, amint a két forradalom eseményei erre szomorúan rávilágítottak.
Emellett azonban megtartotta az ország régi évszázados hagyományokon nyugvó berendezését. Megtartotta a község, járás és megye szerint való tagoltságát és úgy képzeli, hogy a lehetőségek szerint nemzetiségi járásokat és megyéket kellene létesíteni, melyek a nemzetiségi kerületet alkotják. Ezen kerületek mindegyikét megfelelő autonóm jogkörrel kell felruházni. Ezen nemzetiségi kerületek egyike volna „Szlovenszko", mely így ugyan területi autonómiát élvezne, mivel azonban az ország egyéb kerületei is gyakorolnak autonóm jogokat, az államegység a legtávolabbról sincs érintve.
A legjobb akarattal sem lehet azonban a nemzetiségi járások, megyék és kerületeket nyelvi tekintetben teljesen egységessé tenni. Mindenütt lesznek minoritások, melyek azonban azon a területen élvezni fogják a kisebbség jogait (4044/1919. sz. kormányrendelet alapelvei szerint). Egyébként is a kisebbségek kellő érvényesülése szempontjából mindenféle választásnál (községi, törvényhatósági, egyházi, autonómiai, országgyűlési, képviselőválasztási stb.) nemzetiségi választókerületeket tart szükségesnek a községenkénti választás életbeléptetésével.
Ennek a megoldásnak egyik előnye, hogy a nemzetiségi egyenetlenkedések lokalizálhatok s nem válnak országos bajokká. (Ha például a ruténeknél volna valami nemzetiségi súrlódás, annak nem kellene szükségképp az egész országra (országgyűlésre) kihatni, mert azt saját hatáskörükben is elintézhetnék.)
A tótok az ő autonóm területüket Szlovenszkónak nevezik és ez mégsem állam az államban, mert jogköre nem nagyobb, mint bármely más kerületeké. Nem is lesz Szlovenszko és valamely más magyar kerület között más különbség ilyenformán, minthogy ott tót, itt meg magyar az adminisztráció nyelve. Egy-egy nemzetiség egyetemét pedig nem a kerület, hanem az illető nemzetiség minisztere fogja képviselni.
A nemzetiségi kérdés autonómia keretében való megoldásának jelentős előnye, hogy nem állapít meg fixumot, csupán maximumot. Mármost az egyes nemzetiségektől függ, hogy ebből a reális viszonyoknak megfelelően mit tudnak vagy akarnak megvalósítani. (A rutének valószínűleg a magyar szolgálati nyelv mellett döntenek; a németek a magyar és német nyelvet párhuzamosan akarják használni.)
Jelen tervezet a tótság képviselőivel történt beható és sok félreértést eloszlató tárgyalás eredménye. A minimuma annak, amivel a tótságot ki lehet elégíteni. A magyar nemzeti érzésnek ezt az áldozatot meg kell hoznia, mert különben az ország integritása meg nem menthető. Mégis a megegyezésnek őszintének, becsületesnek, hátsó gondolatoktól mentesnek kell lennie, s a legtávolabbról sem szabad azt a látszatot kelteni, mintha megegyezés kényszerhelyzetben történt volna. A tótság a múltak után amúgy is bizalmatlan velünk szemben, adjunk nekik garanciát arra, hogy a megegyezést, ha már megkötjük, tisztességgel álljuk is.
A nemzetiségi kisebbségi miniszter úr előadja ezen alapelvek ismertetése után azt, hogy ezen tervezethez előzetesen, mint már a múlt minisztertanácsban említette, olyan tekintélyek is hozzájárultak, mint gróf Apponyi Albert, a békedelegáció vezetője és Wlassics Gyula, a közigazgatási bíróság elnöke, úgyszintén a fővezér úr is tudomást vett róla. Tényleg sokat adunk e tervezetben a tótoknak, de mindamellett megmentjük a magyar állam magyar jellegét és egységét. Minden igyekezete oda irányult, hogy a minimumra redukáljuk a tótok kívánságait, de a mai időpontban nem lehetett olcsóbban megcsinálni, különösen nem a wilsoni elvek hangoztatása után és azon tervek után, amelyeket Jászi Oszkár annak idején Keleti Svájc formájában a nyilvánosságra hozott úgy nálunk, mint a külföldön. Igen sürgős,hogy a minisztertanács ezen alapelvekhez, amelyek a tót vezető emberek hozzájárulásával jöttek létre, hozzájáruljon. Nemcsak Észak-Magyarországra, hanem Nyugat-Magyarországra való tekintettel is sürgősen dönteni kell e kérdésben. A megszállott országrészek népei ma mind visszakívánkoznak, és ha mi ma már értesítjük őket, hogy mily engedményeket és mily autonómiát adunk nekik, akkor egy esetleges népszavazás a mi javunkra dőlne el. Akaratuk ellen úgysem lehet ezen népeket ma már a régi alkotmány keretében és formái között a régi Magyarországhoz csatolni.
A nemzeti kisebbségi miniszter úr előadása után Horthy fővezér úr eltávozik a minisztertanácsról.
A pénzügyminiszter úr aggodalmainak ad kifejezést ezen tervezet alapelveinek bizonyos rendelkezéseivel szemben és előadja a következő észrevételeit:
A tervezetet, nézete szerint, nemcsak a tótok lakta vidékek szempontjából kell elbírálni, mert kétségtelen, hogy a Felső-Magyarországnak adandó autonómia a minimuma lesz annak, amit más nemzetiségek is kívánni fognak. Eszerint tehát a tervezet elfogadása esetén a nemzetiségi kerületeknek külön-külön nemzetgyűléseik lesznek, élükön a nemzetgyűlés által választott kormányzók. Eszerint az autonómia ügyekben az ország törvényhozása esetleg négy vagy öt törvényhozó testületre megy át és az autonómia kerületén belül a végrehajtó hatalom ugyanannyi részre bomlik fel. Minthogy a kormányzót a nemzetgyűlés választja, ez annyit jelent, hogy az autonómia kerületén belül, a királyság kebelében több köztársaságféle fog létesülni, amely apró köztársaságok, félős, hogy demagógikus alapon fognak állani; de e tervezet ez autonóm köztársaságok hatáskörét sem határolja el élesen, mert megengedi, hogy a nem autonóm ügyekben is előterjesztést tehessenek, sőt gondoskodik arról, hogy az autonómiák körét a törvényhozás kiterjeszthesse.
Ennélfogva módot nyújt arra, hogy politikai vagy más bonyodalmak esetén a nemzetiségek mindig új és új jogokat erőszakolhassanak ki, az egységes állam rovására.
Eddig minden alkotmányos jog forrása a korona és a nemzet volt. A jövőben egyiknek sem volna befolyása az autonóm végrehajtó hatalmakra. A kormányzót sem a kinevezéssel kapcsolatos eskü nem kötné az államhoz, sem a fegyelmi függőség. Tehát bizonyos fokig szuverén lesz, nagyobb függetlenséggel a királyságtól és az országos törvényhozástól, mint akár a miniszterelnök. Annál veszedelmesebb lesz ez a konstrukció, mert hiszen a karhatalom is nemzetiségi zsoldos csapatokból fog állani. Az autonómiákkal a központi törvényhozó és végrehajtó hatalom sokkal tehetetlenebb lesz, mint volt a horvát-szlavón és dalmát királyságokkal szemben, melyeknek autonómiája szigorúan és örökre el volt határolva, és amelyek bánját, a magyar kormány előterjesztésére a király nevezte ki. Félő az is, hogy az országos törvényhozás szuverenitását el fogja homályosítani, hogy a nemzetgyűlések az autonómián kívül eső ügyekkel is foglalkozhatnak. Mert kétségtelen, hogy minden egyes esetben fognak is foglalkozni, már csak saját súlyuk érvényesíthetése végett is, és ha kívánságaikat az országos törvényhozás nem honorálja, ez súrlódásokat fog előidézni. Ha bíróság dönt a nemzetgyűlések és az országos törvényhozás között felmerülő differenciákban, ez azok egyenrangúsítását jelenti a törvényhozás tekintélyének és súlyának rovására. A törvényhozásnak ez a kétes helyzete főleg akkor válhatik veszedelmessé a magyar nemzetre nézve, ha esetleg nagyobb nemzetiségi területek visszakerülhetnek az anyaországhoz, magyarlakta területek, mint például a Tiszántúl pedig el találna esni. Ez esetben a törvényhozásban talán nemzetiségi majoritással kell számolni (az idő rövidsége folytán nem áll módjában előadó miniszter úrnak arról statisztikai alapon meggyőződést szerezni) és ez esetben a magyar nemzet teljes elnyomásnak volna kitéve. Ha esetleg több nemzetiségi miniszter lesz (tót, német, szerb, oláh, rutén), ezek a kabinetben erős blokkot képezhetnek, és minthogy mindegyikük mégis csak bizonyos centrifugális törekvést fog képviselni, a központi kormányhatalom éppen nagy kérdések eldöntésénél gyenge lesz. A tervezetből ugyan nem tűnik ki, hogy a nemzetiségi miniszterek az autonómiákat nem érintő ügyekben teljes jogú miniszterek lesznek-e, de hiszen alig lehet államügy, amelyre vonatkozólag nem volna konstruálható a kapcsolat autonóm ügyekkel. Egyenesen ki van kötve a nemzetiségi miniszterek hozzájárulása azautonómiát közvetlenül érintő ügyekben, vagyis igen tág körben esetleg 4-5 miniszternek lesz vétójoga. Ez bizonyos nehézségek idején szinte lehetetlenné teszi a kormányzást. De nemzetiségi miniszternek hozzájárulása szükséges még az állami tisztviselők kinevezéséhez is, ha nemzetiségi területre neveztetnek ki. Tehát befolyásuk lesz nem autonómiai ügyekben is. Ez a szabály nehézzé teszi a kinevező miniszter helyzetét a felelősség szempontjából (például pénzügyi, vasúti stb. tisztviselők kinevezésénél). A kabinet ilyen összetételében állandóan neme lesz a koalíciós kabinetnek, annak minden veszedelmével.
Alkotmányjogi szempontból kénytelen kijelenteni, hogy egy ilyen organizmust monstrumnak tart, ami, mint egy különböző fizikai princípiumok alapján hibásan szerkesztett gép, nem funkcionálhat rendesen.
Ami a részleteket illeti, a tervezet az általános közigazgatást az autonómia hatáskörébe utalja. Félő, hogy ebbe a tág kifejezésbe bármit lehet belemagyarázni, mint például a pénzügyigazgatást vagy a kereskedelmi törvény végrehajtását is. A szakminiszternek csak a legfelsőbb irányítás és ellenőrzés van fenntartva és a szöveg szerint nem volna módja a végrehajtás jogának gyakorlására.
A 6. pont szerint bizonyos államjavak ellenszolgáltatás nélkül autonómia tulajdonába mennek át. Mivel az autonóm költségekhez elsősorban az állam járul hozzá, ezeknek az állami javaknak jövedelme egy többletet fog jelenteni a nemzetiségi területeken, szemben a magyar területekkel. A horvát-szlavón és dalmát királyságok jogai bizonyos önálló országos szuverenitással folytak és az 1868. évi XXX. törvénycikk éppen ellenkezőleg nem ismerte el Horvátország vagyonjogát ily nemű javakra nézve, azok fölött a magyar állam rendelkezett, csak az volt kikötve, hogy eladásukhoz szükséges Horvátország hozzájárulása.
Nem indokolt a felső-magyarországi állami intézetek átengedése sem, mert hiszen például a selmeci erdészeti és bányászati főiskola a magyar erdővidékek számára is nevel növendékeket, s abszurdumnak látszik, hogy azokat a terv szerint tótul neveljék.
A magyarság rovására esik az is, hogy az autonóm, főleg kulturális költségekhez az állam olyan összegekkel járuljon, amily arányban áll a magyar területre megállapított hasonló költségeknél. Hiszen számos ily kiadás fordíttatott ugyan magyar területen levő, például a fővárosban levő, de az egész országra kiható intézményre, így például egyetemre, főiskolákra, állami színházakra, gyermekmenhelyekre, klinikákra stb., ez a körülmény meghamisítja az arányt. A központban ezek az intézmények nemcsak magyar kulturális vagy népjóléti célt szolgálnak, hanem nemzetiségűt is.
A tervezet megengedi, hogy az autonómia céljára közterhek is kirovassanak. Minthogy az autonómia igen széles körű, az ily közterhek kirovási jogával együtt nem közel az állami szuverenitáshoz ilyen messzemenő jog még Horvátországnak sem koncedáltatott. Mindenesetre gondoskodni kellene, hogy e közterhek mikénti felhasználására az állam befolyással lehessen.
Az autonóm kormányzóságok mellé állami közeg fog ugyan kineveztetni, akinek a terv szerint ugyan közvetlen intézkedési joga lesz, de neki autonóm szervek nem lesznek alárendelve. Ebben kettős hiba rejlik: először is ily módon egyáltalában nem lesz lehetősége, hogy intézkedjék, másrészről, hogy hatalom hiánya dacára az autonóm szervek kötelesek lesznek is intézkedéseit is elfogadni, a közvetlen intézkedési jogánál fogva ez a rendelkezés megint csak a központi államhatalom és tekintély gyengítésére vezet. Az autonóm területekre nemzetiségi tisztviselőket fognak kinevezni. Ennek folytán magyar tisztviselők tízezrei lesznek kenyértől megfoszthatok, akiknek sorsa súlyos gondja vagy elviselhetetlen terhe lesz a magyar területnek.
A rendelkezésre álló igen rövid időnél fogva csak felületesen volt módjában a tervezettel foglalkozni. Ha ez a tervezet elfogadtatik, ez az egész ezeréves magyar állam alapjának olyan gyökeres megváltoztatását vonja maga után, ami a magyar nemzet sorsára századokra menőleg ki fog hatni. Ezért a maga részéről a ránk háramló óriási felelősségnél fogva szükségesnek látná, hogy annak minden részlete a leggondosabban tárgyaltassék meg, a legkiválóbb alkotmányjogászok bevonásával. Ha azonban a békekonferencia tárgyalásaira való tekintettel azonnali állásfoglalásra van szükség, tárcája szempontjából csak autonómiát közvetlenül érintő ügyekben, vagyis igen tág körben esetleg 4-5 miniszternek lesz vétójoga. Ez bizonyos nehézségek idején szinte lehetetlenné teszi a kormányzást. De nemzetiségi miniszternek hozzájárulása szükséges még az állami tisztviselők kinevezéséhez is, ha nemzetiségi területre neveztetnek ki. Tehát befolyásuk lesz nem autonómiai ügyekben is. Ez a szabály nehézzé teszi a kinevező miniszter helyzetét a felelősség szempontjából (például pénzügyi, vasúti stb. tisztviselők kinevezésénél). A kabinet ilyen összetételében állandóan neme lesz a koalíciós kabinetnek, annak minden veszedelmével.
Alkotmányjogi szempontból kénytelen kijelenteni, hogy egy ilyen organizmust monstrumnak tart, ami, mint egy különböző fizikai princípiumok alapján hibásan szerkesztett gép, nem funkcionálhat rendesen.
Ami a részleteket illeti, a tervezet az általános közigazgatást az autonómia hatáskörébe utalja. Félő, hogy ebbe a tág kifejezésbe bármit lehet belemagyarázni, mint például a pénzügyigazgatást vagy a kereskedelmi törvény végrehajtását is. A szakminiszternek csak a legfelsőbb irányítás és ellenőrzés van fenntartva és a szöveg szerint nem volna módja a végrehajtás jogának gyakorlására.
A 6. pont szerint bizonyos államjavak ellenszolgáltatás nélkül autonómia tulajdonába mennek át. Mivel az autonóm költségekhez elsősorban az állam járul hozzá, ezeknek az állami javaknak jövedelme egy többletet fog jelenteni a nemzetiségi területeken, szemben a magyar területekkel. A horvát-szlavón és dalmát királyságok jogai bizonyos önálló országos szuverenitással folytak és az 1868. évi XXX. törvénycikk éppen ellenkezőleg nem ismerte el Horvátország vagyonjogát ily nemű javakra nézve, azok fölött a magyar állam rendelkezett, csak az volt kikötve, hogy eladásukhoz szükséges Horvátország hozzájárulása.
Nem indokolt a felső-magyarországi állami intézetek átengedése sem, mert hiszen például a selmeci erdészeti és bányászati főiskola a magyar erdővidékek számára is nevel növendékeket, s abszurdumnak látszik, hogy azokat a terv szerint tótul neveljék.
A magyarság rovására esik az is, hogy az autonóm, főleg kulturális költségekhez az állam olyan összegekkel járuljon, amily arányban áll a magyar területre megállapított hasonló költségeknél. Hiszen számos ily kiadás fordíttatott ugyan magyar területen levő, például a fővárosban levő, de az egész országra kiható intézményre, így például egyetemre, főiskolákra, állami színházakra, gyermekmenhelyekre, klinikákra stb., ez a körülmény meghamisítja az arányt. A központban ezek az intézmények nemcsak magyar kulturális vagy népjóléti célt szolgálnak, hanem nemzetiségűt is.
A tervezet megengedi, hogy az autonómia céljára közterhek is kirovassanak. Minthogy az autonómia igen széles körű, az ily közterhek kirovási jogával együtt nem közel az állami szuverenitáshoz ilyen messzemenő jog még Horvátországnak sem koncedáltatott. Mindenesetre gondoskodni kellene, hogy e közterhek mikénti felhasználására az állam befolyással lehessen.
Az autonóm kormányzóságok mellé állami közeg fog ugyan kineveztetni, akinek a terv szerint ugyan közvetlen intézkedési joga lesz, de neki autonóm szervek nem lesznek alárendelve. Ebben kettős hiba rejlik: először is ily módon egyáltalában nem lesz lehetősége, hogy intézkedjék, másrészről, hogy hatalom hiánya dacára az autonóm szervek kötelesek lesznek is intézkedéseit is elfogadni, a közvetlen intézkedési jogánál fogva ez a rendelkezés megint csak a központi államhatalom és tekintély gyengítésére vezet. Az autonóm területekre nemzetiségi tisztviselőket fognak kinevezni. Ennek folytán magyar tisztviselők tízezrei lesznek kenyértől megfoszthatok, akiknek sorsa súlyos gondja vagy elviselhetetlen terhe lesz a magyar területnek.
A rendelkezésre álló igen rövid időnél fogva csak felületesen volt módjában a tervezettel foglalkozni. Ha ez a tervezet elfogadtatik, ez az egész ezeréves magyar állam alapjának olyan gyökeres megváltoztatását vonja maga után, ami a magyar nemzet sorsára századokra menőleg ki fog hatni. Ezért a maga részéről a ránk háramló óriási felelősségnél fogva szükségesnek látná, hogy annak minden részlete a leggondosabban tárgyaltassék meg, a legkiválóbb alkotmányjogászok bevonásával. Ha azonban a békekonferencia tárgyalásaira való tekintettel azonnali állásfoglalásra van szükség, tárcája szempontjából csak azt kénytelen kikötni, hogy a szóban forgó autonómia az államháztartás és pénzügyi igazgatás egységét sértetlenül tartsa fenn, úgy mint azt az állam szuverén pénzügyi jogai megkívánják.
Minthogy a tervezetből kifolyólag a magyar nemzettel szemben a kabinet minden egyes tagját súlyos felelősség terheli, kéri a minisztertanácsot, méltóztassék megengedni, hogy aggályai indoklása jegyzőkönyvbe vétessék.
A viszonyok nyomása alatt ugyan kénytelen hozzájárulni a nemzeti kisebbségi miniszter úr tervezetéhez, de fenntartja magának azt a jogot, hogy amennyiben ezen tervezet valamikor a nemzetgyűlés elé kerülne, az előtt aggályainak kifejezést adhasson.
A miniszterelnök úr megjegyzi, hogy ha szívünk ellenére is, de ma meg kell tennünk ezen ígéretet, hiszen Apponyi Albert gróf is ezzel argumentál ma a békekonferencián, és erre fogja alapítani a népszavazást célzó kérését.
A pénzügyminiszter úr ismételten kijelenti, hogy csak tárcája szempontjából adott bizonyos aggályoknak kifejezést, ő nem is a jogkiterjesztés ellen beszél, hanem az állam felépítését technikailag látja rossznak akkor, ha ezen alapelvek tényleg a gyakorlatban megvalósulnának és az új alkotmányba felvétetnének.
A minisztertanács végül a nemzeti kisebbségek miniszterének előterjesztéséhez hozzájárul.
Országos Levéltár Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1920. január 9-i ülés. 3. napirendi pont.
1920. január 5-én gróf Apponyi Albert vezetésével elindult Párizsba a magyar békedelegáció, majd megérkezte után 8-án adta át megbízólevelét, a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa azonban csak 15-én fogadta a magyar delegációt. Ebben a közbülső időszakban, január 9-én tárgyalta meg a Huszár-kormány - mint a jegyzőkönyvből kiderül: a fővezér Horthy Miklós jelenlétében - Bleyer Jakabnak, a nemzeti kisebbségek tárca nélküli miniszterének előterjesztésében azokat az irányelveket, amelyek konkrétan a Felvidéken lakó szlovákság számára irányoztak elő autonómiát, annak mérlegelésével azonban, hogy valójában előbb-utóbb a többi nemzetiség számára is hasonló jogokat fognak biztosítani. A tervezet azzal a céllal és reményben készült, hogy annak révén sikerül az ország integritását megőrizni.
A dokumentum megszületésének előzményei az előző esztendő őszére nyúlnak vissza. A cseh emigráció vezetői 1918-ban Pittsburghben azzal az ígérettel nyerték meg a szlovák emigráció vezetőit Csehszlovákia létrehozása gondolatának, hogy az új állam az egyenrangúságot jelentő föderáció elvére és tényleges gyakorlatára épül majd. Ezzel szemben 1919 őszén mind nyilvánvalóbbá lett, hogy az új államban Prága, a cseh nemzet hegemón helyzetben lesz a szlovákokkal szemben. A szlovákokat eltöltő elégedetlenség azoknak a malmára hajtotta a vizet, akik a magyarokkal való kiegyezés hívei voltak, akik azt remélték, hogy Budapesttől nyerhetik el a hőn óhajtott autonómiát. A magyarbarát szlovák irányzatnak Frantisek Jehlicka (Jehlicska Ferenc), akkoron a pozsonyi egyetem teológiaprofesszora, valamint Michal Kmosko (Kmoskó Mihály), a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Kara keleti nyelvek professzora volt a vezetője. Ők kezdtek tárgyalásokat a kormánnyal, s ebben nagy szerepet vitt Csernoch János esztergomi érsek is, akivel (a budai Várban lévő prímási palotában) Jehliéka - saját szavai szerint -„mint szlovák a szlovákkal" tárgyalhatott. A tárgyalások az év végére egy 18 pontból álló előzetes megoldásban öltöttek testet. E dokumentum az Esztergomi Prímási Levéltárban Csernoch János iratai között a De. 2975/1919. sz. alatt található. Mivel a dokumentumhoz pontatlan beállítás kötődik, ezért el kell mondani, hogy azt a Magyarság című lap 1928. július 11-én abban a beállításban publikálja, mintha nem előzetes megállapodás lett volna, hanem a kormány által 1920. január 9-én elfogadott dokumentum. Az újság tehát összekeveri az előzetes megállapodást az általunk most közölt dokumentummal, s a keltezést is pontatlanul adja meg, hiszen mindkét irat január 9. előtt keletkezett. A témakörre lásd részletesebben Tilkovszky Lóránt körültekintő, a szóban forgó forrásokat is közlő, legutóbb megjelent Területi integritás és területi autonómia. A magyar kormány 1920. évi „szlovák felvidéki" autonómia-terve című tanulmányát. Századok, 2000. 3. sz. 555-596. o.Az említett érdekes mozzanatokkal együtt is nem csupán ekkor, de már jó ideje teljesen irreális volt ez a célkitűzés. Az előterjesztő Bleyer érvelése annak a magyar közvéleménynek a meggyőzésére irányul, amely még a 24. óra után is elképzelhetetlennek tartotta a történeti Magyarország szétesését, és ezért még ekkor sem tudott megbékélni azzal a gondolattal, hogy a nemzetiségeknek oly széles körű autonómiát kellene adni, amely az ország föderatív átszervezésével lenne egyenértékű. Az előterjesztés helyesen fogalmazza meg, hogy a nemzetiségek megbékítése érdekében „a legszélesebb alapon teret kell engedni kulturális és nyelvi érvényesülésüknek és a közigazgatást saját kezükbe kell adni", de teljesen elhibázott az az alapállás, amelynek jegyében azt remélték, hogy a széles körű autonómia révén a nemzetiségek a történeti Magyarországon belül megőrizhetők. Nemcsak azért, mert nem mérlegelték kellőképpen azt a tényt, hogy a békekonferencián lényegében már régen eldőltek a dolgok, s a magyar békedelegációnak alig jut több szerep, mint amit a puszta formalitások megkívánnak, hanem azért is, mert nem csupán a súlyos aggodalmait soroló báró Korányi Frigyes pénzügyminiszter felszólalása, de magának az előadó Bleyer Jakabnak a defenzív érvelése is jelzi, hogy a korabeli magyar közvélemény uralkodó többsége nem tudta elfogadni a nemzetiségek széles körű autonómiában részesítésének gondolatát. Kimutatható ez a Jászi Oszkár által megfogalmazott Keleti Svájc-gondolatnak az elutasításában is. Egyébként - bármennyire is sajnálatos -, ezt a gondolatot már megfogalmazásának pillanatában sem fogadták el az érintett nemzetiségek. S végül utalnunk kell az elnöklő gróf Teleki Pál szavaira is, amelyekből kiderül, hogy „szívünk ellenére", azért kell ebbe a nagy engedmény belemenni, mert „Apponyi Albert gróf is ezzel argumentál ma a békekonferencián, és erre fogja alapítani a népszavazást célzó kérését".
Mivel a közölt dokumentum a szlovákokat általában „tót" elnevezéssel illeti, ezért a történeti pontosság kedvéért el kell mondanunk, hogy ennek a kifejezésnek akkoron nem volt eleve sértő, lekezelő éle. Gondoljunk Mikszáth Kálmán munkáira, a „tót atyafiakat" szeretettel, derűvel megrajzoló soraira. De gondolhatunk arra az évtizedeken át erőszakolt „csehszlovákizmusra" is, amelynek hívei és hirdetői valóban úgy állították be a dolgokat, mintha a „tót" elnevezésben vérforraló sértés lenne. 1993 után - amikor, korábbi álláspontját alaposan megváltoztatva Prága szinte megkönnyebbüléssel engedte útjára az önálló Szlovákiát - mindezt feltehetőleg már úgy írhatjuk le, hogy nem vonjuk fejünkre az elfogultság vádját.
Addig is, míg a kereskedelemügyi tárca alá rendelt hatóságok, hivatalok, intézetek, bizottságok és üzemek a nemzeti kisebbségek egyenjogúságáról szóló 4044/1919. ME számú rendelet végrehajtására szolgáló közelebbi utasításokkal elláthatók lesznek, az idézett rendelet végrehajtására a következőket rendelem:
1. § A nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok a Kereskedelemügyi Minisztériumot, valamint az annak alárendelt közigazgatási (iparügyi) hatóságokat, hivatalokat, intézeteket, bizottságokat és üzemeket élő szóval vagy írásban saját anyanyelvükön kereshetik meg.
2. § A kereskedelemügyi miniszter fennhatósága alá tartozó közigazgatási (iparügyi) hatóságok, ideértve a rájuk ruházott hatósági teendők tekintetében az ipartestületeket, továbbá a nevezett miniszter fennhatósága alá tartozó hivatalok, intézetek, bizottságok és üzemek a hozzájuk érkezett megkeresésekre (kérelmekre, panaszokra, fellebbezésekre) hozott határozataikat saját hivatalos nyelvükön kívül hasábosán a megkeresés nyelvén is kötelesek a féllel közölni és általában a községekkel, egyesületekkel, intézetekkel és magánosokkal való hivatalos érintkezésben ezek nyelvét kötelesek használni, feltéve, hogy a hatóságok, illetőleg működésük területén hivatalos vagy jegyzőkönyvi nyelv.
A Kereskedelemügyi Minisztérium, valamint az alája rendelt azon hatóságok, hivatalok, intézetek, bizottságok és központi üzemvezetőségek, amelyeknek működési köre az állam egész területére kiterjed, az előző bekezdésben megjelölt esetekben határozataikat az összes magyarországi nemzeti kisebbségek nyelveinek bármelyikén tartoznak a féllel közölni.
3. § Addig is, míg gondoskodás történhetik arról, hogy nemzeti kisebbség lakta vidéken a kereskedelemügyi miniszter fennhatósága alá tartozó hatóságoknál, hivatalokban, intézeteknél, bizottságoknál és üzemeknél, mindenhol az illető nemzeti kisebbség nyelvében is járatos éspedig lehetőleg az illető nemzeti kisebbséghez is tartozó egyének alkalmaztassanak: a hatóságok, hivatalok, intézetek, bizottságok és üzemek a hozzájuk oly nyelven intézett írásbeli megkereséseket, amely működési területükön hivatalos vagy jegyzőkönyvi nyelv, amennyiben azt nem értik, saját hivatalos nyelvükre; továbbá az ilyen megkeresésre hozott határozatukat, a megkeresés nyelvére való sürgős lefordítás végett, haladéktalanul a nekik e célra kijelölt fordítóhelyre, amennyiben pedig más ilyen hely számukra kijelölve nincsen, a kereskedelemügyi miniszterhez megküldeni kötelesek.
4. § A vasúti és hajózási üzemek, továbbá a posta-, távírda és távbeszélő-igazgatásnak körében szükséges űrlapoknak és díjszabási hirdetményeknek nyelvezetét, továbbá a szabadalmi hatóságok előtt lefolytatott peres és peren kívüli eljárás nyelvhasználatát külön rendelkezések fogják szabályozni.
5. § Ez a rendelet kihirdetésének napján lép életbe.
Budapest, 1920. évi január hó 12-én.
Heinrich Ferenc s. k.
Magyarországi Rendeletek Tára, 1920. Budapest, 1920. 897-898. o.
A rövid - „A magyar kereskedelemügyi miniszternek 31349/1920. KM sz. rendelete a nemzeti kisebbségek egyenjogúságáról szóló 4044/1919. ME sz. rendelet végrehajtására" elnevezésű - végrehajtási utasítás (amely először a Budapesti Közlöny 1920. január 14-i számában jelent meg) egyszerre tükrözi az ipart is felügyelő kereskedelmi tárca igazodását a többi minisztériumhoz, amelyek már eleget tettek a végrehajtási utasítás kiadására vonatkozó kötelezettségüknek, s mutatja azt is, hogy a normatív követelmények némileg részletesebb újrafogalmazásán túl hiányoztak a tényleges megvalósítás feltételei is. Hiszen nem az jelentette volna az előrelépést, hogy a tárca alá rendelt hatóságok, hivatalok, intézetek, bizottságok és üzemek - amint azt a rendelet kilátásba helyezi - még részletesebb utasításokat kapjanak, hanem sokkal inkább a nem magyar ajkú magyar állampolgárokkal anyanyelvükön történő kapcsolattartás személyi és technikai feltételeinek megteremtése.
A nemzeti egyenjogúságról szóló 1868:XLIV törvénycikk 13. §-a szerint az államkormány által kinevezett minden bíróság hivatalos nyelve kizárólag a magyar ugyan, de emellett az igazságszolgáltatás terén is érvényesül az az alapelv, hogy valamely nemzeti kisebbséghez való tartozásból eló'ny vagy hátrány senkire nem háromolhat.
Ennek megfelelően a magyar kormány a nemzeti kisebbségek egyenjogúságáról 4044/1919. ME szám alatt kiadott rendeletének 10., 11. és 15. §-ában olyan rendelkezéseket állapított meg, amelyek az érintett alapelvet a törvénykezés terén biztosítják.
Az említett rendelkezések végrehajtása végett az idézett 4044/1919. számú rendelet 16. §-a alapján a nemzeti kisebbségek miniszterével egyetértve a következőket rendelem:
1. § A 4044/1919. ME számú rendelet 10. §-a szerint mindenki, aki akár felperesi, akár alperesi, akár folyamodói minőségben a törvény oltalmát és a bíróságok segélyét veszi igénybe, anyanyelvét is használhatja, feltéve, hogy az az illető bíróság területén községi hivatalos vagy jegyzőkönyvi nyelv.
Ezt a rendelkezést egyaránt alkalmazni kell a feleknek, akár polgári peres vagy nem peres, akár büntető ügyekben mind az alsó-, mind a felsőbíróságokhoz intézett írásbeli beadványaira és szóbeli előterjesztéseire.
Ügyvédek, valamint a polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. törvénycikk 97. §-a értelmében az ügyvédekkel egy tekintet alá eső személyek, akár saját ügyeikben, akár mint meghatalmazottak járnak el, mind írásbeli beadványaikban, mind szóbeli előterjesztéseikben mindenkor a magyar nyelvet kötelesek használni.
A nem magyar nyelvű beadványokat a szükséghez képest hivatalból magyar nyelvre kell fordítani.
2. § A 4044/1919. ME számú rendelet 11. §-a szerint:
A bíróságok beadványokra, panaszokra vagy kérelmekre hozott határozataikat [a] beadvány, panasz vagy kérelem nyelvén is közlik a féllel, a kihallgatásokat, szemléket és más perbeli cselekményeket a kihallgatandó, illetőleg az érdekelt személyek nyelvén eszközlik, feltéve, hogy az az illető bíróság területén községi hivatalos vagy jegyzőkönyvi nyelv.
Ugyanennek a megszorításnak a figyelembevételével kell az idézéseket a megidézendő személy anyanyelvén is kiadni, feltéve, hogy a bíróságnak az illető anyanyelvéről tudomása van.
Minden más bírói határozatot, ideértve a telekkönyvi hatóságok, valamint a felsőbíróságok határozatait is, az első bekezdésben említett megszorítás figyelembevételével az érdekelt személy anyanyelvén is kell kiadni, amennyiben azt kívánja.
3. § A 4044/1919. ME számú rendelet 11. §-ának az előbbi 2. §-ban idézett rendelkezései értelmében az idézéseket és egyéb határozatokat az ott megjelölt esetekben és az ott említett megszorítások figyelembevételével hivatalból hiteles fordítással kell ellátni, mégpedig a határozat alakjához képest külön, vagy a magyar szöveg mellett hasábosán.
Ha a bíróság az idézést vagy más határozatot hivatalból nem látta el szükséges fordítással, a fél, akinek a határozatot kézbesítették, utólag is kérheti a hiteles fordítás kiadását. Ez azonban sem a tárgyalás megtartását, sem az eljárást nem akadályozza.
4. § A 4044/1919. ME számú rendelet 15. §-a értelmében a nemzeti kisebbségek valamelyikéhez való tartozás nem szolgálhat akadályul arra, hogy az államban bárki bármely hivatalt töltsön be és bármely méltóságra emelkedjék. A kormány gondoskodni köteles arról, hogy nemzeti kisebbség lakta vidéken a bírói állásokra lehetőleg a nemzeti kisebbségekhez tartozó, a szükséges nyelvekben jártas s egyébként is képesített személyek alkalmaztassanak.
A jelenleg alkalmazásban levő köztisztviselők kötelesek a hatóságuk területén élő nemzeti kisebbségek nyelvének elsajátítása útján gondoskodni arról, hogy a rendelet nyelvi követelményeinek két éven belül megfeleljenek.
5. § Járásbíróságoknál és törvényszékeknél a felügyelő hatóságok haladéktalanul kötelesek gondoskodni annak megállapításáról, hogy a jelenleg alkalmazásban levő bírák és bírósági alkalmazottak az előbbi §-ban érintett nyelvi követelményeknek megfelelnek-e.
Azokat a bírákat és bírósági alkalmazottakat, akik a nyelvi követelményeknek meg nem felelnek, fel kell hívni, hogy az idézett rendelkezésben megszabott két éven belül [a] nyelvi követelményeknek megfelelni törekedjenek. A felügyelő hatóságok alkalmas módon ellenőrzik a felhívás eredményét.
A felügyeleti vizsgálatnak a jelen §-ban említett körülményekre is ki kell terjednie.
Amennyiben egyes járásbíróságoknál vagy törvényszékeknél nincsenek szükséges számban olyan bírák és bírósági alkalmazottak, akik a nyelvi követelményeknek megfelelni képesek, vagy a megszabott két évi határidőben megfelelni készeknek nyilatkoznak, szükséges személyzetről fokozatosan kinevezések és áthelyezések útján fog gondoskodás történni. Evégből a megüresedő állások betöltésére vonatkozó javaslatok megtételénél különös tekintettel kell lenni az illető bíróságnál megkívánt nyelvismeretekre.
6. § A felsőbíróságoknál mind a tanácsok összeállítása, mind a kinevezések alkalmával a lehetőséghez képes gondoskodni kell arról, hogy kellő számban legyenek olyan bírák, akik a nemzeti kisebbségek nyelvében jártasak, és az ilyen anyanyelvű felekkel szóbeli tárgyalásokon anyanyelvükön érintkezni képesek.
7. § Azoknál a járásbíróságoknál és törvényszékeknél, amelyeknek területén valamely nemzeti kisebbségnek nyelve községi hivatalos vagy jegyzőkönyvi nyelv, a szükséghez képest állandó hites tolmács állást kell szervezni.
Az olyan tolmácsdíjat, amely a 4044/1919. ME számú rendelet 10. és 11. §-án alapuló nyelvhasználat folytán merült fel, a nemzeti kisebbséghez tartozó fél sem előlegezni, sem megfizetni nem köteles.
8. § Ez a rendelet kihirdetésének napján lép életbe.
Budapest, 1920. évi január hó 17-én.
Magyarországi Rendeletek Tára, 1920. Budapest, 1920. 872-875. o.
A 4044-es alaprendelet végrehajtási utasításainak sorában negyedikként 1920. január 17-i dátummal 23-án kihirdet-tetett „Az igazságügyminiszter 1920. évi 1262. sz. rendelete a nemzeti kisebbségek egyenjogúságáról szóló kormányrendelet törvénykezési szabályainak végrehajtásáról" elnevezésű rendelet előnyösen különbözik a kereskedelemügyi miniszter rendeletétől, mert az alaprendelet követelményeit nem csupán újrafogalmazza, hanem ténylegesen szembenéz azzal a problémával, amelyet a nemzetiségi területeken dolgozó igazságügyi személyzet nem megfelelő nyelvtudása jelentett. Ennek jegyében a rendelet nemcsak azt mondja ki, hogy fel kell hívni a szükséges nyelvtudással nem rendelkező bírákat és bírósági alkalmazottakat a kétéves határidő betartására, hanem emellett egyrészt előírja, hogy a felügyelő hatóságoknak „alkalmas módon" ellenőrizniük kell a felhívás eredményét, másrészt pedig szembenéz a várható problémákkal, és azok enyhítése érdekében fokozatos kinevezéseket és áthelyezéseket szorgalmaz, a megüresedő állások betöltésénél pedig a megkívánt nyelvismeretre különös gondot kíván fordíttatni. Végül a kisebbségi nyelvhasználat gyakorlati érvényesülése érdekében lényeges feltételként mondja ki, hogy a felmerülő tolmácsdíjjal a nemzetiségi állampolgárokat nem szabad megterhelni.
A nemzeti kisebbségek egyenjogúságáról szóló 1919. évi 4044 ME számú kormányrendelet (kihirdetve a Budapesti Közlöny 1919. évi november 19-én megjelent 167. számában) 16. §-ában nyert felhatalmazás alapján, az idézett kormányrendelet rendelkezéseinek a pénzügyi közigazgatás és jogszolgáltatás terén való életbeléptetése tárgyában, a nemzeti kisebbségek miniszterével egyetértve a következőket rendelem el:
1. § A pénzügyi hatóságok, hivatalok és bizottságok hivatalos nyelve a törvény szerint magyar, mindazonáltal a nemzeti kisebbségek jogos érdekeinek biztosítása céljából az igazgató hatóságok az 1919. évi 4044 ME sz. kormányrendelet 3. §-a értelmében köteleztetnek, hogy körrendeleteiket a hivatalos magyar nyelven kívül az érdekelt törvényhatóságok és községek (városok) hivatalos, illetőleg jegyzőkönyvi nyelvén is kiadják. Eltérés esetén a magyar szöveg az irányadó.
2. § A törvényhatóságok a Pénzügyminisztériumhoz, pénzügyi hatóságokhoz, hivatalokhoz és bizottságokhoz intézett felterjesztéseikben, átirataikban és rendeleteikben az 1919. évi 4044 ME sz. kormányrendelet 5. §-a értelmében hivatalos nyelvüket használhatják, ha azonban ez nem a magyar nyelv, hasábosán a magyar nyelvet is kötelesek használni.
A Pénzügyminisztérium, pénzügyi hatóságok, hivatalok és bizottságok viszont a maguk válaszában (leirat, átirat, jelentés) a magyar mellett hasábosán az illető törvényhatóság hivatalos nyelvét is használják. Eltérés esetén a magyar szöveg az irányadó.
3. § A községek (városok) a Pénzügyminisztériumhoz, pénzügyi hatóságokhoz, hivatalokhoz és bizottságokhoz intézett felterjesztéseikben, jelentéseikben és átirataikban az 1919. évi 4044. ME sz. kormányrendelet 7. §-a értelmében hivatalos nyelvüket használhatják.
A válaszban (leirat, átirat, rendelet) a magyar nyelv mellett hasábosán a község (város) hivatalos nyelve is használandó. Eltérés esetén a magyar szöveg az irányadó.
4. § A nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok az 1919. 4044. ME számú kormányrendelet 8. §-a értelmében a pénzügyminisztériumhoz, pénzügyi hatóságokhoz, hivatalokhoz és bizottságokhoz anyanyelvükön is fordulhatnak, és azt összes tárgyalásaikon szabadon használhatják.
5. § A pénzügyi hatóságok, hivatalok és bizottságok a hozzájuk intézett beadványokra, panaszokra és kérelmekre hozott határozataikat (véghatározat, végzés, értesítés, felszólítás, meghívó, idézés stb.) a beadvány, panasz vagy kérelem nyelvén közlik a féllel, és általában a községekkel, egyesületekkel és magánosokkal való hivatalos érintkezésben ezek nyelvét használják, feltéve, hogy az hatóságuk (székhelyük, lakóhelyük) területén hivatalos vagy jegyzőkönyvi nyelv.
6. § A hivatalos magyar nyelvtől eltérni a belső kezelést illetően csak a községi (városi) hivatalos nyelv javára lehet. A községi (városi) jegyzőkönyvi nyelv csak a kezelés külső megnyilvánulásainál vehető figyelembe.
7. § A nemzeti kisebbségek valamelyikéhez való tartozás nem szolgálhat akadályul arra, hogy az államban bárki bármily hivatalt betöltsön és bármely méltóságra emelkedjék. Ennélfogva az 1919. évi 4044. ME kormányrendelet 15. §-a értelmében gondoskodni kell arról, hogy ott, ahol a törvényhatóság vagy község (város) hivatalos nyelve nem a magyar, a pénzügyi közigazgatási hatóságok, hivatalok és bizottságok vezető állásaira a szükséges nyelvekben jártas és egyébként is képesített személyek alkalmaztassanak, a tisztviselők és egyéb közegek, illetőleg a kinevezett bizottsági tagok pedig megfelelő arányban ilyen személyekből álljanak.
A jelenleg alkalmazásban lévő pénzügyi tisztviselők és közegek kötelesek hatóságuk területén lakó jegyzőkönyvi nyelvre jogosított nemzeti kisebbségek nyelvének egyikét két éven belül elsajátítani.
8. § Mindazok a pénzügyi hatóságok, amelyeknek kerülete nemzeti kisebbségek lakta vidékre is kiterjed, kötelesek annak ellenőrzéséről gondoskodni, hogy a náluk és az alájuk rendelt pü. hatóságoknál és a kerületükben működő bizottságoknál alkalmazásban levő tisztviselők és közegek, illetőleg kinevezett bizottsági tagok a 7. §-ban érintett nyelvi követelményeknek megfelelnek-e, és a meg nem felelőket kötelesek felhívni, hogy 2 éven belül az illető nyelv elsajátítására törekedjenek.
Amennyiben egyes hatóságoknál, hivataloknál és bizottságokban nincsenek kellő számban olyan tisztviselők és közegek, illetőleg kinevezett bizottsági tagok, akik a nyelvi követelményeknek megfelelnek, avagy az illető nyelvnek 2 éven belül való elsajátítására készségüket nem jelentik ki, a megfelelő személyzetről kinevezések és áthelyezések útján fog gondoskodás történni. Ennélfogva a kinevezési, illetőleg javaslattevő hatáskörrel felruházott pénzügyi hatóságoknak a kinevezések és áthelyezések eszközlésekor, illetőleg a vonatkozó javaslataik megtételekor a 7. §-ban foglalt rendelkezésekre különös figyelemmel kell lenniök.
Budapesten, 1920. évi november hó 22-én.
Magyarországi Rendeletek Tára, 1920. Budapest, 1920.1362-1364. o.
A 4044-es alaprendelet végrehajtási utasításait közel esztendős késéssel, jóval a trianoni békeszerződés aláírása után a pénzügyi tárca utasítása zárja. („A m. kir. pénzügyminiszter 1920. évi 5838. PM sz. rendelete a nemzeti kisebbségek egyenjogúságáról szóló 4044/1919. ME sz. kormányrendelet végrehajtásáról".) Ekkorra már - a trianoni békeszerződés kiváltotta sokkhatás jegyében - nemcsak a Nemzetiségi Minisztérium ellen indult országos méretű kampány, de mind a tárcák által kiadott végrehajtási utasítások, mind pedig a 4044-es alaprendelet ellen is. 1920 októberében már a miniszterelnökségen is tervezet készült az 1919-es rendelet érvényének olyatén szűkítésére, hogy az ne legyen több, mint az 1868-as törvény egyszerű végrehajtási utasítása. Erre azonban mégsem került sor, és így kell értékelni a PM végrehajtási utasítását is, amely nem a Kereskedelemügyi Minisztérium, hanem az Igazságügy-minisztérium rendeletéhez igazodott, tehát - legalább normatív szinten - erőfeszítést tesz a nemzetiségek szabad nyelvhasználatának lehetővé tétele érdekében, amennyiben a pénzügyi hatóságok számára előírja a végrehajtás ellenőrzését, valamint a kinevezések és áthelyezések eszközét szintén a gyakorlati megvalósítás szolgálatába kívánja állítani.
1. § A tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaság-tudományi karra és a jogakadémiákra az 1920/21. tanév kezdetétől csak oly egyének iratkozhatnak be, kik nemzethűségi s erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatók és csak oly számban, amennyinek alapos kiképzése biztosítható.
Az egyes karokra (szakosztályokra) felvehető hallgatók számát az illetékes kar (a műegyetemen a tanács) javaslata alapján a vallás- és közoktatásügyi miniszter állapítja meg.
Rendkívüli hallgatók csak abban az esetben vehetők fel, ha a hallgatóknak az előző bekezdésben foglaltak szerint megállapított létszáma rendes hallgatókkal nem telt volna be és csak a megállapított létszámkereten belül.
Ez az intézkedés a jog- és államtudományi karokon (jogakadémiákon) az államszámviteltanra beiratkozókra nem vonatkozik, a vallás- és közoktatásügyi miniszter azonban az illetékes karok meghallgatása után a pénzügyminiszterrel egyetértőleg ezeknek a rendkívüli hallgatóknak a létszámát is megállapíthatja.
2. § Az 1. § rendelkezései az előző tanévekben már beiratkozva volt rendes hallgatók, valamint a bölcsészettudományi (bölcsészet-, nyelv- és történettudományi és mennyiségtan-természettudományi), továbbá az orvostudományi karokra középiskolai érettségi bizonyítvány birtokában beiratkozva volt rendkívüli hallgatók további beiratkozási jogát nem érintik, amennyiben nemzethűségi és erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatók.
3. § Az 1. § intézkedései szerint a beiratkozónak az illetékes karhoz (műegyetemen a tanácshoz) benyújtott folyamodással kell a beiratkozásra engedélyt kérnie.
A beiratkozási engedélynek az 1. § rendelkezései szerint megállapított létszámkereten belül való megadása, vagy megtagadása felett az illetékes kar tanárainak (műegyetemen a tanácsnak) teljes ülése végérvényesen határoz.
Az engedély megadásánál a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől a felvételt kérők szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszámra a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctized részét.
Hasonlóképpen csak az illetékes kar (műegyetemen a tanács) teljes ülésén megadott engedéllyel iratkozhatnak be a 2. § alapján beiratkozni kívánók is. Ezeknek beiratkozására vonatkozó szabályokat a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletileg állapítja meg.
4. § Ezt a törvényt, amely kihirdetése napján lép hatályba, a vallás- és közoktatásügyi miniszter hajtja végre.*
Magyar Törvénytár, 1920. évi törvénycikkek. Budapest, 1921.145-146. o.
Az 1918-1919-es forradalmak utáni esztendőiben - a történelem logikája jegyében - a politikai és társadalmi életben a liberális jogelveket számos ponton sértő gyakorlat harapódzott el. A jobboldali-szélsőjobboldali radikalizmus volt ennek a gyakorlatnak a mozgatója, nem csekély mértékben attól a meggyőződéstől vezettetve, hogy a magyarországi kapitalizmus térhódításában, a hazai polgárosodásban oly nagy szerepet játszó (a lakosságnak mintegy 5% - át kitevő) zsidóságot terheli a felelősség a világháború elvesztéséért, a forradalmak győzelméért, amelyek viszont úgymond bukásukkal a történelmi Magyarország sírba szállását idézték elő. Teleki Pál volt az a politikus, aki a forradalmak utáni időszak zűrzavarában tiszta koncepcióval igyekezett rendet teremteni, s ennek jegyében tudatosan törekedett a fehérterror megzabolázására, a jogállamiság keretei közé történő visszatalálásra. E politikája azonban - az adott társadalmi-politikai viszonyok miatt - nem nélkülözhette az antiszemita hangulatnak tett engedményeket. így született meg „A tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról" címet viselő fenti törvény, amely azáltal, hogy kimondta: az egyetemi hallgatók „nemzetiségi" megoszlásának meg kell felelnie az „egyes népfajok" össznépességen belüli arányának, szakítást jelentett a dualizmus korában - elvileg - maradéktalanul érvényesülő tanszabadság elvével. A törvény ugyan általában beszél az ország nemzetiségi megoszlásáról, ám nem lehetett kétséges, hogy első helyen a zsidóság ellen irányul azzal a céllal, hogy a keresztény középosztály gyermekei számára nyisson kedvezőbb továbbtanulási esélyeket. A törvény annyiban is a kompromisszumkeresés útjait tükrözte, hogy annak gyakorlati alkalmazására igencsak szolid keretek között került sor, s voltak felsőoktatási intézmények, amelyek egyáltalán nem tartották be. (L. még a 62. sz. dokumentumot.)
A hazai szociáldemokrata és a polgári baloldali ellenzék a teljes tanszabadsághoz való visszatérés igényével támadta a törvényt. Ennél azonban fontosabb szempont volt az, hogy a pénzügyi világgal számos szálon érintkező nemzetközi zsidószervezetek és a Nemzetek Szövetsége - azaz a Népszövetség - szinte állandó nyomás alatt tartotta a magyarországi kormányzatot annak érdekében, hogy a törvény hatályát veszítse. Az ország gazdasági talpra állítása a Népszövetség égisze alatt felvett kölcsön révén történt, s az ekképpen is konszolidálódott rendszer bázisán Bethlen István miniszterelnök 1928-ban látta elérkezettnek az időt arra, hogy a törvényi szabályozást jelentősen enyhítse. Az így megszülető 1928:XIV. törvénycikk érdemi mondanivalója az volt, hogy a felsőoktatási felvételeknél .....a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől a felvételt kérő megelőző tanulmányi eredményeire, illetve szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy elsősorban a hadiárvák és a harctéri szolgálatot teljesítettek és közalkalmazottak gyermekei, továbbá a különféle foglalkozási ágakhoz ... tartozóknak gyermekei az ezen foglalkozásokhoz tartozók számának és jelentőségének megfelelő arányban jussanak főiskolákra, és a fölvettek száma az egyes törvényhatóságok között is igazságosan osztassák fel". A törvénymódosítás eredményeképpen a harmincas évek elején a zsidó vallású egyetemisták és főiskolások aránya a húszas évek utolsó harmadában regisztrált 8% - os arányról 12% - ra növekedett. (A törvénymódosításra 1. részletesebben Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1991. 201-202. o.)
* E törvénycikk végrehajtásáról az 1920. szeptember 27-én kelt 123033/VKM sz. rendelet intézkedett. (Budapesti Közlöny, 1920. szeptember 28.)
54. cikk. Magyarország kötelezi magát arra, hogy a jelen címben foglalt rendelkezéseket alaptörvé-nyekül ismeri el; hogy semminemű törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés ezekkel a rendelkezésekkel nem lesz ellentmondásban vagy ellentétben és hogy ezekkel szemben semmiféle törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés nem lesz hatályos.
55. cikk. Magyarország kötelezi magát, hogy az ország minden lakosának születési, nemzetiségi, nyelvi, faji vagy vallási különbség nélkül, az élet és szabadság teljes védelmét biztosítja.
Magyarország minden lakosát megilleti az a jog, hogy bármely hitet, vallást vagy hitvallást nyilvánosan vagy otthonában szabadon gyakoroljon, amennyiben ezek gyakorlata a közrenddel és a jó erkölcsökkel nem ellenkezik.
56. cikk. Magyarország magyar állampolgároknak ismeri el jogérvényesen és mindennemű alakiság nélkül mindazokat a személyeket, akiknek a jelen szerződés életbelépésének idejében magyar területen van illetőségük (pertinenza) és nem állampolgárai más államnak.
57. cikk. A magyar területen való születés puszta tényével jogérvényesen megszerzi a magyar állampolgárságot minden személy, akit születésénél fogva valamely más állampolgárság nem illet meg.
58. cikk. Minden magyar állampolgár faji, nyelvi vagy vallási különbség nélkül a törvény előtt egyenlő és ugyanazokat a polgári és politikai jogokat élvezi.
Vallási, hitbeli vagy felekezeti különbség a polgári és politikai jogok élvezete, így nevezetesen: nyilvános állások, hivatalok és méltóságok elnyerése vagy a különféle foglalkozások és iparok gyakorlása tekintetében egyetlen magyar állampolgárra sem lehet hátrányos.
Egyetlen magyar állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában a magán- vagy üzleti forgalomban, a vallás, a sajtó útján történő vagy bármilyen természetű közzététel terén, vagy a nyilvános gyűléseken.
A magyar kormánynak a hivatalos nyelv megállapítására vonatkozó intézkedését nem érintve, a nem magyar nyelvű állampolgárok nyelvüknek a bíróságok előtt akár szóban, akár írásban való használata tekintetében megfelelő könnyítésekben fognak részesülni.
Azok a magyar állampolgárok, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak, jogilag és ténylegesen ugyanazt a bánásmódot és ugyanazokat a biztosítékokat élvezik, mint a többi magyar állampolgárok. Nevezetesen: joguk van saját költségükön jótékonysági, vallási vagy szociális intézményeket, iskolákat és más nevelőintézeteket létesíteni, azzal a joggal, hogy azokban saját nyelvüket szabadon használják és vallásukat szabadon gyakorolják.
59. cikk. Olyan városokban és kerületekben, ahol nem magyar nyelvű magyar állampolgárok jelentékeny arányban laknak, a magyar kormány a közoktatásügy terén megfelelő könnyítéseket fog engedélyezni avégből, hogy ily magyar állampolgárok gyermekeit az elemi iskolákban saját nyelvükön tanítsák. Ez a rendelkezés nem akadályozza a magyar kormányt abban, hogy a magyar nyelv oktatását az említett iskolákban is kötelezővé tegye.
Azokban a városokban és kerületekben, ahol jelentékeny arányban élnek oly magyar állampolgárok, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak, ezeknek a kisebbségeknek méltányos részt kell biztosítani mindazoknak az összegeknek élvezetéből és felhasználásából, amelyek a közvagyon terhére állami, községi vagy más költségvetésekben nevelési, vallási vagy jótékonysági célokra fordíttatnak.
60. cikk. Magyarország hozzájárul ahhoz, hogy amennyiben a jelen cím előző cikkeinek rendelkezései oly személyeket érintenek, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak, ezek a rendelkezések nemzetközi érdekű kötelezettségek és a Nemzetek Szövetségének védelme alatt fognak állani. Ezek a rendelkezések a Nemzetek Szövetségének Tanácsa többségének hozzájárulása nélkül nem változtathatók meg. A Tanácsban képviselt szövetséges és társult hatalmak kölcsönösen kötelezik magukat arra, hogy nem tagadják meg hozzájárulásukat az említett cikkeknek egyetlen olyan módosításától sem, amelyet a Nemzetek Szövetsége Tanácsának többsége megfelelő formában elfogadott.
Magyarország hozzájárult ahhoz, hogy a Nemzetek Szövetségének Tanácsa minden egyes tagjának meglegyen az a joga, hogy a Tanács figyelmét e kötelezettségek valamelyikének bárminemű megsértésére vagy megsértésének veszélyére felhívja és hogy a Tanács oly módon járhasson el és oly utasításokat adhasson, amelyek az adott esetben alkalmasaknak és hathatósaknak mutatkoznak.
Magyarország azonkívül hozzájárul ahhoz, hogy abban az esetben, ha ezekre a cikkekre vonatkozó jogi vagy ténykérdésekről a magyar kormány és oly szövetséges és társult hatalom vagy bármely más hatalom között merülne fel véleménykülönbség, amely hatalom a Nemzetek Szövetsége Tanácsának tagja, ez a véleménykülönbség a Nemzetek Szövetségéről szóló Egyezségokmány 14. cikke értelmében nemzetközi jellegű vitának tekintendő. A magyar kormány hozzájárul ahhoz, hogy minden ilynemű vitás kérdés, ha a másik fél kéri, a Nemzetközi Állandó Bíróság (Cour permanente de Justice) elé terjesztessék. Az Állandó Bíróság döntése ellen fellebbezésnek nincs helye s a határozat ugyanolyan erejű és érvényű, mint az egyezségokmány 13. cikke értelmében hozott határozatok.
Magyar Törvénytár, 1921. évi törvénycikkek. Budapest, 1922. 217-218. o.
1918. január 8-án Woodrow Wilson, az Amerikai Egyesült Allamok elnöke a Kongresszushoz intézett híres üzenetében meghirdette hazája háborús céljait. A14 pontos program ígérete szerint a győztes hatalmak a határokat a népek önrendelkezési jogának figyelembe vételével vonják majd meg. (Szövegét lásd Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918-1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb külpolitikai szerződései. Második, átdolgozott és bővített kiadás. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1983. 23-24. o.) A szép elvet azonban nem lehetett alkalmazni, mert a győztesek számára a háború során elszenvedett irgalmatlanul nagy veszteségeik kompenzálásának, valamint a legyőzött államok ilyen helyzetben tartásának igénye lett a meghatározó szempont. A nyertes hatalmak természetesen tisztában voltak azzal, hogy mindennek révén milyen feszültségeket hívnak életre. Főleg a kisebbségi kérdés terén lehetett heves viharokat prognosztizálni. A kisebbségi sorsba jutók nemzetiségi jogainak érvényesülése érdekében ezért a nagyhatalmak arra törekedtek, hogy minden békeszerződésben elismertessék az aláíró országok kormányaival a főhatalmuk alá kerülő (illetve addig is ott levő) kisebbségeknek nemzetiségi létük megőrzéséhez fűződő természetes jogait. A békeszerződések előkészítése azt mutatta, hogy még a normatív jog elfogadása sem ment könnyen. így Románia még az osztrák békeszerződést - mint az egyik aláíró hatalom - sem volt hajlandó elfogadni a benne megfogalmazott kisebbségvédelmi cikkelyek miatt. Főleg a zsidókra vonatkozó részek okoztak Bukarest számára problémát. Mindez a román uralkodó protestálását is kiváltotta, mert - megítélése szerint - a cikkelyek a romániai zsidókat kiváltságos helyzetbe hozzák. (Ormos Mária: Padovától Trianonig. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1983. 350. o.)
A magyar kormány számára ezeknek a jogoknak a törvénybe foglalása nem okozott gondot. Két okból is így lehetett ez. Egyrészt az ország liberális hagyományai miatt. Elegendő ennek illusztrálására az 1868. évi nemzetiségi törvényre gondolni. Másrészt pedig a magyar kormány a létrejött, illetve megnagyobbodott szomszédos országokhoz került magyar nemzetiség jogainak megőrzése érdekében is konciliánsnak mutatkozott.
Más dolog, hogy a való élet Magyarországon is milyen kemény akadályokat állított az írásban elfogadott elvek gyakorlati érvényesítése elé. (Lásd erre részletesebben az 50., 51., 53., 57. és 60. sz. dokumentumhoz fűzött jegyzetet, valamint a függelékben közölt írásokat és az azokhoz kapcsolt jegyzetet.)
A kérdés tárgyilagos mérlegeléséhez el nem hanyagolható szempont, hogy az egész két világháború közötti európai történelem az mutatja, ezeknek a kötelezettségvállalásoknak alig volt gyakorlati haszna. A második világháború után a korszakra visszatekintő kortársak falra hányt borsónak, lényegében értelmetlennek találták e rendelkezéseket. Az újabb békekötésekben kísérletet sem tettek a kisebbségi jogok szavatolására - abban a reményben, hogy az emberi jogok nyilatkozatival, az új világszervezet, az Egyesült Nemzetek Szervezete hatékony munkájával teremtenek garanciákat. Sajnos az 1945 utáni história arról tanúskodik, hogy ez a „megoldás" még az első világháború utáni konfliktuskezelést is alulmúlta...
Minthogy a kisebbségek védelme és jogai tekintetében támasztható igények a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában alkotott 1868:XLIY törvénycikk rendelkezései alapján az 1921:XXXIII. t. cikkel vállalt kötelezettség mértéken felül is biztosíthatók: e kötelezettség teljesítése végett a m. kir. minisztérium -figyelemmel a változott viszonyokra s gyakorlati szempontokra - a nemzeti kisebbségek egyenjogúságáról szóló 4044/1919. ME számú rendelet rendelkezéseit részben módosítva, részben hatályon kívül helyezve az 1920:1. te. 10. §-ában kapott felhatalmazás alapján is a törvényhozás további intézkedéséig a következőket rendeli:
1. § Minden magyar állampolgár faji, nyelvi vagy vallási különbség nélkül a törvény előtt egyenlő és ugyanazokat a polgári és politikai jogokat élvezi.
Valamely kisebbséghez való tartozásból nyilvános állások, hivatalok és méltóságok elnyerése vagy a különböző foglalkozások és iparok gyakorlása tekintetében előny vagy hátrány senkire sem háramolhat.
2. § Minden magyar állampolgár szabadon használhatja anyanyelvét a magánéletben és az üzleti forgalomban, vallása gyakorlásában, a sajtóban és a nyilvános gyűléseken, továbbá a következő szakaszokban foglalt részletes szabályozás szerint a községi, törvényhatósági s állami hatóságokkal és hivatalokkal való érintkezésben.
3. § A törvényeket hiteles fordításban a kisebbségek nyelvén is ki kell adni.
A községekben kihirdetésre kerülő miniszteri rendeleteket, törvényhatósági és községi szabályrendeleteket, továbbá a hatósági hirdetményeket az állam hivatalos nyelvén felül a község jegyzőkönyvi nyelvén is közzé kell tenni.
4. § A törvényhatósági közgyűlések jegyzőkönyvét az állam hivatalos nyelvén felül azon a nyelven is el kell készíteni, amelyet a törvényhatósági közgyűlés tagjainak legalább egyötöd része jegyzőkönyvi nyelvül kíván. A különböző nyelvű szövegek közötti eltérés esetében az állam hivatalos nyelvén készült szöveget kell irányadónak tekinteni.
A törvényhatóságok közgyűlésén, valamint ennek bizottságaiban mindazok, akiket ott a szólás joga megillet, az állam hivatalos nyelvén felül anyanyelvüket is szabadon használhatják.
5. § A törvényhatóságok a minisztériumhoz és egyéb állami hatóságokhoz és hivatalokhoz intézett irataikban az állam hivatalos nyelvét használják; de használhatják emellett hasábosán jegyzőkönyvi nyelvüket is. Amennyiben más törvényhatósághoz vagy valamely községhez fordulnak, az állam hivatalos nyelve mellett hasábosán használhatják a címzett törvényhatóság vagy község jegyzőkönyvi nyelvét is.
6. § A község ügyviteli nyelvét a község képviselőtestületi közgyűlése állapítja meg.
A községi közgyűlések jegyzőkönyvét a község ügyviteli nyelvén - s amennyiben ez nem a magyar -emellett az állam hivatalos nyelvén, továbbá azon a nyelven is el kell készíteni, amelyet a képviselőtestület tagjainak egyötödrésze jegyzőkönyvi nyelvül kíván. A különböző nyelvű szövegek közötti eltérés esetében a község ügyviteli nyelvén készült szöveget kell irányadónak tekinteni.
A községek közgyűlésén mindazok, akiket ott a szólás joga megillet, az állam hivatalos nyelvén felül anyanyelvüket is szabadon használhatják.
7. § A községek a minisztériumhoz, saját törvényhatóságukhoz, annak közegeihez s az illető községekre működési körrel bíró állami hatóságokhoz és hivatalokhoz intézett irataikban saját ügyvitelük nyelvét használhatják s ha ez nem az állam hivatalos nyelve, emellett hasábosán az állam nyelvét is kötelesek alkalmazni. Más törvényhatóságokhoz, községekhez s azok közegeihez intézett irataikban az állam hivatalos nyelve mellett hasábosán használhatják a címzett törvényhatóság vagy község jegyzőkönyvi nyelvét is. Amennyiben olyan állami hatóságokhoz fordulnak, amelyeknek működési köre reájuk ki nem terjed, az állam hivatalos nyelve mellett hasábosán használhatják azon törvényhatóság jegyzőkönyvi nyelvét is, amelynek területén a címzett állami hatóságnak vagy hivatalnak a székhelye van.
8. § Ha valamely olyan község, amelynek ügyviteli nyelve nem a magyar, a minisztériumhoz intézett beadványában az állam hivatalos nyelve mellett hasábosán ügyviteli nyelvét is használná, az ilyen beadványra hozott határozatot a község kívánságára hiteles fordításban a község ügyviteli nyelvén is közölni kell.
9. § A nyelvi kisebbséghez tartozó magyar állampolgár saját községéhez és saját járási hatóságához, saját törvényhatóságához s annak központi közegeihez, a minisztériumhoz s mindazon állami hatóságokhoz és hivatalokhoz, amelyeknek működési köre a lakóhelyére kiterjed, akár az állam hivatalos nyelvén, akár anyanyelvén fordulhat.
Más községhez, más járási hatósághoz, ezek közegeihez, más törvényhatósághoz s annak központi közegeihez intézett beadványaiban vagy az állam hivatalos nyelvét, vagy pedig anyanyelvét használhatja, feltéve, hogy ezt az utóbbi nyelvet az illető község, járás, törvényhatóság lakosságának legalább egyötöde vallja anyanyelvének.
Ha a fél olyan állami hatósághoz vagy hivatalhoz fordul, amelynek működési köre lakóhelyére nem terjed ki, a nyelvhasználat tekintetében a következők irányadók:
a) amennyiben a hatóság vagy hivatal működési köre
egy községre,
egy járásra, vagy ennél kisebb területre
terjed, az állam hivatalos nyelvén felül a fél anyanyelvét abban az esetben használhatja, ha ez az illető
községben,
járásban
a lakosság legalább egyötödének anyanyelve,
b) minden más esetben ez a jog akkor illeti meg, ha a fél anyanyelvét azon törvényhatóság lakosságának legalább egyötöde vallja anyanyelvének, amelynek területén az illető állami hatóságnak, hivatalnak a székhelye van.
10. § A nyelvi kisebbséghez tartozó magyar állampolgár beadványára hozott határozatot a község, a járási hatóság vagy közeg, a törvényhatóság s annak központi közegei ügyviteli, illetőleg hivatalos nyelvükön közlik a féllel s ha a beadvány nem ezen a nyelven szövegeztetett, a határozatot a fél kívánságára hiteles fordításban a beadvány nyelvén is közölni kell, feltéve, hogy e nyelvet az illető község, járás, illetőleg törvényhatóság lakosságának legalább egyötöde vallja anyanyelvének.
Azon állami hatóság vagy hivatal, amelynek működési köre
egy községre,
egy járásra vagy ennél kisebb területre terjed, az ilyen beadványra hozott határozatot a fél kívánságára az állam hivatalos nyelvén felül a fél anyanyelvén akkor közli, ha ez az illető
községben,
járásban
a lakosság legalább egyötödének anyanyelve; minden más állami hatóság pedig akkor, ha a fél anyanyelvét azon törvényhatóság lakosságának legalább egyötöde vallja anyanyelvének, amelynek területén az illető állami hatóságnak, hivatalnak a székhelye van.
A minisztériumhoz nem az állam hivatalos nyelvén intézett beadványra hozott határozatot a fél kívánságára az eredeti magyar szöveg mellett hiteles fordításban a beadvány nyelvén is közölni kell.
11. § A községi tisztviselők a községbeli nyelvi kisebbséghez tartozó magyar állampolgárokkal való hivatalos szóbeli érintkezéseikben ezek nyelvét kötelesek használni, amennyiben ezek anyanyelvükön fordulnak hozzájuk.
A járási s törvényhatósági központi tisztviselőkre ez a kötelezettség akkor áll fenn, ha a fél anyanyelvét az illető járás vagy törvényhatóság lakosságának legalább egyötöde vallja anyanyelvének. Az állami tisztviselőkre e tekintetben a következők irányadók:
a) ha az állami hatóság vagy hivatal működési köre egy községre,
egy járásra vagy ennél kisebb területre terjed, az illető állami hatóságnál, hivatalnál alkalmazott tisztviselők a hozzájuk anyanyelvükön forduló felek nyelvét abban az esetben kötelesek használni, ha ez az illető községben, járásban a lakosság legalább egyötödének anyanyelve.
b) minden más állami hatóság vagy hivatal tisztviselő pedig akkor, ha e nyelvet azon törvényhatóság lakosságának legalább egyötöde vallja anyanyelvének, amely törvényhatóság területén az illető állami hatóságnak, hivatalnak a székhelye van.
Ha ez eljáró tisztviselő az illető nyelvben nem jártas, tolmácsot kell alkalmazni.
A nyelvi kisebbséghez tartozó magyar állampolgárral felvett jegyzőkönyvnek azt a részét, amelyet a fennálló szabályok szerint az érdekeltnek alá kell írnia, mint eddig, úgy a jövőben is a fél anyanyelvén meg kell magyarázni. Emellett annál a hatóságnál és hivatalnál, amelynek nem az állam hivatalos nyelvén benyújtott beadványokra hozott határozatot a 10. § értelmében a beadvány nyelvén is közöltetnek, a jegyzőkönyvnek azt a részét, amely a fél fontos nyilatkozatait tartalmazza, a fél kívánságára egész terjedelmében le kell fordítani; a fél az aláírást a lefordított szövegnél teljesíti.
12. § A nyelvi kisebbséghez tartozó magyar állampolgár a kir. járásbíróságok és kir. törvényszékek előtt az állam hivatalos nyelvén felül szóban és írásban anyanyelvét is használhatja, ha ez a nyelv az illető bíróság területén a lakosság legalább egyötödének anyanyelve.
Ügyvédek, a helyettesítésükben fellépő, valamint az ügyvédekkel egy tekintet alá eső személyek akár mint meghatalmazottak járnak el, mindenkor az állam hivatalos nyelvét kötelesek használni.
13. § A kir. járásbíróságok és kir. törvényszékek határozataikat az olyan személyekkel akik előttük a 12. § értelmében anyanyelvük használatára jogosultak, kívánságukra hiteles fordításban anyanyelvükön is közlik.
Ugyanez a szabály áll a telekkönyvi kivonatokra is.
Az idézéseket a kir. járásbíróságok és kir. törvényszékek az említett személyekkel anyanyelvükön külön kívánságuk nélkül is közlik, ha az illetők anyanyelvéről tudomásuk van.
Ha az említett személyek a közlés után kérik a bírósági határozatnak hiteles fordítással ellátását, ezt ki kell adni, ez azonban az eljárás folytatását semmi irányban sem akadályozhatja.
14. § A kir. járásbíróság és kir. törvényszék az olyan személyekkel, akik előtte a 12. § szerint anyanyelvük használatára jogosultak, kívánságukra szóbeli érintkezésben is anyanyelvüket kötelesek használni; ha a bíróság eljáró tagja az illető nyelvben nem jártas, tolmácsot kell alkalmazni. Ha a jegyzőköny-
vet az említett személynek a szabályok értelmében alá kell írnia, az aláírás alá kerülő szöveget, mind eddig, úgy a jövőben is a fél anyanyelvén meg kell magyarázni. Emellett a jegyzőkönyvnek azt a részét, amely a fél fontos nyilatkozatait tartalmazza, a fél kívánságára egész terjedelmében le kell fordítani anyanyelvére; a fél az aláírást a lefordított szövegnél teljesíti.
15. § Egyházi felső hatóságok a minisztériumhoz intézett beadványaikban ügyviteli s hasábosán az állam hivatalos nyelvét, egyházközségek pedig akár az állam hivatalos nyelvét, akár ügyviteli nyelvüket használhatják. Úgy az egyházi felső hatóságok, mint az egyházközségek minden más nem egyházi hatósághoz vagy hivatalhoz intézett irataikat vagy az állam hivatalos nyelvén, vagy olyan nyelven kötelesek szövegezni, amely jegyzőkönyvi nyelve azon törvényhatóságnak, amelynek területén a megkeresett hatóságnak vagy hivatalnak székhelye van.
Ha az egyházközségek a minisztériumhoz intézett beadványaikban nem az állam hivatalos nyelvét használják, az ily beadványokra hozott határozatot az eredeti magyar szöveg mellett kívánságukra hiteles fordításban a beadvány nyelvén is közölni kell.
16. § A nyelvi kisebbséghez tartozó magyar állampolgárok nem korlátozhatók abban, hogy tanulmányaikat a törvényeknek megfelelő fajú, fokozatú és jellegű tanintézetek közül milyen tanítási nyelvű intézetben folytassák.
17. § Az iskolafenntartás joga az idevonatkozó törvényes rendelkezések szerint minden fokozaton megilletvén a községeket, az egyházakat, az erre a célra alakult egyesületeket és magánosokat, ezek az általuk fenntartott tanintézetekben az oktatás nyelvéül - a magyar nyelv kötelező oktatására vonatkozó törvényes intézkedések sérelme nélkül s a községek mellett a 18. § korlátain belül - lakosaik, hívőik, tagjaik, illetőleg a maguk anyanyelvét vagy az állam hivatalos nyelvét szabadon használhatják.
Az ilyen intézetektől, ha a törvényes intézkedéseknek mindenben megfelelnek, a nyilvánossági jog nem tagadható meg, s azok az azonos fajú és fokozatú magyar tanítási nyelvű nem állami segélyezésük feltételei tekintetében is teljesen egyenlő elbánásban részesítendők.
18. § Az állami és községi népoktatási intézetekben oly községekben, illetőleg iskolai körzetekben, ahol az egy és ugyanazon nyelvi kisebbséghez tartozó tankötelesek száma a 40-et eléri vagy ahol a magyar állampolgárok egy és ugyanazon nyelvi kisebbséghez tartozó része a lakosság többségét teszi, a helyi iskolai vagy közigazgatási önkormányzati szervek, vagy a nyelvi kisebbséghez tartozó 40 tanköteles gyermek szülőjének (gyámjának) kívánságára az illető kisebbség anyanyelvié] - a magyar nyelv kötelező oktatására vonatkozó törvényes rendelkezések sérelme nélkül - megfelelő számú osztályban egészben vagy részben tanítási nyelvül alkalmazandó.
A tanítás sikerének biztosítása céljából a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletileg fogja megállapítani, hogy ott, ahol az előző bekezdésben említett szervek, illetőleg a szülők kívánsága arra irányul, hogy a kisebbségi nyelv részben érvényesüljön a tanításnál, az előbb nevezett érdekeltség a tanítási nyelv szempontjából milyen típusú iskolák között választhat.
A kormány a felmerült szükséghez képes gondoskodik arról, hogy az általa kijelölendő polgári iskolákban és középiskolákban a nyelvi kisebbséghez tartozó tanulók számára a tanítás erre a célra létesített párhuzamos osztályokban egészben vagy részben a tanuló anyanyelvén történjék.
Ugyancsak megfelelő módon gondoskodik a kormány arról, hogy az ezen rendelkezések végrehajtására szükséges tanerők kellő számban kiképeztessenek.
Az ország területén élő nyelvi kisebbségek nyelve és irodalma számára legalább egy tudományegyetemen tanszéket kell fenntartani.
19. § A kisebbséghez tartozó magyar állampolgárok a nyelv, művészet, tudomány s általában a közművelődés előmozdítására, továbbá a közgazdaság fejlesztésére s ily rendeltetésű intézmények létesítése végett az állam törvényes felügyelete alatt s a fennálló törvényes rendelkezések megtartásával társulatokat vagy egyesületeket alapíthatnak, tarthatnak fenn s pénzalapokat is gyűjthetnek és e tekintetben nem vethetők alá más szabályoknak, mint amelyek a magyar anyanyelvű állampolgárok hasonló jellegű társadalmi intézményeire nézve fennállanak.
Az ily módon létrejött társulatok, egyesületek s intézmények nyelvét az alapszabályok szerint erre jogosított szerv határozza meg.
A hatóságokkal és hivatalokkal való érintkezésben e társulatokra, egyesületekre, s intézményekre e rendelet 9-14. §-aiban foglalt nyelvhasználati szabályok nyernek alkalmazást.
20. § Azok a községi tisztviselők, akik a szükséges nyelvismerettel nem rendelkeznek, kötelesek a községbeli kisebbségek nyelvét, más önkormányzati és állami hatóságnál s hivatalnál alkalmazott tisztviselők pedig kötelesek az illető hatóságnál, hivatalnál az előző rendelkezések értelmében használható kisebbségi nyelvet a külön törvényben megállapított jogi következmények terhe alatt két éven belül akként elsajátítani, hogy a jelen rendelet nyelvi követelményeinek megfelelhessenek.
21. § A jelen rendeletben a köztisztviselőkre nézve megszabott nyelvhasználati szabályok megszegése fegyelmi vétség, amely ismétlés vagy szándékosság esetében súlyosabb fegyelmi vétségekre megállapított büntetés alá esik.
22. § A kisebbségi nyelvek használatára vonatkozó rendelkezések nem érintik a magyar állampolgároknak azt a jogát, hogy mindenütt, ahol őket a szólás joga megilleti, az állam hivatalos nyelvét szabadon használhatják, továbbá azon jogukat, hogy az állam hivatalos nyelvén benyújtott beadványaikra minden hatóság, hivatal, tehát azon község is, amelynek ügyviteli nyelve nem a magyar, a választ velük minden esetben az állam hivatalos nyelvén közölje.
23. § A jelen rendelet végrehajtása végett szükséges részletes szabályokat az érdekelt miniszterek a miniszterelnökkel egyetértőleg állapítják meg.
24. § Ez a rendelet kihirdetésének napján lép életbe.
Budapest, 1923. évi június hó 21-én
Belügyi Közlöny, 1923. 30. sz. 1131-1136. o.
A trianoni békeszerződés kényszerű aláírása, majd ratifikálása, a Nyugat-Magyarország (Burgenland) megtartásához fűzött illúziók szertefoszlása utáni hangulat világossá tette, hogy a 4044/1919-es rendelet végrehajtására belátható időn belül nincs reális esély. Bleyer Jakab lemondása óta a Nemzetiségi Minisztériumot a mindenkori külügyminiszter irányította, maga a minisztérium 1921-ben már nem is végzett érdemi tárcatevékenységet, majd a helyzet konzekvenciáját levonva az 1922. február 10-i minisztertanács a nemzetiségek ügyeit a Miniszterelnökség hatáskörébe vonta, s ezzel a minisztériumot ténylegesen megszüntette. Már 1921-ben kormánybiztosi kinevezést Pechány Adolf kapott a szlovák, Siegescu József pedig a román ügyek intézésére. A februári kormánydöntés után Steuer György -aki addig a minisztérium államtitkára volt, és Bleyer lemondása után ténylegesen a minisztérium irányítója - a német ügyeknek lett a kormánybiztosa. A délszláv nemzetiség nem kormánybiztost, hanem referenst kapott Margitai József ny. tanítóképezdei igazgató személyében. (A Nemzetiségi Minisztériumot jogilag a kormány az 1922. X. 27-i ülésén szüntette meg, a felszámolással pedig a pénzügyi tárcát bízta meg.)
Bethlen István miniszterelnök tevőleges irányításával 1923. február eleje óta több tárcaközi értekezleten készítették elő az új rendeletet, amelynek megszületését formailag az 1921:XXXIII. törvénycikkel törvénybe iktatott trianoni békeszerződésben vállalt kötelezettség is indokolta. Valójában azonban az új rendelet (amelyet Bethlen-féle nemzetiségi rendelet néven tartott számon a korabeli köztudat, mint ahogy a hatályon kívül helyezett rendeletnek a köztudatban Bleyer Jakab volt a névadója) nem bővítette, hanem erőteljesen szűkítette azokat a jogokat, amelyeket a 4044-es tartalmazott. Az 1923. június 21-én elfogadott és másnap kihirdetett rendelet („A m. kir. kormánynak 4800/1923. ME sz. rendelete a trianoni békeszerződésben a kisebbségek védelmére vállalt kötelezettségek végrehajtása") mégis jelentős és kedvező visszhangra lelt mind bel-, mind külföldön. Ennek mindkét fél oldaláról megvolt a magyarázata. Egyrészt mert a nemzetiségek vezetői belátták: a trianoni sokk okozta belpolitikai hangulatban semmi esély az 1919-es rendelet végrehajtására, ellenben a kisebb lehetőségeket nyújtó rendelet (amely egyébként korabeli nemzetközi mércével mérve még mindig igen előnyös volt, hiszen míg a trianoni békeszerződés csupán az igazságszolgáltatás területén igényelte a nemzetiségi nyelvhasználatot, addig az 1923-as rendelet a közigazgatás és a kulturális élet területén is anyanyelv használati lehetőségeket garantált a kisebbségeknek) megvalósulásához reális reményt lehetett fűzni. Másrészt a magyar közvélemény és a magyar adminisztráció azért üdvözölte a Bethlen-féle rendeletet, mert az úgy szabadította meg a Bleyer-rendelet ódiumától, hogy közben hatékony eszköznek tűnt ahhoz, hogy előmozdítsa a szomszédos országokban élő magyarság nemzetiségi jogainak érvényesülését.
I. A 4800/1923. ME számú kormányrendelet 18. §-ának első bekezdése a következő rendelkezéseket tartalmazza:
Az állami és községi népoktatási intézetekben oly községekben, illetőleg iskolai körzeteken, ahol egy és ugyanazon nyelvi kisebbséghez tartozó tankötelesek száma negyvenet eléri vagy ahol a magyar állampolgárok egy és ugyanazon nyelvi kisebbséghez tartozó része a lakosság többségét teszi, a helyi iskolai vagy közigazgatási önkormányzati szervek vagy a nyelvi kisebbséghez tartozó negyven tanköteles gyermek szülőjének (gyámjának) kívánságára az illető kisebbség anyanyelve - a magyar nyelv kötelező oktatására vonatkozó törvényes rendelkezések sérelme nélkül - megfelelő számú osztályban egészben vagy részben tanítási nyelvül alkalmazandó.
II. Az idézett rendelkezésekben megjelölt cél elérésére az alább tüzetesen megjelölt önkormányzati szervek vagy a szülők (gyámok) a következő három iskolatípus között szabadon választhatnak:
a) kisebbségi tanítási nyelvű iskola, amelyben a magyar nyelv rendes, kötelezett tantárgy: a többi tantárgyat a kisebbségi nyelven (anyanyelven) kell tanítani;
b) vegyes: kisebbségi és magyar tanítási nyelvű iskola; ebben a típusban a kisebbségi nyelvet (anyanyelvet), a természetrajzot, a természettant és vegytant, a gazdaságtant, a rajzolást, a kézimunkát anyanyelven, a magyar nyelvet, a földrajzot, a történelmet, a polgári jogokat és kötelességeket és a testgyakorlást magyarul, a beszéd- és értelemgyakorlatot, az írást és olvasást, a számtant (mennyiségtant) és az éneket anyanyelven és magyarul kell tanítani;
c) magyar tanítási nyelvű iskola, amelyben a kisebbségi nyelv (anyanyelv) rendes és kötelezett tantárgy s amelyben az írás és olvasás magyarul és a kisebbségi nyelven (anyanyelven), a többi tantárgy pedig magyarul tanítandó.
Mind a három típusban épségben marad akkori hivatali elődömnek a hitoktatás nyelvére vonatkozó 1914. évi április hó 24-én 1797/eln. sz. a. kelt rendelete; a kisebbségi nyelv (anyanyelv) pedig a magyar nyelvű oktatásnál is mint kisegítő nyelv, a szükséghez képest alkalmazandó.
Azokban a községekben, amelyekben a magyar anyanyelvű tanulók számára magyar tanításnyelvű elemi népiskola nincsen, csak magyar nyelven leendő oktatására nézve - a nem magyar tanításnyelvű állami elemi népiskolákra is kiterjedő hatállyal - az 1907. évi XXVII. törvénycikk 18. §-ában foglalt rendelkezések alkalmazandók.
Mivel a magyar tanítási nyelvű elemi iskolák tanterve ez idő szerint lényeges átdolgozás alatt áll, a kisebbségi tanítási nyelvű (a) és b) típusú) elemi iskolákra vonatkozó végleges tantervet fenti rendelkezéseim fenntartásával a magyar tanítási nyelvű iskolák tantervével egyidejűleg fogom megállapítani.
III. A bevezetőleg megjelölt községekben a három típus között a szabad választás joga megilleti:
1. ott, ahol a magyar állampolgárok egy és ugyanazon nyelvi kisebbséghez tartozó része a lakosság többségét teszi - tekintet nélkül a tankötelesek számára, de azok szülőinek meghallgatásával - a) a helyi iskolai hatóságot, tehát a gondnokságot, illetőleg az iskolaszéket, b) a közigazgatási önkormányzati szerveket, tehát községekben a községi képviselőtestületet, rendezett tanácsú városokban a képviselőtestületet;
2. ott pedig, ahol a községben (iskolai körzetben) egy és ugyanazon nyelvi kisebbséghez tartozó negyven tanköteles van - tekintet nélkül arra, hogy a nyelvi kisebbséghez tartozó rész a lakosságnak többségét teszi-e vagy sem - a negyven tanköteles szülőit (gyámjait).
Ott, ahol a község egy iskolai körzetből áll, a község egészére nézve kell a jogosultaknak nyilatkozniuk; ott azonban, ahol a községben (városban) több iskolai körzet van, a nyilatkozás körzetenként történik.
Az illetékes gondnokság (iskolaszék) a tankötelesek szülőit (gyámjait) gyűlésre hívja össze, amelyen a gondnokság (iskolaszék) elnöke elnököl. A szülők (gyámok) az iskolatípus választására vonatkozólag ezen a gyűlésen nyilatkoznak.
IV. A különböző tanítási nyelvű iskolatípusok közötti választásra jogosultak erre vonatkozó nyilatkozatukat az 1923/24. tanévre vonatkozóan 1923. évi szeptember hó 9-ig, a következő években pedig mindenkor július hó l-ig tartoznak előterjeszteni; ha eddig a határidőig nem nyilatkoztak, a korábbi állapot tartandó fenn.
A korábbi iskolatípus megváltoztatása az erre vonatkozó nyilatkozat következtében mindig az I. osztályban kezdődik s a magasabb osztályokban tanévről tanévre fokozatosan halad tovább. A Il-ik és ennél magasabb osztálybeli tanulók számára azonban a kisebbségi nyelven (anyanyelven) való írás és olvasás, ha azt eddig még nem tanulták és a szülők (gyámok) kívánják, már az 1923/24. tanévben is rendkívüli tárgyként külön tanítandó.
Az iskolatípusok változtatására vonatkozó nyilatkozatot a helyi iskolai hatóságok (gondnokság, iskolaszék), valamint a közigazgatási önkormányzati szervek és kir. tanfelügyelő útján terjesztik fel a vallás-és közoktatásügyi miniszterhez.
Ezekről a bizottságot tudomás és elnöki hatáskörben leendő azonnali további eljárás végett értesítem.
Budapest, 1923. évi augusztus hó 24.
Hivatalos Közlöny, 1923. 251-253. o.
A 4800/1923-as rendelet június 22-én jelent meg a hivatalos lapban, a végrehajtási utasítás csak augusztus végén, nem sokkal az új tanév megkezdése előtt készült el. Ezért az érintett kisebbségekben egyre nőtt a feszültség, hogy a rendelet végrehajtási utasításának késedelmes megjelentetése miatt ismét elvész egy esztendő gyermekeik anyanyelven történő tanítása szempontjából. Ezt a türelmetlen hangulatot fogalmazta meg Bleyer Jakab a Sonntagsblatt című lapban szeptember 2-án közzétett „Egy esztendő ismét elveszett" című cikkében. A kritika ez esetben azonban nem volt megalapozott, mert a kultusztárca végrehajtási utasítása augusztus 24-én elkészült, és éppen a cikk megjelenésével egy időben „A m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszternek 1923. évi augusztus hó 24-én 110 478. VIII. a. sz. a. kelt és a m. kir. miniszterelnökkel egyetértésben kiadott rendelete a 4800/923. ME sz. kormányrendelet 18. paragrafusában az elemi népiskolákra vonatkozólag foglalt rendelkezések végrehajtása tárgyában" elnevezéssel napvilágot látott. (Lásd részletesebben Bellér Béla: Az ellenforradalom nemzetiségi politikájának kialakulása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975.268-269. o.) Az érintettek - annak érdekében, hogy az új tanév már a különböző tanítási nyelvű iskolatípusok közötti választásra jogosultak igénye szerint alakuljon - kivételesen szeptember 9-ig nyilatkozhattak álláspontjukról.
A miniszterelnöki rendeletben és a végrehajtási utasításban egyként megfogalmazott választási lehetőség megadására a magyar közvélemény nagy erőt képviselő türelmetlen nacionalista szárnya miatt volt szükség, amely a nemzetiségi statisztika alapján történő iskoláztatást azzal az ürüggyel utasította hevesen el, hogy ez az eljárás az adott - többnyire német - kisebbség nyelvét erőszakolná rá a magyar lakosságra. A választási lehetőség viszont a nemzetiségi lakosságra jelentett adminisztratív nyomást, amelynek az számos esetben nem tudott ellenállni. Ekképpen a választási lehetőség éppen hogy a visszájára fordult, s annak alkalmazása nagy szerepet játszott abban, hogy a nemzetiségi iskolák kiépülése e jogforrások megalkotása után se haladjon a kívánatos úton előre. Az elkövetkező esztendőkben a nemzetiségi vezetők - majd egyre inkább a kérdésben nyomatékkal megszólaló Németország is -ennek a végrehajtási utasításnak a gyakorlati életben történő megvalósítását, főleg az A és a B típusú iskoláknak a kiépítését kérték számon a magyar kormányon. Az ördögi körből azonban nem lehetett kitörni. A cselekvő politika ugyan találni vélt kitörési pontot - ez lett volna a 61. sz. dokumentumként közölt 11000/1935. ME sz. rendelet -, ám a 66. sz. dokumentumként közölt 700/1941. ME sz. rendelet (amely visszatér az 1923. évi végrehajtási utasítás három iskolatípusához) jól mutatja a helyzet feloldhatatlanul ellentmondásos voltát.
1. § A nemzetiség egyenjogúságáról szóló 1868. évi XLIV törvénycikk 27. szakaszát a következő rendelkezések egészítik ki:
Az olyan kir. járásbíróságnál és kir. törvényszéknél, valamint az olyan állami és önkormányzati hatóságnál és hivatalnál, amelynek területén a lakosságnak legalább egyötöd része ugyanahhoz a nyelvi kisebbséghez tartozik, olyan személyeket kell alkalmazni, akik az illető kisebbségi nyelvben is jártasak.
Az említett helyeken alkalmazásban álló személyzet köteles a működése területén az előző bekezdésben említett arányban élő kisebbség nyelvét ennek a törvénynek életbeléptétől számított két éven belül elsajátítani.
Aki e határidőben e nyelvet kellő mértékben el nem sajátítja, tekintet nélkül a bármilyen törvényben különben fennálló korlátozásra, hivatalból áthelyezhető vagy szabályszerű elbánás alá vonható. Ezeknek az intézkedéseknek az ítélő bírákkal szemben csak a két év lejártát követő egy éven belül van helye.
E rendelkezések alkalmazása szempontjából annál az állami hatóságnál és hivatalnál, amelynek működési köre egy községre terjed, az illető község, annál, amelynek működési köre egy járásra vagy ennél kisebb területre terjed az illető járás, minden más állami hatóságnál vagy hivatalnál azon törvényhatóság lakosságának nyelvi viszonyai a mérvadók, melynek területén az illető állami hatóságnak vagy hivatalnak a székhelye van.
2. § Ezt a törvényt a minisztérium hajtja végre.
Magyar Törvénytár 1924. évi törvénycikkek. Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt. kiadása, Budapest, 1925. 4-5. o.
A 4800/1923-as rendelet 20. §-a értelmében a nemzetiségi ügyekkel foglalkozó tisztviselők szükséges nyelvtudását külön törvénnyel kellett garantálni. A törvényjavaslat benyújtására már 1923. június 22-én sor került, elfogadása ellenben csak a következő esztendő februárjának végén történt meg, így lett belőle 1924:11. törvénycikk. A két szakaszból álló rövid törvényhely nem csupán a honatyákat, hanem a sajtót is alaposan felkavarta. Nem kevesen voltak azok, akik a nemzetiségekkel szembeni ily nagy mértékű előzékenységet feleslegesnek tartották. Megint élesen megszólaltak azok a hangok, melyek szerint nemhogy a dualizmus kori nemzetiségpolitika szűkkeblűsége (ezt egyedül a szociáldemokrata képviselők hangoztatták), hanem éppen ellenkezőleg: a túlzott engedékenység vezetett a világháború elvesztéséhez és annak szörnyű következményéhez. „Hiszen - amint azt az egyik kormánypárti képviselő sokak véleményét pregnánsan megfogalmazta - ha a magyar nemzet úgy kezelte volna a kisebbségi kérdést, mint ahogyan az utódállamok ez idő szerint kezelik, akkor Nagy-Magyarország területén régen magyar nyelven dicsérte volna az Istent minden teremtett lény, és régen elfelejtette volna minden nemzetiség anyanyelvén kívül még azt is, hogy a világnak melyik tájékáról vetődött ide". (Idézi Bellér Béla: Az ellenforradalom nemzetiségi politikájának kialakulása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975.272. o.)
A m. kir. minisztérium az 1924:11. törvénycikk 1. § második bekezdésének végrehajtása tárgyában a következőket rendeli:
1. § A kir. járásbíróságnál és kir. törvényszéknél, továbbá az állami és önkormányzati hatóságoknál és hivatalokban kinevezés útján betöltendő bármely állásra jövőre csak azt lehet kinevezni, aki annak a kisebbségnek a nyelvében, amelyhez az illető működési területén - illetőleg az 1924:11. törvénycikk 1. §-a utolsó bekezdésében megállapított területen - a lakosságnak legalább egyötöde tartozik, annyira jártas, amennyire az a hivatal ellátásához szükséges.
A választás útján vagy egyébként kijelölés alapján betöltés alá eső állásokra csak olyan személyeket lehet kijelölni, akik a fent említett követelményeknek megfelelnek.
Az a személy, akit az első két bekezdésben említett kellék hiányában neveztek vagy jelöltek ki, olyan tekintet alá esik, mint akinél az illető állásra megkívánt törvényes képesítési kellékek valamelyike hiányzik.
2. § E rendelet végrehajtására nézve netán szükséges részletes szabályokat az illető miniszter a miniszterelnökkel egyetértve rendelettel állapítja meg.
Budapesten, 1924. évi október hó 31-én.
Belügyi Közlöny, 1924. 48. sz. 1202 o.
Az 1924:11. törvénycikk elfogadása után kerek nyolc hónappal megjelenő „A m. kir. minisztérium 1924. évi 7500. ME sz. rendelete a közhivatalokban megüresedő állásokra a kisebbségi nyelvekben jártas személyek alkalmazásáról" elnevezésű rendelet hosszú késése már önmagában is jelzi, hogy a kormányzat továbbra is őrlődött a már több ízben vázolt ellentmondásos helyzetében. A miniszterelnöki rendelet a törvény tartalmát annyiban bővíti, hogy egyértelművé teszi: az új alkalmaztatás nyelvi feltétele egyaránt vonatkozik a választás vagy kijelölés alapján betöltendő állásokra.
| |