| |
1. § (1) A jelen rendelet hatálybalépésétől kezdve a magyarországi német lakosság áttelepítésével kapcsolatban kibocsátott korlátozó rendelkezéseket nem lehet alkalmazni.
(2) Az (1) bekezdésben említett rendelkezések értelmében a jelen rendelet hatálybalépése előtt már végrehajtott hatósági intézkedések hatályukat megtartják és ezekből kifolyólag kártérítési vagy egyéb igényt nem lehet érvényesíteni.
(3) Az (1) bekezdésben említett rendelkezéseknek a jelen rendelet hatálybalépése előtt történt megszegése miatt bűnvádi, vagy közigazgatási eljárásnak, úgyszintén az ennek során már hozott határozatok vagy intézkedések további végrehajtásának helye nincs.
2. § Az 1. § (1) bekezdése alapján az érintett személy részére a tényleges birtokában levő tíz kataszteri holdnál nem nagyobb ingatlant meg kell hagyni.
3. § (1) Az áttelepítésre vonatkozó rendelkezések hatálya alá eső mindazok a személyek, akik nem telepíttettek át, úgyszintén azok, akiknek áttelepítésére sor került ugyan, de a jelen rendelet hatálybalépésekor Magyarországon tartózkodnak és az erre vonatkozó rendelkezések szerint jelentkezési kötelezettségüknek eleget tettek, magyar állampolgárok és a Magyar Népköztársaságnak a többiekkel minden tekintetben egyenlő jogú polgárai.
(2) Az áttelepítésre vonatkozó rendelkezések hatálya alá eső azoknak a személyeknek, akikre nézve az (1) bekezdésben meghatározott előfeltételek nem állanak fenn, a belügyminiszter méltányos esetben megadhatja a magyar állampolgárságot, ha erre érdemesnek mutatkoznak. Az erre irányuló kérelmet a jelen rendelet hatálybalépésétől számított hat hónapon belül a törvényhatóság első tisztviselője, illetőleg a magyar külképviseleti hatóság útján kell előterjeszteni.
Magyar Közlöny, 1950. március 25. (52. sz.)
A Minisztertanács rendelete elvben elismerte a német nemzetiségű lakosok magyar állampolgárságát, kimondván hogy „a Magyar Népköztársaságnak a többiekkel minden tekintetben egyenlő jogú polgárai". Csak ezen legfőbb politikai és jogi akadályok megszüntetése után, az elkövetkező esztendőkben születtek meg azok a konkrét döntések amelyek a német nemzetiségű lakosok egyéni-állampolgári jogait (pl. választójog) és kollektív-nemzetiségi jogait (pl' nemzetiségi oktatás) voltak hivatva szabályozni.
A Minisztertanács 84/1950. MT számú rendeletét három hónappal követően, 1950. június 24-én Magyarország és a Nemet Demokratikus Köztársaság között kétoldalú kulturális együttműködési egyezmény született.
1. § Az általános iskolai (népiskolai) tanítók a jelen rendelettel szabályozott továbbképzés során a nemzetiségi (szlovák, délszláv, román) nyelv és irodalom szakon általános iskolai szaktanítói, illetve általános iskolai tanári oklevelet szerezhetnek.
2. § A szaktanítói képzés időtartama két év, e képzési idő tartama alatt a tanulók két egymást követő nyári szünetben hathetes bentlakásos tanfolyamon vesznek részt, az egyes tanfolyamokat követően pedig egy-egy évig egyéni tanulást folytatnak. Az első tanfolyamot követő egy évi egyéni tanulás után a tanulók alapvizsgát, a második tanfolyamot követő egy évi egyéni tanulás után pedig az e célra alakított vizsgabizottság előtt általános iskolai szaktanítói képesítő vizsgát tesznek, amelynek sikeres kiállása esetében általános iskolai szaktanítói oklevelet kapnak.
3. § (1) Azok a szaktanítók, akik a szaktanítói képesítő vizsga során az összes tantárgyakból legalább jó (4) érdemjegyet kaptak, egy évi egyéni tanulás után a Budapesti Pedagógiai Főiskolán a nemzetiségi nyelv és irodalom szakon általános iskolai tanári képesítő vizsgát tehetnek.
(2) Ha a szaktanító az általános iskolai szaktanítói képesítő vizsgán bármely tantárgyból jónál (4) rosszabb érdemjegyet kapott, egy évi gyakorlati tanítás után kérheti felvételi vizsgára való bocsátását. A felvételi vizsga sikeres kiállása esetében a szaktanítók a Budapesti Pedagógiai Főiskolán egyévi egyéni tanulás után általános iskolai képesítő vizsgát tehetnek.
4. § A jelen rendelettel bevezetett továbbképzés részletes szabályait - a 259/1950. (X. 21.) MT számú rendelet rendelkezéseinek figyelembevételével - a vallás- és közoktatásügyi miniszter állapítja meg.
Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye. 1951.1. k. Törvények, törvényerejű rendeletek és minisztertanácsi rendeletek. 1951. Budapest, 1952.197. o.
A minisztertanácsi rendelet nemzetiségi nyelv és irodalom szakon a szlovák, a délszláv, a román nyelv és irodalom szakot értette; a német nyelv és irodalom szakról itt még nem történt rendelkezés.
Sajátos átmenetnek tekinthető a közoktatásügyi miniszter, Darvas József 1280-Ny~l/1951. KM számú rendelete a német, a francia és az angol nyelvnek az általános gimnáziumokban való tanítása tárgyában. (Közoktatásügyi Közlöny, 1951.1. sz. 9-12. o.) E rendelet a német nyelv és irodalom tantervi anyaga „Általános szempontok" céljaként a következőket tartalmazta: „A német nyelv és irodalom tanításánál annak a baráti kapcsolatnak elmélyítése, amely hazánkat a baráti Német Demokratikus Köztársasághoz fűzi és mindkét népi demokráciát a Szovjetunió vezette hatalmas béketáborban a szocializmus építésében egyesíti." A német nyelv a humán tagozaton II. és III. osztályban heti 4-4 órában, IV osztályban pedig heti 5 órában; a reál tagozaton pedig a II., III., és IV, osztályban heti 2 órában tanítandó.
Az általános iskolai nemzetiségi nyelv- és irodalomtanárok főiskolai képzésének megindulása tulajdonképpen a kormány 1951. április l-jén kiadott 63/1951. MT számú rendeletétől számítható (majd 1959-től felsőfokú intézetekbe került a nemzetiségi tanító és óvónőképzés is.) (Kővágó László: Nemzetiségek a mai Magyarországon. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1981.143-144. o.)
Darvas József közoktatásügyi miniszter 859-417/1952. KM számú utasításában elrendelte a nemzetiségi tanerők (tanítók és tanárok) továbbképzését. (Közoktatásügyi Közlöny, 1952. április 3. 7. sz. 63. o.)
A nyári szakosító tanfolyamra (június 3O.-augusztus 2.) való felvétel feltételét az utasítás a következőkben határozta meg:
„A tanfolyamra felvételüket kérhetik a 45 évnél nem idősebb, rendes tanítói minőségben működő, politikai és szakmai szempontból fejlődőképes nevelők, akik nemzetiségi tanítási nyelvű iskolákban vagy nemzetiségi nyelvet oktató magyar tanítási nyelvű iskolákban nemzetiségi nyelvet tanítanak, vagy akik nemzetiségi nyelvet nem tanítanak, de délszláv, román, szlovák, német nyelvismerettel rendelkeznek és a nemzetiségi nyelvek valamelyikének tanítására hajlandóságot éreznek."
A miniszteri utasítás nóvuma mindenekelőtt az volt, hogy a nemzetiségi nyelv és irodalom szakon konkrétan a délszláv, a román, a szlovák, a német nyelv és irodalom szakot értette. Azaz - a második világháború után első alkalommal - „beemelte" a német nyelvet és irodalmat a másik három nemzetiségi nyelv és irodalom mellé.
Tehát az 1951-1952. tanévtől kezdődően került sor gyakorlatilag a német nemzetiségi iskolahálózat fokozatos kiépítésére. (Kovács Péter: Nemzeti kisebbségeink oktatásügyéről. Köznevelés, 1956.16. sz. 366. o.)
Az 1952-1953. tanévben 59 német nemzetiségi nyelvoktató általános iskola kezdte meg működését az országban, pl. Bácsalmáson, Budakeszin, Budaőrsön, Diósberényben, Dunabogdányban, Eleken, Hajóson, Herenden, Ibafán, Kismányokban, Mecseknádasdon, Mohácson, Nagymányokban, Nemesnádudvaron, Ófaluban, Pilisszentivánon, Sopronbánfalván, Szigetújfalúban, Úrkúton. (Föglein Gizella: A nemzetiségi oktatás jogi szabályozása Magyarországon 1945-1956. Levéltári Szemle, 1990.4. sz. 24-25. o.)
A 859-417/1952. KM számú utasítást még ugyanebben az évben módosította a 859-4131/1952. KM sz. utasítás. Egy év múlva a nemzetiségi tanerők továbbképzéséről újabb rendelkezés látott napvilágot: 14/859-20/1953. KM sz. utasítás. (Közoktatásügyi Közlöny, 1953. 8. sz. 100-101. o.)
13. § (1) Az általános iskolában az oktatás nyelve a magyar nyelv.
(2) Azokban a községekben (városokban), ahol legalább tizenöt egy nemzetiséghez tartozó tanköteles szülője (gyámja) kívánja, biztosítani kell, hogy ezek a tankötelesek kívánságukhoz képest
a) anyanyelvükön részesüljenek oktatásban, vagy
b) anyanyelvüket az általános iskolában kötelező tantárgyként tanulják.
(3) A (2) bekezdés a) pontja szerint folyó oktatás esetében a magyar nyelv és irodalmat kötelező tantárgyként kell tanítani.
Magyar Közlöny, 1951. május 27. (82. sz.)
Az 1950-1951-es tanévben a nemzetiségi iskolák adatai a következők voltak:
| Szlovák | Délszláv | Román | ||||
| Iskolák száma | Tanuló- létszám | Iskolák száma | Tanuló-létszám | Iskolák száma | Tanuló- létszám | |
|
||||||
| Nép- és ált. isk. | 5* | 900 | 25** | 760 | 8**** | 700 |
| Ált. isk. diákotthon | 4 | 560 | 1 | 60 | 2 | 135 |
| Nemzetiségi nyelv tanítása | ||||||
| a nép- és ált. isk. | 106 | 8000 | 45 | 4000 | 20 | 1600 |
| Középisk. (gímn. éstanítóképző) | 2 | 75 | 1*** | 70 | 1 | 45 |
| Főisk. tanszék | 1 | 50 | 1 | 34 | 1 | 34 |
* osztott általános iskolák
** ebből 19 egy tanerős; 1 két tanerős; 2 három tanerős; 1 négy tanerös; 2 hat tanerős iskola
*** Altalános gimnázium, tanítóképző intézeti tagozattal
**** ebből 3 egy tanerős; 1 két tanerős; 1 három tanerős; 1 négy tanerős; és 2 teljesen osztott általános iskola
(MM Irattár, Kollégiumi Értekezlet, 1951. március 5. Közli: Dokumentumok a magyar oktatáspolitika történetéből. II. k. (1950-1972). Összeáll, és bev. írta: Kardos József és Kornidesz Mihály. Tankönyvkiadó, Budapest, 1990.171-172. o.)
1. § A nemzetgyűlési választásokról szóló 1945. évi VIII. törvény, valamint az országgyűlési választásokról szóló 1947. évi XXII. és 1949. évi IX. törvények rendelkezéseit az Alkotmánynak megfelelően a jelen törvényben foglalt módosításokkal kell alkalmazni.
2. § (1) Választójoga van minden magyar állampolgárnak, aki 18. életévét a választás évének január hó 1. napja eló'tt betöltötte.
Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye. 1953. Budapest, 1954. 3. o.
A nemzetgyűlési választásokról szóló 1945:VIII. törvénycikk 5. § 10. pontja szerint a választójogból ki van zárva, „akikre nézve a 3820/1945. ME sz. rendelet alapján alakult bizottság megállapította, hogy a Volksbundnak vezetője, tagja, vagy támogatója volt, vagy akiről ennek híján is kétséget kizáróan megállapítható, hogy a Volksbundnak, Kulturbundnak vagy Hitler-Jugendnak tagja volt, vagy magát német nemzetiségűnek vallotta". (Magyar Törvénytár. 1943-1945. évi törvénycikkek. Franklin Társulat Kiadása, Budapest, é. n. 113. o.) A magyarországi német nemzetiségű lakosság választójogával, pontosabban annak hiányával, illetve kizárásával kapcsolatos passzusokat lényegében megerősítette az országgyűlési választásokról szóló 1947:XXII. törvénycikk (Magyar Törvénytár. 1947. évi törvénycikkek. Franklin Társulat, Budapest, é. n. 203-215. o.)
Az országgyűlési választásokra vonatkozó törvényes rendelkezések módosításáról szóló 1949:IX. törvény értelmében változatlanul hatályban maradtak a német nemzetiségű lakosság választójogát korlátozó passzusok. (Törvények és rendeletek hivatalos gyűjteménye. 1949.1. k. Törvények és törvényerejű rendeletek. Budapest, 1950. 30-32. o.)
Az 1953-ra valójában szavazássá „szelídített" országgyűlési választásokat szabályozó törvény megfogalmazása szerint a választójog minden nagykorú magyar állampolgárt - így a nemzetiségieket is - megilleti. Sajátos módon a második világháború után az 1953:11. törvény biztosította első ízben, azaz adta vissza az aktív és passzív választójogot a magyarországi németség 18 éven felüli tagjainak. A további választásokat szabályozó törvények is deklaráltak-biztosítottak a nemzeti kisebbségek tagjai számára a választójogot.
4. § Azokban a községekben (városokban), ahol a nem magyar anyanyelvű lakosság száma ezt indokolttá teszi, az óvodahálózat fejlesztése során nemzetiségi óvodát kell létesíteni.
Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye. 1953. Budapest, 1954. 5. o
Az 1953-1954. tanévben összesen 46 nemzetiségi óvoda működött Magyarországon. Közülük 23 szlovák, 18 délszláv (horvát, szerb, szlovén), 5 román nemzetiségi óvoda volt; német nemzetiségi óvoda ekkor még nem jött létre. (MM Irattár. Kollégiumi Értekezlet. 1954. július 15. Közli: Dokumentumok a magyar oktatáspolitika történetéből. II. k. 1950-1972. Összeáll, és bev. írta: Kardos József és Kornidesz Mihály. Budapest, 1990.181. o.)
A német nemzetiségi óvodák hiányát az 1949. évi népszámlálás adatai mintegy alátámasztották.
Az 1953:111. törvényt megelőzően a szlovák, délszláv, román nemzetiségi óvodák a következő adatokkal működtek.
| Szlovák | Délszláv | Román | ||||
| óvodák száma | gyermek- létszám | óvodák száma | gyermek- létszám | óvodák száma | gyermek- létszám | |
| 1949-1950 | 6 | 250 | 10 | 200 | 2 | 70 |
| 1950-1951 | 21 | 1260 | 12 | 280 | 2 | 70 |
| 1951-1952 | 31 | 1700 | 18 | 528 | 3 | 100 |
(MM Irattár. Kollégiumi Értekezlet. 1951. március 5. Közli: Dokumentumok a magyar oktatáspolitika történetéből. II. k. 1950-1972.171-172. o.)
6. § (3) A tanács közreműködik az országos jelentőségű társadalmi, gazdasági és kulturális jellegű állami feladatok helyi megvalósításában. Ebben a jogkörben:
Magyar Közlöny, 1954. szeptember 25. (73. sz.)
A tanácsokról szóló 1954:X. törvény - a helyi tanácsokról szóló 1950:1. törvénnyel ellentétben - a magyar állampolgárok, köztük a nemzetiségiek jogaival is foglalkozott. Az 1950. évi tanácstörvény csak „a dolgozók jogainak oltalmazását" tartalmazta (Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye. 1950.1. k. Törvények, törvényerejű rendeletek és minisztertanácsi rendeletek. Budapest, 1951. 5. o.), de hogy kik a dolgozók, nem tisztázta. Az 1954:X. törvényben pedig arra nincs utalás, hogy a nemzetiségek jogainak érvényesülése miként történjen, például a nemzetiségi tanács tagjainak választása; a nemzetiségi nyelvű tanácsi ügyintézés rendje stb.
Evekkel, illetve évtizedekkel a második világháború befejezése után sem formálódott ki Magyarországon átfogó koncepció a nemzeti kisebbségek egyéni-állampolgári és kollektív-nemzetiségi jogainak rendezésére. Ennek következtében különböző úgynevezett sarkalatos törvények (alkotmány, államigazgatási, közigazgatási, eljárási, munkajogi törvények stb.) és más jogszabályok (pl. oktatási, közművelődési törvények és rendeletek) szabályozták a magyarországi nemzeti kisebbségek jogait.
Például a büntető perrendtartásról szóló 1951:111. törvény és a polgári perrendtartásról szóló 1952:111. törvény biztosította az anyanyelvhasználat jogát is. Eszerint: „Az eljárás nyelve magyar. A magyar nyelv nem tudása miatt senkit hátrány nem érhet. A magyarul nem tudó személy az eljárás egész folyamán mind szóban, mind írásban anyanyelvét használhatja." (1951:111. tv. Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye. 1951.1. k. Törvények, törvényerejű rendeletek és minisztertanácsi rendeletek. Budapest 1952. 9. o.; 1952:111. tv. Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye. 1952. Budapest, 1953. 8. o.)
Hasonlóképpen foglalt állást ebben a kérdésben a továbbiakban a büntető perrendtartásról szóló 1954:V törvény és a polgári perrendtartásról szóló 1954:VI. törvény is. (Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye. 1954.
Budapest, 1955.12-62.; 62-117. o.); valamint a polgári perrendtartás egyes rendelkezéseinek módosításáról szóló 1957:VIII. törvény (Magyar Közlöny, 1957. december 30.137. sz.).
Az államigazgatási eljárás általános szabályairól 1957. június 9-én megjelent 1957:IV. törvény is foglalkozott az anyanyelv használatával. Eszerint:
„12. § (1) Az államigazgatási eljárásban a magyar nyelv ismeretének hiánya miatt senkit hátrány nem érhet.
(2) Az eljárás során anyanyelvét mind szóban, mind írásban mindenki használhatja - így értelemszerűen a nemzeti kisebbséghez tartozó személy is.
A törvény tolmács személyéről is rendelkezett a magyar nyelv nem tudása esetén:
„30. § (1) Idegen nyelv használata esetén tolmácsot kell alkalmazni, kivéve, ha az ügyintéző a használt idegen nyelvet érti.
(2) Ha az államigazgatási eljárásban süket, néma, vagy süketnéma személy vesz részt, tolmácsot lehet alkalmazni.
(3) A tolmácsra a szakértőre irányadó rendelkezéseket kell megfelelően alkalmazni." (Magyar Közlöny, 1957. 64. sz.)
Az 1959. augusztus 11-én kihirdetett 1959:IV. törvény a Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyvéről a nemzetiségekre vonatkozó rendelkezést is tartalmazott:
„81. § (1) A személyhez fűződő jogok a törvény védelme alatt állnak.
(2) Az állampolgárok személyhez fűződő jogainak sérelmét jelenti különösen bármilyen hátrányos megkülönböztetés nemük, nemzetiségük vagy felekezetük szerint, az állampolgárok lelkiismereti szabadságának sérelme, továbbá a személyes szabadság korlátozása és az állampolgárok testi épségének, becsületének megsértése." (Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye. 1959. Budapest, 1960.19. o.)
1961. december 22-én hirdették ki az 1961. évi V. törvényt, a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvét. A törvény IX. fejezet 127. § (1) bekezdés d/ pontja az állam elleni bűntettnek, pontosabban izgatásnak minősítette, aki mások előtt „valamely nép, nemzetiség, felekezet vagy faj, továbbá - szocialista meggyőződésük miatt - egyes csoportok vagy személyek ellen gyűlöletkeltésre alkalmas cselekményt követ el, hat hónaptól öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő".
A (2) bekezdés értelmében: „A büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha az izgatást sajtó vagy sokszorosítás útján, avagy egyébként nagyobb nyilvánosság előtt követték el."
A törvény X. fejezet 138. §-a a béke és az emberiség elleni bűntettnek, közelebbről nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport elleni bűntettnek minősítette: „Aki valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport tagjának a csoporthoz való tartozása miatt súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz, két évtől, nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő." (Magyar Közlöny, 1961. 97. sz.).
A büntetőeljárásról szóló, 1962. május 13-án kihirdetett 1962. évi 8. számú törvényerejű rendelet 8. §-a szerint: „A magyarul nem tudó személy az eljárás egész folyamán mind szóban, mind írásban anyanyelvét használhatja." (Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye. 1962. Budapest, 1963.68. o.)
1. § Az Országgyűlés az Egyesült Nemzetek San Franciscóban, az 1945. évi június hó 26. napján kelt Alapokmányát az ország törvényei közé iktatja.
2. § Az Alapokmány hiteles magyar fordítása a következő:
...
Az Egyesült Nemzetek célja, hogy
1. fenntartsa a nemzetközi békét és biztonságot és evégből hathatós együttes intézkedéseket tegyen a békét fenyegető cselekmények megelőzésére és megszüntetésére a támadó cselekményeknek vagy a béke más módon történő megbontásának elnyomására, valamint békés eszközökkel, az igazságosság és a nemzetközi jog elveinek megfelelő módon rendezze vagy megoldja azokat a nemzetközi viszályokat és helyzeteket, amelyek a béke megbontására vezethetnek;
2. a nemzetek között a népeket megillető egyenjogúság és önrendelkezési jog elvének tiszteletben tartásán alapuló baráti kapcsolatokat fejlessze és az általános béke megerősítésére alkalmas egyéb intézkedéseket foganatosítson;
3. gazdasági, szociális, kulturális vagy emberbaráti jellegű nemzetközi feladatok megoldása útján, valamint az emberi jogok és az alapvető szabadságok mindenki részére, fajra, nemre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül történő tiszteletben tartásának előmozdítása és támogatása révén nemzetközi együttműködést létesítsen;
4. az egyes nemzetek által e közös célok elérése érdekében kifejtett tevékenységek összeegyeztetésének központja legyen.
Abból a célból, hogy létrejöhessenek az állandóságnak és jólétnek azok a feltételei, amelyek a nemzetek között a népeket megillető egyenjogúság és önrendelkezési jog elvének tiszteletben tartásán alapuló békés és baráti kapcsolatokhoz szükségesek, az Egyesült Nemzetek elő fogja mozdítani:
a) az életszínvonal emelését, a teljes foglalkoztatást, valamint a gazdasági és szociális haladás és fejlődés feltételeit;
b) a gazdasági, szociális, egészségügyi téren fennálló és ezzel kapcsolatos nemzetközi feladatok megoldását, valamint a kulturális és nevelésügyi téren a nemzetközi együttműködést;
c) az emberi jogoknak és alapvető szabadságoknak mindenki részére, fajra, nemre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül történő általános tiszteletben tartását.
Valamennyi tag kötelezi magát arra, hogy az 55. cikkben felsorolt célok elérése érdekében a Szervezettel együttesen és külön együttműködik.
3. § A jelen törvény kihirdetése napján, azonban az 1955. évi december hó 15-én kezdődő érvénnyel lép hatályba. Végrehajtásáról a Minisztertanács gondoskodik.
Dobi István s. k. Kristóf István s. k.
a Népköztársaság a Népköztársaság
Elnöki Tanácsának Elnöki Tanácsának elnöke titkára
Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye. 1956. Budapest, 1957. 3-15. o.
A jogalkotás egyetemes szintjét az Egyesült Nemzetek Szervezete által kialakított nemzetközi jogi szabályozás jelenti. Az ENSZ 1945. június 26-án San Franciscóban elfogadott alapokmánya deklarálja a kisebbségek tagjainak egyéni, állampolgári jogait.
Magyarország Miniszterelnöksége 1945. augusztus 2-án terjedelmes elaborátumot készített „A San Franciscó-i alapokmány és a nemzetiségi kérdés" címmel.
A második világháború után a legyőzöttek kategóriájába sorolt Magyarország - státusából következően - nem lehetett az ENSZ tagja.
A magyar békeszerződésben vállalt kisebbségi vonatkozású kötelezettségeknek - melyek az ENSZ 1945. évi San Franciscó-i alapokmányát nem haladták meg - a magyar állam a békeszerződést megelőzően már eleget tett, az 1946:1., az 1946:VII. és az 1946:X. törvénycikk révén.
Az ENSZ alapokmányát az 1956:1. törvénycikk iktatta be a magyar jogrendbe 1956. február 16-án; miután 1955. december 14-én 16 államot - köztük Magyarországot - „csomagterv" keretében felvették az ENSZ tagjai közé.
Az országgyűlés 1956. február 8-i ülésén Boldoczki János külügyminiszter terjesztette be az Egyesült Nemzetek Alapokmányának törvénybe iktatásáról szóló törvényjavaslatot. Másnap a törvényjavaslat előadója Mihályfi Ernő, a külügyi bizottság helyettes elnöke volt, aki beszédében - egyebek között - az alábbiakat mondotta:
„Ismeretes történelmi tény, hogy az Alapokmány legfontosabb elvi megállapításai, amelyek a bevezetésben és az első fejezet első cikkében foglaltatnak, a Szovjetunió kezdeményezésére és követelésére kerültek az Alapokmány szövegébe...
A Magyar Népköztársaságnak nyolc évig kellett várnia, amíg teljesült jogos kérése és tagja lett az Egyesült Nemzetek Szervezetének. De a felszabadult magyar nép ez alatt az idő alatt is híven követte és megtartotta azokat a nemes elveket, amelyeket az Alapokmány is tartalmaz.
A mi egész politikánk a béke, a békés együttélés, a népeket megillető egyenjogúság és önrendelkezési jog, a baráti kapcsolatok fejlesztése, az emberi jogok és az alapvető szabadságok fajra, nemre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül, mindenki részére való teljes érvényesítése eszméjét szolgálja, attól a pillanattól kezdve, amióta a Szovjetunió felszabadította népünket, s magunk szabhatjuk meg életünk formáját és céljait...
Azzal, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagjai lettünk, időszerűvé vált, hogy az Alapokmányt a többi tagállamhoz hasonlóan Törvénykönyvünkbe iktassuk." (Az 1953. évi július hó 3-ára összehívott Országgyűlés Naplója. I. k. Budapest, 1967.1164-1165. hasáb) Az előadó a külügyi bizottság nevében javasolta és kérte a törvényjavaslat elfogadását. A Ház az ENSZ Alapokmányának törvénybe iktatásáról szóló törvényjavaslatot 1956. február 9-én általánosságban és részleteiben - vita és hozzászólás nélkül - egyhangúlag elfogadta.
Magyarország még nem volt az ENSZ tagja, amikor az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének (UNESCO) Alkotmányát - amelyet az 1945. november 16-án Londonban tartott nemzetközi értekezleten írtak alá - az országgyűlés 1948. december 15-én becikkelyezte mint az 1948:XL. törvénycikket (1948. év hatályos jogszabályai. 83-89. o.)
„Az ENSZ Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya", melynek 27. cikkelye a nemzetközi jog minimális garanciájaként „kollektív dimenzióba helyezett egyéni jogokat" biztosított a nemzeti kisebbségek számára, az alapokmány megszületése után több mint két évtizeddel, 1966-ban látott napvilágot. E cikkely kimondta: „Olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják." (Az emberi jogok dokumentumokban. Összeállította: Kovács István és Szabó Imre. Második kiadás. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1980. 410. o.) Annak ellenére, hogy akkor ez volt az egyetlen mértékadó, nemzetközileg elfogadott meghatározás, a dokumentum csak 1976-ban lépett életbe.
Az 1972. évi helsinki UNESCO-konferencia, az 1974. évi ohridi ENSZ-szemináriumon elfogadott elv (miszerint támogatni kell az anyanemzet és az egyes országok területén élő nemzeti kisebbségek kapcsolatát), valamint az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága Diszkriminációellenes és Kisebbségvédelmi Albizottsága által 1977-ben elfogadott „Tanulmány az etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól" (az úgynevezett Capotorti-je-lentés) volt a három legfőbb előzménye az 1992. december 18-án megszületett „Nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbséghez tartozó személyek jogairól szóló nyilatkozatnak", amely az első, a tárgykört átfogóan tárgyaló ENSZ-dokumentumként tartható számon. (Bíró Gáspár: A nemzetközi kisebbségvédelem alapfogalmairól és intézményeiről. Regio, 1992.4. sz. 3-26. o.; Bíró Gáspár: A nemzetközi kisebbségvédelem legújabb fejleményeiről. Regio, 1993.1. sz. 32-53. o.)
1. § A volt déli határsáv létesítése folytán lakóhelyükről eltávozni kényszerült személyek korábbi lakóhelyükre korlátozás nélkül visszatérhetnek. Ez a rendelkezés nem vonatkozik azokra a személyekre, akiket a bíróság bűntett miatt lakóhelyükről kiutasított (kitiltott).
2. § (1) A visszatért személyeket - szociális körülményeik, továbbá jelenlegi vagyoni és kereseti viszonyaik figyelembevételével - családonként ötezer forintig terjedhető segélyben lehet részesíteni. A segély összegét a visszatért személy lakóhelye szerint illetékes járási (városi) tanács végrehajtó bizottsága állapítja meg és utalja ki.
(2) A visszatért személy részére a termelés megindításához szükséges feltételek biztosítása, illetőleg házának rendbe hozása céljából - amennyiben a lakóhelye szerint illetékes járási (városi) tanács végrehajtó bizottsága javasolja - az Országos Takarékpénztár megyei fiókja családonként tízezer forintig terjedhető kölcsönt nyújt.
3. § A volt déli határsáv létesítése folytán annakidején lakóhelyükről eltávozni kényszerült személyek vagyonjogi igényeiket - kártérítés iránti igény kizárásával - az alábbi rendelkezések szerint érvényesíthetik.
4. § (1) Ha az állami tulajdonba vétel nem felelt meg az egyes házingatlanok állami tulajdonba vételéről szóló 1952. évi 4. számú törvényerejű rendelet feltételeinek, az eltávozni kényszerült személy, állami tulajdonba vett házingatlana helyett csereingatlanként igényt tarthat hasonló értékű más házingatlanra. Ha azonban a ház a jelen rendelet hatálybalépésekor is még állami tulajdonban van és abban magánszemély lakik, a házat tulajdonába vissza kell adni.
(2) Ha a volt tulajdonos részére régi lakóhelyén az állami házalapnak megfelelő csereingatlana nincs, a járás lehetőleg közeli más községében kell részére házingatlant tulajdonba adni.
(3) A házingatlan tulajdonának visszaadása (csereházingatlan adása) a házban levő lakásra létesített bérleti jogviszonyt nem érinti.
(4) A jelen §-on alapuló kérelem felől, úgyszintén a csereingatlan adása kérdésében az állami tulajdonba vett házingatlan fekvése szerint illetékes járási (városi) tanács végrehajtó bizottsága dönt.
5. § (1) Az eltávozni kényszerült személy tulajdonában, illetőleg használatában állott földet - a jelen §-ban foglalt kivételekkel - részére vissza kell adni.
(2) Ha a föld állami gazdaság vagy termelőszövetkezet használatában van, illetőleg a földet állami gazdaság vagy termelőszövetkezet területéhez csatolták vagy a föld ilyen területhez csatlakozik és a földre az állami gazdaság vagy termelőszövetkezet igényt tart, a korábbi tulajdonosnak (korábbi használónak) csereföldet kell tulajdonba adni.
(3) Ha a földet időközben haszonbérlet útján hasznosították, a tulajdonos (korábbi használó) a haszonbérlet tartamára csereföld használatba adását kérheti.
(4) A föld visszaadása, illetőleg csereingatlan adása kérdésében a föld fekvése szerint illetékes járási (városi) tanács végrehajtó bizottsága dönt.
(5) A korábbi tulajdonos és a korábbi használó között a föld használata, illetőleg tulajdonjoga tekintetében felmerült vita eldöntése a járásbíróság hatáskörébe tartozik.
6. § (1) Ha az eltávozni kényszerült személy korábbi lakóhelyére nem kíván visszatérni, kérheti, hogy földje, illetőleg háza helyett jelenlegi lakóhelyén - amennyiben ez ott nem lehetséges, a járás területén - adjanak tulajdonába csereföldet, illetőleg csereházingatlant.
(2) A kérelem felől az eltávozni kényszerült személy jelenlegi lakóhelye szerint illetékes járási (városi, fővárosi kerületi) tanács végrehajtó bizottsága a kérelmező volt lakóhelye járási (városi) tanács végrehajtó bizottságának meghallgatásával dönt.
7. § (1) Ha az eltávozni kényszerült személy házát vagy földjét nem használhatta, illetőleg azok jövedelme hozzá nem folyt be, az erre az időre esedékes adót törölni kell.
(2) Az előző bekezdésben megállapított feltételek esetén törölni kell az eltávozni kényszerült személyi beadási kötelezettségét is.
(3) Az eltávozni kényszerült személynek az eltávozása előtti időről esedékes adó, illetőleg beadási hátralékát az összes körülmények figyelembevételével törölni lehet.
(4) Az adó törlése kérdésében a ház, illetőleg a föld fekvése szerint illetékes járási (városi) tanács végrehajtó bizottsága, a beadási kötelezettség törlése felől pedig a föld fekvése szerint illetékes járási (városi) begyűjtési szerv határoz.
8. § (1) A járási (városi) tanács végrehajtó bizottságának, illetőleg a járási (városi) begyűjtési szervnek a jelen rendeleten alapuló igények tárgyában hozott határozata ellen fellebbezésnek vagy bírósági eljárás igénybevételének nincs helye.
(2) A jelen rendeleten alapuló igényeket 1957. évi december hó 31. napjáig kell érvényesíteni.
9. § A jelen rendelet rendelkezéseit az 1956. évi szeptember hó 1. napjától kell alkalmazni.
Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye. 1956. Budapest, 1957.100-101. o.
A 29/1956. MT számú rendelet „alapja" a Minisztertanács 1953. július 26-án kihirdetett 1034/1953. MT számú határozata a rendőrhatósági őrizet alá helyezés (internálás) intézményének megszüntetéséről, valamint a kitiltások feloldásáról volt. E rendelet kimondta:
„A Minisztertanács utasítja a belügyminisztert, hogy a jelen minisztertanácsi határozat kihirdetéséig elrendelt kitiltásokat (kitelepítéseket) ugyancsak október hó 31. napjáig oldja fel." (Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye. 1953. Budapest, 1954.193. o.)
A 29/1956. MT számú rendelet valójában nem rendezte teljesen a szóban forgó kérdést. Ezt az is bizonyítani látszik, hogy e tárgyban újabb rendelkezések láttak napvilágot. A 34/1956 (IX. 29.) MT számú rendelet a 29/1956. MT számú rendelet 1. §-át egészítette ki (Magyar Közlöny, 1956. 85. sz.). A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 42/1957(VII. 18) számú rendelete szintén e rendelet kiegészítéséről szólt. (Magyar Közlöny, 1957. 79. sz.)
Az 1957. évi január hó 5-én megjelent Kormánynyilatkozat alapján a Művelődésügyi Minisztérium 852-853-7/1957. V számú rendeletével szabályozta az általános és középiskolai idegen nyelvek oktatását az 1956-57. iskolai év hátralevő részére.
A rendelet 1. pontja kimondja, hogy „Az 1956-57. tanévben a következő idegen nyelvek taníthatók az általános iskolákban: orosz, angol, francia, német". Ennek a rendeletnek a végrehajtása sajátos helyzetet teremtett azokban az általános iskolákban, amelyekben a német nyelvet, mint nemzetiségi nyelvet már a rendelet kiadása előtt is tanították.
Iskolalátogatásaink során, valamint az egyes megyék jelentéseiből úgy látjuk, hogy a felmerült problémákat a legkülönbözőbb módon próbálják megoldani. Az eddig megismert általános jellegű kérdések egyöntetűbb megoldása érdekében az alábbi tájékoztatót adjuk.
1. A német nyelv oktatása a német anyanyelvű általános- és középiskolákban, a nyelvoktató általános iskolák alsó tagozatában.
A német anyanyelvű általános és középiskolákban, a nyelvoktató iskolák alsó tagozatában semmilyen változást nem kell eszközölni. Az oktatást a tanév elején összeállított, illetve a kényszerszünet miatt módosított tanmenet szerint kell folytatni.
2. A német nyelv oktatása olyan iskolákban, ahol a tanulók többsége német nemzetiséghez tartozik. Azokban az általános iskolákban, illetve általános iskolai osztályokban, amelyekben minden tanuló,
vagy a tanulók döntő többsége német nemzetiségű és nagy részük már eddig is részt vett a nemzetiségi nyelvoktatásban és a most megjelent rendelet alapján az eddig távol maradottak is bekapcsolódtak a német nyelv tanulásába, két csoportot - egy kezdőt és egy haladót - kell szervezni és mindkettőt a német tanulók részére kiadott tankönyvekből kell tanítani. (Német beszélgetési anyag az általános iskolák I-II. o. számára. Raktári száma 3412.; Német nyelvkönyv az általános iskolák III-IV. o. számára. Raktári száma 3401.; Német nyelvkönyv az általános iskolák V-VIII. o. számára. Raktári száma 3402.; Német olvasókönyv az általános iskolák V-VIII. osztálya számára. Raktári száma 3431.)
A tankönyveket értelemszerűen az egyes kezdő és haladó csoportok tudásának megfelelően kell felhasználni.
3. Német és magyar nemzetiségű tanulók közös csoportban történő oktatása.
Rendkívül bonyolult a helyzet azokban az általános iskolákban, amelyekben vegyes magyar és német (esetleg német és más nemzetiségű) tanulók tanulnak együtt. Baranya megye több iskolájában (Somberek, Mágócs, Gyód, Himesháza, Boly, Bezedek, Máriakéménd, Palotabozsók, Vókány, Mecseknádasd, Kaposszekcső, Villány, Magyarboly) összevonták a német anyanyelvű oktatást, a német mint idegen nyelv oktatásával. Jogosan tesszük fel a kérdést, hogy helyes-e egységes német nyelvoktatást szervezni a német és a magyar tanulók részére.
Nem helyes. Sőt a német nemzetiségű tanulók szempontjából hátrányos. Didaktikai szempontból is helytelen a két csoport együttes oktatása. Helytelen, mert azok a német nemzetiségű tanulók, akik már családi életükből megfelelő szókinccsel, beszédkészséggel rendelkeznek és sok esetben már évek óta anyanyelvként tanulják a német nyelvet, rengeteg időt pazarolnak olyan órák meghallgatására, amelyek semmivel sem gyarapítják fejlettebb nyelvtudásukat. Éppen ezért érdektelenné, unalmassá és így eredménytelenné válik részükre a német nyelv közös tanulása. Ezt pedig nem engedhetjük meg, mert ez a nemzetiségi jog, az anyanyelvi oktatás erős korlátozását, megsértését jelentené.
Csak abban a községben, abban az iskolában vagy osztályban kerülhet sor a német nyelv összevont csoportokban történő közös oktatására, ahol átmeneti nehézségek miatt (tanterem-, tanerőhiány) semmiképp sem tudják másképp megoldani.
Ott járnak el helyesen, ahol külön, önálló csoportban tanítják továbbra is a német nemzetiségi tanulókat, részükre kiadott tankönyvekből, a folyó tanévre szóló tanmenet szerint és ugyancsak külön, önálló csoportban tanítják a magyar tanulókat a részükre összeállított tankönyvpótló nyelvleckék szerint.
Egészen kivételesen, ott, ahol elkerülhetetlen és átmeneti intézkedésként, egységes csoportban végzik a kétféle német nyelvoktatást, az összevont tanulócsoportokban szokásos módszert kell alkalmazni. Mindkét tanulócsoport részére külön az előírt anyagot kell oktatni. Csak így érhető el az, hogy ne érje károsodás a német nemzetiségű tanulókat és a magyar tanulók is helyes ütemben sajátíthassák el a német nyelv alapismereteit.
4. Mi történjék a csatlakozó órákkal?
Közismert, hogy sok német nyelvoktató iskolában a tantárgyként tanított német nyelvet a többi órák előtt vagy után úgynevezett csatlakozó órákban tanítják. Az anyanyelv ilyen oktatása kényszermegoldás és igen megnehezíti mind a pedagógusok, mind a tanulók munkáját. Érthető okokból maguk a szülők is gyakran zúgolódnak emiatt. Azokban az iskolákban, amelyekben a tanulók döntő többsége német nemzetiségű és ahol valamilyen okból (részben osztottság, kis létszámú iskola vagy orosz tanerőhiány) a felső tagozatos tanulók az 1956-57-es tanévre egységesen a német nyelvet választották és a tanulók egy része már eddig is részt vett a német nyelvoktatásban, arra kell törekedni, hogy a csatlakozó órák szűnjenek meg. A német nemzetiségű tanulókat rendes órarenden belül kell anyanyelvű oktatásban részesíteni.
A csatlakozó órák megszűnése értékesebbé és kedveltebbé teszi a német nyelv oktatását tanulók, szülők és pedagógusok előtt egyaránt. Az ilyen iskolákban, amelyekben az idegen nyelvek oktatását szabályozó rendelet alapján megnőtt a német nemzetiségű tanulók érdeklődése anyanyelvük, a német nyelv tanulása iránt, arra kell törekedni, hogy ott, ahol a lehetőség megvan rá, a vegyes nyelvoktatást, ill. az abban részt vevő iskolákat, osztályokat fokozatosan fejlesszék tovább német anyanyelvű iskolákká, német anyanyelvű osztályokká.
5. Német szaktanítók, szaktanárok további működése és bevonása a német nyelvoktatásba. Azokban az általános iskolákban, amelyekben már folyik a német nemzetiségi tanulók anyanyelvű
oktatása és a nyelvoktató munkaideje, óraszáma lehetővé teszi, arra kell törekedni, hogy a magyar tanulók oktatását is ő lássa el. Ez az intézkedés amellett, hogy lehetővé teszi, arra kell törekedni, hogy a magyar tanulók oktatását is ő lássa el.
Azokban a német nyelvoktató iskolákban, amelyekben a Minisztérium engedélyével a folyó tanév elején vagy már az előző években megindult és eredményesen folyik a német nyelv oktatása, esetenként és rendkívül gondos mérlegelés alapján kell eldönteni azt, hogy mi történjék a képesítéssel esetleg nem rendelkező nevelőkkel. Az idegen nyelvek oktatására kiadott rendelet 2. és 4. pontjainak merev alkalmazása ugyanis hátrányosan befolyásolná a német nemzetiség anyanyelvű oktatását. Márpedig a kiadott rendeletnek nem ez volt a célja. A rendelet ugyanis a magyar anyanyelvű iskolákban újonnan induló idegen nyelvű oktatást szabályozta.
Az eddig felmerült kérdések arra engednek következtetni, hogy a német nemzetiségű tanulók oktatásában még újabb és újabb kérdések merülnek fel. A német nyelvoktató iskolák igazgatói, nevelői, a német oktatást ellenőrző szakfelügyelők, valamint az érintett oktatási osztályok előadói a területükön felmerülő problémákra, az eddigi helyes szokásnak megfelelően keressék maguk is a jó és helyileg legalkalmasabb megoldásokat. Nehezebb és általános rendelkezést kívánó kérdéseikkel pedig forduljanak közvetlenül a Minisztérium Nemzetiségi osztályához.
Művelődésügyi Közlöny, 1957.1. sz. 11-12. o.
A német tannyelvű iskolák szervezése Magyarországon csak az 1955-1956. tanévben indult meg, ekkor mindössze kettő volt belőlük; ugyanakkor a nyelvoktató iskolák száma az 1954-1955. tanévben 75-re emelkedett, az 1955-1956. tanévben pedig elérte a 100-at. Ugyanebben a tanévben Magyarországon 124 szlovák (közülük 5 nemzetiségi tannyelvű és 119 nyelvoktató); 65 délszláv (20 nemzetiségi tannyelvű és 45 nyelvoktató); valamint 22 román (11 nemzetiségi tannyelvű és 11 nyelvoktató iskola volt. (Föglein Gizella: A nemzetiségi oktatás jogi szabályozása Magyarországon 1945-1956. Levéltári Szemle, 1990. 4. sz. 25. o.)
A magyarországi német nemzetiségű lakosság 1956 őszén kollektívumként nem vett részt a forradalomban; a hazai németség általában tartózkodó álláspontra helyezkedett.
A forradalom idején több településen - főként a Dunántúlon - az orosz nyelv helyett áttértek a nyugati nyelvek, leginkább a német nyelv tanítására. A német nyelv tanulásának megengedése (859-8/1957. MM sz.) részlegesen elismert egy, a forradalom idején keletkezett helyzetet. Sokan eleinte nem tudták, minden nyelv tanítására értelmezendő-e a rendelet. Különösen a németek esetében keletkezett zavar, mivel a rendelkezés a német nyelv taníthatóságáról más kategóriák között szólt, mint az megszokott volt a nemzetiségi nyelvoktatás keretében. Ezenkívül a vegyes iskolákban németet kezdtek tanulni olyan gyermekek, akik nem lévén svábok, sokkal alacsonyabb szinten kellett, hogy kezdjék a tanulást, mint nemzetiségi iskolatársaik, s a szintkülönbség hátráltatta a német nemzetiségű-anyanyejvű gyermekek tanulását. Ebben a helyzetben a kormány külön utasítást adott a nemzetiségi iskoláknak: a német nemzetiségi iskolákat arra hívták fel, hogy a németül tanuló magyar gyermekeket és a német nemzetiségűanyanyelvű gyermekeket külön tanulócsoportba kell osztani.
1957. május 15-én jelent meg a művelődésügyi miniszter 8531-P2/6/1957. MM számú utasítása: Felhívás a pécsi német tanítóképző II. osztályának beiskolázására. Eszerint: „A szervezeti reform életbelépéséig felmerülő nevelőhiány leküzdése érdekében a pécsi tanítóképző jelenlegi német I. osztálya - az 1957-58. tanévben II. - mellett párhuzamosan új II. osztályt nyitunk, 25 fővel, kb. egyenlő arányban fiúk és leányok számára." (Művelődésügyi Közlöny, 1957. 5. sz. 67. o.)
Az elkövetkező időszakban a művelődésügyi miniszter több hasonló jellegű utasítást adott ki a német nemzetiségi oktatással kapcsolatosan. így 1958. február 15-én jelent meg az 54060/1958. MM. számú utasítás az 1958-59. tanévi beiskolázásról a bajai német tanítási nyelvű általános gimnáziumban. (Művelődésügyi Közlöny, 1958.4. sz. 62-63. o.)
1958. április 15-én jelent meg az 54131/1958. MM számú utasítás német tanítási nyelvű általános gimnázium beiskolázására az 1958-59. tanévre Budapesten, Kőszegen és Pécsett. (Művelődésügyi Közlöny, 1958. 8. sz. 128. o.) A művelődésügyi miniszter 1958. február 15-i, 54055/1958. MM számú utasítása német nyelvművelő folyóirat ajánlása tárgyában jelent meg. (Művelődésügyi Közlöny, 1958. 4. sz. 65. o.)
A második világháború után az 1951-1952. tanévtől kezdődően kerül sor a német nemzetiségi oktatás (ún. nyelvoktató típus) bevezetésére, pontosabban újjászervezésére és a német nemzetiségi iskolahálózat fokozatos kiépítésére. A német nemzetiségi általános iskolahálózat az 1957-1958. tanévre épült ki, amellyel a nemzetiségi iskolák hálózatának kialakítása lényegében „teljessé" vált.
1957. október l-jén jelent meg a művelődésügyi miniszter 842/859-15/1957. MM számú utasítása a nemzetiségi tankönyvpályázatról. Az indoklás szerint „az 1958-59. tanévben a nemzetiségi általános iskolák alsó tagozatába magyar nyelvből, az V-VI. osztályba pedig nemzetiségi nyelvből új tantervet vezetünk be. Az új tanterv bevezetése szükségessé teszi új tankönyvek készítését." (Művelődésügyi Közlöny, 1957. 15. sz. 273. o.) A nemzetiségi tankönyvpályázat eredményét a Művelődésügyi Minisztérium hivatalos lapja 1958. február 15-én tette közzé. (54029/1958. MM sz. utasítás. Művelődésügyi Közlöny, 1958. 4. sz. 54-55. o.)
Tekintettel arra, hogy a nemzetiségi tankönyvpályázat néhány kategóriájában pályamű nem érkezett a kiírt határidőre, illetve több pályaművet a bizottság nem javasolt díjazásra, 1958. június 15-én újabb nemzetiségi tankönyvpályázatot tett közzé a Művelődésügyi Minisztérium (54 222/1958. MM számú utasítása. Művelődésügyi Közlöny, 1958. 12. sz. 220. o.) E tankönyvpályázat eredményét a Tankönyvkiadó Vállalat október l-jén tette közzé. (Művelődésügyi Közlöny, 1958.19. sz. 337-338. o.) A Művelődésügyi Közlöny évről évre tájékoztatást nyújtott a nemzetiségi tankönyvekről.
1958. augusztus 15-én jelent meg a művelődésügyi miniszter 54275/1958. MM számú utasítása a nemzetiségi óratervekről. (Művelődésügyi Közlöny, 1958.16. sz. 282. o.) A miniszteri utasítás melléklete iskolatípusonként és tantárgyanként (összesen XIV táblázatban.) tartalmazta az óraterveket. (Uo. 283-290. o.) A Művelődésügyi Minisztérium hivatalos lapja az elkövetkező esztendőkben is közölte a nemzetiségi óraterveket.
A tanítóképesítő vizsgaszabályzat 52. §-a lehetőséget nyújt arra, hogy „azok a gyakorló tanítójelöltek, akik a magyar nyelven kívül más hazai nyelven való általános iskolai tanítói működésre jogosító képesítést is kívánnak szerezni, a választott nyelvből kiegészítő képesítővizsgát tehetnek". A vizsgaszabályzat fenti §-ának (3) bekezdése szerint eddig kiegészítő képesítővizsgát rendszerint csak abban a tanítóképzőben lehetett tartani, ahol a választott nyelvet rendszeresen tanították, vagy- amelyben ennek a nyelvnek megfelelő szaktanára volt. Amióta azonban minden hazai nemzetiség számára tanító(nő)képzőt állítottunk fel, a nemzetiségi általános iskolákban folyó oktató-nevelőmunka egységes elvek és eljárások szerinti fejlesztésének biztosítása érdekében a (délszláv, német, román és szlovák nyelvű) kiegészítő képesítővizsgák megtartására a nemzetiségi tanítóképzőket jelöljük ki. Ezekben a nemzetiségi tanítási nyelvű tanítóképzőkben megfelelő nyelvű vizsgabizottság és gyakorlóiskola van, vagy ilyen szervezhető.
Felkérjük az összes magyar és nemzetiségi tanító(nő)képzők igazgatóit, hogy erre a lehetőségre hívják fel tanítványaik és a gyakorló tanítójelöltek figyelmét, ismertessék a tam'tóképesítő vizsgaszabályzat 52. §-ában foglaltakat, de azzal az eltéréssel, hogy
iskolák igazgatóságához kell küldeni május hó 15-ig. A jelölteket a vizsga időpontjáról a nemzetiségi tanítóképző igazgatójának - az anyaiskola igazgatóságának útján - legkésőbb június 10-ig értesítenie kell. Kiegészítő képesítővizsgát csak a magyar nyelvű képesítővizsga eredményes letétele után lehet tenni.
A tanítóképesítő vizsgaszabályzat 53. §-a lehetőséget ad a már működő, okleveles általános iskolai tanítóknak is arra, hogy „akik a magyar tanítási nyelvű általános iskolában való tanításra jogosító képesítésüket utólag kívánják más hazai tanítási nyelvű általános iskolában való tanításra érvényesíttetni, a tanítóképző igazgatójának engedélyével kiegészítő képesítővizsgát tehetnek". Ezeknek a képesítővizsgáknak helyéül is a fenti négy iskolát jelöljük ki. A kérelmeket szintén május 15-ig kell megküldeni a megfelelő tannyelvű nemzetiségi tanítóképző, illetve gimnázium igazgatóságának az alábbi mellékletekkel együtt:
A jelentkezőket a vizsga időpontjáról a nemzetiségi tanítóképző igazgatója június hó 10-ig közvetlenül értesíti.
A fent kijelölt nemzetiségi tanítóképzők (illetve gimnázium) igazgatói egyebekben a tanítóképesítő vizsgaszabályzat 52. és 53. §-ában foglaltak szerint járjanak el. A vizsga anyagát e négy iskola közvetlenül kapja meg.
Azok a magyar tanítási nyelvű tanító(nő)képzői igazgatók, akiknek iskolájában kiegészítő képesítővizsga iránt érdeklődő tanuló és gyakorló tanítójelölt van, a vizsga tananyagát az érintett nemzetiségi tanítóképző igazgatójától kérjék el, s kövessenek el mindent, hogy a kiegészítő vizsgára jelentkezők jól felkészülve álljanak a vizsgabizottság elé.
Művelődésügyi Közlöny, 1958. 9. sz. 139-140. o.
A tanítóképzésről ezt megelőzően az Elnöki Tanács 1950. évi 43. sz. törvényerejű rendelete intézkedett. (Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye, 1950.1. k. Budapest, 1951.140-142. o.)
A nemzetiségi általános iskolák tanítóinak képzése ezen jogszabályt követően tulajdonképpen két szálon futott. Az egyik: a korábban életre hívott budapesti délszláv, a pécsi német és a budapesti szlovák nemzetiségi tanítóképző; valamint a gyulai román gimnázium mellett szervezett tanítóképzős tagozat volt. A másik : az ugyanezen intézményekben utólag, kiegészítő képzésben megszerezhető nemzetiségi tanítói képesítés volt.
1958. augusztus 6-án adta hírül a Köznevelés című folyóirat, hogy az 1957-1958. tanévben „a Gyulai Román nyelvű általános gimnázium mellett szervezett tanítóképzős tagozaton 11 hazai román nemzetiségű tanítójelölt tett anyanyelvén sikeres tanítóképesítő vizsgát. ...ők az elsők hazánk történetében, akik állami intézetben, a magyar állam messzemenő anyagi és erkölcsi támogatásával, édes anyanyelvükön végezhették és fejezhették be tanulmányaikat." (Kovács Péter: A magyar-román együttműködés jegyében. Köznevelés, 1958.14. sz. 328. o.)
| |