| |
A magyar nyelv tanításáról szóló 1879. évi XVIII. te. 1. §-a világosan intézkedik az iránt, hogy minden tanítóképző-intézetben, amelyben a tanítás nyelve nem a magyar, a magyar nyelv oly óraszámmal tanítandó, hogy azt az egész tanfolyam alatt minden tanítójelölt beszédben és írásban elsajátíthassa.
Ugyanazon törvény 6. §-ának 1. pontja értelmében az említett tanítóképző-intézeteknél a képesítő oklevelek csak azon esetben adhatók ki, ha a vizsgálattevő a magyar nyelvet a törvény értelmében kellően bírja.
A törvény ezen határozott követelményeinek dacára, még ma is merülnek fel panaszok afölött, hogy az újabban is a nem magyar tannyelvű tanítóképző-intézetekből kikerülő tanítók és tanítónők nem bírják a magyar nyelvet abban a mértékben, hogy az idézett törvény világos rendelése szerint azt a népiskolában sikerrel taníthatná[k].
Ezért indíttatva érzem magamat (Címedet) újból felkérni, hogy az idézett törvény mentői tökéletesebb végrehajtása érdekében intézkedni szíveskedjék, hogy a hatósága alatt álló tanítóképző-intézetekben a magyar nyelv a törvényben kijelölt célnak megfelelő óraszámban és eredménnyel taníttassék, és hogy tanítói oklevél csak olyanoknak adassák ki, kik a magyar nyelvet beszédben és írásban oktatói képességgel bírják.
Kelt Budapesten, 1890. évi április hó 10-én.
Gr. Csáky Albin s. k.
1. Ragaszkodva az etnikai viszonyokhoz és Magyarország történeti fejlődéséhez, hogy Magyarország nem olyan állam, amelynek egy nép kölcsönözheti nemzeti jellegét, azt akarjuk mi Magyarországon lakó románok, tótok és szerbek, hogy Magyarország adott etnikai viszonyaihoz és történeti fejlődéséhez képest a Szent István koronájához tartozó országok integritásának megóvása mellett az államnak jellegét az egy egésszé kapcsolt népek összessége adja.
2. A magyar államnak etnikai viszonyaiból és történeti fejlődéséből származó természete kizárja, hogy az egyetlen nép, a mely a lakosságnak többségét nem képezi, az államiság attribútumait magának követelje. Csakis a Magyarország népe(i) összességének van joga magát az állammal azonosítani. E- szerint az, amit a magyar nemzeti állameszmének akarnak nevezni, ha az államiság attribútumait egy kisebbségben lévő népnek akarják tulajdonítani és ennek segítségével Magyarország többi, többségben levő népeit az eltulajdonított államhatalom segítségével alá akarják rendelni, az nem egyéb, mint ellentmondás Magyarország etnikai viszonyainak és történeti fejlődésének; de egyúttal Magyarországnak többi többségében levő népei létfeltételeinek a veszélyeztetése.
3. Hogy megvédjék magukat e veszély ellen, amely már tényekkel igyekszik megsemmisíteni a Magyarországban többségben lévő létfeltételeket, a magyarországi románok, tótok és szerbek szövetséget kötnek, hogy minden törvényes eszközökkel megvédjék nemzetiségüket és reménylik, hogy e szövetségbe belépnek a magyarországi németek és rutének is; mert ebben a szövetségben nincs semmi törvényellenes, hanem arra törekszik, hogy törvényes eszközökkel Magyarország viszonyait természetes alapra fektessék. Nemzeti alapul a nemzetiségi autonómiát a megyei beosztásban veszik alapul.
4. Ez a nemzetiségi szövetség nem zárja ki, hogy minden nemzetiség különböző viszonyainak keretében megfelelő fejlődésre törekszik, és ebben a szövetkezett nemzetiségek kölcsönösen támogatni fogják egymást.
5. Magyarország nem magyar népeinek szabadsága teljesen megóvassék, úgyhogy az illető autonóm területeken (megye, városi törvényhatóság, község) a nemzeti nyelv használatában úgy a közigazgatási, mint a törvényhatósági testületeknél a nemzetiségek jellege megóvassék. De ahol vegyes nyelvű nemzetiségek vannak, ott a közigazgatás megkönnyítése céljából a megyéket nyelvek szerint kikerekítsék.
6. Ebből a szempontból kiindulva a románok, szerbek és a tótok az 1868-ik évi úgynevezett nemzetiségi törvénnyel nem lehetnek megelégedve. Ezt a törvényt, amint látszik, csak azért alkották meg, hogy takaróul szolgáljon a külföld előtt a nemzetiséggel szemben állítólagos toleranciáért. Tényleg nem is tartják meg és teljesen illuzórikus mindaddig, amíg a nemzetiségi törvénynek megvan a törvény ereje, mindaddig a románok, szerbek és a tótok mint törvényt respektálni fogják, de ezzel szemben követelik az államhatalomtól, hogy azt mint törvényt azokkal szemben ismét respektálják, és hogy azt a nemzetiségek javára az egyenjogúsítás alapján kiterjesszék. Ha egyszer a nemzetiségeknek lehetővé teszik, hogy a magyar parlamentben képviselve legyenek, akkor okvetlenül törekedni fognak arra, hogy a mai nemzetiségi törvényt, a nemzeti autonómiának az ezen programban megszabott alapok szerint megváltoztassák. Nevezetesen arra fognak törekedni, hogy az állam kötelessége - tudniillik, hogy az ország különböző népeinek kulturális szükséglete állami eszközökkel legyen fedezve - legapróbb részletekben keresztülvitessék.
7. Magyarország nemzetiségei abban a szomorú helyzetben vannak, hogy a magyar állam törvényhozói munkásságában nem vehetnek részt. Minthogy Magyarországot úgy tekintik, mint egy egyetlen nép birtokát, az államhatalom arra törekedik, hogy a magyar parlamentre egy nemzeti állam képviseletének a bélyegét üsse rá. E szempontból kiindulva Erdély számára igazságtalan választási törvényt alkottak, de még a szűkebb értelemben vett Magyarországban érvényben levő választási törvény szerint is a választási kerületek, továbbá a választói névsorok úgy vannak összeállítva, hogy a nemzetiségek választói kimaradnak, valamint a választások alkalmával is olyan rettenetes nyomást gyakorolnak a nemzetiségekre, aminőt Európa egy más civilizált országában sem lehet tapasztalni. Ilyen viszonyok között, mikor a választási szabadság szent jogát illuzórikussá teszik, a szerbeknek, tótok[nak] és román[oknak], mint egy párt tagjainak, a továbbiakban is tartózkodniuk kell a parlamenti választásokban való részvételtől.
8. Ezzel összefüggésben a nemzetiségek szövetsége az általános, közvetlen, egyenlő és titkos választói jog behozatalát, a választókerületek igazságosabb kikerekítését, az adminisztrációnak a választásokon való befolyásának megszüntetését és mindazoknak a törvényes határozatoknak a felfüggesztését követeli, amelyek szerint az adófizetés elmulasztása a választási jog elveszítését vonja maga után.
9. Miután Magyarországban a szabad egyesülési és gyülekezési jogra törvény nincs és az erre vonatkozó elavult és határozatlan kormányrendeletekkel a közigazgatási hatóságok önkényesen magyarázzák és alkalmazzák, úgyhogy a nemzetiségek nyilvános gyűlései és egyesület-alapításai elé minden elképzelhető nehézségeket gördítenek, s azokra nézve a gyülekezési és egyleti jog úgyszólván nem is létezik, a nemzetiségek szövetkezete arra törekszik, hogy a szabad egyleti és gyülekezési jog pontos demokratikus törvénnyel szabályoztassák.
10. Miután a mostani rendszer a törvényileg biztosított egyházi és iskolai önkormányzatot a kormányzói hatalom önkényes közbelépésével teljesen illuzórikussá tette, ez okból a nemzetiségek szövetsége a törvényes egyházi- és iskolai önkormányzat tiszteletének kivívását és az önkormányzat fogalmának megfelelő kiszélesbítését tűzi ki feladatául.
11. Miután Magyarországon az esküdtszék magasztos intézménye csak sajtóügyekre vonatkozólag áll fenn és ezenfelül ezeknek a bíróságoknak székhelyeit szándékosan úgy állapították meg, hogy nem magyar sajtóügyekben kizárólag a nemzetiségekkel szemben ellenszenves hangulatú magyarok ítélnek, akik a nem magyarok nyelvét még csak nem is értik - amit érthetően igazol a nagyszebeni esküdtszék áthelyezése Kolozsvárra és így ez az intézmény hamisítottnak tűnik fel s éle a nemzetiségek sajtójának minden szabadabb mozgása ellen irányul, amely sajtónak sajtószabadsága ezek szerint teljesen meg-semmisíttetik, - vagy ezeknek a bíróságoknak olyan helyekre való áthelyezése kérendő, ahol ez az ártalmas tolmácsrendszer megszüntetésével lehetséges és a kérdéses sajtótermékek eredeti nyelvén tárgyaihatók, vagy pedig az esküdtszéki intézmény teljes megszüntetése és a sajtóügyeknek rendes bíróságokhoz való utalása eszközlendő ki.
12. Miután Erdélyben a sajtóügyekre nézve kivételes törvény áll fenn, és a szűkebb Magyarországban is a sajtószabadság az óvadékkényszer által korlátozva van, a nemzetiségek szövetsége egy egységes törvényt követel a korlátlan sajtószabadság számára.
13. Miután a románok, tótok és szerbek szövetsége e szabadságot minden téren megóvni akarja, azért elsősorban a vallásszabadság mellett foglal állást. Ebből a szempontból minden rendelkezésére álló törvényes eszközzel a jelenleg alkotott egyházpolitikai törvények revíziójára fog törekedni, annál is inkább, mert azok az egyes népek nemzeti élete ellen irányulnak.
14. Ebből az álláspontból kiindulva, kívánjuk érdekeiknek egy Horvát-Szlavonország mintájára, a korona mellé kinevezendő tárca nélküli miniszter által leendő képviseletét.
15. A románok, tótok és szerbek szövetségét előterjesztett céljainak kivitelében egységes vezetés szempontjából a románok, tótok és szerbek küldöttei által választott választmány fogja képviselni, amelyben minden egyes nemzetet négy-négy tag képvisel.
16. E választmány kötelessége, hogy a szükséges dolgokat elintézze, hogy erős organizáció jöjjön létre; e választmány kötelessége, hogy időről időre tiltakozzék a nemzetiségellenes politika ellen.
17. A választmány figyelmét arra fogja fordítani, hogy az egyes nemzetiséglek] közötti egyetértést fenntartsa és mindent eltávolítson, ami ezt megakadályozza.
18. Hogy a nagy európai közönség, mely Magyarország nemzetiségi viszonyaival nincs tisztában, a helyzettel tisztában legyen, a választmány törekedni fog arra, hogy az európai sajtót kellőképp felvilágosítsa.
19. A kongresszus elhatározza időnként összejönni és megbízza a választmányt, hogy helyet és időt meghatározva, gondoskodjék az egybehívásról.
20. A bizottság feladata, hogy a legközelebbi kongresszusig a szövetség nevében kimerítő emlékiratot készítsen az illető népek állapotáról és ezt a császár és király őfelségének elébe terjessze.
21. Abban az esetben, ha a delegátusok összejövetele lehetetlenné tétetnék, az e programban kifejtett elveknek kell a románok, tótok és szerbek nemzeti politikájának irányadóul szolgálni.
Közli: Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. II. k. 1892-1900. Tankönyvkiadó, Budapest, 1956. 379-381. o.
1895 augusztusában tartották a román, szlovák és szerb nemzetiségi kongresszust, s ezen tiltakozni kívántak a Bánffy-kormány erőszakos fellépése ellen, amely az egységes magyar nemzeti állam érdekének kívánt mindent - a politikát, a gazdaságot, az iskolát, a kulturális életet - alárendelni. A nemzetiségi kongresszus nyilatkozata nem fogadta el a kizárólagos magyar nemzeti állameszmét, és az ország integritását tiszteletben tartó, a nyelvhatároknak megfelelő nemzeti önrendelkezést javasolt. A kongresszusi határozatok végrehajtására 12 tagú bizottságot választottak, amely a kormány nyomása alatt a század végére elsorvadt. Bánffy Dezső nem volt hajlandó tárgyalni a nemzetiségi kongresszus határozatairól, sőt eljárást indíttatott egyes küldöttek ellen. A későbbiekben újabb kongresszus összehívását nem engedélyezték.
A Szlovák Nemzeti Párt Túrócszentmártonban 1901. április 11-én tartott tanácskozásán megállapított választási program:
1. Mi hazánk, Magyarország, egységének, oszthatatlanságának és függetlenségének alapján állunk.
2. Mint szlovákok követeljük a szlovák nyelv elismerését és egyenjogúsítását az iskolákban, a bíróságokon és a hivatalokban; kívánjuk nevezetesen az 1868. évi 44. törvénycikk életbeléptetését.
3. Követeljük az egyházpolitikai törvények revízióját, nevezetesen a felekezetenkívüliségről szóló törvény eltörlését.
4. Egyházi autonómiát akarunk.
5. Követeljük, hogy az állam minden tőle telhető módon gondoskodjék a népiskolai oktatás színvonalának emeléséről, a természetes adottságok alapján.
6. Olyan rendszert és törvényeket követelünk, amelyek a gazdasági élet, a kisipar és kereskedelem fejlesztését szolgálják, követeljük tehát, hogy országrészünkön alapítsanak a lakosság szükségleteinek megfelelő gazdasági, ipari és kereskedelmi iskolákat az anyanyelv elve alapján.
7. Az a törekvésünk, hogy korlátozzák a kisparaszti birtokok tetszés szerinti felaprózását. Törvénnyel kell megállapítani a birtoktestnek olyan minimális részét, amely a megélhetéshez szükséges, és hogy azt a birtokosától elvenni vagy végrehajtás folytán árverésen eladni ne lehessen.
8. Igazságosabb adóztatási rendszert követelünk, főleg azt, hogy méltányos tekintettel legyenek a mi kevésbé termékeny vidékeinkre.
9. Követeljük hegyvidéki folyóink szabályozását.
10. Jó cselédtörvényt követelünk.
11. Követeljük, hogy az iparűzés szabadságát arra való képesítés igazolásával korlátozzák, és hogy az állam védelmébe vegye a kézműiparosokat és az üzemi munkásokat a nagytőkével szemben; követeljük tehát a munkaadók és munkások viszonyának rendezését, és olyan törvények hozatalát, amelyek védik a munkások és családjaik anyagi, erkölcsi és egészségügyi érdekeit.
12. Az uzsora mindenféle nemének megszüntetésére törekszünk; amellett vagyunk, hogy az állam gondoskodjék olcsó hitelről a kisgazdák és kézműiparosok számára, és hogy a nép szegény rétege szűkös időkben megfelelő foglalkoztatást találjon.
13. Kívánjuk, hogy a fogyasztási és önsegélyező szövetkezetek az állam védelmében és támogatásában részesüljenek.
14. Hívei vagyunk a közigazgatási reformnak, de úgy, hogy a polgárságot ebből az együttműködésből ki ne zárják.
15. A községi és járási autonómia hívei vagyunk.
16. Törvényes intézkedést követelünk az igazságszolgáltatás meggyorsítására és olcsóbbá tételére.
17. Követeljük a választókerületek igazságos beosztását, az általános, közvetlen választójogot és a községenkénti titkos szavazást.
18. Követeljük a szabad szövetkezés és gyülekezés jogát.
Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. III. k. 1900-1903. Tankönyvkiadó, Budapest, 151-152. o. - Eredetileg a Národnie Noviny 1901. június 18-i számában jelent meg szlovák nyelven.
A nemzetiségek hosszú évek óta tartó passzivitási politikájának meddőségét felismerve először a szlovákok szakítottak vele. A Szlovák Nemzeti Párt indulni kívánt az 1901-ben esedékes országgyűlési választásokon, s választási kampányának segítésére dolgozta ki és fogadta el 1901. április 11-én új programját. A nemzetiségi közjogi követeléseken kívül - s ez új mozzanat volt - szociális és az általános demokratikus szabadságjogok körébe sorolható követelésekért is síkraszállt. Szerepe volt abban, hogy az 1901. október 2-9-i választásokon négy szlovák nyert mandátumot
A programot a Hlas 1901. szeptember 5-i számában részletesen elemezte és bírálta Milán Hodza. Gazdasági követeléseivel egyetértett, a nemzeti követeléseket hiányolta belőle. (Cikkét közli: Kemény G. Gábor: i. m. III. k. 152-155. o.)
[...] A magyarországi Szerb Nemzeti Radikális Párt meggyőződött arról, hogy sem az állami függetlenség, sem az alkotmányos szabadság, sem a politikai egyenlőség nem tudják a nemzet mint olyan fennmaradását biztosítani - ha a nemzeteknek nem biztosítják a nemzeti egyenlőséget és nyelvüknek nem adják meg a politikai jelleget, mely nélkül lehetetlen az államban az egyes nemzetek fejlődése.
A magyarországi szerb nemzet megszerezte történelmi jogát politikai önkormányzatához. Ezt a jogot biztosították a kiváltságok, és megerősítették II. József és IV. Károly, valamint Mária Terézia magyar uralkodók. A szerb nemzetnek ezt a történelmi jogát az 1861. évi július 9-i (21-i) királyi leirat is hangsúlyozta.
A szerb nemzet azonban felismerte a haladó kor nagy eszméit, valamint az alkotmányosság és egyenlőség elveit, amelyekért harcolt. A szerb nemzet tudta, hogy az igazságos alkotmányosság senki előjogát nem tűri, de nem tűr egyenlőtlenségeket sem. A szerb nemzet belátta, hogy Magyarországon az összes nemzetek érdeke, haladása és békessége megkívánja az összesség részére az egyforma jogokat. Ezért harcolt határozottan Magyarország alkotmányosságáért, és tette ezt abban az erős hitben, hogy a tiszta alkotmányosság és egyenlőség meghozza számára nemzeti szempontból mindazt, mint a történelmi jogát biztosító kiváltságok.
A nemzetiségi egyenjogúságról szóló törvénynek (1868. évi XLIV. te.) meg kellett volna védenie a nem magyar nemzeteket, és biztosítania nyelvüket, fejlődésüket és a közigazgatásban való részvételüket.
Ehelyett azonban a nemzetek egyenlőségéről szóló törvény Magyarországból a magyarok államát kívánta megteremteni az úgynevezett egységes politikai nemzettel, a magyar nemzettel, ez pedig ellenkezik Magyarország minden körülményével, sőt haladásával és jövőjével is.
A Szerb Nemzeti Radikális Párt a politikailag egységes állam álláspontján áll, azonban azt az elvet vallja, hogy ez a politikai egység nem teszi szükségessé az államban sem az egységes nyelvet, sem az egységes nemzetet, hanem csupán az egységes törvénykezést és az egységes központi igazgatást.
Azonban azt a kevés biztosítékot, amelyet az 1868. évi nemzetiségi törvény nyújt, összetörték a későbbi törvények és rendeletek, és ami belőle még megmaradt, azt nem hajtják végre.
Mindezek alapján a Szerb Nemzeti Radikális Párt követelni fogja:
5. Magyarország összes nemzeteit ismerjék el egyenjogú és egyenlő kötelességű nemzetekként, és módosítsák a nemzetiségi egyenjogúságról szóló eddigi törvényt. (1868. évi XLIV te.) Az új törvényben védjék meg és biztosítsák a nem magyar nemzeteket, nyelvüket, fejlődésüket és közigazgatásban való részvételüket.
6. Kerekítsék ki a törvényhatóságokat nemzetiségek szerint. Az így kikerekített törvényhatóságokban a bíráskodás és a közigazgatás terén annak a nemzetnek a nyelve a hivatalos nyelv, amely többségben van, és emellett biztosítsák azon nemzetek jogait is, amelyek kisebbségben vannak.
7. Minden nemzetnek képviselete legyen a magyar minisztériumban éppúgy, mint a cseheknek és a lengyeleknek az osztrák minisztériumban.
8. Szüntessék meg a volt katonai határőrvidéken a szerb iskolák kivételes állapotát, továbbá, hogy az 1868. évi XXXVIII. te. a volt katonai őrvidék területére is vonatkozzék, egyben a mi 1872. évi iskolai rendeletünk ezen a területen is törvényerőre emelkedjék.
Azokban a községekben, amelyekben a szerbek hitfelekezeti iskolát óhajtanak állítani, jogukban álljon élvezni azokat az arányos községi eszközöket, amelyekből a községi iskolák is fenntartatnak.
9. Az egykori szerb felekezeti iskolák minden elvett vagyonát adják vissza (mind az épületeket, az alapítványokat és egyéb javakat).
10. Az összes iskolákban vegyék figyelembe a szerb népet mint nemzetet;
továbbá: az állami iskolákban tegyék kötelezővé a szerbek számára a szerb nyelv, a szerb irodalom és a szerb történelem tanítását. A felsőbb iskolákban, ahol szerbek vannak, állítsanak tanszéket a szerb nemzet történelme és a szerb irodalom számára szerb szaktanár vezetésével.
11. Iktassák törvénybe az országos költségvetésből az összes szerb, valamint a magyar és egyéb kulturális intézmények arányos támogatását. Iktassák törvénybe szerb pravoszláv egyházaink arányos támogatását, valamint szerb hitfelekezeti iskoláink és szerb papságunk arányos támogatását is. Ezt az arányos segélyt bocsássák minden évben a szerb nemzeti egyházi kongresszus, illetve a szerb (kongresszusi) bizottság rendelkezésére.
12. Felekezetünket és egyházunkat nevezzék a törvényekben úgy, amint azt nevezik: „Pravoszláv hitvallás és szerb pravoszláv egyház"-nak.
13. Törvényben biztosítsák a szerb nemzetnek azt a jogát, hogy nemzeti jelvényként kitűzhesse zászlaját (piros-kék-fehér).
14. A Szerb Nemzeti Radikális Párt a haza minden polgárának politikai szabadságát radikális, demokratikus irányban képviselni fogja. Követeli a minél szélesebb körű községi, kerületi és vármegyei önkormányzatot. Követeli a sajtó szabadságát, a hírlapi kaució megszüntetését, valamint a gyülekezési és egyesülési szabadságot.
15. Az összes választásoknál - a községitől a képviselőházi választásig bezárólag - törvénybe kell iktatni az általános, közvetlen és titkos választójogot. A választásokat pártlisták alapján kell végrehajtani, s ezekben a kisebbség jogát biztosítani kell.
16. Közvetlen törvényhozást alkotmányos, katonai és pénzügyi kérdésekben; a felsőház és a sorkatonaság megszüntetését.
17. Törvénnyel kell biztosítani a törvények legpontosabb végrehajtását, a politikai meggyőződés szabadságát, a halálbüntetések és minden rögtönítélő bíróság megszüntetését. Fel kell állítani a népegészségügyi minisztériumot, törvénybe kell iktatni az ingyenes bíráskodást, ingyenes gyógykezelést és ingyenes oktatást.
18. A Szerb Nemzeti Radikális Párt megköveteli tagjaitól, hogy a községi és a vármegyei tisztújítási választásokon és azok munkájával kapcsolatban tevékenyen vegyenek részt. Véssék emlékezetükbe, hogy ezáltal lehetővé válik a törvényhatóságokban visszaverni az igazságtalanságok és a nyomorúság nagy részét, melyektől a nép szenved.
*
A pravoszláv szerbekre vonatkozó önkormányzati program után a következő pontnak kell kerülnie: „A Szerb Nemzeti Radikális Párt ama tagjainak, akik nem tartoznak a pravoszláv felekezethez, jogukban áll külön kongresszusukon saját egyházi, iskolai önkormányzati programjukat meghozni."
Közli: Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. IV. k. 1903-1906. Tankönyvkiadó, Budapest, 1966.168-170. o.
A magyarországi szerb nemzetiség két történelmi pártja, a Jasa Tomié vezette Szerb Nemzeti Radikális Párt és a Mihajlo Polit vezette Szerb Nemzeti Liberális Párt volt. Vetélkedésükből az előbbi került ki győztesen, amit világosan tükrözött az 1906-os országgyűlési választási szereplésük. A radikális párt erős támasza az 1910-es évek elejéig a hazai görögkeleti szerb egyház.
A Zastava című lap 1904. február 13-i számában közreadott program nem a párt teljes programja, hanem csak a Magyarországra vonatkozó politikai rész - olvasható a programot tartalmazó cikk általunk nem közölt első részében. Az 1-4. pont az újságcikkből is hiányzik.
A programban említett II. József magyar királyként I. József, IV Károly pedig III. Károly volt.
A Szent István koronája országai választókerületeinek román küldöttei, akik a mai konferencián összegyűltek, úgy találják, hogy a rendkívül nehéz körülmények nem engedik meg, hogy a Román Nemzeti Párt programjához nyúljunk, hanem ellenkezőleg, igazolják ennek teljes egészében való érintetlen fenntartását, úgy, ahogy azt 1881-ben megalkották és 1884-ben, 1887-ben, 1890-ben és 1892-ben fenntartották, lehetővé téve természetszerűleg az időszerű politikai fejlődés, valamint a nemzeti létünk és szabadságunk teljes biztosítása s a bővítés és továbbfejlesztés értelmében szükséges módosítást.
A nemzeti programhoz híven, a politikai helyzet követelményeinek figyelembevételével a konferencia ismét kijelenti és hangsúlyozza a következőket:
1. Rendíthetetlenül követeljük a román nép államalkotó politikai egyéniségének elismerését, etnikai és alkotmányos fejlődésének közjogi intézmények általi biztosítását, a Szent István koronája országai állama integritásának érintetlen fenntartása mellett. Ugyanakkor kívánjuk e követelések megvalósítását a többi nép számára is, amelyek együtt alkotják a magyar államot.
2. A haza jól felfogott érdekében kitartunk a közös hadsereg egysége csorbítatlan fenntartása mellett annak vezetésében, igazgatásában és vezényleti nyelvében egyaránt. Másrészt pedig kérjük minden ezred nyelvének tiszteletben tartását és intenzívebb használatát. Követeljük a szolgálati idő háromról két évre való leszállítását és a hadseregen belüli magyarosítási törekvések beszüntetését.
3. Nemcsak újból követeljük a nemzeti programnak megfelelően az egyenjogúsítási törvény teljes érvénybe léptetését és tiszteletben tartását, hanem követeljük mindazon utólag hozott törvények revízióját és egyeztetését, melyeknek rendelkezései ezen alaptörvény elveibe ütköznek.
Következésképpen követeljük, hogy a közigazgatás, az igazságszolgáltatás és az oktatásügy területén a haza népei nyelvének használata törvény által biztosíttassák oly mértékben és módon, hogy a haza minden népét saját nyelvén részesítsék igazságszolgáltatásban, közigazgatásban és oktatásban. Ezért a köztisztviselőket minden vidéken az ott lakó nép fiaiból válasszák vagy nevezzék ki, ha pedig ilyenek nem állanának rendelkezésre, a köztisztviselők mindenesetre szóban és írásban ismerjék azon népek nyelvét, melyek körében szolgálatot teljesítenek.
4. Önkormányzatot követelünk minden felekezet számára, és kérjük, hogy minden felekezet részére, a hívek számarányának megfelelően bocsássák rendelkezésre az illető egyház igazgatásához hiányzó, a lelkészek javadalmazásához és az egyházi iskolák fenntartásához szükséges anyagi eszközöket. Olyfor-mán, hogy az elemi oktatás az egész országban teljesen ingyenes legyen. Követeljük az egyházi esküvő kötelezővé tételét és a felekezetenkívüliségi törvény eltörlését. Követeljük, hogy azokban az állami vagy községi elemi iskolákban, ahol a lakosság többsége román, a tanítási nyelv román legyen. A felekezeti iskolákra vonatkozólag a konferencia ünnepélyesen a vallás- és közoktatásügyi miniszternek az elemi oktatás revíziójára vonatkozó törvényjavaslata ellen és az ebben a javaslatban kifejezésre jutó törekvések ellen nyilatkozik.
5. Követeljük a községek és közigazgatási körzetek teljes önkormányzatát és kikerekítését, különös tekintettel az országot lakó népek nyelvhatáraira. Követeljük a közigazgatási tisztviselőknek a népből való választását, a kinevezési jog kizárásával és a virilizmus intézményének eltörlését.
6. Választási törvényt követelünk általános választójoggal, a választókerületek kikerekítésével, a választók egyenlő számával s a jegyzői székhelyeken mozgó bizottság előtt történő, titkos választással, a nemzetiségeknek az országgyűlésen való arányos képviseletével.
Követeljük, hogy a gyülekezési és az egyesülési jogot törvény által és minden megszorítás nélkül biztosítsák, követeljük a teljes sajtószabadság minden politikai korlátozás nélküli biztosítását.
7. Kérjük az adórendszer radikális átalakítását, a földadó csökkentését, mindenekelőtt pedig a progresszív adó bevezetését, a létminimum adómentességét és a nélkülözhetetlen élelmezési cikkek fogyasztási adójának eltörlését.
8. Követeljük a hitbizományok megszüntetését, a földművelők megfelelő mértékű birtokhoz juttatását az állami birtokok kedvező körülmények melletti eladása révén. Kérjük a tulajdonminimum elidegeníthetetlenségét és oszthatatlanságát, és követeljük, hogy a románok által lakott területeken a telepítéseket csakis a román lakosság végezze. Az állami erdőkben történő legeltetés alacsony díjszabás mellett közvetlenül a népnek adassák bérbe, míg az erdőtörvényt a nép helyzetének megkönnyítése érdekében változtassák meg. A munkások érdekeit - munkájuknak megfelelően - méltányosan védelmezzék, s tegyék lehetetlenné a vállalkozók részéről történő kizsákmányolásukat. Államilag intézményesítve vezessék be a munkások betegségi és öregségi kötelező biztosítását, amelyhez az állam és a munkást alkalmazó vállalkozók is járuljanak hozzá. Nem kevésbé követeljük a közegészségügy követelményei kielégítését, a szegények orvossal és gyógyszerrel való ellátását.
A nemzeti programba foglalt követeléseknek, a nemzeti konferenciák határozatainak és a fentiekben foglaltaknak kiharcolásáért a román nép fel fog használni minden alkotmányos eszközt, és igyekezni fog minden útjába állított akadályt eltávolítani.
Kiváltképp a román nemzetnek az országgyűlés életében való részvétele vagy részt nem vétele kérdésében a konferencia kötelességének érzi kijelenteni, hogy ameddig nem érvénytelenítik a jelenlegi választási törvényeket, amelyek mesterségesen úgy vannak megszerkesztve, hogy a nem magyar nemzetiségek az ország ügyei intézéséből ténylegesen ki vannak zárva - Szent István koronája országainak román népe jogfosztott e törvények következtében, s nem is képviseltetheti magát az ország második nemzetiségét megillető súllyal az országgyűlésen. A választásokon való hivatalos visszaélések, a választási jegyzékek összeállításánál történő igazságtalanságok, a közigazgatási hivatalokon keresztül történő kényszerítés és erőszakos befolyásolás, még a választási törvény által is megengedett lefizetés, itatás-etetés, fenyegetés és bosszúállás azokkal szemben, akiknek van bátorságuk a szembeszállásra - lehetetlenné teszik a választók akaratának szabad megnyilvánulását, és az állampolgárok közvéleménye meghamisítódik. Éppen ezért az országgyűléssel szemben teljes mértékben bizalmatlanok vagyunk, és ameddig a dolgok jelen állása tart, ettől az országgyűléstől semmi jót nem várunk. Alig hisszük, hogy a nemzeti képviselők hangja, akiket sikerülne a budapesti országgyűlésbe küldenünk, meghallgatást nyerne és javunkra változtathatná a mostoha politikai helyzetet, amelyben a hazai román nép él.
Mindezek tekintetbevételével, megállapítva, hogy a passzivitást kimondó 1881-iki nagyszebeni román nemzeti konferencia határozata a román nép politikai vezetőire bízta feladatul, „hogy ez a passzív rezisztencia komoly és reális legyen" - többé nem hajtható végre megfelelő módon;
figyelembe véve, hogy a jól mérlegelt jelenlegi helyzetben a reális passzivitás végrehajtása leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik, további fenntartása viszont, hogy őrizzük a passzivitást, amikor a román választók igen jelentős része ezt nem akarja, hiábavaló önámítássá válna;
továbbá figyelembe véve, hogy a politikai szokások elerkölcstelenedése, amely népünket fenyegeti az idegen pártok harci módozatai révén, csak nemzeti pártunk aktivitásba lépésével küszöbölhető ki és akadályozható meg;
továbbá figyelembe véve, hogy csak így lehet megcáfolni reális módon az egész világ előtt a jelenlegi kormányzat által fenntartott hamis híresztelést, hogy a román nép nem értene egyet vezetőinek céljaival, hanem nagy többsége jóváhagyja az ellene elkövetett igazságtalanságokat;
és végül figyelembe véve, hogy csak így hárítható el az az akadály, melyet törvénytelenül és erőszakosan állítottak nemzeti pártunk alapos szervezésének és e párt szabad működésének útjába;
a Szent István koronája országai választókerületeinek román küldöttkonferenciája ezennel kinyilatkoztatja a román választók országgyűlési aktivitásba lépését minden választókerület számára.
Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. IV. k. 1903-1906. Tankönyvkiadó, Budapest, 1966. 534-536. o.
Hosszú évek passzivitási politikáját követően a századforduló után a Román Nemzeti Párton belüli irányzatok harca az aktivitás politikájának irányában dőlt el. Győzött az az igény, hogy revideálják a párt 1881-es programját (közli: Kemény G. Gábor: i. m. I. k. Tankönyvkiadó, Budapest, 1952.645-646. o.), mindenekelőtt mondjanak le 1. pontjáról, Erdély autonómiájának követeléséről. Erre 1905 januárjában került sor, miután 3-án a király feloszlatta a parlamentet és új választásokat írt ki - megbuktatva a Tisza-kormányt. A párt 1905. január 10-i nagyszebeni konferenciája lényegesen módosította a régi programot, felhasználva az alkalmat a Berzeviczy-féle iskolapolitikai törvénytervezet elleni tiltakozásra is. Az országgyűlési választásokon ismét elinduló román képviselőjelöltek közül 8-an szereztek mandátumot - az 1906-os választásokon pedig 18-an - s élénken részt vettek a parlamenti életben. (Lásd: Erdély története 1830-tól napjainkig. III. k. írták:' Köpeczi Béla, Miskolczy Ambrus, Szász Zoltán. Fó'szerk.: Köpeczi Béla. Szerk. Szász Zoltán. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.1669-1675. o.)
A gyanútlan és álmatag magyar közéletbe egyszerre, szinte máról holnapra, deus ex machinaként esett le a nemzetiségi kérdés a maga egész félelmetességében. Mi történt? Legszebb álmaiban és ábrándjaiban, legtiszteletreméltóbb dogmáiban zavarták meg hirtelen. Jöttek a horvátok, és oly egyezményt tudtak a maguk számára kiküzdeni, amely letarolt és letiport egy csomót azokból az érzelmekből és eszmékből, amelyekből a magyar közélet évtizedek óta táplálkozott. Azután megjelent a román paktum és a románkérdés. Az a románkérdés, amely eddig Magyarországon tisztán rendőrileg és szolgabíróüag kezeltetett, mint zavarosban halászni akaró - ez volt a hivatalos doktrína - embereknek okvetetlenkedése, és íme, máról holnapra a soviniszta magyar közvélemény azt hallja, hogy a kormány tárgyalásokat folytat egy testülettel, amelyet húsz év előtt szinte rendőrileg vertek szét. Szóval bekövetkezett a szolgabírói politikának ugyanaz a csődje, amellyel Magyarországon már többször találkoztunk. Emlékezünk rá valamennyien, hogy amikor a szocializmus először bontotta ki zászlóját, vele szemben ugyanaz a meg nem értés, ugyanaz a türelmetlenség, ugyanaz az erőszak és eltiprás politikája érvényesült. Hivatalos körök nem akartak tudni róla semmit, hatalmi szóval jelentették ki: szocializmus nincs, említés róla ne történjék. És mégis mit látunk? Hogy üldözötten, eltiportan, föld alatti utakon, de a szocializmus évről évre erősbödött, és az utolsó tíz évben megtörtént az, amit a szocializmus parlamenti recepciójának nevezhetnénk. Mert a lényeg nem abban áll, hogy ülnek-e ma már a képviselőházban szocialisták: a lényeg abban áll, hogy a magyar politika minden faktora, a legkonzervatívabb történelmi pártok is kénytelen-kelletlen elismerték, hogy a szocializmust be kell fogadni a magyar alkotmányba, hogy befogadása nélkül előrehaladás nincs, és hogy nincsen a magyar közéletnek egy olyan kérdése sem, amelyet megvitatni vagy megoldani lehetne az ország szocialista szervezeteinek bevonása és közreműködése nélkül. Vagy tíz évvel később ezen fejlődés, a szocializmus eljövetele után egy másik, nem kevésbé nagy horderejű eseménynek vagyunk a tanúi, és ez a nemzetiségek eljövetele Magyarországon. Egészen úgy, mint a szocializmus terén, itt is rendőri üldözések, földalatti munka, egy sereg injúria és erőszak eltűrése után: íme, a nemzetiségi kérdés, egyelőre még csak korlátolt formájában - mint románkérdés -, megjelenik a politikai élet arénájában, és megoldást követel magának. Bekövetkezik kikerülhetetlenül a nemzetiségek parlamenti recepciójának szüksége Magyarországon, a nemzetiségi kérdés ante portás van, és a Hieronymi1 által húsz év előtt rendőrileg feloszlatott Román Nemzeti Komité mint egyenrangú fél tárgyal a kormánnyal a nemzetiségi béke helyreállításának föltételeiről. Bizony ezek nagy, óriási hatalmi eltolódások, és nem csoda, ha a tájékozatlan, a félrevezetett, az alvó magyar közvélemény ebben hazafias érzelmeinek megsértését látja. De a haladás minden barátjának tisztában kell lennie azzal, hogy ezek a látszólag félelmetes jelenségek valójában a haladás irányában működnek, és hogy ugyanazzal a megértéssel, ugyanazzal az optimizmussal, ugyanazzal a rokonszenvvel kell nézni minden progresszív embernek a nemzetiségek eljövetelét, mint ahogy a munkásosztály, a szocializmus eljövetelét szemlélte. Mert minden mozgalom, amely évről évre, óráról órára fejlődve magának elismerést tud kiküzdeni, és részt tud követelni egy ország alkotmányos életéből: minden ilyen mozgalom, mint a szocializmus esetében is láttuk, nem lehet néhány demagóg egzisztencia munkája, hanem komoly, nagy tömegszükségleteknek felel meg, melyek a társadalom általános fejlődését is előmozdítják. Hogy tehát mindazt, ami Magyarországon történt, és mindazt, ami történni fog, megértsük, ahhoz elsősorban az szükséges, hogy tisztában legyünk a nemzetiségi mozgalom mibenlétével: honnan ered, hová tendál, mik a céljai és mik a törekvései? S mint minden kérdésben, itt is arra kell törekedni, hogy fölemelkedjünk a helyi szempontok kicsinyességén, és lerázzuk magunkról a közelség illúziójának veszedelmes tévedéseit. Ezt az egész mozgalmat bele kell illesztenünk a társadalmi fejlődés egyetemes egységébe. És tényleg azt látjuk, hogy alig van ország Európában, hol a nemzetiségi kérdés a maga megoldást követelő súlyával ne jelentkezett volna a történelem különböző időpontjaiban. Lehetetlen itt ennek az egyetemes emberi jelenségnek egész fejlődését feltárni. Csak azt akarnám hangsúlyozni, hogy tévednek azok, akik a nemzetiségi kérdésben, mint elsősorban lényegest, az államalkotási tendenciát látják. A nemzetiségi kérdés gyakran kompliká-lódik egy oly törekvéssel, mely régi államkapcsolatok megbontására és újak létesítésére irányul, de igen gyakran és az esetek többségében a nemzetiségi kérdés mögött nem államalkotási törekvések rejlenek, hanem a nagy néptömegek bizonyos társadalmi követelményei. Nem mondhatnám el plaszti-kusabban, hogy mi történik voltaképpen a nemzetiségi kérdésben, mint úgy, ha idézem a nagy belga gondolkodónak, Laveleye-nek2 megállapítását, aki már akkor, midőn Európában a legteljesebb vakságban voltak a nemzetiségi kérdést illetőleg úgy a politikusok, mint az elméleti kutatók, már akkor, a nemzetiségi mozgalmak kezdetén, tiszta világossággal meglátta, hogy a nemzetiségi kérdés lényege nem valami közjogi fantomok után való nyargalászás, hanem hogy annak gyökerei magukban a nép széles köreinek életbevágó törekvéseiben gyökereznek. Laveleye azt mondta:
„Oly tartományban, amelyben elállatiasodott emberek laknak, alapítsatok iskolát, állítsatok egy vasutat, és tűrjetek meg egy nyomdát. Húsz évvel később a nemzeti érzület megszületett, két generáció után explodál, ha össze akarják szorítani. így születik meg a nemzetiségi kérdés magából a civilizáció természetéből." Ezt úgy kell érteni, hogy a középkori világ, a régi rendi előjogoknak, a röghöz kötött jobbágyságnak a világa ezt a nemzetiségi kérdést nem ismerhette; az emberek küzdöttek, és talán borzalmasabban harcoltak, mint ma a legkülönbözőbb érdekekért, elsősorban osztályérdekekért, privilégiumaikért, aztán vallási meggyőződésükért, de a középkori világ a nemzetiségi harcoknak semmilyen formáját nem ismerte. A nemzetiségi kérdés egyidejű az újkori államalakulásokkal, és azt jelenti, hogy azok a széles jobbágytömegek, melyek évszázadokon keresztül a röghöz kötöttség kábult álmát aludtak, egyszerre öntudatra ébredtek. Öntudatra ébredtek éppen a modern kornak szelleméből, a vasútokból, a könyvnyomtatásból, az általános tankötelezettségből, a telefonból s mindazokból a technikai és közgazdasági vívmányokból, melyekre elsősorban gondolunk akkor, midőn a modern életről beszélünk. Egyszerre a nyelvi kérdés egy óriási jelentőségű szociális problémává vált. A paraszt kibontakozott a régi hűbér-uraság és a régi naturálgazdaság szűk köréből, piaci termelővé lett, szabad emberré, állampolgárrá, jogok alanyává, állampolgári kötelességek teljesítőjévé. Az úriszék és a robot: a középkori embernek jóformán ebben merült ki egész közélete. Az újkorral, a modern demokráciával, a nemzeti államokkal egy új helyzet állt elő; a piacra termelés, a nagy, az egész nemzetet felölelő gazdaság, mely egyre inkább világgazdasággá, világkereskedelemmé kezd szélesülni, s akkor, amikor ez a folyamat végbemegy, a nemzeti egységnek hite kezdi hevíteni a tömegeket. A francia forradalomból a népszuverenitás születik meg, és annak logikai folytatásaként mindazokban az országokban, melyekben különböző nyelvű embercsoportok élnek, felmerül nemcsak a nemzeti állam felépítésére való törekvésnek a gondolata, hanem egyszersmind a nemzetiségi különállásnak a törekvése is. Ugyanis a széles néptömegek, amelyek most először lépnek be a modern gazdaságba és a jogéletbe, egyszerre észreveszik azokat a nagy érdekeket, amelyek nyelvükhöz fűződnek. Ezekre a falusi néptömegekre nézve egy olyan államrend, oly közigazgatás, oly népoktatás, mely a nép széles tömegeinek anyanyelvéről nem akar tudni, mely azt nem ismeri vagy üldözi: gyűlöletessé és elviselhetetlenné válik. Talán egy argumentum ad hominemmel tudom leggyorsabban megvilágítani azt a lélektani kényszerhelyzetet, melyből a nemzetiségi kérdés megszületett. Gondoljuk el, hogy ránk, középiskolát és egyetemet végzett emberekre, akik idegen nyelveket tanulunk, úgy-ahogy beszélünk, akik idegen könyveket olvasunk, külföldön járunk és idegen nyelvű leveleket is tudunk írni, hogy tehát a társadalomnak úgynevezett legműveltebb rétegeire egy szép napon olyan uralom nehezednék rá, mely a legteljesebb jogegyenlőség, a legteljesebb demokrácia álláspontján állna, de amely anyanyelvünkről tudni nem akarna; mely azt mondaná, hogy a bíróság, a közigazgatás előtt beszéljünk franciául vagy angolul, védelmezzük meg franciául vagy angolul életérdekeinket, jogainkat és becsületünket; ugyebár ezt a rendszert egy szörnyű elnyomás rendszerének éreznénk, és csakhamar arra a meggyőződésre jutnánk, hogy ránk nézve a jogtalanság állapota kezdődött el. Ha ezt meggondolják, rögtön átláthatják azon formulák helytelenségét, melyek a nemzetiségi kérdésben egyebet nem látnak, mint a demokráciának és a kultúrának a kérdését.
Ez bizonyos fokig így is van. Magam is meg vagyok róla győződve, hogy a nemzetiségi kérdés megoldását az igazi demokrácia és a széles népkultúra jegyében kell keresni, de maga ez a demokrácia és ez a kultúra célhoz csak akkor vezethet, ha igazi demokrácia és igazi kultúra, vagyis olyan demokrácia, olyan kultúra, amely a széles néptömegek anyanyelvén van felépítve és szervezve. Ezt is egy példával akarom illusztrálni. Egy szélsőséges esetet akarok itten felállítani, amilyenek jó hasznot hajtanak olykor a tudományban, mert éppen a maguk képtelen szertelenségükkel képesek egy szituációt megvilágítani. Képzeljék el, hogy máról holnapra valami világkatasztrófa folytán Anglia meghódítaná Magyarországot. Tudjuk jól, az angol demokrácia és az angol kultúra ma a legelső demokráciája és legelső kultúrája a világnak. S íme, Anglia berendezkednék Magyarországon, és adna nekünk teljes demokráciát és teljes kultúrát úgy, ahogy azt Anglia népei mindenütt élvezik. Képzeljék el, hogy máról holnapra a bihariak szelleme helyett London és Cambridge szelleme költöznék Magyarországba; képzeljék el, hogy máról holnapra minden basáskodó szolgabírónak és községi jegyzőnek vége volna Magyarországon; képzeljék el, hogy a legkitűnőbb iskolázás rendszere válna úrrá, a legpompásabb népfürdők és népmúzeumok létesülnének, szóval hogy a demokrácia és a kultúra teljességét, legalábbis a legnagyobb fokát annak, ameddig ma az emberiség eljutott, élveznénk Magyarországon. Mindezt megkapná Magyarország, egynek a kivételével, és ez az, hogy ez a kultúra, ez a közigazgatás, ez a bíráskodás angol nyelvű volna, és Anglia azt követelné meg a magyar nép széles rétegeitől, hogy angolul védje meg jogát, angolul keresse a kultúrát. Csak meg kell gondolni ezt a helyzetet, és rögtön nyilvánvalóvá fog válni, hogy hiába a demokráciának minden igazságossága és a kultúra minden ragyogása, ez a helyzet előbb-utóbb forradalmi hangulatba kergetné bele Magyarországot. De nem kell az utópiák terén maradnunk, gondolják meg, hogy éppen ez volt, mutatis mutandis, angol helyett németre gondolva, II. József kísérlete Magyarországon. Nem lehet kétség, hogy II. József a régi magyar nemesi osztályuralommal szemben a kormányzatnak, az igazságszolgáltatásnak, a közoktatásnak egy bámulatosán fejlett és eszményi formáját akarta az országban meghonosítani, azzal az egy különbséggel, hogy egy német nyelvű kultúrát és egy német nyelvű demokráciát akart hozzánk erőszakkal átplántálni. És mi lett ennek a következménye? Az, hogy dacára minden demokráciának és kultúrának, nemcsak a nemesség, hanem a magyar nép széles tömege is felágaskodott ezen idegen nyelvű uralom ellen, s úgy érezte, hogy még az a régi anyanyelvű jogtalanság is számára egy tűrhetőbb együttélést jelent, mint a nyugati eszméknek idegen nyelvű kényszeralkalmazása.
Ezekre az analógiákra gondoljanak, hogy megértsék azt a szituációt, amelyben ennek az országnak nemzetiségi fele él. Képzeljék el, hogy oly vidékeken, hol a magyar városi kultúrától távol, minden magyar nyelvű érintkezéstől messze élnek egyszerű parasztok, elmaradott lelkiállapotban, tudás nélkül, az analfabetizmusnak sötétségében: mit kell ezeknek a néptömegeknek érezni, amikor mi is, úgynevezett művelt emberek, egyszerre jogtalanoknak éreznők magunkat, ha velünk szemben a világ legfejlettebb angol demokráciáját akarnák angol nyelven forszírozni. Mit érezhetnek a széles nemzetiségi néptömegek akkor, amikor életük és vagyonuk sorsa egy idegen nyelvű uralom kezébe van letéve, mely nem igazságos angol uralom, hanem a művelt világnak legdepraváltabb és legkorruptabb osztályuralma. Elképzelhetik, hogy itt nemcsak azokról az irtózatos sérelmekről van szó, amelyeket ennek az országnak egész népe, fajra és nemzetiségre való különbség nélkül, elszenved, hanem igenis a nemzetiségi kérdésben létezik egy sérelmi plusz, és ez a sérelmi plusz alkotja éppen a nemzetiségi kérdést. Ez a sérelmi plusz pedig abban áll, hogy ez az igazságtalan, ez a terrorizáló osztály- és klikkuralom, mely, mondom, csakugyan ránehezedik az egész magyar népre is, súlyosabbá és elviselhetetlenebbé válik azáltal, hogy párosítva van még az osztálygőgön felül a faji gőggel, és az igazságtalanság és a terrorizmus rendszere súlyosbítva van a nyelvi meg nem értéssel. Ez a sérelmi plusz az, amely a nemzetiségi kérdést annyira elmérgesíti, amely miatt a nemzetiségi kérdés explodál, ha össze akarják szorítani. Nemcsak nálunk, hiszen még jó órában legyen mondva, a magyar nemzetiségi kérdés eddigelé talán a nyugatiaknál békésebb formában ment végbe, legalábbis nem ismertük a nemzetiségi kérdésnek azokat a borzalmait, amelyeket a világ első kultúrnemzete, az angol tapasztalhatott a saját testén, mikor Írországnak rémítő parasztforradalmai és anarchista merényletei a legveszedelmesebb pusztításokat idézték elő. Világos, nem egy speciálisan magyar problémával állunk itt szemben, hanem egy világproblémával. Mindenütt a világon, álljanak egymással szemben akár angolok és kelták, akár németek és lengyelek, akár németek és dánok, akár oroszok és lengyelek, akár pedig a török feudalizmus igyekezzék beolvasztani a Balkán keresztény népeit, szóval ahol egy uralkodó osztály a maga rendszerét is alkalmazza abban az értelemben, hogy nem akarja tekintetbe venni az ottan lakó népesség nyelvi szükségleteit, saját autochton kultúráját: mindenütt a világon, mondom, ahol ezt a politikát megkísérelték, és igen sok helyen kísérelték meg, mindenütt, kivétel nélkül, a nemzetiségi kérdés egyre inkább a forradalmi konvulziók állapotába jutott. Valóban egy természeti törvénnyel állunk szemben, és bátran kijelenthetem, hogy mindenütt a világon, ahol a kényszerasszimilációnak ezt a rendszerét megkísérelték, ahol a nyelvi kisebbségek jogait elnyomva, mesterségesen rájuk akarták erőszakolni egy nem létező nyelvi egységnek a fikcióját: mindezekben az országokban, kivétel nélkül, a nemzetiségi kérdés lázas és gyulladásos állapotba jutott. És bár a nemzetiségi kérdés megoldása igen sok formát öltött, mert hiszen nyilvánvaló, hogy egészen más lesz a nemzetiségi kérdés megoldása ott, ahol az a nemzetiségi kérdés régi államalakulási tradíciókkal van összekötve; egészen más lesz ott, ahol ötmillió lengyel vagy ahol csak kétszázezer dán ember él együtt, szóval a történelmi múlt, a kulturális helyzet, a hatalmi erőknek változásai szerint: mégis a nemzetiségi kérdés ezen kaleidoszkopikus változatossága közepette is fellelhető oly eljárás, mely nélkül sehol a világon nemzetiségi békét, a különböző nemzetiségek között kooperációt létesíteni nem sikerült, és ez az a megoldás, melyet minimális nemzetiségi programnak neveztem el. Azért minimálisnak, mert csakugyan azt a minimumot tartalmazza, melyet a különböző zavaró vagy esetleges jelenségek eliminálása után, mint közöst véltem e kérdésben feltalálni. Ez a közös minimális program olyan egyszerű, olyan világos, hogy valóban államférfiúnak kell lenni ahhoz, hogy az ember ezt meg ne értse. Ez a minimális nemzetiségi program azt mondja: jó iskolát, jó közigazgatást, jó bíráskodást kell biztosítani a népnek, nyelvre és fajra való különbség nélkül; jó iskola, jó közigazgatás és jó bíráskodás pedig csak az lehet, amely a széles néptömegeknek eme szükségleteit anyanyelvén elégíti ki. Alapvető lelki és társadalmi törekvésekről van itten szó, és nincs az a politikai csalafintaság, amely ezen egyszerű lelki, lingvisztikái és erkölcsi tények elhanyagolásával tudna rendet teremteni a nemzetiségi kérdésben. Ebből a minimális nemzetiségi programból logikailag következik - ami különben nem is nemzetiségi követelés, hanem a lelkiismereti szabadságnak a kérdése, a meggyőződés-, a gondolat- és vallásszabadságnak korroláriuma -, hogy az államnak nincs joga senkitől sem számon kérni, hogy milyen belső kultúrában akar üdvözülni, hogy az államnak nincs joga senkire ráerőszakolni akarni bárminő világnézetet, hogy minden embernek megvan a maga természetétől adott joga arra nézve, hogy az ő lelki értékeit, legyen az művészet, irodalom, vallás vagy filozófia, szóval mindaz, amit nemzeti kultúrának nevezünk, a saját meggyőződése szerint, a saját hagyományai szerint, a saját tetszése szerint, a saját eszménye szerint alakítsa. Ebben a két koncepcióban és ennek a két koncepciónak a keresztülvitelében az egész vonalon, benne van a világ minden nemzetiségi kérdésének a megoldása. Enélkül azonban csak kölcsönös becsapások lehetnek, megoldást nem találunk.
Ha most már ezen megállapítások fényében keressük a kivezető utat a mai helyzetből, akkor mit látunk? Nyilvánvaló, hogy a nemzetiségi kérdést ma a közéletben uralkodó sem az egyik, sem a másik politikai felfogás irányában megoldani nem lehet. Egyelőre csak az történt, hogy máról holnapra a kormány fölfedezte az ő nemzetiségbarát érzületét. A legnagyobb meglepetésre ugyanaz a kormány, amely éveken át sajtójában a legtúlzóbb soviniszta demagógiát űzte, máról holnapra fölfedezte az ő, a nemzetiségiek iránt rokonszenvező szívét. És még furcsább a dologban az, hogy ez a soviniszta, nacionalista kormány, amelynek kultuszminisztere csak pár hónappal ezelőtt is részt vett egy nemzetiségellenes hurráegyesületnek alkotásában, a nemzetiségi kérdésben éppen csak a románkérdést vette észre, holott az ország nemzetiségi fele nemcsak románokból áll, hanem tótokból, szerbekből, ruténekből, németekből és több kisebb-nagyobb nemzetiségből. Ezekről a kormány nem akar tudni semmit sem, ő egyszerűen csak a románokkal akar kibékülni, és ugyanakkor kiküldi csendőreit s vizsgálóbíráit, hogy egy nyilvánvalóan felfújt, egy nyilvánvalóan a papi oligarchia visszaéléseit takaró nemzetiségi pörben, a ruténkérdésben, szerencsétlen analfabéta parasztokat az őrületbe és a tömlöcbe kergessen. Furcsa módja ez a nemzetiségi kérdés megoldásának! Egyáltalában, a miniszterelnök úr ebben a kérdésben nem úgy jár el, mint egy jogállamnak az első hivatalnoka, hanem mint valami középkori feudális trónkövetelő, aki kiválasztja a magyar közéletnek egyik csoportját, és azzal egy magánjellegű, magántermészetű paktumot köt. Meg is van rá az oka, hogy miért. Nyilvánvaló, bárhogy tagadják is, ezt a békebarát politikát a románokkal szemben azért alkalmazzák, mert ennek a kérdésnek egy nagy külpolitikai bonyodalma van. A presztízsében megingott Osztrák-Magyar Monarchiának szüksége van Románia fegyverbarátságára, és ezt a fegyverbarátságot másképp biztosítani nem tudja, mint úgy, hogy eleget tesz azoknak a követeléseknek, amelyeket a kormánynak Bukarestből és Bécsből diktálnak. Ez a románkérdés aktualitásának egyik oka, a másik egy mandátumbiztosítási ügyletben áll, és azt jelenti, hogy ez a kormány antidemokratikus, a szabadságjogokat letipró, a korrupciót nagyra nevelő rendszerével elidegenítette magától az egész magyarságot; ez a kormány tisztában van azzal, hogy az ő ügye az ország magyar népe előtt tökéletesen elveszett, és azért a választások közeledtével paktumot akar kötni, nem a nemzetiségi kérdés megoldására, hanem a munkapárti mandátumok biztosítására. Nem csoda, ha a magyar közvélemény ezeket a tárgyalásokat idegességgel és türelmetlenséggel nézi. Éspedig nemcsak a soviniszta közvélemény, de a progresszív magyarság is. Hisz a kormány tárgyalásait nem a demokrácia és a kultúra gondolata vezeti, mely a nemzetiségi kérdést a nemzetiségi jogegyenlőség alapján kívánja megoldani. Ez a kormány éppen a magyarságot, az országnak legfejlettebb, legérettebb demokráciáját köti béklyóba, jogait megnyirbálja, sajtószabadságát elkobozza, esküdtszékét tönkreteszi, egy mesterséges magyar- és városellenes választási törvénnyel akarja kinullázni az ország magyar közvéleményét, és így akar nemzetiségi békét kötni. Ámde a nemzetiségi béke csakis az ország egész demokratikus közvéleményének hozzájárulásával és spontán együttműködésével köthető meg, és nem oldja meg, sőt elmérgesíti a nemzetiségi kérdést az, aki egyik kezével engedményeket ad mandátumüzleti szempontjából, viszont a másik kezével megakasztja, letöri, bilincsekbe veri az ország legrégibb és legerősebb demokráciáját. Nem, ez a politika nem a jogegyenlőség politikája. Ez a politika a divide et impera politikája, ez az a régi átkos politika, amely az ország egyik részét ráuszítja a másik részre.
Ha így a kormány nemzetiségi politikáját rosszhiszeműnek, csupán taktikai előnyöket hajszolónak, mandátumüzérkedésnek kell neveznem: úgy a másik oldalon éppoly kevésbé csinálok titkot belőle, hogy az a politika, amelyet az ellenzék e kérdésben elfoglal, éppoly kevéssé vezethet célhoz, hogy ez a politika egy át nem gondolt politika. A történelmi pártoknak logikus nemzetiségi programjuk nincs, és egyrészt egy szódemokrácia bizonytalan frázisvirágai és formulái között igyekeznek a kérdést megoldani, másrészt pedig mindig visszaesnek a türelmetlen sovinizmusnak szellemébe. Nem volna csoda tehát, hogy ha az ellenzék türelmetlen sovinizmusa és a kormány ravasz engedményei között kell választania: a románság a „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok" politikáját követné. Mert értsük meg a helyzetet! Azt szokták mondani, hogy a román tárgyalók mögött nincsen nép. Ezt a felfogást én egyáltalában nem osztom: a román komité ma a román nép egyedüli szervezete az országban. Ezzel szemben éppen a magyar progresszív részről azt mondották, hogy a román komité nem képviselheti a román népet azért, mert a román komité soraiban nincsenek román parasztok, hanem ottan ügyvédek, orvosok, földbirtokosok, bankigazgatók, papok ülnek. De ez nem argumentáció, mert leszámítva a szociáldemokrata pártot (ámbár itt is a sajtóbeli és hivatalnoki elem egyre inkább túlsúlyba jut az igazgatásban): az összes polgári és paraszti pártoknak vezérei mindenütt a világon a középosztály tagjaiból kerültek ki. (Csak a legújabb fejlődés eredményeként látjuk, hogy az északi demokráciákban törzsökös parasztok nyomulnak be a parlamentbe.) Tehát egy ilyen birtok- vagy foglalkozási statisztikai kimutatásból abszolúte nem következik semmi, éppilyen jogon állíthatná valaki, hogy a magyar történelmi pártok legdemokratikusabb frakciója sem képviseli a magyar népet, mert ott is túlnyomó részben nagybirtokosok, bankigazgatók, papok és más értelmiségi elemek vannak. Sőt nyilvánvaló, hogy a román komité embereinek társadalmi alkata demokratikusabb, mint a magyar történelmi pártok vezérkaráé, mert a román intelligencia aránytalanul szegényebb, mert születési nemessége alig van, mert maga is üldözött és a magyar oligarchikus klikk által a politikai és társadalmi monopóliumokból kizárt osztály. Ha tehát meggondoljuk azt, hogy az egész románság s az egész román vezetőség ellen évtizedek óta csak a rendőri brutalitások politikáját alkalmazták; ha meggondoljuk azt, hogy az utolsó húsz év alatt román politikusokra és publicistákra kétszázezer korona pénzbüntetést, körülbelül száz év szabadságbüntetést mértek; ha emlékezetünkbe idézzük azokat a választási borzalmakat, amelyeknek az egész román periféria évtizedek óta ki volt szolgáltatva; ha nem feledjük a bajok, injúriák és apró tűszúrásoknak azt a szinte végtelen sorát, melynek nemzetiségi polgártársaink állandóan ki vannak téve: akkor hipokrízis nélkül nem csodálkozhatunk azon, hogy a románság vezetői ottan keresik, ahol ígérik nekik azokat az engedményeket, melyekben mégis iskolai, kulturális, egyházi, gazdasági és politikai téren bizonyos rekonpenzációkat látnak. Nem őbennük, de az ellenzék politikájában volt a hiba. hz ellenzéknek, amikor az általános választójog demokratikus álláspontjára lépett, le kellett volna vonni a demokráciának minden konzekvenciáját, és azt kellett volna hirdetni, hogy az általános választójog szellemében csakugyan demokráciát akar teremteni az egész országban a nemzetiségi néptömegek nyelvi és kulturális jogainak nemcsak respektálásával, hanem támogatásával. Ehelyett az ellenzék tovább folytatta a régi koalíció szomorú emlékű soviniszta politikáját, sajtója állandóan a nemzetiségek ellen uszított, s váltig hirdette, hogy kell ugyan az általános választójog, de majd olyan kerületbeosztást fogunk alkalmazni, mely majd kinullázza a nemzetiségi hazaárulókat. Ez volt a végzetes politikai hiba. Pedig ha egy valóban demokratikus közvélemény alakult volna ki, amely az általános választójog nevében csakugyan levonta volna az összes konzekvenciáit egy demokratikus állami életnek, akkor a mai taktikai helyzet is egészen másként festene, akkor ma az ország nemzetiségi fele a magyarral együtt követelné a becsületes választójogot.
Ezzel szemben a magyar progresszív pártok vezetői azt gondolják, hogy a modern demokratikus nemzetiségi politika főleg két szempontból nem lehetséges. Azt mondják, hogy demokratikus nemzetiségi politikát nem biztosíthatunk ebben az országban azért, mert a nemzetiségek kifelé gravitálnak; hogyha tehát mi a tótokat, románokat és szerbeket stb. kultúrájukban támogatni fogjuk, ha a nemzetiségi középosztályt részeltetni fogjuk a magyar államszervezetben abban a mértékben, amely őt szellemi érettségénél és százalékos arányszámánál fogva megilleti: akkor voltaképpen nem tennénk egyebet, mint azt, hogy környező fajrokon államaik számára itt az országon belül nagyra nevelnénk egy megbízhatatlan tartaléksereget, amely a végső leszámolás órájában hátba fogja támadni Magyarországot. Ez a sovinisz-ták fő érve akkor, amikor a demokratikus nemzetiségi politikát ellenzik. Ennek az okfejtésnek, látszólagos plauzibilitása dacára, hiányoznak a maga lélektani és társadalmi fundamentumai, mert láttuk, a nemzetiségi kérdés elsősorban nem egy államalakulási kérdés, hanem mint kifejtettem, a legszélesebb néptömegek szociális létminimumával van összefüggésben. Nagyon közömbös lehet az, hogy egy-egy rajongó népvezérben micsoda fogalmak élnek a jövendő államiságról. Olyan kérdések ezek, amelyeket világtörténelmi erők mozgatnak, olyan kérdések, melyeket kávéházi összeesküvésekkel megoldani teljes lehetetlenség. Nemcsak egy-egy szegény és elkeseredett, úgynevezett nemzetiségi izgató nem képes Európa térképét megváltoztatni, hanem erre még a németek hatalmas császárja is képtelen, mert olyan tömegerőkről van szó, amelyek túlesnek az individuális elhatározásokon. De igenis, van az állami hovatartozásnak egy törvénye, mely törvény végeredményben az államalakulásokat is meghatározza. Ez a törvény szinte mechanikai egyszerűségű. Oppenheimer,3 a kitűnő német szociológus mondotta, hogy az emberek, miként a gázok és folyadékok, a nagyobb nyomás helyéről a kisebb nyomás helyére áramlanak, a legkisebb ellenállás irányában. Ez a törvény a nemzetiségi kérdésre is igaz. Ha igaz az, hogy a nemzetiségek kifelé gravitálnak, ezt azért teszik, mert a nagyobb nyomás elől menekülni akarnak, és kisebb nyomás irányába törekednek. Ha létezik egy nemzetiségi kifelé gravitálás, az ugyanazon okokból áll elő, amelyek a fajmagyar parasztságot is Amerikába kergetik ki. Azt hiszik Önök, hogy a magyar parasztság államalakulási utópiákból megy át az óceánon, és hagyja itt ősi földjét? Nem, hanem mert ő is ezen áramlási törvény súlya alatt cselekszik, és a magyar latifundiumoktól, a magyar uzsoratőkétől és a szolgabíráktól menekül Amerika szabad földjére. Ugyanez az áramlás a nemzetiségi kérdésben is megvan, és ha van kifelé gravitálás, annak más megoldása nincsen, mint az, hogy csökkentsük a nyomást, amely minden szegény, minden munkás emberre ránehezedik Magyarországon. És a nemzetiségi perifériára még egy, hogy úgy fejezzem ki magam, nyomási plusz is ránehezedik, értve a nemzetiségi periféria még sokkal nagyobb szegénységét, még sokkal nagyobb műveletlenségét, az osztályuralom még borzasztóbb tobzódásait és mindennek betetőzéseként az idegen nyelvű faji uralmat. Ez az a nyomási plusz, amely miatt nagyra nő az a nemzetiségi elkeseredés, az a gyűlölet, melyet Magyarországon a nemzetiségek szélesebb köreiben tapasztalunk.
És itt vagyunk azon ponton, hogy szembenézzünk azzal a kérdéssel, hogy ez az új demokratikus nemzetiségi politika, melyet jónak vélek, milyen viszonyban áll a magyar politikai élet legősibb s legtiszte-letreméltóbb koncepciójával, a magyar nemzeti állam gondolatával. A magyar nemzeti állam fogalmával igen furcsán állunk. Valami középkorias mellékíze van neki. Olyasféleképpen vagyunk vele, hogy a közjogi talmudisztikának főpapjai a magyar állameszmének bizonyos kínzókamarás mellékízet kölcsönöztek. Zordon arccal, ünnepélyes fenséggel és borzasztó komolysággal szokták ezek a szegény remegőrutén analfabétáktól megkérdezni, hogy minő viszonyban vannak a magyar nemzeti állammal. Ha ők a máramarosszigeti tárgyaláson4 minduntalan visszatérnek arra, hogy „elnök úr, minket a csendőrök üldöznek, agyba-főbe vernek, a tömlöcben éheztetnek", az elnököt és a bíróságot mindez nem érdekli. Ők mindig mániákus következetességgel visszatérnek a közjogi vesszőparipához: minő viszonyban van Ön, öreg parasztasszony vagy kis kondásfiú, a magyar nemzeti állammal? Hát megmondom, rossz viszonyban, infámis rossz viszonyban áll a nemzetiségi periféria a magyar nemzeti állammal, mert a magyar nemzeti államban látja megtestesítve mindazt az osztályelnyomást, mindazt a faji gőgöt, mindazt a jogtalanságot és kulturálatlanságot, amely ránehezedik. És ez természetes, mert az áramlás törvényéből következik. De mit jelent voltaképp ez a borzalmasnak látszó közjogi tan, amelynek nevében vésztörvényszékeket ülnek? Egyszerűen azt jelenti (legalábbis az én magyarázatom szerint, melyért lehet, hogy a közjogi boszorkánytörvényszék halálra fog ítélni, ami mellékes, mert akkor egyszerűen egy új terminológiát kell alkalmazni), hogy ragaszkodunk ennek az államnak területi integritásához, hogy ragaszkodunk a jogrend egységéhez, hogy nem akarjuk ezt az országot közjogilag feldarabolni, hogy akarjuk, hogy minden itt élő ember boldoguljon, hogy minden itt élő ember gazdaságilag és kultúrában előrehaladjon, és hogy meg akarjuk oltalmazni és fejleszteni kívánjuk ezt az államot, melyben együtt élünk évszázadokon át. Ebben látom a nemzeti állam koncepcióját de nem látom a nemzeti állam koncepcióját egy nem létező és fiktív egynyelvűségben, mely fiktív egynyelvűséget tüskön-bokron át mindenféle erkölcsi és fizikai akadállyal szemben mániákusán keresztül akarnak erőltetni.
Ezen nem létező egynyelvűség fikciója, merem állítani, legfőbb akadálya ezen ország érzelmi szétda-raboltságának. A közjogi világfelfogás főpapjai, talmudistái megfeledkeznek arról, hogy igaz ugyan, hogy a nemzeti államok többnyire egynyelvűek, de ez az egynyelvűség nem oka a nemzeti államoknak, hanem hosszú kulturális fejlődésnek az eredménye, hogy ez az egynyelvűség legfeljebb virága és gyümölcse egy kulturális összműködésnek, de nem lehet ottan kezdeni, és legkevésbé lehet azt erőszakosan forszírozni. De nemcsak erről feledkeznek meg a hazafiság nagybérlői. Megfeledkeznek arról is, hogy a nemzetiségi törekvés végeredményben nem a szétválás tendenciája, hanem a kultúregységnek tendenciája. Ugyanis lehetetlen az, hogy kulturális és gazdasági összműködés létesülhessen analfabétákkal és a kultúra legalacsonyabb szintjén álló emberekkel. Meg kell előbb teremteni azt a szociális létminimumot, hogy az eszméknek és javaknak cseréje megindulhasson, kell, hogy a nemzetiségi perifériákat a kultúrának és a gazdasági életnek egy bizonyos magaslatára felemeljük, mielőtt kultúrkontaktusok támadhatnának az ország különböző részei között. Hisz világos dolog, az iskola és közigazgatás nem magyarosított meg senkit az országban. Ami magyarosítás történt, az egyszerűen a városok kultúrmunká-jának eredménye volt, a spontán cserének az eredménye, az életszükségleteknek a következménye volt. Ezt a folyamatot erőszakkal és csalafintasággal erősíteni vagy fokozni teljes lehetetlenség, és minthogy egy bizonyos kulturális színvonal csupán csak a nép anyanyelvén keresztül érhető el, a nemzetiségi néptömegeket a magyarsághoz csak úgy hozhatjuk közelebb, ha megadjuk nekik a kulturális anyanyelvű létminimumot. Ebből következik, hogy mindazoknak, akik azt akarjuk, hogy ebben az országban valami szellemi, valami erkölcsi megértés, érzelmi harmónia támadhasson, arra kell törekednünk, nem hogy elnyomjuk, nem hogy az analfabetizmusba és állati sorba taszítsuk a nemzetiségeket, hanem hogy felemeljük gazdaságban és kultúrában, mert csakis így indulhat meg az eszméknek és javaknak ama cseréje, amely nélkül nincsen haladás, nincsen kultúra, és nincsen intenzív gazdasági élet.
Az a másik érv, mellyel a soviniszták a nemzetiségi demokratikus politikát támadják, a következő: lehetetlenség a demokrácia álláspontjára lépni, mert a nemzetiségiek kultúrszínvonala siralmas, mert a nemzetiségek ki vannak szolgáltatva mindenféle klerikális demagógiának. Én ennek az érvelésnek őszinteségében hinni nem tudok; nem tudok azért, mert ugyanezt az eszmemenetet sokáig alkalmazták a magyar parasztsággal szemben is, és most egyszerűen átviszik a nemzetiségiekre. Demokráciát nem adhatunk azért, mert nemzetiségeink kultúrálatlanok és klerikálisok. De viszont nemzetiségeink épp azért kultúrálatlanok és klerikálisok, mert nincs demokráciájuk. Itt egy circulus vitiosusszal állunk szemben. Éppen csak a demokrácia oldaláról remélhetjük e bajok orvoslását. Mert nem várhatjuk a csodát, hogy a nemzetiségi perifériák egyszerre spontán, talán a vármegyei kiskirályok kegyéből, magas színvonalra emelkedjenek. Nem, ez a folyamat nem mehet végbe a dolgok mai rendje mellett. Demokráciával, jogkiterjesztéssel, intenzívebb kultúrpolitikával kell kezdenünk. Csakis így emelhetjük ki őket a sötétségből, csakis így emelhetjük ki őket az uzsorásoknak és a demagógoknak karmaiból. Nincs erre más mód. Egyedül a demokrácia útján volt lehetséges bárhol a világon felemelni szélesebb néptömegeket.
Mindebből következik, hogy ama paktumtervek, melyekkel tele van a levegő, az én véleményem szerint a nemzetiségi kérdés megoldására nem alkalmasak. Nem alkalmasak azért, amiért nem alkalmas az ellenzéki koncepció sem. Az egyik: a kormány nem akar tudni a demokráciáról, sőt elkobozza azt a kevés demokráciát is, ami eddig a magyarságnak jutott, hanem akar adni holmi nyelvi, iskolai és egyházi kedvezményeket. A másik oldalon pediglen egy soviniszta demokrácia koncepciója él, mely viszont nem akar adni nyelvi és kulturális engedményeket. Az egyik álláspont éppoly hibás és veszedelmes, mint a másik. Csakis az az álláspont képes a nemzetiségi kérdést megoldani, amely nyugat-európai szellemben csakugyan demokráciát akar adni az egész vonalon, nemcsak a magyar népnek, hanem a nemzetiségeknek is. Mégpedig nemcsak politikai demokráciát, hanem nyelvű és kulturálist is. Csak ez a demokrácia fog valaha Magyarországon a nemzetiségi kérdés megoldásához vezetni. E nélkül az ifjútörökök gyászos szerepére jutunk, akik mialatt erőszakkal törökösíteni akartak, elvesztették magát a török államot.
Az a minimális program, melyet felállítottam, megadja a haladásnak a fő irányát, biztosítja legszükségesebb föltételeit. Ha valóban meg akarjuk valósítani ezt a programot a maga teljességében és logikai következményeivel, akkor mindenekelőtt jó iskola, kulturális iskola kell. Nem soviniszta iskola, nem kényszermagyarosító iskola, hanem egy olyan iskola, amely csakugyan elsősorban kultúrát akar. Kultúra pedig annyit jelent, hogy olyan embereket kell nevelni, akik az életharcra alkalmasak. Azokat az ismereteket kell a népnek megadni, melyekre elsősorban van szüksége, és ezt a kölcsönös megértés szellemében kell tenni. Nem szabad az iskolába egy olyan tervet behozni és olyan soviniszta érzelmű politikát folytatni, mely minduntalan froissírozza4 a nemzetiségeket. Nem lehet az egybefűzés és megértés politikáját úgy keresztülvinni, hogy egy olyan ideológiát akarunk belevinni az iskolába, mely az ország egyik részét dicsőíti és glorifikálja a másik rész kárára, a másik rész lealacsonyítására. Vagyis azt hiszem, például a legkényesebb kérdésben, a történelem tanításának kérdésében olyan történelemoktatást kell szervezni, amely felülemelkedve a múló faji és vallási ellentéteken, csakugyan arra törekszik, hogy megértsük egymás törekvéseit úgy a jelenben, miként a múltban; nem azt a történelmi felfogást kell tovább űzni, mely magán a magyarságon belül is osztályszempontból tárgyalta a történelmet, mely lealacsonyította Dózsát, és felmagasztalta Werbőczyt. Ez a történelmi felfogás nem felel meg az élet szükségleteinek, és nem felel meg az a másik felfogás sem, amely úgy akarja a történelmet előadni, hogy a nemzetiségeknek valami szégyellnivalójuk, valami eltitkolnivalójuk legyen. Emberi és megértő szellemben kell tárgyalni a történelmet, oly szellemben, amely igazságot tud szolgáltatni nemcsak Kossuthnak, hanem láncúnak és Stúrnak is, amely meg tudja érteni azt a nemzeti különbséget, amely közöttünk fennállott, amely egyszersmind rámutat arra, hogy mik voltak az okai meghasonlásainknak a múltban, és hogy hogyan kell a békés együttműködés politikáját keresni a jövőben.
Az iskola reformja mellett igen jó közigazgatásra van szükség, és itten figyelmeztetni kívánom mindazokat, akiknek a nemzetiségi kérdés a szívükön fekszik, hogy ragaszkodjanak a vármegyei autonómiához. Bármennyire reakciósnak látszik is ma ez az intézmény: az állami merev központosítás még jobban megmérgezné a nemzetiségi kérdést. Kossuthtól Mocsáryn át minden demokratikus érzelmű politikus tisztán látta, hogy ebben a mai torz vármegyében voltaképpen életképes csírák rejlenek, csak egyszerűen a mai osztály- és faji uralomból önkormányzatot kell teremteni, angol értelemben. A nemesi oligarchia helyett be kell engedni a vármegye sáncaiba a népet a maga teljességében, és akkor a nemzetiségi kérdés az ő méregfogait elveszítené, mert a nemzetiségiek jogos nyelvi és kulturális igényeit meg fogjuk oldani a széles körű vármegyei autonómia keretében anélkül, hogy az állami nyelv, a diplomáciai nyelvnek szükséges egységét bármiképpen is veszélyeztetnők. És a vármegyei életnek ez a renaissance-a, a demokratikus vármegyei élet fogja kiképezni a különböző nemzetiségek kölcsönös megértésének azt a szellemét, azt az érzületét, melyet innen ki kell vinni a közéletbe, az országos politika minden terére.
A nemzetiségi kérdés megoldásához továbbá gyökeres földbirtokre)'ómra, intenzív parasztpolitikára van szükség. Magyarország elsősorban paraszt ország, és belátható időn át komoly eredményeket a demokráciában csak akkor érhet el, ha csakugyan széles körű, nagystílű telepítési politikát csinálunk. Ezt a soviniszta urak is szokták mondani. Nekik mindenáron telepítési politika kell. Nekem is. De nagy a különbség az ő telepítési politikájuk és a mi telepítési politikánk között. Ők a telepítési politikát a pusztuló junkerek szellemében képzelik, az ő telepítési politikájuk az volna, hogy el kell venni a nemzetiségi népnek földjét, és oda kell adni az áttelepített magyar kis-, de inkább középbirtokosságnak. Új hitbizo-mányokat, „altruista" panamácskákat akarnak ezek az urak az ő telepítési politikájukkal. A mi telepítési politikánk ellenben a Lloyd George-é, mely azt mondja, fel kell darabolni a latifundiumokat, és oda kell adni annak a népnek, amely munkájával évszázadok óta műveli. Ez volna egy grandiózus telepítési politika, nem pedig az a nyomorúságos erdélyi minta, ahol folyton kortes jutalmakkal fűszerezve kiosztanak néhány száz holdat magyar parasztoknak a nemzetiségi tenger közepette. Pedig még a porosz konzervatívok értelmesebb része is tudja, hogy az a telepítési politika, amelyet a porosz állam eddig hihetetlen brutalitással s vagy 750 millió márka felhasználásával folytatott, csődöt mondott, s nem sikerült nekik a lengyeleket asszimilálni, ellenkezőleg, fölélesztették Lengyelországnak faji öntudatát. Nagyon szomorú, hogy még ilyen tapasztalatok után is akadnak magyar, ún. radikálisok, akik azt akarnák, hogy a gyenge és koldus Magyarország a legalább erős és hatalmas porosz junkerek példáját kövesse. Nem erre a telepítési torz politikára gondolok, hanem elsősorban arra, hogy ha sikerülni fog az ország legtermékenyebb részében, a magyar Alföldön és a magyar Dunántúlon a latifundiumokat a magyar parasztok kezébe adni, akkor egy csapásra megtízszereztük a magyar népnek ellenállási képességét, a magyar népnek gazdasági erejét és kultúráját. Ez az igazi telepítési politika!
Végül azt hiszem, hogy az egész vonalon meg kell indítani a harcot az ország minden részében, magyar és nem magyar részen egyaránt, a különböző uzsorások, panamisták és kijárok internacionáléja ellen. Ezt a rákfenéjét kell az országnak kipusztítani, mielőtt összeműködést, kultúrát fogunk tudni teremteni. És hogyha ez megvan, ha csakugyan lesz itten demokrácia, csakugyan lesz népies kultúra, ha megszüntettük az analfabetizmust, ha megszüntettük a kivándorlást, ha csakugyan egy angol értelemben vett demokráciát vittünk bele a vármegyébe, akkor nézzük meg, hogy van-e kifelé gravitálás. Ameddig ezt a kísérletet végre nem hajtottuk, senkinek sincs joga állítani, hogy ezt a kérdést nem lehet a kultúra és demokrácia eszközeivel megoldani.
Ki fogja ezt a programot megvalósítani? Nyilván az új nemzedék, a húszévesek pártja feladata lesz ez, mert hiszen a régi generációt nem lehet már megnyerni új politikai koncepciókra, nem lehet őt már kizavarni idült sovinizmusából. Ennek az új nemzedéknek, a mai egyetemi ifjúságnak szerepét ebben a nagy problémában elsősorban abban látnám, hogy terjesszék szerte az országban a szabad diszkussziónak, a kritikának, a felvilágosításnak szellemét. A nemzetiségi diák tanuljon meg magyarul, a magyar diákság tanulja meg a nemzetiségek nyelvét. Legalábbis oly szüksége van Magyarországon a művelt fiatalságnak a nemzetiségi nyelvekre, mint arra, hogy néhány szót zsúrtémákra megtanuljon angolul és franciául csevegni. Nagy szükség van arra, hogy a magyar intelligencia is beszélje és értse szóban és írásban annak a népnek a nyelvét, amely között életét el fogja tölteni. Sőt nemcsak a humanizmus és a kultúra érdeke javasolja ezt, hanem az okos önzés is. Nemzetiségeink nyelvének megtanulása immár üzleti érték lett. A Balkánon új, nagy reményű államalakulatok jöttek létre, a délszláv nagyhatalmasság kialakulóban van, mindenütt új, nagy nemzetközi érintkezések támadnak, és higgyék el, rendkívül fontos anyagi érdek is, hogy a honi nemzetiségi nyelveket is megtanulják, mert ez adja meg az utat a nagy kereskedelmi, gazdasági és kulturális összeköttetéseknek a Balkán felé. Csak így fog a most kialakuló magyar ipar boldogulhatni. Mondom, a szabad diszkusszió szelleme kell. A filiszterek bárgyú mozdulatlanságával szemben nyugodtan és bátran merjenek Önök a politikai dogmáknak ellentmondani, és bármely közjogi ünnepélyes formulával állnak is szemben, legyen idejük és bátorságuk a tudomány kritikai szellemével elboncolni minden dogmát, és megnézni, mi van mögöttük, minő értékeket reprezentálnak. Erre az elasztikus kritikai szellemre van elsősorban szükség az után a rettenetes szellemi kútmérgezés után, melyet a nemzetiségi kérdésben évtizedek óta véghezvittek, de még ebben a látványban is van valami vigasztaló, íme, eme lelki kútmérgezők legártalmasabbikát a sors irgalmatlanul büntette meg, ahogyan az álprófé-tákat szokta: Rákosi Jenő aggkorában kénytelen a román paktum szolgálatába helyezni lapját, mely még pár hónap előtt is csak úgy csepegett a soviniszta nacionalizmustól!
És mindennél fontosabb, hogy végre-valahára a nemzetiségi kérdést ne a kijárok, ne a panamisták, ne a mandátumkalózok szemével nézzük, hanem mint egy erkölcsi problémát, a magyarságnak legnagyobb és legfontosabb problémáját. Mégpedig ez a kérdés nem humanizmusból vagy filantrópiából fontos, hanem azért, mert belevág a magyarságnak a vérébe és a húsába. Megmondom, miért: a régi doktrína, az az erkölcstelen és gonosz, azt mondotta, hogy a magyarság hegemóniáját úgy fogjuk megőrizni, ha lehetőleg fölemeljük a magyarságot, a nemzetiségeket pedig csak hagyjuk a mai analfabetizmusban, a mai tudatlanságban és nyomorban. Sokan nyíltan hirdették ezt álmacchiavellizmussal (álmacchiavellizmussal, mondom, mert az igazi lehet erkölcstelen, de sohasem bárgyú!); mások pedig csak gondolták, és a sorok között maszkírozták. Soha közgazdasági könyvet el nem olvasott, aki így gondolkozik. Egy nemzet nem egymást szipolyozó nemzetiségek laza konglomerátuma. Nem lehet az ország egyik felét úgy elnyomorítani, hogy a másik felét ne nyomorítsuk el; nem lehet a nemzetiségi parasztokat koldusbotra juttatni, és analfabetizmusba úgy belekergetni, hogy a magyarság meg ne érezze. Amit ma magyar nemzeti politikának szoktak nevezni a bihari urak, az semmi egyéb, mint törekvés a magyarság fejlettebb demokráciáját paralizálni, letörni a leitatott nemzetiségi analfabéták tömegével. íme, rettenetesen megbosszulta magát az a soviniszta nemzetiségi politika. Magunk ellen gyártottunk egy félelmetes nemzetiségi Reservearmee-t,6 mellyel elnyomhatja a bihari abszolutizmus a magyar demokratikus törekvéseket. Ugyanígy áll a gazdasági téren is. Ipart fejleszteni elsősorban azért nem lehet, mert a modern kapitalizmus nem élhet meg a sápista közigazgatás és az analfabéta munkások légkörében. És kérdezzék meg a munkásosztályt, hogy lehet-e a munkásság életszínvonalát s béreit tartósan emelni, munkaidejét leszállítani akkor, amikor a nemzetiségi perifériák állandóan ontják az analfabéta, kicsiny igényű, krumplin és kukoricán fölnevelt embereknek légióit. Nem lehet a magyar munkásság standardját emelni anélkül, hogy a nemzetiségi perifériáknak ama sztrájktörő éhbéres analfabétáit meghódítsuk a kultúrának és a műveltségnek. S ugyanez a helyzet kulturális téren is. Nem lehet harcolni az osztályelnyomás, a klerikalizmus sötétsége ellen addig, amíg a mesterségesen béklyóba kötött nemzetiségi periféria állandóan szállítja a társadalmi reakciónak a segédcsapatait Ezt a nemzetiségi Vendée-t le kell rombolni a nemzetiségi egyenjogúság szellemében! A nemzetiségi perifériát úgy politikailag, mint gazdaságilag, mint kultúrában egyenrangúvá kell tenni a magyarsággal, és a jobb megélhetés, a magasabb kultúra és egy fejlettebb erkölcsiségért való törekvésben kell őt magunkhoz kapcsolni.
De a nemzetiségi kérdés helyes megoldása nemcsak a szociális és kulturális haladás kérdése, hanem, merem mondani, valóban a magyar állam problémája, állami fennmaradásunk problémája is, mert egészen világos, hogy addig itt konszolidált állami élet nem lehetséges, amíg csakugyan az ország egyik része hadban áll a másik részével. Addig a divide et impera politikája tovább fog uralkodni; addig minden külpolitikai bonyodalom felhasználhatja a reakció erőit a magyarsággal szemben, addig mindig meg lehet repeszteni a magyar államot. Nézzünk csak egy kicsit a jövőbe. A filiszterek ugyan nem hiszik el, de úgy van, a munkásmozgalom oly óriási lépésekben halad előre, hogy nem adok neki egy-két generációt, és a kapitalizmus mai formájában megbukott, és a munkásdemokrácia ki fogja alakítani az Európai Egyesült Államokat. Akkor pedig be fog következni Renannak7 a jóslata, és csakugyan népszavazás fog dönteni az államok hovatartozása felett. Mi lesz akkor Magyarországgal, ha a mostani érzelmi állapotokban, a mostani gyűlölködések, a mostani széthúzások szellemében megyünk neki egy ilyen népszavazásnak? De ne vitatkozzunk azokkal, akik ezt a félelmet utópisztikusnak tartják, akik azt hiszik, hogy ez a mai rend öröktől van, és örökké fog tartani. Ellenben tekintsünk kissé vissza a múltba. Látjuk azt, hogy a 48-as demokráciát, mint azt minden objektív forrás egybehangzóan tanúsítja, az verte le éppen, hogy a nemzetiségek, az ország nemzetiségi fele, akkor még nagyobb fele, gyűlöletesen és ellenségesen állt szemben a magyarsággal, éppen azért, mert a magyar nemesség akkor, amikor rendi jogai egy részéről lemondva, a demokráciának egy nagyon szerény, de mégis azon időkhöz mérten tűrhető minimumát teremtette meg az országban, nem volt képes faji gőgjéről is lemondva helyreállítani a nemzetiségi békét. Elkésve, a végső összeroskadás pillanatában szavazták meg a Szemere szabadelvű nemzetiségi törvényét, mely kellő időben békét teremthetett volna.
Horváth Mihály mondja, hogy ezt a nemzetiségi törvényt 49. július helyett 48 márciusában kellett volna benyújtani. Akkor talán segített volna, akkor talán Ausztria nem uszíthatta volna a nemzetiségi gyűlölet kopóját a magyarságra. (Azért mondom, hogy csak talán, mert nem lehet évszázados mulasztásokat máról holnapra egy törvény által helyrehozni!) Ezt maga a korszaknak egyik legmélyebben látó magyar politikusa bizonyítja, Szemere Bertalan, a magyar forradalom bukása után ezt írja:
„1848-ban végződött be a nemzeti egység nagy műve, utolsó akadálya, a hűbéri rendszer is végképp eltöröltetvén, s hogy van az, hogy a nemzet éppen legteljesebb erejében a csatát elveszte? Oka, mivel az idő folytában félig titokban, félig nyíltan megszületett, fejlődött s felnőtt egy új eszme, a nemzetiségé, s roppant hatalmát más fajoknál mi nem ismervén fel kellőleg, nem vevők azt kellő számításba. Nagyon jól ismerem amaz idők titkos és nyílt ármányait, jól tudom azt is, hogy az orosz mi hatással volt a történeti kimenetelre; de bizony csak valljuk meg, az akkor véletlenül kiütni látszott, de régóta belsőleg forrongott nemzetiségi eszmének s mozgalomnak nagy fontosságát s messze horderejét nem fogtuk fel. Mi pusztán mesterséges zajnak véltük, mi az ég dörgése volt - mi egy tábor lábai által véltük izgásba hozottnak a földet, pedig az valóságos földrengés vala - egy egész erdő lombjai sohasem hozathatnak mozgásba, ha nem vész az, ami fú."
A nemzetiségi eszme feszítőereje és veszedelme azóta csak fokozódott. íme, egy tünet a sok közül: nem valami osztrák nacionalista, nem valami kardcsörtető generális, hanem az osztrák szociáldemokrata párt egyik joggal tisztelt szellemi vezére, a kiváló tudós, Ottó Bauer fenyegette meg pár év előtt a magyar függetlenségi harcosokat azzal, hogy legyenek veszteg, és ne mozduljanak, mert ha továbbra is önálló vámterületet és egyéb, Ausztriának nem tetsző vívmányokat fogunk követelni, akkor - írta Ottó Bauer egész komolyan s szigorúan - a dinasztia hadseregét Magyarországra fogja küldeni, hogy a birodalom számára újra meghódítsa; de a zászlóira azt fogja írni: „Megmásíthatatlan általános egyenlő választójog, a földműves munkások koalíciójoga és nemzetiségi autonómia. Az önálló magyar nemzeti állam gondolatával szembe fogja állítani Gross-Oesterreich egyesült államainak gondolatát, amelyben minden nemzet nemzeti ügyeit önállóan intézi, és az összes nemzetek közös érdekeik védelmére egy államban egyesülnek." Ha az internacionalista, forradalmi szocialista pártnak egyik legkiválóbb ideológja ilyen gondolatokkal lép elő, akkor észrevehetjük azt, hogy igenis a beolvasztási törekvések, a Gross-Oesterreich eszméje még mindig eleven erővel él. A Lajtán túl ellenségeink jól tudják, hogy amíg a parasztkérdést az egyik oldalon, a nemzetiségi kérdést a másik oldalon meg nem oldottuk a demokrácia szellemében: addig mindig az ország egyik felére rá lehet szabadítani a másik felét, addig mindig a divide et impera politikáját lehet folytatni, addig mindig a feldarabolás veszélye környékezi az országot. Tehát ugyanazok a veszélyek kísértenek bennünket ma is, mint 49-ben. Vigyázzunk, hogy ne essünk két emberöltő múlva ugyanabba a hibába, ne vegyük két emberöltő múlva újra mesterséges zajnak azt, ami az ég dörgése és a menny villámlása!
Huszadik Század, 1914.1. k. 193-209. o.
Közli: Jászi Oszkár publicisztikája. Vái: Litván György, Varga F. János. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1982. 182-207. o.
Jászi Oszkár az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó két évtizedének legjelesebb magyar nemzetiségpolitikusa, aki Kemény G. Gábor találó megfogalmazása szerint Mocsáry Lajos után küldetésszerűen vállalkozott az akuttá vált ellentétek áthidalására. (Kemény G. Gábor: A magyar nemzetiségi kérdés története. Gergely R. Rt. kiadása, Budapest, 1947.135. o.) A széles látókörű társadalomtudós és politikus egy sor tanulmányt, publicisztikai írást, újságcikket írt e tárgykörben, s 1912-ben A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés címmel könyvet is szentelt a témának, közreadva a nemzetiségi kérdés kezelésére vonatkozó javaslatait. A későbbi, 1918-as Károlyi-kormány nemzetiségi ügyek miniszterének idevágó írásai közül az első világháború kitörésének évében, 1914. január 31-én, a Galilei Kör meghívására a régi budai országházban (Budapest I., Országház u. 28.) tartott előadását választottuk ki közlésre. Ennek szövegét lényegtelen változtatásokkal megjelentette az általa szerkesztett Huszadik Század című folyóiratban, amelyben több más, a nemzetiségi kérdés tárgykörébe tartozó írását publikálta. Ez a tanulmány is jól érzékelteti kompromisszumkereső, demokratikus szemléletét, amely az 1910-es évekre elmérgesedett helyzetben, a nemzetiségi elzárkózás körülményei között nem találhatott meghallgatásra és elfogadásra.
aki tettei és érdekei révén nem vált bűnössé a múlt bűneiben, a szabadság eltiprásában, a nemzetek és osztályok elnyomásában. Értsék meg e történelmi, végzetes órák és napok parancsszavát: a gyors, merész és a régi Magyarország egész világával szakító cselekvés szükségességét. Egyesítsék erejüket a munkásokéval, támogassák a munkások mozgalmát, amelynek célja a béke, és hogy ehhez eljuthassunk, az új Magyarország megszervezése és felépítése.
Ausztria népei önálló nemzeti államokká szervezkednek. Mi elismerjük és üdvözöljük ezeket az önálló nemzeti államokat, amelyeknek megalakulása Magyarországnak is visszaadja önállóságát, s ezért követeljük az önálló, vagyis senki mástól, csak saját népétől függő Magyarország elvét. De azt kívánjuk, hogy ez az önrendelkezés jogával élő Magyarország az egyének, osztályok és nemzetek teljes jogegyenlőségének elvein épüljön fel, és küszöbölje ki mindazokat az előjogokat, szüntesse meg mindazokat az intézményeket, amelyek a szociális kizsákmányolásnak és nemzeti elnyomásnak eszközei voltak. A dolgozó néposztályok gazdasági és politikai felszabadítása és a nemzetek önrendelkező jogának elismerése és megvalósítása legyen az új Magyarország programja!
Ennek a gyökeres átalakulásnak mielőbb meg kell történnie és haladéktalanul meg kell indulnia. Minél többet valósítottunk meg belőle addig, amikor a magyar dolgozó osztályoknak és a Magyarországon élő nemzeteknek képviselői az önálló Magyarország nevében leülnek a béketárgyalás asztalához: annál jobb, a világhelyzettel és igazi érdekeinkkel számottevő békét köthetünk majd.
1. Követeljük, hogy a mostani kormány haladéktalanul mondjon le, és alakuljon olyan kormány, amely az ország összes demokratikus osztályainak és az országban élő valamennyi nemzetnek küldötteit foglalja magában.
2. Ez a kormány oszlassa fel azonnal a képviselőházat, és az általános, egyenlő, titkos, nőkre is kiterjedő választójog alapján hívja össze azt az országgyűlést, amely meg fogja állapítani az önálló Magyarország jövendő alkotmányát.
3. Ez a kormány forduljon azzal az ajánlattal az ellenséges államokhoz, hogy hajlandó az orosz proletárforradalom és Wilson elvei alapján, annexiók és hadikárpótlás nélkül, a nemzetek önrendelkező joga szerint békét kötni, és belépni a nemzeteknek abba a társadalmába, amely a lefegyverzés, döntőbíráskodás, szabadkereskedelem és békés együttműködés alapján fog megalakulni.
4. Ez a kormány fogjon hozzá haladéktalanul a nemzeti elnyomatás eddigi rendszerének megszüntetéséhez, és adja meg és biztosítsa az országban élő valamennyi nemzetnek azt a jogot, hogy anyanyelvét szabadon és korlátlanul használhassa az állami élet minden intézményében: az iskoláztatás, törvénykezés, közigazgatás, a köz- és magánélet minden ágazatán és valamennyi megnyilatkozásában.
5. Ez a kormány készítse elő a közigazgatás teljes demokratizálását, az összes önkormányzati szerveknek, a megyei, városi, községi testületeknek az általános, egyenlő, titkos, nőkre is kiterjedő választójog alapján való megalakulását, a teljesen szabad egyesülési, gyülekezési és szakszervezkedési jogot.
6. Ez a kormány lásson hozzá nyomban annak a mélyreható és gyökeres agrárreformnak a megvalósításához, amely a földet azok kezére adja, akik megművelik.
7. Ez a kormány hajtsa végre mindazoknak az üzemeknek szocializálását, amelyek az egyéni vezetés alól kinőttek.
8. Ez a kormány léptessen életbe olyan igazságos adópolitikát, amely a háborúnak, de általában az államnak a terheit a nagy vagyonokra és jövedelmekre hárítja át, és törölje el az összes nyílt és leplezett fogyasztási adókat.
9. Ez a kormány fogjon hozzá haladéktalanul a munkásvédelmi és népjóléti politika kiépítéséhez, a teljes, a betegség, baleset, aggkor és munkanélküliséget felölelő népbiztosítás rendszerének megvalósításához, a nők és gyermekek munkaerejének különleges védelméhez, és készítse elő a nyolcórás munkanapnak általános behozatalát, és általában emelje az elmaradott magyar szociálpolitikát legalább arra a színvonalra, amelyet a magyarországi, berni és leedsi nemzetközi szakszervezeti kongresszusok megállapítottak.
10. Ez a kormány gondoskodjék haladéktalanul arról, hogy a harctérről visszatérő katonák és a gyárakból az átmenet idején elbocsátott munkaerők az átlagos munkabér erejéig, továbbá a rokkantak, özvegyek és árvák teljes kártalanítást nyerjenek.
Ezt az új tulajdonviszonyokban, új jövedelemmegoszlásban, új politikai, szociális és nemzeti intézményekben kifejeződő új alkotmányt kell megteremtenünk, mégpedig minél előbb és minél többet belőle.
Meg kell teremtenünk ezt az új alkotmányt, mivel demokratikus és szocialista elveink parancsszava ez.
Meg kell teremtenünk azért, mert tartozunk katonatestvéreinknek, akik mérhetetlen szenvedések után hazatérnek, azzal, hogy mi elhódítsuk számukra a belső ellenségtől azt a földet, amelyet ők a fronton testükkel védelmeztek, tartozunk azzal, hogy itt szabadsággal, joggal, a jövendő boldogulás reményeivel és lehetőségeivel fogadjuk őket. De meg kell teremtenünk ezt az új alkotmányt azért is, mivel azt akarjuk, hogy amidőn az ország területén élő nemzetek önrendelkező jogukkal élni fognak, már olyan Magyarországot találjanak itt, amelyhez való tartozás kívánatos legyen számukra. Az elnyomás, az osztályuralom, az erőszak, a fegyverek ereje tönkretette Magyarországot és nem biztosíthatja többé területének épségét, nem nyújt védelmet az ország feldarabolása ellen. Mi azt hisszük, hogy az egyenlő jogú, szabad és demokratikus nemzetek szabad szövetkezésén, föderációján alapuló Magyarország jobb és biztosabb támasztéka a nemzetek társadalmának, népei boldogulásának és az emberi haladásnak, mint a feldarabolt és sokféle életérdekében megcsonkított, több részre hulló Magyarország. Ez a meggyőződésünk ösztökél bennünket arra, hogy ezzel a szózattal forduljunk az ország egész dolgozó népéhez, valamennyi nemzet dolgos és hasznos, békét, szabadságot, kenyeret és demokráciát kívánó tagjához:
Fogjuk össze erőnket és alakítsuk át az elnyomatás és kizsákmányolás Magyarországát oly állammá, amely meg tud majd állni abban a sorsdöntő órában, amikor a nemzetközi világ-békeszerződés értelmében az itt lakó nemzetek önrendelkező joguk alapján dönteni fognak arról: hazájuknak tekinthetik-e ezt az országot?
Mindazok, akik azt kívánják, hogy a szabad és önmagukkal rendelkező nemzetek ettől az új Magyarországtól el ne szakadjanak, hanem szabad elhatározásuk alapján itt találják meg a szabad és demokratikus magyar néppel egyetemben boldogulásuk és fejlődésük minden feltételét: mozduljanak meg döntő cselekvésre!
Az MSZDP programadó kiáltványa még a békekötés előtt új, demokratikus Magyarország megteremtését tűzte ki célul, s jóllehet a nemzetek önrendelkezési jogának elvi alapjára helyezkedett, az önrendelkezést Magyarország területi épségének megőrzése mellett, föderalisztikus állam keretében képzelte el. A szlovák, a román és a szerb nemzetiség azonban az elszakadás irányába haladt, az anyanyelv korlátlan használatának ígérete már nem elégítette ki őket. Az MSZDP vezetősége sikertelenül kérte fel a szociáldemokrata nemzeti bizottságokat a kiáltvány aláírására, a nemzetiségi munkásvezetők a polgári nemzetiségi szervezetekkel, pártokkal való együttműködés útjára léptek. Az elszakadás ügyében óvatos politikát folytató, Budapesten székelő román, szerb és német bizottság annyit még megtett, hogy október 9-én az MSZDP kiáltványával lényegében összhangban álló akcióprogramot dolgozott ki és írt alá, de a szeparáció útján előbbre tartó pozsonyi szlovák bizottság ehhez való csatlakozásáról nincs tudomásunk.
Az MSZDP néhány nap múlva, 1918. október 13-án tartott kongresszusán Kunfi Zsigmond a pártvezetőség beszámolójában megkísérelte a nemzetiségek számára még megnyerőbb formában megfogalmazni az október 8-i kiáltványban körvonalazott nemzetiségi politikát, érintve az elszakadás lehetőségét is, ha Magyarország demokratikus átalakítása nem történik meg. A kongresszuson felszólaló román és szerb küldöttek ígéretet tettek arra, hogy az MSZDP-vel kapcsolatban maradnak, amíg Magyarország fennáll, de a szlovákok már erre sem mutattak készséget. (Részletesebben lásd Kende János: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt nemzetiségi politikája 1903-1919. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973. 95-101. o.)
Németek, románok, rutének, szászok, szerbek, szlovákok!
A nagy háború rosszul végződött azokra, akik megkezdették. A királyok elpusztultak, az urak legyengültek; Isten is úgy akarta, hogy az győzzön, aki legtöbbet szenvedett: a nép.
Ma már nincs király, aki saját hatalmáért halálba küldhet benneteket ismeretlen országokba. Az urak hatalma megszűnt. Ők olcsó bérért sok nehéz munkát követeltek tőletek és nem adtak nektek földet, még drága pénzért sem. Ez ezentúl másképp lesz. Az uzsorások nem zsarolhatnak benneteket büntetlenül.
Mert a nagy háború után jött az igazságos forradalom, elküldték a királyokat és helyettük a szabad nép által választott népkormány intézi ezentúl az ország sorsát, a ti sorsotokat.
Ezt a népkormányt azért választotta a nép, hogy az mindenben az ő igazságos akaratát teljesítse -vigyázzon arra, hogy a régi rossz idők vissza ne jöhessenek!
Testvéreink, azért kérünk, segítsétek ti is minden munkájában a népkormányt.
Mert a megértés és összetartás a mi fegyverünk és erőnk. A múltban sem szenvedtetek volna annyit, ha ahelyett, hogy falu falu ellen, szomszéd szomszéd ellen acsarkodik, mindenütt összefogott volna a nép közös ellenségei ellen. Jól tudjuk, hogy Magyarországon a nem magyarul beszélő népek még többet szenvedtek, mint a magyarok, mert nem értették az urak, a bírák, a jegyzők, a csendőrök nyelvét, könnyebb volt őket becsapni és kijátszani. De ne higgyétek ám, hogy a magyar nép sorsa sokkal jobb volt, mint a tiétek! A magyar nép sok milliója veletek szenvedett, éhezett és éppúgy kivándorolt, mint ti. A királyok és urak egymás ellen ingereltek benneteket, azt mondták: „magyar üsd az oláht", „német üsd a magyart" - azért, csak azért, hogy egymást üssétek és ne dolgozhassatok a saját javatokért! De ideje, hogy ennek vége legyen!
Most a nép rendje következik. Tartsatok össze testvéreink, mert régi belső ellenségeink lesben állnak. Ha szétszakadtok s egyenetlenkedtek, ők új erőt kapnak és visszajönnek a nyakunkra.
A nép rendjét úgy akarja megcsinálni a népkormány, ahogy azt Amerikában a bölcs Wilson elnök tanítja. Minden nép a maga, szabad akaratából intézze dolgát, ahogy legjobban tud boldogulni.
Minden nép a maga területén, megyéjében, járásában, falujában, maga határozzon afelett, hogy milyen nyelven akar tanulni, tórájával, jegyzőjével beszélni.
Azért ad a népköztársaság népkormánya minden férfinek és nőnek választójogot, hogy beleszóljon mindenki az ország, a megye, a község dolgaiba. Emberek! Mindenki beleszólhat abba ezentúl, hogy ki mennyi adót fizessen, hová kell vasút meg kocsiút és híd. Asszonyok, ezentúl ti is beleszólhattok abba, hogy akartok-e háborút, lábnélküli apákat, vak férjeket, temetetlen halott fiukat idegen országokban? Ti is beleszólhattok ezentúl abba, hogy kié legyen a föld és mennyi bért kapjon a gyári munkás.
Magyarországon csakhamar minden földműves olyan földterületet kap, melyet családjával együtt megművelni képes és melyből tisztességesen megélhet. Magyarországon ezentúl jó iskolák lesznek, melyek a népet tanítják a földet jól megművelni és saját érdekeit okosan megvédeni. Minden gyermek saját anyanyelvén fog folyékonyán írni és olvasni tudni és úgy számolni, hogy senki meg ne csalhassa őt.
Ha valamelyiteknek okos, jól tanuló fia van, akiből ügyvédet, orvost vagy papot akar saját anyanyelvén nevelni, azt többet nem kell nagy költséggel külföldre küldenie. A legközelebbi nagyobb városban lesz olyan gimnázium és főiskola, amelyen ki-ki kitaníttathatja fiát. A népköztársaság országában mindenki saját nyelvén tisztelheti az istent, a pap a nép papja lesz, vallása szabad gyakorlásában senkit sem fognak háborítani. Minden község betege jó orvoshoz jut.
Ezentúl az élelmicikkekért nem a szegény ember fog adót fizetni, aki fogyasztja őket. A kis földért kevés adó jár. A gazdag emberek fognak nagy adókat fizetni. A földesuraknak sokkal kisebb lesz a földjük és a hatalmuk, mint eddig, a napszámok magasak lesznek. Senki büntetlenül nem bánthatja a nép egy fiát sem, mert minden ember igazára vigyáz a magyarországi népköztársaság népkormánya, amely egyaránt felelős a magyar, német, román, rutén, szerb és szlovák népeknek, akik Magyarország területén élnek.
Jól tudjuk, hogy ti a régi bántalmak emlékével szívetekben halljátok azoknak a szavát, akik benneteket Magyarországtól való elszakadásra akarnak bírni. De hallgassatok miránk: csupa olyan ember vagyunk, akik mindig a nép érdekéért küzdöttünk, mindig németek, románok, rutének, szerbek, szlovákok testvériségét és egyformaságát hirdettük és ezért a hitünkért sokat szenvedtünk a régi Magyarország uraitól. Mi azt mondjuk nektek, mielőtt elszakadtok régi hazátoktól, mielőtt itt mindent felforgatnátok, ami már megvan - próbáljatok jó egyetértésben élni és együtt dolgozni az új népkormánnyal. Ha majd azt látnátok, hogy nem váltjuk be ígéretünket, akkor még mindig ráértek elszakadni tőlünk: mi semmiféle erőszakot nem teszünk veletek szemben. De tudjátok meg, hogy a földműves embernek és a munkásembernek sohsem használ a fölforgatás, a rendetlenség, mert a földművesnek az kell, hogy legyen érkezése és békessége a földjét idejekorán megművelni és a munkásembernek az kell, hogy a gyárak dolgozzanak és a portékát sokan vásárolják.
Ha most szétszakadunk és Magyarország feldarabolódik, ti elvesztitek régi piacaitokat és régi vevőiteket. Mert a folyók és vasutak, melyeken ti szállítani és portékátokat kapni szoktátok, Magyarország közepe felé sietnek: ha elszakadunk egymástól, nehéz lesz számotokra minden eladás és bevásárlás. Egynyelvű fajtestvéreitektől néhol magas és terméketlen hegyek, néhol széles folyók választanak el benneteket, amelyeken keresztül átkelni fáradságos, költséges és nehéz.
A Magyarország területén élő szabad népköztársaságban minden megvan, ami az emberek boldogságát szolgálja. Itt mindenki jóllakhatik, senkinek sem kell éheznie és fáznia, ha majd a rend helyreáll és együtt dolgozunk. De ha az ország sokfelé szalad, akkor a hegyi lakóknak nem lesz gabonájuk, az Alföldön megállnak a gyárak, mert nem lesz szén; ahol fa van, ott nem lesz rét, ahol rét van, nem lesznek erdők. Baj és hiányosság lesz mindenütt. A szegény nyomorgó nép nyakára hamarosan visszajönnek a régi urak, akiknek hatalma úgy nő, amint a népeké egyre gyengül.
Testvéreink! Ezért ne hadakozzunk egymás ellen, menjetek inkább és szóljatok román, cseh, ukrán és jugoszláv testvéreiteknek: „Ne bántsátok Magyarországot, mert ez már úgysem az a Magyarország, amely bennünket bántott. Ez egy egészen új ország, a szabad népköztársaság országa, ahol minden embernek egyforma joga van. Inkább béküljetek ti is meg ezzel az új országgal és szövetkezzetek vele
olyan szorosan, hogy jól összedolgozva, a közös munkában együtt gazdagodjunk és tanuljunk és Csehország, Románia, Jugoszlávia és Magyarország olyan legyen, mint egy ország.
A népek szabad köztársasága a szeretet és béke országa legyen, amilyet már a biblia hirdet a népeknek.
Ezt kéri tőletek a népköztársaság kormánya. Ez a kormány nem vállalhat felelősséget az elődei bűneiért, de minden erejével arra törekszik, hogy jóvátegye ezeket a bűnöket.
A kormány tagjai együttesen és egyenként, becsületükkel és életükkel vállalnak jótállást előttetek, Magyarország népei előtt és a nyugati hatalmas nemzetek előtt, hogy megvalósítják, amit ígértek.
A népköztársaság kormánya nevében:
Világ, 1918. november 24. A népköztársaság minden nem magyarul beszélő népéhez!
Az 1918. októberi polgári demokratikus forradalom győzelme után hatalomra került Károlyi-kormány olyan körülmények között is kitartott Magyarország területi integritása mellett, amikor a valóságban folyamatban volt az országteriilet nagy részének elszakadása, elszakítása. Károlyi Mihály miniszterelnök és Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter, a nemzetiségi kérdés régi szaktekintélye a nemzeti önrendelkezést Wilson 14 pontjának szó szerinti értelmében remélte megvalósíthatónak: Wilson 10. pontja ugyanis az Osztrák-Magyar Monarchia népeinek esetében nem önrendelkezésről, hanem autonóm fejlődésük biztosításáról írt. Csakhogy a magyarországi nemzetiségek többsége az önrendelkezés jogát ekkor már úgy értelmezte, hogy magában foglalja az elszakadás jogát is. S az elszakadás jogát ki is nyilvánította a horvát sabor 1918. október 29-én, a Szlovák Nemzeti Tanács október 30-án, a román nagy nemzetgyűlés december l-jén Gyulafehérváron. Szerbia pedig minden demokratikus formaság nélkül egyszerűen bevonult katonáival a Délvidékre - az ottani szerbek egyetértésétől kísérve.
A Jászi vezetésével Aradon a románokkal folytatott sikertelen tárgyalások után tíz nappal a kormány öt nyelven (román, szlovák, szerb, német, ruszin) kibocsátott röplapokon és a sajtóban magyarul is terjesztett kiáltványban próbálta megnyerni a nemzetiségi tömegeket. Az egyszerű, közérthető nyelven megfogalmazott kiáltvány ígéretei (demokratikus helyi önigazgatás, kulturális autonómia, általános választójog, földosztás stb.) összhangban álltak a Magyar Nemzeti Tanács október 26-i kiáltványának célkitűzéseivel, amely egyébként szabatosabb nyelvezettel a következőképpen határozta meg Magyarország népeinek önrendelkezési jogát: „A népek önrendelkezési jogát késedelem nélkül biztosítani kell országunk nem magyar ajkú népei számára a wilsoni elvek értelmében, attól a reménytől áthatva, hogy Magyarország területi integritását ezek az elvek nemcsak nem veszélyeztetik, de biztosabb alapokra helyezik. A nemzetiségek kulturális és helyhatósági önkormányzata a lehető legmesszebbmenőleg kiépítendő, hisz a különböző kultúrák békés versenye csak javára lehet az ország minden népe anyagi, szellemi és erkölcsi fejlődésének. Ezen az új Magyarországon értelmét vesztené a nemzet és a nemzetiségek közötti régi, megmérgezett különbség. Az ország az egyenrangú népek testvéri szövetségévé alakulna át, mert közös gazdasági és földrajzi összetartozás, nem pedig nemzeti féltékenykedés az, ami miatt fönntartani kívánjuk az ország területi integritását. Ezen összetartozás józan felismerésétől, nem pedig a kényszer erejétől várjuk azt, hogy az ország összes népei a régi sorsközösségben megmaradjanak."
A november 24-i kiáltvány pusztába kiáltott szó maradt. Magyarország nem magyarul beszélő népeit már nem lehetett megnyerni a demokratikus nemzetiségi politika ígéretével. A magyar uralkodó osztályok elhibázott nemzetiségi politikája végzetesen visszaütött...
I. Erdély, Bánát és Magyarország összes románjainak meghatalmazott képviselői 1918. november 18-án (december l-jén) nemzetgyűlésbe gyűlve Gyulafehérvárt, kimondják a románoknak s az általuk lakott területeknek egyesülését Romániával. A nemzetgyűlés külön is kijelenti a román nemzet elidegeníthetetlen jogát a Maros, Tisza és Duna között elterülő egész Bánátra.
II. A nemzetgyűlés az általános választói jog alapján választandó alkotmányozó gyűlés összeüléséig ideiglenes autonómiát tart fenn e területek lakosai számára.
III. Ezzel kapcsolatosan az új román állam szervezésére a nemzetgyűlés a következő alapelveket proklamálja:
1. Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot.
2. Egyenlő jog és teljes felekezeti autonóm szabadság az állam összes felekezetei számára.
3. Tiszta demokratikus uralom föltétlen megvalósítása a közélet minden terén. Általános, közvetlen, egyenlő, titkos, községenkinti, proporcionális választói jog mindkét nemű huszonegy évet betöltött személy számára, a községi, megyei és törvényhozási képviselet választásánál.
Korlátlan sajtó, gyülekezési és egyesülési jog; minden emberi gondolat szabad terjesztése.
5. Radikális földbirtokreform. Az összes, különösen a nagybirtokok, össze fognak iratni. Ezen összeírás alapján, eltörülve a hitbizományokat és a szükség mértékében csökkentve a latifundiumokat, lehetővé teendő a földmívelőknek, hogy maguknak legalábbis olyan nagyságú birtokot (szántót, legelőt, erdőt) szerezhessenek, amelyet családtagjaikkal együtt megmívelhessenek. Ennek az agrárpolitikának a vezérfonala egyfelől a szociális kiegyenlítés előmozdítása, másfelől a termelés fokozása kell hogy legyen.
6. Az ipari munkásságnak biztosítandók azok a jogok, amelyek a legelőrehaladottabb nyugati ipari államokban törvénybe vannak iktatva.
IV A nemzetgyűlés kifejezi azt az óhaját, hogy a békekongresszus meg fogja valósítani a népek közösségét, olyformán, hogy jogosság és szabadság legyen biztosítva nagy és kis nemzetek számára egyaránt, s jövőre ki legyen zárva a háború mint a nemzetközi viszonyok rendezését szolgáló eszköz.
V. E gyűlésen összesereglett románok üdvözletüket küldik bukovinai testvéreiknek, akik felszabadultak az Osztrák-Magyar Monarchia járma alól s egyesültek a román anyaországgal.
VI. A nemzetgyűlés szeretettel és lelkesedéssel üdvözli az eddig az Osztrák-Magyar Monarchia jármában élt nemzeteket, éspedig: a cseh-szlovák, osztrák-német, jugoszláv, lengyel és rutén nemzetet és elhatározta, hogy ez az üdvözlet adassák az illető nemzetek tudtára.
VII. A nemzetgyűlés alázattal hajlik meg azoknak a hős románoknak az emléke előtt, akik a háborúban vérüket ontották eszményünk megvalósításáért, halált halván a nemzet szabadságáért és egységéért.
VIII. A nemzetgyűlés hálájának és csodálatának ad kifejezést a szövetkezett hatalmakkal szemben, amelyek egy évtizedek óta háborúra készülő ellenség ellen folytatott nagyszerű és makacs küzdelmek árán, megmentették a civilizációt a barbarizmus körmei közül.
IX. A nemzetgyűlés elhatározta, hogy az erdélyi, bánáti és magyarországi románok ügyeinek további vezetésére egy nagy nemzeti tanácsot szervez, amely teljes jogosultsággal bírand, hogy a román nemzetet képviselje.
Mikó Imre: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig. Stúdium Kiadó, 1941.265-267. o.
A Károlyi-kormány és a Román Nemzeti Tanács 1918. novemberi tárgyalásai sikertelenül végződtek, mert a románok a teljes elszakadásra törekedtek. A Román Királysághoz való csatlakozás kimondására szervezett nemzeti gyűlés megtartását a magyar kormány nem akadályozta meg, sőt utasítására különvonatok vitték a románokat a december 1-jei gyulafehérvári gyűlésre. A proklamáció tervezetéről élénk vita folyt a különböző politikai felfogású román vezetők között, s november 30-án úgy dolgozták át, hogy számos demokratikus követelést tartalmazott ugyan, de kimaradt belőle a tervezetnek az a része, amely szerint az autonómia ügyében az alkotmányozó gyűlés a végleges döntést majd a magyarok és a németek bevonásával hozza meg. A határozat végül is feltételek támasztása nélkül mondta ki a csatlakozást a nem demokratikus királyi Romániához. Az 1228 küldött 212 tagú Nagy Nemzeti Tanácsot alakított, ebből jött létre a 15 tagú Kormányzótanács Iuliu Maniu elnökletével. A határozatot 3 tagú küldöttség nyújtotta át Ferdinánd királynak, aki december 11-én 3631. sz. királyi dekrétumában törvénybe iktatta a határozatban szereplő területek Romániához csatolását és szűk hatáskörrel a Kormányzótanácsra bízta ideiglenesen az ügyek intézését. A törvényből kimaradtak a gyulafehérvári határozatnak a területi autonómiára és a demokratikus szabadságjogokra vonatkozó követelései.
A román Kormányzótanács Nagyszebenben kezdte meg működését, s előtte néhány nappal, december 9-től Kolozsvárt Apáthy István vezetésével a kelet-magyarországi főkormánybiztosság fogott a magyar közigazgatás irányításához. A december 18-án megválasztott magyar központi Kormányzótanácsot a Kolozsvárra december 24-én bevonuló román katonaság számolta fel. (Részletesebben lásd erről: Mikó Imre: Huszonkét év. 9-15. o.; Erdély története 1830-tól napjainkig. III. k. írták: Köpeczi Béla - Miskolczy Ambrus - Szász Zoltán. Főszerk. Köpeczi Béla. Szerk. Szász Zoltán. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.1711-1720. o.)
A dokumentumot Mikó Imre könyvének függelékéből vettük át, mert az abban közölt fordítás csiszoltabb, mint a korabeli, a Népszava 1918. december 3-i számában közzétett fordítás.
Nincsen jó magyar ember, aki kételkednék abban, hogy a Szent István Birodalom területi egysége előbb-utóbb helyre fog állani. Ez a hit már magában véve is jelentékeny politikai erőtényező, nemcsak azért, mert bennünk, magyarokban fenntartja a lelkierőt a szükséges kitartáshoz, hanem azért is, mert rendkívüli szuggesztív erőt áraszt, amely csüggesztőleg hat azokra, akik az ellenkező hitet szeretnék ápolni magukban és másokban is. Ezt a nagyszabású, történelemépítő szuggessziót pedig még hatványozottabb erőre emelte angol és olasz barátaink nemes akciója, amelyet a békeszerződések revíziója érdekében indítottak.
Igaz, hogy az utóbbi időben magas tekintélyű hivatalos helyekről igen határozott „lehűtő" nyilatkozatok hangzottak el a békeszerződések revíziója érdekében folytatott akciók ellen. Nem szabad ezeknek a nyilatkozatoknak a jelentőségét lekicsinyelni, de szükséges, hogy megismerjük a saját képi jelentésüket, mert ebből igen fontos egyéb pragmatikus megismerések is fognak fakadni. Ezek a nyilatkozatok ugyanis csupán arra az egyébként nem nagyon meglepő igazságra figyelmeztetnek, hogy a békeszerződések abszurditásainak felismerésétől a nagyhatalmak által kezdeményezendő diplomáciai akciót várni éppen olyan naiv dolog, mint amilyen együgyűség volt annak idején ölbetett kézzel várni, hogy a hatalmak „belátása" vagy „elvhűsége" kergesse ki a cseh és a román martalócokat megszállott területeinkről, s megtartassa ott a népszavazást. A nagyhatalmak maguk, mint a nemzetközi politika végrehajtó közegei - aminek, nóta bene, ma már inkább csak látszanak - egyetlen katonát sem fognak mozgósítani a trianoni szerződés megváltoztatása vagy fenntartása érdekében, de éppen ezért szóval csak azt fogják mindig támogatni, aki pillanatnyilag erősebb: hiszen ellenkező esetben „blamálhatnák" magukat.
Azokat a mozgató erőket tehát, amelyek a bizton várt fordulatot a közvetlen okozás útján elő fogják idézni, nem a nyugati világban, hanem itthon, saját portánkon, Nagy-Hungária területén kell felkutatnunk.
Itt pedig két nagy pozitív szellemi áramlattal találjuk szemben magunkat: az egyik mindennapi megbeszélés tárgya, mióta egy vezető magyar államférfi rámutatott és találó fordulattal „neonacionalizmus"-nak nevezte el; a másikat ugyanebben a stílusban „neopatriotizmus"-nak nevezhetjük.
Nemzetek élnek, mióta van civilizáció, de nacionalizmusról csak a francia forradalom s a modern polgári osztály (a „burzsoázia") világnézetének uralomra jutása óta lehet beszélni. A régi középkori eredetű nemzetet a patriotizmus tartotta együtt. Magyarország például egységes nemzetállam volt egészen a XIX. századig, annak dacára, hogy mai terminológia szerint lakossága körében mindig nagy számban éltek a „kisebbségek". Természetesen szó sem volt arról viszont, mintha az uralom a „többség" birtokában lett volna. Az uralom, mint jól ismeretes, a kiváltságos rendek birtokában volt, s ezek sorában felemelkedni teljesen egyenlő esélye volt a „többség" és a „kisebbség" gyermekeinek. A kiváltságos rendek s a Szent Korona tagjai pedig földesurak voltak és testületeikben területi közhatóságok hordozói: eminens érdekük volt tehát a nemzeti birtoktest: az ő dominiumuk területi integritását s a maguk közhatóságainak függetlenségét megóvni. íme: a régi patriotizmus forrása és tartalma. Nagy történeti szerepet töltött be ez az eszmény és nagy emberi magasságokba tudta emelni védelmezőit, de el kellett buknia, mert szűk volt a társadalmi alapja. A „népet" nem vonta be a „nemzetbe" és a védett haza, a „pátria" fiainak nagy többségét merőben eszközök és nem célok gyanánt illesztette be a maga erkölcsi világába.
A francia forradalomban kirobbanó nagy modern eszmeáramlat ezzel szemben kettőt hozott: demokráciát és kultúreszményeket. A rendi társadalom gondolatvilágát a „felvilágosodás" kritikai munkája bontotta szét, amidőn a hagyományos tekintélyek uralmával az „ész" uralmát s a született úrnak és főnöknek alakjával a tehetségével kitűnő, egyébként akármilyen „plebejus" származású vezetőnek eszményét állította szembe. A nép gyermekének adott jog a szabadabb érvényesülésre azonban egyúttal a nép nyelvének szabad érvényesülését is követelte. Mivel pedig a demokrácia egyúttal a többség uralmát is jelenti, nyilvánvaló, hogy ahol többféle népnyelv „divatozott" egy országban, mely egyébként mindig egységes kultúrterület volt, a többség nyelvének kellett uralkodó nyelv rangjára emelkedni.
Mérhetetlen felületességről tesznek tehát tanúságot azok, akik a „nemzeti kérdés" sajnálatos elfajulását hazánkban a „feudalizmusnak" és a „magyar úri reakciónak" iparkodnak nyakába varrni. Ellenkezőleg: a magyarosítási mozgalom és a nemzetiségi kérdésnek ezzel kapcsolatos felmerülése a polgári demokrácia világnézeti gyökereiről fakadt, s ha magyar urak állottak is az élén, ez csupán azt mutatja, hogy a magyar nemes urak ősi patriotizmusa legyőzte feudális hajlandóságaikat: hogy merő patriotizmusból nacionalistákká lettek és hajlandók haladni a polgári demokráciával.
Mindaz, ami a századvégi nacionalizmus arculatán ma elrajzolt vonásnak látszik, a polgári demokrácia jellegzetes stílusát tükrözi. A nacionalista eszményekkel való erősen külsőséges, szóvirágos és vitézkö-téses tüntetés a polgári sznobot juttatja eszünkbe, aki egy kissé megittasodva tetszeleg vadonatúj dísz-magyarjában; a centralizáció túlzásba vitele szintén polgári tradíció: hiszen a feudális urak befolyása alatt álló territoriális autonómiák ellenében a polgári elem, mint bürokrata és mint tőkés, egyaránt a központi hatalom erősítése által iparkodott befolyását erősíteni, s ugyancsak centralisztikus irányban hatott a polgárság kapitalisztikus orientációja, amely mindenütt áttörni iparkodott a lokális kereteket, hogy a gazdasági életet szabadon szervezhesse széles, országos alapon; polgári intellektualizmus végül az a felfogás, amely a nemzeti kultúrát úgyszólván kizárólag az irodalomban látja megtestesülni és nem képes felismerni az egyetemes szellemi konstitúcióban rejlő hagyományos értékeket, amelyek a legkülönbözőbb nyelveken beszélő, de ősi sorsközösségben élő népek gondolkozásmódjának, érzelem- és kedélyvilágának, valamint művészi alkotóerejének stiláris egységében a szellem azonosságát hirdetik.
A hatvanhetes kiegyezés következtében a régi patriotizmus oppozícióba szorult, s a kormányzást irányító nacionalista szellem érthető módon igyekezett megvenni a réven, amit elvesztett a vámon, s ha már nem számolhatott le az uralkodóház igényeivel, legalábbis azon volt, hogy a szuverenitásában csonka magyar nemzetet bensőleg egységesítse, hogy biztosítsa magát a bécsi udvar „divide et impera" módszerei ellen. Ezért lett azután a nacionalista kultúrpolitika inkább negatív szellemű, ezért volt sokkalta nagyobb gondja a nem magyaroknak, mint a magyaroknak a nevelésére. Természetes, hogy ez a tevékenység erősen extenzív lett az intenzitás rovására, és hogy a kormány és közvélemény egyaránt sokkal nagyobb súlyt vetettek a nemzeti eszme mellett való hangzatos hitvallásnak, mint a tartalmi értékek tényleges teremtésének példáira. A századeleji nagy magyar tehetségek jelentékeny részének kiszorulása a politikai peturbánkodásnak és dózsagyörgyködésnek különböző, sajnos több-kevésbe idétlen útjaira, nem csekély mértékben ennek a körülménynek rovására írható.
Hogy egyébként, nemzetpolitikai szempontból helyes volt-e ez a törekvés, oly kérdés, melyre tudományos komolysággal nem lehet megfelelni. A magunk részéről azonban azt hisszük, hogy a világháború kitörése és következményei szempontjából a magyar kultúrpolitika alakulásának semminő jelentősége nem volt, s korántsem vagyunk biztosak abban, hogy egy passzívabb vagy kevésbé nacionalisztikus kormánypolitikának nem lettek volna-e oly hatásai, amelyek utólag a sorstragédia végzetszerűségével bekövetkezett szituációt még jobban súlyosbították volna.
A mai, magára maradt magyarnak nacionalizmusa valóban eo ipso más kell hogy legyen, mint volt a háború előtt, a belső expanzió napjaiban. A magyar ma kénytelen önmagára eszmélni, elzarándokolni a delphii Apollón szentélyébe és hozzálátni önmaga értékeinek kiépítéséhez. Sohasem érezhettük át nagyobb erővel, hogy „sem rokona, sem ismerőse nem vagyunk senkinek", de éppen ezért, „szeretnők magunk megmutatni, hogy látva lássanak" és vajmi nagyon, vajmi fájdalmasan „szeretnők, hogyha szeretnének".
Ebből a hangulatból fakad a neonacionalizmus magasra felcsapó hulláma, a nagy magyar kultúrambíció, amely a méltóságos földművelőnek súlyos, tempós nyugalmát most a keleti nomádnak vándorló és hódító lázával váltja fel. Az ismeretlen kis óceáni szigeten, amely fölött már csaknem összecsaptak a roppant tornádó hullámai, most íme egy fárosz ég, különös, idegenszerű, de tiszta fénnyel, amely messziről is odavonzza a csodálkozó és kíváncsi hajósokat.
Ez a termékenyebb új szellem pedig nemcsak hogy szakít a nemzeti prozelitizmus* eszményével, hanem ezt egyúttal szíve mélyén érthetetlennek is tartja. Egy kicsit ott bujkál benne a modern fajelmélet némi homályos alakban: a magyarság neki született lelki konstitúció, amelyet ki kell fejleszteni és virágoztatni, de amelyet beoltani nem lehet. Nem az a fontos neki, hogy sok legyen a magyar, de hogy igazi legyen, hogy ne legyen csempészáru, vagy hamisítvány, amelynek fűrészpor hull ki a szívéből.
A neonacionalizmus éppen ezért, ennél az attitűdjénél fogva mozdítja elő a neopatriotizmus növekedését is. Neopatriotizmusnak pedig azt a felfogást nevezném, amely belátván azt, hogy Szent István hagyatéka nem kisebbségé és nem többségé, nem uraké és nem magyaroké csupán, hanem mindazoké, akiknek ősei a Kárpátok ölén nyugszanak, akik véreztek vagy izzadtak ezért a földért, s akiknek a nagyvilágon e kívül nincsen számára hely, mind kevésbé érti immár az ellentéteket, amelyek magyart, horvátot, tótot, erdélyi románt elválasztanak egymástól, és mindinkább látja, hogy e népek szenvedéseiket csak egymás keblén pihenhetik ki és problémáikat csak egymás támogatásával oldhatják meg: hogy különválva legázolás, megalázás, nyomorult helota sors lehet csak az övék.
Mondottuk, elméleti elfogulatlansággal szólva, nem hisszük, hogy a magyar kultúr- és nemzetpolitikának lett légyen jelentősége a Szent István Birodalom szétrombolásában. De mint a társadalom szellemi életének professzionátus megfigyelői, meg kell állapítanunk, hogy ama politikának hallgatólagos el-ítéltetése immár a magyar társadalom részéről is útban van. Hiszen ez együttjár, mint láthattuk, a neonacionalista szellem térhódításával. S ez a hangulat egyúttal a neopatriotizmusnak is egyik főereje. A társadalom egészséges életösztönére vall, ha szokásokat és lelkiállapotokat, amelyek a megváltozott viszonyokkal össze nem férnek, talán igazságtalan ítélettel is, levetni kész. Nem hasonlítunk a Bourbonokhoz s habár álljuk Zrínyivel a „Ne bántsd a magyart", mégis neheztelés, megbántódás és előítélet nélkül, nyílt szívvel készen állunk a kézfogásra más nyelvű testvéreinkkel is, és ha nem is gondolunk arra, hogy kicir-kalmazott alkotmánytervekkel utópikus államregényekkel kínálgassuk őket, jól érezzük, hogy nincs a leikünkben dogma, amely bárminő igazságos és méltányos feltétel elfogadását akadályozhatná.
Tudjuk, hogy tíz év alatt kegyetlenül nagyot fordult a világ, s tudjuk, hogy a páter familiasnak akkori fölényes helyzete helyett ma már legföljebb az idősebb testvér szerepében vagyunk otthon. De azt is tudjuk, hogy az új „kiegyezés" korántsem egyedül a mi érdekünk. És tudjuk, hogy ezt „odaát" is tudják. Mert éppen ez a neopatriotizmus munkája, amely nemcsak itt halad előre, hanem a trianoni mesgyén túl is.
Mi talán a mi mérhetetlen bánatunk szent egoizmusában nem is vettük eléggé észre, hogy a teremtésben rajtunk kívül is vannak vesztesek. Pedig nemcsak a róna vesztette el a bérceket, hanem a bércek is elvesztették a rónát. Nincsen magyar földműves, aki annyit vesztett volna, mint a tutajos, az arató, a drótos és ablakos „tót atyafi". És bármit vittek is el tőlünk a magyar múlt monumentumaiból, még mindig mi jártunk jobban, mint erdélyi és felvidéki testvérnépeink, mert nekünk s egyedül nekünk maradt meg vigasztalásul Hungária csodás és megragadó történetének minden mély és örök igazság- és propagandaértéke. Thököly hiába harcolt a Felvidék szabadságáért, Rákóczi hiába pihen a kassai dómban: tótnak, ruténnek az ő nemes emlékükben lelkét fürdetnie nem szabad. Helyettük a Felvidék népének most már csak Ziskában és Prokopban, legfeljebb ha Jánosikban, a haramiában szabad a maga héroszait tisztelnie. S vajon az erdélyi nép jobban járt-e azzal, hogy most Báthory Istvánnak, Bethlen Gábornak világtörténeti dicsősége helyett Horea-Closcával és Avram láncúval kell beérnie?
S ez aligha minden. „Kisebbségek" elnyomása alatt három különböző dolgot lehet érteni. Az „elnyomás" lehet 1. egy merő ideálnak, egy célkitűzésnek gátlása, lehet 2. egy társadalmi realitásnak, egy embercsoport szellemi egységének és integritásának megbontására irányuló törekvés, és legvégül 3. egy ily embercsoport materiális boldogulásának megakadályozására, sőt fizikai épségének aláaknázásá-ra indított tervszerű hadjárat. A régi magyar politikának legföljebb az 1. variánst lehet rovására írni: a magyarországi „nemzetiségek" nem voltak öntudatos entitások, hanem békésen szunnyadó szelíd és áldott emberi masszák, amelyeknek „felébresztése" csupán néhány rajongó, elszánt lélek céljaiban élt. A magyar állam csupán e cél ellen küzdött, oly fegyverekkel, amelyek megfeleltek a kor szellemének s a civilizáció normáinak. A mai elszakított magyarság, mint egy nagy múltú történeti nemzetnek egy-egy kiszakított darabja, a 2. és a 3. szerint inkvizitórius módszereknek van alávetve. De ha csupán a 3. variánst tekintjük, akkor azonnal be kell látnunk, hogy a szerb, a cseh és oláh birodalomba bekebelezett horvátok, tótok és románok ebből a szempontból maguk is elnyomott és szenvedő kisebbségek, akik egy „lógásra" kész, mohó és lelkiismeretlen haszonbérlő rablógazdálkodása alatt nyögnek.
Talán nem lesz szükséges itt széles idézeteket prezentálnunk Pribicsevics, Hlinka és Maniu nyilatkozataiból, hogy illusztráljuk ezt az igazságot. Mindhárom oly férfiú, aki egész életmunkáját szentelte a „magyar uralom" megdöntésére, a most várva várt Elisium kapujában mind a három „merev hajakkal" áll az égő romok között.
Nehéz, nehéz a lelkes és fáradhatatlan úttörőnek visszafordulni a véres verejtékkel vágott úton és férfias keménységgel bevallani, hogy rossz volt az irány. De ha e három férfiú magatartásában e tekintetben tetemes tempókülönbségek vannak, ez nem egyedül jellem- és vérmérsékletbeli különbségekre vall. Egy mélyebb politkai analízis itt sokkal egyetemesebb okokat is fog találni. Talán nem lesz érdektelen röviden rámutatni ezekre a körülményekre.
A horvátok helyzete rendkívül egyszerű. Itt sem a terület földrajzi egysége, sem lakosságának majdnem teljes egyneműsége, sem a történeti hagyományok szilárdsága nem vitás. A horvátok tisztában vannak azzal, hogy egy Magyarországgal ma kötendő föderatív unió nekik csupán előnyöket hozhatna, anélkül, hogy nemzeti aspirációikból akár csak egy jottát is fel kellene áldozniok. S minő más helyzet volna számukra a régi civilizált európai testvérrel élni ismét politikai közösségben, akinek nagyobb anyagi erejére bátran lehet támaszkodni, holott ma erkölcsileg és politikailag megalázva, anyagilag kizsákmányolva nyögnek a szerb „fajtestvér" uralma alatt. Persze egyelőre nem könnyű elszabadulni ebből a némileg acélos „testvéri" ölelésből.
Más a tótok helyzete. Az ő viszatérésüknek a szülői házba nincsenek külpolitikai akadályai, mert a cseheket úgy magukban csak nagyítóüveggel lehetne nemzetközileg számbavehető politikai tényezőknek tekinteni. De a tót vezérek ma még nem bíznak bennünk eléggé, aminek eléggé világos oka az, hogy szállásterületük korántsem mérkőzhetik homogenitásban a horvátokéval és hogy nekik, mint nemzetnek egyelőre még politikai és adminisztratív hagyományaik sincsenek. Persze ezeket a cseh diktatúra alatt sohasem fogják tudni megszerezni s bizonyos, hogy az autonómia programjával boldogan térnének vissza az őshazába. De itt számos nagyon komplex és egyelőre megbeszélések lehetősége hiányában nem tisztázható probléma merül fel, amelynek a horvát relációban nincs nyoma. Nem kétséges, hogy a magyar közvélemény véleménykülönbség nélkül kész koncedálni a tót nemzet jogát az autonómiához. Ennek az autonómiának teljes tartalma azonban csak közvetlen tárgyalások útján tisztázható, hiszen majdnem teljességgel attól függ, hogy mik volnának a tótság igényei. Magyar részről nyilvánvalóan egyetlen conditio sine qua non áll fenn eleve is, teljes határozottsággal s ez a kisebbségek jogainak teljes biztosítása a kulturális vonatkozásokban és a helyi (községi, megyei) adminisztrációban. Nem tartjuk kétségesnek, hogy a tótság hivatott vezérei e feltételt elfogadni készek volnának és hogy azt a tótság ismert lojális szellemében fognák megtartani. De van egy kérdés, amely bizonyára több nehézséget fogna okozni és ez a benső, magyar-tót határvonal megállapításának problémája.
Az a tagadhatatlan határozottság ugyanis, amellyel a tót vezérek állást foglaltak Lord Rothermere akciója ellen, amellett látszik szólani, hogy Szlovenszko mai teriiletét a tótság jogos birtokállományának tekintik, márpedig arról viszont a magyarokat nem fogja meggyőzni senki, hogy az úgynevezett Rothermere-vonalon innen fekvő magyar többségű területek nem a szoros értelemben vett Magyarországot illetnék.
Ámde talán helyénvaló, ha akkor, amikor ezt az állásfoglalást megbíráljuk, számolunk a pillanatnyilag adott helyzettel és viszont azzal az attitűdcserével, amely az államkeretek megváltozásával okvetlenül bekövetkeznék. Ha valamely társadalmi entitásnak magatartását bizonyos helyzetben helyesen tudjuk analizálni, ha képesek vagyunk azt motívumaiból megérteni, akkor már egyúttal kezünkben vannak azok az állandó tényezői a magatartásnak, amelyekkel egy változott helyzetben is számolni fog kelleni, de egyúttal látjuk azt is, hogy mennyiben kell, vagy legalább is lehet a helyzetváltozással az attitűd változására is számítani.
így szemlélve a tényeket, be kell látnunk azt, hogy a mai Csehszlovákia keretei között éppen a szlovákok azok, akiknek nem lehet a határmenti magyar területekkel hozzájuk láncolt magyar tömegekről lemondaniuk. A tekintélyes magyar masszák súlyos politikai nyomatéka nélkül a tótság teljesen reménytelenül elveszett bárány volna a cseh farkas gyomrában. Ma is és így is a patetikus látvány, hogyan ingadoznak a tótság legjobb vezérei is a tót öncélúságért, az autonómiáért folytatandó, de erőforrásokat és áldozatokat kívánó határozott küzdelem és az úgynevezett aktivizmus között, amely feláldozza a nemzeti eszményi célokat csak azért, hogy az élet apró szükségleteit megmentse az anyagi létfeltételeiben is érzékenyen megkárosított szlovák nép számára. A magyarság vezéreinek intranzigens kitartása nélkül az autonómia ügyét rövidesen végveszedelem fenyegetné. Nem azért, mintha a tót vezérek elvhűségére és becsületes kitartására nem lehetne számítani, hanem azért, mert a magyar politikusok hasonlíthatatlanul szilárdabb és megbízhatóbb támogatásra találnak a magyar népnek nemzeti érzésben és politikai öntudatban magasan fejlett tömegeinél. A tótokat viszont - bármekkorát fejlődött légyen is öntudatuk az elszakítottság tíz éve alatt - még mindig nem sikerült teljesen „felébreszteni" s alig tagadható, hogy a tótság nagy tömegei politikailag még mindig indifferens masszák.
A tót nép politikai nevelése tehát, mint eddig, egyelőre tovább is a felvidéki magyarság missziója marad: a különbség csak az, hogy míg a múltban e nevelés célja az volt, hogy a tótokat magyarokká formálja át, mai célja már az, hogy az öncélúság eszméjével hassa át őket és így ezzel voltaképp jó, öntudatos tótokat csináljon belőlük. A magyar kisebbségre tehát a tót népnek fejlődése érdekében szüksége van és így nem csoda, hogy a jelek szerint Benes könnyebben lemondana a Csallóközről, mint Hlinka.
Azt hisszük azonban, hogy a helyzet teljesen megváltoznék a Felvidéknek Magyarországhoz való vissza-csatlakozásával. Mert akkor egyrészt azonnal megszűnnék a denacionalizálás veszélye, amely ma a tótságot fenyegeti, s viszont a tót nemzet vezetőinek meg kellene gondolniok, hogy a magyaroktól aligha lehetne követelni, hogy egy területet, amelyen legalább 40% magyar él, túlnyomóan zárt tömegekben, kifejezetten ismerjenek el tót nemzeti domíniumnak. Nem azt akarnók ezzel mondani, hogy a mai Szlovenszko teljes területére az autonómiát a magyaroktól semmi áron sem lehetne kivívni, hanem csupán azt, hogy e területnek politikai egyszínűség, kimondottan tót jelleg nem volna koncedálható s ha a terület egysége tót részről conditio sine qua non-ként állíttatnék fel, akkor olyanféle megoldásra volna szükség, mint a Dél-afrikai Unióban, ahol a két uralkodó nyelv: a holland és az angol egyenjogúságot élvez. Mint látnivaló, ezt a kérdést is csupán a neopatriotizmus szellemének növekvő erejével lehet majd megoldani, amely minden nyelvi és kultúrsovinizmussal szakítva, nem „többségre" és „kisebbségre" tekint, hanem egy érdekei és történeti fejlődése szerint összetartozó lakosság teljes összességének békés és egészséges továbbfejlődését tartja szem előtt, gondolva a Szent Király mélyértelmíí szavaira, hogy többet ér az a lakosság, amely több nyelven beszél, mint az, amely csak egynyelvű.
Erdélyben a helyzet bizonyos tekintetben kedvezőbb, más tekintetben azonban jóval nehezebb, mint a Felvidéken. Mert egyfelől Erdélynek földrajzi keretei tiszták, partikularisztikus hagyományai erősek és glóriózusok és az ősi „Három Nemzet" szisztémával világosan mutatják a megoldásnak egyedüli helyes útját. Másfelől azonban az erdélyi román az egyetlen a magyarországi népek közül, amely külföldi szomszédjával valóban közös eredetű s így bizonyos joggal tartja magát azzal azonos népfajnak. Ez a körülmény magyarázza meg azt, hogy a nagyromán faji imperializmus eszméje sokkal nagyobb ellenállásra képes, mint akár a „jugoszláv", akár a „csehszlovák" állameszme. Hozzájárul ehhez az a körülmény is, hogy az erdélyi románság intelligens vezetőiben a legtöbb a ressentiment a magyar nemzettel szemben, hogy bennük a legerősebb az osztály-determináció. Ez megérthető, ha arra gondolunk, hogy a horvátot a magyar magával egyenrangú, bár ifjabb testvérnek tekintette, a tótot pedig - mint a hazai német őslakosságot - egyáltalán nem tekintette magától különböző fajtának, hanem mintegy a magyarság egy különleges, de nagyon talpraesett variációjának: hiszen a nemzetet jelentő nemesség nagy tömegeiben imponáló számban és jeles kvalitásokban volt a tótság képviselve; viszont az „oláh" pásztor-és jobbágynép tagadhatatlanul némi lekicsinylés és legfeljebb szánakozó jóakarat tárgya volt a régi magyarok szemében.
Az erdélyi fordulat tehát társadalmilag összehasonlíthatatlanul nagyobb felfordulást jelentett, mint az, amely a Felvidéken ment végbe, nem is beszélve Horvát-Szlavonországokról. Innen egy tetemes gátja a közeledésnek s a természetes erdélyi egység kialakulásának. Találóan mondja Ottó Folberth erdélyi szász vezér az Erdélyi Helikonnak küldött üdvözlő soraiban, hogy „az erdélyi körhöz tartozó harmadik testvérnek nem túlságosan könnyű a helyzete. Ma még hozzátartozik egyéniségéhez annak az új gazdagnak a magaviselete, aki a legjobb akarat mellett sem kerülheti el, hogy kissé fölényesen ne tekintsen alá szegényebb szomszédaira". Ezért alighanem bele kell törődni abba, hogy bár az erdélyi és a regátbeli románnak mind kvalitásbeli, mind helyzeti különbségei napról napra jobban előtérbe nyomulnak és tudatosulnak, mégis kell, hogy előbb elhulljon a vezetők mai nemzedéke, amely a maga erősen kiépített lelki orientációját már nem képes teljesen megváltoztatni, fel kell nőni az új nemzedéknek, amely már az úrnak pozíciójában növekedvén, nem fogja többé magában fellelhetni az előző nemzedék élesen magyarellenes hangulatait, s viszont illő módon megtelik a regátbeli bitorlók elleni felháborodással; és pozitív tapasztalattal kell majd kitűnnie annak, hogy az úgynevezett nagyromán parasztpárt teljesen irreális alakulat, amely erdélyi és tehát európai lelkületű politikusok vezetése alatt a - platonikusan szólva -„Balkánság" netovábbját, Romániát kormányozni nem képes: amíg megszülethetik a hajlandóság az erdélyi románság reprezentánsaiban is arra, hogy visszatérjenek az organikus történeti fejlődés egyedül járható útjára és megteremtsék a független Transsylvaniát, az ősi három nemzet-szerkezetnek új, korszerű tartalmat adva.
Ami végül a Ruténföldet illeti, ennek autonómiáját, mint ismeretes, nemzetközi szerződés biztosítja. Egy pillanatig sem kétséges, hogy Magyarország, amelynek az adott szó szentségéről egészen „avult" fogalmai vannak, a csehek által aláírt, de határidő nélkül prolongált váltót, a Ruténföld népe által nyilvánítandó óhajnak megfelelően kész volna beváltani.
Az új felvidéki iskolakönyvekben azt tanítják, hogy Hungária nevét nem a magyaroktól kapta, hanem hogy az szláv eredetű szó, amely a hegy alatt lakó népek hazáját jelenti. Egy tiszteletreméltó, ősz írónk éles kritikával illeti ezt a tanítást és történeti és filológiai tények hamisításának nevezi. Ez a kritika bizonyára a nacionalista Magyarország egy tisztes reprezentánsának gondolkodásmódjára vall. Mi, „ifjú magyarok", akik a neopatriotizmus tágasabb légkörében élünk, nem tudjuk teljesen osztani ezt a felháborodást. Mi azt hisszük, hogy a „csehszlovák" tankönyvírók, akaratuk ellenére, egy újabb argumentumot szolgáltattak Hungária természetes és szükségszerű egységének bizonyítására. Maga a filológiai igazság sokkal kevésbé látszik fontosnak előttünk, mint az a cél, hogy a Szent István Birodalom összes népei egyforma büszkeséggel tekinthessék hazájuknak Hungáriát. És semmi akadálya nincs annak, hogy mi magyarok is bele ne értsük magunkat a hegy alatt, vagyis a Kárpátok alatt lakó népek természetes kötelékébe. Kívánatos is emellett, hogy magyar etnikus és kultúrértékeink szilárd megóvásával megkülönböztessük magunkat, magyar fajtánkat a Szent István Birodalom összes lakosságától, noha azzal együtt alkotunk csak teljes territoriális nemzeti egységet, mint ahogyan az angol is megkülönbözteti magát a Brit Korona alattvalóinak összességétől. A Szent István Korona és a Szent István Birodalom nem kizárólag a miénk, s amint mi joggal a magunkénak tartjuk az elszakított területeket és azok kultúrértékeit, ugyanolyan joguk van magyar- és nem magyar ajkú elszakított testvéreinknek a Duna-Tisza áldott ter-mékenységű síkjához, Mátyás király budai várához és Szent István csodás, biztos menedéket adó államépületéhez. Amidőn visszakérjük azt, amit tőlünk jogtalanul elvettek, egyúttal tisztában vagyunk azzal, hogy mi is tartozunk visszaadni az elszakított területek őslakosainak azokat a kincseket, amelyeket tőlük vettek el igazságtalanul, és amelyeknek mi vagyunk egyedül őrzői. A neopatriotizmus alapja és tartalma és Hungária boldog, új ezer esztendejének ígéretes záloga csak ez!
Magyar Szemle, 1928. szeptember. 1-9. o.
Közismert tény, hogy a trianoni békeszerződés okozta trauma ellenére - vagy talán éppen annak vélt gyógyítási ellenszeréül - a korabeli magyar politikai közvélemény túlnyomó hányada nem mondott le a történelmi Magyarország (ahogy mondani szokták: Szent István birodalma) visszaállításának céljáról. Az első világháború elvesztéséhez vezető út tanulságait ugyan korántsem elemezték a szükséges tárgyilagos önkritika eszközével, ám a politikai elit azzal tisztában volt, hogy nem elegendő a nemzetközi körülmények kedvező alakulására várni, hanem addig is olyan programot kell kimunkálni, amely alkalmasnak tűnik, hogy az esetleges visszakerülés perspektíváját az elkerült kisebbségek számára is vonzóvá, kecsegtetővé teszi. Amikor az ellenforradalmi korszak első éveiben a nemzetiségpolitikai jogalkotás oly nagyvonalú volt a kisebbségekkel szemben, amikor az ország vezetői nem csupán a trianoni békeszerződésben vállalt kisebbségpolitikai kötelezettségek megvalósítására törekedtek, hanem annál is többet akartak a megcsonkult ország kisebbségei számára nyújtani, akkor ez a szempont a jogalkotásnál fontos mozgatórugó volt. Bethlen István és köre azonban azt is tudta, hogy ennél többet is kell kínálni - és ebben Szekfű Gyulának, a nagytudású, több évszázados időhorizonton otthonosan tájékozódó historikusnak fontos szerepe volt. Olyan államberendezkedés vízióját kell felfesteni, amely a leendő új Szent István-i birodalom szerkezetét föderatív alapra helyezi, tehát a visszatérő más ajkú tömegek nem kisebbségek lennének az új honban, hanem ugyanazokkal az jogokkal rendelkeznének, mint a magyarok.
Ottlik Lászlónak, a Magyar Szemle cikkírójának, a miniszterelnökség munkatársának, a folyóirat 1928. szeptemberi számában megjelent - minden bizonnyal nem csupán sugallt, hanem mértékadó illetékesekkel egyeztetett szövegű - írása ennek az igénynek felelt meg színvonalasan.
A cikknek kétségkívül gyengéje a nem kevés történelmi tévedése. Nyilvánvalóan hibás az az - egyébként fundamentálisnak szánt - állítás, mely szerint a nemzetek a civilizációval lennének egyidősek, nem helyes a nemzeti fejlődés és nacionalizmus születésének, történetének szétszakítása. A századvég magyar nacionalizmusának tehertételeit nem csekély mértékben minden bizonnyal a magyar polgári fejlődés gyengeségeivel, a polgári funkciót vállaló magyar nemesség ellentmondásos helyzetével kell leginkább összefüggésbe hozni, s nem úgy beállítani a kérdést, mintha ezek a negatívumok „a polgári demokrácia jellegzetes stílusát" tükröznék. Az effajta érvelés sajnos éppen a magyar történetpolitikai gondolkodás azon gyengeségével függött össze, amely miatt elmaradt az első világháború előtti korszak hiteles rekonstrukciója. így persze Ottlik László is arra az aligha elfogadható következtetésre jut, amely az első világháború előtti magyar nacionalizmust minden történelmi felelősség alól mentesíti.
Aligha esik egybe a cikk fő törekvésével a szomszédos népek történetének a magyar történelem dicső lapjaival való szembeállítása, leminősítése. A lényeget azonban nem ezek a gyengeségek jelentik, hanem sokkal inkább a tényleges egyenrangúságra helyezkedés, a szomszédos népek nézőpontjának a korabeli magyar szemlélettől előnyösen különböző átélése. Olyan program ez, amely ma is érvényes üzenettel bír, sőt megvalósulásától még napjainkban is nem csekély akadály választ el bennünket. És hozzátehetjük: nem magyar oldalról.
Ennek jegyében Ottlik László a magyar-szlovák vitában nem ragad bele a magyar-szlovák határ megvonásának problémájába, hanem - a Dél-afrikai Unió példáján - a két nyelv egyenrangúságát szorgalmazza. Igen bölcsen érvel a szerző ott is, ahol arra figyelmeztet: nem az a lényeg a Hungária név körüli vitában, hogy kinek van igaza, illetve ki követ el filológiai tévedést - ha úgy tetszik: hamisítást.
* Prozelita - új, buzgó híve valaminek.
| |