| |
...A kisebbségek kérdése tökéletesen egybekapcsolódik az előbbi kettővel. A XIX. század fejlődése egyrészt a nemzeti érzésnek mind öntudatosabbá válása által, másrészt a politikai jogoknak és a politikai érdeklődésnek mind szélesebb rétegekre való kiterjesztése által a különböző államokban lévő nemzeti, nyelvi és jellegbeli különbségeket mindinkább politikai öntudatra ébresztette. Ezek az európai kisebbségek a világháborúig kevés kivétellel kétfélék: tradicionális és önkéntes kisebbségek.
Tradicionális kisebbségek azok, amelyek egy többségi néppel hosszú történelmi periódusokon keresztül, tehát több évszázadon át együtt élnek anélkül, hogy kisebbségi jellegüket, nyelvüket, szokásaikat, életformájukat elvesztették volna; - együttlakó kisebbségi és többségi nép évszázadok alatt életformájában egymáshoz közelebb jutott, azonosult. Ilyen tradicionális kisebbség a történelmi Magyarországban a tót, ilyen Európában a breton, a katalán, stb. De még Elzász-Lotaringia népét is, a lotaringiai franciát s az elzászi németet is ideszámítanám, amint a maga egységében a történelem során váltakozva hol az egyik, hol a másik nagyhatalom uralma alá kerül.
Az önkéntes kisebbség az, amely hívatlanul vagy meghívásra, de szóval nem kényszerű telepítés formájában vándorol be valamely országba, akár egyenként vagy kis csoportokban, mint nálunk a németek, akár nagyobb tömegben, esetleg máshonnan kiüldöztetve, mint nálunk az ipeki patriarcha vezetése alatt bejött szerbek.
Jogilag okadatolni ezen tradicionális önkéntes kisebbségek sorsának nemzetközi szabályozását csak nagyon megszorított mértékben lehet. Ha a tradicionális kisebbség évszázadokig megtartotta jellegét, úgy ezen jelleg további megóvását nemzetközileg szabályozni értelmetlennek látszik. Viszont ha valaki - egyén vagy embercsoport - önként vándorol be egy államba gazdasági vagy más előnyökért, jogilag fel kell tételeznünk, hogy azon állam törvényeit, azon állam nemzeti jellegét ismeri, azoknak magát beköltözése által önként aláveti - tehát ismét nem forog fenn nemzetközi rendszabályozásnak szüksége.
A világháború azután teremtett Európában nagy számban kényszerkisebbséget, egy majdnem új kategóriát. A mód pedig, amellyel a legtöbb többségi állam ezen kisebbségekkel kisebbségi mivoltukat azonnal éreztette, az európai kultúrközösségben mindenesetre még újabb volt. Ezen kényszerkisebbségek jogi helyzete tehát már ebből a szempontból is más. Itt tradíció nem bizonyítja azt, hogy megtarthatják szokásaikat, nyelvüket stb., sőt a rövid tízéves közigazgatások bizonyítják az ellenkezőt; - az illetők nem vetették magukat alá önként a többségi államok törvényeinek, és még ha alá is vetették volna magukat ezen államok addigi törvényeinek, reájuk vonatkozólag azonnal oly új törvények hozattak, amelyeket nem láthattak előre. Itt tehát jogvédelem szüksége forog fenn, ha van, aki ezt a védelmet nyújthatja.
Európát úgy rendezni, hogy kisebbségek ne legyenek, nem lehet. Ez következménye Európa természeti és a történelem által megerősített, azután integrált jellemvonásának, változatos sokszerűségének. Ezért nem lehet a kisebbségek helyzetének teljesen kielégítő rendezése nélkül Európa sorsát, jövőjét megalapozni.
Teleki Pál: Időszerű nemzetközi politikai kérdések a politikai földrajz megvilágításában. Különnyomat a „Jancsó Benedek Emlékkönyv"-böl. Budapest, 1931.16-17. o.
Teleki Pál tudós politikus volt, aki közéleti munkásságát elméleti igényességgel folytatta. Aligha túlzás azt mondani, hogy életének értelmét abban látta, hogy hazája kiszabaduljon Trianon kalodájából. A periódus azon kevés magyar politikusa közé tartozott, akik tisztában voltak azzal, hogy a kisebbségi sors megnyugvást hozó megoldása nélkül nem lehet ebben a térségben tartós békét teremteni. Teleki is tapasztalhatta, a nemzetiségi kérdés körül oly nagy indulatok kavarognak, hogy a kisebbségi elvek steril megfogalmazásának - legyenek azok bármennyire helyesek is -nem sok a gyakorlati foganatja. Ezért is foglalkoztathatta a kisebbségi kérdés történelmi dimenziója, tehát annak vizsgálata, hogy egyének és közösségek miképpen, milyen körülmények között kerültek kisebbségi helyzetbe. A történeti megközelítés mindenkor gyümölcsöző lehet, hiszen a látszólag teljesen azonos képet mutató társadalmi képződmények - esetünkben a kisebbségek - ilyen megvilágításban jóval árnyaltabb képet mutatnak, igen különbözőnek bizonyulhatnak. A hagyományos, önkéntes és kényszerkisebbség fogalmának elvi megkülönböztetése Telekit már huzamosabb ideje foglalkoztathatta, hiszen 1923. évi berlini tárgyalásain is különbséget tett a kényszerkisebbség és az önkéntes kisebbség között. (L. részletesebben Tilkovszky Lóránt: Századok, 1978.1. sz. 34. o.) Ennek a különbségtevésnek az értelme egy percig sem lehet kétséges, hiszen a tradicionális kisebbségi sors felmutatása önmagában is amellett érvelt, hogy ezek a közösségek évszázadokon át megőrizték jellegüket, nyelvüket, szokásaikat és életformájukat, míg a világháború utáni új európai rend miatt kisebbségi sorsba szorultak ezen jellegük megőrzése terén szemmel láthatóan gyors egymásutánban kénytelenek sérelmeket elszenvedni. Teleki ezáltal a kisebbségi politika súlypontját kimondatlanul is a kényszerkisebbség sérelmeinek orvoslására helyezi. Ezt azért is így kellett tennie, mert valójában a tradicionális, illetve önkéntes kisebbségek „csupán" a nacionalizmus kora előtt őrizhették töretlenül etnikai sajátosságaikat, az új korszakban ellenben az ő köreikben is természetes asszimiláció indult meg, amelynek visszafordítása körül heves harcok bontakoztak ki. Ezek a küzdelmek pedig alkalmasnak tűntek arra, hogy elfedjék azt a jelentős különbséget, amely a természetes asszimiláció és a mesterséges beolvadást sürgető, erőszakos eszközöket alkalmazó politika között tényleges lemérhető. Teleki Pál különbségtevése ugyan elfedi a természetes asszimiláció tényeit, ellenben a mesterséges asszimiláció és az ugyancsak mesterséges disszimiláció ellen kínál(t) elméleti fogódzót.
Két érdekes tanulmány, amely a Magyar Szemle múlt számában jelent meg*, reá irányította a figyelmet arra az újabban mindinkább terjedő elméletre, amely megkülönböztetést tesz egyfelől az állami közösség (Staatsgemeinschaft) és másfelől a népközösség (Volksgemeinschaft) fogalmai között. Ez elmélet szerint az állami közösségbe tartoznának valamely állam összes polgárai, akkor is, ha közöttük különböző leszármazású, fajú vagy anyanyelvű csoportok léteznek. Viszont a népközösségbe tartoznának mindazok, akik egy és ugyanazon fajhoz tartoznak, egy és ugyanazon nyelven beszélnek és ennek révén egy és ugyanazon kultúra részesei, akkor is, ha azok különböző államokban elszórtan élnek. E szerint tehát a magyar állami közösségbe tartoznának ez ország összes polgárai, - a magyar anyanyelvűek éppen úgy, mint a német, tót vagy román nyelvi kisebbségek. Viszont a magyar népközösségbe tartoznának a magyar fajú és anyanyelvű állampolgárok - tehát a német, tót vagy román kisebbségek kizárásával - és a Csehszlovákország, Románia, Jugoszlávia és Ausztria területén vagy egyebütt élő magyarok. A német államközösségbe tartoznának az összes német állampolgárok, tekintet nélkül anyanyelvükre, a német népközösséghez viszont az összes németek, úgy hogy ki volnának belőlük zárva azok a német állampolgárok, akik esetleg nem német anyanyelvűek, viszont beléje tartoznának azok a németek, akik a Német Birodalmon kívül - tehát Ausztriában, Svájcban, Elzászban, Magyarországon és egyebütt élnek. Az államközösség politikai fogalom, a közösség tagjai feltétlen hűséggel tartoznak államukkal szemben, de ennek az államnak nem szabad megakadályoznia az esetleges nyelvi kisebbségek önálló kulturális fejlődését. A népközösség kulturális természetű és nem kívánhat tagjaitól semmit, ami azokat az állampolgári kötelességeikkel ellentétbe hozhatná. Ez az új elmélet főleg a kisebbségi kérdéssel kapcsolatban domborodott ki. A kisebbségi jogok egyes szószólói karolták azt fel és a kisebbségi kongresszusok határozataiban nyert világos formulázást.**
A „népközösség" gondolatát legjobban a német tudomány és a német publicisztika igyekszik rendszerré kialakítani. Erősen hangsúlyozzák német részről, hogy egészen új felfogásról van szó. Ezt fejti ki Isbert is, a Magyar Szemle utolsó számában megjelent cikkében. Szerinte a német népközösség elismertetésére irányuló törekvések lényegében különböznek a régebbi „alldeutsch" törekvésektől. Az „alldeutsch" mozgalom szerinte „hatalomra törekvő csoportok politikai jelszava" volt, míg az „összné-met népgondolat... csupán a különböző német csoportok határozatlan élménye". A megkülönböztetésnek tagadhatatlanul van bizonyos alapja. Az „alldeutsch" mozgalom valóban politikai mozgalom volt, amely a német nemzeti öntudat megerősítését, Németországnak a nemzetközi életben való határozottabb fellépését, a németség gyarmati terjeszkedését és a külföldön élő német kisebbségek támogatását tűzte ki céljául. Az össznémet népgondolat hívei ezzel szemben erősen kidomborítják mozgalmuknak minden politikától mentes, kizárólag kulturális jellegét, nem foglalkoznak a koloniális terjeszkedés kérdésével, viszont ők is fejleszteni akarják az egységes kultúrájú németséghez való tartozás öntudatát és ők is törekszenek a külföldön élő német kisebbségek támogatására és megerősítésére. De ha a régebbi és az újabb mozgalom közt fennálló különbségeket koncedáljuk is, mégsem lehet szemet hunyni afelett sem, hogy a két mozgalom között sok rokonvonás is van. Ami különösen a külföldi németség istápolását illeti, alig lehet a két mozgalom között lényeges különbséget találni, mert hiszen a régi „alldeutsch" mozgalom sem iparkodott sohasem - és nem is iparkodhatott - arra, hogy az összes, különböző államokban elszórtan élő németeket egy és ugyanazon állam határain belül egyesítse. Az újabb elmélet csak finomultabb, tapintatosabb, átgondoltabb és simább, a realitásokkal jobban számoló kiadása a régi törekvésnek. A két mozgalom úgy aránylik egymáshoz, mint a XIX. század pánszláv törekvései, amelyek kifejezetten politikai célzatúak voltak, a XX. század elején kifejlődött neoszlavizmushoz, amelynek apostolai kijelentették, hogy Oroszország lemond az összes szláv nemzetek feletti uralomra való törekvéséről, és csak szövetségre akar lépni az összes szláv nemzetekkel, amely szövetség azonban nem politikai, de kulturális, gazdasági és szellemi célokat fog követni. Végeredményben azonban kiderült, ez a neoszlavizmus csak új kifejezés volt a régi pánszláv mozgalmak megjelölésére, ártatlanabbnak látszó, de éppen ezért még veszedelmesebb köntös a régebben brutális nyerseségben hirdetett offenzív tendenciák leplezésére. Nem akarom állítani, hogy a szlávság és a németség körében mutatkozó ezen törekvések teljesen azonosak volnának, de mindenesetre az „össznémet népgondolat" is sok tekintetben egyezik a régi „alldeutsch" gondolattal. Semmi esetre nem áll vele ellentétben, és ahol eltér tőle, ez az eltérés inkább csak abban áll, hogy a régi törekvések új, simább alakban lépnek fel.
Magyar szempontból a „népközösség" elmélete rendkívül nagyjelentőségű. Magyarország a kisebbségi kérdésben kétféleképp van érdekelve - aktív és passzív irányban. Azokban a vonatkozásokban, amelyekben Magyarországnak a kisebbségi kérdésben aktív szerepe van, amennyiben arra törekszik, hogy a magyarságtól területileg elszakított magyarok megőrizhessék magyar jellegüket, az új elmélet rendkívül rokonszenvesnek tűnik fel. Viszont azokban a vonatkozásokban, amelyekben a kisebbségi mozgalmakban passzív irányban vagyunk érdekelve, amennyiben mások a Magyarországon élő nyelvi kisebbségek faji jellegének megőrzését követelik a magyar politikától, az új törekvésekkel szemben bizonyos óvatosságra és tartózkodásra lesz szükség. Ezek az ellentétes érdekek, amellyel nekünk ezekben a vonatkozásokban számolnunk kell, talán különösen alkalmassá teszik éppen a magyar szemlélőt arra, hogy tárgyilagosan és elfogulatlan szóljon hozzá a „népközösség" fogalmához és annak helyes elhatárolásához, - de talán különösen szükségessé is teszik azt, hogy megtaláljuk azt a helyes álláspontot, amelyet az új elmélettel szemben el kell foglalnunk.
Az állami közösség gondolata bővebb körülírást nem igényel. Az államok történeti adottságok, amelyek a történeti erők mérkőzése útján jönnek létre. Ebben az erőmérkőzésben bizonyos elvek és elméletek szerepet játszhatnak - és az elmúlt száz évben különösen a nemzetiségi elv volt az, amelynek ezen a téren nagy szerep jutott -, de ezek az elvek sohasem doktriner úton érvényesültek, hanem mindig csak a mögéjük sorakozó erők mérkőzése útján. Nem lehet vitás - és ezt nem vitatják a népközösség gondolatának hívei sem -, hogy mindazok, akik egy állam határain belül mint annak polgárai élnek, feltétlen hűségre kötelesek azon állammal szemben, amelyhez tartoznak. Nincsen olyan állam, amely ezt törvényeiben is feltétlenül meg nem követelné polgáraitól. Ha egyes emberek vagy népcsoportok olyan törekvéseket mutatnának, amelyek az állam iránti hűséggel nem férnek össze, akkor ezeket a törekvéseket forradalmi jellegűeknek kell tekinteni. Forradalmárok mindig lesznek, és az is előfordult - és bizonyára a jövőben is elő fog fordulni -, hogy az események utólag bizonyos forradalmi törekvéseket igazolnak, de ez nem változtat semmit azon, hogy mindenki, aki nem akar forradalmi álláspontra helyezkedni, feltétlen hűséggel tartozik saját államának. Ebből folyik az állampolgároknak az a kötelessége is, hogy az összes kérdésekhez kizárólagosan saját államuknak érdekei szemszögéből foglaljanak állást, nem pedig valamely idegen állam politikai érdekeinek szemszögéből.
Nehezebb körülhatárolni a „népközösség" fogalmát, de azt úgy tekintjük, hogy ez a közösség magába foglalja az adott államhatárokra való tekintet nélkül mindazokat a népeket, népcsoportokat és egyéb elemeket, amelyek ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, ugyanazt a nyelvet beszélik és ezért kulturális tekintetben bizonyos mértékben összetartoznak.
Mindenekelőtt feleletet kell keresnünk arra, hogy mennyiben léteznek valójában azok a tényezők, amelyekből a népközösség adódnék? Ez a közösség elsősorban a nyelv közösségében áll. Bizonyos, hogy egy meghatározott nyelv ismerete ama kisebbségi népcsoportok előtt, amelyek ezt a nyelvet uralják, megnyitja annak lehetőségét, hogy az illető csoport tagjai minden nehézség nélkül birtokába kerülhessenek mindazoknak a kulturális javaknak, amelyek a földkerekség bármely pontján ugyanezen a nyelven kitermelődnek, amint viszont az is, aki ezen a nyelven mint valamely nemzeti kisebbség tagja bárhol valamilyen kulturális tekintetben értékes művet produkál, az illető nyelvet beszélő összes népek és népcsoportok kulturális birtokállományát növeli. Ha tehát pl. egy Csehszlovákországban vagy Romániában élő magyar ajkú polgár kiváló költővé fejlődik, munkái természetszerűleg az egész magyarság kulturális javait gyarapítanák. Ugyanilyen módon egy a magyarországi vagy az amerikai németségből kikerülő jelentékeny német költő munkái automatikusan gazdagítanák a német irodalmat. Viszont minden jelentékeny magyar irodalmi alkotás, amely a mi határainkon belül napvilágot lát, szaporítja azokat a kulturális értékeket, amelyek a magyarul beszélő összes egyének számára minden további nehézség nélkül azonnal hozzáférhetők. Ez a nyelvi közösség tényleg létezik és könnyen elhatárolható fogalom. A közös nyelven alapuló közös kulturális birtokállomány azután természetszerűleg bizonyos kulturális közösséget is teremt. Ez a kulturális közösség annál szembetűnőbb, minél inkább párosul a valamely külföldi államban otthonos nyelv ismerete a hazai nyelvnek nem ismerésével vagy fogyatékos ismeretével. De azért a közös nyelvből folyó kulturális közösséget mégis csak bizonyos fenntartásokkal lehet elfogadni. Mindenekelőtt a kisebb kulturális igényekkel bíró tömegek szempontjából a valamely nyelvben kitermelődött nagy kulturális teljesítmények meglehetősen közömbösek, azok rájuk amúgy sem hatnak ki és saját kulturális birtokállományukban nem szerepelnek. Azután az egyes népcsoportok kulturális fejlődésére igen lényeges befolyást gyakorolnak olyan tényezők is, amelyek a nyelvtől függetlenül érvényesülnek, elsősorban a környezet, amelyben ezek a népcsoportok élnek. Ennélfogva nem lehet állítani, hogy pl. a Tolna megyei sváb és kelet-poroszországi német paraszt kultúrája azonos, sőt talán több lesz a két kultúra között az eltérés, mint a hasonlatosság. Azután tekintetbe veendő az is, hogy a kultúrához olyan elemek is tartoznak, amelyek a nyelvtől függetlenek és ahol ezért az a bizonyos kulturális közösség egyáltalában nem vagy csak jelentéktelenül érvényesül. Ha egy Romániában élő magyar ember vagy egy Amerikában élő német ember valamilyen korszakalkotó technikai találmányt tesz, melyik nemzet mondhatja azt a magáénak: az-e, amelyik vérrokonjának tekinti a feltalálót, vagy az, amelyik területén ez működött? Talán helyesebb azt mondani, hogy mindkét nemzet sajátjának mondhatja a találmányt, amint pl. valamely gyümölcs jósága a fától függ, amelyen nőtt, de az égaljtól is, amely alatt megérett. Liszt Ferenc zenei alkotását teljes joggal lehet úgy a magyar, mint a német zenei birtokállományhoz számítani. A kulturális közösség fogalma tehát nem határolható el olyan könnyen, mint a nyelvi közösség fogalma és azért alkalmazásában nagyobb óvatosságra van szükség.
Még inkább áll ez akkor, ha a népközösség ismérvei közé a közös fajt vagy leszármazást akarnók besorozni. A közös leszármazás kivált a vegyes népességű vidékeken, tehát éppen ott, ahol ezeknek a fogalmi meghatározásoknak gyakorlati jelentőségük van, gyakran nem egyéb, mint nehezen bizonyítható feltevés. Igen sok családban vérkeveredések álltak be, és igen érdekes jelenség, hogy pl. Csehországban német hangzású családi névvel bíró, tehát legalább részben kétségkívül német származású politikusok miként képviselték a legtürelmetlenebbül és legegyoldalúbban a soviniszta cseh álláspontot, míg cseh nevű férfiak a német mozgalmak élén fejtettek ki működést. Nem lehet ugyan tagadni, hogy a közös leszármazásból bizonyos közös jellemvonások adódhatnak, amelyekről fel lehet tenni, hogy azok bizonyos közösségi érzést fakasztanak. Ahol azonban a nyelvi közösség valamely okból megszűnt, ott dacára a közös leszármazásnak és a hasonló jellemvonásoknak a közösségi érzés is megszűnik, és annak helyében közösségi érzés keletkezik azokkal, akik ugyanazt a nyelvet beszélik. így pl. a régi Erdélyben volt egy tiszta magyar községünk: Torockó, amelyet évszázadokkal ezelőtt Stájerországból bevándorolt német bányászok alapítottak. A község lakói sokat megtartottak a régi hazájukból magukkal hozott birtokállományból, ami házaik külön építési módjában, a falu egész elrendezésében stb. világosan meglátszik, de a helység lakosságának jellemvonásai is merőben különböznek a környék egyéb falvainak lakosságától. Lehetne-e azért azt állítani, hogy a torockóiak, akik ma már teljesen elvesztették régi német anyanyelvüket, valamely német népközösséghez tartoznának? Bizonyára nem, dacára annak, hogy kultúrájukban sok a német eredetű elem és leszármazásuk is német. Ebből az következik, hogy annak a közösségnek lényege, amelyet népközösségnek neveznek, mégiscsak a nyelv közössége. A közös nyelv tényleges adottság, amely az egyesek akaratától, hajlamaitól és érzéseitó'l messzemenőleg független. Az ebből adódó közösség azután kimélyülhet olyan elemekkel, amelyek a közös kultúrából, közös leszármazásból és közös jellemvonásokból erednek. Ezek az elemek azonban egymagukban véve, - nyelvközösség nélkül - sohasem alkothatnak közösséget. Annyira nem, hogy még ha ezek az elemek fennforognak is, de a nyelv közössége nem áll fenn vagy megszűnt, népközösségről beszélni sem lehet.
A mondottaknál fogva nem lehet tagadni, hogy léteznek olyan tényezők, amelyekre a népközösségről való elméletet alapítani lehet. Ki tagadhatná, hogy a Magyarországon egyfelől és a szomszédországokban másfelől élő magyarság között ma is fennáll bizonyos közösség, amely abban áll, hogy nyelvük egy és ugyanaz, kulturális és szellemi táplálékuk forrásai nagyjából azonosak, származásuk és faji jellegük ugyanaz, hosszú közös hagyományaik vannak és érzésbeli kapcsolatok is fennállanak közöttük. Mennyiben mondhatjuk tehát azt, hogy ez a különböző országokban élő magyarság „népközösséget" alkot? A németség az anyaországban és pl. Svájcban azonos nyelvet beszél, kultúrájuknak azonos forrásai vannak, faji jellegük hasonlít egyes németországi néprészek faji jellegéhez, történeti hagyományaik azonban különváltak és a közöttük fennálló érzelmi kapcsolatok lazábbak. Ugyanez áll a magyarországi németekről is. Mondhatjuk-e, hogy ez a németség egységes „népközösséget" alkot és ha igen, hol vannak annak határai?
A feleletet erre a kérdésre megtaláljuk, ha szem előtt tartjuk, hogy nem pusztán nyelvi közösségek állanak fenn a különböző államok egyes népcsoportjai között, hanem igen sok másfajta közösség is. A katolikusok a különböző országokban bizonyos közösségi érzéssel vannak egybekapcsolva, - a protestánsokról ugyanez áll. Az egyes foglalkozási ágak: munkások, földmívelők stb. a különböző országokban bizonyos közösséget éreznek egymással, s újabban vannak kísérletek a középosztály érdekközösségének öntudatra hozatalára is. Egyes tudományok mívelői, egyes gazdasági érdekek képviselői között számtalan közösség létezik, és a gomba módra szaporodó nemzetközi kongresszusok mutatják, hogy ezek a közösségi érzések állandóan terjednek az élet minden terén. A népközösség elméletének hirdetői azt mondják, hogy ezeknél a közösségeknél sokkal fontosabb az, amelyet ők hirdetnek, mert a nemzeti érzés erősebb mindazoknál a más érzéseknél és érdekeknél, amelyek a különböző országokban elszórt hasontörekvésű népcsoportok között fennállanak, és mert továbbá a népközösség bizonyos egymással rokonságban élő népcsoportoknak nem egyes, de összes életmegnyilvánulásaira kiterjed. Van is valami igazság abban, hogy ezt a népközösséget nem lehet egy kalap alá vonni azzal a közösséggel, amely p. o. a világ bor- és szesztermelői között áll fenn a prohibíció elleni küzdelemben. De azért mégsem egészen helytállók azok az érvek, amelyekkel az elmélet képviselői a népközösséget, amely a kifejtettek alapján lényegében véve és elsősorban nyelvi közösség, ki akarják emelni a többi közösségek sorából. Igen jelentékeny népcsoportoknál a vallási érzés vagy a foglalkozási körrel járó gazdasági érdek sokkal erősebben ható tényező, mint az, amely a nyelvi és kulturális közösségből indul ki. És az sem áll, hogy ez az utóbbi közösség az egyes népcsoportok összes életnyilvánulásaira kiterjedne, mert az egyik ország katolikus és a másik protestáns polgára közt, az egyiknek munkás, a másiknak földmíves lakója között igen nagy ellentétek állhatnak fenn. Ha a nyelvi közösséget nem tekintjük egyébnek, mint egyikét azoknak a természetes adottságoknak, amelyek a különböző országokban élő különböző népcsoportok között egyik-másik vonatkozásban közösséget létesítenek, és ha az ilyen szűk keretek között felfogott közösségnek adjuk a népközösség nevét, ez ellen kifogást nem lehetne támasztani. Valóban azonban a népközösség fogalmát tágabban szokták értelmezni.
Már maga az a név, amellyel a népközösség hívei elgondolásukat meg szokták jelölni, gondolkodásra késztet. Szerintük a népközösség valami „állam feletti" fogalom. „Ma még nem mondható ugyan szervezetnek, organizációnak - mondja Hasselblatt -, de azért létezik mint valami tény, amely hangulat- vagy érzületként jelentkezik." „A különböző népcsoportok határozatlan élménye" - mondja Isbert a Magyar Szemlében. De a gondolat törekszik arra, hogy szervezetté váljék. A nemzeti eszme fokozódó mértékben társul a nemzetközi összetartozás (Internationale Verbundenheit) gondolatával - mondja a nemzeti kisebbségek kongresszusa. Ennek a gondolatnak hatása alatt mutatkozik bizonyos tendencia az egyes népek kulturális tevékenységének céltudatos megszervezésére. Ezek a szervezetek csakis akkor érhetnek el sikert, ha a népközösségek mint ilyenek, tehát a maguk totalitásában, az államhatárokra való tekintet nélkül képezik az alapját. A kérdés csakis akkor lesz megoldva, ha az egész nép minden részében fog - tekintet nélkül az államhatárokra - az illető nép saját kultúrájának fenntartása érdekében közreműködni. Mások utalnak arra, hogy ezen a téren az utolsó időben változás állt be. Az államok szuverenitásáról való - régebben túlhajtott - nézetek a háború óta elhalványultak. Azok a szerződések, amelyek a világháború végével a nemzeti kisebbségek megvédése érdekében létrejöttek, a kisebbségeket bizonyos mértékben a nemzetközi jog alanyává tették. „Az emberi rend igazi hordozói - mondotta az utolsó kisebbségi kongresszus egyik szónoka - nem az államok, hanem a népek. A kisebbségi kérdés megoldása csakis az államok feletti népközösség gondolatának elismerése alakjában képzelhető el." „A régi államgondolatot már ez idő szerint is mindinkább elhomályosítja a népi összetartozás tudata" -mondja Isbert idézett cikkében. Ebből az alapfelfogásból kiindulva azután Isbert - a magyar állapotokat bírálva - azt vallja, hogy Magyarország a német népeszme szempontjából „hatalmas munkaterület, sok pozitív lehetőséggel, de sok harccal és küzdelemmel is". A magyarországi németségről beszélve, beismeri, hogy a német birodalomban: „még a mérsékelt felfogásúak körében is szívesen látják az ellentétek fokozódó kiélesedését" és a német mozgalom radikalizálódásának szükségességéről beszél.
Nekem az a benyomásom, hogy ez az egész elmélet egyelőre csak mesterkélt találmány. A nemzeti kisebbségekhez tartozó tömegek alig érzik azt a közösséget, amely közöttük és azok között áll fenn, akik más országban ugyanazt a nyelvet beszélik. Ha érzik, igen halvány és határozatlan alakban érzik, alig erősebben, mint bármelyikét azoknak a közösségeknek, amelyek embert és embert összefűzhetnek a vallás, a társadalmi állás, a gazdasági érdek vagy valamilyen hasonló elgondolás alapján és sokszor ezeknél sokkal gyengébben. Ha a kisebbségi törekvések mélyére tekintünk, azoknak két nagy rugóját látjuk. Az egyik egyes kisebbségeknek az a törekvése, hogy többséggé váljanak, mert a többséghez való tartozás igen kézzelfogható előnyökkel jár, és ez a törekvés - hacsak a kisebbségek asszimilálódni nem akarnak, ami ritka eset - rendszerint csak az adott államhatárok módosításával képzelhető el. Ez a kisebbségi mozgalmak radikálisabb, offenzív alakja. A kisebbségi mozgalmak másik nagy rugója az a törekvés, hogy a kisebbség megtarthassa saját nyelvét, szokásait, gazdasági s kulturális birtokállományát, szemben azokkal az asszimilációs törekvésekkel, amelyek mindezektől meg akarnák fosztani, ami a kisebbség tagjaira nézve érzésbeli, kényelmi, de igen gyakran ezen túlmenő és gyakorlatilag is kiható áldozatot jelent. Ez a kisebbségi mozgalom mérsékeltebb, defenzív alakja. Az egyes kisebbségek földrajzi elhelyezkedése és történelmi múltja nagyban befolyásolja a helyzetet abban a tekintetben, hogy valamely kisebbség inkább a radikálisabb vagy inkább a mérsékeltebb álláspont felé hajlik-e. Mindkét tendenciára bőven van példa. De egyedül annak a „népközösségnek" elismertetése, amelyet a kisebbségi kérdés tudósai megkonstruáltak, sohasem volt a kisebbségeknek olyan vágya, amelynek kielégítése fokozta volna megelégedésüket. Nem kétlem, hogy bizonyos tervszerű agitációval lehet egyes kisebbségekben ilyen vágyakat kelteni, de a népközösség igazi értékét az öntudatos kisebbségi ember mindig aszerint fogja mérlegelni, hogy a népközösség fogalma mennyi értékkel fog bírni a kisebbségi mozgalom akár radikális és offenzív, akár mérsékelt és defenzív céljaínak elérésére. Inkább ilyen taktikai célok lebegnek szemük előtt azoknak, akik akár a kisebbségek részéről, akár egyes többségnépek részéről ezt az elméletet hirdetik. Bizonyos erőket akarnak segítségével konzerválni: olyan erőket, amelyeket sok kisebbség bizonyára csak a maga nyelvi jogainak megvédése érdekében akar felhasználni, amelyek azonban más kisebbségek részéről és különösen egyes többségnépek részéről a maga idegenben élő fajrokonaival szemben bizonyos bomlasztások és erőeltolások érdekében is felhasználhatók. Mert hiszen nem kell bővebben fejtegetni, mily szörnyű konfúziót idézhet elő a tömeghez tartozó egyszerű emberek fejében, ha azt kívánják tőlük, hogy egyszerre két közülethez tartozóknak érezzék magukat és ebből fakadó kettős kötelességeik között mindig disztingváljanak.
De nem is tartom az állam feletti népközösség gondolatát megvalósíthatónak. Ma még nincsenek állam feletti szervezetek. Az államok szuverenitása ma még jóformán korlátozatlan. Voltak törekvések, amelyek a Népszövetségnek akartak állam feletti jelleget (a Super État jellegét) tulajdonítani, de ezek a törekvések nem érték el céljukat. Ha állam feletti szervezetre gondolunk, az nem lehet más, mint valamely, a népek összessége jogi meggyőződésének kifejezésére alkalmas egyetemes jellegű testület. A népi vonatkozásokat kiragadni és ezekben valamilyen állam feletti szervezetet létesíteni, épp annyira helytelen volna, mint amilyen lehetetlennek látszik. Alapjában véve a népközösség eszméjének hirdetői nem is gondolnak ilyen értelemben vett állam feletti organizációra, mint inkább államon kívüli szervezetre. Nem akarják azt, hogy a megszervezett népközösség az államok felett állva akár csak a kulturális kérdésekben is diktáljon azoknak az államoknak, amelyekkel vonatkozásban áll, és csak azt akarják az állam felettiség hangoztatásával kifejezni, hogy a népközösség köre nem állhat meg valamely ország politikai határainál, hanem azokon túlterjed. Ebből azonban még nem következik az, amit a nemzetközi jogtudomány államfelettiség - Super État, Überstaat - alatt érteni szokott. Az sem áll, hogy a háború végével létrejött kisebbségi szerződések megalapították volna a nemzeti kisebbségek önálló nemzetközi jogalanyiságát. A kisebbségek a szóban forgó szerződéseknek tárgyai és nem alanyai. Nem a kisebbségekkel magukkal kötötték meg ezeket a szerződéseket, de államok kötötték meg egymás között a kisebbségek védelmére. Hasselblatt abban látja a népközösség nemzetközi elismertetését, hogy a Népszövetség kisebbségi kérdésekkel foglalkozó hármas bizottságában nem szabad helyet foglalniok az olyan államok képviselőinek, amelynek fajrokonai a bizottság előtt mint peticionálók lépnek fel. Ezzel szerinte el van ismerve, hogy létezik egy anyaállam, amely nem nézheti közömbösen a határain kívül élő fajrokonainak sorsát. Ha ebben a megjegyzésben van is némi igazság, ez az igazság túl vékony alapot nyújt annak megállapítására, hogy a népközösség ezzel nemzetközi jogilag már el volna ismerve.
A népközösség mint szervezet ez idő szerint még nem létezik. Ezt az eszme hívei sem állítják. Hogy mint bizonytalan érzés vagy vágyakozás él-e a népekben, erre nehéz feleletet találni. Saját benyomásom szerint mint ilyen is csak azokban létezik, akik a kisebbségi kérdéssel akár elméletileg, akár a gyakorlati politika terén különös előszeretettel foglalkoznak és ennek az eszmének érvényesüléséből bizonyos előttük lebegő célok előmozdítását remélik. De megvan a lehetősége annak, hogy ennek az eszmének céltudatos terjesztése, agitatorikus propagálása révén a ma még bizonytalan elgondolásból komoly probléma és idővel valóság is váljék. Kérdés, hogy ez kívánatos-e?
Az elgondolásnak két hátránya van. Azoknak a népeknek szempontjából, amelyek a kisebbségi kérdésben passzív irányban vannak érdekelve, tehát azoknál, akikkel szemben a kisebbségi jogok fokozottabb elismerését és kíméletét, sőt esetleg azok kiterjesztését szokták követelni, az elgondolás több tekintetben aggályosnak látszik. Ezek a népek nem fogják közömbösen nézni, hogy a velük ugyanazon állami közösségben élő kisebbségek között egyfelől, és e kisebbségekkel fajrokon nagy államok államalkotó népei között másfelől a népközösségek megszervezése révén közvetlen kapcsolatok keletkezzenek. Nem fognak teljesen megnyugodni akkor sem, ha a népközösségnek nevezett szervezetek még oly hangosan fogják is hirdetni a politikától mentes, kizárólagosan kulturális célkitűzéseket - a megszervezett kulturális kapcsolatok idővel más természetű kapcsolatok iránti óhajokra is vezethetnek. A kultúrának vannak érintkezési pontjai a politikával is, ezeken az érintkezési pontokon át politikai befolyások is behatolhatnak egyik-másik országba, és ezek hordozhatnak magukban veszélyeket is az illető ország függetlenségére, politikai elhatározásaira és mozgási szabadságára nézve. Egy pillanatig sem akarom kétségbe vonni, hogy a népközösség gondolatának hívei komolyan vallják azt, hogy kizárólagosan kulturális törekvéseik vannak és hogy gondosan be akarják tartani azt a határt, amelyen túl a politika kezdődik és az állam jogai érvényesülnek. De ők sem fogják megakadályozhatni, hogy az általuk elhintett eszmékkel egyik-másik állam politikusai politikai érdekből vissza ne éljenek. Mindenesetre vannak erre is példák. És ez elég ok arra, hogy a saját kisebbségnek az idegen államokban élő és az ottani politikát döntően befolyásoló fajrokonai közötti szerves kapcsolatokat azok az államok, amelyeknek kisebbségeik vannak, nem nagy rokonszenvvel fogják nézni. Okkal vagy ok nélkül, de mindig attól fognak tartani, hogy e szerves kapcsolatok révén a kisebbségek idegen politikai érdekek előőrseivé vagy legalábbis öntudatlan előmozdítóivá fognak válni. Ennek azonban meglesz a maga elkerülhetetlen visszahatása magukra a kisebbségekre is. A velük szemben való bizalmatlanság fokozott mértékben fog kifejeződni és fokozott mértékben fogja megakadályozni jogos kívánságaik érvényesülését. Idegen fajrokonaikkal való kapcsolatuk talán fokozná erejüket azoknak az akadályoknak leküzdésére, amelyekkel szemben találják magukat, de ugyanakkor fokozzák ezeknek az akadályoknak nagyságát és erejét is. Nem biztos, hogy az új helyzet mindig kedvezőbb erőviszonyokat fog teremteni a kisebbségek jogosult kívánságai teljesítése szempontjából. Az a körülmény, hogy a népközösség eszméjének apostolai, mint pl. Isbert is, akkor, amikor meggyőződésük mellett síkra szállnak, oly nyilvánvaló rokonszenvvel beszélnek azokról a „mérsékelt" német körökről, amelyek Magyarországon a német mozgalom radikalizálódását és az ellentétek fokozódó kiélesítését tartják kívánatosnak, igen erősen gondolkozásba kell hogy ejtsen bennünket. Ezeknek a nézeteknek a magyar politikában való érvényesülése esetében teljes mértékben kitörne az a harc a magyarság és a német kisebbség között, amelynek elkerülése nézetem szerint úgy a magyar államnak, mint a német kisebbségnek elsőrangú érdeke. Hogy egy harcban ki fog felül maradni, azt a harc előtt sohasem lehet tudni, de tudni lehet azt, hogy minden háború mindkét részen áldozatokat követel, amelyeket könnyelműen felidézni nem szabad.
A magam részéről a több országra kiterjedő népközösség megszervezésének és intézményes kialakításának gondolatával szemben sokkal helyesebbnek tartom azt a régi felfogást, amely a kisebbségi kérdést az állam és az illető kisebbségek között közvetlenül igyekezett elintézni és ezzel a módszerrel akarta elérni azt az ideális állapotot, amely a minden türelmetlenségtől mentes kisebbségi politika hívei előtt lebeg, és amely abban áll, hogy az egy és ugyanazon országban élő különböző etnikai csoportokkal való bánásmód terén az állam ugyanazt a toleranciát gyakorolja, amely ma vallási dolgokban általános szabály, azaz hogy éppen olyan kevéssé törődjék azzal, hogy polgárainak mi az anyanyelve, milyen nyelvet akarnak családi körben vagy templomaikban hallani, milyen nyelven akarják gyemekeiket taníttatni, mint ahogyan nem törődik azzal, hogy milyen vallásfelekezetnek tagja és melyik templomban végzi ájtatosságát. Amint megdőlt az az elv, hogy az államnak joga van arra, hogy meghatározza polgárainak vallását, éppen úgy meg kell dőlnie annak az elvnek is, hogy az államnak joga van arra, hogy polgáraira rákényszerítse egy nekik idegen nyelv használatát, amint ezt az asszimilációs elmélet hívei követelik. De a vallási türelmesség is csak akkor vált lehetővé, amikor az egyes államok vallásfelekezetei arra szorítkoztak, hogy törekvéseiknek pusztán csak saját hazájuk határain belül éljenek, és amikor nem kerestek azok részére támogatást a külföldön. Hogy a vallási harcok olyan sokáig tartottak, az főleg arra vezethető vissza, hogy a vallási kérdések igen sokáig politikai célokkal voltak kapcsolatban. Amíg a világ katolikusai nemcsak hitéletük tekintetében, de saját államukhoz való viszonyuk tekintetében is külföldi katolikus hatalmak kívánságai szerint jártak el, amíg egyidejűleg a protestánsok is, ott, ahol saját államukkal összeütközésbe kerültek, külföldről kaptak politikai és szükség esetén katonai támogatást, a vallási kérdések terén sem lehetett elérni az ideális állapotot. A kisebbségi kérdések terén is az ideális állapot elérést annál inkább remélhetjük, minél inkább ragaszkodunk ahhoz a felfogáshoz, hogy egyes kisebbségi népcsoportok, melyeknek törekvései szigorúan annak az államnak kereteiben mozognak, amelyhez tartoznak, egyedül nyelvi és kulturális érdekeik kielégítését kívánják és nem más államokban élő és ott államalkotó fajrokonaikkal való közösségüknek elismerését. Hogy igen sok államban még nem sikerült a célt biztosítani, azt megengedem. A fejlődés a kisebbségi jogok elismerése irányában még nincsen befejezve. De eredményes befejezését nem könnyítjük, hanem ellenkezőleg, megnehezítjük, ha olyan kapcsolatok létesítésével, amelyek az ország határain túlterjednek, fokozzuk a kisebbségekkel szemben fennálló bizalmatlanságot.
Azok a kapcsolatok, amelyekre a népközösség gondolatát alapítják, kétségkívül léteznek és mindig léteztek. Ilyen értelemben fenn fog maradni az ugyanazon etnikai csoportokhoz tartozó különböző népcsoportok közötti kapcsolat is, párhuzamosan azzal és nem terjedve túl azon, amely pl. a világ katolikusai vagy protestánsai, munkásai vagy földmívelői között léteznek. A népközösség ilyen értelemben természetes adottság, amelyet erőszakkal megváltoztatni sem kívánatos, sem lehetséges nem volna. Ezt be kell látniok azoknak a nemzeteknek is, amelyek egyes kisebbségekkel saját területükön szemben állnak. A kisebbségi népcsoportok önálló népiességének (Volkstum) elismertetésére irányuló törekvések, mint pl. a „Nemzetközi kérdések katolikus uniója" formulázta, olyanok, amelyek elterjedését a legnagyobb mértékben kívánnunk kell. Az a törekvés azonban, amely szervezettséget, egységet akar teremteni a különböző hasonfajú és hasonnyelvű népcsoportok között az államhatárokra való tekintet nélkül, aligha vezet ezeknek a törekvéseknek érvényesülésére és - attól tartok - nem fog közelebb vinni a cél felé, hanem vissza fog bennünket vetni a feléje vezető úton.
Magyar Szemle, 1932. augusztus. 297-307. o.
Gratz Gusztáv (1875-1946) német származású hazai közgazdász, történetíró, az Osztrák-Magyar Monarchia adminisztrációjában főtisztviselő, 1917-ben közös pénzügyminiszter, 1921-ben magyar külügyminiszter, a Magyarországi Német Népművelődési Egyletnek 1924-ben történt megalakulásától 1938-ig elnöke. Mai fogalmaink szerint kettős kötődésű, multikulturális szemléletű és műveltségű politikus. Míg Mályusz Elemér a tárgyilagosságra törekvő településtörténeti munkák megalkotására buzdítva igyekezett Isbert és elvbarátai hatását ellensúlyozni, addig Gratz Gusztáv az egyre többet hangoztatott népközösség fogalmának elméleti hátterét igyekszik feltárni. Az első világháború után már nem kellett különösebb éleselméjűség annak meglátásához, hogy a világháború előtti „alldeutsch" mozgalom agresszív politikai törekvések eszmei társa volt. Ezért Gratz írásának igen lényeges megállapítása az hogy az „alldeutsch" és a „völkisch" mozgalom között messze nincs akkora különbség, mint amit az utóbbi ideológusai elhitetni szeretnének.
Gratz igen sokoldalúan világítja meg azokat a szempontokat, amelyek mérlegelése nyomán nemcsak az a következtetés válik megalapozottá, mely szerint a népközösség fogalma messze nem olyan egyértelműen definiálható, mint az államközösségé, de azt is kimondja, hogy „ez az egész elmélet egyelőre csak mesterkélt találmány", következőleg megvalósíthatatlan. Persze Gratz is tudja, hogy a történelemben sok „megvalósíthatatlan" eszme megvalósítására tettek, nem is eredménytelenül, kísérletet, s nyilván így lehet ez a jövőben is. Ezért mondja, „megvan a lehetősége annak, hogy ennek az eszmének céltudatos terjesztése, agitatorikus propagálása révén a ma még bizonytalan elgondolásból komoly probléma és idővel valóság is váljék". Gyakorló politikusként Gratz természetesen messzemenően tisztában volt a kultúra és a politika közötti kapcsolódásokkal, és így azt is tudta: nem az a lényeg, hogy a népközösség gondolat hívei törekvéseik politikamentességét mennyiben gondolják komolyan, hanem sokkal inkább az, hogy ezek az ideológusok „sem fogják megakadályozhatni, hogy az általuk elhintett eszmékkel egyik-másik állam politikusai politikai érdekből vissza ne éljenek". A nagyon is bonyolult kapcsolatrendszert Gratz nem csupán magyar közéleti férfiúként, hanem a Volksbildungsverein elnökeként is vizsgálta, s ezért figyelmeztet ennek az eszmének a kisebbségekre gyakorolt elkerülhetetlen visszahatására, hiszen azt gyakorló politikusként számos ízben megtapasztalhatta. Tehát a kisebbségekkel szembeni bizalmatlanság erősödésétől tart, amely viszont „fokozott mértékben fogja megakadályozni jogos kívánságaik érvényesülését". Gratz nem láthatta előre a második világháború szörnyűségeit, a németek nagy diadalmait, majd teljes vereségüket - az ő szempontjukból: tragédiájukat -, ám bölcs emberként a lényeggel tisztában volt: „hogy egy harcban ki fog felül maradni, azt a harc előtt sohasem lehet tudni, de tudni lehet azt, hogy minden háború mindkét részről áldozatokat követel, amelyeket könnyelműen felidézni nem szabad." Mint olyan ember, aki mindkét oldalhoz kötődött, már előre mindkét rész áldozatait fájdalommal élte át, s hogy ezt el lehessen kerülni javasolja a kisebbségi kérdés olyan kezelését, mint ami már a vallási tolerancia terén bekövetkezett. S amint a vallási béke is csak akkor következett be, amikor abba már külföldi hatalmak nem szóltak bele, ezért szorgalmazza azt - mindkét oldalnak üzenve -, hogy a kisebbségi népcsoportok törekvései kizárólag annak az államnak a kereteiben mozogjanak, amelyhez tartoznak, e törekvéseik jegyében „egyedül nyelvi és kulturális érdekeik kielégítését kívánják és nem más államokban élő és ott államalkotó fajrokonaikkal való közösségük elismerését".
* Vö. 0. A. Isbert: A magyarországi németség birodalmi német szempontból és Mályusz Elemén Az új német nacionalizmus történetírása, Magyar Szemle 1932. évi júliusi száma. (Eredeti jegyzet.)
** Az elméletet a „Nation und Staat" címen megjelenő havi folyóirat, amely a kisebbségi kongresszusok idevágó határozatait is közli, több ízben fejtette ki, így kivált az 1932. évi áprilisi számában, amely külön ennek a kérdésnek („Die überstaatliche Volksgemeinschaft") van szentelve, és amelyben a kisebbségi mozgalom legkiválóbb vezérei (Hasselblatt, Wilfan, Ammende, Oxküll-Gyllenband) tárgyalják a kérdést. Ugyanennek a folyóiratnak egyik régebbi számában (1927. szeptember) a kisebbségi törekvések egy más kiváló elöharcosa, Schiemann, közölt érdekes fejtegetéseket a kérdésről „Volksgemeinschaft und Staatsgemeinschaft" című cikkében. (Eredeti jegyzet.)
Tisztelt Ház! Véletlenül mint ugyanannak a népnek fia szólalok fel, mint az előttem szólott képviselőtársam, én azonban nem gazdasági kérdésről, hanem a tisztelt Ház engedelmével nemzetiségi kérdésről, elsősorban a hazai németség kérdéséről óhajtok beszédemben szólni. Gróf Bethlen István miniszterelnöksége idejében többször tettem ezt a kérdést szóvá és a volt miniszterelnök úr, aki ennek a kérdésnek fontosságától át volt hatva, általában véve, megértéssel fogadta felszólalásaimat. Azt hiszem, hogy ez magának az ügynek is javára vált és az országon kívül is jó hatást tett. A jelenlegi országgyűlésen és így a Ház tisztelt tagjainak jó része előtt most először szólok ehhez a kérdéshez, és azért kérem, méltóztas-sék megengedni, hogy a hazai németség kérdésének geneziséhez pár szót előre bocsáthassak. Arra nézve is kérek engedélyt, hogy röviden vázoljam azt a szerepet, amelyet ennek a kérdésnek felvetődése körül csekély személyem játszott.
A hazai németségnek, nevezetesen az úgynevezett svábságnak, német tudatra való ébredését a világháború lélektana egészen természetszerűen, sőt szükségszerűen hozta magával. Ez az ébredés legelőször és legerősebben abban a kívánságban nyilvánult meg, hogy német községeinkben a régi német elemi népiskolák visszaállíttassanak, természetesen úgy, hogy azért a tanításban a magyar államnyelv kellőképpen érvényesüljön. Gróf Tisza István annak idején észrevette, figyelemmel kísérte ezt az ébredést és teljesen átlátta ennek az iskolára vonatkozó kívánságnak jelentőségét. 1917 június 14-én itt a Házban egyebek közt a következőket mondotta erről a problémáról: „Méltóztassék végére járni annak, hogy a politikai magyar nemzetnek legtörzsökösebb alaposzlopát képező elemnél, a mi svábjainknál milyen óriási elkeseredést okoz az, hogy gyermekeik felnőnek és nem tudnak többé németül írni-olvasni. Méltóztassék megnézni, milyen elkeseredést okoz az, hogy az a katonafiú, ennek a legértelmesebb, alapos képzettséggel bíró népnek köréből ír haza az apjának, és az apa tolmácsra szorul, hogy fia levelét megérthesse, mert ez csak magyarul tud írni, apja pedig csak németül tud olvasni." Ezt Tisza István gróf mondotta. (Tovább olvassa:) „És méltóztassék meggyőződve lenni arról, hogy én nem könnyelműen határoztam el magamat erre a kijelentésre, de meg kellett róla győződnöm, hogy a mi leghűbb, legbiztonságosabb támaszainkat, a magyar nemzeti politikának legerősebb képviselőit, azokat a német és tót polgártársainkat, akik szívvel-lélekkel velünk tartanak, ezeket idegenítjük el magunktól, ezeket szolgáltatjuk ki az izgatásnak és tesszük ellenségeinkké, ha anyanyelvük tanítását meg nem engedjük."
T. Ház! Mivel akkor attól lehetett, sőt kellett tartani, hogy ez a kérdés az egymásra utalt magyarság és nagy-németség közé - akkor éppen a világháború kellős közepén voltunk - éket verhet, lelkiismeretemben kötelezve éreztem magamat, hogy az igazság és méltányosság szellemében közvetítőnek lépjek fel.
Ilyen irányú publicisztikai működésemet... (Bajcsy-Zsilinszky Endre: Együtt szerepelt folyóiratokban Brandsch Rudolffal!) Soha semmi közöm nem volt politikájához. 1917 elején a Budapesti Szemlében kezdtem meg ez irányú publicisztikai működésemet és folytattam a Budapesti Hírlapban, a Pester Lloydban és más konzervatív napilapokban és folyóiratokban. Tanulmányaimban és cikkeimben a haza bölcseitől, Deák Ferenctől és báró Eötvös Józseftől alkotott 1868: XLIV tc-nek, vagyis az úgynevezett nemzetiségi törvénynek végrehajtását kívántam.
Ennek a törvénynek szelleme és keretei voltak rámnézve mértékadók kezdettől fogva mind a mai napig az utolsó tizenöt év tragikus magyar történetének minden fordulójánál. Ez a szellem és ezek a keretek voltak rám nézve akkor is mértékadók, amikor 1918 őszén kitört a forradalom és a forradalmi kormány az úgyis szétszakadó ország nemzetiségeinek, közöttük a németeknek is, az úgynevezett néptörvények formájában messzemenő területi autonómiákat helyezett kilátásba.
Nem kell hangoztatnom, hogy nekem a forradalmi nemzetiségi politikához egy pillanatig sem volt közöm. Én ezt a kérdést mindig a történeti magyarsággal és nem radikalizmussal akartam megoldani. (Bajcsy-Zsilinszky Endre: Azért szerepelt együtt Brandsch Rudolffal, a medgyesi határozat szerzőjével!) Ön beszélhet akármiről; mi közöm nekem a medgyesi határozathoz?! (Bajcsy-Zsilinszky Endre: Brandsch-sal szerepelt egy folyóiratban, aki a medgyesi határozatot hozatta a magyarság ellen!) Igenis szerepeltem egy folyóiratban és fogok is szerepelni! Ön nem fog engem terrorizálni!
Csak arra akarok rámutatni, hogy a forradalomban én voltam egyedül... aki nyíltan és következetesen harcoltam Jászi Oszkár nemzetiségi politikája ellen. Tessék megnézni az akkori magyar sajtót. (Bajcsy-Zsilinszky Endre: Brandsch Rudolffal szerepelt együtt!)... Nem is tagadom, de azt, hogy abban a folyóiratban soha Magyarország ellen egy betű nem jelent meg, éppen azzal tudtam elérni, mert rajta van a nevem. (Bajcsy-Zsilinszky Endre: Magyarellenes folyóirat!) Viselem a felelősséget azért, ami abban a folyóiratban van. (Bajcsy-Zsilinszky Endre: Magyarország ellenségével szerepel együtt! Ez az igazság!)... Konzervatív világnézetemmel ellenkezik minden felforgató törekvés, sőt ellenkezik minden demagógia, és így természetes, hogy...
Mint az ellenforradalom szerény harcosa, a kommunizmus után következő első kormányoknak tagja voltam, és mint nemzeti kisebbségi miniszter, másfél éven át minden erőmmel arra törekedtem, hogy ezt a súlyos és kényes kérdést, a nemzetiségi kisebbségi kérdést megoldás felé vigyem. Meg voltam róla győződve, hogy ez a tőlem telhető legnagyobb szolgálat, amelyet az országnak, a magyar jövőnek, az integritásnak és revíziónak tehetek. Fájdalom, az én becsületes törekvésem ebben az irányban hajótörést szenvedett. Nem tudtam a kérdést a legjobb és legőszintébb akarat mellett sem rendezni, mert a társadalmunk egy része, a kisebbik, de annál haragosabb része a nemzetiségi kérdésről vallott felfogásában lassan-lassan visszazökkent a világháború előtti állapotba, sőt egy megrosszabbodott állapotba.
A miniszterségtől visszaléptem, és azóta minden nemzetiségi kisebbségi törekvés a magyar közvéleményben a gyanúsításnak, a rágalomnak, sőt a gyűlölködésnek céltáblája. Az én és barátaim hazafiságának leszólása ma már valóságos hazafiúi érdem; én azonban ma is azt vallom, amit vallottam a forradalmak idejében és amit vallottam a forradalmak után felelősségteljes állásban, ugyanazt, amit annak idején Rákosi Jenő, amikor a Budapesti Hírlapban cikkeztem, helyeselt és amit később Andrássy Gyula gróf, Apponyi Albert gróf és Bethlen István gróf is helyeselt.
Valóban férfiatlanság és gyávaság volna tőlem, ha elveimet, amelyeket a tiszta meggyőződés és a hazafiúi gond érlelt, a szélsőségek között ingadozó, rövidlátó és tájékozatlan magyar közvélemény szeszélye szerint változtatnám. Én következetes voltam nemzetiségi politikámban, sohasem hajoltam meg a politikai konjunktúra előtt. Nekem volt bátorságom akkor is keveset követelni ebben a kérdésben, amikor érdem volt minél többet kizsarolni a magyar államtól. Ezt bebizonyíthatom egy nyilatkozattal, amelyet a magam és barátaim nevében 1918 őszén az úgynevezett Nemzeti Tanács előtt tettem.
Ez a nyilatkozat a Budapesti Hírlapban jelent meg és e nyilatkozat szerint a mi programunk ez volt (olvassa): „1. Mindenáron és minden körülmények között ragaszkodunk Magyarország területi integritásához. 2. A hazai németség számára követeljük mindazokat a jogokat, amelyeket a kialakuló új Magyarország a nem magyar ajkú népfajoknak megad. 3. Kijelentjük azonban, hogy nem törekszünk német nemzeti autonómiára, hanem a politikai magyar nemzettel továbbra is egységben és őseinktől örökölt hűségben akarunk élni. Népünk jogai nekünk szentek, de szentek azok az állami és érzelmi kapcsolatok is, amelyek népünket évszázadok óta örömben és szenvedésben a magyar nemzethez fűzik." Ezt akkor mondtam, amikor itt hivatalosan Jászi Oszkár nemzetiségi politikája uralkodott. Amikor a világháború után a kisantant ármánykodása folytán felvetődött Nyugat-Magyarország elcsa-tolásának kérdése, én annyit küzdöttem - bízvást mondhatom -, annyit harcoltam odaadó lélekkel ennek az országrésznek megtarthatásáért, mint bárki ebben az országban. Tettem ezt annak ellenére, hogy ezzel az agitációval Ausztriában és Németországban a német nemzeti érzésű körök haragját, mély haragját vontam magamra. De akkor, amikor így Nyugat-Magyarország megtarthatásáért szálltam síkra, és akkor is, amikor a forradalmi nemzetiségi politika ellen harcoltam, ugyanaz a hazai német mozgalom állott mögöttem, amely ma is mögöttem áll.
Ennek a hazai német mozgalomnak résztvevői hazafiságuk sugallatából, a mi német népünk leikéből, ehhez a néphez való szeretetükből merítették elhatározásuk erejét. Kérem a t. Házat, méltóztassék megengedni, hogy ennek a hazai német mozgalomnak nevében és képviseletében előadhassak egy deklarációt. Méltóztassék erre engedélyt adni, mert én és az én barátaim nem titokban csinálunk politikát, hanem nyíltan és őszintén s felelősségünk teljes tudatában csinálunk politikát, itt, a nemzet színe előtt akarjuk elmondani, hogy mi ez a mozgalom, mi ennek a mozgalomnak tartalma és melyek ennek a mozgalomnak a céljai.
T. Képviselőház! Minden nemzeti kisebbségnek az a legfontosabb és egyúttal legtermészetesebb joga is, hogy gyermekeit saját nyelvén képeztesse ki. Kultúrnépek csak úgy adhatják át csorbítatlanul és romlatlanul népiségüket és faji műveltségüket nemzedékről nemzedékre, ha az iskola segítségükre van. Hazai németségünk is, amelynek száma Csonka-Magyarországon is jóval meghaladja a félmilliót, a háború után is leghőbben és legsürgetőbben a régi német népiskola visszaállítását kívánja.
Lovászy Márton, a Károlyi Mihály-kormány kultuszminisztere egy, az iskolafenntartókhoz intézett körtáviratban adott e kívánságnak helyet, a Friedrich-kormány pedig szintén kormányrendeletet bocsátott ki és igyekezett ily módon ennek a kívánságnak eleget tenni. A Bethlen-kormány is egy kormányrendelettel sietett ennek a kívánságnak kielégítésére, amely kormányrendeletnek az 1920. évi I. te. 10. §-a értelmében törvényereje van. Sajnos, ezt a Bethlen-féle kormányrendelet és még inkább a vallás- és közoktatásügyi miniszternek vonatkozó végrehajtó rendelete a kérdést felesleges módon bonyolítja.
Nevezetesen megnehezíti becsületes keresztülvitelét azzal, hogy az elemi népiskolára nézve három úgynevezett típust állapít meg. Először az úgynevezett A típust, amelyben a tanítási nyelv a kisebbségi nyelv, a magyar államnyelv pedig kötelező tantárgy, természetesen nagy óraszámmal. A második a B típus, ahol a tárgyaknak körülbelül fele kisebbségi nyelven, fele pedig magyarul taníttatik. Végül van a C típus, ahol a kisebbségi nyelv csak tantárgy, a tulajdonképpen tanítási nyelv pedig a magyar. Az A típusú iskola valódi kisebbségi iskola és a hazai németség nemcsak szívesen veszi ebben a magyar államnyelv tanítását, sőt követeli eredményes tanítását. A B típusú iskola már nem igazi kisebbségi iskola, de németségünk bele tudna nyugodni, ha a vonatkozó rendeletet szorosan betartanák és a kétnyelvűséget -amint ez gyakran történik - nem az anyanyelv kijátszására használnák fel. Ellenben a C típusú iskolát nem ismerhetjük el kisebbségi iskolának, ahogyan a világ semmiféle kisebbsége el nem ismerné. Legkevésbé ismernék el - mégpedig teljes joggal - a magyar kisebbségek a leszakított területeken.
Az a kérdés, hogy a kormányrendelet és az azt kiegészítő végrehajtó rendelet mennyiben van életbe léptetve, vagyis mi a tényleges állapot a német anyanyelvű tanítás tekintetében a német nyelvű községeink elemi népiskoláiban? Ez az állapot - fájdalom - minden inkább, mint kielégítő. A miniszterelnökségnek 1928 őszén a sajtóban közölt kimutatása szerint 390 községben 463 úgynevezett kisebbségi iskola volt behozva, ebből 49, vagyis 10,6% A típusú, 98, vagyis 21,2% B típusú, és 316, vagyis 68,2% C típusú, vagyis igazi anyanyelvi tanítás - a papíroson is - csak 31%-ban van meg.
Bethlen gróf miniszterelnök úr ugyanazon időtájban, amikor ez a kimutatás közöltetett, ünnepélyes formában megígérte, hogy a C típusú iskolákat fokozatosan B típusú iskolákká alakítja át és hogy a C típusú csak olyan kicsiny, vegyesen magyar-német községekben marad meg, ahol a gyermekek csekély száma miatt csak egy tanerős iskola áll fenn. Bethlen gróf miniszterelnök úr ennek az ígéretnek tényleg egy-két éven át eleget tett, de akkor a végrehajtás elakadt és a helyzet azóta nemcsak hogy nem javult, hanem az egész vonalon erősen romlott, amint ezt a kormánynak 1931. évi működéséről szóló Statisztikai Évkönyv adatszerűén is mutatja.
Bár a kormányzó úr őfőméltósága a jelen országgyűlés megnyitása alkalmával kilátásba helyezte, hogy a kormány különös gondot fordít a nyelvi kisebbségek védelmére vonatkozó jogszabályok végrehajtására és az anyanyelven történő oktatás fejlesztésére, mégis azok a kormányok, amelyek azóta vitték az ügyeket, ebben a tekintetben vajmi keveset, sőt semmit sem tettek.
A valóság ma az, hogy A típusú iskola úgyszólván csak a nyugati határszélen van, a B típusúak száma erősen fogyott, már csak azért is, mert sok helyen C típusúakká csúsztatták le, a C típusúak németnyelvűsége pedig, ellentétben a rendelettel, a legtöbb helyen abban merül ki, hogy ezekben csak a harmadik vagy a negyedik osztálytól kezdve és csak heti két órában tanítanak jól-rosszul németül írni és olvasni. Van azonban még számos olyan község, ahol a német anyanyelvű gyermekek száma meghaladja az előírt 40-et és semmit sem tanítanak németül. Igaz, hogy a rendelet az iskolaszék és a képviselőtestület mellett az iskolaköteles gyermekek szüleinek is megadja a jogot, hogy a típusok közül választhassanak, de ez a jog tulajdonképpen csak teóriában, csak elméletben van meg, mert az úgynevezett szülői értekezleteket, ha ezek meg is tartatnak, többnyire olyan papok vagy jegyzők vezetik, akik mindennemű német tanításnak, még a C típusúnak is ellenségei. Az eredmény aztán az, hogy vagy a falu békéjét dúlja fel az ilyen iskolai értekezlet, vagy a falu hatalmasainak akarata diktatórikus módon érvényesül. Ezek a szülői értekezletek azok a bizonyos hátsó ajtók, amelyeknek a kisebbségi politikában olyan nagy és olyan gyászos szerepük van. Őszinte és igaz szándékú ebben a tekintetben csak az 1868: XXXVIII. te. a népiskolai közoktatás tárgyában, amely 58. §-ában elrendeli, hogy „minden növendék anyanyelvén nyeri az oktatást, amennyiben az a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike". Német nyelvű községeink elemi népiskoláinak ehhez a szomorú állapotához súlyosbítólag járul hozzá az a körülmény, hogy óvodákból legtöbbnyire - megint a nyugat-magyarországi községeket kivéve - a gyermekek anyanyelve teljesen ki van küszöbölve. Éppúgy ki van küszöbölve az ismétlő iskolákból is.
Egészen természetesnek tartom, hogy levente-intézményünkben a vezényszó magyar, de a szent ügy érdeke ellen van, hogy a leventeoktatásból, sőt az érintkezésből a német nyelv, kevés kivétellel, egyenesen száműzve van. Különösen mélyen fáj, hogy sok német katolikus iskolánkban még a vallástant sem tanítják az anyanyelven, amelyen a gyermek először imádkozni és Istent ismerni tanulta és hogy a német imát és egyházi éneket az iskolában nem ápolják. Ezzel a gyermek vallásilag elszakad a szülői háztól, elszakad az édesanyától, és az ifjúság kizáratik a lelkiélet ősidőktől való közösségéből. De kizáratik abból főként azáltal is, hogy az iskolás gyermekek és leventék számára sok helyütt külön misék tartatnak, amelyekben sem a német imának, sem a német éneknek, sem a német szentbeszédnek nem adnak helyet. így eltépődik egy évezredes szent vallási hagyomány, amely nemzedékről nemzedékre szállott, és amely a nép valláserkölcsi életének legbiztosabb fundamentuma. Ennek csak mély vallási és erkölcsi süllyedés lehet a következménye, amely sajnos, már sok helyütt kézzelfoghatólag mutatkozik.
A törvényerővel bíró, hivatkozott Bethlen-féle kormányrendelet megígéri, hogy a kormány gondoskodni fog arról, hogy az általa kijelölendő polgári és középiskolákban a nyelvi kisbbséghez tartozó tanulók számára a tanítás az erre a célra létesített párhuzamos osztályokban egészben vagy részben a tanulók anyanyelvén történjék. Arra nézve is ígér a kormányrendelet gondoskodást, hogy az ezen rendeletek végrehajtására szükséges tanerők kellő számmal kiképeztetnek. Ezzel szemben, sajnos, az a tényleges helyzet, hogy egyetlen egy ilyen polgári vagy középiskolában sincsen, és nincs egyetlen tanítóképző sem, ahol a német kisebbségi iskolák számára a német nyelv szempontjából csak távolról is megfelelő tanítók képeztetnének ki.
Hogy ennek az iskolarendszernek mi az eredménye, azt nem szükséges bővebben kifejteni. Az elemi iskolát végzett német anyanyelvű fiatalság legalább 70%-ig nem tud félig-meddig sem németül írni és olvasni, a középfokú iskolát végzett német anyanyelvű ifjúság 90%-a pedig egy német levelet nem tud megírni, de még egy német mondatot sem tud úgy megszerkeszteni, ahogy az német származású művelt emberhez illik.
Az a kép, amelyet megrajzoltunk, valóban önmagáért beszél. Nem akarjuk még beszédesebbé tenni annak panaszlásával, hogy a kormánytól jóváhagyott és állandóan ellenőrzött német népművelődési egyesület nem választhatja szabadon vezetőségét és hogy működése elé a német nyelv-vidékek jó részében megbénító akadályokat görá'tenek; sőt annak előadásától is tartózkodni kívánunk, hogy mennyire nem évényesül a német vidékeken a német kisebbségi nyelv sem az önkormányzatban, sem a különböző hivatalokban és hatóságoknál, bár az említett kormányrendelet 22 szakasza közül 14 csupán ezekkel a kérdésekkel foglalkozik.
Hogy ez a szerencsésnek semmiképpen sem mondható kisebbségi politika milyen célzatot követ, azt az 1930. évi népszámlálás nemzetiségi adatai nyilván mutatják. Ez a népszámlálás szinte már előre leszámította azokat az eredményeket, amelyekre iskolapolitikánk a hazai németséggel szemben láthatóan törekszik. Ez a népszámlálás már csak 478000 németet tüntet fel, tehát 73 000-rel kevesebbet, mint az 1920. évi népszámlálás, amelynek kimutatása szerint 551000 volt a németek száma. Ehhez járul még, hogy 1930-ban a németség természetes szaporulata, mintegy 40000 lélek is eltűnt, úgyhogy a hiány legalább papíroson több mint százezer lélek. Megyőződésünk, hogy ilyen szellemű és célzatú nemzetiségi politikával sem a hazának, sem a magyarság jövőjének nem teszünk szolgálatot.
Mi, hazai németek, a magyar hazának minden körülmények között hűséges fiai voltunk és vagyunk. Ezt a földet mi is megszenteltük vérünkkel és verejtékünkkel; őseink pora évszázadok óta ebben a földben pihen, és ennek a földnek szellemi és anyagi kultúrájában nekünk is részünk volt, mert nemzedékről nemzedékre ennek adtuk legjobb és legnemesebb erőinket. Népünk 1848-ban a magyarsággal ment és a világháborúban a magyar határokat védte, semmi része nem volt sem a forradalomban, sem abban, hogy ezt az országot szétdarabolták. Valóban, aki ennek a népnek hazafias voltát meggyanúsítja, azért, mert anyanyelvéhez és népi kultúrájához ragaszkodik, az csak ürügyet keres arra, hogy ezektől megfoszthassa. Míg Deák Ferenc szellemében az egységes politikai magyar nemzet, vagyis az egységes magyar állam tagjainak valljuk magunkat és mindig készséggel ismertük és ismerjük el a magyarság elsőszülöttségét, honalapító, honfenntartó elhivatottságát és ebből folyó történeti jogait. Ebben a tekintetben mindig centripetálisak voltunk; mindig vallói a Szent István-i magyar gondolatnak, amelyre a magyar állam ezer éven át volt építve. Ez a Szent István-i magyar gondolat azonban jogot adott nekünk ahhoz, hogy fajunkhoz, népiségünkhöz, nyelvünkhöz, amelyet Isten adott nekünk, egész szívünkkel és minden erőnkből ragaszkodjunk.
Ujabban a magyar politikában mind kevesebbet hallunk a magyar állameszméről és mind többet és mind szenvedélyesebben a magyar faj gondolatáról. Mi ezt az új ideológiát, amely másutt jó lehet, a magyar hazában veszedelmesnek, sőt végzetesnek tartjuk, mert ha a magyar államgondolatot a magyar faji gondolattal azonosítják, vagy ha a magyar államgondolat helyébe a magyar faji gondolatot iktatják -nyíltan kimondhatjuk -, nem lehetünk centripetálisak. Nem lehetünk centripetálisak, mert nemzetiségünket meg nem tagadhatjuk, mert német voltunkat sem bűnnek, sem szégyennek nem érezzük.
Mi büszkék vagyunk arra, hogy olyan ezeréves hazának vagyunk fiai, amelynek fennkölt királyai voltak, mint Szent István és Hunyadi Mátyás, és olyan nagy államférfiai, mint Zrínyi Miklós, Széchenyi István és Kossuth Lajos; de büszkék vagyunk arra is, hogy olyan nyelvi és kultúrközösségbe tartozunk, amelynek Goethéje, Kantja, Beethovenje van. Kérdezem önöket, a Ház fajmagyar tagjait, vajon önök a mi helyzetünkbe mást tennének-e?
Mi a Szent István-i gondolat alapján állunk hittel és meggyőződéssel, és e hitünk és meggyőződésünk szerint a Szent István-i gondolat szellemében kívánunk német iskolát, német templomot és mindazokat az eszközöket, amelyekkel ősi nyelvünket megtarthajtuk és faji kultúránkat fejleszthetjük. Aki ezeket a kívánságokat gyalázza vagy megfélemlíteni igyekszik, az nagy és soha többé jóvá nem tehető merényletet követ el a magyar haza ellen.
A magyar revízió kérdése azzal áll vagy bukik, hogy milyen kisebbségi politikát követünk a valóságban idehaza. Itt minden ígéret hatástalan és minden látszatkeltés céltalan. Aki a Szent István-i gondolat helyett magyar faji politikát hirdet, az nemcsak a magyar állam, hanem a magyar faj ellen is vét, az örökre lemond arról, hogy ebben az országban valaha is még más népek és népcsoportok, mint fajmagyarok visszatérjenek, vagy visszavonzódjanak a tótok, a németek, a rutének és a többiek. Aki ezt hirdeti, az lemond arról, hogy a történeti magyar tér felett valaha is magyar uralkodjék, az kiegyezik azzal a gondolattal, hogy a magyarság lemondott ezeréves történeti küldetéséről, hogy a magyarság egy 8-10 milliós néppé süllyedjen le, amilyenek tucatjával vannak Kelet- és Délkelet-Európában. A magyarság küldetése abban állt ezer éven át, hogy különböző ...
Apponyi Albert gróf körülbelül hét évvel ezelőtt a budapesti Szent Imre Kollégium körében beszédet tartott a magyar nemzetiségi politikáról és a magyar nemzeti politika múltjáról és jelenéről.
Méltóztassanak megengedni, hogy felolvashassak ebből pár mondatot (olvassa): „Ezért a csonka Magyarországban található kevés számú nem magyar ajkúakkal szemben azt a politikát kell követnünk, amelyet óhajtunk a tőlünk elszakadt magyarsággal szemben követtetni. Hiszen nyilvánvaló, hogy minden felzúdulás, amelyet a magyarságnak a szomszéd államokban folytatott elnyomása belőlünk kivált, sőt ama testvéreinknek minden feljajdulása, minden még olyan jogos panasza is erkölcsi erejében összeomlik, ha arra lehet hivatkozni, hogy Magyarország sem bánik különb módon idegen ajkú polgáraival. Ez olyan nyilvánvaló igazság, hogy csak a beszámítatlansággal határos rövidlátás zárkózhatnék el ennek felismerése elől. A kormány rendeletei e tekintetben helyesek és kifogástalanok, de a legnagyobb eréllyel kell követelni azoknak szabatos végrehajtását a perifériákon."
A nagyemlékű államférfiú szavaihoz csak azt fűzzük hozzá, hogy mi nem építünk a trianoni diktátumra, mi nem építünk Genfre, mi nem építünk a pacifizmusra és nem építünk az internacionalizmusra, hanem építünk a magyar nemzet történeti géniuszára, a magyar nemzet politikai ingeniumára és építünk arra a soha meg nem szűnő és minden emberi akarat vagy elhatározás felett álló sorsközösségre, amely a magyarságot és a németséget idebenn a Duna völgyében és odakinn is az európai politikában egymásra utalja és egymáshoz kényszeríti. Mi sürgősen kérjük és követeljük a magyar kormánytól és a magyar társadalomtól, hogy a magyarországi németséget a maga tisztán nyelvi és kulturális kívánságaiban elégítse ki. Szent meggyőződésünk, hogy evvel nemcsak emberileg tesz jót evvel a németséggel, hanem ez alapja minden politikának, amely ezt a nemzetet és ezt az országot megint naggyá teheti.
Nehéz lelki tusánkban, a jog és a kötelesség között való vívódásunkban a keresztény érzésű, igazságos gondolkozású igaz magyarokhoz fordulunk az evangélium szavaival, hogy „amit nem akarsz, hogy neked cselekedjenek, te se cselekedd másnak".
Ezeket tartottam felelősségérzetemnél fogva kötelességemnek az igen t. kormány és t. Ház elé terjeszteni, kötelességemnek tartottam ezt nyíltan és becsületesen a nemzet színe előtt kifejteni.
A költségvetést elfogadom. További politikai elhatározásaimat azonban attól kell függővé tennem, hogy ebben a kérdésben milyen tettekre határozza el magát.
Az 1931. július 18-ára összehívott országgyűlés képviselőházának naplója. XV. k. Budapest, 1933.210-215. o.
A magyarországi német kisebbség kulturális helyzetének javításáért folytatott közel másfél évtizedes küzdelmének eredménytelensége mind több elégedetlenséggel töltötte el Bleyer Jakabot. Rossz hangulatát a bizonytalan jövő még inkább fokozta, hiszen az 1932. október l-jén hivatalba lépett Gömbös-kormány azt a félelmet keltette benne, hogy Berlin és Budapest közvetlen módon fog vitás kérdéseiben megegyezni - a magyarországi német kisebbség rovására. A kisebbségi vezető aggodalma korántsem volt alaptalan, hiszen a Gömbös-csoportnak már a húszas évek elején közvetlen kapcsolatai voltak a megszerveződő náci mozgalommal. Bár ezek a szálak később elhalványodtak, ám Hitler kancellári kinevezését Gömbös azonnal a kapcsolatok újrafelvételére használta fel. A kérdés fontos összetevője volt, hogy a gazdasági válság szorításában a magyar-német gazdasági kapcsolatok is összezsugorodtak, a magyar mezőgazdasági export - oly fontos - németországi korábbi lehetőségei drasztikusan csökkentek, következőleg az első világháború óta egyébként sem felhőtlen magyar-német viszony még feszültebbé vált. Ugyanakkor a fasizálódó Németország elszigetelt nemzetközi helyzete miatt Berlin még a gyenge Magyarország megnyerését is fontosnak tartotta.
Bleyer tehát felszólalásával Berlin figyelmét és védelmét akarta kikényszeríteni, hiszen azt is tisztán látta, hogy a német politika saját magával fordulna szembe, ha kiéleződő helyzetben nem adna védelmet annak a kisebbségi vezetőnek, aki hosszú évek óta azokért a célokért küzdött, amelyek már a weimari időkben is egybeestek a birodalmi törekvésekkel.
A magyar politikai közvélemény megérezte a törekvés célját, s ennek megfelelően már magát a parlamenti felszólalást is számos alkalommal heves közbekiáltások szakították meg. Ezeket nem tartottuk indokoltnak közölni, hiszen a bleyeri gondolatmenet rekonstruálása volt a cél. Ezért csak azok a közbeszólások olvashatóak itt, amelyekre Bleyer azonnal reagált. A vita hőfoka - úgy véljük - ezek révén is érzékelhető.
A felszólalás nem csak közvetlenül váltott ki élénk reagálásokat, hanem utána is heves vita bontakozott ki a pán-germán veszélyről, s az indulatok az utcát is magukkal ragadták: a fővárosban diáktüntetéseken tiltakoztak Bleyer fellépése ellen.
Bleyer Jakab helyesen kombinált, amikor a birodalom részéről védelemre számított, további lépései révén azt is elérte, hogy augusztus 11-én a Wilhelmstrasse közölte vele: őt ismeri el a magyarországi németség vezetőjének. A professzornak azonban azt is megmondották, hogy az adott helyzet magasabb külpolitikai szempontjait miatt Berlin nem gyakorol nyomást Budapestre. Tehát a német kisebbség - egyébként jogos - kulturális jogainak érvényesítését Bleyer nem tudta elérni, azt ellenben igen, hogy magyar oldalról még azok is gyanakodva nézzenek rá, akik korábban nem ezt tették...
Az utóbbi időben sok szó esett a képviselőházban és a sajtóban kisebbségi politikáról; heves viták bontakoztak ki előttünk e kérdésről, amelyek utcai tüntetésekre is vezettek és sokhelyt ellenséges nyilatkozatokat és barátságtalan hangulatot váltottak ki a külföldön velünk szemben. Szóval a kérdés - amint mondani szokás - napirendre került.
Foglalkoznunk kell tehát vele. Kívánatos lenne azonban, hogy a felkeltett szenvedélyek lecsillapodjanak és a tárgyilagos szempontok kerüljenek felül, mert a kérdés szenvedélyektől fűtött légkörben való tárgyalása az országra semmi hasznot nem hozhat, sőt mérhetetlen kárt és ódiumot fog fejünkre gyűjteni, amint ezt a múltban, sajnos, mindig tapasztalhattuk. Ne felejtsük el, hogy egy évtizedekig folytatott alattomos rágalomhadjárat sikerrel ásta alá nemzetiségi politikánk jó hírnevét, s hogy ezen tudatos propaganda eredményeképpen mint más nemzetek elnyomói szerepeltünk hosszú ideig a világ közvéleménye előtt, és hogy ez a propaganda ma sem szűnt meg, sőt a revízió iránti jogos törekvéseinket is azzal igyekeznek meghiúsítani, hogy ma is mint a nemzeti kisebbségek elnyomóit állítanak a világ elé. Sokak szeme előtt a külföldön ma is mint büntetett előéletűek szerepelünk, tehát az ilyenről hamar elhiszik, hogy visszaeső bűnös; vele szemben könnyen hitelt adnak a legképtelenebb vádaknak is.
Olyanokkal szemben tehát, akik ellenünk ilyen vádakat emelnek, a bosszúállással, a megtorlással, a heveskedéssel nem sokra megyünk; ellenkezőleg, azt a látszatot keltjük csak, hogy beléjük akarjuk fojtani a szót, mert okunk van leleplezéstől tartani.
Még kevésbé érünk célt a felháborodással, ha külföldi az, aki a vádlónak és az általa hangoztatott vádnak a védelmére kél, legfeljebb örök ellenségünkké tesszük, holott arról kellene meggyőznünk, hogy a felhozott vád alaptalan vagy túlzott.
Ezen a téren csak egy út vezet végeredményben célhoz, az tudniillik, hogy a felhozott vád alaptalan voltát tárgyilagos érvekkel és adatokkal cáfoljuk meg. Ha azonban van a felhozott vádban valamelyes tárgyi igazság - ha ez mégoly kevés is -, a magunk hibáját, a magunk tévedését kell korrigálnunk és kell jóvátennünk.
A jelen fejtegetéseknek célja az, hogy a mai kisebbségi politikánkat objektív bírálat tárgyává tegyék és megállapítsák, hogy mentes-e minden tévedéstől és hogy vajon elmentünk-e a kisebbségi jogok kiépítése terén addig a határig, ameddig a jelenlegi magyar területen élő kisebbségek jogos igényei ezt szükségessé teszik, anélkül hogy ezzel a magyar állam egységét megbontanánk, vagy a többség jogait sértenénk. Megtettünk-e mindent ezen a téren, ami szükséges, hogy a tárgyilagos bírálatot elbírjuk, sőt, hogy magatartásunkkal kisebbségi sorsba jutott magyar véreinknek saját államukkal szemben támasztott igényeinek erkölcsi fundamentumot adjunk? Megtettünk-e mindent, hogy azoknak a testvérnépeknek, amelyek egy évezreden keresztül Szent István birodalmában velünk együtt éltek és titkon ma is ide visszavágynak, azt a megnyugvást biztosítsuk, hogy ha visszakerülnek, saját kultúrájuk és jogos nemzeti igényeik jobban lesznek biztosítva és jobban lesznek gondozva s ápolva, mint az a mostani uraik alatt történik? Megtettünk-e mindent, hogy bennük azt az érzést ébresszük, hogy a maximumát érhetik el majd Nagy-Magyarországon annak, amit ezen a téren adott helyzetükben egyáltalán élvezhetnek.
A lefolytatott viták és azok nyomán felébredt szenvedélyek sajnos arról tesznek tanúságot, hogy a magyar közvélemény ma sincsen tisztában azzal, hogy a békeszerződések által teremtett új helyzetünkben milyen nemzetiségi politika felel meg leginkább érdekeinknek.
Milyen vezérelvek uralma alá kell azt állítanunk? Melyek azok a fő szempontok, amelyek benne döntőek kell hogy legyenek? Nincs tisztában vele közvéleményünk, hogy mi legyen a kitűzött célja ennek a politikának és hogy mik legyenek e politika eszközei. A nyilvánosság előtt hangoztatott nézetek meglehetős zűrzavarról tesznek tanúságot a felfogásokban. Nincs e tárgyban kiforrt egységes magyar közvélemény, amely a kormányt és még inkább a kisebbségi kérdéssel hivataluknál fogva foglalkozó kormányzati közegeket irányítaná, aminek sajnálatos következménye azután az, hogy a kormány, az adminisztratív és iskolai hatóságok, az egyházak és vezetőik saját felfogásukat követve gyakran ellentétes intézkedéseket tesznek, illetőleg egymás intézkedéseit lerontják, aminek azután ismét félreértések, folytonos incidensek és súrlódások a következményei.
Részben ennek az állapotnak tulajdonítható az is, hogy azok, akik az így adminisztrált kisebbségekhez tartoznak, nincsenek tisztában a velük szemben követett intenciókkal, bennük is a bizonytalanság érzete kap így lábra, amely könnyen elkerülhető elégedetlenségnek válik viszont szülőokává.
Az eszmék tisztázása szükségessé vált tehát, és így az egységes közvélemény kialakulása is nemzeti érdeknek tekinthető.
Mindenekelőtt meg kell abban egyeznünk, hogy semmiféle kisebbségi politikának nem lehet célja a közöttünk élő kisebbségeknek az elnemzetietlenítése, hanem ellenkezőleg, azt kell célul kitűznünk, hogy a kisebbségekben a hazához való ragaszkodás érzetét azzal is felébresszük és erősítsük, hogy nekik a közöttünk való boldogulást és életet nemzeti sajátosságiak feláldozása nélkül is lehetővé tegyük.
Az elnemzetietlenítés, az erőszakos elmagyarosítás a múltban sem volt soha a magyar nemzetiségi politikának kitűzött célja. Azzal pedig szintén tisztában kell lennünk, hogyha az ilyen beállítás a múltban sem felelt meg a tényeknek, még kevésbé lehet ez ma igaz. De ha még ez is volt a célunk, ezt úgysem érhetnénk el, mert legkevésbé sem alkalmas a népiskolai vagy bármely iskolapolitika arra, hogy nemzeti kisebbségeket nemzeti mivoltukból kivetkőztessen. Ha bárhol előfordult, hogy a kisebbségek a többségbe beolvadtak, és ez gyakori eset, azonban éppen legkevésbé Magyarországon fordult elő, s ha mégis fennállott, úgy az egészen más erők befolyása alatt, más körülményeknek volt a következménye és nem az iskolapolitikának. Az, hogy Magyarországon a nemzetiségek számarányukból az utolsó másfél évszázadban a magyarság javára lényeges veszteséget szenvedtek, amint azt Kovács Alajos, a magyar statisztikai hivatal kiváló elnöke kimutatta, szintén nem valamely mesterséges magyarosító politika sikerének a javára könyvelhető el, hanem természetes következménye volt az ez irányban folytatólagosan és állandóan ható faji és gazdasági erőknek; települési viszonyoknak, a belső vándorlási, valamint kivándorlási mozgalmaknak, amelyek a magyarságnak kedveztek és amelyeknek hatását még a bécsi, tudatosan magyarellenes nemzetiségi politika, s a külföldi közvélemény egy részének a magyar kormányok által tűrt s kellően nem ellensúlyozott, Magyarországgal szemben agresszíven fellépő politikája s bizonyos nemzetiségi vezetők sem voltak képesek lerontani. Viszont minden olyan nemzetiségi politika, amely a kisebbségek nyelvének elnyomásával dolgozott, akár az iskolában, akár a közéletben vagy a gazdasági életben, mindenütt megbosszulta magát és ellenkező eredményt szült, mert hatalmasan felébresztette a kisebbségek nemzeti öntudatát, ellenhatást szült náluk.
Érthető ez és az emberi természet pszichológiájával könnyen magyarázható. A szunnyadó nemzeti öntudat, ha azt mesterségesen nem ébresztgetik, úgy az egyesnél, mint a népeknél, véglegesen is kialhatik, ha a körülmények ily folyamatra nézve kedvezőek, de ha folyton ébren tartják, a megindult folyamat megszakad és az ellenkező irányt veheti.
A háború előtti magyar nemzetiségi politika, eltekintve néhány botlástól, nem ebbe a hibába esett. Sohasem volt tudatos célkitűzése a nemzetiségek erőszakos megmagyarosítása és ha e kor nemzetiségi politikája felett a nemrég megjelent két kötet politikai beszédemhez írt előszóban bírálatot gyakoroltam, úgy ezen kritika rendjén az akkori kormányokkal szemben nem azt kifogásoltam, hogy az erőszakos magyarosítás terén nem tették meg a kötelességüket, amit sohasem tartottam a nemzetiségi politika feladatának, hanem azt, hogy engedték a magyarságot exponált nemzetiségi vidékeken számban, gazdasági erőben, politikai és szociális súlyban legyöngülni; engedték a magyar birtokososztályt elpusztulni; engedték, hogy a nemzetiségi politika vezetői agresszív tendenciával használjanak ki bizonyos, a magyarságra kedvezőtlen hatású gazdasági és szociális körülményt, és ezzel a magyar erők bukását tűrték el az egymás után következő kormányok éppen a legexponáltabb vidékeken, ahol azután a magyar pozíciókat egy szemfüles irredenta nemzetiségi politika őrszemei foglalták el. így foglalták el Erdélyben a magyar birtokokat az Albina* által támogatott románok, így hálózták be Erdélyt irredenta román pénzintézetekkel, így telepítettek a románok mindenüvé mesterséges támogatással román iparost, kereskedőt, ügyvédet, orvost, szóval olyan intelligenciát, amelynek különben semmi gyökere sem lett volna, ha a hasonló foglalkozást űző magyarok, akik tudásban és kvalitásban különben hasonlíthatatlanul kiválóbbak voltak, ugyanakkor, ugyanabban a támogatásban részesültek volna a magyar kormányok részéről, mint amilyenben részesítette román konkurrenseit a román politikai vezetés, mely tudatosan dolgozott az erőviszonyok megrontása érdekében a magyarság hátrányára.
Ez volt az a szemrehányás, amelyet a háború előtt húsz éven keresztül a kormányokkal szemben hangoztattam és amelyet most megismételtem, de nem az, hogy nem magyarosítunk meg mesterségesen minden román parasztot. Ilyen vádat sohasem hangoztattam. Az egész asszimilációs politikát mindig elítéltem, azt lehetetlennek tartottam; mindig azon a nézeten voltam, hogy mesterséges eszközökkel egyetlen románt sem fogunk sohasem megmagyarosítani, ellenkezőleg, az ilyen politika csak arra jó, hogy tőlünk nemzetiségeink teljesen elidegeníttessenek és ellenségeink karjába hajtassanak.
Ha az, amit az említett előszóban írtam, ennek ellenére külföldön sok helyütt abban az interpretációban részesült, mintha azon a nézeten volnék, hogy tűzzel-vassal kell megmagyarosítani mindenkit ebben az országban és majdan a hozzánk visszacsatolandó területeken is, aki nem magyar, úgy ezen nem csodálkozom. Végre is hozzá vagyunk már szokva ahhoz, hogy az ellenünk folyó propaganda ezen a téren ferdítésekkel és tendenciózus hazugságokkal boldogul. A Prager Presse vezércikkei, Dérer cseh miniszter úr fejtegetései a Pravo Lidu hasábjain, a Slovensky Dennik cikkei ékes tanúbizonyságai annak az unfair harcmodornak, amely az ellenfélnek olyan állításokat ad a szájába, amelyeket az sohasem mondott, hogy aztán e ferdítéseket pellengérre állíthassa. Sokkal inkább csodálkozom, hogy kivételesen egyes magyar lapok is hasonló hibába estek és még azt a fáradságot sem vették maguknak, hogy ha már egyes mondataimat félreértették, a közreadott beszédekből, azok tartalmából nem győződtek meg, hogy azokban egy sor sincsen, amely az asszimilációs politika mellett szól.
Ha az erőszakos magyarosítás hiba lett volna a múltban, kétszeresen hiba lenne ez ma, amikor nemzetiségi politikánk adottságai, a nemzetiségi viszonyok, amelyeket a mindenkori nemzetiségi politika feladatait előírják, egészen mások, mint voltak a háború előtt, nem szólva arról, hogy azóta lényegesen leegyszerűsült a helyzet.
Magyarország megcsonkítása folytán nemzetiségi viszonyainkban gyökeres változás állott be abban a tekintetben, hogy a nem magyar ajkú polgártársak száma a minimumra csökkent, úgyhogy Magyarország ma úgyszólván a legnemzetibb államok egyike Európában.
Nemcsak az a nagy változás következett be, hogy a mai Magyarországon a magyarság a lakosságnak 92%-át teszi ki, míg a háború előtti időben csak 56%-át képviselte. A különbség az akkori és a mai magyar helyzet között a következő pontokba foglalható:
1. mai nemzetiségeink egyikének sincs külön territoriálisán összefüggő területe, hanem úgyszólván az egész ország területén szétszórva élnek, ami a területi autonóm kívánságokat lehetetlenné teszi;
2. nincsenek többé, mint a háború előtt, olyan nemzetiségeink, amelyek az ország határszélén lakván, határosak olyan állammal, amelyben az illető nemzetiség fajrokonai önálló állami életet élnek. Ilyenek voltak a háború előtt a románok és a szerbek, akikre éppen ebből kifolyólag a román és a szerb állam a legnagyobb vonzóerőt gyakorolta;
3. nincsenek többé irredenta érzelmű nemzetiségeink;
4. nemzetiségeink lelkületére nem gyakorol többé befolyást a háború előtti bécsi politika, amely sohasem szűnt meg nemzetiségeinket a magyarság ellen kijátszani és ennek folytán nagymértékben közrehatott oly irányban, hogy nemzetiségeink lelkileg elidegeníttessenek szűkebb magyar hazájuktól;
5. nincsenek a Csonka-Magyarország területén élő kisebbségeknek többé nemzetiségi alapon szervezett hatalmas nemzetiségi egyházai, mint amilyenek a román vagy szerb görögkeleti nemzeti egyház, a román görög katolikus egyház, a luteránus szász egyház voltak, amelyek ezeknek a nemzetiségeknek a magyar államon belül úgyszólván nemzeti önkormányzatot biztosítottak és amelyek kristályosodási pontul szolgáltak arra, hogy körülöttük ezen nemzetiségek szeparatista életének mindenféle olyan organizmusa fejlődjék ki, amely nemcsak arra volt hivatva, hogy gazdasági, kulturális és szociális téren az illető nemzetiségnek elkülönült életet adjon és különállást biztosítson mindentől, ami magyar, hanem arra is, hogy adott esetben támadó hadjáratot folytathasson a vegyesen lakott területeken minden magyar pozíció ellen. Ezek az egyházak és szerveik ezúton az előörsi szolgálatot is végezték a nagyromán és nagyszerb irredenta politika számára.
Ennek a politikának sikerén a pénzintézetek területileg megszervezett hálózata, a gazdasági egyesülések és szervek sorozata, a kultúregyesületek és intézmények, a nemzetiségi sajtó stb., szóval a nemzeti szervek egész tömege munkálkodott, amelyek többé-kevésbé a román nemzeti egyházak és a romániai kormány anyagi és erkölcsi vezetése, támogatása és útmutatásai szerint teljesítették hivatásukat. A Sagunák és hasonló egyházfejedelmek voltak az igazi nemzetiségi vezérek, ők jártak Bécsbe a császárhoz és paktáltak később a nemzeti párt vezetőivel együtt Luegerékkel és Ferenc Ferdinánddal a mi bőrünkre. A mi nemzetiségi politikánk vérszegény defenzívába szorult ennek következtében, azzal az előretöréssel szemben, amely évről évre hatványozott ütemben készítette elő' a talajt Ferdinánd király katonái számára. Annyira ment ez, hogy abban az időben a román nemzetiségi politika vezetői hazug denunciánsnak bélyegeztek meg mindenkit, aki a való tényállást, mint például jómagam, felfedte és irredentizmusról beszélt. Ha a magyar kormány, végső türelmét vesztve, ezen akciók valamely korlátozására szánta el magát, üldözött mártíroknak állították be magukat az egész világ előtt, és így jutottunk a jóhiszemű külföld előtt az elnyomók hírnevéhez is. Ma ugyanazok, akik akkor a leghangosabbak voltak közülök az ország iránti ragaszkodásuk hangoztatásában és egyúttal a jogtalan üldözés kiszínezésében, nyíltan dicsekednek azzal, hogy már akkor összejátszottak Romániával. Ők az igazi nemzeti hősök, hangoztatják, megfeledkezvén arról, hogy ezzel megdől minden vád, amelyet abban az időben nemzetiségi politikánk ellen konstruáltak, sőt ezzel maguk mutatják ki, hogy alapjában milyen elnéző és liberális volt ez a politika velük szemben. Elég ebben a tekintetben a vezető erdélyi román politikusok, mint Vajda, Maniu stb. nyilatkozataira utalni, akik azóta sok olyan árulásukat is leleplezték akkori hazájukkal szemben, melyet mi akkor nem is sejtettünk. Hasonló volt a helyzet a szerbeknél és a hazafias érzelmű rutén népnél a Balkán-háború után, amikor Oroszország az offenzívát szintén megindította ellenünk. Erről tett tanúbizonyságot a máramarosi schizma-pör, amely ezen akcióról rántotta le a leplet.
Ilyen állapottal szemben érthető, hogy a magyar nemzetiségi politika céljai mindenekelőtt defenzív jellegűek voltak. Az irredentizmus féken tartására és lehető letörésére irányuló politika természetes következménye volt a reánk kényszerített önvédelmi harcnak. Azonban a memorandum-pör, az úgynevezett replika-pör, a román kultúrligával szemben folytatott akciók stb. csak végső kényszerűségből vétettek fel, amikor már más út nem állott rendelkezésünkre.
Az, hogy a területi autonóm aspirációkkal szembeszálltunk, természetes olyanokkal szemben, akik ezt csak étappe-nak akarták beiktatni az elszakadás javára.
Az igazi defenzív munkát azonban jórészt elmulasztottuk, amint arra fentebb már utaltam.
A hivatalos nemzetiségi politikán kívül elismerem, hogy volt a nemzetiségi előretörés reakciójaképpen a magyar közvéleményben, de különösen a sajtóban egy irányzat, amely a magyarosítás politikáját sürgette és ha időről időre tett is egyik vagy másik kormány egy-egy intézkedést, amely koncessziónak volt talán értelmezhető az ilyen követelésekkel szemben, ezeknek az életben abszolút semmi jelentőségük nem volt és valóban csak azzal voltak jellemezhetők, amint ezt Tisza István is tette, amikor azt mondta, hogy az ilyen intézkedések a tyúkszemre hágással egyenlő értékkel bírnak. Hogy például iskolapolitika terén nem követtünk el denacionalizáló politikát, annak legjobb bizonyítéka, hogy a románok kb. 3000 felekezeti iskolában még az államnyelvet is alig tanították vagy csak a forma kedvéért. Sőt a tanítók között is még az utolsó háború előtti időben is igen nagy számban voltak olyanok, akik az államnyelvet egyáltalában nem bírták vagy nem kielégítően beszélték.
A mai nemzetiségi politikának, vagy a mostani terminológiával élve, kisebbségi politikának a feladatai és célkitűzései egészen mások kell hogy legyenek, éppen a viszonyok megváltozása következtében, mint [a] háború előtt.
Ma nem kell az irredentizmus ellen küzdenünk; ma területi autonóm követelések az elszakadás érdekében nem állíttatnak fel ellenünk. Ma nincsenek szomszédunkban államok, amelyek területeket akarnának tőlünk elszakítani; ma nem terjeszkednek nemzetiségi egyházak közöttünk, amelyek a nemzeti szeparatizmusnak megtestesítő szervei volnának.
Kisebbségeink nagy tömegei, különösen a hazai németség, jóllehet, hogy annak idején jórészt germa-nizálásunk érdekében telepítették le közibénk, ma hű fiai a hazának, és semmi magyarellenes érzés nem él soraik között, csak azt követelik, hogy anyanyelvüket mi se nyomjuk el és engedjük őket német nyelvük élvezetében boldogulni.
Kisebbségi politikánknak ilyen viszonyok között csak az lehet a célja, hogy kisebbségeink szeretetét és ragaszkodását a hazához mindenképpen konzerváljuk, megőrizzük és lehetőleg fokozzuk.
Ennek a célnak elérésére két módszer szolgál, az egyik negatív, a másik azonban pozitív.
A negatív módszer védekezést, védelmet jelent minden olyan beavatkozás ellen, amely a hazai németség lelkét a hazai ideáloktól más, kívülálló ideálok és aspirációk, jobban mondva illúziók felé irányítani alkalmas. Minden olyan propagandának ellen kell szegülnünk svábjaink között, amely külföldről azzal a céllal akarná a hazai németséget előmozdítani, hogy életében mindenáron elkülönüljön tőlünk; az élet minden terén, a politikában, a gazdasági életben, szociális téren stb. külön szervezkedjék, még akkor is, ha erre semmi különös oka nincsen, és csak azért, hogy ezzel bizonyos nemzeti hiúsági momentumokat szolgáljon, másfelől, és ez látszik a fő oknak, hogy egy külön nemzetiségi érzelmű intelligenciát kreáljon, amelynek kizárólagos vezetése és irányítása mellett a németség kiszakadna nemzeti életünk közösségéből, és közéletünk egyes kérdéseit nem az egész közös haza szemszögéből, hanem kizárólag a maga szűk nemzetiségi érdekének látszögéből ítélné meg.
Ha ez a propaganda sikerrel járna, ez nemcsak káros volna az országra, de káros lenne magára a németségre is. De ezen túlmenőleg semmivel sem biztosíthatna számára több kisebbségi jogot, mint amennyit a magyar nemzet ilyen propaganda nélkül is meg kell hogy adjon és meg is fog adni, ha ez a káros propaganda mesterségesen nem szül érzelmi ellentéteket közöttünk.
Káros lenne ez az állapot az országra nézve, mert az ország polgárainak egy része nem azonosítaná magát többet maradék nélkül az ország minden érdekével, vagy legalábbis passzíve viselkednék sok ilyen érdekkel szemben. Azon áldozatkész hazafiságnak, amely nehéz időkben az országért mindent odaad - mindenesetre végeszakadna.
De káros lenne magára a hazai németségre nézve is. A hazai németség sokkal több intelligens embert produkál, mint amennyi számarányának megfelel. Ennélfogva ennek az intelligenciának választania kell aközött, hogy elkülönülve a magyar intelligenciától, csak a hazai németség körében keresi kenyerét, vagy maradék nélkül azonosítva magát, mint azt eddig tette, az ország összes érdekeivel, a magyar származású intelligenciával harmóniában szolgálja az egész országot és kapja kenyerét az egész országtól. A kettő inkompatibilis egymással: ha a hazai németség szeparatista lesz mentalitásban, mint ahogy volt az erdélyi szászság, úgy közéje és a magyar intelligencia közé irreparábilis ék fog verődni. A kölcsönös bizalmatlanság csírái kiütköznek majd ez úton közöttük, amelyek azt a harmonikus együttműködést, mely eddig közöttük mindig fennállott, lehetetlenné fogják tenni, éspedig elsősorban a hazai német intelligencia kárára. Eddig a miniszterelnöki, prímási állástól kezdve minden pálya nyitva állt számukra. Egy szeparatista érzelmű németség számára elzárulnak ezek a kapuk, mint ahogy elzárult a szászok számára, jóllehet politikai és egyéb téren az együttműködés különben lehető volt a szászokkal is.
Németország bizonyos körei, akik helyzetünket és a hazai németség helyzetét teljesen félreismerik, sajnos, úgy látszik, ezen dolgoznak. Mi más értelme van annak, hogy például folyton azt követelik, hogy a hazai németség politikai téren külön szervezkedjék, külön nemzetiségi pártot alakítson és nem értik meg, hogy erre a hazai németeink egyáltalán nem kaphatók - maga Bleyer Jakab és egy-két párthíve sem. Igazolja ezt az, hogy ő maga csak kormánytámogatással választatott meg.
Az elkülönülés, a szeparálás javára folytatott külföldi propagandát tehát lehetőleg távol kell tartanunk a hazai németségtől, ha azt akarjuk, hogy a magyar többség és a német kisebbség közé jóvá nem tehető érzelmi ellentétek ne emeltessenek. De annak, hogy ez be ne következzék, és ezt nyomatékkal kell hangsúlyozni, előfeltétele viszont az, és ez kisebbségi politikánk második posztulátuma, hogy a hazai németségnek kultúrája, nyelvének ápolása terén mindazt megadjuk, amit ez a kisebbségünk mint szükségletet átérez és kultúrpolitikánk egyéb szempontjaival összeegyeztethető. Ez egyenesen előfeltétele annak, hogy hazai németségünk lelki egyensúlyát megtartsa és demagóg jelszavakkal szemben józanságát megőrizve minden idegen beavatkozással szemben vértezve legyen.
Nincsen ennek folytán nagyobb rövidlátás, mint azoké az egyes köröké, amelyek minden követ megmozgatnak annak az érdekében, hogy a hazai németség népiskoláiban az anyanyelven való oktatás mentői kisebb mértékben érvényesülhessen. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy különösen a vidéki magyar intelligenciának, a papok, tanítók, jegyzők, szolgabírák és a vármegyék vezetőinek egy része azzal véli hazafias kötelességét teljesíteni, ha befolyását nyíltan vagy burkoltan olyan irányban érvényesíti, hogy a német anyanyelvű gyermekek népiskolai oktatásánál a német nyelv lehető csekély mértékben érvényesüljön vagy hogy felolvasó-estéken és más egyházi és kulturális összejöveteleken egy német szó se hangozzék el. Az ilyen felfogásúak szeretnek azután pángermánnak deklarálni mindenkit, aki német kultúregyletet látogat vagy propagál, aki német lapot járat stb.
Én életemnek legjavát nemzetiségek által lakott területen éltem le és merem állítani, hogy nyelvhasználat és hazafiság két igen különböző dolog: merem állítani, hogy olyan nem magyar anyanyelvű emberek között, akik minden tanulmányukat magyar iskolában végezték, akik tökéletesen beszéltek magyarul és talán szívesen beszélték nyelvünket, fajunk számtalan ádáz ellenségét tanultam megismerni, míg viszont a nép egyszerű fiai között, akik egy szót sem értettek magyarul, a magyar haza iránti ragaszkodásának és a magyarság szeretetének s tiszteletének számtalan megható esetét tapasztaltam. A kettő között tehát nincs olyan összefüggés, mint amilyent sokan megállapítani szeretnének.
Szó sincs róla, az, hogy mindenki megtanulja és lehetőleg jól megtanulja az országban az államnyelvet, az az ország érdeke, de érdeke minden egyes polgárnak is, de állítom viszont azt is, hogy semmiféle országos vagy magyar érdek nem szenved csorbát azáltal, ha a hazai németség iskoláiban a német nyelv olyan mértékben érvényesül, amily mértékben azt a német kisebbség maga óhajtja és kívánja. És ne áltassuk magunkat azzal, hogy nem kívánja és hogy tiszta magyar iskolát óhajt. Lehet ilyen kivételes eset is, de gyakran ez az óhaj kívülről szuggerált kívánság. A legtöbb esetben, mondhatni, az esetek túlnyomó részében és különösen a háború óta a német polgár azt kívánja, hogy fia tanuljon meg magyarul is jól, de tanuljon meg írni, olvasni, számolni anyanyelvén is; s hogy szerezze meg mindazt az ismeretet, amelyet a népiskola nyújthat. És miután legtöbb esetben ez csak úgy lehetséges, ha ezeknek az elsajátításánál, az előadásnál, a magyarázatnál, a gyermek anyanyelve is kielégítő mértékben érvényesül, az a kívánatos, hogy az oktatás ennek megfelelően rendeztessék be. Állítom, hogy semmiféle magyar hazafias érdek csorbát nem fog azáltal szenvedni, ha ennek az óhajnak eleget teszünk. Erről szeretném meggyőzni a magyar intelligenciát, mert hiszem, hogy abban a percben, amelyben ezt belátja, vége lesz mindazoknak a nehézségeknek és súrlódásoknak, melyek ezen kérdés körül fokozódó mértékben előálltak és a tradicionális jó viszonyt a magyar többség és a német kisebbség között megzavarni alkalmasak voltak. Természetes, hogy a német nyelvnek a kisebbségi iskolákban való érvényesüléséhez szükséges az, hogy megfelelő számban álljanak rendelkezésre tanítóképzők, ahol a német nyelvű oktatásra képesíttetnek a tanítók.
Az óvodák pedig készítsék elő a két nyelven való oktatást. Minden szűkkeblűség ezen a téren is teljesen elítélendő volna. Nem óhajtandó és nem tanácsolnám azonban viszont a hazai németségnek azt, hogy azokon a német tanítási nyelvű parallel osztályokon kívül, amelyeknek felállítását a 4800. sz. miniszteri alaprendelet - amely [a] kisebbségi kérdést szabályozta - a szükségnek megfelelően a különböző típusú középiskolákban amúgy is előírja, német nyelvű, külön középiskolák felállítását követelje, és ha Bleyer ezt követelné, úgy ez részéről a legnagyobb tévedés lenne. Elismerem, hogy az ily követelésekhez a német kisebbségnek joga van, és a magyar állam nem is tagadhatná meg, ha ily kívánság komolyan jelentkeznék. De teljesen elhibázottnak tartanám azt, ha a német kisebbség ezt tenné. Ismeretes, hogy a csonka-magyarországi svábság sokkal több intelligens embert produkál ma, mint amennyi a lakossága számarányának megfelel, sokkal többet mindenesetre, mint amennyi a hazai német községekben kenyerét megkereshetné. A többlet, ha csak német középiskolai képzésben részesül, nem boldogulhatna, eltekintve attól, hogy a szeparatista szellemben való nevelés a német kisebbség és a magyarság lelke közé olyan éket verne, amely boldogulását az országban nagymértékben megnehezítené. Más volt a helyzet az erdélyi szászoknál. A szászoknak saját német nyelvű középiskoláik voltak nagy számban. De a szász népnek kevés a gyermeke, a szász paraszt gyermeke ezért paraszt maradt, a szász intelligencia nem produkált jelentékeny számban olyan többletfiatalságot, amely a szászságon kívül kellett volna hogy kenyerét megkeresse. Nem is láttunk a magyar közéletben soha szász eredetű minisztert vagy számottevő állásban levő hivatalnoksereget, ugyanakkor, amikor sváb eredetű sok volt. Ugyanez volt a helyzet a szabad pályákon is. A szászoknál az elzárkózás, a szeparatizmus tehát nemcsak a történelmi fejlődésnek volt a folyománya, nemcsak annak ti., hogy az erdélyi szász nép évszázadokon keresztül külön nemzeti életet élt, külön közjogi státusszal, saját városi fejlődéssel, iparossággal, kereskedőelemmel, külön intelligenciával bírt, míg a hazai svábság a XVIII. században elszórtan telepedett meg, és épp ezért külön nemzeti öntudattal nem bíró, a külön nemzeti élethez szükséges széles rétegeket nélkülöző parasztelemből állott, hanem folyamodványa volt ez elzárkózás főleg annak is, hogy a szász nép gyenge népszaporulata folytán nem volt más területeken való kenyérkeresetre utalva. Elkülönülhetett, mert nem volt másokra rászorulva; nem kért másoktól és nem is adott másoknak semmit. így alakult ki benne az a zárkózott, rideg, csak a saját érdekét tekintő, de viszont mástól semmit sem váró nemzeti szellem, amely reá nézve oly jellemző volt.
A hazai svábság ilyen szellemmel nem boldogulhatna közöttünk és hamarosan ráeszmélne arra, hogy fiatalságának tekintélyes része reá van utalva arra, hogy magyar középiskolába járjon, ha közöttünk boldogulni akar. De többet mondok, erre rég reá is jött már. Az összeomlás utáni első években egy-két középiskolában megkísérelték ilyen párhuzamos kisebbségi osztályok felállítását, azonban megfelelő számú jelentkező hiányában ezen parallel osztályokat fenntartani nem lehetett.
Annál kevésbé van végre külön német középiskolákra szükség, mert hiszen a német nyelv- és irodalom tanítása a magyar középiskolákon amúgy is kötelező tantárgy lévén, az a német fiú sem szakadhat el a német kultúrától, aki magyar tannyelvű iskolát látogat.
Bleyer képviselő úr, a német kisebbségnek egyik magyarországi vezetője, beszédében a német kisebbség helyzetét és a magyar kormány kisebbségi politikáját komoly bírálat tárgyává tette. Elismerem, hogy bírálata, eltekintve bizonyos tévedésektől és túlzásoktól, amelyekre reá fogok mutatni, egészen objektív volt. Bleyer hazafisága iránt nem férhet magyar szempontból semmi kétség, és csak sajnálatos, hogy felszólalása olyan hullámokat kavart fel, amelyeket nehéz lecsendesíteni és amelyek legalább annyi kárt okoztak az országnak, mint a felszólalás maga. Az azonban kétségtelen, hogy Bleyer ezen nyilvános fellépés nélkül is elérhette volna jórészt az általa célba vett eredményt, mint ahogy erről könnyen meggyőződhetett volna, ha a kormányhoz fordul, amelynek jóindulatáról a miniszterelnök úr utólagos kijelentései bizonyságot tesznek. És ezért szereplése kétségtelen, hogy nem volt tapintatos és időszerű, mert tudhatta, hogy kritikája külföldi ellenségeink részéről mérhetetlenül ki fog használtatni és ki fog színeztetni. Mentségére, vagy nem is mentségére, de magyarázatára ezen politikai magatartásának csak az szolgálhat, hogy sajnos, magyar képviselők, sőt olyanok is, akik a revíziós ligában előkelő szerepet játszanak és akiktől ennek folytán elvárhatná a magyar közélet, hogy legalább olyan nyilatkozatoktól tartózkodjanak, amelyek a revízió ügyének ártani alkalmasak, pártpolitikai elfogultságtól hajtva még sokkal kifogásolhatóbb kijelentéseket tettek és tesznek nap nap után. Vagy miért várjon a magyar közélet tapintatosabb kijelentéseket a német kisebbség egyik vezetőjétől, amikor ez azt látja, hogy ugyanaz a közvélemény nem háborodik fel azon, ha például magyar képviselő tesz olyan kijelentést, hogy most már megérti azt, hogy az erdélyi románok elnyomásról panaszkodtak a múltban, mert ott is bizonyára balkáni metódusokkal kormányozták az erdélyi urak őket, vagy mások annak az óhajnak adnak kifejezést, hogy bárcsak legalább annyi szabadságuk lenne itt a politikai pártoknak, mint az erdélyi magyarságnak van román uralom alatt vagy a Felvidéken a magyarság vezérének a csehek uralma alatt.
Mindenekelőtt örömmel állapítom meg, hogy Bleyer a jogoknak azt a körét, amelyet a kormány által kiadott alaprendelet a kisebbségek részére megállapított, kielégítőnek tartja, és úgy a nyelvhasználat tekintetében, mint iskolai kérdésekben az említett törvényerejű rendeletekben foglalt intézkedéseken túlmenő követeléseket nem állított fel. Örülök különösen annak, hogy minden területi autonómia iránti igényt képtelenségnek jelentett ki. A szerzett tapasztalatok folytán osztom azt a felfogását is, hogy a hazai németség egyes kivételektől eltekintve nem elégszik meg az ún. C típusú iskolával, amelyben csak a német írás és olvasás és nyelv taníttatik német nyelven, hanem legalább a B típust óhajtja és egyes helyeken az A típust, amelyekben az oktatás vegyesen német és magyar nyelven folyik, illetve az A típusnál német nyelven, és csak a magyar nyelv taníttatik magyarul.
Igaza van Bleyernek abban is, hogy a rendeletek még nincsenek teljesen végrehajtva és hogy az utolsó két évben végrehajtásukban fennakadás tapasztalható.
E késedelmek eliminálásának azonban a miniszterelnök úr kijelentése után nincs nehézsége, úgyhogy azt hiszem, a kérdés ezúton közmegnyugvásra intézhető el. Mindenestre kívánatos, hogy ez a kormány által sürgősen intéztessék el, mert a mai helyzet nem kielégítő, jóllehet korántsem oly sötét, mint ahogy az Bleyer felszólalásából kitűnik, miután ő az 1928. évi és nem a legutolsó adatokat ismertette, amelyeket, úgy látszik, nem is ismert. Bleyer szerint ugyanis 49 A, 98 B és 316 C típusú kisebbségi iskola állana ma fenn hazánkban, holott az 1931-32. évi adatok szerint 46 A, 141B és 265 C típusú van, ami azt bizonyítja, hogy az utolsó években a B típus a C típus rovására szaporodott. Az sem áll, hogy A típusú iskola csak a nyugati határszéleken állíttatott volna fel, mert Baranyában és Tolnában is van 12 ilyen iskola.
Bleyer más adatai sem helytállók; szerinte számos község van az országban, ahol a német anyanyelvű gyermekek száma meghaladja a 40-et, az előírt minimumot tehát, és amely mégsem bír kisebbségi iskolával. Tényleg, az 1931-32. év adatai szerint 20 igényjogosultnak látszó község van az országban, amelynek nincs kisebbségi iskolája, azonban tíz közülük olyan kicsiny, hogy nincs benne 40 német nyelvű tanköteles, tíznek pedig a lakossága túlnyomórészt magyar, úgyhogy külön kisebbségi iskola felállítása eddig nem volt lehetséges. Ezzel szemben azonban 50 olyan községünk van, amelynek sem német többsége, sem pedig 40 német tankötelese nincs, mégis érvényesül bennük a német tanítási nyelv, éspedig 3 B és 49 C típusú iskolában.
Bleyer szerint egy óvodában sem érvényesül a német nyelv, míg a hivatalos adatok szerint 95 óvodánk van, ahol a német nyelvet is használják.
Teljesen téves végül Bleyer azon állítása, hogy egy tanítóképzőnk sincsen, amelyben a német kisebbségi iskolák számára képeztetnének ki a tanítók, holott nyolc ilyen képző van, ahol a hallgatók száma 240 és 207 volt az utolsó két évben, ezenkívül külön nyári továbbképző tanfolyamok is állíttattak fel 1926 óta a már működő német tanítók továbbképzése céljából, amelyeket eddig 1926 óta összesen 494 tanerő látogatott.
Mindezen adatokból megállapítható, hogy Bleyer számadatai nem helytállók és hogy velük kedvezőtlenebb képet festett meg kisebbségi politikánkról, mint amely a tényleges helyzetnek megfelel. Egyet azonban el kell ismernünk, és ez az, hogy a tényleges helyzet még mindig mögötte marad a kívánalmaknak és mögötte marad különösen annak is, amit a 4800. sz. alaprendelet elérni akart.
Az iskolai kérdés kielégítő rendezésén kívül megállapítást kellene hogy nyerjen az is, hogy azok a hatósági és hivatalos személyek, akik az alaprendelet értelmében a kisebbség nyelvét bizonyos esetekben kötelesek használni, képesek-e ma már erre, és ha igen, eleget is tesznek-e a törvény ezen rendelkezésének? Erre vonatkozólag kívánatos volna, hogy a kormány az adatokat összegyűjtse és közzétegye, mert amíg ez nem történik meg, a nyilvánosság nincs abban a helyzetben, hogy Bleyer állításait ellenőrizze és megbírálhassa.
Bleyernek még csak két kijelentésével kell itt foglalkoznom, amely alkalmas arra, hogy a külföld előtt teljesen hamis képet fessen arról a helyzetről, amely a kisebbségekkel szemben folytatott magyar politika tekintetében fennáll és amely vádak emelésére alkalmasnak látszik.
Bleyer azt mondta, hogy a magyar kormány nem engedi meg, hogy a különben általa engedélyezett itteni német kultúregyesület vezetőségét szabadon válassza meg. Ez a kijelentése nagymérvű túlzást tartalmaz. A magyar kormány, legalább az a kormány, amelynek élén jelen sorok szerzője állott, az egyesületnek adandó évi anyagi támogatást azon kikötéshez fűzte, hogy az egyesület élén olyan férfiak álljanak, akiknek személyében a kormány is garanciát lát arra, hogy az egyesületet nem fogják olyan irányban vezetni, amely végeredményben a hazai németséget a magyar többséggel szembeállítaná és súlyos félreértésekre és elkeseredett harcokra vezetne közöttük, ami egyik fél érdekében sem állhatna. Nem az egyesület engedélyezését, hanem az évi szubvenciót tette tehát függővé ezen kikötéstől. Ennek értelmében tényleg vétót is gyakorolt egyesekkel szemben. De annak, hogy ezzel a kikötéssel is liberálisan bánt, frappáns bizonyítéka az, hogy maga Bleyer vezeti évek óta a szóban forgó egyesületet és az utolsó időkig vele egyetértésben és harmóniában igyekezett és tudta is irányítani a kormány a német kisebbségi politikát.
Sokkal általánosabb téren mozog végre Bleyer azon kijelentése, hogy a németség mesterséges el-magyarosítását legjobban bizonyítja az 1930. évi népszámlálás azon adata, amely szerint a németség az utolsó tíz év alatt 1920 és 1930 között 551000 leiekről 478000-re, tehát 73000 fővel apadt. Tényleg, a statisztika a németek számának jelentékeny apadását állapította meg Magyarországon az utolsó tíz évben. Ha azonban ennek az okát keressük, reájövünk arra, hogy ez csak részben volt, és pedig a főleg Budapesten s más nagy magyar városokban lakó németek beolvadásának következménye, ami viszont semmiféle mesterséges magyarosítással nem függött össze, hanem egészen természetes folyamat, amint az minden nagy világvárosban tapasztalható. Az említett jelenség okainak vizsgálatánál figyelembe kell venni egyfelől azt a körülményt is, hogy 1920-ban még 19000 zsidó vallotta magát német anyanyelvűnek Magyarországon, 1930-ban azonban már csak 9000, másfelől azt a körülményt, hogy az elszakított területeken született német anyanyelvűek száma 1920-ról 1930-ra 30300-ról 21800-ra esett, a külföldön született német anyanyelvűeké pedig 45800-ról 31600-ra.
Ezek az adatok önmagukban is eklatáns bizonyítékul szolgálnak arra, hogy milyen óvatosan kell az ilyen adatokkal bánni, és hogy milyen veszélyes az ilyen adatokra könnyelmű vádakat felépíteni, mert még akkor is, ha az adott magyarázat nem volna igaz, nagyon kockázatos lenne az az állítás, hogy a magyarországi németek fogyásának oka nem az a természetes asszimilációs folyamat, amelynek egy többség kebelében elszórtan lakó kisebbség, különösen városokban mindenütt a világon ki van téve, hanem valamely erőszakos magyarosító politika, amelynek szándéka egyáltalán nem áll fenn nálunk, sőt, amely, ha tényleg jelentkeznék, egészen biztosan éppen az ellenkező véleményt szülné.
Vagy nem veszi észre Bleyer, és azok, akik ebből a statisztikai adatból vádat akarnak kovácsolni, hogy ugyanakkor, amikor nálunk a németség száma megapadt, Poroszországban a lengyelek száma (1910-től 1925-ig) 967000-ről 649000-re, a mazuroké 180000-ről 65000-re, az Ausztriához csatolt burgenlandi magyarok száma 25000-ről 14000-re (1920-tól 1923-ig) vagy Finnországban, Helsinkiben az utolsó 40 év alatt a svédeké 52%-ról 34%-ra csökkent. Wales-ben és Skóciában, Angliában az utolsó évtizedekben a walesi nyelvet beszélők száma 54%-ről 37%-ra, a skótul beszélőké 6,2%-ról 3,5%-ra csökkent, és magában Svájcban, a nemzetiségi szabadság hazájában az egyes kantonokban igen erős eltolódás mutatkozik mindenütt a németség javára.
Vagy ezeket a jelenségeket is mindenütt valamely erőszakos elnemzetietlenítő pokitikával kell-e magyarázni?
Ez mindenesetre nagyon egyoldalú és kevéssé objektív magyarázat lenne, amely ellen elsősorban maguk a németek tiltakoznának leghevesebben.
Nálunk sem helytálló ez a magyarázat, mert nálunk is folyamatban van egy egészen természetes, senkitől sem erőszakolt, senkitől sem siettetett asszimilációs processzus, amelynek különösen a városokban az elszórtan élő kisebbségek ki vannak téve, és amelyért semmiféle ország kormányát vagy politikáját felelőssé tenni nem lehet.
A magyar kisebbségi politikánk azonban, dacára ezeknek a vádaknak, nem szabad, hogy liberális útjáról letérjen. Amit Trianon után kisebbségeinknek kulturális és nemzeti téren szóval és törvényben kilátásba helyeztünk, szó és betű szerint kell betartanunk; végre kell hajtani a kiadott rendeleteket és meg kell adni kisebbségeinknek azt a teljes szabad mozgást, kultúrájuk, nyelvük, nemzetiségük ápolása terén, amely egyedül biztosíthatja azt, hogy jól érezzék magukat körünkben, és az a harmónia és testvéri együttműködés a haza javára fennmaradjon, amely oly értékes kincse volt közéletünknek.
Ennek a kisebbségi politikának indokolására tudatosan és szándékosan nem hoztam fel eddig más érvet, mint olyat, amely önmagában is helytálló és amely csakis Csonka-Magyarország viszonyaiból következik, mert ha a megmaradt ország viszonyai más kisebbségi politika folytatását tennék szükségessé, mint amelynek körvonalait megadtam és amely mellett a külpolitikai helyzetünkből is folyó minden érv szól, amelyet békerevíziós törekvéseink is abszolút szükségessé tesznek, akkor diszharmónia állana fenn a között, amit az ország belső viszonyai követelnek és a között, amit a külpolitikai szempontok parancsolnak, és akkor talán, dacára annak, hogy ez utóbbiak ma százszor jobban kell, hogy minden faját és hazáját szerető magyar előtt a latba essenek, mégis nehéz volna talán meggyőzni azokat a magyarokat, akik csak a magyar glóbuszt nézik és látóképességük a magyar Alföld peremén túl nem terjed.
Hozzájuk intéztem az eddig mondottakat, és most arra kérem őket, hogy egy rövid pillantást vessenek velem együtt az ország határain kívül a nagyvilágra. Arra kérem őket, mondják meg őszintén, követhet-e ez az ország más kisebbségi politikát, mint a legliberálisabbat, mint olyat, amely kisebbségeinket teljesen kielégíti, különösen akkor, amikor ezek valóban semmit sem kívánnak, ami az ország és a többség érdekeivel teljesen össze ne volna egyeztethető?
Az a súlyos élethalálharc, amelyet magyar testvéreink a tőlünk elszakított területeken elnyomóikkal szemben folytatnak, ahol nemcsak kultúrájuk, nyelvük és nemzetiségük megtartásáért folyik ez a küzdelem, hanem a mindennapi kenyérért, életük gazdasági alapjaiért, vagyonukért, a magyar birtokért, ipari vállalatokért, kereskedelemért és a puszta életlehetőségekért, amely harcban az egész világ előtt, Genfben és más helyeken nekünk kell a kisebbségek jogait védenünk, nekünk kell, hogy helytálljunk, kérdem, nem teszi-e ez a küzdelem szükségessé, hogy megtámadhatatlan erkölcsi alapon álljunk és senki se vethesse szemünkre, hogy vizet prédikálunk, de bort iszunk, és hogy a magyar kisebbségek jogait reklamáljuk, de magunk sem adjuk meg azt saját kisebbségeinknek, amit másoktól-számunkra követelünk.
Vagy nem rontanók-e le revíziós törekvéseink alapját azzal, ha szűkkeblűén és kicsinyesen járnánk el bent az országban az itt lakó kisebbségekkel szemben, nem gondolván meg, hogy a tőlük elszakított nem magyar ajkú testvérnépekre az ilyen szűkkeblűség, akármennyire visszavágynak is hozzánk, mégiscsak eltaszítólag hatna vissza!
Olyan kézenfekvő igazságok ezek, hogy bővebb magyarázatra egyáltalában nem szorulnak.
Ma már mindenkinek, aki csak kissé gondolkozik, látnia és éreznie kell, hogy revíziós törekvéseink sikerének, eltekintve az internacionális helyzet kedvező alakulásától, két feltétele van. Az egyik az, hogy a tőlünk elszakított testvérnépek lássák, hogy az uralmunk alatt maradt és az ország területén elszórtan élő nyelvi kisebbségekhez tartozó polgároknak nemcsak a gazdasági prosperitásuk van jobban biztosítva, mint az övék, ami ma már világossá vált előttük, hanem lássák azt is, hogy kulturális téren nincs okuk félni, ha hozzánk visszakerülnek, mert mi speciális kisebbségi kultúrájukat tiszteletben tartjuk, és ennek művelése és ápolása elé akadályokat nem gördítünk.
A másik feltétele pedig az, hogy tisztában legyenek tótok, rutének s a többiek, szóval azok a Kárpátokon belül élő különálló kis népek, amelyeknek önálló nemzeti öntudatuk van és új hazájukban rosszul érzik magukat, mert nemzeti individualitásuk megtartása és kifejlesztése rájuk nézve lehetetlenné van téve, hogy ha visszacsatlakoznak hozzánk, akikkel ezer év óta együttéltek, itt olyan teljes nemzeti autonómiában fognak részesülni - és ezt nekik ma már expressis verbis kilátásba helyezzük és megígérjük -, mint amilyenért régóta küzdenek, és mint amilyenre új hazájukban sohasem lehet kilátásuk.
Ezeknek a népeknek hozzánk visszacsatlakozása ma már másként el nem képzelhető, és én nem habozok kimondani, hogy nekünk a revíziót meg nem várva, már ma le kell szögeznünk, mint a Dunamedence nemzeti problémái végleges megoldásának egységes magyar programját, amely egyedül hozhat újból békét, megértést és nyugodt együttműködést e népek között Közép-Európában, a Kárpátok koszorúzta területen.
Addig is azonban legjobban úgy munkálhatjuk ezt, ha a Csonka-Magyarország területén élő nemzeti kisebbségek jogosult nemzetiségi óhajait kulturális téren minden szűkkeblűség nélkül elégítjük ki, és velük teljes harmóniában és egyetértésben igyekszünk élni.
Magyar Szemle, 1933. június, 89-104. o.
A harmincas évek elejétől mind világosabb jelei mutatkoztak a versailles-i békerendszer válságának, s ezzel összefüggésben - hiszen a meghirdetett elvekkel szemben a békemű nem adott teret a népek önrendelkezési jogának, következőleg a Duna-medencében soknemzetiségű államalakulatok jöttek létre - mind nagyobb figyelem irányult a kisebbségi kérdés megoldatlanságára. A magyar állam vezetői továbbra is azzal az ellentmondásos helyzettel viaskodtak, hogy egyfelől a szomszédos országok magyarságának követelt kisebbségi jogok érdekében is a hazai nemzetiségekkel szemben méltányos nemzetiségi politikát kívántak folytatni, másfelől azonban mindinkább szembetalálkoztak azzal a hazai közvéleménnyel, amely szinte a háború elvesztésének pillanatától az asszimilációs politikában látta a megmaradt ország integritása megőrzésének a zálogát. E zajos és nem csekély erőt képviselő közvélemény (hagyományos külpolitikai iskolázatlansága jegyében) egyszerre várta reménykedve Németországnak a magyar revízió szempontjából is üdvösnek gondolt hatékony megerősödését, a békerendszer építményével való szembefordulását, s ugyanakkor teljes felháborodással figyelte azokat a németországi törekvéseket, amelyek a külföldi (s így természetesen a magyarországi) németség öntudatra ébredését, s ennek érdekében mind teljesebb kulturális autonómiáját szorgalmazták.
Bleyer Jakab felszólalása 1933. május 9-én a Házban (1. a Függelék 23. sz. dokumentumát), majd még inkább annak heves parlamenti, illetve sajtóbeli és utcai visszhangja a felgyülemlett feszültségeket élesen exponálta, és ennek oldására ragadott a volt miniszterelnök, az ekkoron is befolyásos, sokak számára mértékadó Bethlen István tollat.
Bethlen törekvése nyilvánvalóan a kompromisszumkeresés, a szemben álló felek összebékítése. Ezért is hangsúlyozza, hogy mindig elítélte az asszimilációs politikát, tehát az első világháború előtti ilyen magyar törekvéseket is, mert „az ilyen politika csak arra jó, hogy tőlünk nemzetiségeink teljesen elidegeníttessenek és ellenségeink karjába hajtassanak". Ezért közelít Bleyer beszédéhez nagy tapintottál, elismervén hazafiságát - és ekképpen közvetett módon bírálva azokat, akik a magyarországi németség vezetőjében már régóta, a húszas évek elejétől árulót láttak -a bleyeri kritika lényegét is elfogadja. Ennek jegyében osztja felfogását az iskolatípusokat illetően is. Ezért bírálja azokat, „akik csak a magyar glóbuszt nézik és látóképességük a magyar Alföld peremén túl nem terjed". Velük szemben mondja - igaz: igen nagy tapintattal -, hogy a magyar kisebbségi politika nem térhet le liberális útjáról.
Ugyanakkor azonban a kialakult ellentmondást már nem lehetett feloldani. Hiszen gyakorlatilag Bethlen sem tudja elfogadni a külön német középiskolák felállításának gondolatát. Ugyan elvileg elismeri, hogy erre a német kisebbségnek joga van, ám azzal érvel, hogy e középiskolák károsak lennének a német kisebbség szempontjából is, mert nem tudnának elhelyezkedni, ami szeparatizmushoz vezetne, s az mind az ország, mind kisebbsége szempontjából kedvezőtlen lenne. Másfelől Bleyer már feladta a reményt, hogy a kívánt kulturális jogokat belpolitikai eszközökkel sikerül kiharcolni, s egyre inkább az év elején hatalomra került fasiszta német körökkel keresett kapcsolatot - támogatásukat kérve...
* Román bankhálózat.
Őszinte köszönettel tartozom a Magyar Szemlének azért, hogy a szerkesztő-bizottság elnöke, gróf Bethlen István „Magyarország kisebbségi politikája" című cikkéhez, amely a Magyar Szemle júniusi füzetében jelent meg, néhány megjegyzést fűzhetek. Ezekben a megjegyzésekben nem kívánok természetesen a részletekbe menni, hanem csak az irányt kívánom megjelölni, melyben meggyőződésem szerint a hazai német kisebbség kérdését meg kell oldanunk.
Gróf Bethlen István cikkének, ha helyesen ítélem meg, fő célja a magyar közvélemény figyelmét a nemzeti kisebbségi kérdésnek magyar szempontból is nagy fontosságára ráirányítani és nála megértést kelteni a nemzeti kisebbségi kívánalmak iránt általában - a revízió által esetleg visszakerülő nemzetiségek szempontjából - és a hazai németség kívánalmai iránt különösen. Ezért természetesen nagy hálával tartozunk iránta mindannyian, akik a kisebbségi kérdésben komoly problémát látunk, és tartoznak különösen azok, akik a hazai németség népi mozgalmában részt vesznek. Fölötte kívánatos volna, hogy Bethlen gróf komoly szavai a magyar társadalmat oly mértékben tudnák új belátásra bírni, hogy a vonatkozó törvények és rendeletek végrehajtása elé tornyosuló akadályok legyőzhetők legyenek. Azonfelül gróf Bethlen István fejtegetései abból a szempontból is nagy jelentőségűek, mert azokban le vannak fektetve azon elvek és motívumok, amelyek szerint ő - és gróf Bethlen ma is döntő befolyású magyar államférfi - a kisebbségi kérdést és abban a hazai német kisebbség kérdését megoldhatónak és megoldandónak tartja. Ilyformán a nemzetiségek tisztán láthatják, mit várhatnak Bethlen gróf felfogása szerint a magyar államhatalomtól és társadalomtól, és a kisebbségi kérdés teoretikusai is és mindazok, akik a kisebbségi kérdés európai alakulása iránt érdeklődnek, hivatott ajakról ismerhetik meg a magyar kisebbségi politika vezető gondolatait. így könnyen és objektív alapon alkothatunk magunknak véleményt az oly sokat vitatott és sokszor félreértett magyar nemzetiségi politikáról. Az eszmék tisztázása, amelyre gróf Bethlen István is oly nagy súlyt helyez, így valóban elérhető lesz, mégpedig nemcsak a hazai németség és a régi magyar történeti terület népei és a magyarság közt, hanem nemzetközi vonatkozásban is. Az eszmék tisztázása célja az alábbi soroknak is.
Gróf Bethlen István elgondolása szerint a népoktatás kérdése német községeinkben úgy oldandó meg, hogy az óvókban és az elemi iskolákban általában a B típus szerint (felerészben magyar, felerészben német tannyelv) történjék az oktatás. Gróf Bethlen ezen álláspontját én - tekintettel a mi sajátos viszonyainkra és az utolsó emberöltőben végbement fejlődésre - általánosságban mindig osztottam és ma is osztom. Képviseltem is ezt mindig úgy itthon németségünk körében, mint külföldön, bár nem ritkán támadások értek érte és mindenféle gyanúsításnak voltam kitéve. Örülök Bethlen gróf azon nyilatkozatának is, amelyben kijelenti: „A szerzett tapasztalatok folytán osztom (Bleyernek) azt a felfogását is, hogy nem kívánatos az elemi iskolák típusának a meghatározását bármiféle helyi szavazástól függővé tenni" és azt a nézetét is, hogy a „hazai németség - egyes kivételektől eltekintve - nem elégszik meg az ún. C típusú iskolával, amelyben a német írás és olvasás és nyelv taníttatik csak német nyelven, hanem legalább a B típust óhajtja és egyes helyeken az A típust, amelyekben az oktatás vegyesen német és magyar nyelven folyik, illetve az A típusnál német nyelven és csak a magyar nyelv taníttatik magyarul".
Azt hiszem, hogy az elemi népoktatás kérdése gróf Bethlen István elgondolása alapján, ha abba az ismétlő iskola, a leventeoktatás és a tanító- és óvónőképzés is megfelelő módon belevonatnék, meg volna oldható, ha a társadalom ellenállása és a hatóságoktól támasztott akadályok megszűnnének. Meg volna a kérdés oldható úgy, hogy nemcsak megnyugvást keltene nálunk, hanem jó hatással volna mindenütt, ahol a magyar nemzetiségi politikát figyelemmel kísérik.
Az elemi népoktatás kérdésének rendezésével természetesen nincsen megoldva a kisebbségi iskola egész problémája, mert ehhez tartozik a középfokú oktatás is, amely ugyanezen elvi elgondolás szerint (B típus) volna rendezendő, mint az elemi iskolában. Ez nemcsak kisebbségi közvélemény egész Európában, hanem ezen a felfogáson épül fel a 68-as nemzetiségi törvény és a Bethlen-féle 4044. számú törvényerővel bíró kormányrendelet is.
Gróf Bethlen István itt azon a nézeten van, hogy nem kívánatos és nem is szükséges, hogy a hazai németségnek középfokú iskolái legyenek „azokon a német tanítási nyelvű parallel osztályokon kívül, melyeknek felállítását a 4800. sz. miniszteri alaprendelet... amúgy is előírja". Itt szívesen megállapítom, hogy Bethlen gróf ma is azon régi álláspontján van, hogy a már kiadott miniszteri rendelet szerint is német tannyelvű parallel osztályok állítandók fel a középiskolákban. A külön német iskolák felállítását azonban annál kevésbé tartja szükségesnek, mert „hiszen a német nyelv és irodalom tanítása a magyar középiskolákon amúgy is kötelező tantárgy". A parallel osztályok tényleg bizonyos feltételek mellett elvileg elfogadhatók, azonban gróf Bethlen maga mondja, hogy az első években (a kommunizmus után) hiába kísérelték egy-két esetben ezen osztályok szervezését, mert „nem volt megfelelő számú jelentkező". Én csak egy ilyen esetről tudok, de azt is tudom, hogy miért nem volt elegendő jelentkező; félnem kell, hogy azon körülmények közt, melyek akkor uralkodtak, sohasem lesz elegendő jelentkező -azonban nem a megfelelő német akarat híján! Ami már most a német nyelvnek a magyar középiskolákban való kötelező tanítását illeti, világos, hogy az - magyar anyanyelvű és németül nem tudó gyermekekre lévén szabva - német anyanyelvű tanulóknak vajmi keveset nyújthat. Ma az a tényleges állapot -és más az adott viszonyok közt nem is várható - hogy a hazai középiskolákon átment német anyanyelvű ifjú, hacsak nem származik német családi nyelvű, akadémikus műveltségű családból, nem tud egy egyszerű német levelet megfogalmazni, sőt nem tud egy korrekt német mondatot - irodalmi nyelven -megszerkeszteni. Ezeket az állapotokat nem ismerheti senki jobban, mint én, ki az egyetemen egy negyedszázad óta német filológiát adok elő. Lélektanilag egészen természetes, hogy az ilyen jelenség állandóan izgatólag hat mind idehaza (középiskolai tanáraink, akik jórészt német anyanyelvűek, nem tudnak németül, német falvaink papjai, többnyire szintén német származásúak, hibás nyelven prédikálnak, német nyelvű tanítóink, orvosaink, ügyvédeink, közigazgatási hivatalnokaink a német nyelvet kerékbe törik és ezért szégyellnek németül beszélni, nincs német származású és németül író újságírónk stb., stb.), de állandóan izgat a német nyelvű külföldön is. A természetjog követelménye is, hogy a német anyanyelvű művelt ember anyanyelvét művelt formában, lelki tartalmának megfelelő terjedelemben és minőségben bírja. De vétek az is, ha egy embert elzárunk annak a nyelvközösségnek magasabb szellemi életétől, amelybe beleszületett és amelyhez Istentől és természettől adott joga van. Magyar emberrel szemben talán elég itt az ő saját nemzeti érzésére és kultúrtudatára hivatkozni.
Bethlen gróf ezeket a meggondolásokat talán csak azért hagyta figyelmen kívül és csak azért nem tart a hazai németség számára külön középfokú iskolát szükségesnek, mert az ilyen szerinte nem kívánatos, vagyis egyrészt káros, másrészt veszedelmes.
Károsnak tartja magának a hazai németségnek szempontjából: a hazai németség nagyobb számú értelmiséget szolgáltat, mint amennyire neki falujában - és tegyük hozzá járásában és esetleg megyéjében - szüksége van, úgyhogy ennek fölöslege nem tudna megéléshez jutni. Úgy vélem, hogy ez a megállapítás nem egészen helytálló és nem is felel meg a mai magyar helyzetnek. Először is hangsúlyoznunk kell, hogy senki sem kíván tiszta német középfokú iskolát, hanem vegyes magyar-német nyelvűt, amelyben a magyar nyelv hiánytalanul elsajátítható és a magyar történeti ideológia az ifjúság elméjébe és szívébe eleven teljességgel megy át. Tehát az ilyen középfokú iskolában való nevelés semmiképpen sem tenné a német anyanyelvű ifjút magasabb állami szolgálatra alkalmatlanná, sőt nagyon is alkalmassá mindenütt ott, ahol - még ma is - jól kell németül tudni. Vajon a Teresianumnak magyar ifjak számán berendezett német-magyar nyelvű oktatása a magyar államszolgálat szempontjából megfelelőtlen volt-e? Azonban igen kétes az is, vajon a mai hazai németség nagyobb számú értelmiséget nevel-e, mint amennyire neki közvetlenül szüksége van, mert nem ez, hanem a bánáti és a bácskai svábság volt az értelmiség kitermelésében - mint ismeretes - túl produktív. De egyébként is, vajon érdeke-e a magyarságnak, hogy ez a németség - az átlagtehetségeket tekintve - több értelmiséget produkáljon, mint amennyire saját szükségletei kielégítésére szüksége van? Azt tartom, semmiképpen! A régi Magyarországon 11 millió magyar egy húszmilliós ország ügyeit vitte és így természetes volt, hogy az ország politikai, közigazgatási, társadalmi és szellemi vezetésére saját értelmiségét a hazai németségből, tótságból, ruténségből stb. ki kellett egészítenie. Ez szükséges volt, de véleményem szerint semmiképpen sem hasznos és célszerű: a magyar úr évszázadokon át megtanulta volt a népet - tekintet nélkül nemzetiségére - vezetni és ennek bizalmát megnyerni, nem úgy a magyarosított nemzetiségi ember, aki iskolázatlanságával, renegát túlbuzgóságával - nyugodtan állíthatom - roppantul ártott és ma is árt. Ma a magyarságnak intelligenciája kiegészítésére a nemzetiségek köréből nincs szüksége. Kérdés az, hogy saját történeti értelmiségéből mennyit tud megmenteni, és valóban nem csodálható, ha minduntalan szenvedélyes hangok hallatszanak az idegen-vérű intelligencia túltengése ellen. Valószínű, hogy ez a reakció idővel erősbödni fog.
Bethlen István gróf mindezek ellenére egyenesen veszedelmesnek tartja az ún. német középfokú iskolát, mert az abból kikerülő intelligencia szerinte - mint annak idején a szász értelmiség - a magyartól el fog különülni, el fog idegenedni és külföldi német mentalitás varázskörébe fog kerülni. Azt hiszem, hogy az erdélyi szász értelmiségnél felesleges időznünk, mert az erdélyi szászság egészen más történeti és népi viszonyok közt fejlődött, mint a többi hazai németség. Ez soha - több évszázados történetének egyik időszakában sem - nem állott akár az intelligencia, akár bármilyen más szempontból hasonló külső és belső viszonyban a magyarsághoz, mint az erdélyi szászság. Mert a hazai németség problémái nem mai keletűek, hanem ezeknek évszázadokra visszanyúló története van. Volt ennek a németségnek a XVII., XVIII. és a XIX. század első felében már tudatos, német egyetemeket járt intelligenciája, amely az ország kultúrájának, a magyarság kultúrájának nagy szolgálatokat tett. Hogy az írók és tudósok közül (ugyanezt említhetném közigazgatási, egyházi, iskolai, társadalmi stb. téren) csak a Windischeket, Glatzokat, Endlichereket, Genersicheket, Schröereket, Kolbenheyereket, Steinackereket, Elischereket, Schediusokat stb., stb. említsem, akik az ország és a magyarság javára támogató, ösztönző, példaadó barátságban és lelki közösségben álltak és működtek magyar társaikkal és akik mégis - férfias becsületességgel - németeknek vallották magukat, sőt németségükért - ha kellett - a magyar asszimilációs törekvésekkel szemben harcoltak is. És ez a magyar szellemiség legüdébb, legtavasziasabb, legnemze-tibb és legemberibb virágzása idejében volt: a Bessenyeiek, a Kazinczyak, Kölcseyek, Berzsenyiek, Kisfaludyak, Kármánok, Csokonaiak, Vörösmartyak stb., vagyis a történeti magyar középosztály, a magyar nemesség európaivá válása idejében. Istenemre mondom, ezt a magyarságot senki jobban mint én nem ismeri, nem érti és nem szereti! A XIX. században következett a nagy - Űberfremdung: a tótok, németek, zsidók befogadása, becsábítása, beözönlése és a magyar szellemiség elvesztette régi szűzi tisztaságát, a régi magyar intelligenciát szinte majorizálni kezdték a tegnap és ma beolvadottak. Nem kutatom, érdeke volt-e ez a magyarságnak; a természetes jogrend követelménye azonban, hogy a német származású művelt ember bírja művelt emberhez illően anyanyelvét, erezzen népi közösséget saját fajával és fajának kultúrájával, de amellett szeresse őszintén és föltétlenül hazáját, melyhez léte és története köti, és ismerje el a magyar történeti téren a magyarság elsőszülöttségét, mert ez alapította a hazát, fenntartotta egy évezreden át, és mert békés uralmat a Duna völgyében csak ő tud biztosítani. Meggyőződésem, hogy ez az álláspont jogos, igazságos és méltányos, nem vét a magyar érdekek ellen, sőt a magyar jövő, a magyar vágyak előmozdítója és ezért küzdenem kell érte. Azonkívül azonban ez az álláspont kielégíti a németség kívánságát, megnyugtatja a kisebbségi sors részeseit a leszakított területeken és emberiességével és becsületességével megfelel az európai várakozásnak. Mindenesetre hajlandó vagyok ezt az álláspontot bármely elfogulatlan, objektív fórum elé terjeszteni és magamat ítéletének alávetni.
Én már régen, a világháború előtt helytelenítettem - mint szűkebb környezetem tudta - a hazai németség tekintetében követett iskolapolitikát. A kérdéssel azonban a nyilvánosság előtt csak akkor kezdtem foglalkozni, amikor a világháború alatt nagy belső izgalommal láttam, hogy a hazai németség nemzeti öntudatra való ébredése és a nagy németségnél a népi gondolat (Volksgedanke) feltámadása a németmagyar viszonynak idehaza és Németországban végzetes megzavarását vonhatja maga után. Akkor még arra számítottunk, hogy a világháborúból győztesen kerülünk ki; azóta rettenetes módon vesztesek lettünk általa, de a magyar-német viszonynak a hazai németkérdés miatt való megromlásának veszedelme azóta sem lett kisebb, a két nép egymásra való utaltsága még nagyobb és még sordöntőbb lett. Mert kire számíthat létének legmélyebb kérdéseiben magyar hazánk? Olaszország barátsága rendkívül értékes, de vajon természetes érdekei és a magyar jövő útjai meddig haladhatnak és fognak egymás mellett haladni? Hisz megéltük a hármasszövetség tragédiáját! Franciaország Európa leghatalmasabb állama, de valójában Károlyi Mihály-féle naivság, ha azt reméljük, hogy komoly támogatását valaha is megnyerjük. Franciaország évszázadokon át a németség és magyarság keleti határain túli népekkel szövetkezett: a XVIII. századig a törökséggel, a XIX. században a pánszlávizmussal. Ma ugyanaz a helyzet, és Magyarország csak úgy szerezhetné meg maga számára Franciaország barátságát, ha magát a kisantantnak kiszolgáltatná. Sorsunk geopolitikai helyzetünknél fogva Németországhoz van láncolva megmásíthatatlan szükségszerűséggel. Ha Németország egyenjogúságáért, lefegyverzéséért, revízióért stb. küzd, értünk is harcol, és ha sikerül neki a Franciaországtól rárakott béklyókat legalább meglazítani, a kisantant fojtogatása is el fog tűnni, a magyarság pedig újra szabad lélegzethez fog jutni. A nagynémetség fenyegethette - szándékosan és öntudatlanul - a magyar függetlenséget, de a kelet ölelése a halált és elpusztulást jelenti.
A németség és magyarság viszonyát Szent István óta mindig újra és újra kell rendezni, mindannyiszor, ahányszor az európai vagy közép-európai helyzet lényegesen és tartósan megváltozott. Utoljára rendezte Ferenc József király és Deák Ferenc az 1867-i kiegyezésben, Andrássy és Bismarck a hármasszövetségben. Azóta eltűnt Habsburg és Hohenzollern, összeomlott Ausztria és a Harmadik Német Birodalom keletkezett: világos, hogy a magyar-német viszonyt újra rendezni kell, talán évtizedekre, sőt századokra, és világos az is, hogy ez a magyar lét és Magyarország jövője szempontjából a napi politikán túl a legsúlyosabb, legfelelősségesebb, a magyar sorsot sok tekintetben eldöntő feladat. Azonban tudatában kell lennünk annak, hogy a magyar-német viszony rendezésébe beletartozik a hazai németség kérdése is; ennek megoldása nélkül a magyar-német viszony zavaros és bizonytalan marad és nem juthat végleges nyugvópontra. Ez a mély meggyőződés az én kategorikus imperativusom, ez adja nekem az erőt és bátorságot, hogy azt haraggal, daccal, gyűlölettel szemben félelem nélkül képviseljem. Ez az én erkölcsi pajzsom nemcsak kifelé, hanem saját lelkiismeretem felé is.
De más is ad erőt és bátorságot. Érzem, hogy egy új világ közeledik, talán mélyebb, és átalakítóbb bevágással az idők árjában, mint amilyen a reformációval és a francia forradalommal járt. Egy új világ új, megváltó eszmékkel! A kisebbségi kérdés nem negyvenmillió embernek és nemcsak a magyarságnak és németségnek kérdése, hanem az emberi sors kérdése. Nem hiszek a pacifizmusban, Népszövetségben, örök békében stb., de hiszek abban, hogy a nemzetiségi és faji kérdésnek éppúgy, mint a szociális kérdésnek meg kell oldatnia és meg fog oldatni, mint ahogy a vallási és sok más nagy és nehéz kérdés megoldatott. Ennek az új világnak ezen új eszméjét képviselem ugyanazon hitvallói hittel, mint ahogy professzor létemre egy életen át a tudományban az igazságot kerestem és félelem nélkül vallottam. Teljesen kívül esik ideológiámon, hogy a hazai németség vezére vagy egyik vezére vagyok-e; vezére vagyok azon mozgalomnak; amely a magyarság és németség viszonyát a hazai németség kérdésének méltányos megoldásával tisztázni és mélyíteni akarja. Ezt a mozgalmat én teremtettem meg, nem a semmiből, hanem azáltal, hogy a hazai németség nemzeti öntudatosodásából fakadt vizeket, sok tekintetben vadvizeket, fegyelmezett, a lelkeket megbékítő és megtermékenyítő áramlattá összefoglaltam. Hivatásomba vetett hitemet nem befolyásolja az, hogy kevesen vagy sokan vannak-e mögöttem, mert nem a tömegekből, hanem az eszméből merítem kötelességem tudatát. Széchenyi és Deák, Tisza és maga Bethlen István nem a többségektől kapott mandátum alapján, hanem a leikükben élő eszmék sugallatából cselekedtek. Ez az én utam is, melyen semmi támadás nem tartóztathat fel azon cél felé, hogy végleges, mindkét félt kielégítő magyar-német megegyezéssel a magyarságnak is szolgálatot tegyek.*
Magyar Szemle, 1933. szeptember. 72-77. o.
Bleyer cikkének Bethlennel szembeni igen udvarias hangvétele sem leplezi el, hogy a kisebbségi vezér olyan pozícióból utasítja el a miniszterelnöknek a középfokú oktatással kapcsolatos álláspontját, amely mögött már ott komorlott a Harmadik Birodalom nyújtotta támasz. Nem arról van szó, mintha Bleyernek ebben a kérdésben nem lett volna igaza. Hiszen lehetetlen volt az az állapot, amelyből következőleg „a hazai középiskolákon átment német anyanyelvű ifjú, hacsak nem származik német családi nyelvű, akadémikus műveltségű családból, nem tud egy egyszerű német levelet megfogalmazni, sőt nem tud egy korrekt német mondatot - irodalmi nyelven - megszerkeszteni". És bizonyára helyesek voltak Bleyernek azok az ellenérvei is, amelyekkel cáfolta Bethlen Istvánnak a német középiskola hazai németség szempontjából is káros voltáról vallott nézetét. S nem lehetett kétséges, hogy nagyon sok igazság volt abban, amit Bleyer a magyar külpolitika súlyos meghatározottságairól, geopolitikai adottságairól mondott. Am a konkrét nagypolitikai helyzet olyatén beállítása, amely a magyar függetlenséget német oldalról fenyegető veszedelmet valójában lebecsülte, ellenben az akkoron egyáltalán nem támadó Keletet úgy állította be, mint amely „halált és elpusztulást" jelentene, az már súlyos valótlanság volt. Annál is inkább, mert lényegében saját magát cáfolva ez után következnek azok a fenyegető bleyeri mondatok, amelyek expressis verbis kimondják, hogy a magyar-német viszonyt ismét újra kell rendezni, s ebbe a rendezésbe a hazai németség kérdése is beletartozik. Bleyer ugyan eufémisztikusan azt mondja, hogy az ő félelem nélküli magatartásának ez az „erkölcsi pajzs" az oka, de nyilvánvaló, hogy itt semmiféle erkölcsi érvről nem volt szó, sokkal inkább a külső hatalmi nyomás argumentumáról. És ezért volt ez a korabeli helyzet - mint Tilkovszky Lóránt találóan jellemzi - ördögi körhöz hasonlítható, amely egyetlen pontján sem kínált reáb's kitörési lehetőséget. Hiszen Bethlenek tudhatták, hogy elvileg a német középiskola ügyében nem helyes álláspontot képviselnek, de itt nem az elméleti igazság posztulátumait, hanem a magyar nemzet érdekei megvédésének hadállásait kellett mérlegelni: abban a helyzetben, amikor a magyarországi német kisebbség, sőt az elmagyarosodott német származású középosztály disszimilációs áramlatairól érkeztek riasztó híradások, akkor a német nyelvű középiskola kérdését nyilvánvalóan nem elsősorban az elméleti helyesség síkján kellett latra tenni.
* A Magyar Szemle annál inkább helyet ad a hazai német kisebbség vezetője e cikkének, mert általa pl. a középiskolai parallel-osztályok dolgában olyan félreértések is tisztáztattak, melyeket itt-ott külföldön Bethlen István gróf tanulmányához hozzákapcsoltak. Amint Bethlen István gróf tanulmánya a Magyar Szemle évek óta folytatott kisebbségi politikájának magisztrális összefoglalása volt, természetesen a jövőben is az ő cikke szolgál nekünk zsinórmértékül. (Eredeti jegyzet.)
Széchenyi István sokszor emlegette az ideák zavarát, mely a nemzetet helyes útjainak felismerésében akadályozza. Nagy ritkaság volt az utolsó század folyamán, ha a nemzet egységesen fogott fel valamely, sorsára jelentőséggel bíró ideát, annak egész tartalmi körét logikusan átgondolta és megvalósításának realitásával tisztába tudott jönni. Logika és realitás ma is gyakorta hiányzik koncepciónkból, minek folytán ezek nem is gyakorolnak elég hatást a nemzeti testben, sokak értetlenül mennek el mellettük és gyökeres hazai koncepciók helyett csatlakoznak olyanokhoz, melyek véletlenül, kívülről érkeznek hozzánk. Ez a sajnálatos helyzet kezd kifejlődni nemzeti életünkre legfontosabb fogalmaink: nemzet, nép, állam megítélésénél is, talán nem lesz hát felesleges, ha az egész eszmekört egy pillanatra olyan szempontból tekintjük meg, mely szempont éppen most indult el külföldről, hogy nálunk is hódításokat szerezzen. Ez a népiség szempontja, mely a háború óta mind erősebben sugárzik ki Németországból és a németlakta területekről Közép- és Kelet-Európába.
A németek népiség (Volkstum) fogalma, tudjuk, a több mint száz év előtti német romantikának és „történeti iskolának" volt kedvelt rekvizituma, amikor először fordult a „magas kultúra" szeretettel az alacsonyabb néposztályok, azok szokásai, műveltsége és története felé. A fogalmat már ekkor, szinte száz év előtt, megtaláljuk „népiség" kifejezéssel az akkor még fiatal Horváth Mihálynál, de magyar népiségkutatás akkoriban nem fejlődött ki, egyedül a költészet, szépirodalom kapott a „nép-nemzeti" kidolgozása munkájában segítséget a német romantika ez irányától. A népiség különben a német szellemiségben sem vált az egész XIX. század folyamán mélyebben ható tényezővé, s a világháború katasztrófájának kellett jönnie, hogy az évtizedek óta elfelejtett vagy vidéki sorba került fogalom új életre keljen.
Már a száz év előtti német romantika néphez fordulása is az állam és vezető osztályok azon végletes elhanyatlása következtében történt, melyet Napóleon győzelmes hadjáratai és brutális elnyomása hoztak létre. Az állami felépítményt szétrombolta a francia imperátor, s a megalázott nép gondolkozói elkeseredésükben menekültek vissza a romlatlan, és öntudatlan németségükben el nem nyomható alacsony néposztályokhoz, melyeken évszázadokon át száguldottak végig az őrjöngő hatalmasok hadjáratai, csakúgy, mint a műveltektől importált idegen kultúrák, s mégis megmaradtak ősi egészükben és érintetlenségükben. Ugyanez történt a versailles-i szégyen nyomása alatt is. A weimari korszaknak legkülönbözőbb pártállású emberei karolták fel újból a népiség fogalmát, fordultak újból az örök változatlan, a parasztság kultúrája felé és remélték tőle a mélységekbe letaszított, s immár teljes belsejében is romladozni kezdő németség regenerációját. A felemelkedés egyik, biztos eszközének tűnt fel e viszonyok közt a népiség, melynek előtérbe állítását nagyban elősegítette a versailles-i diktátum területi rendelkezése: a német nemzettest egy része idegen uralom alá került, ahol az ellenséges érzületű államisággal szemben szintén a népiség kínálkozott, mint a német szellem és kultúra jövőbeli fenntartója.
így került a száz év előtt még csak népdal- és népmesegyűjtésben, ártatlan irodalmi és tudományos foglalkozásokban megnyilvánuló népiség-mozgalom egyszerre a németség központi problémái közé. Mert tisztában kell lennünk azzal, hogy a népiség fogalma és a belőle következő logikai megállapítások nemcsak mélyen és biztosan elhelyezkedtek az utolsó tizenöt év alatt a németség öntudatában, hanem hogy ezen megállapítások a német politika segélyével realitásokká is kezdenek válani. A Harmadik Birodalom közírói megkonstruálván az új nép-nemzet-állam közti alapvető tanaikat, s az államot alkotó népet biológiailag próbálván meghatározni, a népiség hordozójához, a parasztsághoz tértek vissza, mint amelynek ereiben még hamisítatlanul, idegentől meg nem fertőzve, s kultúrától fel nem eresztve kering az ősi vér és újul meg a földdel való állandó érintkezésben. Vér és föld és paraszt misztikus kapcsolatairól, s ezek örök eredményéről, a Volkstumról, mint nép és állam igazi meghatározójáról hallunk és olvasunk napról napra, s ha tudjuk is, hogy e misztikum kitermelésében és fenntartásában sok a szándék és az öntudat, vagy a mozgalomtól egyébként annyira elítélt racionalizmus: az egész elképzelést mégis azon hatalmas politikai realitások közé kell számítanunk, melyek esetleg saját sorsunknak is meghatározói lehetnek. Annyi bizonyos, hogy a német felemelkedésnek nagy instrumentuma lehet a mai fogalmazású népiség. A Birodalom területén biztosítja a német szellem kizárólagosságát, mert egyrészt visszanyúl az ősinek tartott biológiai és szellemi hagyatékhoz, s ami ennek nem felel meg vagy érvényesülését veszélyezteti, azt „disszimilálva" kitaszítja nemcsak a nemzettestből, hanem egyúttal az államból, a politikai érvényesülés köréből is. Másrészt a német népiségbe gyökerezett államon kívül, de vele lehető szoros kapcsolatban vannak a Versailles-ban leszakított, vagy évszázadok óta távol idegenben letelepedett külföldi németek, akik ugyan a mai viszonyok közt állami, politikai kapcsolatban nem juthatnak az „anyaországgal", ebben több csoportjukat a földrajzi távolság is akadályozza, de a népiség új fogalmazása megadja nekik is a módot, mellyel a birodalmi németséggel egynek érezhetik magukat. A parasztságra s annak hamisítatlan ősi német vérére alapult népiség mindörökre kiemeli a német kisebbségeket azon államokból, melyek határai közt élnek: jó és hű alattvalói lehetnek az illető államnak, de az idegen államalkotó néppel lelki kapcsolatuk alig lehet többé. Az ő lelkűk ugyanazon szubsztancia, mint a Birodalom németségéé: odatartoznak tehát, s nincs erő, mely őket szellemi énjüknek, mai divatos szóval: vérüknek ellenmondó magatartásra, vagyis az államnéphez való asszimilálásra kényszeríthetné. Amint a népiség fogalma állami viszonylatban állítva a Birodalom területén megkívánja a német szellemre veszélyesek disszimilálását, éppúgy megkívánja a Birodalmon kívüli németségnek az ottani idegen államnépektől való disszimilálását, teljes elválását, mert csak így képzelhető el a népiségtől követelt tökéletes össze-forrása minden németnek, aki mint igazi német, beletartozik ugyanazon német „Volkstum" egységébe.
Mint látható, az egész gondolatszerkezet a mai németség testére van szabva, s gyakorlati alkalmazásában annak erősödését, felemelkedését szolgálja. Kialakítói mindegyre rámutatnak az ellentétre, mely a népiség konstrukciója és a XIX. századi liberális, a francia forradalomból eredt állam-nép kapcsolat közt van. A francia forradalom proklamálta tudvalevőleg a nemzetnek politikai érvényesülését, nemzetfogalmából azonban hiányzott a vérhez és földhöz kötöttség, mechanisztikus valami volt, gyakran csak üres, frázisokkal megdagasztott forma, melyet tehát könnyű volt felvenni és letenni. A francia nemzetfogalom e hiányossága azután nagy nehézségeket okozott az európai történetben, amikor a forradalmi ideákkal együtt elterjedt a kontinensen és mindenütt létrejöttek a „nemzetállamok", melyeknek államalkotó és kormányzó nemzetei csak ilyen külsőleges, franciás nemzetek, agglomerátumok voltak, melyekhez bárki is könnyen asszimilálódhatott. Viszont a külsőleges terjedés és szaporodás e lehetősége természet szerint érthető módon csábítá az uralkodó nemzetet a tőle idegen népesség vagy „fajiságú" kisebb csoportok beolvasztására, innen a múlt század nyugalmának elrablója, a nemzeti asszimilálásnak mindenütt alkalmazott rendszere. Az elmélet szerint itt van az alapvető politikai különbség a franciás „nemzet" és a német „nép", népiség között: míg az elsőnek természete egyenesen követeli más népek megtámadását az asszimiláció, beolvasztás eszközével, addig ezt a népiség fogalma egyenesen kizárja, méltatlan eszközként elveti, mert hiszen lehetetlen és elképzelhetetlen processzus volna az, melynek során nem németnek született, a német vér és földtől idegen becsatoltassék a német népközösségbe, amelynek népiségéhez semmi köze vagy kapcsolata nincs és nem lehet. Igaz, hogy a népiség közíróinál a disszimiláció nemegyszer oly értelmet kap, mely gyakran közel jár az elvileg perhorreszkált asszimilációhoz: így a Birodalom területén ősidők óta honos nem németekre (szorbok, kassubok stb.) nézve, akik végre is a német föld szülöttei, tehát bizonyos közük mégis van a „népiséghez", s ezért tárgyai lehetnek ma is bizonyos asszimilációnak, - máskor pl. a Szatmár megyei német községekre nézve, melyeket Károlyi Sándor alapított több mint kétszáz éve, a XIX. század folyamán a franciás „nemzet" konstrukciója következtében elmagyarosodtak, de vér és föld (melyet ők műveltek és művelnek) és népiség kapcsolatai folytán visszakapcsolhatok a németséghez - amire nézve, tudjuk, évek óta folynak német részről kísérletek. Eltekintve azonban ily esetektől, a két koncepció közt kétségtelenül fennáll az ellentét: a XIX. századi liberális államnemzet asszimilált, magába olvasztott erőszakkal is idegeneket -ezt teszi az államfogalmára nézve még múlt századi cseh, román, szerb nemzet is, viszont a népiségtől meghatározott német koncepció tartózkodó gesztussal utasítja el az esetleg hozzá kéredzkedő idegeneket, asszimiláció helyett esetleg disszimilál, de a Birodalom határain kívül lelkileg magáénak tartja a német népiség birtokában levő csoportokat.
Tizenöt nehéz esztendő zűrzavarában termelte ki magából ezt az eszmerendszert a németség, tanúságot téve ezzel politikai tehetségéről, melyet sok helyütt szeretnek félreismerni. Kiindulópontja kétségtelenül az ösztönök és érzelmek világában volt, ahol egy megszégyenített és meggyalázott nép fiai bújtak össze és keresték a jegyeket, melyek őket az elnyomóktól mindenképp és mindörökre, szinte metafizikai bizonyossággal megkülönböztethetik. Itt van a népiségnek „élmény"-szerűsége, melyet annyit emleget a német irodalom, de a szerkezet további kiképzésében racionalisztikus mestermű, minden részlete célszerű és valami kapcsolatban hasznot hajtó. A ,yolkstum" e tekintetben méltán állítható a francia forradalom „nation"-ja mellé: mindkettő tökéletesen megépített hatalmi mechanizmus az illető nép számára. A német alkotás még alig lépett munkába, de bizonyos, hogy ha meglesz a lehetősége a másik német hatalmi instrumentummal: a „Reich" ideájával együttműködni, aligha fog hatékonyságban a francia „nation" mögött maradni.
Tehát nemcsak a magyar szellemiségre, hanem a magyar politikára is szinte sorsdöntő fontossága van, minő állást foglalunk el az új német népiséggel szemben. Valamikor, száz évvel ezelőtt, hasonló krízis előtt állott a magyarság: akkor nem a német, hanem a francia koncepció indult hódító útra keletnek, s a kérdés az volt: átvegyük-e ezt az idegen elképzelést és megvalósítsuk-e államéletünkben, mintha ez tabula rasa volna, vagy pedig fejlődésünket a magyar szellem alapjain, bár az idegen eredmények tekintetbevételével alakítsuk ki? Az utóbbinak szószólója Széchenyi volt, de tudjuk, hogy vele szemben a francia rendszer hívei győztek, szőröstől-bőröstől átvettük a forradalom ideológiáját, parlamenti és nemzetállami koncepcióit, hogy minő eredménnyel, erről most jobb hallgatni.
Német gondolatok mindenkor könnyen szálltak át határainkon: nagy és művelt szomszédjainktól jöttek, azoktól, akik földrajzi elhelyezkedésüknél fogva is legkönnyebben közvetíthették hozzánk a keresztény Európa kultúrjavait. Az utóbbi félszázad alatt, amidőn a német tudomány és technika oly lendülettel ragadta magához az európai vezetést, szellemi kapcsolataink nem egy téren oly szorosakká és egyoldalúkká váltak, hogy szinte függőségnek voltak mondhatók. Ebben a helyzetben természetesnek látszik, hogy a népiség kialakításában is követni fogjuk nagy szomszédainkat, illetőleg a tőlük létrehívott fogalmat alkalmazni fogjuk saját viszonyainkra.
A fogalom tényleges tartalmát nézve ez bizonyára előnyös volna. Nemzeti fejlődésünkben nagy tova-haladást jelentene, ha a népiség értelme szerint sikerülne széthúzó, egymást nem is ismerő társadalmi osztályaink között szervezett egységet teremteni, semmint az eddigi nemzet és állam fogalmaink, s azok derivátumai (hazafi, állampolgár s hasonlók) által lehetséges volt. A német népiség-fogalomhoz tartozik - némi logikai szabálytalansággal - a tudatosítás is (ezen a ponton árulja el magát a racionalizmus, ellentétben a folyvást hangoztatott miszticizmussal), s erre a tudatosításra nekünk szintén sürgető szükségünk lenne. Nemcsak a nemzetegység érdekében, hanem a vezető réteg kialakításában is, hiszen ma már nyílt titok, hogy a múlt században vezető, ún. úri rétegünk egyrészt kimerült, másrészt vérkeveredés folytán ősi tulajdonai más eredetű elemek előtt háttérbe szorultak, anélkül, hogy e más, alacsonyabb: polgári és paraszt elemek a saját energiáikat át tudták volna önteni a tényleges vezetők rétegébe. Ha sikerülne német mintára a nép minden rétegét nemzetileg tudatosítani, akkor a vezetésben is inkább érvényesülhetnének e friss és új, de mégis ősi és igazi magyar rétegek.
Ez pozitív haszna lehetne a német példa követésének; inkább csak látszateredmények várhatók a leszakadt magyarság, a „külföldi magyarok" dolgában. Láttuk, hogy a német koncepció maradék nélkül asszimilálni akarja a német kisebbségeket, az egész föld kerekén, az idegen államnépektől és tökéletesen bekapcsolni az anyaország öntudatába, a közös és ugyanazon népiség segélyével. Elméletben ez számunkra is lehető és szükséges, a mai viszonyok között azonban inkább csak szép álomnak minősíthető. A Birodalomnak mind weimari, mind hitleri formájában megvolt a maga politikai és kulturális hatalma, hogy a határain kívül élő németséget a népiség értelmében öntudatosítsa, amit nekünk szomszédaink, a leszakadt magyarság rabszolgatartói semmiképp sem engednének meg. Német könyv, németek utazásai, külföldi német diákok tömeges neveltetése német egyetemeken, ezek a kulturális eszközök is elérhetetlenek számunkra, mikor magyar könyv képtelen a határokon átmenni és a magyarok utazásai mögött sem lapulhat meg még oly szerény kulturális cél sem. Hogy pedig a nagy német Birodalomnak rendelkezésére álló hatalmi eszközök is hiányoznak nálunk, erről szólni sem érdemes. Azaz, leszakadt magyarsági viszonylatban a német népi-ség-koncepciót utánoznunk helyes, de valószínűen sikertelen kezdemény lenne mai helyzetünkben.
A népiség igazi hatása különös módon nem ezeken a tereken nyilvánult meg eddig, ahol pedig óhajtandó vagy egyenesen lehető lett volna, hanem ott, ahol ép érzékkel alig kereshetnők. Láttuk, hogy a népiség alapján fogalmazott állam-nép egyenleg a németségnek testhezálló elképzelése, annál kevésbé illik rá a magyarságra. Igaz, hogy Trianon szinte egyedül hagyott bennünket állományunkban, s ha eltekintünk a német kisebbségtől, mellyel történetünk évszázadai folyamán mindenkor jó viszonyban voltunk, akkor elképzelhetjük magunknak, hogy államunkat a magyar népiség alapján konstruáljuk meg: a magyar állam a magyar népiség kifejezése, s ennek hordozója mindenki, aki a vér és föld magyar mítoszában részes. Ezt, mondom, elképzelhetjük magunknak; kialakíthatjuk, német mintát követve (s persze akarattal, racionalisztikusan), a magyar vér és magyar talaj misztikus kapcsolatait, felfedezhetjük a magyar parasztban azt az egyetlen „Erbanlage"-t, melyre államunkat szilárdan építhetjük; az ily módon felállított követelményeket szigorúan alkalmazhatjuk a mai, lazább és esetlegesebb, nem biológiai nemzettest tagjaira. Az elvi lehetőség minderre kétségtelenül megvan, s mivel nálunk egyelőre még csak gondolatok, koncepciók átvételéről van szó, nem kell csodálkoznunk, ha tanulékony és utánzásra hajlamos egyének és körök tényleg hajlandók is a német valóság ilyetén átültetését propagálni.
De vajon mit jelentene tényleg és gyakorlatilag, a magyar állam és nemzet további élete szempontjából a népiség e koncepciójának alkalmazása? Mit jelentene, ha elterjedne közöttünk is az a felfogás, hogy az államot is, nemcsak a nemzetet az ugyanazon származású és gondolkodású, „népiségű" nemzettagok determinálják, s ehhez képest szörnyszülöttnek, vagy születéskor elvetéltnek minősítendő az az állam, melyben különböző eredetű és jellegű népek vagy néptöredékek együtt élnek? Mit jelentene, ha országunkban csak a magyar népiséghez tartozókat akarjuk látni és hasonlóan azon ominózus felkiáltáshoz: Nem akarok katonát látni! nem akarnánk többé magunk közt nem magyarokat látni?
Bármily furcsák is e kérdések, nem a teória veti fel őket az ő világot félreismerő egyoldalúságával, már itt vannak közöttünk s találkozhatunk velük úgynevezett középosztályunk tagjainak beszélgetéseiben, félművelt folyóiratok hasábjain, s legutóbb megjelentek olyan munkában is, mely műveltebb olvasókra számít és komolyan tárgyalja a dolgokat.* Amíg csak középosztálybeli intelligenciánkban figyelhetők meg itt-ott ily hangulatok, nincs különösebb okunk a nyugtalankodásra, mert épp ez az osztályunk köztudomás szerint ma is kevéssé érett külpolitikai elgondolásokra. Komolyabb a dolog, ha egy hangulat annyira elhatalmasodik az értelmiségben, hogy kifejezésére már magasabb irodalmi fokon is akadnak emberek. Ebből a szempontból különösen tanulságos az említett munka, szinte tipikus példája azon zavarnak, mely értelmiségünk némely rétegeiben uralkodik.
Logikailag azt várná az ember, hogyha ez a mű elutasítja magától a XIX. század laza nemzetfogalmát és vele szemben mai német mintára a népre akarja alapítani az államot, akkor a múlt század asszimilációs gyakorlatával szemben Széchenyi, Eötvös, Deák koncepciójához fog visszatérni, mint amely nagyjaink következetesen ellene szegültek a magyarság asszimilációs terjesztésének. De nagyon tévednénk, ha ezt várnók! Ebben a kapcsolatban a szerző Széchenyinek akadémiai beszédét egyenesen „szerencsétlennek" nevezi, Széchenyi egész nemzeti fogalomrendszerében káros „apolitikus humanizmust" lát, hasonló hibában marasztalja el Eötvöst, Deákot azért, mert megalkották az 1868:XLIV. törvénycikket és ezzel a nem magyar nemzetiségeknek 49 véres eseményei után békülő jobbot nyújtottak. Erről a törvénycikkről mindeddig azt hittük, hogy a magyarság állambölcsességének volt bizonyítéka, s annak, hogy mindent megtettünk a békés együttélésre, s hogy ez nem sikerült, ezért a szerbek és oláhok és tótok viselik a felelősséget, visszautasítván a mi békejobbunkat. Még nyugati, műveltebb ellenfeleink sem tagadhatták meg a törvénycikkel szemben elismerésüket, mint pl. a párizsi tanár Eisenmann. Az új felfogás másként szól: eszerint annak, hogy mi nem végezhettünk nemzetiségeinkkel a dualizmus korában, épp Deák e törvényalkotása volt az oka, ez kötötte meg kezünket nemzetiségeink asszimilálásában. A füzet értelme szerint a magyarság elég oktalan volt ahhoz, hogy az asszimiláló Európa kellős közepén „oly féket tegyen a végre kezébe jutott állami apparátusra, amely meggátolta, hogy valaha is komolyabb offenzív állami védelemben részesíthesse saját nemzetiségét az idegen nemzetiségekkel szemben" (i. m. 66. o.). Az „offenzív állami védelem" fából vaskarikája alatt a szerző porosz mintájú telepítési és iskolapolitikát ért, amelyekben a magyarságot természetesen nem a Deák-féle törvény akadályozta meg, mert ez 1. életbe sem lépett, 2. ha megvalósult volna is, éppenséggel nem zárta volna ki a magyar népi erők kiegészítését anyagi segítség, telepítés stb. által. A lényeges azonban nem ez a tárgyi tévedés, hanem az, hogy az új koncepció egyenesen siránkozik azon, hogy Széchenyi, Deák, Eötvös „apolitikus" dogmáit követve nem asszimiláltuk erőszakkal a mi kisebbségeinket. Dicséretre méltó őszinteség, de mint látható, tökéletesen ellentétben van a német népiség fogalmával, és teljesen, alfától ómegáig megegyezik a XIX. század külsőleges nemzetfelfogásával, melyet pedig nem tud eléggé elítélni.
Hol van tehát az új felfogásban a valóban új, a német népiség hatása? Ott, ahol nemzeti dolgok iránti reális érzékkel nehezen keresnők. A szerzőnek nemzetfogalmát nem csapta még meg a német szellő, de annál inkább államfogalmát. Úgy látszik, magáévá tette azt a felfogást, mely szerint csak ugyanazon népiségű állam életképes, az pedig, melyben több nép van összezsúfolva, születésétől fogva életképtelen. Magyarország önhibája nélkül vált ilyen vegyes lakosságú állammá, míg Ausztriát a dinasztia földet habzsoló kapzsisága tette ilyenné. Ez előadás szerint szerencsétlenségünk hozta magával, hogy belekerültünk a vegyes nemzetiségű, tehát életképtelen Habsburg-birodalomba, mellyel különben is hasonló összetételűek voltunk, a „magyarság nemzetiségi összetételében pontos tükörképe lett a hasonlóan heterogén fajiságú Ausztriának". Ebben az „ötletszerűen létrejött Habsburg-birodalomban" kellett 1918-ban elpusztulnunk, mert hiszen benne az egyes népeket semmi érdek, csak a „hatalom összetartó ereje" kapcsolta össze. „A Habsburg-birodalom korszerűtlen monstrumtestének hátralevő évei meg voltak számlálva: addig él, ameddig a központi hatalom féken tudja tartani a helyi erőket" (23. o.). így tehát, ha jól értjük a szerzőt, csak a történeti igazság valósult meg, amikor Ausztria és Magyarország „feltartóztathatatlanul nemzetiségi területekre robbant szét". Tegyük hozzá: a történeti igazság beteljesült, mi is szabadon ápolhatjuk immár függetlenségünket és önálló népiségünket; még csak az hiányzik, hogy Trianon napján gyászistentisztelet helyett Tedeumot tartsunk.
Az egész koncepciónak a népiséggel való vonatkozásban, mert egyéb hibái nem érdekelnek itt, két tévedése van. Az egyik: hogy a népiség hatását a nemzetiségi politikában nem akarja érvényesíteni, s ha már Széchenyitől és Deáktól nem, a német irodalomtól és politikától sem akar tanulni, hanem tényleg fenntartja e téren a XIX. század elavult gondolatait. A másik, nem kevésbé súlyos tévedés: a népiség ott bájolja el és ott köti gúzsba gondolatait, ahol pedig hatása ellen kézzel-lábbal védekeznie kellene: az államfogalom megszerkesztésében. Nemzeti jövőnkre súlyosabb tévedés el sem képzelhető, mint azt hinni, hogy elegek vagyunk államunk számára, hogy a magyar államban nem kell más lakos, mint a magyar néphez tartozó, s hogy több nemzetiségnek együttélése egy államban nemcsak lehetetlen, de egyúttal erkölcsi hiba, nemkívánatos jelenség is. A középosztálybeli fecsegéseknél, asztaltársasági rezolúcióknál nem kívánunk logikát, de az irodalmi formában megjelenő elméletet mégiscsak méltatnunk kell arra a kérdésre: hogyan képzeli el Szent István birodalmának, az ezeréves Magyarországnak jövőjét, ha több népnek egy államban lakását monstruózus dolognak tartja? És a múltat illetőleg: Ausztria és vele Magyarország népeit a kiegyezés korában csakugyan csak a központi hatalom, azaz állami erőszak tartotta együtt? És való az, hogy e népeket „nem kapcsolta egymáshoz semmi érdek?" Ha ez igaz volna, akkor a történeti Magyarország egész élete, de különösen a török hódítás óta eltelt századai csakugyan véres igazságtalanságot jelentettek azon népekre, melyek velünk együtt éltek a Duna völgyében, a Kárpátok karéjában. Nem hisszük, hogy az új koncepció mindezeknek kimondását célozná, de mindez benne van, s hogy nem ébred tudatára igazi tartalmának, azt logikátlan voltával és állandó fogalomzavarával lehet magyarázni.
Eszmék, gondolatok, életszínek, formák, divatok terjedésének egyik nép sem állhat ellen, ha beletartozik az európai, a világműveltség közösségébe. Ez nemcsak ma áll, így volt ez évezredek óta, attól kezdve, mikor a prehisztorikus emberek egymástól tanulták a kövek pattintását, a csontok kilyukasztá-sát. Az átvételnek egyetemesen érvényesülő alapja mindenkor az volt, hogy hasznára legyen az átvevőnek. Mert öngyilkolással volna egyenlő, olyant átvenni, ami a másik népnek jó, de az átvevőnek kárára van, fejlődését megakasztja vagy visszafejleszti. Ilyen káros átvétellel szemben a népek önfenntartási ösztönének kell működésbe lépnie és könyörtelenül eltávolítania az idegenből jött újítást, mely közelebbi megszemlélés után kártékonynak bizonyult. Viszont a hasznos átvételt annál inkább biztosítani kell, hogy a nemzettestben meghonosodjék.
A mai változékony időkben, mikor idegen kezdemények tömegestől kopogtatnak határainkon, bizonyára hasznos volna minden újítást megvizsgálni e fenti szempontok szerint. Jelenlegi témánkra alkalmazva mindezt: kétségtelen, hogy a népiség-fogalom alkalmazása a magyar nemzet belső erői körében nemcsak ajánlatos, hanem fennmaradásunkhoz egyenesen szükséges. Mégpedig a magyar életre alkalmazott népi politika formájában: a nép anyagi felemelése, ősi kultúrájának felkutatása és a magyar kultúrával összeolvasztása, nemzeti törekvéseinknek a népi szükségletekkel leendő teljes összhangolása korunk legelső kívánalma. Az úgynevezett történelmi osztályok Magyarországának át kell alakulnia a népi Magyarországgá, de ez a változás nem jelenthet hanyatlást, kultúrának, történeti formának és igényeknek feladását. Ellenkezőleg: bizonyos, hogy történeti feladatainkat itt a Duna völgyében gyorsabban és könnyebben vállalhatjuk, ha a nemzetet egy egész tudatosított nép, nem pedig egyes, bármily tehetséges társadalmi osztályok képviselik.
Államfogalmunk dolgában más a helyzet. Német és francia és olasz elfogadhatja azt az államfogalmat, melyet egyetlen nemzettel lehet és kell kitölteni. Mi itt a Duna völgyében, az ősi magyar birodalom örököseiként mérhetetlen hanyatlásunkról tennénk tanúságot, ha csatlakoznánk ehhez a felfogáshoz: elárulnók múltunkat, eladnók rossz kufárokként jövőnket, ha lemondanánk arról a történeti magyar államfogalomról, mely békén, védőleg fogott össze egy évezreden át a magyarral együtt annyi más nem magyar nemzetiséget! A népiség-fogalom mint államalkotó és határozó tényező alkalmatlan e térségeken, földrajzi, gazdasági, kulturális tények százai és ezrei mondanak neki ellent. Ezt tudták és érezték a magyarság vezetői: faji ösztönök, nemcsak humanizmus és kereszténység sugallták Széchenyinek nemzetiségi politikáját és Deáknak az 1868. törvényt, melyről Bethlen István gróf legutóbbi angliai útjában kongeniálisan és magasztalólag - nem pedig hibáztatva - mondta, hogy „egész Európában az első részletes és liberális szellemű kisebbségvédelmi törvénynek adta példáját, amelyhez fogható is alig van egyes államokban", ugyancsak ő jelölte ki a békeszerződések jóvátételének „egyetlen eredményes" útjául: az új államok a józan geográfiai határok s a természettől adott gazdasági egységek figyelembevételével alakítandók ki, s e határokon belül minden egyes nép, a legkisebb nemzet is, szűkebb vagy tágabb körű területi autonómiához jusson és egyik a másikat el ne nyomhassa.** Azaz minden nép ápolja és erősítse saját népiségét, - itt a német példa valóban követésre méltó, de a Duna völgyében egyedül és elsősorban népi határok megvonása, gyökerében hibás kezdemény volna.
Tiszta bort a pohárba: akiknek számára Széchenyi és Deák koncepciója szerencsétlen, s az ő Nagy-Magyarországuk a benne békésen élő, s évszázados érdekekkel összekapcsolt népekkel túl nagy és túl veszélyes, azok mondják meg egyszer őszintén, mit akarnak a magyar múlt és magyar jövő helyett. Ha gondolataik zavarosak is, legyen bátorságuk azok következtetéseit áttekinteni és bevallani, nehogy a hazafias tömegek zsákutcába kerüljenek. Én úgy tudom, hogy amint csak egy múltunk volt, úgy jövőnk is csak egy lehet - a másik nem jövő, hanem a nyomorúságos mának állandósulása.
Magyar Szemle, 1934. szeptember 5-13.
1934-ben Asztalos Miklós tollából megjelent egy munka („A nemzetiségek története Magyarországon"), amely már a német völkisch gondolatkör magyar történelemre, magyar politikai jövőre alkalmazását jelentette. E munka, a benne rejlő gondolati veszedelem ösztönözte Szekfű Gyulát arra, hogy megkísérelje a kártékony szellemi import magyarországi útját elreteszelni. A cikkből is kitetszik, hogy Szekfűnek nem a népiségnek a történelempolitikai gondolkodásba történő beemelésével van baja. Hogyan is lett volna ilyen gondja annak a historikusnak, aki a magyar történésztársadalmon belül meglehetősen ritka módon munkásságában oly nagy figyelmet szentelt a jobbágyság, a magyar nép alkotó, nemzetfenntartó munkájának. Szekfűnek Asztalos történelemszemléletével az a baja, hogy az az új német gondolkodásból éppen a korszerűt nem veszi át („a szerzőnek nemzetfogalmát nem csapta meg a német szellő"), ellenben a völkisch gondolatkörnek az államfogalmával azonosítja magát, amely a magyar politikai jövő szempontjából csak rosszat sejtet. Hiszen a népiségi gondolatkörből Szekfű a hasznosat maradéktalanul kész átvenni, annál is inkább, mert azt már maga is huzamosabb ideje vallja: „a nép anyagi felemelése, ősi kultúrájának felkutatása és a magyar kultúrával összeolvasztása, nemzeti törekvéseinknek a népi szükségletekkel leendő teljes összehangolása korunk legelső kívánalma." A történésznek ekkorra már igen rossz véleménye volt a magyar történelmi középosztályról, már nagyon érlelődött benne, őbenne, aki „A három nemzedék" című munkájában nemcsak a dualista korszak - egyébként elhibázott - kritikáját adta, de ennek révén is azt az ellenforradalmi Magyarországot alapozta meg ideológiailag, amelyben éppen ennek a középosztálynak jutott a korábbinál jóval nagyobb hatalom és szerep -szóval érlelődött benne az elmúlt másfél évtized kritikája, amely azután az 1935-ben megjelent „A három nemzedék és ami utána következik" című munkában öltött testet. Az Asztalossal vitatkozó cikkből is kitűnik Szekfűnek a történelmi középosztályból való mély kiábrándultsága.
A nemzet vezetése szempontjából Szekfű által is oly fontosnak tartott értelmiséghez tartozó Asztalos azonban azzal vétett nagyot, hogy átvette azt az új német államfogalmat, amely csak az ugyanazon népiségű államot tartotta életképesnek. Ebben az összefüggésben nem az a lényeges, hogy Asztalosnak (Szekfíível szemben) minden bizonnyal igaza volt abban, amikor a Habsburg-birodalom (és tegyük hozzá: vele együtt a történeti Magyarország) szükségszerű bukásáról értekezett, hanem sokkal inkább az (s ebben már viszont Szekfűnek volt maradéktalanul igaza), hogy „elárulnék múltunkat, eladnók rossz kufárokként jövőnket, ha lemondanánk arról a történeti magyar államfogalomról, mely békén, védőleg fogott össze egy évezreden át a magyarral együtt annyi más nem magyar nemzetiséget". És Szekfű Gyula meglátása - amikor arról szól, hogy „a népiségfogalom mint államalkotó és határozó tényező alkalmatlan e térségeken, földrajzi, gazdasági, kulturális tények százai és ezrei mondanak neki ellent" - ma sem vált időszerűtlenné.
* Asztalos Miklós: A nemzetiségek története Magyarországon, 1934. (Eredeti jegyzet.)
** Bethlen István angliai előadásai. Genius kiadás, 25. és 44. o. (Eredeti jegyzet.)
I. Széli József m. kir. belügyminiszter a következő nyilatkozatot bocsátotta a Magyar Távirati Iroda rendelkezésére:
Nyilatkozni kívánok - mégpedig az illetékes miniszter urakkal egyetértésben - a békeszerződések által teremtett, Közép-Európa legégetőbb, s ennélfogva legsúlyosabb kérdéseiről: a kisebbségi problémákról s e problémának Magyarországra kiható vonatkozásairól.
Ismeretes, hogy Magyarországot ez a kérdés két szempontból érdekli, egyrészt a más államokhoz csatolt több millió lelket számláló magyar kisebbségeknek, másrészt a megmaradt országrészen élő nem magyar anyanyelvű magyar állampolgároknak a szempontjából.
A magyar kormányok törekvése mindig arra irányult, hogy a külföldön élő magyar kisebbségek tekintetében elfoglalt, szigorúan nemzetközi jogi alapon nyugvó álláspontjukat minden e szempontból számba jöhető fórum előtt és minden legális eszköz felhasználásával ismertessék és annak a lehetőséghez képest érvény[t] is szerezzenek. E tekintetben mindig csak azt kívántuk, amit a kérdésre vonatkozó szerződések ugyancsak célul tűztek ki, tudniillik azt, hogy kisebbségeink teljes politikai szabadságuk birtokában fejleszthessék szellemi s gazdasági kultúrájukat, s ezzel biztosíthassák további fennmaradásukat. Ha a mindenkori magyar kormányok ilyen irányú törekvéseit csak ritkán koronázta siker, az nem a mi esetleges mulasztásunkra vezethető vissza. A politikai erők jelenlegi megoszlása, a Népszövetség struktúrája és ez idő szerinti beállítottsága - tehát oly tényezők, amelyekkel szemben a jog és a politikai ésszerűség nem tudott érvényre jutni - teremtették meg azt a sajnálatos helyzetet, amely a legkevésbé sem járult hozzá a béke megszilárdításához, sőt ellenkezőleg, egyenesen akadályozta és akadályozza a kiengesztelődés szellemének kifejlődését.
Ezen felfogásunk logikus következménye az a magatartás, amelyet a magyar kormány elfoglalni kényszerült a mai országhatárok között élő nem magyar anyanyelvű állampolgárokkal szemben. Ezek között az állampolgáraink között első helyen, mint a számban legerősebb kisebbség, a magyarországi német kisebbség áll, amely a magyar nemzettel való törhetetlen összetartozását bizonyára a jövőben is meg fogja őrizni, ugyanúgy, mint ahogyan azt a múltban mindig tette.
Történelmi visszapillantást vetve a múltra, meg kell állapítanom, hogy a német kisebbség sem tartozik a magyar föld autochton, eredeti letelepülési lakosságához. Őseink német anyanyelvű honfitársainkat is mint telepeseket hívták be a magyarság megritkult sorainak kitöltésére, azon magyarság sorainak kitöltésére, amely a kereszténység bástyáit ostromló iszlám ellen Európát védő harcaiban köztudomásúan igen súlyos és gyakori vérveszteségeket szenvedett. Ezek a német telepesek velünk mindenkor a legnagyobb egyetértésben éltek. Sohasem tapasztalhattak az uralkodó faj részéről beolvasztásukra irányuló törekvéseket. Ha elő is fordult, hogy közülük egyesek magyarokká váltak, az minden erőszak és nyomás nélkül automatikusan, természetesen társadalmi beolvadás, felszívódás útján történt. Ahol pedig nagyobb tömegekben éltek, teljes mértékben meg is őrizték német mivoltukat. Éppen a magyar főváros közvetlen közelében még ma is vannak olyan német nyelvű községek, amelyek két évszázadon keresztül zavartalanul élhettek és szabadon fejleszthették német kultúrájukat.
Ha ez nem is így lett volna, Magyarországon ma már nyilván nem lehetnének német kisebbségek. Az állampolgári jogok gyakorlása terén, ugyanúgy, mint gazdasági téren is, hazai kisebbségeink a magyar többséggel mindenkor egyenlő elbánásban részesültek olyannyira, hogy e tekintetben részükről jogos panasz sohasem hangozhatott el.
Kisebbségi politikánk alapelvét képezi, hogy Magyarország az ónémet vagy egyéb nem magyar anyanyelvű állampolgárait legalábbis olyan kedvező bánásmódban kívánja részesíteni, mint aminő elbánást joggal várhatunk el viszont mi is azoktól az államoktól, amelyeknek területén magyar anyanyelvű kisebbségek élnek. A kisebbségi problémára vonatkozó jogalkotásunk teljes összhangban is áll ezzel az alapelvvel.
Ebből következik, hogy Magyarországnak a kisebbségi kérdés terén nem is kell semminemű újabb alapvető rendelkezést eszközölnie. Csak arra van szükség, és ez a magyar kormány eltökélt akarata s célkitűzése, hogy a már kiadott meglévő rendelkezések a gyakorlati életben is teljes megvalósulást nyerjenek. Amennyiben a magyar kormány e szándékával és célkitűzésével ellentétes, felelőtlen törekvések lennének észlelhetők, a kormány el van határozva arra, hogy tekintélyének egész súlyát latba vesse minden egyes olyan esetben, amikor az államnak a kisebbségi kérdésben lefektetett alapelveit veszélyeztetve látja.
A kormánynak ez az elhatározása vonatkozik elsősorban az iskolai kérdésre, a kulturális és vallási egyesületek alakíthatására, valamint arra, hogy - amint azt minden kétséget kizáró módon már ismételten kijelentette - nem fog érvényesülni engedni semmiféle olyan törekvést, amely a német és más nem magyar anyanyelvű kisebbségek kultúrájának és nyelvhasználatának szabadsága ellen irányul, mint ahogy azt a vallás- és közoktatásügyi miniszter úr is nemegyszer leszögezte minden kétséget kizáró módon.
Én, mint a magyar közigazgatás helyes menetéért elsősorban felelős magyar királyi belügyminiszter, a leghamarabb tudhatom meg azt, ha ilyen - a kormány szándékával ellenkező - felelőtlen törekvések felütik a fejüket, és el vagyok tökélve, hogy nemcsak egyes minisztertársaim, hanem, ha kell, az össz-kormány tekintélyét hívom segítségül minden olyan esetben, amikor a kisebbségi kérdésben veszélyeztetve látom az ország alapvető irányelveit.
II. Hess Rudolf, Hitler Vezér és birodalmi kancellár helyettese, a következő nyilatkozatot tette Széli József magyar belügyminiszternek a kisebbségi kérdésben elfoglalt magyar álláspontot körülvonalazo kijelentésével kapcsolatban:
A német közvélemény megelégedéssel fogadta azokat a kijelentéseket, amelyekben Széli miniszter a magyar sajtóban ismertette kormánya álláspontját a népcsoportok kérdésében. A magyar belügyminiszter a mellett a kívánság mellett szállt síkra, hogy az idegen államokban élő magyar népcsoportok teljes politikai szabadságuk birtokában fejthessék ki szellemi és gazdasági kultúrájukat, és így tovább is fennmaradhassanak, s ez a jogos követelés teljesen fedi a mi felfogásunkat is a magyarországi német népcsoporttal kapcsolatban.
Nagy megnyugvást jelentettek számunkra Széli miniszter úr szavai, amelyekben bejelenti a magyar kormány eltökélt szándékát, hogy a német népcsoporttal kapcsolatban „a kiadott meglevő rendelkezések a gyakorlati életben is teljes megvalósulást nyerjenek". Itt olyan intézkedésekről van szó, amelyek biztosítják a magyarországi németség szabad szellemi kibontakozását. Amikor Széli miniszter úr arra utal, hogy nyilatkozatát az illetékes miniszterekkel egyetértésben tette meg, és hogy a magyar kormány elszánt akarata, hogy egész tekintélyét latba veti minden olyan esetben, amikor az államnak a kisebbségi kérdésben lefektetett alapelveinek végrehajtását veszélyeztetve látja, akkor mi ezt őszinte megelégedéssel állapítjuk meg. Ezért bízhatunk abban, hogy a magyarországi német népcsoportnak a politikai szabadság és a gazdasági egyenrangú helyzet mellett lehetősége nyílik az akadálytalan kulturális fejlődésre is.
A német és a magyar nép közötti évszázados barátságra való tekintettel az a kívánságunk és reményünk - s ezt szeretném nyomatékosan hangsúlyozni -, hogy a magyarországi német népcsoport úgy mint eddig, a jövőben is hűséggel szolgálja a magyar államot és így továbbra is hidat alkot a két nép között.
Magyar Országos Levéltár Sajtólevéltár, MTI jelentések, 1937. július 14. és 15.
A Gömbös Gyula halálát követő kormányok történetére minden esetben jellemző volt, hogy hivatalba lépésüket a németek gyanakvással fogadták: azt mérlegelték, vajon mennyiben fogja az új kormány a magyar-német kapcsolatok intenzitását visszafejleszteni. Valóban, Darányi Kálmán - ő követte Gömböst először a miniszterelnöki székben -igyekezett a nyugati hatalmakkal a kapcsolatokat szorosabbra fűzni, a belpolitikában pedig a szélsőjobboldal meg-rendszabályozására törekedett.
1935 végén kipattant az ún. Köhler-ügy. Heinrich Köhler a VDA (Vérein fiir das Deutschtum in Ausland, vagyis Külföldön Élő Németek Egyesülete) magyarországi megbízottja volt, s ügyetlensége révén a magyar kormány mély bepillantást nyert azokba a pénzügyi akciókba, amelyekkel a hazai német kisebbséget a Birodalomból oly hatékonyan - és természetesen politikai célokból - támogatták. Ez után sokáig nem került úgy magyar-német megbeszélésre sor, hogy Köhler szerepéről ne essen szó: mindkét fél álláspontja megmerevedett, miközben a nagypolitika történései mindkét kormányt abba az irányba befolyásolták, hogy együttműködésük elől az akadályokat elhárítsák. így született meg a gondolat, hogy illetékes helyről hangozzék el bizalmat erősítő nyilatkozat: a németek nyugodhassanak meg, hogy a magyar kormány korábbi ígéreteit valóban komolyan veszi, és ennek jegyében a magyarországi német kisebbség kulturális jogait tiszteletben tartja, a magyar kormány pedig arról kapjon garanciát, hogy birodalmi oldalról a kisebbséget az állam iránti hűségre ösztönzik.
A szakemberek jó munkát végeztek, mert az elhangzott nyilatkozatok kifogástalanra sikerültek. Arról azonban már nem tehettek, hogy a szép deklarációk csupán üres szavak maradtak, mert érdemben semmit sem enyhítettek a felgyülemlett gondokon...
Úgy vélem, elég lesz néhány vonással megrajzolnom a hátteret, amelybe próbálom állítani a címben megnevezett egyéniséget. Akik az utóbbi években némi figyelemmel kísérték a magyarság és középeurópai elhelyezkedése körül lefolyt vitákat, eléggé tisztában vannak azzal, mi volt a jelentősége a „hungarus" elnevezésnek a rendi Magyarország évszázadaiban, s ugyancsak ismerik a „politikai nemzet" fogalmát is, melyet 1868-ban Deák Ferenc és báró Eötvös József úgy állítottak oda a rendi tartalmú „natio hungarica" helyébe az új, alkotmányos Magyarországban. Azt sem kell nekünk, magyaroknak, magunk között magyaráznunk, hogy a magyar nemzetnek „hungarus" értelmű fogalmazása a rendi korszakban természetes, magától értetődő jelenség volt, nem kellett azt erőszakkal fenntartani, hiszen benne a nem magyar népek műveltebb, öntudatosodó rétegei is megtalálták saját helyüket. A „deutschungar" kifejezést, mely legjobban bizonyítja a „hungarus" fogalomnak a hazai nem magyar népek körében valóságos élménnyé válását, s amely nem kevesebbet mond, mint hogy a hazai németek egyúttal magyaroknak is érzik magukat - nem magyar, hanem a szepesi német, Fröhlich Dávid használja a XVII. század elején, s azóta napjainkig az egész hazai németség minden nemzedéke. Hazai kisebbségeinknek ez a történeti együttérzése az államnemzettel évszázados valóság volt, mely hatalmas egységbe foglalta a Kárpátok alján lakó népeket, bármennyire tagadják is ezt utólag azoknak mai leszármazói. A „disszimilálás" folyamata a XVIII. század végén kezdődik a felvilágosodás és a herderi ideák hatása alatt, de egyelőre csak a legmagasabb műveltségű nem magyarokat, inkább csak néhány írót ragad magával, aminthogy tudjuk, hogy például a hazai németségre még a XX. század elején sem volt mélyebb hatása olyan „disszimilált" egyéniségeknek, aminő volt Müller-Gutenbrunn vagy Steinacker. Erdély külön politikai fejlődéséből érthető, hogy az erdélyi szászok kívül maradtak ezen a hungarus egységen, ők mindig csak németeknek érezték magukat, s ennélfogva a disszimiláció folyamán nem is kellett keresztülmenniök. S mikor a XIX. század második felében a románok, szerbek, majd tótok tömegei is kiszakadtak a régi magyar kapcsolatokból, s nemzeti öntudatosításuk útja a határokon túl élő szláv és román rokonaik felé vitte őket, a hazai németség még mindig ragaszkodott ősei magyarbarát felfogásához, s maga boldogult Bleyer Jakab, aki népe számára a kisebbségi életformát találta meg, mindvégig megtartotta a „deutschungar" elnevezéssel a német-magyar érzésvilágot is.
A megrázkódtatás és egyenesen forradalmi jellegű változás momentuma csak napjainkban köszöntött be mindezen viszonylatokban, mégpedig azon hatalmas történeti folyamat hatása alatt, melyet a középkor és a XVII-XVIII. század német gyarmatosítási mozgalma ellentétének képzelhetünk el. A XII. századtól kezdve az igen kis területre összeszorult németségnek nagy tömegei vándoroltak kelet felé, s bár ez a vándorlás, kapcsolatban az ő keleti szláv szomszédaik leigázásával, a mai Németország keleti területeit németté tette és bekapcsolta a Német Birodalomba, másutt mégsem járt ilyen eredménnyel, hanem a legtöbb helyen a németség volt kénytelen beilleszkedni az illető „gazdanép" államszervezetébe, ahol aztán mint, mai szóval, kisebbség, maga is ki volt téve a nemzeti áthasonulás és elnyomás veszedelmének. Ez történt a balti tartományokban, a középkori Lengyel- és Csehországban, nálunk és rajtunk keresztül az oláh vajdaságokban, az újkorban pedig Galíciában, Bukovinában, a nagy Oroszország különböző vidékein. Mindenütt, ahol e német jövevények megtelepedtek, úttörői voltak a magasabb fokú, racionálisabb földművelésnek, ők honosították meg az agrár és feudális berendezkedésű területeken a középkori városi életformákat s gazdanépeik kivétel nélkül, így a magyarság is, sokat köszönhetnek nekik, mint akik a nyugat-európai műveltség egyenes közvetítői voltak Kelet-Európa országaiban. A múlt század második felében a nagynémet felfogás a gyarmatosítás eredményét nemegyszer úgy fejezte ki, hogy a kivándorolt németség átadta a műveltségét barbár gazdáinak, s ezek hálából önmagukhoz hasonították őket, azaz a gyarmatosítás a németségből „kultúrtrágyát" csinált a szlávok, magyarok stb. javára.
Ma mindennek ellentéte megy végbe. Míg a középkorban Germánia anya számlálatlanul szórta szét gyermekeit a keleti országokban és az eltávozókról mindörökre levette kezét, kiszolgáltatta őket a Kárpátok, a lengyel, a volgai, a tiszai síkság ismeretlen veszedelmeinek és az ottani urak jó- vagy rosszindulatának, addig most féltő szeretettel hatalmas szervezetet teremt, mely számba vegye [sic!] a birodalom határain kívül élő legkisebbeket is és elhalmozza őket anyai szeretetének jeleivel, kulturális segítség, politikai védelem formájában, a rég megszakadt nemzeti kapcsolatok helyreállításával, valamint szokatlanul erélyes tudatosításával. A rasszizmus új német rendszere, mely negatív eszközeivel németség és zsidóság hosszú együttélésének gyökérszálait vágta el, pozitív formájában nyilatkozik meg, amikor az új „népi" fogalmat felhasználva, a külföldön lakó németségnek tökéletesen ugyanoly német népi jogokat ad, mint amilyennel bírnak a birodalom határain belül élő tagjai a „népközösségnek". A számos és hatalmas, művelt és nagy szervező erővel bíró németség e törekvései már eddig is elérték azt, hogy a tőle különváltan, idegen országokban élő németek számára a határok „spiritualizálódtak", s például az erdélyi és bánáti német - a korábbi szász és sváb - ma már a Német Birodalomban tanulhat, ott nyeri kiképzését, vagy hazatérve az anyaország politikai és anyagi támogatásával valósítsa meg azt a szervezetet, melyet ott, a világnémetség vezetői, helyesnek és szükségesnek látnak. Érthető, hogy kis nép hiába vállalkoznék leszakadt testvéreinek hasonlóan erélyes összefogására: a kisebbségek védelmének azon „népi" és „faji" megvalósítása, melyet a Német Birodalom megkezdett és folyton növekvő nemzetközi befolyásával támogat, gyönge és kis nép számára nem valósítható meg; ebből a szemszögből mondhatjuk, hogy a „völkisch" gondolat épp a németség fejlődésére és felemelkedésére a legnagyobb jelentőségű találmány, s a német hegemónia terjeszkedésének legcélszerűbb eszköze.
Az erős akarattal, nagy nemzeti lelkesültséggel végrehajtott, hatalmi és anyagi eszközökkel bőkezűen ápolt mozgalomnak hatása eddig is igen nagy. Aminek a lehetőségét a mi kis népünk a saját leszakadt tagjait illetőleg egyeló're el sem képzelheti: a künnélő néprészeknek belülről való, központi irányítását, kulturális, gazdasági, sőt politikai vezetését: ezt a Német Birodalom már eddig is sok helyütt elérte, s ha egyes országokban, mint Romániában és Magyarországon még nem vetette is alá magát az egész német kisebbség a berlini vezetésnek, s ha épp ez a törekvés mindkét országban megszakította is a kisebbségi front egységét, a birodalom tekintélyének és hatalmának folytonos emelkedésével bizonyára kisebbedni fog az ellenállók száma. Egyes elszigetelt jelenségek ne tévesszenek meg afelől, hogy itt tényleg a régi német kolonizáció ellentétjéről, a szétszórt németség visszacsatolásának nagy történeti folyamatáról van szó, melynek során megszűnik a „deutschungar", a szász, a sváb elnevezés és mindenki uniformizált tagjává lesz a birodalmi központtól egységesen vezetett német népnek. Azaz a gazdanépekkel való mégoly mély és bensőséges történeti kapcsok is felbomlanak, a német kisebbségek véglegesen disszimilálódnak, s a gazdanépekkel kizárólag államjogi viszonyban maradnak, melynek természete a politikai érdek, az anyaország politikai céljai szerint fog változhatni. A fejlődés ez irányát fel nem ismernünk: történeti jelentőségű rövidlátás volna.
Az észak felé emelkedő Rózsadomb és a Rókus-hegy egyik kis vízválasztóján van a Rókus-kápolna, arccal még Budapest felé, a kőrengetegre, a budai Várhegyet észak felől eléktelenítö négyemeletes tűzfalakra és az Országos Levéltárnak román vártornyot játszó füstös kéményére; a másik oldalról már a János-hegy és Hárs-hegy, meg a Hűvösvölgy zöld dombjai és ligetei nyugtatják meg a szemet a város rendetlensége után. A kápolna hátsó falához támasztva áll egy kis klasszicizáló sírkő, a felirat szerint Schittenhelm Ede honvédtüzéré, aki „elesett 1849. május 8-án a hazáért". Tudvalevőleg Görgey ütegei a Várhegyet környező magaslatokról lőtték Budavárát, s ez ütegek egyikénél szolgálhatott az elesett honvéd is, kinek emlékét a budai polgári lövészegylet jelölte meg a sírkővel. Szándékosan nem néztem utána, hazai német, szepesi vagy bevándorolt volt-e Schittenhelm Ede - a név a német tudomány körében is ismeretes -, számomra mindenkor szimbólum volt, név és csontok és sírkő szimbóluma a magyar és német egymásrautaltságnak, de nem kevésbé annak, hogy amiként mi magyarok évszázadokon át vérünkkel védtük és támogattuk a németséget európai helyzetében és céljai elérésében, ugyanúgy támogat bennünket a németség a magyar haza határain belül a mi nemzeti céljainkban. A magyartól különvált német politika, amikor időnkint mégis érvényesült e hazában, a magyar és német jó viszony megromlására vezetett, itthoni németjeink azonban mindenkor, Rákóczi felkelésében, 48-ban is mellettünk állottak, nem pedig a magyarság ellen fordult német nagyhatalom mellett.
Schittenhelm Ede ma is szimbólum számomra, de bármily szeretettel megyek is el sírja mellett, nem tudok védekezni azon gondolat ellen, hogy a múltnak szimbóluma, de vajon a jövőé is-e? Schwarzenberg nagynémet kormányának katonái ellen harcolva, az önálló Magyarországért adta életét; vajon Treitschke és a későbbi nagynémetek őt is elveszett népnek tartják-e, aki vérével trágyázta a magyarok, egy idegen nép vetését? A „völkisch" gondolatot logikusan átélve - s minő kérlelhetetlen, szigorú logikája van e gondolatnak! - szabad-e nekünk az érettünk hősi halált halt „deutschungart" magyarnak siratni? Nehéz és kínzó kérdések, mint mikor testvérek elszakadnak és végképp elközönyösödnek egymástól. De van még kínzóbb kérdés is: hátha már nem is kisebbségi német, hanem egészen megmagyarosodott, középosztályunkba asszimilált volt Schittenhelm Ede? Ez esetben a ma uralkodó német felfogás teljességgel helytelennek minősítheti hozzánk való kapcsolatait, és a „völkisch" logika szerint sajnálkozva elmagyarosodásán, ha ma élne, megkísérelné disszimilálását, visszanémetesítését. Mint a szepesi szászokét, a szatmári magyarokét... A halott honvédtüzér a történeti múlt német-magyar kapcsolatainak megnyugtató s felemelő szimbóluma, de mai népi világításban annál nyugtalanítóbb szimbólum, mely kérdéseket tesz fel, akárcsak a szfmksz, s mi nem tudunk, vagy ami még rosszabb, nem merünk kérdéseire válaszolni. A mai világváltozások közt további történetünk nem nyitott könyv többé; szokatlan bátorság és önuralom kell, hogy lapjait fel merjük nyitni.
Számomra a legnehezebb kérdés, melyet a honvédtüzér sírja ad fel, a középosztály kérdése. Schittenhelm Ede, ha nem viszi el a zöld magaslaton, akkor még szőlőhegyek szélén a német golyó, az abszolutizmus német elnyomása idején még inkább összenő a magyarsággal, s belesodródva a magyar nemzet hatvanhét utáni győzelmes optimizmusába, megmagyarosítja nevét - persze kényszer nélkül, mert senkit sem kényszerítettek; kegy volt a névmagyarosítás, mellyel a magyarság bőkezűen bánt. Aminthogy százai és ezrei magyarosodtak meg a kiegyezés korszakában Schittenhelm Eduárdoknak, a középosztályunkat a pusztuló középbirtokos nemesség helyén elsősorban német és szláv vér dagasztotta fel annyira, hogy képessé vált ország és állam igazgatásának feladataira. A nagy változás a kiegyezés korában ment végbe: míg a negyvenes évek nagyot alkotó nemzedékében alig találkozunk németekkel a politikában és közigazgatásban, s ugyanakkor a németség még a városi privilégiumok szűkre szabott területein éli kicsinyes életét, s aki közül már megmagyarosodott, mint Irányi Dániel, Hunfalvy Pál, szélső magyar nemzeti érzéssel tündököl: addig hatvanhét után a városi németség legnagyobb része magától megmagyarosodik, szűk körű kispolgári életét elhagyva minél gyorsabban asszimilálódik a nemesi középosztályhoz, minek következtében észrevétlenül, feltűnés nélkül jut be a magyar kormányzat és a politika intézői közé. Most utólag felfedezhetünk benne némi hiányokat, így a politikai előrelátásét, amit érthetővé tesz rövid magyar múltja és az a körülmény, hogy az asszimiláltak már óvatosságból is szeretnek optimisták és túlzók lenni, nehogy lanyhaság vettessék szemükre. Valóságban asszimilált németjeink kitűnő tulajdonságokat hoztak középosztályunkba: rendszeretetet, munkakedvet, komoly tárgyilagosságot, alapos ismereteket, s mindezekért el kell ismernünk, hogy a magyar géniusz helyesen cselekedett, amikor befogadta őket, s viszont nekik is hasznukra vált az asszimiláció, hiszen egy nem csekély hatalommal rendelkező vezető rétegbe jutottak, sőt annak is első soraiban, hatalomhoz, magas műveltséghez és vagyoni kiemelkedéshez közel helyezkedtek el.
A német népi eszme disszimilációs törekvése itt vág igazán a magyarság elevenébe, még sokkal inkább, mint a kisebbségi kérdésben. Társadalmi osztályaink között a nemzeti öntudatot, a múlttal való kapcsolatot és a jövő folytonosságát épp középosztályunk képviseli, ő a magyar nemzetiség igazi, alkotásra és akcióra képes hordozója mindaddig, míg fajilag leginkább keveretlen agrárlakosságunkat és bár kevertebb, de a parasztsághoz hasonlóan mégis nagy kihasználatlan nemzeti erőt képviselő ipari osztályainkat nem sikerül annyira felemelnünk, hogy nemzetiségük tudatossá és így akcióképessé váljék. Legelsőrendű nemzeti érdekünk tehát, hogy amíg mindez nem sikerül, egyetlen tudatos magyar rétegünk, a középosztály biztos pillantással ismerje fel nemzeti életszükségleteinket, s felismerve azokat, egységesen törekedjék, céltudatos munkával azok megvalósítására. Ez a legfőbb érdekünk kerül azonban kockára, ha a német népi gondolat disszimilációs folyamata nem áll meg a német kisebbségnél, hanem munkáját folytatni akarja középosztályunk egy-két nemzedék óta végképp elmagyarosodott tagjain is.
Ma még ez a veszedelem nem kívülről jön. A német népi elmélet a németség ismertető jegyét elsősorban a „Blut és Boden" fogalmában találta meg, s a birodalmon kívüli viszonylatban a födművelő osztály visszakapcsolására helyezi a súlyt: a „deutscher Volksboden"-ra tart igényt, melyet a német paraszt művel bármely idegen országban, s ezen aspirációja mellett kevesebb fontosságot tulajdonít a német nemzetiségét rég elvesztett értelmiségi rétegeknek. Ez elméleti felfogásnak megfelelően azon jelenségek, melyek középosztályunk összetételének bizonyos változására mutatnának, nem is kívülről, hanem középosztályunk belsejéből indulnak ki és jelentkeznek. Bármily nehéz is a történésznek jelen dolgok szemléletében világos látását megőriznie, mégis meg kell tekintenünk e jelenségeket, mert mint szimp-tómáknak is nagy fontosságuk lehet nemzeti életünk alakulásában.
Középosztályunknak éppen német eredetű része bírja annyira a német nyelvet, hogy a mai német politikai és társadalmi koncepciók közvetítő közeg nélkül hathatnak reája, viszont igen ritkán van francia és angol műveltsége, mellyel a német dolgokat bizonyos távolságból szemlélhetné. Ez érthető; kevésbé érthető azonban olyanok számára, akik a faji kapcsolatok minden jelentőségét vakon tagadják, hogy a németségnek és birodalmának hatalmi felemelkedése, mely az utóbbi évek eredménye, az első vagy második nemzedékben megmagyarosodottakra nagyobb benyomást tesz, mint azokra, akiknek vérkeveredéséből hiányzik a német vér. De nemcsak a németség tényleges hatalma hat ezekre, talán még inkább azon sajátos német filozófia vagy mítosz, mely a németségben mint a legelső emberfaj leszármazó-jában hősi erényeket lát, mindenesetre többet és hősiesebbet, mint más népekben. Aki Günthernek, a mai Németország hivatalos fajbiológusának prózában, tudományos mű gyanánt írt hőskölteményeit olvassa a nordikus németségről, s akinek lelke valamely rejtett zugában valami ősi német érzés dobban meg arra, hogy hiszen valamikor ő is hozzátartozott e nagyszerű néphez: annál már megindulhatott, ebben a pillanatban, a disszimilációs folyamat. Ezért mi éppoly kevéssé tehetnénk szemrehányást a németségnek, mint minket sem illethet szemrehányás azért, hogy valamikor az elmaradt és elhagyatott kispolgár németek előkelőbbnek tartották a magyarságot és hozzá csatlakoztak. De itt még nincs szó felelősségről, csak magatartásról, helyesebben pillanatnyi attitűdökről, melyek önkénytelenek és ma még legtöbbnyire következés nélküliek. Aki a németség mai hatalmas lélekzetvételével egy pillanatig is együttérez, az kétféle attitűdöt foglalhat el. Vagy öntudatlanul is a németség javára optál egy-egy pillanatban azon nemzeti folyamat során, melyet Renan mindennapi népszavazáshoz hasonlított -, vagy pedig öntudata alatt is törekszik ez együttérzés elnyomására, amely esetben még inkább hangsúlyozza magyarságát, s minden alkalmat felhasznál annak kimutatására. Azaz nemzeti működését itt is, bár csak negatív módon, befolyásolja a németséggel volt egykori kapcsolata. Itt megjegyezhetem, hogy az egész dilemmától megóvja a német származású magyart azon gyökeres magyar kultúrának birtoka, amelyről alább szó lesz.
Hogy ezek mennyire nem elméleti lehetőségek, hanem tényleges jelenségei középosztályunk mai életének, arra bárki is rájöhet, aki környezetét képes egy kissé megfigyelni. De tényleges jelenvoltukat bizonyítja az az attitűd, melyet viszont azok foglalnak el, akik magukat német vértől mentnek tartják (s persze nemigen vetik fel magukban a szláv stb. kapcsolatok kérdését). Nemcsak Szabó Dezső az, aki vészes bizalmatlansággal nézi német származású középosztályunk nemzeti működését; vannak, akik gyanújuknak egyénekkel szemben is kifejezést adva, tudatosítják és állandósítják azt a pillanatnyi német öntudatot, melyről előbb tettem említést. Annyi bizonyos, ha ma már találkozhatunk a középosztály oly német származású tagjaival, akik magukat kitűnő magyaroknak tartva, a maguk sorsán át sorsunkat, az egész magyarságét is kizárólag a németséghez kötik, a német-magyar „sorsközösségről", melyet csak a mai propaganda értelmében vesznek, naponként szónokolnak, a mai német ideológiát átültetni kívánják hozzánk, és meg vannak róla győződve, hogy mi is könnyen ott lehetnénk a német módszerek követésével, ahol „ma a németség van". Kétségtelennek tartom, hogy szemrehányás és gyanúsítás az ily embereknél még inkább tudatosítaná németségüket, melyet tán manapság is a magyarság fölött állónak, előkelőbbnek tartanak, s így végül is egészen elvesznének a magyarság számára. Vannak viszont, akik a német származásuktól felkeltett gyanúra nem a „csak azért is"-sel reagálnak, őket a gyanú tiszta magyar nemzeti érzésükben sérti, miután már oly közeli kapcsolatba kerültek a magyarság lényegével, hogy visszatérésnek, disszimilációnak gondolata is támadás, sérelem egyéniségükre. Ezek számára a német leszármazás folytonos firtatása nyílt seb, melyben gyakran náluknál kevésbé magyaros, de „fajmagyar" „turáni" egyének turkálnak, akik a nemzet szolgálata dolgában tán az ő saruik megoldására sem méltóak. Aki nem akar és nem képes disszimilálódni, de akit mégis ezzel vádolnak, annak életébe ezzel a nyugtalanság olyan eleme vettetett, melyet nehéz egykedvűen elviselni. Az így származó bonyodalmak és szenvedések mértékét akkor tudjuk megmérni, ha a ma még gyakoribb esetre, olyan megmagyarosodott zsidóra gondolunk, akit nem gyanúsítanak, hanem egyenesen fenyegetnek erőszakos disszimilációval.
Mindezek, mondom, pillanatnyi rezdülések, múló hangulatok lehetnek, vagy egy-egy szenzitív lélek mélyén meghúzódó keserűségek, melyek baráti kéz érintésére is csak egy-egy pillanatra lebbennek a felszínre, hol megfigyelhetők. Még azt sem mondhatnám, hogy a német eszmekör egyes rekvizitumai-nak, így a diktatúrának vagy antiszemitizmusnak középosztályunk egyes rétegeiben való elterjedése túlnyomó részben ily rejtett német, származási kapcsolatoknak volna köszönhető. Német származású és német műveltségű középosztálybelieinktől ugyan gyakran hallhatjuk a diktatúra, mint a magyar bajok egyetlen orvossága lelkes dicséretét, de a valóságban a származási erőknek inkább csak kezdeti szerepük lehetett: a német könyvek és folyóiratok olvasói hívták fel eleinte a figyelmet az új eszmékre -jellemző, hogy az olasz diktatúra semmi hatással sem volt középosztályunkra! De ha a német vér tudatosodása tovább haladna, ezzel középosztályunk esetleg még nem bomlanék fel azonnal történeti alkotóelemeire, hanem ezt megelőzően igen valószínű, hogy a nemzeti vezetés a nagy mennyiségű német vér miatt németes irányba tolódnék át, s csak akkor, mikor ez már nem lenne leplezhető, állna be a vezető réteg bomlásának a pillanata, ha a németes irány ellen a nem német eredetűek végre is tiltakoznának és fellépnének. Annyi bizonyos, hogy a faji gondolattal kapcsolatos disszimiláció elve középosztályunk testében előre el sem képzelhető veszedelmes folyamatokat indíthat meg.
A nemzet igazi érdeke tehát azt kívánja, hogy a disszimilációs folyamatnak elejét vegyük. Középosztályunk történeti, nem faji képződmény, s fenntartásához történeti eszközök alkalmazása kell. Logikátlan és téves tehát az az elképzelés, mely ezt a faji folyamatot faji eszközökkel akarja megállítani. „Fajmagyar" „turáni" publicisztikánk magában véve is különös képződmény, mert amikor a németek (és zsidók) ellen izgat, önmaga testén, leszármazási tábláján nem veszi észre a szláv, oláh, német és egyéb foltokat. Említettem, hogy a német származás tényéhez tapadó gyanú csak elősegítheti a disszimilációt, melynek során ha sikerül minden „németet" eltávolítani nemzettestünkből, ez olyan vérveszteséget, s emellett történeti lényünk és egész nemzeti hivatásunk oly esztelen megtagadását jelentené, amit életképes nemzet nem követhet el önmagán. Hasonlóképpen éretlen eljárás volna az olyan, melynél egyesek, kik magukat bizonyos magyaroknak tartják, német eredetű társaik elé magatartási szabályokat adnak, s azok megtartását ellenőrizni akarják egyénekkel szemben. Mindezek egyesületi, kaszinói eszközök, s nagyon tévednek azok, akik nyárspolgári gondolkodással azt vélik, hogy egy nemzet vezető rétege egyesületi eszközökkel nevelhető és ellenőrizhető. A nemzeti vezető osztály nem kávéházi kert, melynek egyes bokrait ki lehet tenni az aszfaltra és megint be lehet venni, se kiskocsmái tenyészet, melynek nyírásába és metszésébe a törzsvendégek is beleszólhatnak, hanem évszázados erdőség, a szabad természet, a Történet munkája; megbecsülendő tehát, mert pótolhatatlan, s ha egyszer elpusztult, mi, magyar nemzetként, újra elő nem állíthatjuk. Középosztályunknak faji elemekre bontása történetünk és önmagunk megtagadása lenne, s aki Schittenhelm Edét kizárná, vagy engedné, hogy a németség kiemelje és magához vegye, az kizárná a magyarságból Zrínyit és Petőfit és ki tudná elsorolni azokat, akiknek családja nem magyar eredetű.
A veszedelemmel szemben két hatékony eszközünk lehetne, de az egyikkel talán elkéstünk, a másikat pedig igen nehéz alkalmazni. Az első: a magyarság ősi medencéjéből, a parasztságból meríteni; ebből alakítani ki szélesebb középosztályos réteget, melynek tagjai magyar vérösszetételnek örökölt, meg eredeti és öntudatos magyar műveltségnek szerzett tulajdonaival olyan magyaros irányt diktálhatnának, mellyel szemben a nem magyar eredetű középosztálybeliek nemcsak hogy fel nem léphetnének, de kétségtelen, hogy ily magyar eredetű új középosztálynak puszta léte is megerősítené a magyar öntudatot és kizárná a disszimiláció lehetőségét. Nem kell magyaráznom, hogy az alsóbb néposztályok e kiválasztódása még a távol jövőben késik és így nem jön számba mai veszedelmek orvosszereként. Marad tehát a másik út, melyhez azonban az önnevelésnek manapság különösen ritka mértéke volna szükséges. Azok, kik a propagandában, tömegek szervezésében és a brutális cselekvésben látják a mai lehetőségeket, bizonyára lenézően legyintenek, ha a magyar műveltség erejéről próbálok szólani. Pedig van magyar műveltség, mely képes lehetne minden nemzeti problémánkat illetőleg megmondani, mit szabad és kell tennünk, ha nemzetünk javára akarunk cselekedni. Itt legyen szabad bizonyos angol analógiákra hivatkoznom. Az angol nép tudvalevőleg a magyarhoz hasonlóan keverék eredetű, s középosztályában is, ami ott felfelé tovább nyúlik, mint nálunk, mai napig kénytelen volna az egyfajiságot megvalósítani - amit az angolok bölcsen tudnak, nem is akarják önmagukat felbontani, s ezért szilárdul vértezve vannak minden német elmélet ellenében. És mégis ez a különböző eredetű angol nép az, melynek nemcsak művelt osztálya, de minden rétege abszolút biztonsággal ismeri fel még a legbonyolultabb helyzetben is azt a tennivalót, melyet nemzeti érdeke követel tőle. Az angol művelődés öntudata annyira be-idegződött a népbe, hogy téveszthetetlenül képes a nemzeti utat megtalálni. Ne mondja senki, hogy a mi műveltségünk még nem terebélyesedett el annyira, hogy árnyékában nemzeti biztonságot, nemzeti útmutatást találhatnánk. Kevés népnek van olyan mély és kiterjedt történeti és népi műveltsége, mint nekünk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden politikai szereplőt, mielőtt dobogóra vagy szószékre engednők, Kölcseyből és Csokonaiból, Vörösmartyból és Aranyból meg kellene vizsgáztatni (bár ez sem volna értelmetlen dolog). A magyar műveltségnek, a történetinek és népinek, meg ezek szintézisének azonban olyan mélységei vannak, hogy aki egyszer megállott felettük és beléjük nézett, az megismerte a számunkra egyedül járható „magyar utat", s rajta propaganda és annak csalóka képei nem fognak többé. Sajnos, középosztályunk tekintélyes tömegei, s épp azok, akik előtérbe léptek az utóbbi években, igen felületes ismeretekkel rendelkeznek történeti kultúránkat illetőleg - hiszen másként elképzelhetetlen volna turanizmus és más dolgok elterjedése, a népi kultúra pedig teljességgel ismeretlen előttük, amit a Bartók-Kodály-féle nemzetnevelő népi iránnyal szemben tanúsított állandó maguktartásából is meg lehet ítélni. Ne felejtsük el, hogy elsősorban nemzeti tudományunk, művészetünk, műveltségünk az, ami megkülönböztet más népektől, ami igazán határvonalat alkot köztünk és idegenek közt, s így az a középosztály, mely széles rétegeiben elmaradt ettől az igazán magyarrá tevő műveltségtől, következésképpen a nemzeti út felismerésében sem eléggé biztos többé.
Végső fokon középosztályunknak ezen közismert műveltségi hiányai magyarázzák mindazon itt felhozott jelenségeket, melyek arra mutatnak, mintha saját érdekeinket nem tudnók többé a régi világossággal felismerni, s mintha valóban utat vesztettünk volna valahol. Itt csekély vigasztalás az, hogy fiatalabb korosztályokban már él és hat ez a teljes magyar műveltség és diadalmasan, tévelyt elutasítva mutatja az igazi utat. Kezemben van egy cserkészcsoport jelentése erdélyi útjáról:* ezek a fiúk már a teljes magyar műveltség birtokában indultak útjukra, s megcsodálhatjuk azt a nyugodt önbizalmat, melyet ez a műveltség ad nekik, s amellyel letaszítják középosztálybeli atyáik ideáljait, nem akarnak többé „jámborak, konstruktívak, passzívok" lenni, s mindazon bonyolult kérdésekben, melyeket a szörnyű erdélyi élet vet eléjük, felismerik a magyar magatartásnak megfelelő megoldásokat. Az ő új műveltségük elvezeti őket a nehéz úton - de tartok tőle, ha középosztályunk tekintélyes részei tovább is ily műveltségi iránytű nélkül járnak, előbb felbontják, botor akaratlansággal, saját soraikat, s utána a jobb útnak indult fiatalok fészkét is szétrombolják. Egyedül ősi történeti és népi tanulságaink felhasználásával állhatjuk útját középosztályunk atomizálódásának, elidegenedésnek (sic!) és nemzeti ideáljaink bukásának.
Magfar Szemle, 1937. július 223-131. o.
A harmincas évek derekán a magyar sajtóban élénk viták dúltak akörül, hogy az asszimilációnak melyek is voltak a tényleges eredményei, illetve a disszimiláció látható jelei mögött ténylegesen milyen erősségű folyamat rejtőzik. Az a kétségkívül gyors asszimilációs folyamat, amely a XIX. században - főleg annak második felében -, majd az első világháború előtti periódusban a magyarság számarányát oly kedvezően gyarapította, kitermelte a csodálatosan erős magyar asszimiláció mítoszát. Már Jókai Mór „Az új földesúr" című nagy hatású regénye is ezt a legendát erősítette az író kivételesen szuggesztív előadásában. Amikor Szekfű Gyula Schittenhelm Ede tragikus sorsának megidézésén keresztül néz szembe az izgalmas kérdéssel, akkor azért is szerencsés kézzel választotta ki írásának főhősét, hiszen a népszerű Benedek Elek már egyik korábbi írásában szintén a művelt magyar olvasók elé állította a budai vár vissza-vívása során a magyar ügyért életét áldozó deutschungar, tehát németül beszélő, magyarul érző hős figuráját.
Szekfű most sem marad adós a kérdéskör nemzetközi dimenzióinak felvázolásával, amely alkalmat ad neki arra, hogy - kimondatlanul is - figyelmeztesse azokat, akik a német és magyar sorsproblémák felszíni hasonlósága alapján készek voltak a völkisch-gondolatkör magyarországi átvételére. Nagyon világosan megmondja, hogy a magyar nép kis nép, márpedig „kis nép hiába vállalkoznék leszakadt testvéreinek hasonlóan erélyes összefogására: a kisebbség védelmének azon 'népi' és 'faji' megvalósítása, melyet a Német Birodalom megkezdett és folyton növekvő nemzetközi befolyásával támogat, gyönge és kis nép számára nem valósítható meg". Szekfű is nyomatékot ad Gratz fél évtizeddel korábban a Magyar Szemle hasábjain közölt írása (1. a Függelék 22. sz. dokumentumát) figyelmeztetésének: „a »völkisch«-gondolat épp a németség fejlődésére és felemelkedésére a legnagyobb jelentőségű találmány, s a német hegemónia terjeszkedésének legcélszerűbb eszköze."
Következőleg ez a találmány arra is alkalmas, hogy a magyar nemzettestet rongálja, disszimilációs folyamatokat erősítsen. Ezt a problémát fogalmazza meg Szekfű igen szemléletesen, amikor arról ír, hogy bármily szeretettel megy is el a szimbólummá nemesedett Schittenhelm Ede sírja mellett, nem tud védekezni „azon gondolat ellen, hogy a múltunk szimbóluma, de vajon a jövőnké is-e?"
A jövőt Szekfű a középosztály kérdése miatt fürkészi nagy aggodalommal. Hiszen nem lehetett elsiklani azon tény felett, hogy ezt a középosztályt „a pusztuló középbirtokos nemesség helyén elsősorban német és szláv vér dagasztotta fel annyira, hogy képessé vált ország és állam igazgatásának feladataira". Ez nagyon bölcsen történt így, Szekfű úgy látja: „a magyar géniusz helyesen cselekedett, amikor befogadta őket", hiszen ezek az asszimilált németek rendszeretetet, munkakedvet, komoly tárgyilagosságot, alapos ismereteket hoztak a magyar középosztályba. A völkisch disszimilációs törekvések azonban - mivel a nemzet vezető erejéről van szó - éppen itt vágnak „a magyarság elevenébe". Tehát Szekfűt elsősorban nem is az izgatja, hogy a német népi eszme disszimilációs törekvése milyen sikereket ér el esetleg a hazai német kisebbség soraiban, hanem, hogy magában a középosztályban ne következzen be ilyen erózió. Márpedig jól látja, hogy ennek az eróziónak a veszedelme meglehetősen nagy. Hiszen e középosztálynak „igen ritkán van francia és angol műveltsége", nyelvtudása, szemhatárának korlátai mind arra mutatnak, hogy külföldről szinte kizárólag csak német hatások érik. Szekfű bizonyára téved, amikor azt állítja, hogy Mussolini diktatúrája semmi hatással nem volt e középosztályra, az viszont nem kétséges, hogy a német fasizmus hatása sokkal erőteljesebben mutatkozott meg.
A veszedelemmel szemben a cikkíró elvileg két hatékony eszközt vél felfedezni, valójában azonban csak a magyar műveltség eredményeibe való belekapaszkodás sikerében reménykedik. Szellemtörténeti velleitásai miatt ezen nem is csodálkozhatunk, hitének korlátai felett a történelem mond majd kemény ítéletet, amint azt az összeomlás után saját maga kénytelen megfogalmazni 1947-ben megjelent „A forradalom után" című munkájában. Elméletileg reálisabb lett volna az a másik hatékonynak gondolt eszköz, amely a középosztály szélesítését, felfrissítését a parasztság felemelése útján gondolta el. „Nem kell magyaráznom - írja rezignált tömörséggel -, hogy az alsóbb néposztályok e kiválasztódása még a távol jövőben késik és így nem jön számba mai veszedelmek orvosszereként." Mégis ez lehetett volna az igazi alternatíva, ha az ellenforradalmi rendszer hatalmi szerkezete lehetőséget ad az alternatívákban történő gondolkodásra. Ennek a rendszernek a szerkezete azonban a baloldal felé teljesen zárt volt, s ezért Szekfű helyesen látta, hogy a felvetett lehetőség csupán elméleti jelentőségű. Ezzel azonban a kör bezárult, az ország sorsa - történelmi mértékkel mérve: igen gyorsan - megpecsételtetek.
A cikknek igen nagy visszhangja támadt. A liberális lapok helyeslőleg fogadták a szerző gondolatmenetét, a szociáldemokrata Népszava Szekfű figyelmeztető szavainak jelentőségét húzta alá, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Pethő Sándor, Veres Péter a disszimilációs törekvéseknek a nemzetet veszélyeztető voltára tették a hangsúlyt, a magyarországi németek nevében Franz Kussbach a Szent István-i eszme mellett tett hitet. A legnagyobb feltűnést ellenben Szabó Dezső durva támadása váltotta ki, aki „Ede megevé ebédem" című gyilkosán sértegető írásában széttörte a Schittenhelm Ede köriili kegyeletes hangulatot, aki Schittenhelm személyén keresztül minden német származású asszimiláltat kiutasított a magyarságból. (Lásd részletesebben Lóránt Tilkovszky: Teufelskreis. Die Minderheitenfrage in den deutsch-ungarischen Beziehungen 1933-1938. Budapest, 1989. 241-244. o.)
* Erdély. Ahogy mi láttuk. (A 15. Bethlen Gábor cserkészcsapat Zrínyi Miklós raja beszámolója.) 1937. (Eredeti jegyzet.)
A Huss Richárd debreceni egyetemi tanár és Basch Ferenc vezetése alatt álló német kisebbségi mozgalom az utolsó hónapokban lényegesen megerősödött és mind komolyabb alakot kezd ölteni. Elérkezett az utolsó perc, amikor talán még lehetséges ennek a mozgalomnak elfojtása. Ha ezt elmulasztjuk, nem fog egyéb hátramaradni, mint a mozgalommal és annak összes következményeivel megalkudni.
A mozgalom kétségkívül a hazai németség egységes megszervezésére törekszik. Vezetői németországi pénzen kiadott lapjukkal és egyéb nyomtatványokkal, valamint Németországban megjelent lapok és nyomtatványoknak a hazai németség között való terjesztésével nemcsak felébresztik ennek a németségnek nemzeti és faji öntudatát, hanem a „népközösség" elvének hirdetésével tudatára hozzák a nagy német néppel való összetartozását is, úgyhogy a magyarországi németekben mindinkább olyan felfogások terjednek el, hogy nekik nemcsak Magyarországgal szemben vannak kötelességeik, hanem az össz-németséggel és annak gerincével, a németországi németekkel szemben is. Egyúttal pedig a mozgalom irányítói ennek az akciónak vezetésére magyarországi német intellektuelekből - éspedig részben olyanokból, akik a német lakosságú vidékeken gyakorolják polgári hivatásukat, részben olyanokból, akiket németországi pénzekből eltartanak arra a célra, hogy ezt a mozgalmat vezessék - gárdát szerveznek, amelynek tagjai egy Németországból kapott autón állandóan bejárják a német ajkú vidékeket és így tartják fenn a kapcsolatot az egyes német ajkú községekben kiszemelt bizalmi férfíaikkal. Egyben arról is gondoskodnak, hogy németországi pénzen fenntartott internátusokban évről évre kineveljenek 30-40 fiatalembert arra a célra, hogy majd egyszer később, a németlakta vidékeken különböző szabad foglalkozásokban elhelyezkedve, átvehessék és folytathassák saját körükben és saját vidékükön a német lakosság „felébresztésére" irányuló akciót.
Ha ennek a mozgalomnak nem tudjuk útját állani, akkor számolnunk kell azzal, hogy rövid néhány esztendő múlva a magyarországi németség a német politika egyszerű eszközévé fog válni, aminthogy azokban a német kisebbségekben, ahol ez a mozgalom már előhaladottabb stádiumban van, rendszeresen agitációs tanfolyamokon tényleg arra oktatnak, hogy egyedül a Németországból kapott utasításokat tartsák mérvadóknak akkor is, ha ez saját állampolgári kötelességeikkel ellentétbe hozza őket.
Az e mozgalommal szemben a Német Népmívelődési (sic!) Egyesületben kifejtett ellenakció két előfeltételen épült fel.
Az egyik előfeltétel az volt, hogy a hazai németségnek a magyar kormányok által is jogosnak elismert kívánságai - amelyek főleg az iskolakérdésre vonatkoznak - megvalósíttassanak, mert ezzel hárítható el az a veszély, hogy a német lakosságban e kérdés rendezetlensége miatt támadt elégületlenséget a radikális mozgalom a maga javára használhassa ki. Az egyesület bizalmi férfiai az ország minden vidékéről azt jelentik, hogy az egyesület által képviselt irány meg tud állni, ha az iskolakérdés megoldódik, de teljesen elveszíti összes híveit, ha az iskolaügy terén előhaladást nem lehet elérni.
A másik előfeltétel az volt, hogy a Magyarországi Német Népmívelődési Egyesület kapjon lehetőséget a maga szervezetének kiépítésére, a Huss-Basch-féle mozgalom ellen pedig a hatóságok részéről is meg fog történni minden, amit a törvények határán belül agitációjuk megnehezítésére meg lehet tenni.
A helyzet teljességgel nem kielégítő. Ez áll úgy az egyik, mint a másik előfeltétel dolgában.
Az iskolakérdésben a Gömbös-kormánynak 1935 karácsonyán megjelent rendelete reményt nyújtott arra, hogy a német ajkú községek (vagy legalábbis azok túlnyomó része) olyan népiskolát fog kapni, amelyben gyermekeik német nyelven is megtanulnak olvasni és írni. Az első év eredménye semmiképpen nem volt kielégítő, a második évben olyan későn történtek az intézkedések, hogy azok ebben a tanévben már alig fognak érvényesülhetni. Ami az első évet illeti, úgy tudom, hogy körülbelül 80 községben rendeltettek el szülői értekezletek a célból, hogy nyilatkozzanak arról, kívánják-e az új típusú népiskola bevezetését. Erre a kérdésre a szülői értekezletek tudtommal körülbelül 50 községben válaszoltak igennel. Azoknak egy részében, amelyek az eddigi magyar nyelvű oktatás fenntartását is kívánták, igen sok olyan község van, ahol a szülői értekezletek tagjait megfélemlítették, vagy ahol a régi típus megtartását a hazafiasság kérdésének mondták, vagy ahol egyébként tudtak a szülőkre nyomást gyakorolni. De az új típusú népiskola abban az 50 községben sincsen megvalósítva, ahol a szülői értekezletek ilyen értelmű határozatot hoztak, mert az iskolafenntartók vagy a helyi hatóságok szabotálják azokat. Legjellemzőbb ebben a tekintetben Soroksár példája. Ez év elején felhatalmazást kaptam arra, hogy közöljem a nyilvánossággal azt, hogy a soroksári állami népiskolában el van határozva a német nyelvű tanítás bevezetése, és hogy egy Sachsenheim nevű német tanítónő már ki is van nevezve a soroksári iskolához. Ennek dacára Soroksáron még ma is a régi rendszer szerint folyik a tanítás. Hasonló a helyzet Vaskúton, Csatalján, Bácsalmáson, Harkán, Budakeszin, Ceglédbercelen, Vecsésen, Hőgyészen és másutt. A községek egy részében azzal szabotálják a rendelet végrehajtását, hogy azt csak 1938-ban kell végrehajtani (Budakeszi, Ceglédbercel), másutt - kivált Tolna megyében, Hartán stb. - azt mondják, hogy előbb a tanfelügylő vagy pedig (mint Csatalján, Vaskúton, Bácsalmáson) az érseki aula utasításait kell bevárni, amelyek sohasem érkeznek meg, ismét másutt pedig azt mondják az embereknek, hogy a vegyes tannyelvű iskolát csakis akkor kaphatják meg, ha egy második tantermet építenek (Bakonysárkány) stb. Németbolyban a helyi tényezők megakadályozták a vegyes népiskola mellett való szavazást, a kormány megsemmisítette ezt a nyilván erőszakos úton létrejött eredményt és egy másik szavazást rendelt el, amely a vegyes nyelvű iskola mellett foglalt állást, de tényleg a helyzet ott sem változott meg a legcsekélyebb mértékben sem. Ha azok az értesítések, amelyek a Német Népmívelődési Egyesülethez befolynak, helyesek, akkor az 52 községből, amely a vegyes nyelvű tanítás mellett állást foglalt, csak igen szórványos esetekben kaptak igazán új tanrendszerű iskolát. Azt az igen kedvezőtlen hatást, amelyet az iskolarendelet szabotálása a magyarországi németségben kivált, még tetézi az a körülmény, hogy egyes helyeken az iskolarendelet, amely nem hozta meg a német nyelvű tanítás terén a remélt előhaladást, egyenesen a létező helyzetnek a németség szempontjából in peius megváltoztatására használtatott ki, mint pl. Mosón megyében, ahol két A típusú iskola máris a németség szempontjából kedvezőtlenebb új típusú iskolává változtattatott át (Mosonszolnok, Mosonszentjános) és ahol egy, az összes községekkel közölt rendelet szerint ugyanezt a visszafejlődést 1938 végéig az összes A típusú iskolákban végre kell hajtani. Lehet-e ezek után csodálkozni, ha Németországban állandóan azt írják, hogy az iskolarendelet tiszta szemfényvesztés, amely a németség szempontjából nem javította, hanem rontotta a fennállott helyzetet? És lehet-e csodálkozni azon, ha a németországi pénzen dolgozó mozgalom ezekre az állapotokra való utalással és annak hangoztatásával, hogy a magyarsággal és a magyar kormánnyal való együttműködés nem hozza meg a németek kulturális igényeinek teljesedését és azt csakis a németség nemzeti öntudatának felébresztésével és esetleg Berlin támogatásával lehet elérni, mind szélesebb köröket tud a maga részére megnyerni. Akik az iskolakérdés megoldását akadályozzák, legsikeresebb pacemakerjei annak a mozgalomnak, amelyet azután ők maguk pángermánnak és horogkeresztesnek neveznek és mint ilyent veszedelmesnek tartanak.
E helyen említem meg, hogy arról is panaszok érkeztek hozzánk, hogy egyes községekben a németül beszélő iskolásgyerekeket mindenféle hátrányban részesítik. Szalatnak községből azt jelentették nekünk, hogy az iskolában úgynevezett „szégyenkönyvet" tartanak, amelybe azoknak a gyerekeknek a nevét vehetik be, akik egymás között vagy az utcán németül beszélnek.
De nem következett be a Magyarországi Német Népmívelődési Egyesület törekvései sikerének második előfeltétele sem, mert a hatóságok az egyesület szervezkedését általánosságban véve - mert kedvező kivételek vannak - nemhogy előmozdították volna, de minden módon megakadályozták. Tolna megyében, ahol az egyletnek igen erős fiókjai voltak, az egyesületnek másfél év óta semmi gyűlést nem engedélyeznek. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy ez a fontos terület ebben az időben teljesen át volt adva a Huss-Basch-csoport ottani helyi exponenseinek, Mühl bonyhádi orvosnak, Reitinger gyönki orvosnak, Zimmermann kaláznói tanítónak stb. Teljes vakságra vall, hogy a megyei hatóságok azt hitték, ellene dolgoznak a német akciónak, ha az egyesület működését megakadályozzák - valójában ennek éppen az ellenkezőjét érték el, ti. azt, hogy ez a vidék teljesen ki volt szolgáltatva a radikális agitációnak, úgyhogy ez idő szerint nem is tudom, lehet-e még az elmérgesedett viszonyokon változtatni. Bácsbodrog vármegyében az egyesület egyáltalán nem tarthatott ülést, részben mert az engedély vagy későn, vagy egyáltalán nem érkezett meg, holott a radikális csoport éppen Bács megyében bír a legerősebb gyökerekkel. De másutt is a legkülönbözőbb ürügyek alatt és a legkülönbözőbb módszerek alkalmazásával teszik lehetetlenné az egyesület fiókjainak megalakítását. Legyen szabad néhány példát előadnom. Ceglédbercel községből felszólítás érkezett az egyesülethez, hogy alakítsunk ott fiókot. Az egylet bejelentette a monori főbírónak a taggyűjtő értekezletet, amire a főbíró ennek két héttel való elhalasztását kérte. Ezen a két héten a főbíró kiment Ceglédbercelre, ott egyenkint idézte be azokat, akik a helyi fiók megalakítását kérték és aláíratott velük egy nyilatkozatot, amely szerint kívánságukat visszavonják, sőt még a kocsmárossal is aláíratott egy nyilatkozatot, amely szerint helyiségeit a gyűlés megtartására nem bocsátja rendelkezésre. Egy nappal a gyűlésre kitűzött nap előtt azután a főbíró közölte, hogy a taggyűjtő értekezletet nem engedélyezi. Ugyanebben az időben a csendőrség vizsgálatot indított az egyesület bizalmi embere, Gumpl gazda ellen, elvette tőle az egyesület naptárait és a Sonntagsblatt nála lévő példányait, és érdeklődött az iránt, hogy kik rendelték meg a Sonntagsblattot, megfenyegetvén őt, hogy eljárás fog ellene indulni és pénzbírságot fog kelleni fizetnie, ha az egyesületet továbbra is képviseli. Ugyancsak ezt írják az egyesületnek Veszprém megyéből, ahol szintén egyénileg vették rá az egylethez csatlakozni akaró német ajkú lakosokat, hogy tartsák magukat távol az egylettől. Nádudvaron a hatóságok azt a taktikát folytatták, hogy ötször hirdettettek gyűlést és azt mindannyiszor az utolsó pillanatban tiltották be, úgyhogy titkárainknak eredmény nélkül kellett hazatérniük. Nagyon sok helyen arról panaszkodnak az emberek, hogy azokat, akik az egylet részére tagokat gyűjtenek vagy az egylet által kiadott naptárt terjesztik, beidézik, házkutatást tartanak náluk és a legkülönbözőbb ürügyekből pénzbüntetéssel sújtják őket. Nágócson, ahol ugyanez történt, a jegyző nyíltan kijelentette az egylet egyik titkárának, hogy minden eszközzel meg fogja gátolni az egyesület megalakítását, mert annak működését ártalmasnak tartja. Arra az ellenvetésre, hogy az egyesület a kormány nagymérvű támogatását élvezi, tehát nem lehet veszélyes, a jegyző kijelentette, hogy ha a felsőbb hatóságoktól utasítani fogják, hogy tegye lehetővé az egyesület megalakulását, azt meg fogja tenni, addig azonban az egyesületnek minden működését meg fogja akadályozni. A nádudvari jegyző körülbelül ugyanígy nyilatkozott egyik titkárunk előtt, kijelentvén, hogyha igaz volna, a kormány komolyan akarja az egyesület működését, nem tűrné, hogy a főispán, illetve az alispán és a vármegye az ellenkező irányban dolgoznak. Berkenyén a csendőrség felelősségre vonta az egyesület megbízottját, mert a naptárt osztotta szét. Dunakömlődön a jegyző panaszkodott, hogy az alispán felelősségre vonta őt, mert az egylet fiókjának megalakulását nem akadályozta meg. Csávolyon a jegyző egyenkint dolgozza meg az egyes tagokat, hogy lépjenek ki az egyletből. Pomázon a csendőrség vizsgálatot indított mindazok ellen, akik a Német Népmívelődési Egyesület által rendezett sváb bálon részt vettek. Ismételten kihallgatták őket emiatt. Solymáron az egyesületnek bizalmi emberét a csndőrőrvezető magához idézte és részletesen kikérdezte arról, kik az egyesület tagjai és kik rendelték meg a naptárt, amely alkalommal oda nyilatkozott, hogy az egyesület működését be kellene szüntetni. Kübekházán az egyesület ottani bizalmi emberét, Ernst Józsefet a csendőrség felelősségre vonta és néhány napig fogdában is tartotta az egyesület naptárának terjesztése miatt. A főszolgabíró emiatt tíz pengő büntetésre ítélte. Dunakömlőd községben a helyi csoport megalakítását a megyei hatóságok azzal utasították vissza, hogy a helyi csoport megalakítása nem közérdek. Románd veszprém megyei községben 64 német ajkú polgár írta alá az egyesület belépő nyilatkozatát, a hatóságok presszi-ójára azonban ezek közül tizenheten visszavonták csatlakozási nyilatkozatukat és erre való hivatkozással a helyi csoport megalakítását betiltották. Az aláírások visszavonását nyilván azzal érték el a tizenhét romándi gazdánál, hogy az egyesületet hazafiatlan alakulatnak állították oda; erre enged következtetni a visszavonó nyilatkozatnak az a passzusa, hogy „kijelentjük végezetül, hogy mi magyar hazánkhoz, a magyar állameszméhez mindenkor és minden körülmények között hűek maradunk a jövőben is".
Amikor arra vállalkoztam, hogy megindítom a Baschék elleni akciót, szóval és írásben kijelentettem, hogy azt csak akkor tartom sikerrel kecsegtetőnek, ha (az iskolakérdés megoldásától eltekintve) a hatóságok segítségére lesznek az egyesületnek abban az irányban, hogy a rájuk hallgató komoly elemeket be fogják terelni az egyesületbe vagy legalábbis nem fogják lebeszélni az egyletbe való belépésről, aminek fejében kijelentettem, hogy az egyesületnek nemcsak nincsen kifogása, hanem egyenesen kívánatosnak tartaná, ha a helyi fiók vezetését az ottani intelligencia - papok és tanítók - vennék át. Biztatást kaptam arra, hogy a hatóságok ilyen értelmű utasításokat fognak kapni. Tényleg azonban ebben a tekintetben mindenütt az ellenkező eljárást tapasztaljuk, sőt ott, ahol sikerült egy-egy tanítót megnyernünk az egylet fiókjának vezetésére, a hatóságok azonnal közbelépnek (Csávoly), hogy őt lemondásra bírják.
Amíg így egyfelől a hatóságok nemcsak nem könnyítik meg az egylet működését, hanem azt egyenesen megakadályozzák, a Huss-Basch-csoportnak titkos utakon folytatott akciójával szemben teljesen tehetetlenek, úgyhogy az a különös helyzet áll elő, hogy a kormány által alapított egyesület kevesebb mozgási szabadsággal rendelkezik, mint az a mozgalom, amelyet a kormány kétségkívül veszélyesnek tart. Sopron vidékén pl. az egylet bizalmi férfiak állandóan beidézik és büntetik, ugyanakkor azonban a Huss-Basch-csoport bizalmi embere, Tasch soproni tanító, szabadon agitál Sopron vidékén az egylet ellen és a csendőrök szeme láttára terjeszti ott Baschék lapját és naptárát. Az összes helyi fiókok rendszeresen megkapják a „Der Jungdeutsche" című lapot, amely állandóan támadja az egylet vezetőségét és azt úgy állítja be, mintha a németség érdekeit a kormánynak elárulta volna, anélkül, hogy ennek a folyóiratnak és néhány hasonló folyóiratnak terjesztése megakadályozása érdekében bármi történnék. Ha a Huss-Basch-csoport, mint körében híresztelik, még egy hetilap kiadására is engedélyt kapna, akkor legjobb volna belenyugodni abba, hogy Baschék vegyék át a hazai németség vezetését, mert előbb-utóbb úgyis ez lesz a dolog vége, ha minden úgy megy tovább, mint eddig.
Csak mellékelten említem meg, hogy a miniszterelnök úrnak a névmagyarosítás ügyében tett igen helyes nyilatkozata dacára tovább folyik a névmagyarosítások érdekében gyakorolt kényszer is. Egy héttel ezelőtt kaptunk panaszt arról, hogy egy törökbálinti lakost, Fallenbüchel Mihályt, katonai feljebbvalója a piliscsabai katonatáborban állandóan arra szorítja, hogy magyarosítsa meg nevét és mikor ez arra hivatkozott, hogy ezt apja nem engedné meg, hazaküldte, hogy mondja meg apjának, hogy mégis kénytelen nevét megmagyarosítani. Budafokon a polgári iskolában a tanítónő jóformán minden nap zaklatja a német nevű gyermekeket, hogy változtassák meg nevüket. Heim Mátyás ceglédberceli legényt és több vele együtt katonai szolgálatot teljesítő vecsési és más falubeli sváb legényt a Radetzky-kaszárnyában kényszerítették nevük megmagyarosítására. Kálmán Pál főhadnagy megfenyegette őket, hogy megvereti és kikötteti őket, ha nevüket nem magyarosítják meg. Sopron vidékén a vasútnál dolgozó munkásokat azzal fenyegették meg, hogy ha nem magyarosítják meg nevüket, nem fognak munkát kapni. Igen gyakori a panasz, hogy a katonaságnál a német nyelvű közlegényeket mindenféle hátrányban részesítik, ha nem magyarosítják meg nevüket, így pl. megvonják tőlük ilyen esetekben a vasárnapi szabadságot. Pesthidegkúton az iskolában dolgozzák meg a gyermekeket, hogy bírják rá szüleiket a névmagyarosításra, vagy legalábbis ők magyarosíttassák meg nevüket. Hajóson a főbíró az iparengedélyek és hasonló okmányok kiadását ahhoz a feltételhez kötötte, hogy az illetők magyarosítsák meg nevüket. Az egyik budapesti kereskedelmi iskolában egy német nyelvű diák intőt kapott, és mikor apja ezért elment az osztályfőnökéhez, ez kijelentette, hogy ő már háromszáz tanulót vett rá arra, hogy nevüket megmagyarosítsák, ha a fiú is megteszi ezt, nem lesz semmi baj vele. A gyermek apja kijelentette, hogy ezt nem teszi meg, mire az osztályfőnök azt mondta, hogy akkor a fiún nem lehet segíteni.
Ugyancsak rossz vért szül több helyen, nevezetesen Hartán és Németkéren, hogy a hatóságok elrendelték, hogy a hirdetmények kidobolása ezentúl nem német, de magyar nyelven történjék, ami különösen nyáron, amikor a gazdák a mezőkön vannak elfoglalva és az asszonyoknak kell a kidobolt hirdetményeket meghallgatniuk, oda vezet, hogy egyáltalán nem értik meg, miről van szó. Ennek a 150 éves szokásnak - amely tulajdonképpen csak azt a gyakorlati célt szolgálja, hogy a falu lakossága a hatóságoknak bizonyos intézkedéséről tudomást szerezzen - megváltoztatása nagyon rossz vért szül és semmiféle haszonnal nem jár.
Természetesen nincs módomban a felhozott eseteket pontosan megvizsgálni annak megállapítására, vajon a dolgok tényleg úgy folytak-e le, de az információk és panaszok, amelyek az egyesülethez beérkeznek, oly tömegesek és annyira hasonló tartalmúak és irányúak, hogy az országban létező hangulatról és helyzetről kétségtelenül helyes képet adnak.
Az előadottak alapján ki kell jelentenem, hogy ha az imént ismertetett állapotokban gyökeres változás nem vihető keresztül, a magam részéről azt a felelősséget, amelyet a Magyarországi Német Népmívelési Egyesületnek elnöki tisztsége reám ró, nem tudnám tovább vállalni. Egy évvel ezelőtt írásban jelentettem ki, hogy mivel a Huss-Basch-csoport elleni fellépésemet mindig azzal indokoltam, hogy ezen az úton lehet legjobban biztosítani az iskolakérdés megoldását, abban az esetben, ha az iskolareform meghiúsultnak volna tekintendő, kénytelen volnék bevallani, hogy az én politikám csődöt mondott és az egylet elnökségéről lemondani. Ma már fel kell tennem önmagam előtt a kérdést, hogy ez az időpont nem következett-e be máris? Ugyancsak sürgettem - két év óta - azt is, hogy a hatóságok támogassák az egyesületet és legyenek segítségünkre abban, hogy az egyesületbe ne csak a mindig izgága embereket, hanem a komoly és módos parasztokat is bevonhassuk, amihez szükség volna, hogy a hatóságok ezeket az elemeket ne tartsák vissza az egyesületbe való belépéstől, hanem inkább buzdítsák erre. Ehelyett éppen az utolsó évben fokozott mértékben kellett meggyőződnöm arról, hogy az egyesületet a hatóságok - kevés kivételtől eltekintve - egyáltalában nem támogatják, sőt valami hazafiatlan alakulatnak tartják, ami engem is hovatovább olyan színben tüntet fel, amelyben feltüntetve lenni nem akarok. Mindettől eltekintve pedig az a meggyőződésem, hogyha a dolgok úgy haladnak, mint eddig, akkor a túlzó elemek rövid időn belül magukkal fogják ragadni az egész magyarországi németséget. Komolyan gondolkozom azon, nem teljesítenék-e a jelenlegi körülmények között hasznosabb feladatot, ha lemondva az egyesület elnökségéről és megszabadulva mindattól a feszélyezettségtől, amellyel ez a szerepem jár, nyíltan szembeszállnék a nyilvánosság előtt és a parlamentben egyfelől a Huss-Basch-féle agitáció-val és annak berlini támogatóival, másfelől pedig azokkal a felfogásokkal, amelyek lehetetlenné teszik a túlzók elleni eredményes küzdelmet.
A kérdés, amelyre feleletet kell találni az, hogy mit kellene tenni a német mozgalomnak helyes mederben való tartására, illetve helyes mederbe való visszaterelésére.
I. Pozitív teendők a németség jogos kívánságainak teljesítésére
1. Az iskolarendelet végrehajtása. Tekintettel arra, hogy a szülői értekezletek csak az iskolarendelet végrehajtásának szabotálását mozdítják elő, minden ellenkező érv félretételével szakítani kellene velük, és általános rendelettel kellene az iskolaügyet szabályozni, és a rendelet végrehajtását biztosítani. De legalábbis ott, ahol a szülői értekezletek már állást foglaltak az új népiskolai típus bevezetése mellett, általános rendelettel kell a határozatot biztosítani. A rendelet végrehajtásának ellenőrzését szigorítani kellene.
2. A hatóságoknak határozott utasítást kell kapniok arra, hogy az egyesület szervezkedését ne akadályozzák, hanem mozdítsák elő, főleg pedig tereljék be abba a komoly és módos német elemeket, aminek fejében az egylet helyezze fiókjait a vidéki intelligencia - papok, tanítók - vezetése alá.
3. Annak megakadályozására, hogy a vidéki hatóságok azokat, akik az egylet tagjai, különböző ürügyek alatt zaklassák, valamint a névmagyarosítások érdekében folytatott és a kormányelnök úr által is helytelenített pressziók kiküszöbölésére szükség volna, ha a kormány valamely erre alkalmas esetben fegyelmi eljárás megindításával vagy hasonló úton példát statuálna, mert amíg ez meg nem történik, mindig kételkedni fognak abban, hogy a kormány komolyan akarja-e azt, ami mellett nyilatkozik vagy nem.
4. Ha lehetséges, gondoskodni kellene valamilyen hatósági szervről, amely kellő tekintéllyel bírna a hatóságok előtt, és erre a tekintélyére támaszkodva közvetlenül is intézkedhetnék olyan esetekben, amikor akár általános panaszokról, akár konkrét sérelmekről van szó.
II. Védekezés a Huss-Basch-csoport és a mögöttük álló németországi körök ellen
1. Hetilapot a csoportnak semmi szín alatt nem szabad engedélyezni, inkább azon kell gondolkodni, miként volna megakadályozható, hogy a „Deutscher Volksbote" szabadon legyen terjeszthető.
2. A Németországból érkező és itt szétosztott folyóiratoknak terjesztését mindenáron meg kell akadályozni, esetleg a postai szállítás jogának megvonásával.
3. A vidéki hatóságoknak szigorú ellenőrzés alá kell venniök a Huss-Basch-csoport bizalmi embereinek vidéki agitációját, bár ez csak kisebb részben történik budapesti kiküldöttek útján. Bizonyára lehet alkalmat találni egyes agitátorok kiutasítására vagy eltoloncolására.
4. Huss dr.-t, aki a berlini körök bizalmi férfiaként vezeti az egész akciót, lehetőleg felelősségre kell vonni.
5. Házkutatások révén valószínűleg lehetne olyan anyagot találni, amely a túlzó csoport elleni eljárásra jogcímet adna.
6. Feltétlenül be kell szüntetni azokat az internátusokat, amelyek német agitátorokat nevelnek, s amelyeknek tagjai már az ún. „sváb egyenruhát" is viselik. A vizsgáknál lehetőleg különös szigorúsággal kellene eljárni velük, mert hiszen ha diplomát kapnak, azt csak káros agitációra fogják felhasználni. A stipendiumokat ilyen célból kapják, és akárhányan jutnak ezen a réven lelkiismereti konfliktusokba.
7. A német kormánynál újból fel kell lépni a mozgalomnak Németországból való anyagi támogatása ellen, amelynek beszüntetését már egyszer megígérték.
8. Megfontolandó volna egy olyan intézkedés, amely külföldi pénznek politikai célokra való elfogadását büntetendő cselekménynek minősítené.
9. Végül mielőbb tisztázni kell a „Verband Deutscher Minderheiten" szerepét, amely ez idő szerint az a jogot vindikálja magának, hogy ő van hivatva kijelölni azokat, akiket a magyarországi németség képviselőiként el lehet fogadni. Ezzel kapcsolatban a nemzetiségi kongresszus kérdése is mielőbb tisztázandó volna.
Magyar Országos Levéltár, Miniszterelnökségi levéltár 1938-C-15311 57. t.
Gratz Gusztáv fenti memoranduma pontos látleletét adja annak a begyepesedett magyar nacionalizmusnak, amelyet planéta választott el a magyar jogalkotástól, a Magyar Szemle című folyóirat emelkedett szellemiségétől. A dolgozatban bőven dokumentált helyzet jól mutatja, hogy a magyar közigazgatásban masszív hatalmi pozíciókat elfoglalók mily kétségbeejtó'en érzéketlennek voltak a helyes külpolitikai felfogással szemben. Ti. azzal a külpolitikai törekvéssel szemben, amely a Magyarországi Népművelődési Egyesület izmosításával törekedett biztosabb hátteret nyújtani annak a magyar külpolitikai programnak, amely a multikulturális szemlélet jegyében akarta a magyarországi német kisebbség jogos kulturális panaszait orvosolni. Valójában ez a - szükséges külpolitikai horizontot teljesen nélkülöző
- magyar nacionalizmus tette teljesen kilátástalanná a magyar kormány politikáját. Hiszen a mind erősebb Huss-Basch-féle mozgalom mögött már teljes mellszélességgel sorakozott fel a nemzetiszociális Németország agresszív külpolitikájának mind félelmetesebb ereje. Ezzel a nagy erővel szemben magyar részről okos taktikával minden erőt összpontosítani kellett volna. Ezért lehetett az, hogy Gratz Gusztáv hiába helyezte kilátásba ebben a memorandumban is az egylet éléről történő lemondását: tudta, hogy amíg bármily csekély mozgástér van az értelmes munkára, addig nem mondhat le. Leköszönésére ezért majd csak 1940 őszén, a második bécsi döntés aláírása után kerül sor, amikor a Huss-Basch-féle mozgalomból kiformálódott Volksbund - a második bécsi döntés árának egyik elemeként
- a hazai németség kizárólagos szervezetévé válik.
Miniszterelnök Úr!
Meg kell-e okolnia egy magyar embernek: ha kétségeivel, a benne megnyilatkozó magyar életösztön jogos felriadásaival, a magyar sebekből leikébe gyűlt panaszokkal a magyar sors legfőbb irányítójához fordul? Kihez fordulna a magyar szorongás, a védekezésre felmozduló magyar életakarat, a magyar jövő megépítésére buzgó magyar erő máshoz, mint a magyar életépítés legfőbb kőműveséhez, ahhoz, aki lelkiismeretével, egész emberi és férfi becsületével, egész életével elsősorban felelős minden magyar sorsáért, minden magyar kenyeréért, a magyar föld minden rögéért s az édes magyar nyelv elhazudha-tatlan uralmi jogáért Magyarország minden röge fölött?
Az, aki a következő sorokban száz- és százezer magyar döbbenetét, nehéz történelmi ítéletet jelentő panaszait, lemaszlagolhatatlan életakaratát mondja Ön elé: minden viszonylatában látja azt a végtelenül nehéz és végzetes felelősségeket parancsoló helyzetet, melyben Önnek történelmi feladatait végeznie kell. És a tényeket sohasem abból a lírai hangulatból ítéli meg, melyeket felvernek a lelkekben, hanem: minden egyes tényt az egyetemes magyar horizont meghatározottságában mérlegel. És teljesen mentes minden elképzelhető ellenzékiség megszállottságától, melyet a szellemi függés legostobább, a szellemi szegénység legszánalmasabb formájának tart. És még egy nagy érvet mondhat szavainak alátámasztására. Huszonöt éve foglalkozik - az elhivatás organikus hitével, a megtéveszthetetlen életakarat egységbe látásával - a magyarság élet-halál kérdéseivel. És soha egyetlen látását sem kellett mássá igazítania, egyetlen tanítását sem kellett visszavonnia. Minden nap, minden változás, minden esemény: végzetesen igazolta látásainak mélyreható helyességét, tanításainak életet és halált megválasztó mutatásait.
Egyenlő undorodással távol minden párttól, érdekszövetségtől, cinkos összefogástól és minden világnézeti lebujtól: én is a rendben és az összefogásban látom a magyar jövőért folytatott küzdelem biztosítékát. De rendben: mely nem a gyávaság, a lemondás, a defetizmus életösztönöket gyilkoló, lelkiismereteket elfojtó rendje, hanem: a céljait tudó heroikus elszántság ösztönös mozdulata s minden magyar életösztön életre, munkára, védelemre hívó egységbe szervezése. Rendben, mely nem a magyar öntudat, a magyar szolidaritási érzés, a magyar életakarat lemaszlagolása, hanem: a magyar öntudat, a magyar védő ösztönök, a magyar életakarat természetes életformája, szerves akarat önálló független történelmi műhelyének, földjének védelmére, jövőjének megépítésére. De összefogásban, mely nem a magyar életérdekek állandó gyáva „kikapcsolása", nem a magyar nyelv jogainak bűnös elárulása, nem a magyar föld biztonságának lelkiismeretlen elhanyagolása: hanem éppen ezeknek az érdekeknek, ezeknek a jogoknak egyetemes, roppant szervezete s a magyar föld minden egyéb szempontot elvető, végleges megépítése az örök magyarság: a magyar parasztság életévé. Összefogásban: mely nem idegen étvágyak, idegen életakaratok állandó hódítását jelenti s a magyarság fokozatos kiszorítását életből, földből, vagyonból, a jövő minden lehetőségéből. Hanem: a magyarság új honfoglalását: az élet és jog új rendszerét, mely a magyar földet, a magyarság vérét és munkáját saját életének, saját jövőjének gazdag forrásaivá teszi. Összefogásban, mely a magyar sors irányítását, a magyar élet stratégiai pontjait nem árulja oda idegen vér, idegen lélek, idegen érdek és életakarat ügyeseinek: hanem a magyar sorsirányítás minden gyeplőjét, a magyar élet minden őrhelyét: a temetőkön, századokon és lelkeken átfakadó magyarság legmélyebb kifejezőinek gondjaira bízza. Ó, Elnök Úr, én a magyarság sorsát nem a börtön és tébolyda szököttjeivel, az emberkloakák történelembe tört ordasaival, nem az analfabéták szenvedélyeivel, nem márkákra gerjedt politikai és sajtó-gengszterekkel, nem idegen mozdítású titkos összeállások cinkos tényével, nem a beámterség minden engedelmességre gerinctelenül riadt Vazuljaival és nem is az antiszemita álarccal magyarkodó történelmi orgyilkosokkal akarom biztosítani, megépíteni. Hanem: a szellem, a gondolat, a tudás erejével, egy egységes gondolatrendszer roppant szervezésével. A magyarság tehetségben, tudásban, morálban kiötlő legjobbjaival.
Azok a mondatok, melyeket én itt az elérkezett napok irtózatosan meztelenítő őszinteségében az Ön lelkiismerete elé viszek: száz- és százezer magyar döbbenetét, szorongását, eltaposhatatlan életakaratát fogják Önnek megmondani. Önnek hatalmában van soraimra rendőrrel, ügyésszel, vizsgálóbíróval, elkobzással, törvényszéki, táblai, kúriai bíróval, börtönnel felelni. És módjában áll egy közömbös vállvo-nás megvetésével elintézni a dolgot: - Hiszen ez csak egy magyar, mit számít a magyar Magyarországon. - Amit én írok: az én felelősségem. Amit Ön tesz: az Ön felelőssége. Én a nehézléptű napok ítéletes sürgetésében a magyarság áhitatos hitével, a kötelesség végső elszántságával járom meg felelősségem teljes útját.
Öntudatot, öntudatot, öntudatot a magyarságnak, Elnök Úr! Öntudatot mindenekelőtt! Ez ma égetőbb szükség a kenyérnél, hiszen ez a magyar kenyér feltétele. Ez ma sürgetőbb feltétel a levegőnél: hiszen ez a magyar tüdő egészsége, az egész magyar szervezet alapszüksége. Ez az öntudat lesz az egyetlen alkotó rend, az egyetlen védő összefogás, mely biztonságot és jövőt jelent a magyarság számára. Az egyetlen lehetséges termő egység: a magyar öntudat.
Ehelyett húsz esztendő óta, mind szélesebb mederben, mind sokasultabb szereposztással, irtózatos tervszerűséggel orgyilkos maszlagolások folytattatnak a magyar életösztön teljes megölésére, a még meglevő magyar szolidaritás szétoldására, a magyar halál minél akadálytalanabb megvalósítására. Iskolai, főiskolai katedrákon és sajtóban, szörnyen hazafias és jobboldali alakulatok éjjeli lebujaiban és honfiságos pártokban: a magyar lélek minden fülénél folyik a lelketlen mérgezés: hogy a magyar quantité negligeable kicsiny nép, önmagában semmi lehetősége és értelme nem lehet, csak a csodálatosan mindenható német imperializmus eszközeként juthat némi életféléhez. Mondják ezt akkor: mikor Írország, Finnország, Szerbia, Csehország nagyszerű példái a modern történelem megdönthetetlen dogmái gyanánt egyaránt hirdetik: hogy minden népnek saját kezében, saját lelke bátorságában, saját szolidaritása erejében van lefektetve sorsa s bármily kicsiny legyen: elszánt heroizmusának makacs állandósága kivívja azt az önálló történelmi műhelyet (sic!), melyben szabadon megépítheti egyéniségét, életét. Hirdeti: hogy az a nép, mely nehéz időkben a szenvedés és a gyáva lemondás közt meri elvállalni a szenvedést, előbb-utóbb felszabadul a lemondás kényszere alól.
Aztán: az irredenta-szenvedély becstelen kihasználásával egy olyan kisebbségi elméletet hirdetnek, mely még az ellenségeinktől is csak csupán nekünk, magyaroknak hagyott történelmi műhelyet is, és elsősorban Csonka-Magyarország Erdélyét: a Dunántúlt is odadobná a korlátlan germán éhségnek és megsemmisítené a magyar nyelv uralmi jogát Magyarországon s hekatomba számra pusztítaná el a magyar iskolákat. Hasonló gyilkos ügyességgel zsákmányolva ki a zsidóság gazdasági és sajtó-túlsúlyát Magyarországon és nagy történelmi kificamodásukat az összeomlás után: a magyar életösztön egyetlen igézetű rémévé, a magyar lélek egyetlen megszállottságává igyekeznek tenni a zsidógyűlöletet, egyrészt azért, hogy ezzel elvonják a figyelmet a német hódítás, a német hatalomba vétel irtózatos honfoglalásától. Másrészt azért: hogy a zsidóellenes vak szenvedély bódulatával egy korlátlan parancsuralom egy ostortól hajtott csordájába szorítsák a magyarságot, melynek acélkorlátjain belül képtelen lesz minden erőfeszítésre a német elnyelés ellen. Az élet ezer és ezer alkalmában: titkosan és nyíltan, cirógatón és vad rémítéssel igézik a magyar lelket: hogy a szervezetünkbe jutott tíz deka zsidóarzén ellen egyetlenegy lehető orvosságunk van: lenyelni egy mázsa német ciánkálit.
Most már félredobtak minden óvatosságot, minden turánkodó álarcot, s akadnak gazemberek még a magyar ifjúság lelki formálói közt is, akik a gyilkos arcátlanul nyílt szándékával maszlagolják a lelkekbe: hogy teljesen kilátástalan volna a magyarság részéről minden olyan védekezési, ellenállási kísérletezés: úgyis német fennhatóság alá fog kerülni. Ez voltaképpen nagy szerencse lesz ránk nézve: mert a németek gazdasági és szociális rendet fognak végre teremteni. Gyönyörű bók ez a magyar kormányzási bölcsességnek Szent Istvántól Darányi Kálmánig. Ezt a kokaint az idegen impériumok magyarságának vérébe is igyekeznek belopogatni. A napokban a prágai magyar egyetemi ifjúság egyik vezére személyesen értesített, hogy az ottani német diákok napról napra ezt duruzsolják makacs kitartással kollégáik fülébe. Hát ez igazán velünk barátságos nemzet. Ennél barátságosabb nem is lehet. Ezért érdemes volt odaáldozni az életképes magyarok százezreit, ősi földünk kétharmadát, a magyar bölcső kilátásait.
Azután: hogy a tervszerű lélekgyilkolásnak legyen egy eulenspiegeli fintora is: biztosítanak bennünket: hogy a német elnyeléssel nem halhat meg a magyar. Nem: mert ami nincs, az nem halhat meg. A magyar faj pedig tömegesen, frenetice nincs. Úgy összevisszakeveredett a németséggel, különösen a németektől mentes vidékeken: hogy már a lehető legnincsenségesebben nincs. Magyar bírói székből hallottuk az irtózatos dezertálást: - Ugyan, kérem, ki magyar? Hol van a magyar? Úgy összevisszakeveredtünk, hogy efféléről nem lehet beszélni. - És ez nem szélsőség, nem a dezertálás szélsősége! Kállay úr pedig bús kereséssel nézve szét hónában, felkiáltott: - Jé! Hogyan lehet magyar fajról beszélni?! Hiszen alig látok egy-két társaságbeli embert, aki velünk volt, mikor a vereckei szorosban befelé rándultunk Európába a Veuve-Cliquot és a Bridge örömei felé. - Ó, Kállay úr, a világháború kitörésekor és egész tartama alatt senki sem kérdezte, hogy hol van a magyar faj. Azt sem mondta senki, hogy hidegre keveredte magát. Akkor volt magyar faj, de mennyire volt! Hiszen másképp hogy lehetett volna mindennapi magyar menüvel etetni a Halált azon az ötévi banketten, melyet a német imperializmus rendezett számára. Volt ám magyar, csuhajosan-csicsásan, rogyásig Kossuth-nótázva, lakodalmi ökörként felvirágozva, alkohollal parfümözve, hogy gusztusosabb falatja legyen a Halálnak. És a vereckei és az uzsoki és más szorosokban nem a társaságbeli Kállayak tolongtak, hanem a Bugyi Jánosok, Kasza Sándorok, Kapa Péterek százezrei: évezredekből, földből, magyar csókból kinőtt ősgyökerű magyarok. És sem a lövészárok, sem a tetvek, sem a koplalás, sem a srapnel, a mérgesgáz, az ágyú, a gépfegyver, a puska, a szurony, a bomba, a kolera, a kiütéses tífusz, az idegsokk nem kételkedtek benne, hogy van magyar faj. Hanem tudományosan garantált valóságként fojtották, szívták, ették, szétroncsolták, megvakították, megcsonkították, gyötörték, megőrjítették, meddővé tették a magyarság férfivirágát tízezrenként, százezrenként, milliónként. És ez a fölényes magyar Bíró úr nem intette le őket megvető kézlegyintéssel: - Ugyan, hol van a magyar?! Szerteszét keveredett az már. - És mikor az Állam, a Haza szent becsületszavával és felhőkarcoló ígéretekkel elszedte hadikölcsönbe a szegény magyari magyarok egy nehéz életen át megkuporgatott filléreit: egyetlenegynek sem lökte vissza pénzét azzal a fölényeskedéssel: - Ugyan, mit szélsőségeskedsz a pénzáldozattal! Hiszen te nem vagy. Te már rég kupán keveredted magadat. Micsoda jogrendetlenség, hogy lenni tolakodói, mikor áldozni kell. Ó, akkor kellett a magyar, kellett a magyar vér, a magyar áldozat, a magyar buzgás, a magyar gyötrelem, a magyar interferno minden képzeleten túlrontó szörnyűsége: hogy fényesebbek legyenek a velünk barátságos németek szemei, ha jövőjükre gondolnak. Miniszterelnök Úr, termeltek ki, csaltak meg, orgyilkoltak meg egy népet gyalázatosabban, mint a magyarságot?!
És, Elnök Úr, tessék a nagy kirakatosan szívrepedéses irredenta zúdulások gyászfüggönyei mögé nézni. Igen, ez a temetőkben és lelkekben gyökerező mély szenvedély igen alkalmas arra, hogy vele mindenre és mindegyre meg lehessen pumpolni a magyart, hogy minden gyilkos maszlagot el lehessen nyeletni vele. És hogy: hűségesen megmaradjon a német imperializmus uszított kutyájának. De mihelyt Németország Jugoszlávia felé barátkozik, a turánian hő jobboldali honbuzgás kezdi megbocsátani neki Dél-Magyarországot s csak egy másik elvett rész, vagy a legalkalmasabb zsidóság kezd hevenyesebben sajgani nekik. Románia felé közeledik Németország: az Erdély-sebük csodamódon kezd a heggedés olimpikonja lenni, annyira, hogy már Románia zsidói is fájnak a keresztényebbik turáni szívüknek. Ó, Elnök Úr, itt benn: a magyar vér, magyar kenyér, magyar szenvedés és magyar munka országában a magyar sors, a magyar hazafiság, a magyar lélek a német éhség, a német hatalmi érdek függvénye lett. Irtózatos játék ez s egy tervszerű gyilkosság függvénye. És most, hogy Hitler bécsi beszédében Franciaország keleti, Olaszország északi határainak elismerése után elfelejtette biztosítani Magyarország nyugati határainak érinthetetlenségét, helyesebben: elfelejtette ünnepélyesen kijelenteni, hogy a trianoni békeszerződés megsemmisítésével az elvett Nyugat-Magyarország érintetlen joggal Magyarországé: egy új, minden szemérmet túlrontó, halálos vigyorgású mókával rúgnak a magyarországi szálláscsinálók a magyar leiekbe. Míg Bécsben és Németországban nyilvános helyeken kifüggesztett térképeket lehet látni Hitlers Traum címen, melyeken Németország a Balatonig ér s térképek forognak kézen: - Es wird so sein - ígérettel, melyeken Németország határa már Pest és a magyar Duna: most minden becstelensé-get túllicitáló legendák súgatnak a magyar lelkekbe: hogy igaz ugyan, hogy Németország el fogja venni tőlünk, jutalmul a világháborúban a német imperializmusért ontott vérünkért, odavesztett földünkért, a Dunántúlt, de cserébe új magyar véráldozat árán visszaadja nekünk a Felvidéket, melyet szintén a német imperializmusért vesztettünk el. És egyetlen magyar ököl sem zúz az ilyen hírterjesztők arcába. Másik ügyesen terjesztett legenda szerint: az elvett Nyugat-Magyarországon és a Dunántúlon népszavazást fognak rendezni - természetesen egy német megszállás objektivitásával - hogy hova tartozzanak az országrészek. Ebbe egy feltétel alatt beleegyezünk: ha ugyanakkor a világ minden országában - kellő sajtó-előkészítés után - megszavaztatják az összes idegen nemzetiségű területeket, hogy hova tartozzanak vagy hogy függetlenek kívánnak lenni. így szét lehetne szedni az öt világrész minden birodalmát, legfennebb Etiópia és Dél-Tirol ragaszkodnának makacs erotikával hódítójukhoz. Le kell már számolni a népszavazás-maszlag piszkos és ravasz csalásával. Milyen emberi igazság az: hogy egy országrészt, melyet a mi vérünk, a mi gondolatunk, a mi munkánk épített be egy államegység kultúrájába, melynek életépítését ezer éven át a mi vérünkkel védtük: egy mesterséges doppinggal táplált történelmi heveny percében s egy túlerő rémítésével át lehessen lopni más impérium zsákmányává. Nem lehet a hálátlanságot, az eltolvajló furfangot, a rabló erőszakot, az emberordas legaljasabb ösztöneit a történelmi építés alapelveivé tenni. A magyar föld nem egyeseké. Minden földbirtok csak örökbérlet a hűség feltétele mellett. A magyar föld egész teste, minden röge: egy és oszthatatlanul elidegeníthetetlen birtoka a magyar nemzetnek. Nem lehet az a huszadik század emberi és jogi horizontjában: hogy az éjjel hazatérő békés polgárt körülvegyék a sikátorok apacsai, és népszavazást rendezzenek egymás közt: hogy az ő munkájával, gondjával, eszével szerzett pénztárcája és órája kihez tartozzék. Amint nem lehet népszavazással dönteni el azt, hogy az imént ellopott órája visszaszálljon-e jogos birtokosára, vagy rablóinak kezében maradjon. Itt megint ugyanolyan maszlagolással találkozunk, mint a nyelvi kérdésben: egy olyan ügyes formulával: melyet a magyarság hasznára nem tudunk megvalósíttatni, de amelyet a magyarság kárára bőven ki lehet zsákmányolni az ellenségeinktől és csak nekünk hagyott Magyarország határain belül. Mellyel mi nem nyerünk semmit, de elveszítettünk mindent. Ó, Elnök Úr, fog akadhatni egy olyan minden képzeletet megszégyenítő orgyilkos gazember, aki bármely frazeológiával csak egy rögéről is lemond Csonka-Magyarország Erdélyének, a legősibb magyar Dunántúlnak?
Miniszterelnök Úr! Irtózatos döbbenet: a halál dermesztő döbbenete fogta el a magyar lelkeket s ha nem tudjuk visszaadni nekik az élet hitét: itt nem lesz építés, megújhodás, nem lesz jövő. Rendőrrel, ügyésszel, az életösztön sikoltásainak, a lelkiismeret szavának bírói elfojtásával nem lehet életet, lelket, hitet adni egy nemzetnek. Ráér néha a moziba járni, Elnök Úr? Látta: hogyan etetik házinyúllal a vele barátságos viszonyban álló óriáskígyót? A szegény nyulacska a napfényben, rágcsálva az édes jó zöld füvet, nyugodtan éli a maga életét s hogy biztosabban érezze életjogát: Olaszország garantált szövetségesének érzi magát és azon gondolkozik, hogy olasz szekfűből egy szép csokrot fog tenni a Dollfuss sírjára a legközelebbi halottak napján. És akkor közelébe bocsátják a vele barátságos viszonyban levő óriáskígyót. A nyulacska csak él tovább, örül a szelíd napnak s zengő üdvözlő táviratot fogalmaz magában Mussolinihoz. Akkor megpillantja a vele barátságos viszonyban álló kígyót. És már mozdulatlanná dermedt, már a menekülés gondolatát sem tudja megteremni élete. Vagy talán az öröm paralizálta? Talán azt hiszi, hogy a kígyó nem is kígyó, hanem asszimilált nyúl, jobb nyúl nála, az eredetileg nyúlnak szült nyúlnál? Talán azt hiszi, hogy a kígyó szövetségesként jön feléje, hogy Schulter am Schulter kaparjanak ki a tűzből valami jó gesztenyét? Talán az a meggyőződése, hogy a kis nyúl csak az együttműködésben az óriáskígyóval bizosíthatja életét! Vagy talán úgy látja, hogy a nyúl-múlt folyamán úgy elkeveredett a kígyó-fajjal, hogy már nincs nyúl, nincs ő sem és így semmit sem fal fel az, aki őt felfalja, az pedig igazán nem baj, még csak nem is bibi: legalább: végleges rendet fog teremteni a nyúl-viszonyokban. Az óriáskígyó pedig jön, jön mind közelebb. A nyúl pedig nem mozdul, nem sikolt, nem kér segítséget, akarata minden rendőrével elfojtja riadt életösztöneit, nehogy megsértse a vele barátságos viszonyban levő óriáskígyót. És már tűnik el a feltátott szájban, és már vonaglik a szörnyeteg testben és már - nem vonaglik. Még utolsó gondolata sem lehetett, mellyel köszönetet táviratozott volna Mussolininek, hogy nemes szövetségével garantálta önálló fennállását.
Miniszterelnök Úr! Arról mi nem tudunk semmit tenni, hogy az óriáskígyó ne legyen óriáskígyó. De akaratunkkal, okos és elszánt bátorságunkkal olyan öntudatot, egy nagyarányú, széles ölelésű kulturális, szociális és gazdasági politikával olyan életet és élethitet adhatunk a nemzetnek, hogy semmi veszély előtt sem fog nyúlállapotba kerülni.
Az életet és halált megválasztó napokban a fél őszinteség egész bűn. Teljes egészükben a magyar sors történelmi Irányítója elé kell tárnom azokat a szorongásokat, melyek száz- és százezer magyar lélek szorongásai s a magyar élet, a magyar megújhodás, a magyar egység legfőbb gátlói. A magyar lélek panaszai és kérései, segítségkiáltása és felmozdult életösztöne szól e sorokban. Ahhoz, akitől jogosan várja az öntudat, az élethit biztosító szavait. Okos dolog volna rendőrrel, ügyésszel, elkobzással elfojtani a vívódó magyar lélek segítségkiáltásait Ahhoz, Akiben bízni akar?
Miniszterelnök Úr, a Dunántúlon és a Trianontól is nekünk hagyott Magyarország fővárosa körül egymás után oltják ki életünk legszentebb lángjának tápláló mécseseit: a magyar iskolákat. Kis magyar paraszti gyermekek, az ősi magyar lélek friss hajtásai, még melegen az elbocsátó magyar anyai csóktól, kényszerülnek egy rettenetes idegen idióma vonaglásaiba, egy idegen lélek formálásába benyomorodni. Irtózatos várfeladás ez, dezertálás a legszentebb kötelességektől a magyar lélek, magyar kultúra, a magyar jövő iránt s nincs a világon olyan nemzet, melyet saját országában ilyen megadásokra tudtak volna ráöngyilkosítani. A Dunántúl veszélyeztetett vidékein, a magyar főváros körül saját édesmagunk állami költséggel, állami hatalommal árkolgatjuk közelebb és mélyebbre a fekete tengert, mely el akar bennünket nyelni. Megrúgjuk Széchenyi idegenbe rabolt sírját, aki nyelvünkben látta a magyar nemzet örök életét, eláruljuk, feladjuk kétszáz év legnagyszerűbb magyarjainak annyi vérrel, gonddal, lángelmével táplált álmát: hogy a magyar nemzetet a magyar nyelv, a magyar kultúra, az organikus magyar célok egységébe építsük meg. Mint valami rettentő bűntett alázatos bűnöse: mi, saját kezünkkel tesszük saját nyakunkba a kötelet, mellyel egy velünk barátságos barátság meg akar fojtani. És a magyar sajtótól, a magyar életösztöntől, a magyar lelkiismerettől és kötelességérzettől még az a lehetőség is el van tiltva, hogy megkiáltsa a magyar halál ez irtózatos előkészítését.
Miniszterelnök Úr! A magyar parasztság százezrei nincstelenül, jövőtlenül irtózatos sorsban seny-vednek. Az a magyar parasztság, amelynek annyit ígértünk, mikor tagló alá ment a német hatalmi álomért, három világrész csatatereire. A hazai német parasztságot egy külföldi hatalom anyagi és szellemi ereje, belföldi hatalomhoz jutott testvérei s a magyar katolikus Egyház germán fejedelmei segíthetik mind több földhöz, mind több iskolához, fejlődési lehetőséghez: mind több honfoglaláshoz. De mi nem merünk döntő arányú védő telepítésekkel és nagyszabású földbirtokreformmal jövőt biztosítani a magyarságnak a minden magyar erő legfőbb biztosítékában: a magyar parasztban. Elesettségünk, megaláztatásunk odáig ment, hogy egy volt miniszter majdnem kérkedve jelentette ki: hogy mi a földreformnál nem csinálunk politikát. Ez a gyönyörű mondat azt jelenti, hogy a magyar parasztra hazájában, melynek mindent ő adott: az Atyaisten sincs tekintettel. És ezt büntetlenül lehet kijelenteni. És mindez a dezertálás egy velünk barátságban álló nemzet megemésztő barátságáért van.
Miniszterelnök Úr! Ön győri beszédében kijelentette: hogy a zsidókérdést meg kell oldani. Nem hiszem, hogy valaki elvitatja tőlem azt, hogy a zsidó problémát egész teljességében először én mutattam meg s én adtam neki olyan formát, mely az évezredeken leszűrődött emberi igazságok s a szociális igazságtétel nagy igazolásával erős. Ebben a kérdésben látásom nem változott, nem változhatik meg sohasem: mert az emberi viszonylatok mindig érvényes igazsága volt megmutatásom. És mégis nagy megdöbbenés volt számomra és sok magyar lélek számára sors Irányítónk e kijelentése. A napnál is világosabb, hogy a német hódító akarat azért igyekszik a tömegek egyetlen szenvedélyévé, mintegy történelmet formáló szadizmusává tenni az antijudaizmust: hogy ennek megvakító erejével észrevétlenül hatalmába kerítse a magyar Vazult. Megtörténhetett a magyar országgyűlés házában nyílt ülésen, hogy a magyar nép egyik képviselője felkiálthatott: - Inkább uralkodjék Németország Magyarországon, mint a zsidók! - És ez a fráter még máig is beléphet a magyar biztonság legszentebb várába! Ugyanakkor, Miniszterelnök Úr, Egyház, a minisztériumok, a hadsereg, a bürokrácia, a közoktatás, a gazdasági élet stb. stb. vezető helyeit, a magyar sors majdnem minden gyeplőit a német vér képviselői tartják kezükben a mai pángermán mámor halálos napjaiban! És Ön, Miniszterelnök Úr, nemes hévvel gyógyítani akarja a magyar nemzet bántó nátháját, de nincs szava borzalmas vérbaja ellen. Nem a zsidó kizsákmányolást kell megszüntetni, Miniszterelnök Úr. Olyan életrendszert kell teremteni, mely lehetetlenné teszi a magyarság mindenféle kizsákmányolását. Nem a zsidó érdek, zsidó szellem hódítása ellen kell külön ügyességeket kiécázni. Az intézményes biztosítékok olyan sorát kell megteremteni: mely minden idegen érdek, minden idegen szellem hódítását a magyarság ellen csírájában megfojtja s minden magyar polgár lelkét beformálja a magyar nyelv, magyar kultúra, az organikus magyar célok nagy emberi egységébe. Minden részletgyógyítás, kiváltságos intézkedés: a magyar halál etetése. Van-e tudomása, Miniszterelnök Úr, hogy a numerus clausus egyszemű törvénye nemsokára teljesen idegenné cseréli a magyar középosztályt az idegen főpapok, idegen egyetemi professzorok, idegen hatalmi tényezők Magyarországában? Vissza kell adni intézményes biztosítással a magyarságnak hazáját: földjét, sorsa intézését, élete stratégiai pontjait. Ó, meg kell mondanom, Miniszterelnök Úr, mert bűn volna most elhallgatni azt a mély döbbenetet, mely a magyar lelkeket nyomja: hogy Ön, két-három nappal az ausztriai fekete napok előtt, mikor már láthatta az eljövendőket: minisztériumát úgyszólván teljesen germánvérűvé újította. Olyan dologról van itt szó, Miniszterelnök Úr, amit semmi emberi és isteni igazság szerint nem lehet elálcázni. A hazai németség nem akar megtűrni életében egy magyar tanítót, egy magyar segédjegyzőt, káplánt vagy baktert. És a magyarnak kötelessége tűrni, hogy az élet és halál nagy napjaiban sorsának, megmaradásának, védelmének, lelkének, kenyerének, jövőjének minden kormánya, feltétele, lehetősége annak a vérnek irányításában van, mely ránk a legközelebbi legirtózatosabb veszélyt jelenti. Tudom, hogy ezeket a hatalomhoz jutottakat magyaroknak szokás nevezni, ha egyébként Bleyer, Huss vagy más nevük is van. És nem is gyanúsítok senkit. De hát a Trianontól is nekünk, magyaroknak adott Csonka-Magyarországon azt sem szabad követelnie saját maradékhazájában: hogy sorsa, élete, lelkének formálása, jövőjének biztosítéka magyar agy, magyar lélek, magyar aggódás, magyar szeretet kezeiben legyen. Különben is: a Németországhoz csatlakozást legdühösebben követelő germán is magyarrá szelídül külső vonásaiban, ha beülhet egy dúsan jövedelmező szövetkezeti igazgatói, vagy egy államtitkári, miniszteri, vagy püspöki székbe. Annyi magyar Párizs van még most is, mely megér egy ideiglenes misét. Mi lesz, ha a végképp elkeseredett, altisztnemzetté degradált magyarság elmegy Genfbe a Népszövetség megvékonyult árnyékához: kérni: hogy a Trianontól magyarnak hagyott Csonka-Magyarországon adják meg a magyar többségnek legalább a kisebbségi jogot! Nem látja, Miniszterelnök Úr, hogy a magyar-német élet-futball itt, saját hazánkban örök 0-2 arányra van ítélve. A németvérűeknek előnye van a németvidéki állásokra: mert német. Előnye van a magyar népességű állásokra: mert jobb magyar s a pártfogást jelentő tényezők óriás többsége vérrokona. Mire való hát akkor a nagy irredenta zokogás!
Végtelen fájt a magyar aggódásnak, Miniszterelnök Úr: hogy Ön győri beszédében ismételten kijelentette: hogy jobboldali politikát csinál. Éppígy fájt volna, ha azt mondja: hogy baloldali vagy középutas politikát csinál. Mi lélekben, nyelvben, akaratban, szenvedésben magyarok úgy hisszük, hogy az ember és a magyar ott kezdődik: hogy megveti a közéleti szerencsehajhászat e piszkos lebujait s Magyarország összes fizikai és pszichikai adottságaira alapítva minden magyar szenvedés, minden magyar bölcső, minden magyar életösztön politikáját csinálja. A dolog annál is döbbenetesebb: mert annak a kirakatosan jobboldali sajtónak és azoknak az ordítón jobboldali elemeknek jó része, melyek legtömegesebb és legélesebb visításokkal töltik meg a magyar lelket: oly korlátlanul arcátlan német nacionalizmust zajong az antijudaizmus örve alatt: hogy bátran kérdhetjük: hol kezdődik a hazaárulás, ha ezek még mindig nem hazaárulók. Két cikket is mutathatnék a minden dobbal hazafias TESZ lapjában, mely a német hódítás legszemérmetlenebb előkészítője - pedig csak két számot láttam belőle. A tizenhatodik számban éhes uraink eladták az országot idegen uralkodóháznak. Valami irtózatos összeállást érzek a féktelen zajongás mögött, mely önállóságunkat, jövőnket, egész életünket fenyegeti. Nem lehetne véget vetni e becstelen idegen hazafiságnak? Az összeomlás perceiben a baloldal döfte meg a megtántorodott magyarságot. Ma a jobboldal egy része egy halálosabb, jóvátehetetlenebb árulásra gerjed.
És most érek el mondanivalóm legnehezebb részéhez, a nagy könyörgéshez, melynek teljesítése az élet és halál megválasztásával fontos a magyarság életére. Miniszterelnök Úr, kérem, könyörgök: ne engedje elfojtani a magyar életösztön nádasait, kereséseit, a magyar lelkiismeret tiltakozásait. Egy új, kannibál sajtótörvény Trianonjával fenyegetnek bennünket, melynek a lapokban megjelent - elismerem, nem hiteles tartalma - elundorítaná tőlünk a művelt világot, el idegen impériumok alá szakadt testvéreinket s a magyar szellem, a magyar életösztön, a magyar életakarat meggyilkolását jelentené. Letagadhatatlan tény: hogy ma a zavarokat: az utcai verekedéseket, az uszításokat az erőszak alkalmazására, a törvény féktelen megvetéseit a jobboldal úgynevezett szélsőséges elemei követik el. Nagyon okosan, tervszerűen, trenírozottan és villany-gombmegnyomásra szélsőséges elemei. így történhetett meg, hogy március 15-én hazaáruló gazemberek a magyar bölcső, a magyar rögök felé zúduló német Behemótot éljenezték. Azon a március 15-én, mely a magyarságnak nagy diadalnapja volt a germanizmus fölött. Ezeket az elemeket pedig kellő akarattal a mai törvények korlátai közt bőségesen el lehet intézni. Csak komolyan meg kell mutatni nekik: hogy Magyarországon mától kezdve megszűnik konjunktúra lenni a káosz előidézése a germán hódítás számára. És mégis mit látunk? Míg a magyar szellem komoly megnyilatkozásai, a magyar lélek hivatott kifejezői, ha feltárják a magyarság tényleges sebeit: fölényes - ó, mily siralmasan fölényes - kioktatásokban, elkobzásokban, fogházban részesülnek, míg egy úri csirkefogók uszítására ősvallásba gajdult szerencsétlen paraszt két évi fegyházat kap: a germán hódítást előkészítő ravaszul tervszerű anarchiának szeszbe mártott magyar ruhásai, a magyar nemzeti államot, a magyar Nemzetet, s még a nekünk csonkított maradék Magyarország egységét is szétoldó, hazaáruló német célú gengszterek hímes tojásként kezeltetnek. Nem teljesen alapos a szorongás minden becsületes magyar emberben, hogy: 1. vagy egy hatalmas belföldi szervezet eszközei ezek, melynek olyan hatalmi helyzetű tagjai vannak, hogy a törvénnyel szemben is meg tudják védeni gunmanjeiket.1 2. Vagy egy idegen hatalom minden magyar fórum fölött álló parancsa védi őket. 3. Vagy mind a két eset fennáll?
Azután, Miniszterelnök Úr, engedje meg e végzetes órákban a teljes őszinteséget: borzalmasan pusztító hatása van annak: ha az Állam, az igazságszolgáltatás, a törvényes megtorlás immorális eszközökhöz nyúl. Egyáltalában: a Szellem, az író bűnügye felelősségébe bevonják a technikai megvalósítót. Mit jelent ez? Azt, hogy Magyarország legjobb szellemeinek cenzorává teszik a nyomdavezetőt, a szedőt, a nyomdászinast, a takarítólányt. És még tovább: mit jelent: jelenti ezeknek az elemeknek kémekké, denunciátorokká aljasítását. Ilyen jogon fel lehet akasztani a bábát, aki egy rossz minisztert kalauzolt e bús jellegű világba. Fel lehet akasztani a baltakészítőt, mert egyik baltájával valaki agyonütötte az apját. Vannak bizonyos szám szerint elsorolható nyilvánvaló esetek: mikor a nyomda embereit tényleg homlokon ütheti az eléjük adott szöveg bűnös akarata. Ilyen: az államfő gyalázása, a nyílt felhívás fegyveres lázadásra, Magyarország hazaáruló felosztása: Hungária egyesült földekre, izgatás arra, hogy Magyarország német fennhatóság alá kerüljön stb. Ilyen esetekben tényleg azok a kötelességek érvényesek a nyomda emberei számára, mint azok számára: akik egy gyilkossági kísérletet látnak. De az ilyen egészen nyilvánvaló, a legegyszerűbb emléktől is megfogható eseteket kivéve: nem lehet a nyomdavezető, a szedő, az inas, a takarítólány az írónak bírája: tehát: nem is lehet felelős érte. Hiszen hány eset van, hogy a legintelligensebb, a legmélyebben morális érzésű bíró, sőt éppen az ilyen bíró: nehéz küzdelmet ví önmagában az írott törvény szövege s a vádolt szövegben megnyilatkozó magyar életakarat közt, és... nem tudja a bűnöst kimondani. Miniszterelnök Úr: a magyar szellem meggyilkolása az: ha termése fölé bíróvá emeljük az üzletet, a nyomdát. Ez volna az előzetes cenzúra legrombolóbb, legaljasabb módja: Ne aljasítsuk el Magyarország polgárait!
De még ennél döbbenetesebb, halálosan döbbentő az a tény: hogy újabb időkben a német veszély taglalása, az idevonatkozó nehéz aggódású tények feltárása a magyar lelkiismeret, a magyar öntudat és életösztön elé megtiltatnak, eltiltatnak, elfojtatnak, tekintettel: a velünk barátságos idegen nemzetre.
Miniszterelnök Úr! Mit jelent, bárhol e föld kerekségén, és a művelt nemzeteknél leginkább tekintettel lenni egy barátságos idegen nemzetre?
Ezt: nem piszkolni meg a nyilvános sajtóban nyilván gyalázó szavakkal az illető nemzetet és annak államfőjét. Ennyit és egy jottával sem többet.
És mit nem jelent? Mit nem jelenthet? Milyen jelentés volna a leggyávább öngyilkosság?
Nem jelenti, nem jelentheti: bármily szempontú kritika korlátozását az illető nemzet vagy államfő tényeire, történelmi életére, általában: életjelenségeire. A leghülyébb torzítás: az ilyen kritikai taglalást: beavatkozásnak minősíteni az illető ország belügyeibe. Hiszen: minden ország, minden nemzet életjelenségei, történelmi kísérletei: tanulságokat, megoldási módokat, intéseket, hasznot vagy halálos veszélyt jelenthetnek számunkra. És bűnös öngyilkossága - talán nem is öngyilkosság volna: bármily veszélyt és védekezési módokat eldugni a nemzet életösztöne elől.
A fennebb említett, nekem szóló ítéletben rám súlyosbító körülménynek találtatik az: hogy az ítélet tárgyát jelentő szövegben megmondtam azt, hogy a magyar élet stratégiai pontjait, irányító helyeit, hatalmi állásait (egyház, minisztériumok, közoktatás, bürokrácia stb.) óriási arányban németvérűek foglalták el. Ebben az ítélet a hazai németség megbántását látja. Tehát: a hazai németségre büntetést érdemlő bántást jelent: ha egyszerűen konstatáljuk: hogy a magyar élet, magyar sors őrhelyeinek óriási arányát az ő egyedei foglalják el. De: a hazai hazátlan magyarságra nem bántás az: ha sorsa, élete őrhelyeit nagy részben tényleg németvérűek foglalják el. A szegény hazai magyarságra az sem bántás, nem büntetendő és súlyosbító körülmény: ha a hazai németek egy magyar baktert, egy magyar tanítót sem akarnak megtűrni maguk közt. Ó, Miniszterelnök Úr! Lehetne-e ilyen gyilkosán kétféle mértékkel mérni még akkor is, ha nem Magyarország magyarjai, hanem egy idegen állam pénzen vett rabszolgái volnánk?! Milyen másként fogja fel a velünk való barátságot Németország! Ott, ahol még címlegesen sincs szabad sajtó, ahol parancsuralom van s csak olyan írás jelenhetik meg, mely benne van a kormány akaratában: nyíltan terjeszthetnek olyan térképeket, melyek elrabolják országunk jelentékeny részét és hírlapcikkeket, melyek gyalázatos rágalmakkal piszkolnak. Hát van olyan vak, aki nem lát ebbe az irtózatos játékba?
Elvállalhatja azt bármily lelkiismeret: hogy így visszafojtsa egy nemzet életösztönének egészséges éberségét, életakaratának szükségszerű megnyilvánulásait? Pedig a feketébbik leves még hátra van s ezt kénytelen vagyok saját tapasztalatomból bemutatni. Nagyon kérem, Miniszterelnök Úr, ne méltóz-tassék a következőket személyes panasznak venni. Én készen vagyok minden bántásra, minden szenvedésre: hiszen az a magyarság éberebb öntudata, erősebb, szélesebb szolidaritása tanításaim megnőtt igézete lesz. Tisztán csak egyetemes vonatkozásaiért hozom ide a dolgot. Két év óta, híveim felkérésére, minden hónapban egy közös vacsorán veszek részt. Ez nem asztaltársaság, nem párt, semmiféle alakulat vagy összeállás. Jön, aki akar: a magyar középosztály leggondolkodóbb, legműveltebb része: mérnökök, orvosok, tanárok, ügyvédek, sok nő, a főiskolai ifjúság tanulni akaró tagjai stb. Nagyszerűen fegyelmezett, áhítatos figyelmű, mély gyökerekről magyar akaratú közönség. A vacsorák után mindig a magyar élet valamelyik problémáját tárgyalom. Tárgyalom a legszélesebb horizontjában, egyetemes vonatkozásaiban, távol a napi politika kis játékaitól, távol minden párttól és érdekszövetségtől, csupán a magyar kenyér, a magyar lélek, a magyar bölcső mély szempontjai szerint. Hiszen éppen a tudás, a morál, a szellem uralmát akarom elgyökereztetni a lelkekben ma: mikor a börtön és tébolyda szököttjei követelnek diktatúrát maguk számára. Felidéztek a rendőrségre. Hat előre bejelentett téma közül hármat mint politikai vonatkozásút jelöltek meg. A következőket: 1. Demokrácia és diktatúra. 2. Külpolitikai kilátásaink. 3. Független államiságunk előnyei. Kijelentették, hogy ha bármily politikai vonatkozású dologról beszélek, betiltják az összejöveteleket. Engednem kellett. A demokrácia és diktatúra helyett ezt ajánlottam: Van-e magyar lélek? Elfogadták. A külpolitikai kilátásaink helyett ezt: A magyarság elhelyezkedése Európában. A rendőrtisztviselő aggódva rázta meg fejét: - így nem lehet, ez megint politikai ízű. Tessék így formulázni: A magyarság kulturális elhelyezkedése Európában. - Természetes: elfogadtam. Annál is inkább: mert kutya legyek, ha tudom, mit jelent. A harmadik téma megváltoztatása elől mégis visszahőköltek. Az illető osztály főnöke, természetesen: szintén a nincsmagyarnál jobbmagyar, udvariasan tudtomra adta: írónak nem szabad politizálnia, ehhez csak a képviselőház tagjainak van joga.
Miniszterelnök Úr! A kommün legdöbbenetesebb napjaiban: 1919. május 23-án jelentettem meg Az elsodort falut. Politika volt ez a könyv: az elérkezett, új korszakot teremtő magyar politika. Az egyetlen heroizmus, az egyetlen életrehívás, az egyetlen halhatatlan tiltakozás az idegen uralom ellen az egyetemes gyávaság e szomorú napjaiban. Pár nap múlva a szovjet, valami ürügy alatt, betiltotta a könyv terjesztését. Én, azokban a napokban, mikor este a Lenin-fiúk látogatását várhatta az ember: fütyültem a tilalomra és tovább terjesztettem az új evangéliumként használt szétkapdosott könyvet. Mert a hatalom parancsaival szemben csak a magyarság mélyebb parancsát tudtam hallani. És megvallom, Miniszterelnök Úr: hasonló összeütközések alkalmával megint csak ezt a parancsot fogom követni.
A szovjet zsidó intellektueljeiben volt mégis annyi szemérem, hogy nem tettek újabb lépéseket a magyar életakarat, a magyar szellem e gigantikus felmozdulása ellen. És azóta: ünnepelve vagy kitagadva, bármily sorsban, egyedülségem erősebb hadserege élén makacsul, elijeszthetetlenül folytatom azt a munkát, melynek roppant előjátéka ez a regény volt. írásaimban a magyar horizontot eddig nem ismert határokig terjesztettem ki. Új öntudatot, új történelmi látást, új életérzést, új teljes élettartalmat adtam a magyarságnak. Nemzedékek óta én vagyok a magyar lélek legmélyebb formálója, s nem mozdul magyar gondolat, magyar akarat úgy, hogy valamiképpen ne legyek mögötte. És most rendőrileg rám kiáltanak: - Kuss, laikus! El a magyar problémáktól. Azok a Verbovszky, a Velcsov, a Pálffy Fidél, a Fábián és a Buchinger urak és kollégáik monopóliumához tartoznak.
Miniszterelnök Úr, Ön jobban tudja, mint én, hogy - tisztelet a kivételeknek - kik lesznek és kik lehetnek képviselővé. Ön éppen olyan jól tudja, mint én: hogy a választáskor a jelöltek mit csinálnak végig, hogy eljussanak az áhított szent vadászjegyhez. Ön tudja, hogy ez a végigcsinálás oly irtózatos dolgokat jelent, hogy éppen a magyar szellem legjobbjai, a tehetség, a tudás, a morál, a magyarság elhivatottjai undorodnak vissza egy ilyen szemét-eposz megvívásától. Lehet-e ezek monopóliumává tenni a magyar történelmi építést, a magyar sorsot?
A Miniszterelnök Úr magyar középiskolán és magyar egyetemen át végezte tanulmányait. És éppen olyan jól tudja, mint én, és mint minden magyar: hogy a magyar történelmi építés, .a magyar politikai fejlődés, a magyar megmaradás mit köszönhet a magyar írók mártíriumosan áldozatos, szent heroizmu-sú hadseregének. Igaz: sohasem jelentettek vikendi megkönnyebbülést a hatalomnak s a jogrend manikűrözött magyar elnyomásnak, [sic!] magyar kizsákmányolásnak. De voltak riadó és útmutató, voltak a magyar sebek megtalált kiáltása és új összefogás. Voltak eligazító gondolat, megtalált program s széles szárnyai az élet felé felmozdult magyar léleknek. Teljes felelősséggel merem állítani: a XVIII. század elejétől kedve a magyar történelem, a magyar élet: az örök magyarság többet köszönhet egyetlen XVIII. századi ébresztgető írójának: mint az azóta mozgó összes magyar politikusnak. Vagy talán éppen ezért van az új tilalom?
Miniszterelnök Úr, köröttünk Európában az új életre mozdult nemzetek, nemcsak a nagyok, hanem a kicsinyek is, és olyanok is, melyeket mi olcsó megvetéssel szoktunk emlegetni, úgy keresik a megújhodás útját: hogy életre hívják a nemzet minden életösztönét, megteljesítik az öntudatát s új, határozott vonalú életdogmákkal adnak irányt a heroizmusig felfokozott életakaratnak. És mi, a világtörténelem e nagy fordulatában, az élet és halál, a megújhodás és elnyelés keresztútján még mindig a régi politikai játék apró mókáit maszatoinók: a Nemzet sorsát egy kis kiválasztott társaság apró ügyeskedéseinek monopóliumává tesszük s a nemzet nagy tömegét eltiltjuk, elközömbösítjük, elkadaverizáljuk2 saját életproblémáitól, saját sorsától, legmélyebb feladataitól? Ezt a módszert mondja helyesnek a magyar múlt tanúsága és tanulsága?
Nem. Minden magyar szenvedés, minden magyar veszteség és egész tragédiánk irtózatos nemet kiáltanak erre a kérdésre. Ilyen egyedárunak tekintette a két Tisza a maga kis társaságával a magyar sors intézését. A magyar szellemi munkásságban és a parasztságban nem tűrtek semmi életépítő szervezkedést, semmi organikus foglalkozást saját problémáikkal és az ország nagy kérdéseivel. És mi lett a végeredmény? A magyarságot minden érdeke ellenére bevitték a német imperializmus világháborújába. Ezt a tévedését maga Tisza István nyíltan, parlamenti ülésen beismerte a félig félkegyelmű Károlyi Mihály előtt. És lett millió magyar hulla, lett Trianon, szétmarcangolt Magyarország, ledöfött magyarság s a német hála irtózatos fenyegetései. És az összeomlás percében a politikailag kadaverizált3, tájékozatlan és szervezetlen magyarság bódultán engedte sorsát egy politikailag öntudatosított idegenség, a zsidóság, később pedig a kommün bukása után a svábság kezeibe. Milyen irtózatos szándéka (sic!) lehet azoknak a magyarsággal, akik ilyen borzalmas, ilyen halálos tanulság mellett: még ma is ezt az állapotot akarják folytatni! Viszont: honnan kapta erejét az 1790-től kezdődő csodálatos magyar lendület? Onnan: hogy a magyar ébresztők riadójára minden magyar polgárnak házi ügye volt a magyarság problémái, mindenki eleven ereje volt a politikának s felmozdult hívője a magyar életakarat egységének. Lássa, Elnök Úr: ezelőtt harmincegy évvel, egy kis székesfehérvári helyettes tanár, akit valami Szabó Dezsőnek hívtak, hazatérve másfél évi franciaországi tanulmányútjáról, egy nagy alkotó magyar egység álmával szívében: egy még talán naiv, itt-ott ügyetlen cikksorozatban rámutatott a magyar-zsidó probléma legmélyebb kérdéseire. Nagy földrengés lett belőle s a magyar sorsirányítás magabiztos egyedárusa: Tisza István hangosan intette le: - Mondják meg annak a kölyöknek, hogy a tanár tanítson és ne kotyog-jon a politikába. - Pedig akkor még egész nyugodt, emberi megoldást lehetett volna találni erre a fájdalmas problémára, mely hasznára lett volna a magyarságnak és zsidóságnak egyaránt. És mennyi minden másként történt volna. Most pedig Ön, Magyarország miniszterelnöke programot adó nagy beszédében ismételte a kis helyettes tanár szavait. Várjunk addig, amíg a sokkal halálosabb német veszély problémáját is - jól megkésve - felveti egy eljövendő Darányi Kálmán? Ennyi tanulság és tanúság után: magyar akaratú ember lelkére veheti azt a felelősséget: hogy rendőrrel, ügyésszel, bíróval, börtönnel zárja el a magyar életösztönt, a magyar életakaratot, a magyar szellemet a saját élete problémáitól a saját hazájában, melyben két politikailag teljesen öntudatosított, ezer nyílt és titkos erőtől támogatott idegen faj rohan mellette az élet diadalára?!
Ó, Miniszterelnök Úr! Ez az összeomlás után ránk szennyesedéit húsz év elvett tőlünk mindent, amit ellenségeink, amit Trianon meghagytak nekünk. Mikor végre megtalált önállóságunk még tragédiánkban is egy nagy alkotó megújhodás lehetőségét ígérte nekünk: a tehetetlenségek, gyávaságok és sunyi idegen akaratok bűnei még mindig gazdag zsákmánytól tudták kifosztani a kifosztott magyarságot. Életének őrhelyeit, a föld, a vagyon, a hatalom, a lélekformálás lehetőségeit idegen kezekbe játszották. A kommün bukása után felbuzgó nagyszerű tömegöntudatot, a magyar egység és szolidaritás nagy lelki alkalmát a furfang és uszítás minden eszközével az elgyávulás, szétoldódás beteg folyamataivá tették. Mindazt, ami a múlt legnagyobb magyarjainak, az évszázadokon át küzdő magyar életakaratnak legszebb álma volt: megcsúfolták, elpazarolták. El védő ösztönünk erejét a megemésztő germánság ellen, el nyelvünk áhítatos vallását és uralmi jogát, el a magyar állam magyar nemzetté formáló nagy alapelveit. Lehet-e még ezen az úton tovább haladni a magyarság meggyilkolásának határozott akarata nélkül?
Öntudatot, öntudatot, öntudatot a magyarságnak, Miniszterelnök Úr, öntudatot mindenekelőtt, minde-nekfölött. Ez lesz a nagy alkotó egység, a kimeríthetetlen erő, a megújhodás diadala. Ön, aki oly letagadhatatlan kormányzási ügyességeket mutatott, jogos ennek a gyönyörű feladatnak elszánt elvállalására.
Véget vetve a gyávaság, a dezertálás, a lemondás, a feladás húszéves kurzusának: határozott, alku tárgyát nem jelenthető eddig s tovább nemet kell mondani az irtózatos hálátlanságú germán pumpolásnak.
Mondja ki a magyar országgyűlés, mint nyolcmillió magyar szomjasán várt evangéliumát: hogy Magyarország teljes függetlenségét, önállóságát, egyéni alkotásának külön történelmi műhelyét minden körülmények közt megvédi. Ez a magyar élet megmásíthatatlan örök alaptörvénye.
Mondja ki, hogy a magyar föld minden röge, az egész Magyarország teste az egységes magyar nemzetnek elidegeníthetetlen tulajdona. Minden magán földbirtok csak örökbérlet a nemzethűség és a magyarság egyetemes érdekeinek feltétele alatt.
Mondja ki, hogy a magyar állam minden polgára az egységes és oszthatatlan magyar nemzet tagja. Más nemzethez nem tartozhatik, s politikai, gazdasági irányítást idegenből az árulás bűnténye nélkül el nem fogadhat.
Mondja ki, hogy aki a magyar állam, a magyar nemzet uralmi joga, egysége ellen izgat, vagy a hűtlenség bármely formáját követi el: ingó és ingatlan vagyonát elveszti s az országból kiutasíttatik.
Mondja ki, hogy bármily jellegű közéleti állásba, mely középiskolai vagy egyetemi végzettséget követel: csak olyan egyén helyezhető, aki a magyar középiskolában vagy magyar egyetemen kapta meg a magyar kultúra, magyar történelmi ideológia lelki egységét.
Mondja ki, hogy egyéni életében bárki bármily nyelvet és kultúrát ápolhat. De a magyar nyelvet minden polgárnak anyanyelvi tökéletességgel kell beszélnie s bármily jellegű közéleti téren csak a magyar nyelv használható.
Milyen egységet, milyen erőforrást, milyen alkotó lendületet jelentene a magyarságnak: ha a magyar országgyűlés megint a magyar öntudat, a magyar életakarat, a magyar megújhodási vágy kifejezője lenne. Ez az öntudatban megvalósuló magyar egység hatalmas támasza volna egy nagyszabású elszánt akaratú építő politikának, mely a magyar kultúra és a szociális igazságtétel jegyében történnék s ellenállhatatlan erővel mozgósítaná az élet felé a magyarság bárhol levő elemeit.
Először is: a magyar élet minden terén az irányítást, hatalmat, vagyonszerzést, mindennapi kenyeret jelentő bármily helyén biztosítani kell a magyarságnak a számát és történelmi munkáját megillető arányt. Ez nem lenne kizárás, igazságtalanság semmi más faj ellen. Ellenkezőleg: a magyarság megkésett és elodázhatatlan bebocsátása volna az igazság, az egyenlő elbánás, a liberalizmus áldásaiba. Ugyanekkor intézményesen kell biztosítani: hogy a magyar parasztság és munkásság arravaló gyermekei középosztállyá fejlődhessenek. Ma a numerus clausus, a drága tandíjak, könyvek, iskolai szerszámok éppen a magyarság gyermekeit zárják el ettől a lehetőségtől: hisz a magyarság a legszegényebb, az altiszt nemzet és legkevesebb pártfogója van az ország hatalmi helyein. És ezek is legtöbbnyire minden egyebet fognak, csak az ő pártját nem. Ez alapkötelesség: egy egészséges, egységes, népből nőtt középosztály csak így jöhet létre.
Felhívva Európa figyelmét fenyegetett helyzetünkre: a nagybirtokot mozgósítsuk egy gyors és hatalmas, tervszerű és minden szükségeiben hitellel ellátott telepítéses földreformra. A Dunántúlt, az összes határokat, Budapest környékét széles sávban telepítsük tele a magyar vér paraszti acéltégláival, minden habozás, minden késedelem nélkül. Ez hatalmas életfejlődést jelentene a magyarság egyetlen nagy erőforrásának: a magyar parasztságnak és védő biztatást az édes magyar nyelvnek, egész jövőnknek. Ez az önvédelem, az élet természeti parancsa, olyan: mint a megtámadott kezének elhárító felmozdulása a feléje csapó halálos bunkók ellen. Ez új életberendezés költségeinek fedezésére be lehetne, méltányos hozadék biztosításával, sorozni a közületek és magánosok tőkéinek bizonyos részét. Hiszen az emberi életet is be lehetne sorozni.
Egy olyan minden szabadságában intézményesen új demokráciát kell politikai rendszerré tenni, mely a nemzeti munka egyetemes tömegét minden tényével önsorsa igazgatására, a történelmi élet építésére neveli s az élet minden terén lehetetlenné tesz minden szabad zsákmányt, minden élősdiséget, minden kalandorságot. Egy ilyen minden atomjában öntudatosított nemzet a magyar megmaradás legerősebb biztosítéka. Ebben a demokráciában egyenlő elbánás lesz az ország bármily vérű polgárával szemben; a magyar nyelv, magyar kultúra, az organikus magyar célok egységében s a hűség vitathatlan feltétele mellett.
És végül: a magyar önvédelem, a magyar megmaradás, a magyar bölcső minden parancsából: új külpolitikai lehetőségeket, új védő elhelyezkedést és történelmi értelmet kell megtalálnunk Európában. Deák végzetes tévedése volt, hogy saját elvi kijelentése ellen a szenvedés helyett a lemondást választotta. A magyar lélek végzetes, jellemző könnyelműsége az: hogy a nyomasztó ma bármily lehetőségű lezárásáért kockáztatja holnapjait, jövőjét, megmaradását. 1867-ben, a magyar történelem e legfeketébb évében: a behemót germánság védelmévé kötötte le a magyarságot a velünk hasonló sorsú kis nemzetek szabadságvágya ellen. Ő ezt a megmaradás, a biztosítás útjának gondolta, pedig ez az út a temetőhöz vezet, melyet nem mindig Trianonnak hívnak, van még borzasztóbb neve is. Szenvedtünk volna tovább: az éberebb magyar öntudatot, szélesebb magyar szolidaritást jelentett volna. És kerestük volna Ausztria többi népeivel együtt közös problémáink megoldását s a szabad jövő megszerzését. Milyen egészen más jelentőségűnk lett volna a környező népek lelkében, életében, mennyivel kevesebb lemondás, kevesebb vér, föld és sorsveszteség jutott volna nekünk osztályrészül. Miniszterelnök Úr: Ausztria példája, Olaszország szövetsége, brenneri heveny szónoklata és Dollfuss ölelései után még a vakoknak is szemébe domborította: hogy egy aránylag kis nemzet biztonsága csak a kis nemzetek biztonságában van. Németország irtózatos hálájú ránknehezedése (és kik ajánlották fel a háború alatt több ízben Erdélyt Romániának?) még irtózatosabban mondja: hogy egy kis vagy közepes nemzet csak fika4 lehet egy nagyhatalom sakktábláján, melyet csupán önérdekei szerint tologat ide és oda vagy dob félre. Meg kell találni a megegyezést, ha többet nem, egy hosszú lejáratú Treuga Deit a szomszéd népekkel bármi módon. Az én felelősségem nem végződik a sírnál, és nevem tisztaságára s a magyar bölcső végtelen szeretetére mondom: tudom, hogy a mai állapot mennyi szenvedést, mennyi veszteséget jelent a magyarságnak. De sokkal irtózatosabb és végleges halál lenne, ha tovább is ágyútölteléke maradva a német imperializmusnak, tovább folytatjuk a vérbosszú politikáját magunk és a szomszéd népek között. A szomszéd népek be fogják látni: hogy mindnyájunkra több előny van egy kisebb lemondású megegyezésben: mintha engedjük, hogy egy éhes nagyhatalom folytonos pumpolással kijátsszon bennünket egymás ellen s végre lenyeljen mindnyájunkat. Őszinte, bátor lépéseket kell tennünk a kulturális és gazdasági vérkeringés visszaállítására e népekkel, ebből csak haszna lehet az ottani magyarságnak. És ez egy nap lépés lehet az új nagy történelmi gondolat felé, mely a kisebb nemzetek egyetlen megmaradási biztonsága: védő szövetségbe tömöríteni Kelet-Európa, a Balkán és Nyugat-Ázsia kis és közepes nemzeteit, melyben mindenik nemzet biztosítéka volna az összes többi nemzetek független, önálló, egyéni fejlődésének. És amely megvédene ezeket a nemzeteket a nagyhatalmak gazdasági vagy katonai nyomása - vagy egy esetleges zsákmányfelosztás irtózatos megegyezése ellen.
*
Miniszterelnök Úr, ma az életnek egyetlenegy konjunktúrája van: a bátorság. Ma a legmélyebb sikerű politikai módszer: a heroizmus. Ma az egyetlen védő és alkotó egység: a mozgósított magyar öntudat. Aki mindig hátrál, mindig lemond, mindig a gyávaságot tartja megmaradása biztosítékának: az elvész a világ megvetésében és könnyű zsákmány elnyomója számára. Hívjuk fel egy nagyarányú, széles-emberségű kulturális, gazdasági, szociális politikával a magyarság öntudatát az önvédelem, a megújhodás nagyszerű harcára a világ figyelme előtt, és találjuk meg a közös életérdek, a közös életvédelem útját kis nemzetekkel.
Miniszterelnök Úr: kívül és belül könyörtelen ellenségek fenekednek a magyarságra és leikévé akarják igézni a végső circumdederuntot.5 De, higgye meg, Miniszterelnök Úr: sohasem álltak nagyobb lehetőségek a magyar megújhodás, a magyar megmaradás számára, mint most. Csak bátran bele kell kondítanunk a világ lelkiismeretébe: hogy élni akarunk s hogy ez az élet mindig szélesebb ölelésű egyéni kultúrát, mindig több életet és munkát biztosító szociális igazságtételt jelent, és mind több védelmet és fejlődést biztosító együttműködést a kisebb nemzetek számára. És megölhetetlen alapelvünk legyen: inkább szenvedni, mint lemondani.
Miniszterelnök Úr! A félénk ember is csak a sírig él s a legéhesebb érdek is csak a temető előtt eszik. Van értelme hát félni, van értelme tiszavirág érdekek megkötő rabságában élni, mikor heroizmusunkkal az utánunk jövők végtelen sorának bátor biztonsága, önzetlenségünkkel, helyesebben: örökebb, egyetemesebb önzésünkkel millió és millió bölcső megelégített életérdeke lehetünk? Miniszterelnök Úr, az, aki e sorokat alázatosan és szeretettel, könyörögve és bizakodva Ön elé terjeszti: már az évek, szenvedések, tapasztalatok behavazott Mont Blanc-járól látja az életet. Már nincs éhsége, szomjúsága önmaga számára, s minden élete egyetlen halálon túlrontó szeretet egy gyalázatosán megcsalt, könyörtelenül kitermelt, csodálatos nyelvű, mély kincsű és végtelen emberségű nép iránt. Mit lehetne alkotni ezzel a néppel, ha vérének, lelkének gyermekei építenék sorsát! És most, hogy ezek a könyörgő sorok kiszakadtak aggódásomból: mintha látnám száz- és százezreit az apró, alázatos magyar paraszti házaknak, a kis magyar paraszti bölcsőknek. És mintha a millió magyar bölcsőben pihegő édes kis lehellet egy hatalmas széllé egyesülne, a történelem egy roppant indító akaratává s mozdulásra duzzasztaná a magyar hajó petyhüdt vitorláit. Miniszterelnök Úr, markoljon a kormányba heroikus, új elszánással: a hajó új utakon akar az Élet új hívásai felé haladni. Az állam-üzlet apró gazdasági zsargonjának, a kis ügyességeknek, a mikroszkopikus machiavellizmusoknak ideje lejárt: halálos elszántságú, epikus arányú történelmi építésre van szükség, hogy legyen védő és teremtő magyar öntudat. Miniszterelnök Úr: az élet forró hívása jön a márciusi szélben a meghervasztott magyarság felé. Könyörgöm: vezessen bennünket e hívás parancsai szerint.
Budapest, 1938. március 15-én
Szabó Dezső: Az egész látóhatár. Budapest, 1991.1. k. 59-79. o.
Szabó Dezső (1879-1945) nemcsak íróként volt jelentős, de eszmei hatása is olyan számottevő volt, hogy nézeteinek ismerete nélkül a korszak magyar szellemisége (sőt a mai eszmei csatározások nem egy összetevője) egyszerűen megérthetetlen. Olyan literátor, aki szinte minden sorával az irodalmi-esztétikai hatás elérésén túl messze többet akart. Régiónkban az irodalomnak mindig is erős (volt) a közéleti töltete, Szabó Dezső életműve mintegy koncentráltan tükrözi ezt a képletet.
Amikor 1938. március idusán ezzel a most közölt nyílt levelével Darányi Kálmán miniszterelnököt megszólította, akkor már mintegy egy általa megteremtett tradíciót folytatott. Az író a miniszterelnököket „a magyar életépítés legfőbb kőművesének" tekintette, tehát mi sem volt természetesebb számára, mint az, hogy e fontos posztot betöltő személyt időnként nyílt levélben keresse meg. Tette ezt már Tisza Istvánnal, majd Bethlen Istvánhoz is szenvedélyes levelet intézett. Gömbös Gyula kormányzását terjedelmes és vitriolos írásban elemezte, sok éles meglátással és - megítélésünk szerint - nem csekély, szenvedély szülte, egyoldalúsággal.
Darányi Kálmán szerencsésnek érezhette magát, hogy az író indulatait nem irányozta ellene. Ő a magyar közigazgatás rutinos, de meglehetősen szürke adminisztrátora volt, akiből hiányzott elődjének, Gömbös Gyulának minden -Szabó Dezsőt olyannyira ingerlő - harsánysága. Ugyanakkor Darányi 1938 tavaszán már mind messzebb jutott a szélsőjobboldal felé vezető úton, amelynek alapvetésében éppen Szabó Dezső - többek közt az itt is említett „Az elsodort falu" című korszakos hatású regényének megírásával (amelyet egyébként, állításával ellentétben, a Tanácsköztársaság illetékesei nem tiltottak be, legalábbis ilyen adat mind ez ideig nem került elő) kitüntetett szerepet vívott ki magának, de amelynek követésétől a harmincas évek derekán mindinkább megriadt, és a kiutat az egyoldalú német orientációba torkolló jobboldali politika elutasításában kereste. Ezek az esztendő azok, amikor a német fasizmus (az író ellenállhatatlan hatású ábrázolásában: az óriáskígyó) mind agresszívebbé és hatalmasabbá válik, ezek az esztendők azok, amikor a magyarországi német népcsoport soraiban a disszimiláció és a magyarsággal való szembefordulás mind aggasztóbb jelei tapasztalhatóak.
A nyílt levél ebben az összefüggésben értelmezendő.
Szabó Dezső - mint arra a Darányihoz intézett levelében is utal - a dualizmus vége táján antiszemita hevületű cikksorozatával szerzett nevének országos ismertséget, és így váltotta ki Tisza Istvánnak (aki valójában - sok túlzó állítással ellentétben - a liberális világnézetnek volt híve és hatalompolitikai tényezőként annak még a világháborús években is hatékony exponense) a rosszalló intését. „Az elsodort falu" mitikus színezetű parasztromantikája pedig még tovább sodorta őt a zsidóellenességben.
A forradalmak bukása utáni két évtized gyakorlata - az író által megformált szavakkal élve: „az összeomlás után reánk szennyesedéit húsz év" - ugyan nem győzte meg őt arról, hogy antiszemitizmusán változtasson, ám azt igenis észrevette, és nagy írói tehetségének, nyelvi leleményeinek gazdag tárháza kínálta meggyőző erővel hirdette, hogy míg a zsidóság a magyarság számára tíz deka arzént, addig a német veszedelem egy mázsa ciánkáli jelent, és azt is egyre világosabban látta, hogy az antiszemitizmus sokak számára csupán álarc, amellyel való magyarkodás történelmi orgyilkosság a nemzet ellen.
Szabó Dezső történelemszemlélete ezekben az években is számos súlyosan vitatható elemmel terhes. Nem tud megszabadulni attól a régi kuruckodó felfogásától, amelynek jegyében az 1867. évi kiegyezést a hazai história „legfeketébb évének" látta és láttatta. Most sem tudja felmérni az első világháborúhoz vezető úton a magyar uralkodó körök szerepét, az ország világháborúba lépését csupán tévedésnek látja, amely kapcsán a messze jobb történelmi osztályzatot érdemlő Károlyi Mihályban csupán egy „félig félkegyelmű" figurát lát. Fájdalmas módon képtelen meglátni a magyarországi német népcsoport tényleges szerepét és a vérségi származás tényét abszolutizálva minden magyarországi németben a magyarság alattomos ellenségét látja. Ezek valóban súlyos tehertételek, de nem feledtethetik az olvasóval, hogy van ennek az írásnak - és általában: ezen esztendők Szabó Dezsőjének - több új és pozitív vonása. A már említetteken - tehát a német orientációtól való óváson, az antiszemitizmus politikai funkciójának leleplezésén, a jobboldaliság-szélsőjobboldaliság elutasításán - túl máig érvényes igazsága van a szomszédos kis népek összefogása sürgetésének, a nagyhatalmi politika önérvényesítő jellege aláhúzásának, a nemzet felemelkedése érdekében a parasztság és munkásság középosztállyá szervezése követelésének, és talán legfőképpen annak, hogy a mindenkori kormánypolitika szabaduljon meg a pártpolitikai színezettől és az össznemzeti érdekekre koncentráló látószöggel intézze az ország sorsát.
| |