| |
Bemutatkozó beszédemben, 1939. február 22-én, azt mondottam, hogy magam is sokat foglalkoztam a nemzetiségek, vagy amint nemzetközileg hívják - ezt a szót használom ezúttal - a kisebbségek kérdésével. Foglalkoztam, mint az emberföldrajz munkása, az ország határain belül és kívül, politikai, külföldi küldetésben, Magyarország határain messze túl is, a népek mivoltával, jellemével, különbségeikkel, az emberek és a föld egymáshoz való viszonyával. Állítom, hogy nincs az a kérdés, sem az országon belül, sem az országon kívül - és a nemzetiségi kérdés is közéjük tartozik -, amelyet mindenütt és mindenben egyformán, egy kaptafára lehetne megoldani. A magyar alkotmány különben széles lehetőségeket ad arra, hogy ezeket a kérdéseket az alkotmány és hagyományaink szellemében megoldjuk, fejlesszük mindenkinek megelégedésére és mindenkinek érdekeit szem előtt tartva.
Amikor közvetlenül Kárpátaljának a Szent Koronához való visszatérte után tavaly március 22-én a MOVE-ben beszédet mondottam, hogy most olyan terület tért vissza az ország kebelébe, amelynek lakossága többségében más nemzetiségű, mint a magyar, a natio fidelissima, a ruténség, s nekünk most az a feladatunk, hogy úgy öleljük őket keblünkre a Szent István-i gondolat jegyében, hogy mindenki egyforma, egyenjogú testvér legyen a hazában, másrészt a mai fejlődés jegyében is, amely magával hozza, hogy megfelelő jogokat, sajátos önrendelkezési jogot is adjunk a kisebbségeknek úgy, ahogyan kívántuk nekik, ahogyan az elmúlt húsz esztendő óta dolgozunk is érte. Ezt kell ma nekünk okosan munkálnunk, ezt a fejlődést, amely nem a XIX. század imperialisztikus demokráciájának a folytatása, hanem ellenkezőleg, annak a 900 éves tradíciónak, amely ennek az országnak örökös tradíciója volt, amely tradícióban a nem magyar nemzetiségek is a leghívebb nemzetiségekké válhattak. Tehát nem a demokrata imperializmusnak, hanem a 900 esztendős igaz magyar, vendégszerető alkotmányosságnak tradícióit kell munkálnunk és abban kell ismét tökéletesen egységessé válnunk. A magunk rendje, a magunk ősi felfogása, a magunk becsületes magyar szíve szerint kell berendeznünk ezt az országot a magunk felfogásában és mindenki bízhatik abban, hogy a magyarság, amely Szent István óta 900 esztendőn keresztül járta ezt az utat egészen a legmodernebb korig, újra és továbbra is ezen fog tudni haladni a következő évszázadok felé.
Amikor az előző kormány idején mint kultuszminiszter 1938. június 14-én felszólaltam, akkor azt mondottam:
Ami a kisebbségi politikát illeti, a miniszterelnök úr - tehát elődöm - erről a következőket mondotta bemutatkozó beszédében: „Azokat az intézkedéseket, amelyeket törvényeink és jogszabályaink foglalnak magukban, kötelezettségemnek tekintem, amelyeknek az évezredes magyar hagyományok szellemében lojálisán, becsületesen és jó szívvel eleget teszünk. Elismerjük kisebbségeink jogát kulturális életük, népi sajátosságaik megfelelő ápolására. Ott azonban, ahol a kisebbség védelmének ürügye alatt államellenes vagy nemzetellenes törekvésekkel találkozunk, a leghatározottabb eréllyel fogunk fellépni." Én ehhez hozzátettem ezt: „Magam is ezt vallom természetesen, hiszen különben nem ülnék a kormányban.
Vallom, hogy mindenkinek vitathatatlan joga a maga anyanyelvét, ősi szokásait, a maga tradícióit ápolni, és a magyar államnak, mint minden államnak, kötelessége más anyanyelvű polgárait ebben a törekvésükben támogatni, az ismereteknek anyanyelvükön való tanítását lehetővé tenni, sőt azt istápolni." A nemzeti kisebbségek kulturális egyenjogúságának biztosítása sok minden egyébbel együtt Szent István-i tradíció.
Itt azonban nemcsak nagy királyunknak fiához intézett ismeretes szavaira szeretnék célozni, hanem arra is, hogy a Szent István-i politika, az Európába való behelyezkedés politikája, egyrészt a keresztényi gondolatba való elhelyezkedés, másrészt behelyezkedés okosan, értelmesen, magyar józansággal és praktikussággal abba az életbe, amelyet Európa élt Szent István idejében, élt előtte és élt azóta is, vagyis ez a politikai alkalmazkodás ahhoz, hogy Európában élünk és kifejezése annak, hogy Európa életéhez alkalmazkodnunk kell.
Régtől, de különösen a miniszterelnöki állás elfoglalása óta mindenfelé hirdettem a Szent István-i állameszmének ehhez a gondolatához való visszatérés szükségességét az államvezetésben és társadalmi felfogásban egyaránt. Hirdettem a parlamentben és hirdettem a társadalmi egyesületekben és egyesekkel szemben is. Amikor a választások idején Debrecenben mondottam beszédet 1939. május 20-án, ezt mondottam: „A jelen is csak átmenet, átmenet és én figyelem a lelkeket, az öregek és különösen a fiatalok lelkét, akikkel az utolsó húsz évben többet foglalkoztam és úgy láttam, hogy olyan kiegyenlítődés felé megyünk, a lelkek olyan megértést és olyan új világrendet keresnek, amely visszavezet bennünket valami szebbhez, fennköltebbhez, megértőbb élethez. És ma az álmok lassan átfejlődnek ilyen megértés felé. Van egy állameszme, van az állami életnek egy formája, amely ennek a gondolatnak jegyében született meg, de nem ma, hanem 900 évvel ezelőtt, mégpedig itt, s ez a Szent István-i állameszme." Ez a Szent István-i állameszme a népek megértésének, a népek helyes és józan vezetésének állameszméje ezen a területen, amelyen élünk s amelyet politikailag a nagy király szervezett meg. Tehát a Duna-medence rendjének állameszméje. Egységes összetartozó terület állameszméje, amely mindenfajta embereket közös életbe, egységes életformában, együttes közös törekvésekben - amelyek ebből folynak - és közös érdekekből közös boldogulásra fog össze és vezet tovább.
Nem szabad a mesterséges atomizálást folytatnunk és keresnünk. Ez senkinek a világon boldogulást nem hoz. A XIX. század volt az, amely atomizált az élet mindenféle területén, amely az emberi életet nem a maga sokszerűségében vizsgálta, hanem próbálta leegyszerűsíteni egyes, rendszerint s ennek következtében tökéletesen egyoldalú axiómáival, egyoldalú formulákkal, de nem az életnek egészét, hanem csak egy-egy oldalát, nem az embereknek egész mivoltát, hanem csak egy-egy sajátosságát, például a nyelvet, emelve ki. Még ezek előtt a - mondjuk - imperialista idők előtt s az azokat megelőző időkben, ennek a 900 éves magyarosabb felfogású korszaknak egészen a végén, mint a magyar toleranciára jellemző esetet felemlítem, hogy Kossuthnak felvidéki kormánybiztosai közül többen nem bírták jól a magyar nyelvet, jelentéseik tele vannak hibákkal a szigorú magyar grammatika szempontjából, de ezen mégsem akadt fenn senki és magyarságukat senki kétségbe nem vonta. A Szent István-i gondolatról nem sok szó esett az elmúlt évszázadnak internacionálisabb korában, abban a korban, amely a skatulyázások, a statisztikázások korának is nevezhető. A Szent István-i gondolat nem ismer ilyen statisztikát, az embereket nem skatulyázza be és nem ismer ezeknek alapján létesült meghatározásokat, de ismer összekapcsoló életformákat és hagyományokat, éppen úgy, mint ahogyan a magyar alkotmány sem volt sohasem hatalmi eszköz, hanem a magyar nemzet életének örök érvényű szabálya.
Emlékeztetek még egy régebbi mondásomra. Ezt szintén nem ma mondtam el, hanem egy évvel ezelőtt: „... S ha jól látom a különbséget a között, ami okos és ami bölcs, inkább a bölcs az a kifejezés, amelyen a hangsúly van és amely valóban jól jellemzi Szent Istvánnak elgondolását", amely egyszerűségében és természetességének következtében hosszú korokon keresztül közel egy évezredig maradhatott egy országnak és vezető államférfiainak vezető gondolata.
Ezt igyekeztem hirdetni és ilyen értelemben - mondjuk az egymáshoz való közeledés, szeretet és a szeretet elmélyítésének értelmében - igyekeztem úgy is mint kultuszminiszter, úgy is mint miniszterelnök szólni, inteni és cselekedni. Bátor vagyok csak arra felhívni a figyelmet, hogy hosszas előzmények után, amikor a nemzetiségi iskolák három típusáról áttértünk az egytípusú nemzetiségi iskolára*, amely biztosítja úgy az anyanyelven, mint a magyar nyelven való oktatásnak tökéletességét, én voltam az, aki az elődöm és ma utódom által átalakított nemzetiségi iskolatípusokat a magyar iskoláknak többségét kitevő, az egyházi főhatóságokhoz tartozó iskolákban is keresztülvittem, éspedig elég rövid idő alatt azután, hogy a kultuszminiszteri széket elfoglaltam. Májusban alakult meg a kormány és szeptemberre keresztülvittük ezt az intézkedést, az iskolák nagy részében nemcsak formailag, hanem ténylegesen is. Megmondottam akkor, hogy ez intézkedéseimnek eleje és ezen az úton kívánok továbbhaladni a középiskolák felé - ami azóta fokozatosan meg is történt és történik
- és egyéb iskolatípusok felé is.
Azt is nemegyszer hangsúlyoztam - az eddig elmondottakból is logikusan következik -, hogy mindenkinek joga van az anyanyelvét, szüleinek, őseinek szokásait ápolni, gyermekeire átörökíteni, de egyazon joga az is, hogy nemzetiségét, szokásait megváltoztathassa, felcserélhesse, mint ahogy ez az Egyesült Államokban s a világ sok államában már a bevándorlók első generációjában is történik, nem pedig csak hosszú, generációkra terjedő együttélés után.
Én ennek nemcsak érvényt igyekeztem szerezni, hanem mindenütt hirdettem is ennek fontosságát. És az idén, március 15-én Kassán mondott beszédemben megmondottam azt is, hogy ahol az iskola megválasztása nem önként történik, ezzel szemben hogyan fogunk állást foglalni. Azt mondottam ott Kassán, hogy hallottam panaszokat, nemcsak innen - már ti. Kassa vidékéről -, máshonnan is. Ha még többször hallok, mint ahogyan hallottam pár esetben, hogy például leventeoktatók és mások is aláírásokat gyűjtenek nemzetiségi vidékeken magyar iskola létesítése érdekében, én kénytelen leszek és a kultuszminiszter úr is kénytelen lesz minden ilyen kérvényt a papírkosárba dobni, mert az ilyen kérvények nem a nép igazi óhaját mutatják meg.
Szükségesnek tartottam ezt megmondani ott Kassán, nemzetiségi vidéken, de szükségesnek tartottam azt is, hogy onnan másfelé is meghallják ezt. Megmondottam éppen ebbe kapcsolódva, hogy ezt nemcsak az iskolapolitikáról akartam megjegyezni, de egyéb vonatkozásban is hangsúlyoztam, elsősorban a közigazgatási tisztviselők, a rendőrök, főleg a csendőrök, a leventeoktatók, azonkívül a papok és a tanítók előtt, hogy az idegen nemzetiségi nyelvet meg kell tanulni, azt ismerni kell, azon érintkezni kell a néppel, mert a Szent István-i gondolat nem jelent erőszakkal való magyarosítást a nyelvben, a külsőben. Jelenthet az együttélés és a közös életforma magyarosodást a lélekben, ha őszintén és szabad akaratból történik, másképpen nem - és tudjuk, hogy másképpen nem is érték. A mi életünk - tettem hozzá
- itt a Duna-medencében, más nemzetiségű, tehát német, szlovák, rutén és egyéb ajkúakkal Szent István birodalmának népeivel mindenkor az volt, hogy a politikai nemzetben, amely régen a nemességet jelentette, ebben a tekintetben is az una eademque nobilitas állott fenn. És ha ma a politikai jogok a nemzetnek sokkal szélesebb rétegeire terjednek ki, akkor ezeknek a széles rétegeknek és minden tagjuknak, különösen pedig azoknak, akik felelős állásban vannak - és ez vonatkozik a jegyzőre úgy, mint a miniszterelnökre -, úgy kell viselkedniök, hogy egyformán nobilisak legyenek.
Ilyen intelmek az én ajkamról nemegyszer hangzottak el, sokakkal és egyesekkel szemben is. Ezt azért hangsúlyoztam, mert tudom azt, hogy Európában a XIX. század végén és az akkori felfogás következtében volt egy idő - különösen a világháborút megelőző' félszázad -, amelyben a nemzetiségi kérdés tekintetében sok hibát követtek el. Ezek a hibák történelmi okokból fejlődtek, amelyekre nem akarnék most részleteiben kitérni. Majdnem senki sem volt ebben hibátlan, mind az egyik, mind a másik oldalon; egyik akció a másik akciót szülte és így tovább. De ha ezen a téren nem akarunk tovább menni és nem akarjuk ezeket az ellentéteket szítani, akkor nem szabad ezeket az ellentéteket perpetuálni, hanem vissza kell térnünk oda, ahol ezek az ellentétek nem voltak ilyen élesek, ahol ezek helyett az ellentétek helyett más felfogás uralkodott, és ilyen felfogáson, ezeknek a felfogásoknak a nemességén kell felépítenünk országunk további fejlődését.
Még egyszer kénytelen vagyok itt önmagamat idézni, mindenkor inkább csak azért, nehogy ma mondottnak tessék az, amit itt elmondok. Ezért idézem szavaimat, nem is mindig itthon elmondott szavaimat. Én 1922-ben, tehát 18 évvel ezelőtt Amerikában tartottam előadásokat, amelyek közül kettőben is foglalkoztam a nemzetiségi kérdéssel, és ott azon okokként és hibákként, amelyek a nemzetiségi problémát és ennek megoldását helytelen irányba terelték, legalább egy jó félszázadon át, a következőket soroltam fel: Először felemlítettem a régi politikai érzék hanyatlását. Másodszor említettem azt, hogy a nemzetiségi kérdést nem Magyarország sajátos viszonyainak alapján, hanem általánosan európai, inkább elméleti tételek alapján ítélik meg. Harmadszor említettem az okok között helyi közigazgatásunk szociális érzékben való hiányosságát. Negyedszer megyei közigazgatásunk hibáit említettem, különösen a nemzetiségi nyelvek tudásának hiányát sok tisztviselőnél, és ez az, amit hangsúlyozok ma is és hangsúlyozok, amióta mint miniszterelnök járom az országot, mert magam is voltam kint az országban tisztviselő, de a nemzetiség nyelvét beszélő tisztviselő. Láttam, hogy a helyzetem mennyire más volt, mennyi szeretetnek és tiszteletnek örvendettem ennek következtében éspedig nemcsak akkor, hanem ma, 30 év után is. Mint ötödik okot felhoztam azt, hogy törvényeket hoztunk, amelyeket nem hajtottunk végre. Joggal vetették szemünkre, hogy a jó törvényeket nem hajtottuk végre és termesztésen szemünkre hányták azokat a rossz törvényeket is, amelyeket hoztunk, bár azokat azután nem alkalmaztuk.
Hatodszor felemlítettem, hogy sajnos, nem törődtünk az ellenünk irányuló külföldi propagandával, mert hiszen akkor Magyarországnak nem voltak külképviseletei, és nem is védekeztünk e propaganda ellen, sem tanulságait nem vontuk le. Végül, mint hetedik okot, felemlítettem a szociális kérdések rendezésének és a szociális adminisztrációnak hiányát, aminek egyes néposztályokkal vagy foglalkozási ágakkal szemben való elhanyagolását a nemzetiségi propaganda, különösen egyes helyeken, mint a nemzetiségek ellen irányulót állította be. Azért kívántam ezt felolvasni, mert ezeket 18 év előtt mondottam és azt hiszem, sok olyan követelmény és sok olyan kritika van bennük, amelyeket ma, mint egészen modern kívánságot és egészen modern bírálatot hangoztathatunk.
Ezek voltak azok az okok, amelyek a nemzetiségi problémát és annak megoldását helytelen irányba terelték, és az az érzésem, hogy e tekintetben még sok a tennivaló; sok a tennivaló nemcsak törvényalkotásokban egyszerűen, mert az egyedül nem használ a világon semmit, az csak keret, de lelkiekben és az embereknek egymáshoz való szoktatásában, s a szeretetnek és főleg kölcsönös becsülésnek előidézésben. Ezért mondottam Kassán, hogy én akkor fogok ünnepelni, amikor a hazának minden fia és minden lakosa összefog és megszűnik a vállon keresztül való lenézés felülről és irigység alulról.
Ez ugyanis nemcsak a nemzetiségi kérdésre és a különböző' nyelvű állampolgároknak egymáshoz való viszonyára vonatkozott, hanem általában mindenre, mert így és csak így keletkezhetik megértés, béke és szeretet az emberek között, kölcsönös megbecsülés és a nemzetnek egysége. Mert csak ezáltal lehet egységes a nemzet és nemcsak formailag. Ha abból, hogy az utolsó évtizedek hibái széthúzást teremtettek, azt a következtetést vonjuk le, hogy ezt a széthúzást állandósítani és törvényekbe foglalni kell, akkor romba döntjük az országot és szerencsétlenné tesszük annak összes rétegeit.
Hallottam azt, hogy egyesek megjegyzés tárgyává tették azt a meghatározásomat vagy kijelentésemet, hogy németül, szlovákul vagy más nyelven beszélő magyarok fogalmát állapítottam meg. Nem én találtam ki, egy Budapest-környéki sváb községből veszem ezt a kijelentést, nem egy embertől, hanem egy sereg embertől, akik előttem ezt jelentették ki és ilyeneknek vallották magukat. Én csak egészen egyszerűen lemásoltam ezt, részben statisztikusaink számára, akik tudományos vizsgálódással a nyelv és nemzetiség fogalmának egymáshoz való viszonyát nem tudták olyan pontosan meghatározni, mint maga a falu népe, amely az egyszerű meghatározásokban rendszerint világosabb és nagyon gyakran jobban adja a dolgok lényegét.
A nemzetek nem kövek, amelyek örökön maradnak, és még a kövek sem maradnak örökön. Azonban a nemzetek mindenesetre nem azok - és házasságok, barátságok, életformák azonossága folytán, hosszas együttélés következtében bekövetkeznek áthasonulások. Bekövetkezik még egyeseknek vagy családoknak a nyelvcseréje is, amelynél csak az a fontos, hogy önként következzék be, és se az államhatalom, se az államhatalomnak a közegei ezt mesterségesen elő ne idézzék, ne próbáljanak ilyet mesterségesen előidézni. Elvégre az együttélés tartósságából keletkeznek az újabb korban is egész nemzetek, mint példának okáért az Észak-amerikai Egyesült Államok nemzete vagy az egykori gyarmatok területén nemzetek, amelyek mások, mint azok, amelyekből a gyarmatok népei származtak. Ebben az értelemben és ebben a felfogásban élek, s ez egy régi magyar becsületes és érzésem szerint lovagias felfogás. Ezt a felfogást igyekszem érvényesíteni. Ez nem könnyű, nem egyszerű. Mert az utolsó 80 évre, de egészen a XIX. század elejéig visszamenve, mondhatnám, 130 éves ellentétes - mégpedig nemcsak nálunk, hanem általában Európában ellentétes - társadalomnevelésnek az eredményeit kell itt megtörni és átvezetni az embereket egy megértőbb, konciliánsabb, több szeretetből álló és több szereteten alapuló gondolkodásnak a síkjára. Ez nemcsak állami feladat, ez társadalmi feladat is. Ez nemcsak állami intézkedést kíván, hanem a társadalomnevelésnek a feladata is. S ez a nevelés nem történhetik meg egyik pillanatról a másikra és a formák megváltoztatásával sem érhető el. Erős akaratnak kell lennie és az akaratnak egyik emberről a másikra való átplántálásának meggyőzés formájában s a meggyőződések erős kiéleződésével. Ez az egyetlen út, amely arra vezet, hogy a különböző ajkú, különböző életfelfogású emberek egymással egységet tudjanak alkotni, egységben tudjanak élni és közösen tudják szolgálni boldogulásukat, ha erre a közösségre szükségük van. S hogyne volna szükségük ilyen közösségekre azoknak, akik egy területen élnek, egy levegőt szívnak, egy kenyeret esznek, egy életet, egy életformát élnek és akiket méghozzá a múltnak közös tradíciói és a jövendőnek közös akarata kell, hogy vezessen.
Amikor a régi országrészekből az első olyan országrész csatlakozott ide vissza, amely nagy többségében nem magyar anyanyelvűekből, hanem ruténekből állott, akkor ezt a feladatot így láttam és ilyen értelemben igyekeztem felfogni, jellemezni és a megoldás felé törekedni. Amikor az idén április 13-án a kárpátaljai autonómia ügyében az egyik értekezletet tartottuk, abból az öt vagy hat különböző összetételű értekezletből, amelyet a törvényjavaslat kidolgozása alatt tartottak - akkor azt mondottam, hogy ha egy államnak olyan része van, amelyeknek (sic!) különleges állása és jogai vannak, akkor azt a részt be kell szerkeszteni az alkotmányba úgy, ahogyan az van. Ha tehát van egy alkotmánytörvény, egy alaptörvény, amely mindent felölel, akkor nyilvánvalóan az ebből származó lokális törvényt is ugyanolyan szerkezettel tudom csak szervesen felépíteni, s ez ugyanúgy kell, hogy viszonyuljon az anyaországhoz, illetőleg az egész ország alkotmányához. Ahol pedig az anyaországnak ilyen alaptörvénye nincs, mint ahogyan nálunk például nincs, ott meg kell próbálnunk alkalmazkodni az alkotmányhoz, ugyanolyan plasztikussággal, mint amilyen maga az alkotmány. Ugyanazokat a szándékokat kell érvényesíteni, csak más formába kell azokat önteni. A feladat tehát az, hogy a magyar alkotmány reformjának megfelelően elérjem ugyanazt a célt, annak a népnek ugyanolyan boldogulását, ugyanolyan szabadságát és jogait, amit egy írott alkotmánynál más formában kell elérni. Ezzel azt a princípiumot akarom jellemezni, amely ebben a tekintetben vezetett és amely a magyar alkotmányosság kereteibe igyekezett és igyekszik beleilleszteni ezt az új feladatunkat. De egyben ezekre rámutatva és ezeket hirdetve rá óhajtom nevelni a magunk társadalmát, a magunk közigazgatását és közigazgatási társadalmát ezeknek a feladatoknak ilyetén való gyakorlására és megoldására.
Nem akarok már hosszan idézni, csupán rámutatok egy könyvre, amely 1922-ben, Amerikában tartott előadásaimat foglalja magában. Ezekben az előadásokban a magyar példából kiindulva, de viszont átfogón, teoretikusan a világ sok részében szerzett gyakorlati ismeretek alapján jellemeztem a nemzetiségi kérdés területi és néprajzi problémáit. Megmondtam azt és rámutattam arra, hogy ezek nem húzhatók egy kaptafára, mert nincs a világnak két olyan területe - különösen vegyes lakosságú területe -, amelyen a kérdéseket egyformán lehetne megoldani. Egyedül Magyarországnak - de a Trianon előtti Magyarországnak - példáin, meg egyéb példákon is, megmutattam azt, hogy nemcsak a nemzetiségek számaránya teszi ki a különbséget. Hanem kiteszi valami más, aminek addig senki sem szentelt figyelmet: a kevertségi típusnak a különleges jellege, ami különböző területeken más és más. Nem szeretnék erre most itt részletesen kitérni; aki érdeklődik eziránt, méltóztassék könyvemben elolvasni. Ott igen részletesen kifejtettem ezt a kérdést, és azóta is kifejtettem egy másik kis munkámban, amelyet egy volt tanítványommal együtt dolgoztam ki. Most csak rá kívánok mutatni arra, hogy egyrészt ilyen ismeretek, másrészt ilyen - érzésem szerint - becsületes, régi magyar tradíciókban gyökerező felfogás alapján igyekszem ezt a kérdést felfogni. Minden panaszt, minden igényt megérteni, nem a magam, hanem a másiknak a szempontjából, aki velem szemben áll - s ezt nem úgy értem, hogy ellentétesen szemben áll, hanem aki a maga kívánságát előhozza. Ilyen értelemben szándékozom továbbra is cselekedni: a legteljesebb jogi és tényleges egyenlőség mindenféle vonatkozásban, az élet minden viszonylatában. Természetesen ebbe az egyenlőségbe beletartozik az egyenlő szabadság joga is. Ehhez tartozik elsősorban az anyanyelv teljes és minden béklyótól mentes használata. A magánéletben minden rendű és fajú embernél, minden gazdasági és más vállalkozásoknál, a nemzetiségek egyesületi életében, valamint természetesen az egyházi életben is. Biztosítani kívánjuk az anyanyelv használatát a hatóságokkal és a hivatalokkal való érintkezésben. Itt tapasztaltunk hiányokat. Természetesen vannak ezek között olyan hiányok, amelyek egészen természetszerűleg állanak elő, mondjuk példának okáért egy kárpátaljai csendőrnél, akinél pedig nagyon fontos volna, hogy ruténul tudjon, mert közvetlenül és sokat érintkezik a néppel és szükséges, hogy ne csak mint a szigorúság és a megtorló vagy szabályozó államhatalom, hanem mint a vezető és tanácsadó államhatalom képviselője is jelenjen meg ott.
Természetesen ezen a téren nehézségek állnak elő. Mert ebben az országrészben magában nem voltak alkalmas emberek arra, hogy csendőrökként szolgálhassanak, a régi államhatalom csendőreit pedig nem vehettük igénybe elég természetszerű okokból, másrészről egy csendőr kiképzése évekig tart, s ezért az ottaniakat úgy kiképezni, hogy azonnal működhessenek, szintén nem lehetett. Az anyaországból kellett tehát csendőröket odavinni. Nagyon nagy súlyt helyezek én is és a belügyminiszter úr is arra, hogy ezek minél gyorsabban tanuljanak meg ruténul, úgy, hogy a néppel anyanyelvükön érintkezhessenek. Mert ha a csendőr nem érti a nyelvet, számtalanszor fog hamis intézkedést tenni, mint ahogyan magam, közvetlenül a ruténföld szomszédságában, mint magánember és mint tisztviselő is ezt elégszer tapasztaltam.
Vannak tehát hiányok. Mondom, ezek a hiányok részben okadatlanok is. Arra kell törekednünk, hogy ezek minél gyorsabban kiküszöböltessenek.
Itt van azután harmadsorban annak biztosítása, hogy a nemzetiségek kultúrájukat szabadon fejleszthessék, külön nemzetiségi jellegüket - modern szóval, népiségüket - megőrizhessék és ápolhassák. Ez azonban nemcsak a megengedés dolga, hanem itt szerintem még két szempontot kell követni. Az egyik, hogy istápoljuk és éppúgy, mint ahogy a magyaroknál istápoljuk a magyar éneket, a magyar népdalt, a magyar zenét, a régi magyar szokások felújítását stb. Ez az egyik. A másik pedig az, hogy ez egyetértésben és kölcsönösségben történjék és ne szembenállás formájában a különböző nemzetiségek között. Egymás előadásainak, ünnepélyeinek meglátogatásával és ennek előmozdításával nagyon sokat használhatunk. Ezeknek a céloknak érdekében természetesen a megfelelő iskolai intézmények létesítése és fenntartása is fontos. És fontos az is, hogy az állami egység keretében a nemzetiséghez tartozók, azok egyesületei ilyen intézményeket létesíthessenek és fenntarthassanak, és mint mondottam, mindenféle vonatkozásban az állam is támogassa ezt a fejlődést.
De nagyon fontos itt a társadalom szerepe. Szükséges, hogy mindnyájan segítsük és irányítsuk a társadalmat a békés együttélésre, annak keresésére, ami összekapcsol és nem annak keresésére vagy felhánytorgatására, ami szétválaszt. Ezt nem lehet intézményekkel megcsinálni, csak a társadalomnak errevaló ránevelésével, mert elvégre az intézményekben ülő közigazgatási emberek és mások is a társadalomnak is tagjai. A társadalom felfogásának irányításával tehát magát a közigazgatást is irányítjuk és azt egyedül rendeletekkel nem lehet megcsinálni. Ha voltak hibák a múltban, ezek nem okvetlenül a magyarságnak és mondjuk, a törzsökös magyarságnak számlájára írandók. Ezekben a miniszteri székekben, 1867-től 1940-ig 362 miniszter ült. Ezek közül 123 nem magyar származású volt. Ebben a székben, ahol magam ülök, a 30 miniszterelnök közül 10 nem volt magyar származású. Itt felsorolhatnám a többi minisztériumot is. Mindezek az urak részt vettek a magyar állam igazgatásában, részt vettek a legfőbb helyen és valószínűleg, ha megpróbálnám ezt vizsgálni, a kisebb állások terén is ugyanoda jutnék. Ezek részt vettek a magyar állam igazgatásában, és így ugyanúgy részesek abban, ami a nemzetiségi kérdések terén hibaként jelentkezett. Azt hiszem, a legfőbb hiba az volt, hogy nem a szervesen alkotó tetterős szeretet jegyében, hanem a kor mechanikus és ezért természetellenes felfogásának a jegyében igyekeztek akkor, amikor igyekeztek a kérdéseket megoldani.
Mindezekben a vonatkozásokban ezen az úton kívánunk haladni, mégpedig fokozottabb gyorsulással. A nagyobb tempó egyszerűen a dolgok természetéből folyik, mert minél jobban tudjuk társadalmunkat ezekre a feladatokra megnevelni, amely feladatok Kárpátalja bekebelezésével csak megsokasodtak és világosabbakká váltak előttünk, annál inkább fogjuk a társadalom köréből kikerülő tisztviselőket és egyéb felelős tényezőket ránevelni arra, hogyan kell ezt a problémát organikusan és a magyar nemzet becsületes felfogása szerint mindenkinek javára megoldani. Annak az egységnek azonban, amelyhez való hozzátartozásukat nem magyar ajkú honfitársaink annyiszor dokumentálták, ennek az egységnek megbontása és megszakítása nélkül kell ezt organikusan fejlesztem. És azokra a tradíciókra visszanyúlva, amelyek a legszebbek és legnemesebbek.
A kormány és közegei állandóan és intézményesen figyelemmel kísérik a kisebbségeink sorsát. De emellett azokat a különböző terveket és kísérleteket is, amelyeknek célja a nemzetiségi kérdés gyakorlati megoldása belföldön és külföldön. Nincs e tekintetben egyetlen terv vagy gyakorlati kísérlet sem, amely a magyar kormány figyelmét kikerülte volna. Ezeket gyümölcsöztetjük, felhasználjuk, de -mint minden gondolatot, minden eszmét, minden akciót, amely európai volt - mindig sajátos magyar formában úgy, hogy az a magyar nemzet összetételének és karakterének megfelel.
Ebből a szempontból kell megítélni azt az összeférhetetlenségi bejelentést, amelyet nem miniszterelnöki, hanem képviselői minőségemben tettem, Hubay Kálmán és Vágó Pál országgyűlési képviselők ellen ismeretes javaslatuknak törvényhozási előterjesztése miatt. Az összeférhetetlenségi bejelentést nem azért terjesztettem elő, mert valaki, vagy néhányan a nemzetiségi kérdést felvetették, még kevésbé, mert erről törvénytervezetet terjesztettek elő. Ehhez joguk van. A nemzet egyes elemei, részei, szervei - az őstelepedésű magyarság vagy azok, akik magyarrá váltak, az állami és egyházi szervek és az országgyűlés felül kell hogy vizsgálják, éspedig mélyrehatóan és komoly lelkiismeretességgel előbb a saját egyéni felfogásukat, működésüket azon a területen, amelyet a mindennapi szóhasználatban nemzetiségi kérdésnek jelölünk meg.
Ez kétségtelen követelmény.
Éppen ezért, senkinek sem lehet hibájául, még kevésbé bűnéül felróni, ha gondolatokat vet fel, előterjesztéseket tesz és polgártársainak a figyelmét kötelességekre irányítja, amelyekkel különböző nemzetiségektől lakott ország fiai egymásnak és ezzel az országnak, hazájuknak tartoznak. Az országgyűlésnek szintén kell ezekkel a feladatokkal foglalkoznia, kiértékelésüket törvényalkotásokkal, a végrehajtás ellenőrzésével és nem utolsósorban saját jó példával előmozdítania - annak ellenére, hogy a kitűzött célok kizárólag a törvényalkotásokkal nem érhetők el.
Ami a Hubay-Vágó-féle törvénytervezet és előterjesztés ellen szól, ami ezt a tervezetet a magyar országgyűlésen való tárgyalásra alkalmatlanná teszi és ami miatt a tervezet alkotói a magyar hazához való köteles hűségük ellen vétettek és így az 1938: XIX. te. 167. §-ának rendelkezései alá esnek, nem a nemzetiségi kérdés felvetése, hanem, hogy ez a törvénytervezet tele van rendelkezésekkel, amelyek -ha valóra válnának - a magyar állam és nemzet egységét bontanák fel s gyorsan és feltartóztathatatlanul a magyar állam széteséséhez, megszűnéséhez vezetnének. Másodsorban éppen ezeknek a rendelkezéseknek az összessége a törvénytervezet lényege, magja és ennélfogva ártalmas szellemük végigvonul az egész tervezeten, ama néhány rendelkezésen is, amely különben elfogadható, vagy tárgyalható lenne. Harmadsorban ilyenképpen a tervezet nem járul hozzá a nemzetiségi kérdésnek múlhatatlanul szükséges jobb megoldásához és ahhoz, hogy a haza összes fiai egymást kölcsönösen jobban megértsék és ennek fontossága közmeggyőződéssé váljék. Hanem éppen ellenkezőleg, a tervezet megvalósulása az ellentétek bontó szellemének és mérgének állandósulásához és a haza szétbomlásához vezetne.
Ezt kívánom megállapítani, mert sokan voltak, akik a tervezetet más szemszögből ítélték el. Éppen ezért hangsúlyozom: nem a nemzetiségi kérdéssel való foglalkozás, hanem a kérdés felvetésének és a tervezet szerkesztésének módja és jellege tette megokolttá a tervezettel szemben a legsúlyosabb kifogásokat.
*
A nemzetiségi kérdéssel - és ez vonatkozik ennek a kérdésnek az egész világirodalmára - mindig csak általánosan foglalkoztak. Általánosították, általános alapelveket állítottak fel és a megoldást jogi és más tudományos elméletekből kiindulva keresték. Egy nemzetiséghez való tartozásnak csupán egyetlen jegyét, a nyelvet ismerték el és semmiféle gondot nem fordítottak a keveredés tenyéré, általában mindarra, ami az együttérzést és egyetértést kialakítja. A jogi, néprajzi és más tudományos elméletek, miként általában a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos összes olyan elméletek terén, amelyeken a kérdés törvényi rendezésére irányuló különböző kísérletek alapulnak, egyre tovább mentek a mind élesebb elkülönülés irányában, ami a problémát ad absurdum vezeti, és mindenkinek mindenki elleni harcává mérgesítette el. Ezt tették, ahelyett, hogy az embereket egymás iránti szeretetben és megbecsülésben közelebb hozták volna - embereket, akiknek egymás mellett és egymással kell élniök, akik a nyelvtől eltekintve sok vonatkozásban közössel, közös életformával rendelkeznek és sok mindenben egyetértenek.
Ehhez - ezt most csak mellékesen említem meg - hozzájárult az európai államokban és egész Európa különböző nyelvterületein a különböző tájszólásoknak irodalmi nyelvek útján történt felszívása, eltűnése.
Akik működésük terén a szélsőségeket és az ellentéteket keresték, figyelmen kívül hagyták a kevert embertípusokat, amelyek két, sokszor három nemzetiségnek a keveredéséből, mondhatnám egyes vidékeken a családi érzések összeszövődésébó'l keletkeztek. A statisztika is sokat hibázott ebben a vonatkozásban, amit nem kell különösebben hangsúlyoznom, minthogy erről a kérdésről sokat beszéltem és írtam. Nem lehet tökéletesen azonos szabályokat és alapelveket felállítani, amelyek a különböző nemzetiségekre, vagy a nemzetiségek teljesen különböző keveredésének összes tájcsoportjaira egyaránt érvényesek volnának. Általános jogszabályok fenntartása, általános elvek sablonos alakban - már magában véve is rendkívül nehéz feladat, mert az élet a sablonok fenntartását rendszerint lehetetlenné teszi -sohasem váltanak ki az életben megnyugvást, hanem mindig újabb zavarokat, újabb nézeteltéréseket és civódásokat. Ezen okból kifolyólag - és ezt a mondatot nem én alkottam, egyik nemzetiségünk vezető személyiségének írásából származik - a nemzetiségi jogok megvalósítása terén evolúciós irányban fokozatosan fejlesztve kell haladni. Az evolúciós irány azonban nem jelent hosszadalmas fejlődést, tehát nem a dolgok késleltetését, elhúzását, hanem a természet értelme és rendje szerinti megoldást. Meg kell érteni, hogy nem a jelenségek külsődleges kezelése, hanem az erkölcsi tényezők működése minden cselekvés lényege. Elhatározó ezek szerint az egyesnek az erkölcsi magatartása, különösen az egyes hivatalnoké. Ezért kell a társadalmat az úgynevezett nemzetiségi kérdés helyesebb megítélésére, a nemzetiségeknek egymásközt kijáró magatartására, a nemzetiségi probléma megértésére és átérzésé-re nevelni - és ez egyike a legfontosabb feladatoknak - sajtó, a rádió, egyesületek és általában a közönség nevelésének minden eszközével. Természetesen ennek nem kell kizárólag csak magyar részről megtörténnie, hanem olyanok részéről is, akik hazánk más nemzetiségeihez tartoznak.
Ezt a társadalmi nevelést nem szabad, hogy akadályozza semmiféle egyenetlenségeket és ellentéteket kiváltó propaganda, legkevésbé hatósági állami emberek vagy bárki magatartása.
Véleményem szerint igen fontos lenne, hogy magyar és a többi nemzetiségek egyesületei és szervezetei egymást kölcsönösen meghívják és egymással barátságos kapcsolatot ápoljanak. Természetesen barátságos érintkezés mellett is előfordulhatnak összetűzések különböző nemzetiségű egyének között, sértés sértést érhet, és el kell ismernünk, hogy ilyen esetekben ma még nem egyenlő mértékkel mérünk. Ha valaki egy magyar embert nemzeti becsületében megsért, ezt az 1921: III. te. szerint nemzet-gyalázásnak tekintik és büntetik, de ha valaki egy másik, nem magyar nemzetiségűnek a népi érzéseit sérti, a fennálló törvény értelmében csak becsületsértést követ el. Itt az új, a méltányosságnak, a magyar mértéktartásnak és arányérzéknek megfelelő osztályozás kell. Az igazságügyminiszter már foglalkozik azzal, hogy ilyen esetekben a minősítés szigorúbb legyen, mint a becsületsértésé és ennek megfelelően szigorúbban büntessék, ha valakit nemzetiségi érzésében megsértenek.
Ebbe a gondolatkörbe tartozik a másik kérdés is. Kevert nemzetiségű családokba - és hála Istennek, számtalan ilyen család van - széthúzást és egyenetlenséget egyik részről sem szabad bevinni. Sem hivatalnokok, sem más által. Bárki vét ez ellen a parancs ellen, megfelelően kell bűnhődnie. A nemzetiségi kérdés mai kezelésében még más hátrányos jellemtulajdonságok is érvényesülnek. Hogy mit értek ez alatt és mit kell megszüntetni, a következő: ennek a problémának a kezelésénél az államsovinisztákat, de az egyes nemzetiségek szélsőséges agitátorait is ki kell kapcsolni. Éspedig két fajtáját az ilyen embereknek, a vadul lelkes, „se lát se hall" embereket és az üzletemberfajtát, akinek „ebből élek" a jelszava. Az itt kifejtett gondolkodásmódba, amelyet már régóta és most is hirdetek, az ettől idegenkedő közigazgatási tisztviselőket be akarjuk és be fogjuk kényszeríteni. A magyar társadalom erre vonatkozólag már többször komolyan hangsúlyozott szavakat hallott tőlem. A kormány már intézményes módon gondoskodik arról, hogy az állami hivatalnokok, csendőrök, leventeoktatók, nem is szólva a tanítókról és a tanárokról, a működési területükön használt nyelveket jól bírják, a közönséggel ezeken a nyelveken érintkezzenek, éspedig úgy, hogy ezeket a nyelveket ne csak beszéljék, hanem a néppel való érintkezésben csakugyan használják is. E rendelkezések végrehajtását szigorúan ellenőrizni fogjuk. Magam is fogom ellenőrizni. De itt valami különös dolgot kell megjegyeznem. Röviddel ezelőtt komoly helyről, képviselőtársaimtól, egy összeállítást kaptam, a nemzetiségekkel való bánásmódban előfordult visszaélésekről. Ebből az összeállításból megállapítottam, hogy az illető nemzetiség brutális kezelését az esetek egyharmadánál olyan állami közegek követték el, akik ugyanazon nemzetiséghez tartoznak. Röviddel ezelőtt történt, hogy a belügyminiszter egy Budapest-környéki német nemzetiségi többségű községre -miként ezt mondani szokás - „reá kényszerített" egy német nemzetiségű körjegyzőt. Röviddel reá, panaszok futottak be, hogy ez a német nemzetiségű körjegyző, mihelyt hivatala mágikus erejű hatalmának tudatára ébredt, megszűnt németül beszélni és az emberekkel nem akart többet német nyelven érintkezni. Ezek visszásságok, amelyeket erős kézzel kell leállítani. Még ifjúkoromban, mint hivatalnok, többször megfigyeltem, hogy a nemzetiségek a magyar hivatalnokot előnyben részesítették - mert mondhatjuk nyugodtan -, magyarságát nem igyekezett különösképpen igazolni. A tisztviselőket mindenütt kényszeríteni kell, hogy a nemzetiségek jogait, kultúráját és a kultúra ápolását tartsák tiszteletben. Ezt nemcsak a más nyelvű nemzetiségek részére kívánjuk meg, hanem a magyaroknak is, mert ezt a kötelességet sem mindig tartják be egyesek.
Különösen hangsúlyozni kívánom, amint már kassai beszédemben is tettem, hogy sem állami vagy más közigazgatási szervek vagy papok, esetleg mások bárkit is befolyásolni merészeljenek abban, hogy melyik nemzetiséghez tartozónak vallja magát. Ezt az előírást nem könnyű keresztülvinni, de keresztül kell vinni. Valahányszor felfedezzük, hogy kényszert alkalmaztak, a jelentkezést nem vesszük tudomásul. Ez nagy energiát igényel a közigazgatásban, és azzal a követelménnyel jár, hogy a helyi hatóságok, tehát a vármegyék is ebben a vonatkozásban felelősségük tudatában legyenek. A nemzetiségi kérdést nem lehet a felelősségérzet és a felelősségtudat általános fejlődése nélkül megoldani. Ennek a tudata nélkül minden csak üres jogszabály marad és nem belső érzésnek kifejezése. Rendszabályokat kell alkalmazni, de a felelősségtudatot mindenképpen emelni kell. Az alsó bíróságoknál az úgynevezett tolmácsrendszer leépítését keresztül kell vinni, a gyakorlatban ez már többnyire meg is történt. Erről a kérdésről más vonatkozásban már beszéltem, visszaemlékezve szolgabírói tapasztalataimra, amikor éreztem a különbséget, amely a saját, tolmács nélkül hozott intézkedéseim és azok között voltak, amelyeket kollégáim tolmácsok közreműködésével hoztak. Bírák, akik a nemzetiségek nyelvét nem tudják és más hatóságok hivatalnokai ugyanezen megítélés alá esnek. A belügyminiszter úr már gondoskodott arról, hogy a kevert lakosságú, vagy kifejezetten nemzetiségi vidékeken működő tisztviselőket ezután nyelvvizsgának vessék alá és csak a vizsga letétele után alkalmazzák őket. A már alkalmazott hivatalnokoknak pedig előírták, hogy az illető nyelvet, amennyiben nem bírják, kitűzött határidőig meg kell tanulniok. Ezeknek a rendelkezéseknek az ellenőrzése kisebb részben a közigazgatás rendes hierarchiája útján, nagyobb részben pedig az úgynevezett repülőbizottságok rendszere útján fog történni. Névmagyarosításokat semmi körülmények között sem szabad követelni. Sohasem voltam ennek a mozgalomnak barátja, mert a név magyarosítása magában véve még semmit sem jelent. Nem fejez ki érzelmet, tűzijáték és semmi más. A névváltoztatás csak hosszabb szellemi áthasonuló folyamat záró aktusa lehet. Ha valaki egyik nemzetiségből a másikba lép át - közömbös, hogy esetleg valamilyen rokonsági kötelék alapján -és utána teljesen a másik nemzetiséghez tartozónak érzi magát, felvetheti a kérdést: miért kell idegen hangzású nevet viselnem, ha már máshova tartozónak érzem magam? Én tehát a nevemet is meg fogom változtatni. - De előbb és egyébként nincsen semmi értelme.
Még csak azt szeretném kifejteni, hogy minden kultúrtevékenység szabad gyakorlását, tehát a film- és színházelőadásokat természetesen engedélyezni kell. De arra is vigyázni kell, hogy a film vagy a darab nemzetiséget, de egy embernek a nemzetiségi érzéseit se sértse. Ezt természetesen meg kell akadályozni; mondanom sem kell azonban, hogy ilyen kérdéseknek a megítélésében a túlzásokat kerülni kell. Már átéltem azt az esetet, hogy egy színdarabban egy újságíró komikus figuraként fordult elő. Erre az újságírórend hozzám fordult és a sértés megtorlását kívánta. Minden embernek van hivatása, nemzetisége, vallása stb. Ha az illető a színpadon nevetséges figuraként jelenik meg, nem szabad azt túlzásig menő, erőltetett általánosításnak tekinteni, mert akkor minden irodalmi művészet megszűnik. A humorizáló irodalomban ez mindenkivel megtörténhet. Hiszen láttunk a színpadon konzervatív földbirtokosokat és a főváros fiatal típusait komikus beállításban. Az ember összes lehető tulajdonságait humorosán előtárhatják, csak célzatos irányzatnak nem szabad előtérbe jutnia és ilyen esetek ellen megfelelően fel kell lépni. Az államnak megfelelő iskolákat kell felállítania.
Úgy vélem, hogy ezen a téren sem a jelenlegi, sem a megelőző kormány ellen nem lehet kifogásokat emelni. Mi ráléptünk egy bizonyos útra, nem álltunk meg, és megyünk ezen az úton tovább. Ezekben az iskolákban a gyermekeket anyanyelvükön és teljes államhűségre kell nevelni.
Mi az államhűség? Államhűség hűség az állami tudathoz, az államnak önmagáról kialakított felfogásához, az állam egyéni lényéhez. Az államhűség olyan magyarázata, amely szerint az államban, amelyben az ember lakik és amelynek állampolgára, a hűség annyiban kötelez, hogy a törvényeit tiszteli és ellenük nem vét, még távolról sem jelent az államhoz való teljes hozzátartozást. Ez csupán olyan valamihez kapcsolódó hűség, ami tőlünk kívülálló, idegen. A honfiúi hűség az államhoz, mint hazához lényünkből való, kiolthatatlan hűség. Mindkettőnek lelkileg úgy kell egymást kiegészíteniök, mint vallás és hazafiság, a hitbeli és nemzeti hűség.
A magyar állam - miként századokon át - ma is a soknyelvű több nemzetiségből való magyar nemzet állama. Az államhűség ehhez a közösséghez, ehhez a nemzethez való hűség s ehhez hozzátartozik a különböző nemzetiségűek egymáshoz való hűsége mint honfiúi kötelesség.
Az anyanyelv tanításáról nemcsak az elemi iskolákban, hanem a polgári és kereskedelmi iskolákban, valamint a középiskolákban is kell gondoskodni. Több gondot kell fordítani továbbá az óvodákban az anyanyelv tanítására. Hibás nemzetiségi büszkeségből sok óvodát magyar nyelvűnek jelzünk, amelyekben az óvónők magyarul nem értő gyermekekkel anyanyelvükön beszélnek és játszanak, és legfeljebb néhány magyar költeményt tanítanak meg kívülről, ami helyes, ha a gyerekek értik a nyelvet, de helytelen, ha a költeményeket értelmetlenül ledarálják. Ha ezt a szemfényvesztést leállítjuk, a helyzet rögtön másképp mutatkozik. Helytelen és megengedhetetlen 4-6 éves gyermekekkel csak, vagy legfőképpen tőlük idegen nyelven érintkezni. Ennek nincsen értelme. Természetesen az óvódákban is lehet a gyermekeknek magyar nyelven ismereteket adni.
Őszintén bevallom, hogy az elemi iskola régebbi rendszerét, az A, B, C stb. típusokkal, jobbnak tartom, mint a mostani egységes rendszert, mert minden egyes típusban intenzívebb tanítás lehetséges. Ez a rendszer a mainál jobb, de pillanatnyilag a jelenlegivel meg kell elégednünk. Egyet azonban meg akarok állapítani, mert az emberi szabadságjogról, minden állampolgár egyéni jogáról van szó, sőt valami nagyobbról, amit a mai világ ismét jobban tisztel, mint az utolsó évszázad materialista és individualista Európája - éspedig a családról. Az apai jogok tiszteletéhez tartozik, hogy a szülők akarata döntse el a kérdést, melyik iskolát látogassa a gyermek. Mindent meg kell tenni, hogy ennek az akaratnak szabad érvényt szerezzenek. Ezt az elvet a legszigorúbban keresztül kell vinni, és minden külső befolyást, nevezetesen hatósági szerv útján, de mást is, a legszigorúbban meg kell büntetni. Az apai jogot, a szülők szabad elhatározását rendíthetetlenül fenn kell tartani és a szülőknek azt a jogot is megadni, hogy ilyen értelmű szándékukat az idők folyamán megváltoztathassák. így gyermeküket, miután pl. 6 éven át egy iskolát látogatott, később másik iskolába beírathassák. Ezt az alapelvet a legszigorúbban keresztül kell vezetni, mert mechanikus eszközökkel sohasem fogunk eredményeket elérni, főleg a honfiúi hűség terén. A mechanikus szabályozáshoz való hajlam nem egyéb, mint a felelősség elől való menekülés, éspedig egy magasabb felelősség elől - menekülés a nemzet iránti, a nemzetnevelés kötelességének komoly gyakorlása iránti felelősségérzet elől, mind maga az állami hatalom és szervei, és mind azok részéről, akik egyébként az emberi együttélésnek ezzel a kérdésével foglalkoznak, vagy foglalkozniuk kell. Menekülés a felelősség elől, a helyes, de sokkal nehezebb megoldás vállalása és a szeretet, a becsületesség és a tisztesség jegyében kívánatos megoldásnak keresztülvitele helyett. A szokásos megoldás, hogy szabályokat alkotunk, az csak a végrehajtó közeg hibáit védi, ha hivatását könnyen veszi s komolytalanul, de magának az ügynek sokban árt, mert csak egyenetlenséget idéz elő, nem pedig szeretetteljes együttélést.
Mindezekben a vonatkozásokban a legszigorúbb állami főfelügyeletet kell bevezetni és a legfontosabb, amit tehetünk és tenni fogunk, az állami igazgatásba szerveket beállítani, amelyek magasabb őrhelyről figyelve ellenőrzik a megfelelő végrehajtást. Csak ezen az úton fogjuk ebben az országban Szent István békéjét ismét megvalósítani Szent István ama gondolata értelmében, amelyről a külföld számára tavaly a következőket írtam:
„Amint sohasem volt imperialisztikus a patriarkális formákban született Szent István-i gondolat, hanem amint tartalmilag mindenkor atyai gondoskodás jellemezte, úgy jellemezte mind a kötelességérzet is. Annak a kötelességnek az érzete, hogy Európa ezen részében, amelybe a sors Szent István népét állította és amelyet szervező szeme áttekintett és ahol keresztény államot alkotott, békét és jólétet teremtsen, kölcsönös megbecsülést hozzon létre. És ha részletformáiban századról századra változó is a feladat, a lényeg, az elv, az akarat és a becsület ugyanaz volt."
Befejezésül: a szociális érzék elengedhetetlen minden közigazgatáshoz. A szociális érzékkel azonos természetű a nemzetiségi kérdésnek és a keresztény felekezetek - a vallási türelmen felülemelkedő' -összetartozandóságának helyes átérzése.
Budapest, Stádium Sajtóvállalat Rt. Nyomdája, 1940, 30 o.
Teleki Pál kisebbségpolitikai nézeteiről, illetve a Horthy-korszak magyar társadalmában betöltött kiemelkedően fontos szerepéről már ezeddíg is számos vonatkozásban esett szó az idézett dokumentumok kapcsán. Az 1940. június 13-án, majd július 2-án elhangzott beszédeit a korabeli politikai vezető körök fontosnak tartották együttes formában közzétenni. Kordokumentumról van szó, 1940 nyarán már csupán háromnegyed év választ el bennünket a miniszterelnök hamarosan - 1941. április 3-án - bekövetkező tragikus halálától. Teleki pályájának csúcsára érkezett. Több vonatkozásban is. Egyrészt politikusként, hiszen az 1938 és 1940 közötti években valósul meg a területi revízió álma, kerül sor a trianoni békediktátum igazságtalanságai jelentős részének korrekciójára. Tragikus, hogy ez annak a fasiszta német nagyhatalomnak az akaratából történt, amely agressziós cselekményeivel még az első világháborút lezáró békerendezésnél is nagyobb rablásokat és igazságtalanságokat készített elő. A magyar etnikai rendezések -ezekbe a kárpátaljai akció nem tartozik - ekképpen elkerülhetetlenül diszkreditálódtak, s ez a jövő súlyos árnyait azonnal felidézte. Teleki Pál mindezzel messzemően tisztában volt.
Ám pályájának csúcsára érkezett Teleki Pál szellemileg-erkölcsileg is. Az a konzervatív szellemiség, amely az új barbársággal a tradicionális értékeket szegezte szembe, a korszak és a magyar társadalom korabeli súlyos meghatározottsága miatt súlyos kompromisszumtól volt terhes, hiszen a miniszterelnöknek nagy szerep jutott az ún. második zsidótörvény tető alá hozásában - s Teleki Pál nem hárította el magától ezt a szerepet. Nemzetiségpolitikai elvei ellenben messze nemesebbek voltak, mint aminő gondolatokkal e térségben találkozni lehetett. Az a nemzetiségpolitikai gyakorlat pedig, amelyet a miniszterelnök folytatott, sokszor pirított rá arra a magyar miniszteriális és még inkább vármegyei adminisztrációra, amelynek számtalanszor nem volt elég judíciuma, hogy felismerje: a kormányfő elvárásai szerinti cselekvés áll a nemzet igaz érdekében.
* Ld. a 61. sz. dokumentumot.
...A magyar nemzetiségi kérdésnek hosszú története van. Tudom, hogy minden magyar lelke mélyén töpreng ezen a kérdésen, és így én is töprengek és gondolkozom rajta. Az idő, amelyben jelenleg élünk, sajnos, megnehezíti azt, hogy olyan módon s olyan mértékben foglalkozzunk a magyar nemzetiségek problémájával, amint az szükséges és helyes lenne. Háborúban vagyunk. Sok súlyos erőfeszítés veszi igénybe teljesítőképességünket anyagi vonatkozásban, más célok kitűzése tekintetében éppen úgy, mint a nemzet egész lelkierejét. Nem tudjuk magunkat annyira koncentrálni ezekre a kérdésekre, mint amennyire kellene, mert hiszen háború van, fiaink kint vannak a harctéren, mindennapi gondjaink megnövekedtek, közellátási problémáink súlyosak. Temérdek más probléma van előtérben, s így sem a kormányzat, sem pedig a magyar közvélemény nem tud olyan mértékben és olyan erővel foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, amint az szükséges lenne. És van még egy nehézség éppen a miatt a politikai helyzet miatt, amelyben nemzetiségeinkkel itt élünk, és ezt le akarom szögezni, hogy ebben ne legyen félreértés. Ebben a kérdésben igazán őszinte magyar lélekkel és szívvel indultam el, és leszögezhetem első megnyilatkozásomban, első felszólalásomban az ország nyilvánossága előtt, hogy a legtisztább szívvel és szándékkal, magyar szeretettel és szívvel akarok megindulni nemzetiségeink felé a nemzetiségi politika terén. Erre azonban az ország határán kívülről egészen más természetű választ kaptam. Én mégis maradtam azon a vonalon, amelyen elindulni akartam.
Ha néha megzavart ebben valami, az mindig csak az volt, hogy biztosan meg tudtam állapítani, hogy a magyar lovagiasságot, a magyar nagyvonalúságot és a magyar előkelőséget bizonyos oldalról, valószínűleg azért, mert amint a német kifejezi magát: „Wie der Schelra ist, so denkt er",* megijedésnek, sőt gyengeségnek magyarázták. Sokszor meg kellett állnom elhatározásaimban, szándékaimban, koncepcióimban, az előzékeny engedményekben, amelyet nemzetiségeink felé tenni akartam, mert reakcióképpen rögtön azt hallottam, hogy mi ezért vagy azért meg vagyunk ijedve, és ha valamit tettünk, azt akaratunk ellenére tettük meg. Innen akarom most kijelenteni, hogy vegyék tudomásul odaát és idebent, hogy ebben a tekintetben semmit sem lehet ránkoktrojálni. Hajlandók vagyunk nagyon messzire elmenni nemzetiségeinkkel kapcsolatban, mert igenis az a célunk - nekem is ez a célom -, hogy megnyerjük őket a magyar eszmének. Nem akarjuk belekényszeríteni őket a magyar állami életbe, hanem okossággal és jó szívvel vonzani akarjuk őket a magyar élet teljességébe. Kényszer alatt azonban semmit sem cselekszünk.
Az egyes kérdésekre rátérve, igazuk van azoknak a felszólalóknak, akik különösen a pozitív nemzetiségi politikára hívták fel a figyelmünket. Tudniillik arra, hogy elsősorban a magyarsággal kell foglalkoznunk és pótolnunk kell, amit elmulasztottunk az elmúlt időkben. Mert mindaz a baj, mindaz a veszteség, amelyet a magyar fajta szenvedett a nemzetiségeinkkel szemben, egy százéves periódus lassú fejleménye volt. Ez azért történt, mert Magyarország bizonyos belső ellentétekben, mondjuk meg őszintén, a pártoknak egymással való csatározásában élve, a külső és belső erők nyugodtan tudták bomlasztani a magyarságot, amely mai szemmel nem is másodlagos, hanem inkább nevetséges kérdések miatt állott egymással szemben. Nagyon nagy figyelmeztetés ez részünkre abban a tekintetben, hogy ma se kerüljünk egymással szembe olyan kérdésekben, amelyekről az utókor számon kéri tőlünk munkánkat, esetleg azt mondhatná, hogy olyan problémákkal foglalkoztunk, amelyek a magyar nemzet igazi leikétől, igazi lététől, jövőjétől és céljától távol állanak, vagy legalábbis ebben a nagy feladatkörben jelentéktelenek.
Ezek közé tartozik a szórványkérdés. Méltóztatik talán tudni, hogy ismerem a kérdést, foglalkozom vele. Koncentrálni akarjuk a magyar erőket, koncentrálni akarjuk azokat a lehetőségeket, amelyekkel ezeket a pusztuló magyarokat megmenthetjük, ezeket az elnémult harangokat megint megszólaltathatjuk. Nagyon helyeslem Padányi Gulyás Jenő képviselőtársam felszólalását. Ő már egy igen értékes memorandumot is adott be nekem, sőt egy igen alaposan kidolgozott gyakorlati megoldást mutatott be. Ebben felhívja figyelmemet arra, hogy szükséges és nagyon helyes is lesz az annyi száz és ezer, talán nem olyan elsőrendű fontosságú feladatköröket betöltő társadalmi egyesületek között olyan nagy magyar társadalmi összefogást és egyesülést megteremteni, amely céljául tűzi ki, hogy összeforrva, együttérezve, egymásra találva a magyar nemzetiségekkel, társadalmi úton is pótolják azt a nagy munkát, amit tényleg elmulasztottunk, amelyet azonban pótolnunk kell, mert az állami eszközök igénybevétele és a társadalom teljes lelki és akarásbeli felkészültsége csak együttesen fogja tudni megoldani a nagy, a nemzetiségeivel együtt élő boldog Magyarország problémáját.
Méltóztatott felvetni a nemzetiségi minisztérium kérdését. Nem tartanám helyesnek egy nemzetiségi minisztérium felállítását. Azt hiszem, ez a kérdés már többször volt meggondolás és megfontolás tárgya. Ebből a kérdésből nem lehet külön ügykört és bizonyos tekintetben öncélúságot csinálni. Ne méltóztassanak elfeledni - bocsánatot kérek a kollégáimtól ezért a megállapításomért -, de minden miniszterben és minisztériumban bizonyos öncélúság alakul ki, ami természetes és helyes dolog. Ez így van, és ha ez így van, akkor az a nemzetiségi miniszter is igazán feladatának tekintené - talán a szükségesnél jobban is - minden vonatkozásban állandóan csak ennek a kérdésnek az előtérbe hozását, és ahelyett, hogy jobban összehozná a problémákat és elsősorban összehozná a magyarságot a nemzetiségekkel, esetleg még dekomponáló hatással lenne. A miniszterelnökség második ügyosztálya, annak igen derék és igazán nagy tapasztalatokkal rendelkező vezetőjének irányítása alatt, azt hiszem, a legjobb megoldása ennek a feladatnak, mert hiszen a miniszterelnöki hatáskör keretében minden tekintetben kooperálni tud a többi minisztériumokkal és intézkedéseinek megvan a megfelelő súlya is. Ennek az osztálynak bővítését azonban szükségesnek és helyesnek tartom. Amint jobban bele tudok mélyedni a problémákba, azonnal gondoskodni is fogok róla, hogy egyes nemzetiségeink problémáiról különösen és specifikusan tájékozott szakemberekkel ezt az osztályt kibó'vítsük.
Külön kell szólnom hazai németségünk kérdéséről. Ne méltóztassanak haragudni - nem is lehet ezért - és ne méltóztassanak félreérteni, hogy ha rögtön leszögezem: a hazai németséget nem sorozom a nemzetiségek közé. A hazai németség mindig úgy szerepelt ebben az országban, mint egyik legkülönb, leghasznosabb munkatársunk abban a törekvésben, hogy ezt az országot európaivá, erőssé, hatalmassá és ellenállóvá építsük ki. Ebben a tekintetben lehettek időnként hullámzások, lehettek nézeteltérések, de én törhetetlenül hiszek ma is abban - és ebben a tekintetben megerősített az a szép felszólalás, amelyik ma éppen német ajkú polgártársaink két képviselője részéről elhangzott - hogy ebben a tekintetben jó úton haladunk, és ha vannak és előfordulnak is kisebb dolgokban súrlódások közöttünk, a magyarság mindig számíthat a hazai németségre. Egy pillanatig sem vonom kétségbe, hogy a magyar élet ereje és gravitációja mindig lesz olyan erős, hogy a németség is örömmel fog ebben a kooperációban részt venni. Nagyon sajnálom, hogy valaki azt a kifejezést használta, hogy a németség batyuval jött be hozzánk. Bár nincsen benne megszégyenítő, mert a bagyuban lehet kapát, lehet szerszámot, lehet szegénységet, de lehet egészséges munkakedvet és munkaerőt is hozni. És én visszalapozva a magyar történelem lapjait, szívesen és örömmel üdvözlöm azokat, aki így jöttek be az országba. Mert azért jöttek be, hogy hiányokat töltsenek be, azokat a hiányokat, amelyeket harcaink, szenvedéseink okoztak ebben az országban. Amikor szívesen üdvözlöm őket, tudom, úgy fogják fel ezeket a szavaimat, hogy ez az üdvözlés egyúttal a velünk összefogó, az egyetemes magyar nemzeti érdekekbe való szolgálatba állítását is jelenti az ő egész munkájuknak és működésüknek...
Az 1939. évi június hó 10-ére hirdetett Országgyűlés Képviselő Házának Naplója. XVI. k. Budapest, 1942. 42-44. sz.
Kállay Miklós nehéz örökséget vett át, amikor 1942. március 9-től 1944. március 19-ig miniszterelnökként megpróbálta az ország hajóját békésebb vizekre kormányozni. A soknemzetiségűvé vált ország kisebbségi ügyeivel való „bajlódás" önmagában is tetemes munkát adott, ám a Hazai németséggel való együttlét e téren minden más problémát megelőzött. A Basch Ferenc vezette Volksbund állam lett az államban. Ha nem is minden súrlódás és fékezés nélkül, ám egészében Baschék maguk mögött tudhatták a birodalom támogatását, ezért a politikai judícium azt kívánta, hogy a Kállay-kormány több engedményt tegyen a szervezetnek - éppen annak érdekében, hogy ahol lehet, ott mégis ellene léphessen fel. Ennek jegyében vette 1942 áprilisában a kormányzat hallgatólagosan tudomásul a hazai németek háborús gazdasági munkaszolgálatának a megkezdését és működését (Wirtschaftlicher Kriegsdienst der Heimat). Amikor kormányfőként Kállay 1942. június 6-8. között Németországban járt, akkor kénytelen volt türelmesen meghallgatni Ribbentrop külügyminiszter célzatosan éles szavait: ha valaki egy németet megbánt, a Führer úgy érzi, hogy őt bántották meg. Ennek a hiperérzékenységnek a jegyében a Volksbund arra törekedett, hogy minden magyarországi németnek ő legyen a képviselője. Ez azonban a hazai németek jelentős részének sem volt elfogadható. Ezeknek aktívabb elemei a Volksbund ellen szerveződött - a magyar kormány által titokban hatékonyan támogatott - Hűség a Hazáért mozgalom segítői voltak. A két mozgalom hívei a képviselőházban is összecsaptak. így történt ez az 1942. november-decemberi költségvetési vitában is. A polémia jó alkalmat nyújtott a miniszterelnöknek arra, hogy felszólalásában kiegyensúlyozó szerepben léphessen fel, amelynek az adott körülmények között értelemszerűen a Volksbund túlzásait korlátozó tendenciája volt. Kállay annál is inkább felszólalhatott ebben az értelemben, mert pontosan tudta: Berlinben a legfontosabb célnak a mennél hatékonyabb háborús erőfeszítéseket tartják, ezért erre a szempontra való hivatkozással többször tapasztalhatta, hogy Baschék figyelmeztetést kaptak a birodalmi vezetőktől. Önmagában nézve a kérdést talán értetlenkedést, megnemértést válthat ki Kállaynak az a beállítása, hogy ő a hazai németséget nem sorozta a nemzetiségek közé. Nyilván itt nem szabad a szavakat betű szerint értelmezni, hanem sokkal inkább a mögöttes tartalomra kell figyelnünk. Mivel a Volksbund protagonistái a disszimiláció „eredményeit" akarták mind több vonatkozásban „gazdagítani", ezért Kállay úgy harcolt ezekkel a törekvésekkel szemben, hogy a magyarság és a magyarországi németség közötti egybeforrottságot, az összetartozás tényeit azzal az üzenettel hangsúlyozta: immáron megbonthatatlan kapcsolódásokról van szó...
* Ki mint él, úgy ítél.
Mostani országhatáraink földrajzilag és történelmileg tökéletlenek, európai hivatásunk betöltésére csonkák és elégtelenek, politikailag pedig bizonytalanok. Sorsunk úgy is fordulhat, hogy még ezeket sem tarthatjuk meg. De úgy is, ha fölemelkedünk a rendelkezésre álló mindenképpen rövid átmeneti időben, szellemünk, történelmünk, ősi állameszménk, hivatásunk és valóságos erőnk magaslatára, hogy visszaállíthatjuk Szent István országát. Mindez túlnyomórészt rajtunk múlik és csak másodsorban - egy kis szerencsétől. Idegeinkben érezzük a pillanat elérkeztét, amikor egy valóban vezetésre és alkotásra teremtett magyar államférfinak Zrínyi jelmondatával kell kelnie és feküdnie: „Csak egy kis szerencse, semmi más!"
Mai határaink közül politikailag a legbizonytalanabb a déli. Először azért, mert a Bárdossy-kormány minden szükség nélkül „hadat viselt" a fölbomlott Jugoszlávia ellen, a bácskai és bánsági ősi országrészek egyszerű rendőri megszállása helyett. Másodszor a zsablyai és újvidéki katonai kilengések miatt. Harmadszor azért, mert Jugoszlávia, londoni kormánya közvetítésével, tagja az egyesült nemzeteknek.
Éppen elég ok arra, hogy elborult szemmel tekintsünk déli határaink felé. Nem szólva arról, hogy a Bárdossy-kormány, miközben operettháborút indított a már felbomlott Jugoszlávia ellen, könnyelmű gesztussal lemondott a Bánságról, a németek javára. S e diagnózis annál lesújtóbb, mert éppen azokkal a délszláv népekkel készült volna Teleki miniszterelnöksége idején a barátsági szerződés révén történelmi kiegyezésünk lelki és nemzetközi jogi alapvetése, melyekkel való egyenetlenségeink váltak a magyar birodalom 1918-as szerencsétlenségének talán legfőbb okává. Ezt az egészséges és világtörténelmi jelentőségű visszakanyarodásunkat a nagy Árpádok, Anjouk, Hunyadiak 600 éves töretlen ma-gyar-délszláv testvérisége és együttműködése felé, törte meg és fordította visszájára a Bárdossy-kormány délvidéki külpolitikája és délvidéki nemzetiségi politikája, valamint hihetetlen mértékű tehetetlensége a nem magyar szellemű, indíttatású és célzatú délvidéki katonai kilengésekkel szemben.
Az első határozott lépés a magyar-délszláv ügyek, főleg magyar-szerb ügyek tisztázására a katonai atrocitások igazi bűnöseinek kíméletlen megbüntetésén keresztül vezethet. Immár második esztendeje hirdetjük és sürgetjük a megtorlást a magyar kard fényén foltot ejtett bűnösök ellen. Ennek mindenképpen meg kell történnie, éspedig minél rövidebb idő alatt. Csak azután következhet el a magyar-délszláv ügyek kibonyolítása.
A magyar nemzet szelleméhez méltán, elsősorban jogilag kell megvizsgálnunk ezt a kérdést. Egy könnyelmű kormány nemcsak a magyar-délszláv örök barátsági szerződés ünnepies okmányát dobta félre, Teleki Pál egész szellemi hagyatékával egyetemben, hanem még a fontos diplomáciai okmány szellemének megőrzéséről sem gondoskodott. Sőt semmit sem tudott tenni azok ellen, még a magyar törvények erejét sem bírta fejükre idézni, kik oktalan bűnös módon rontották meg, részben a délvidéki katonai közigazgatás idején, még inkább a polgári közigazgatás életbeléptetésével, az olyan nehezen előkészített és olyan rendkívül nagy fontosságú jó viszonyt a magyarság és szerbek között.
Vissza kell térnünk a magyar-délszláv örök barátsági szerződés elvi alapjaira. Ez a szerződés nem ugyan ténylegesen, de az örökbarátság hangsúlyozásával, közvetve és két szerződő nemzet amaz akaratelhatározását foglalta ünnepélyes okmányba, hogy vitájukat is az örök barátság szellemében kívánja rendezni. Tehát nem fegyverrel. E szerződésben annak sem szellemével, sem betűi között nincsen semminemű joglemondás területileg sem magyar, sem délszláv részről. Teleki Pál, az okmány igazi szerzője, a Képviselőház külügyi bizottságában is, de négyszemközt is megmondotta, hogy ez a szerződés nem jelent történelmi jogokról való lemondást magyar részről. Ezt a szerződést tehát helyesen csak úgy lehet értelmezni, hogy a két nép, pontosabban a magyar nemzet és a délszláv nemzetek vagy a maguk békés megegyezésére bízzák a területi kérdések elintézését vagy egy érdektelen nemzetközi fórumra. Erre az alapra kell visszatérnie a magyar politikának.
A magyar kormánynak és a magyar népnek meg kell egyeznie a szerb és horvát nép igazi képviselőivel abban, hogy érvényben levőnek ismerik el a magyar-délszláv örökbarátsági szerződést s visszatérnek kölcsönös egyetértéssel annak alapvetésére.
Eszerint:
Sürgős volna egy ilyen délvidéki önkormányzati tervnek elkészítése és a Bácskára vonatkozólag minél gyorsabb életbeléptetése, még arra az esetre is, ha nem sikerülne fentebb említett megegyezés egy kölcsönösen kötelező népi önkormányzat dolgában. Mert ebben az esetben is kétségtelenül Magyarország javára írnák a béketárgyalásokon, hogy nemcsak kiköszörülte a zsablyai és újvidéki csorbát, hanem olyan becsületesen és olyan értelmesen rendezte a visszakerült bácskai területen a nemzetiségi kérdést, hogy az további mintául is szolgálhat egyfelől, másfelől Magyarország történelmi igényét is megtámasztaná a világközvélemény előtt.
A horvát-magyar kiegyezés egészen más természetű. Itt két alapelvet kellene a tárgyalásaink gerincévé tenni: azt a tételt, hogy a magyar-délszláv örökbarátsági szerződés szelleme és értelme alkalmazandó a horvát-magyar viszonyra is. Ez pedig a legteljesebb tartózkodást írja elő számunkra a szerbhorvát belső viszonyra és vitákba való beleszólás tekintetében. És azt a másik tételt, hogy a Szent Korona természetesen nem zárhatja el kapuit adott esetben egy önkéntes és elemi erejű megnyilatkozás elől a Szent Koronához való horvát visszacsatlakozás irányában, természetesen Horvátország teljes önálló államiságának és Magyarországgal való paritásának elismerésével.
A másik rendkívül beteg határ mostani erdélyi határunk, mely mai kettéhasítottságánál fogva annyira életképtelen és annyira nem oldja meg az etnikai kérdést sem, hogy Európa újjárendezése során feltétlenül gyökeres revízió alá kerül. Erdélynek mindenképpen egyben kell maradnia és egészben visszacsatlakoznia a Szent Koronához.
A magyar kormánynak Erdély teljes visszacsatolása érdekében már jó előre el kell készítenie egy tervet, melynél történelmileg megalapozottabbat, nemzetiségileg igazságosabbat és kiegyensúlyozot-tabbat a nagyromán politika ne állíthasson sorompóba.
Ennek az erdélyi tervnek azért is sürgős a megalkotása, mert a háború úgy is alakulhat, hogy számunkra lehetőség nyílik a Dél-Erdély katonai erővel való megszállására. Az angolszász haderő előnyo-mulása - kiváló katonai szakértők véleménye szerint is - esetleg elkerüli legalábbis Magyarország keleti felét. De ettől eltekintve is, ha Magyarország megmarad, helyesebben újból kifejlődik, gyors ütemben, az alkotmányos szabadság és jogrend egyetlen országának a mindjobban káoszba kerülő Közép-Európában, nemzetközi kötelességünkké is válhat Erdély megszállása, az anarchia megakadályozására vagy elfojtására. Erre a feladatra a magyar politikának fel kell készülnie. S egy magyar katonai bevonulás a déli Erdélybe azonnal aktuálissá tenné a felsőbbrendű magyar politikai szervezőerő bravúrjának bemutatását, az előre elkészített önkormányzati terv alapján, az erdélyi földön.
Meg vagyunk győződve arról, Miniszterelnök úr, hogy a magyar-szlovák kérdésben kormánya már régen megkezdte az előmunkálatokat. Gaspar szlovák propagandaminiszternek budapesti látogatása is erre vall. Nem tudhatjuk, milyen alapon folynak ezek a tapogatózások vagy akár komolyabb tárgyalások, de szeretnénk lerögzíteni itt pártunk felfogását ebben a kérdésben. Szlovákia kérdése az önkormányzat szempontjából is gyökeresen más, mint Erdélyé. Egyfelől azért, mert a Felvidéknek nincsen önkormányzati múltja. Másfelől pedig azért, mert a szlovákság meglehetősen zárt tömbben él. Viszont a 20 esztendős csehszlovák epizód, ha mást nem is, de annyit mindenesetre elért a szlovák nép, különösen az értelmiségi réteg lelkületében, hogy belesugallmazta a csehszlovák, illetőleg annak ellentéteként a szlovák önkormányzat gondolatát és akaratát. Az egyszerűen elképzelhetetlen ma már, hogy a szlovák nemzet megfelelő széles önkormányzat biztosítása nélkül önként visszacsatlakozzék a Szent Koronához vagy belenyugodnék egy ilyen visszacsatolásba. De ugyanakkor az is elképzelhetetlen, hogy az új világrendező fórum elfogadna bármi olyan megoldást magyar részről, mely a Szent Korona hatósága alatt nem nyújtana sokkal több önkormányzatot a szlovák nemzetnek, mint nyújtott volna a beneái Csehszlovákia. Nyilvánvaló tehát, hogy Szlovákia széles és szabad önkormányzatának, sőt szükség esetén önálló államiságának gondolatával is meg kell barátkoznia a magyar politikának.
Pártunk véleménye szerint bátran fehér lapot kellene nyújtani magyar részről a szlovák népnek: írja reá, minő feltételek és minő közjogi vagy nemzetközi jogi formák között találná meg biztos és a mostaninál jobb, szabadabb boldogulását a Szent Korona kereteiben. Lényegileg csak két eshetőség és történelmileg is próbált forma között adódhat választás. Egyik: Horvátországnak 1868-ban megvalósított széles önkormányzata, másik az osztrák-magyar kiegyezés paritásos reáluniója. Minden ennél messzebbmenő föderalizálása Szlovákia felé a történelmi Magyarországnak végzetesen megbontaná a Szent Korona történelmi, jogi, földrajzi és gazdasági egységét s hátrányára volna mind a magyarságnak, mind a szlovákságnak. Bizonyosra vesszük azonban, Nagyméltóságod kormánya mindenek fölött és elsősorban a Szent István-i birodalom külpolitikai, honvédelmi és felsőbb gazdasági egységét hangsúlyozta és köti ki másít-hatatlan alapfeltételül a magyar-szlovák tárgyalások során.
Kétségtelen az is, hogy a lengyel-magyar barátság mind teljesebb kibontakozása, az érzelmi testvériség állapotából a legelsőbb reálpolitikává, rendkívüli módon megkönnyítené egy ilyen nagyvonalú magyar-szlovák kiegyezés alapvetését.
Kárpátalja önkormányzatának mielőbbi megalakulását egész sora a komoly okoknak sürgeti. Egyik: a magyar kormányzó ünnepies ígérete. Másik: az a tény, hogy egy ilyen önkormányzati terv, bár szerintünk szűkös és hiányos formában, de kész törvényjavaslatként még Teleki Pál kormányzata idején az országgyűlés elé került. Harmadik: hogy a csehszlovák időkben a magyar politika egy ilyen népi önkormányzat tervével ostromolta azt a csehszlovák államot, mely megtagadta volt az önkormányzatot a kárpátorosz néptől. Negyedik: hogy a kárpátorosz nép a szlovák néphez hasonlóan zárt tömegben, földrajzilag is önkormányzatra alkalmas területen él. Ötödik: hogy ez a nép várja és kívánja, követeli az önkormányzatot, anélkül sohasem fog már beleilleszkedni a Szent Korona szerves egységébe. Hatodik: a magyar-orosz viszony normalizálása is valósággal parancsként írja a magyar államférfiúi bölcsesség elé ennek a kormányzatnak a megvalósítását.
Szerintünk területileg is főleg Máramaros vármegye túlnyomó részének Kárpátaljához való csatolásával, de tartalmilag is jóval messzebb kellene mennie a magyar államnak nagylelkűségében, engedékenységében és a nemzetiségi jogok honorálásában, mint a Teleki-féle törvényjavaslat.
Századok, 1965.1-2. sz. 192-195. o.
Bajcsy-Zsilinszky Endre izzó lelkületű hazafi volt, aki az ellenforradalmi Magyarország vezető' garnitúrájához tartozott az 1918-1919. évi forradalmak bukása után, s aki innen jutott el a demokratikus mozgalmakhoz, lett a Kisgazdapárt egyik prominens személyisége, aki számos memorandummal „bombázta" az ország vezetését annak érdekében, hogy - hite szerint - hazája sorsa jobbra forduljon. (A fentebb közölt szöveget is 8 készítette, a Kisgazdapárt memorandumának része, a háború után elérni vágyott status quót körvonalazza.) Sokan úgy állították be, hogy az ő hazafisága a hazai kisebbségek számára csak a teljes asszimilációt tudta elfogadni. Valóban, Bajcsy-Zsilinszky Endre számos jelét adta annak, hogy amikor olyasmit tapasztalt, ami hátrányosnak tűnt a magyarság számára, akkor könyörtelen keménységgel fordult szembe az ilyen jelenségekkel. Ezt a fajta magatartását érzékelteti Bleyer Jakab 1933. májusi parlamenti felszólalásához fűzött számos közbeszólása. Valójában azonban ennek a számos vonatkozásban oly romantikusán gondolkodó politikusnak igen jó képessége volt annak megkülönböztetésére, hogy mikor volt szó már tényleges hazaárulásról, mikor kellett a félrevezetettség tényét regisztrálni, és hol volt szó „csupán" más érdekeknek, így például a Volksbundnak való kiszolgáltatottságról. (Vö. Tilkovszky Lóránt: Nemzetiség és magyarság. Nemzetiségpolitika Magyarországon Trianontól napjainkig. IKVA Kiadó, 1994.106. o.) Kétségtelen tény, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre élete végéig a történeti Magyarország programjában gondolkodott, mélységesen meg volt győződve arról, hogy méltányos nemzetiségpolitika esetén a volt kisebbségek szívesen maradnak a megnagyobbodott Magyarországon, illetve örömmel térnek vissza a hite szerint ismét megszülető Szent István-i Magyarországra. Bajcsy-Zsilinszky ezen felfogása nem csupán a második világháború végén, hanem már jóval előtte is teljesen illuzórikus volt. A lényeg azonban nem ebben van, hanem sokkal inkább abban, hogy a kisebbségekkel szembeni magatartásában már a harmincas években mindinkább megszabadult korábbi előítéleteitől, s olyan együttélésben gondolkodott, amely valóban lehetőséget kínált volna a nemzetiségek számára kisebbségi jogaik maradéktalan érvényesítésére.
Az Egyesült Nemzetek San Francisco-i értekezletén 1945. június 26-án elfogadott és aláírt „Egyesült Nemzetek alapokmányát" a nemzetiségi jogok szempontjából beható tanulmány tárgyává kell tenni. Meg kell állapítani, hogy ez az alapokmány tartalmaz-e olyan intézkedéseket, amelyek arra mutatnak, hogy az Egyesült Nemzetek címén teremtett új nemzetközi szervezet fog-e intézményesen foglalkozni azoknak a nemzetiségeknek a jogállásával, egyenlőségük biztosításával, amelyek más többségű államban élnek. Előre kell bocsátani, hogy abban az esetben, ha az alapokmány nem is tartalmaz erre vonatkozó világos rendelkezést vagy utalást, ez nem jelentené azt, hogy az Egyesült Nemzetek hatásköréből kikapcsolták volna a más államokba bekebelezett nemzetiségek kezelését, jogegyenlőségük és biztonságuk garantálását és érvényesítését. A letűnt Népszövetség alapokmánya egyáltalán nem tartalmazott a kisebbségekre semmiféle intézkedést, mégis a Párizs környéki kisebbségi szerződések a kisebbségeket a Népszövetség védelme alá helyezték. A Népszövetség alapokmánya keletkezésének története bizonyítja, hogy a népszövetségi alapokmányba legalább deklaratív formában fel akarták venni a fajok, nemzetek és vallások egyenlőségét, mindez a különböző népszövetségi alapokmány javaslatban szerepelt, de imperialista meggondolások miatt az alapokmányból végül is mellőzték. A Népszövetség irodalma leszögezi, hogy a Népszövetség alapjául szolgáló eszmék és gondolatok természete hozta magával, hogy a kisebbségek sorsának nemzetközi elrendezése a Népszövetség feladatával szorosan összefügg. A Párizs környéki szerződések a kisebbségeket nemzetközi tényezőkké léptették elő. A kisebbségek nemzetközi jogállásának elismerését összefüggésbe hozták az 1919-1920. évi szerződésekbe foglalt területi rendelkezésekkel. Míg azelőtt az egyes államokban élő nemzetiségek sorsa mindig az illető államok és kormányok belső ügye volt (jóllehet bizonyos kisebbségi jogokról már korábbi nemzetközi szerződések is intézkedtek), a Népszövetség keletkezésekor a kisebbségi ügyek nemzetközi érdekű ügyekké váltak. A Népszövetség alapokmányaiban nem említi meg őket, de a Népszövetség működésének kezdetén mindjárt határozatokban mondta ki, hogy a Népszövetség elvállalja a kisebbségek védelmét, amelyet a különböző egyéb szerződések rónak reá. Ezt a védelmet a Népszövetség gyakorolta is, más kérdés, hogy miként. A kisebbségek azonban még mindig nem voltak a nemzetközi jog alanyai, hanem csak tárgyai, ők maguk nem voltak nemzetközi tényezők, csak róluk tárgyaltak és a kisebbségi egyének vagy testületek, pártok vagy szervezetek kérvényeinek és panaszainak csak akkor volt jogi hatálya, ha azokat a Népszövetségi Tanács valamely tagja magáévá tette. Lehetetlen feltételeznünk, hogy a létesített Egyesült Nemzetek a lezajlott közel harminc év tapasztalata után visszaesést hozhatna a kisebbségek, illetve mai terminológiával: nemzetiségek sorsában, kezelésében, jogállásában és nemzetközi helyzetében.
A San Francisco-i alapokmány áttanulmányozása után az a meggyőződés érlelődik meg, hogy az Egyesült Nemzetek valóban fel akarja ölelni a nemzetiségek sorsának rendezését, kibékítő stabil megszervezését és állandó jellegű biztosítását.
Az alapokmány bevezető fejezete az Egyesült Nemzetek célját többek között a következőképpen fogalmazza meg:
Ismét kifejezzük az alapvető emberi jogokba, az emberi személyiség értékébe és méltóságába, a férfiak és nők egyenjogúságába, a nagy és kis nemzetek egyenlő jogaiba vetett meggyőződésünket.
Megteremtjük azokat a feltételeket, melyek közt a szerződésekből és a nemzetközi jog egyéb forrásaiból származó jogok és kötelezettségek tiszteletben tarthatók; előmozdítjuk a társadalmi haladást és a több szabadságot nyújtó jobb életfeltételekt; egyesítjük erőinket a nemzetközi béke és biztonság fenntartásáért.
Az alapokmány „Célok és elvek" c. első fejezetének alábbi szakaszai szerint az Egyesült Nemzetek célkitűzései közé tartozik:
1. A nemzetközi béke és biztonság fenntartása és ebből a célból olyan hatékony közös intézkedések foganatosítása, melyek elhárítanak és kiküszöbölnek minden békét fenyegető veszélyt és elfojtanak minden agresszív, vagy a békét más módon megzavaró cselekedetet és a szerzett jogok és a nemzetközi jog elveivel összhangban lévő olyan békés eszközök alkalmazása, amelyek rendezik és megoldják azokat a nemzetközi vitás kérdéseket vagy helyzeteket, amelyek a béke megbontásához vezethetnek.
2. A nemzetek közötti baráti viszony fejlesztése, a népek egyenjogúságának és önrendelkezésének tiszteletben tartása alapján, valamint megfelelő intézkedések foganatosítása a világbéke megszilárdítására.
3. A nemzetközi együttműködés megvalósítása a nemzetközi gazdasági, társadalmi kulturális és humánus jellegű kérdések megoldásában, az emberi jogok és szabadság alapjai tiszteletben tartásának fejlesztése, fajra, nemre, nyelvre és vallásra való tekintet nélkül.
Az Egyesült Nemzetek itt felsorolt célkitűzéseit nem lehet megvalósítani a nemzetiségek helyzetének és jogállásának oly mérvű és lehetőség szerint oly tökéletes biztosítása nélkül, amely eltüntessen minden elégedetlenséget, nyugtalanságot, bizonytalanságot és a reménytelenség minden érzését és ezek helyébe a nemzeti, kulturális és gazdasági boldogulás feltételeit állítsa, azt elven erővel megtöltse, érvényesülését intézményesen és állandó jelleggel biztosítsa, demokratikus önrendelkezéseiket szilárdul felépítse, életképessé és fejlődőképessé tegye, végül mindezek kijátszását megakadályozza. A nemzetiségek jogállásának biztosítása hozzájárul ahhoz, hogy kiküszöböltessék a békét fenyegető veszély egyik lényeges eleme, a béke megzavarásának erről az oldalról támadható lehetősége. A népek egyenjogúsága és az önrendelkezési jog tiszteletben tartása csonka és fogyatékos marad, ha ez a nemzetiségekre is ki nem terjed.
Az Egyesült Nemzetek alapokmánya rendkívüli haladást jelent a Népszövetség alapokmányával szemben, mert míg a Népszövetség alapokmánya nem tud semmit arról, hogy különböző fajú, nyelvű vagy vallású emberek és kollektivitások élnek, addig a fent idézett szakaszok bizonysága szerint is az Egyesült Nemzetek oly célból is létesül, hogy az emberi jogok és szabadság alapelveit fajra, nemre, nyelvre és vallásra való tekintet nélkül óhajtja respektálni és fejlesztését szolgálni.
Felmerül mindezek leszögezésekor az, hogy vajon az Egyesült Nemzetek alapokmánya második szakaszának 7. pontja nem lesz-e akadálya a nemzetiségi jogegyenlőség nemzetközi védelmének és biztosításának? Ez a pont a következőképpen hangzik:
Ezek az alapszabályok semmi módon sem jogosítják fel az Egyesült Nemzetek Szervezetét arra, hogy bármely állam belügyeibe beavatkozzék és a szervezet tagjaitól sem követelhetik meg, hogy ilyen ügyeket ezen alapszabályok keretében való döntésre felterjesszenek.
A lezajlott évtized tapasztalataiból tudjuk, hogy a kisebbségek érdekében gyakorolt népszövetségi ellenőrzést az érdekelt államok szuverenitásuk sérelmének tüntették fel és ebben oly messze mentek, hogy végül Lengyelország megtagadta a Népszövetség ily nemű határozatainak végrehajtását. Bár a Népszövetség lényege és szervezete egymaga lerombolta a korlátlan állami szuverenitás gondolatát és a kisebbségvédelemre kötelezett államok önmaguk elismerték a Párizs környéki szerződésekben, hogy a kisebbségi ügyek nemzetközi érdekű ügyek és azok a Népszövetség oltalma alá helyeztetnek, mégis a szuverenitás sérelme állandóan visszhangzó kifogás volt a nemzetközi védelem elhárítása céljából és a kifogást nem éppen jogosulatlanul támasztotta alá ezen államok javára az a tény, hogy a kisebbségek nemzetközi védelmét a Népszövetség nem tette általánosan kötelezővé minden államra, így még a legyőzött Németországra sem. Folyamatosan felmerült a szuverenitás elvére épített tiltakozás, jóllehet a Népszövetség alapokmányában semmi sem olvasható, ami erre tételes jogcímet nyújthatott volna.
Ezzel szemben az Egyesült Nemzetek alapokmányának most idézett pontja világos tiltó rendelkezést tartalmaz a belügyekbe való beavatkozásra. Ez rendkívül súlyos és káros kihatással lehet abban az esetben, ha az Egyesült Nemzetek vagy a békekonferencia más szerződésekben ki nem nyilvánítja, hogy a nemzetiségi jogegyenlőség és szabadság egyetlen államnak sem belügye, hanem az Egyesült Nemzetek hatáskörébe tartozó oly nemzetközi érdekű ügy, amely az Egyesült Nemzetek céljának és feladatának ellátásával és beöltésével szerves és elmaradhatatlan összefüggésben áll.
Annál kevésbé lehet a szuverenitás sérelmére eső belügynek tekinteni az Egyesült Nemzetek alapokmánya szerint is a nemzetiségek szabadságára és jogegyenlőségére vonatkozó kérdéseket, mert az alapokmány IV fejezet 11. szakasz 2. pontja szerint az Egyesült Nemzetek közgyűlésének hatáskörébe tartozik, hogy megtárgyaljon bármely olyan kérdést, amely a nemzetközi béke és biztonság fenntartásával kapcsolatos. Továbbá a 11. szakasz 3. pontja szerint a közgyűlés felhívhatja a Biztonsági Tanács figyelmét olyan helyzetekre, amelyek a nemzetközi békét és biztonságot veszélyeztetik.
Minthogy pedig vitán felül áll az, hogy a nemzetiségek szabadságának és jogegyenlőségének sérelme, megszegése vagy éppen hiánya oly helyzetet jelent, amely a nemzetközi békét és biztonságot veszélyezteti - ez a kérdés az itt idézett szakaszokba illik bele és így belügynek nem tekinthető. Megerősíti ezt a felfogást a 13. §, amely a következőket mondja:
A közgyűlés vizsgálatot szervez és javaslatokat tesz abból a célból,
a) hogy előmozdítsa a nemzetközi együttműködést politikai téren és serkentse a nemzetközi jognak és e jog tételekbe foglalásának haladó irányú fejlődését;
b) hogy előmozdítsa a nemzetközi együttműködést gazdasági, társadalmi, kulturális, oktatási, egészségvédelmi területen és előmozdítsa az emberi jogok, a szabadság alapjainak megvalósítását faji, nemi, nyelvi és vallási különbségre való tekintet nélkül.
A közgyűlés feladata ennélfogva félreérthetetlenül kiterjed a faji, nemi, nyelvi és vallási különbség nélkül való emberi jogok és szabadságjogok alapjainak megvalósítására, ennélfogva mi sem lehet akadálya annak, hogy külön kategorikusan kinyilváníttassék minden későbbi félreértés vagy félremagyarázás elkerülése végett, hogy mindezeknek a gyakorlati kultiválása, jogi és tényleges elismerése: nemzetközi érdekű és az egyes államok belügyeinek nem tekinthető.
Tény, hogy az előbb idézett pontok csupán elvi és deklaratív jellegű megfogalmazása, nem beszélve nemzetiségekhez tartozó egyénekről sem, még kevésbé kollektivitásukról, nem formulázzák meg a nemzetiség fogalmát, még kevésbé védelmét és e védelem mikéntjét, mégis feltétlenül egyet jelentenek a nemzetiségek jogegyenlőségének és szabadságának biztosításával, amelyet az alapokmány ebben a formájában a közgyűlés hatáskörébe utal.
A San Francisco-i alapokmányban létesített Egyesült Nemzetek legfontosabb szerve a Biztonsági Tanács. A Biztonsági Tanács feladatainak felsorolásában sehol sem található a faji, nemi, nyelvi, vagy vallási különbségek megemlítése. De mivel a 32. § szerint a Biztonsági Tanács hatáskörében áll a nemzetközi béke és biztonság fenntartásának biztosításán felül az, hogy megvizsgáljon bármilyen vitás kérdést és bármilyen helyzetet, amely nemzetközi súrlódáshoz vezethet, vagy nézeteltérést idézhet elő (34. szakasz), nem férhet hozzá kétség, hogy a nemzetiségi szabadság és jogegyenlőség terén felmerülő bármely vitás kérdés is ide tartozik. Megerősíti ezt a felfogást a 39. § is, amely a következőképpen hangzik:
A Biztonsági Tanács megállapítja a béke bármely veszélyeztetésének, a béke bármilyen megzavarásának vagy támadó cselekedetnek fennforgását és javaslatot tesz vagy határozatot hoz arra vonatkozólag, hogy milyen intézkedések foganatosítása esedékes a 41. és 42. §-oknak megfelelően a nemzetközi béke s biztonság fenntartására vagy helyreállítására.
Hogy a nemzetiségi szabadság és jogegyenlőség biztosítása az Egyesült Nemzetek hatáskörébe tartozik, bizonyítja továbbá a IX. fejezet 55. szakasza, amely így szól:
Abból a célból, hogy kialakuljanak a népek egyenjogúsága és önrendelkezése elveinek tiszteletben tartásán alapuló nemzetek közti békés és baráti viszonyhoz szükséges stabilitás és jólét feltételei, az Egyesült Nemzetek előmozdítja:
a) az életszínvonal emelkedését, a lakosság teljes elfoglaltságának biztosítását, valamint a gazdasági és társadalmi haladást és fejlődést;
b) gazdasági, társadalmi és egészségvédelmi téren felmerülő nemzetközi problémák és ehhez hasonló kérdések megoldását, a nemzetközi együttműködést kulturális és oktatási téren;
c) az emberi jogok és mindenkit fajra, nemre, nyelvre és vallásra való tekintet nélkül megillető szabadság alapelveinek általános tiszteletben tartását.
Az Egyesült Nemzetek alapokmánya külön fejezetet szentel a nemzetközi mandátumrendszernek, amely a népszövetségi mandátumrendszer továbbfejlesztése akar lenni. Itt csak megemlíthetjük azt a régi igazságot, amit a Népszövetség korszakában is oly sokat hangoztattak, hogyha az Egyesült Nemzetek gondoskodni óhajt a mandatárius területeken élő primitív népek javára mindarról, amit az ide vonatkozó fejezet előír, mennyivel inkább óhajtja bizonyára mindezeket ápolni és érvényesíteni oly magas kultúrfejlettségű európai nemzetek számára, amelyeknek egyes csoportjai más nemzethez tartozó államok határain belül élnek.
Mindezen vázlatos fejtegetések konklúziójaként megállapíthatjuk, hogy az Egyesült Nemzetek alapokmányának ismeretéből két döntő következtetést lehet levonni:
a) Az alapokmány szerint az Egyesült Nemzetek feladatai közé tartozik a nemzetiségek szabadságjogának és jogegyenlőségének biztosítása is.
b) Mindezt azonban az alapokmány tételesen és kifejezetten nem szabályozza.
Mindazokra az államokra tehát - és ezek közé tartozik Magyarország is, amelyeknek nemzet testvérei más államok területén is laknak, az a feladat hárul, hogy csoportosítsák és juttassák el az Egyesült Nemzetekhez, illetve tagjaihoz kívánságaikat arra nézve, miként képzelik el tételesen a gyakorlatban, hogy a nemzetiségek jogvédelme az Egyesült Nemzetek keretében, az alapokmányban lefektetett elvek szerint biztosítható legyen. Kidolgozandó ennélfogva a nemzetiségi jogvédelem anyagi és alaki része egyaránt. A lezajlott évtizedek tapasztalatai alapján leszögezendők lennének a következő főbb irányelvek:
Ismertessenek el a nemzetiségek, mint a nemzetközi jog alanyai, vagyis mint teljes joghatállyal fellépő tényezők.
Állapíttassák meg világosan és félreérthetetlenül, hogy a nemzetiségek kollektív jogi személyiségek.
E kollektív jogi személyiség érvényesülése céljából létesíttessék oly különálló szervezet, amely mint az európai nemzetiségek nemzetközileg elismert jogi szervezete szerepelhessen és így az Egyesült Nemzetek, mint az alapokmány XIV fejezetében említett nemzetközi bíróság előtt ugyanolyan joghatállyal léphessen fel, mint az Egyesült Nemzetek bármely tagállama.
Nyilváníttassák ki, hogy a nemzetiségi kérdés nem tekinthető oly állami belügynek, amelybe az Egyesült Nemzetek a 2. szakasz 7. pontja szerint be ne avatkozhatna. Ellenkezőleg: a nemzetiségi ügy oly nemzetközi érdekű ügy, amely „a béke és nemzetközi biztonság fenntartásával" szervesen kapcsolatos.
Javasoljuk, hogy mindezeknek a kérdéseknek beható megtárgyalására nemzetközi jogászaink bevonásával a miniszterelnökségen tárcaközi értekezlet tartassák, amelynek célja lenne: a probléma megvitatása, tisztázása, kívánságaink pontos egybefoglalása, az anyagi és alaki nemzetiségi védelem kidolgozásának megbeszélése, a nemzetiségek jogi személyiségét reprezentáló nemzetközi intézet felállításának gyakorlati elképzelése, felépítésének szervezetének, működési módozatainak megtervezése.
Jelen elaborátum csupán vázlat, eszmék és gondolatok felvetése, amelyeknek tettekre váltása határon túl élő magyar testvéreink érdekében, nemzetközi jogászaink elkészítendő műve alapján, a Szövetséges Nemzeteken keresztül a magyar kormányra hárul.
Magyarország miniszterelnöksége 1945. augusztus 11-ére nemzetiségpolitikai értekezletet kezdeményezett az Egyesült Nemzetek Szervezete alapokmányáról. Az ezzel kapcsolatban A San Franciscó-i alapokmány és a nemzetiségi kérdés címmel augusztus 2-án elkészített előterjesztés nemzetközi jogi szempontból vizsgálta a nemzeti kisebbségek helyzetét, s egyúttal konstruktív javaslatot is tett a háború utáni kisebbségi jogvédelem kidolgozására. A tanácskozást azonban el kellett halasztani. Az időszerűségéből napjainkig, sajnos, semmit nem vesztett nemzetiségpolitikai fórum elsősorban a szövetséges nagyhatalmak augusztus 2-i, potsdami határozata következtében végleg meghiúsult.
1. Minden magyar állampolgár, bármilyen anyanyelvű, nemzetiségű vagy vallású is, a törvény előtt egyenlő. Vallása, származása, anyanyelve vagy nemzetisége okából magyar állampolgárt joghátrány nem érhet.
2.) A demokratikus Magyarországon a nem magyar nemzetiségű állampolgárokat a magyar nemzetiségű állampolgárokkal egyenlő jogok illetik és egyenlő kötelességek terhelik. így különösen megilletik az alábbiakban felsorolt jogok.
3. Minden magyar állampolgár nevét köz- és magánokiraton és egyébként is minden vonatkozásban választása szerint akár a magyar nyelv, akár saját nemzetiségi nyelvének törvényei és írásmódja szerint használhatja.
4.) Minden magyar állampolgár az ország bármely nemzetiségű állampolgárával korlátozás nélkül köthet házasságot. Származás, nemzetiség, anyanyelv vagy vallás okából házassági bontó vagy tiltó akadályt felállítani nem lehet.
5.) Minden magyar állampolgár a magyar magánjogban ismert bármely vagyonjogot megszerezhet, vagyoni kötelezettséget vállalhat. így nevezetesen magyar állampolgár ingatlanvagyon vagy valamilyen meghatározott ingóvagyon megszerzésének képességét származása, nemzetisége, anyanyelve vagy vallása okából kizárni vagy korlátozni nem lehet.
6.) Hasznot hajtó állami vagy közületi jogosítvány megszerzéséből magyar állampolgárt származása, nemzetisége, anyanyelve vagy vallása okából kizárni nem lehet.
7. Minden magyar állampolgárt egyéb törvényes előfeltételek fennforgása esetén származásra, nemzetiségre, anyanyelvre és vallására tekintet nélkül megillet az országos törvényhatósági és községi aktív és passzív választójog.
8. Minden magyar állampolgár származásra, nemzetiségre, anyanyelvére és vallására tekintet nélkül egyaránt viselhet akár kinevezéssel, akár választással, akár egyéb módon betöltendő közhivatalt. Tiltott és semmis minden olyan pályázati feltétel, amely e tekintetben megszorítást tartalmaz.
9. Minden magyar állampolgárt az ország területén belül szabad költözködési jog illet meg. Magyar állampolgár az ország bármely községében szabadon tartózkodhatik. Magyar állampolgárt származási, nemzetiségi, anyanyelvi vagy vallási okokból valamely község területén való tartózkodásból kizárni vagy valamely község vagy vármegye területén vagy egyébként meghatározott területen számára kényszertartózkodást kijelölni nem szabad.
10. Minden magyar állampolgárt megilleti a munkára való jog. Magyar állampolgárt származása, nemzetisége, anyanyelve vagy vallása okából munkavállalási lehetó'ségeiben korlátozni, valamely testi munkával járó vagy szellemi foglalkozásból kirekeszteni, alkalmaztatását különleges előfeltételekhez kötni nem szabad. Tilos és semmis minden olyan szabályozás (helyhatósági szabályrendelet, kollektív szerződés, egyéb magánjogi ügylet), amely bármely foglalkozás vagy üzem keretében a munkavállalók arányát nemzetiségük vagy vallásuk országos arányához mérten szabja meg.
11. Magyar állampolgár iparűzési jogát - a törvényes feltételek fennforgása esetén - származása, nemzetisége, anyanyelve vagy vallása okából kizárni vagy korlátozni nem szabad. Ilyen okból már kiadott jogosítvány meg nem vonható, annak gyakorlása nem korlátozható, új jogosítvány kiadása meg nem tagadható.
12. A magyar állam területén létező bármely társadalombiztosítási szervezetnek minden magyar állampolgár tagja lehet. A társadalombiztosítási juttatások mértékénél a jogosítottak származása, nemzetisége, anyanyelve vagy vallása figyelembe nem vehető.
13. Minden magyar állampolgárnak joga van a művelődésre. Magyar állampolgárt származása, nemzetisége, anyanyelve vagy vallása okából a művelődés megszerzésében korlátozni nem lehet. így különösen joga van minden magyar állampolgárnak az összes állam által fenntartott tanintézetbe való beiratkozásra.
14. Minden magyar állampolgár akár saját, akár az ország bármely más nemzetiségének nyelvét gondolatai és érzelmei közlésére szabadon használhatja.
Amennyiben valamely község, járás vagy vármegye területén állandóan lakó magyar állampolgárok közül valamilyen nem magyar anyanyelvű nyelvcsoport arányszáma az illető közigazgatási egység területén állandóan lakó magyar állampolgárok egyötödét eléri, úgy az illető közigazgatási egység lakosai a közigazgatási egységben székelő hatóságok előtt akár a magyar, akár bármelyik, ilyen mértékben előforduló nyelvcsoport nyelvét használhatják. E nyelvhasználati jog kiterjed minden írásbeli beadványra, szóbeli nyilatkozatra, panaszra vagy előterjesztésre, tanúvallomásra, szakvéleményre. A nyelvhasználati jog az arra jogosítottat megilleti a jogorvoslati eljárásban akkor is, ha a jogorvoslati hatóság területén az illető nyelvcsoport arányszáma még csekélyebb 10%-nál. Ilyen ügyek ellátására a másod-, illetőleg harmadfokú hatóságnál megfelelő nyelvismerettel rendelkező előadókat kell alkalmazni, illetőleg tanácsokat szervezni.
Ugyanez érvényesítendő a bírói eljárásnál.
Azokban a községekben, megyei vagy törvényhatósági városokban, amelyekben valamilyen nem magyar anyanyelvű lakosság arányszáma eléri az összlakosság egytizedét, az utcanevek, továbbá a hatósági falragaszok és általában [a] hatóság közleményei, a helyhatósági szabályrendeletek magyarul, valamint minden olyan nyelvcsoportnak nyelvén teendők közzé, amely ezt az arányt eléri. Ugyanez áll szóbeli közhírrétételekre is. Ilyen községek vagy törvényhatóságok önkormányzati testületeiben a tagok akár magyarul, akár a községben (törvényhatóságban) legalább 10%-ot tevő nem magyar nyelvcsoport anyanyelvén szólalhat[nak] fel. Az ülések jegyzőkönyvei kívánatra valamennyi számbajöhető nyelven veze-tendők.
Az egyes községekben, megyékben és törvényhatósági jogú városokban a fentiek szerint fennálló nyelvhasználati jogokról a magyar miniszterelnök jegyzéket vezet.
15. Minden magyar állampolgár gondolatait sajtó útján saját anyanyelvén terjesztheti.
Bármely időszaki lap vagy egyéb sajtótermék az országban előforduló helységneveket azok magyar elnevezése [mellett] bármely az országban használatos egyéb nyelven is megjelölheti.
16. Színielőadások, ismeretterjesztő előadások, hangversenyek bármely, az országban használatos nyelven rendezhetők. Filmek feliratai bármely, az országban dívó nyelven készülhetnek.
17. Magánszemélyek és vallásfelekezetek által fenntartott alsó- és középfokú iskolákban a tanítás bármely, az országban használatos nyelven folyhatik. Ezekben az iskolákban azonban kötelező tantárgyként oktatandó legalább heti... órában a magyar nyelv és irodalom, továbbá Magyarország történelme. Külföldi állampolgárok azonban ilyen iskolákban tanerőkként nem alkalmazhatók.
Azokban a községekben, ahol a valamely nem magyar anyanyelvű nyelvcsoporthoz tartozó iskolaköteles gyermekek száma legalább ... az illető nyelvcsoporthoz tartozó községi választók felének kívánságára a község költségén külön községi elemi iskola állítandó fel, amelyben az oktatás a nyelvcsoport nyelvén folyik.
Azokban a megyei városokban, amelyekben állami vagy községi középiskola működik és a városban állandóan lakó nem magyar anyanyelvű állampolgárok számának egytizedét eléri [sic!], a nem magyar anyanyelvű községi választók egyharmadának kívánságára a középiskolában az iskolafenntartó költségén az illető nemzetiség nyelvén oktató külön tagozat állítandó fel. E tagozatban az oktatás a magyar vallás- és közoktatásügyi miniszter által jóváhagyott tanterv szerint folyik. Magyar nyelven oktatandó azonban ilyen tagozatokban a magyar irodalom, a történelem és a földrajz.
A nem magyar nyelvű alsó fokú és középfokú iskolákban, valamint iskolai tagozatokban az illető nemzetiség sajátos ünnepein a tanítás szünetel. A magyar nemzeti ünnepek ez iskolákban is megtartandók.
18. Minden nemzetiséget megillet a demokratikus szervezkedésre való jog. Ehhez képest különösképpen saját nemzeti nyelvük, kultúrájuk és népi hagyományaik ápolására egyesületeket alapíthatnak. Ilyen egyesület alapszabályai a tagságot valamely az országban dívó nem magyar nyelv ismeretétől vagy valamely nem magyar nemzetiséghez való tartozástól tehetik függővé. Alapíthatók egyesületek valamely nemzetiséghez tartozók gazdasági érdekeinek védelme céljából is.
Amennyiben ilyen egyesületbe az illető nemzetiséghez tartozó nagykorú magyar állampolgároknak legalább 50%-a tagként belép, úgy az ilyen egyesületet még a következő jogok illetik meg:
a) Szabályszerű közgyűlési határozattal kimondott kívánságára az egyesület szerveinek rendelkezésre bocsátandó annak az összegnek kétszerese, amely összeg a vallás- és közoktatásügyi költségvetés kiadása összegéből az illető nemzetiségnek az ország összlakosságához viszonyított aránynak megfelel. Az egyesület ezt az összeget az államszámvitelre vonatkozó törvényes szabályok szerint tartozik kezelni.
b) Az illető egyesület által megállapított tagdíjak köztartozások módjára hajtandók be.
c) Ilyen egyesületek a jelen rendelet megszegése címén az összes bíróságok és hatóságok előtt eljárhatnak és autoritással bírnak.
Alapítványok alapító okiratában érvényesen kiköthető, hogy az alapítvány jövedelmében csakis bizonyos meghatározott anyanyelvű, nemzetiségű vagy vallású személyek részesedhetnek.
Amennyiben valamely szabad szakszervezet tagjainak legalább egyötöde valamely nemzetiséghez tartozik, követelheti, hogy számára a szakszervezeten belül külön tagozat létesüljön.
19. A magyar gyülekezési jog szabályainak betartásával a nemzetiségek gyűléseket tarthatnak és ilyen gyűléseken saját nyelvüket szabadon használhatják.
20. Bármely magyar állampolgár saját nemzetisége színeit, címerét, jelvényét az illető nemzetiség sajátos ünnepein, továbbá nemzetiségi egyesületek, iskolák, színházak helyiségében, végül nemzetiségi jellegű gyűléseken szabadon használhatja.
21. A magyar államkincstár anyagi erőforrásaiból nyújtandó országos jellegű termelési hitelek és segélyek szétosztásánál a kedvezményezettek foglalkozás vagy szakma szerinti megoszlása mellett az is figyelembe veendő, hogy az összeg a magyar állampolgárok között lehetőleg nemzetiségük arányában oszoljék meg. Ilyen esetben az illető nemzetiség gazdasági egyesületei meghall-gatandók.
22. A honvédség vezényleti nyelve magyar. A szolgálati szabályzat azonban az országban dívó valamennyi nyelven is kinyomtatandó. Ha a honvédség valamely tagja a vezényleti nyelv nem értése miatt követ el kötelességmulasztást, emiatt felelősségre nem vonható.
23. Bűntettnek minősítendő, ha
valaki a magyar állampolgárok egyes csoportjai ellen származásuk, nemzetiségük, anyanyelvük vagy vallásuk miatt izgat, ha ilyen csoportok ellen szervezkedést indít, ha szóban vagy írásban a különböző származású, nemzetiségű, anyanyelvű vagy vallású magyar állampolgárok jogegyenlősége ellen izgat, erre másokat felhív stb.
Ha valaki bármely származású, nemzetiségű, anyaanyelvű vagy vallású embercsoport ellen gyűlöletet szít, ilyesmire szervezkedik, vagy lealacsonyításukra törekszik.
Bűntettet követ el az a hatósági közeg vagy magánszemély, aki erőszakkal vagy vesztegetéssel igyekszik valamely magyar állampolgárt arra rábírni, hogy magát valamely nemzetiséghez tartozónak vagy bizonyos anyanyelvűnek mondja.
Vétséget követ el az, aki magyar állampolgár származását, nemzetiségét, anyanyelvét vagy vallását nyilvánosan nevetségessé teszi.
24. A fenti alapelvek a magyarországi német kisebbséghez tartozókra nem vonatkoznak. Helyzetük nemzetközi rendezéséig reájuk nézve a jelenlegi jogszabályok maradnak érvényben.
25. A nemzetiségi rendeletet sértő, vagy annak alkalmazását kizáró minden hatósági intézkedéssel szemben kétfokú jogorvoslatnak van helye. Ilyen ügyekben döntsön végső fokon a közigazgatási bíróság.
A Magyar Kommunista Párt Politikai Bizottságának augusztus 2-i ülésén - a Rákosi Mátyás és Rajk László belgrádi és prágai útjáról szóló beszámoló után - a főtitkár megbízta Farkas Mihály belügyminisztériumi államtitkárt, hogy „a Belügyminisztériumban egy héten belül készíttessen egy törvényjavaslatot a magyarországi nemzetiségek jogviszonyának rendezéséről, és a tervezetet a legrövidebb időn belül terjessze a minisztertanács elé". (PIL 274. f. 3. cs. 4. ő. e.) A Belügyminisztérium Törvényelőkészítő Osztályán ettől függetlenül is napirenden volt a magyarországi nemzeti kisebbségek jogi helyzetének szabályozása. Egy 1945. augusztus 3-i feljegyzés szerint: „A magyar belügyminiszter már régebben foglalkozik a Magyarországon élő nemzetiségek (szlovákok, románok, délszlávok) jogi helyzetének a demokrácia követelményeinek megfelelő megoldásával. Az előmunkálatok most befejeződtek, és az azok eredményét tartalmazó rendelettervezet rövidesen nyilvánosságra kerül.
A rendelettervezet a magyar kormány demokratikus politikáját erőteljesen érvényesíti. A magyar kormány célja, hogy az ország összes állampolgárai és nemzetiségei teljes megbecsülésben részesüljenek, egyéniségüket és népi sajátosságaikat korlátozás nélkül érvényesíthessék. Megadja nekik nyelvük teljes használatának jogát a magán- és közéletben, [a] bíróságok és [a] hatóságok előtt, az önálló kultúráiét minden lehetőségét. Szabad sajtóval, saját színházaikkal és egyéb kultúrintézményekkel rendelkezhetnek. Megkapják a teljes demokratikus szervezkedési szabadságot. Egyesületeik hazai jogunk teljes oltalmát fogják élvezni. Iskoláik a magyar iskolákéval egyenlő mértékű támogatást kapnak. Hivatalviselés és munkavállalás szempontjából semmiféle hátrányt nem szenvedhetnek. A rendelettervezet végleges biztosítéka lesz a Duna-völgyi államok megbékélésének és együttműködésének." (MOL XK-B-l-c. 8. d. 34.1.150 349/1945)
A jogszabályalkotás előkészületeiről a korabeli sajtó is beszámolt. (Kormányrendelet biztosítja a nemzetiségek teljes szabadságát. Szabad Nép, 1945. augusztus 4.)
Egy másik, ugyancsak belügyminisztériumi feljegyzés szerint egy mértéktartó nemzetiségi törvény megszületését nehezen lehetne túlbecsülni: „határtalanul sok függ egy új, bátor nemzetiségi törvénytől, mely az 1868:XLIY törvénycikk státusát kollektivista irányban haladja meg, anélkül, hogy a liberális-demokratikus közjog alapjáról letérne... Egy ilyen rendelkezés nagy lépés volna a kisebbségi autonómia és a kollektív jog felé, de színtiszta liberálisdemokratikus alapon!" (MOL XK-B-l-c. 8. d. 34.1.150349/1945.)
A magyarországi nemzeti kisebbségek jogi helyzetéről szóló jogszabálytervezet címében ugyan „rendelet" kifejezés található, de az irat lényegében a hazai kisebbségek egyéni és kollektív jogait átfogóan szabályozó törvénytervezet volt, amely az Ideiglenes Nemzeti Kormány nemzetiségi politikáját mintegy kódexként összegezte. A dokumentum azonban - a világháború következményeként - a magyarországi német nemzetiségű lakosságot nem érintette. Az ő helyzetüket a szövetséges nagyhatalmak képviselőinek potsdami konferenciája „rendezte". Potsdam szellemisége a hazai nemzetiségi törvényalkotás sorsát is megpecsételte. A tervezet - az előzetes szándékokkal ellentétben - nem került nyilvánosságra, és sem törvény, sem rendelet nem született belőle. A második világháború utáni Magyarországon - elsősorban külpolitikai okok következtében, illetve mert az ország fegyverszüneti státusban volt és rendkívül korlátozott szuverenitással bírt - a nemzetiségi kérdés átfogó rendezésére nem kerülhetett sor. Jobbára csak egyes területeken történtek erőfeszítések a nemzetiségi kérdés rendezésére.
Mint az örök igazságoknak, valamint a természeti és kinyilatkoztatott erkölcsi törvényeknek Krisztus küldetésében (Kor. II. 5,20) hirdetői és őrei, az Anyaszentegyház püspökei, az apostolok utódai a történelem folyamán időről időre megnyilatkoztak, valahányszor a társadalom vagy a kor iránya szembekerült ezekkel az alapvető igazságokkal és törvényekkel. így nyilatkozott meg az egyház a rabszolgák és munkások, valamint legújabban az üldözött zsidóság védelmében.
Amikor az apostolfejedelmek múlt évi ünnepén ebben az utóbbi ügyben az akkori kormányzat és korszellem ellenében a mi körlevelünk megjelent, kevesen értették azt meg, sőt megsértődtek azok, akiket állásfoglalásunk érintett. Pedig csak az történt, hogy elítéltük azokat a rendelkezéseket, amelyek a magyar polgárság egy részétől, származása miatt, elvették a velük született jogaikat és szerzett javaikat, őket pedig megbélyegző jellel ellátva gettóba zárták, kitelepítették anélkül, hogy egyéni bűnösségüket bírói ítélettel megállapították volna.
Ma már az ország közvéleménye látja, hogy a kereszténységet és az embert védve komoly kötelességünket teljesítettük. Az országnak abból, ami történt, csak kára származott és ha az Egyházra, nem pedig a lidércfényre figyel, ezt a tanulságot megtakaríthatta volna magának.
De, ha kötelességszerűen felemeltük szavunkat a keresztelt és kereszteletlen zsidóság védelmében, éppúgy lehetetlen hallgatnunk a mi népünk megsokasodott szenvedései felett is; főként azokat a megpróbáltatásokat értjük, amelyek nem a háború velejárói, hanem amelyeknek a harag, a gyűlölet, a bosszúállás és alantas indulat a szülői. Gondolunk itt a szabadságuktól megfosztottak nagy számára, fájlaljuk a hadifoglyok, elhurcoltak sorsát, öveik fájdalmas bánatát és éjjel-nappal gyötrő aggodalmát. Nem is szűnünk meg értük esedezni Istennél és az illetékeseknél hangoztatni, hogy nemcsak a betegek, a közlegények, de az egészségesek és a tisztek is a mi testvéreink, őket is várjuk vissza, szorgalmazzuk, hogy a családi kör rég nélkülözött s áhított melegébe mielőbb visszatérjenek.
De nagy a számuk itthon is azoknak, akiknek hiányzik a személyes szabadság emberi joga, akik hónapok óta sínylődnek fogságukban anélkül, hogy közölnék velük helyzetük okát, ügyükben jogerős bírói ítéletet hoznának, vagy csak ki is hallgatnák őket. Közösen emeljük fel most is tiltakozó szavunkat éppen a tél küszöbén, a ruhátlanság, táplálatlanság várható erősödése félelmében és kérjük az illetékes hatóságokat, hogy Isten és a történelem előtt való felelősségük tudatában csökkentsék az amúgyis bőséges magyar szenvedéseket, apasszák meg a családok keserűségének tengerét. Különösen felhívjuk a figyelmet a fogságban levő és internált betegekre és elaggottakra. Akiknek pedig komoly bírói ítélet alapján kell még vezekelniük botlásukért, azok számára emberi ellátásról, életüket nem veszélyeztető tartózkodási helyről gondoskodni a tél beállta előtt meg ne feledkezzenek.
Mivel minket faji és egyéb szempontok - amint a közelmúltban - most sem korlátozhatnak, mi az embert, a felebarátot, honfitársat Jézus szemeivel tekintjük, az állami németjeink érdekében is fel kell emelnünk szavunkat. Mindazt, ami az elmúlt évtizedben a németséggel kapcsolatban kívülről és belülről hazánk ellen történt, menthetetlennek tartjuk és a legteljesebb mérvben elítéljük, amint ebből akkoriban sem csináltunk titkot. De a hazai németség körében sajnálatosan előfordult hibák, sőt nagy hibák helytelen általánosítása és azok ilyen általánosító (kollektív) megtorlása ellen is állást kell foglalnunk.
Már a tavasszal az illetékes helyekhez benyújtott észrevételeinkben előre felhívtuk a figyelmet arra, ami most bekövetkezett.
Megkezdődött a hazai németek igazoltatása, házukból, birtokukból kitelepítése olyan módon, amelyre az emberséges és keresztényi jelzőt a legjobb akarattal sem alkalmazhatnék. Ha csak a bűnösöket büntetnék, hallgatnánk, de a rossznak barátaiként minősítenek és eltávolítanak olyanokat, akikre a bűnt nem bizonyították rá, sőt olyat hoznak fel ellenük bűnül, ami természetjogon megilleti őket, pl. az anyanyelv. Ne tegyünk olyasmit, amit a fegyverszüneti határvonalon túl magyarokkal szemben elkövetőktől nemcsak felháborodással fogadtunk, de elviselhetetlennek is éreztünk.
Ha valaki ellen az arra illetékes bíróság bizonyító eljárás után jogerős ítéletet nem hozott, azt vagyonától megfosztani, ősi hajlékából, ősei és a maga verejtékével öntözött földjéből, családjából hatalmi szóval kiszakítani nem szabad. Ha helytelen volt csendőrökkel kísértetni a zsidókat, helytelen rendőröket vezényelni ilyen ténykedésekhez is. Felemeljük szavunkat az ártatlan gyermekek, aggok, betegek érdekében a nemzetiségi gettó, a kapkodó ide-oda telepítések ellen, amelyek végre is teljes jogbizonytalanságot idéznek elő, sőt az országot az ellátatlanságba hajszolják bele.
Méltatlan a magyar államhoz és az emberi jogokat fennen hirdető demokráciához, hogy nem talál mentségeket azok számára, akik bizonyos egyesületekben csak tagok, különösen, ha bekényszen'tett tagok voltak. Gondolunk itt egyformán a magyar és idegen nyelvű, államhű és becsületes polgártársainkra, akiknek az illető egyesületekben, vagy pártban való szereplése névleges volt csupán. Még méltatlanabb ilyen bérlőért, szolgáért, vevőért bárkit büntetni.
Mi ilyen ügyek intézésére csak tapasztalt és pártatlan férfiakat tartunk alkalmasaknak, akik lelkiismereti és történelmi felelősséget éreznek a szenvedélyek túlfűtöttsége idején.
A haza édesanyánk. Divatból, korszellemből nem léphet fel az állam a természeti jogok és köztük a személyes szabadság, a félelemtől és rettegéstől való mentesség ellenében. A kisebbségek körül Szent István király bölcsessége jelölte ki a mi utunkat, valamint ma is az a felemelő tudat él bennünk, hogy nemzetiségektől lakott országban csak a szeretetnek, kölcsönös megértésnek és tiszteletnek lehet helye. A magunk számára cselekszünk rosszat, ha jóbarátok helyett ellenségeket szerzünk magunknak. Ki tudja, hogy amit elkövetünk a folyó egyik partján, a másikon nem fordítják-e ellenünk?
Különben Krisztus drága vérével megváltott lelkek ők is, akikkel szemben a Kain-indulatnak nincs helye. Éppígy az általánosító vak gyűlöletnek, amely az általuk is annyiszor elítélt zsidógyűlölettel azonos forrásból fakad, nincs létjoga keresztények és honfitársak között. Annál kevésbé, hisz a németség -leszámítva az utolsó másfél évtizedet - a leghajlóbb, legmegértőbb, leghűebb kisebbsége volt a magyarságnak, amely tisztviselőket, művészeket, 48-as szabadsághősöket, földműveseket, iparosokat és munkásokat kapott belőle. Egyik réteg másfél évtizedes, bármily súlyos bűnéért ártatlan és századokon át hűséges réteget nem szabad általánosítva büntetni, annál kevésbé, mert nemzetünk véredényei szinte úgy megfogyatkoztak, mint a XVIII. században.
Az emberi részvétet, a történelmen végighúzódó magyar emberiességet kérjük a haza ellen nem vétett német testvérek számára is, valamint annak az erkölcsi elvnek a gyakorlását: „Mindazt, amit akartok, hogy nektek cselekedjenek az emberek, ti is azt cselekedjetek nekik." (Máté 7,12.) A zsidók embertelen üldözéséért már elvettük büntetésünket; azért, ami most történik, még súlyosabb büntetés, nagy felelősség várhat reánk.
Állítsuk vissza a törvények uralmát, a szeretet, béke és megértés szellemét: „Kegyelem és békesség nektek az Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól." (Róm. 1, 7.) Valóban legyen már béke a jóakaratú embereknek, hogy ebből dicsőség származzék a mindenek Urának, Ámen.
Esztergom, 1945. október 17.
Nemzetiségi Szemle. A Pécsi Egyetemi Kisebbségi Intézet Közleményei. Új folyam. 1945. évi k. 36-38. o.
A magyarországi németség kitelepítésével kapcsolatos tervek jelenlegi (1945. december 15.) állása a lehető legnagyobb mértékben aggodalomra ad okot atekintetben, hogy az egész akció részleteiben minden ellenkező szándék ellenére a tavalyi zsidó deportálásokra emlékeztető akcióvá fog fajulni. Azok a momentumok, melyek ezt valószínűvé teszik, a következők:
1. Végtelenül súlyos és következményében katasztrofális a Minisztertanács elé szánt rendelettervezetnek az a rendelkezése, mely szerint kitelepítésre kerülnek azok is, akik az 1941. évi népszámlálásnál magukat magyar nemzetiségűnek, de német anyanyelvűnek vallották. Köztudomású, hogy 1941-ben a magyarországi német külpolitikai és Volksbund-terror ideje alatt német anyanyelvű embernek magát magyar nemzetiségűnek vallani komoly és bátor cselekedet és a magyarság melletti határozott színvallás volt. Azok ugyanis, akik a magyar ellenpropaganda hatása alatt számításból nem vallották magukat német nemzetiségűeknek, a biztonság kedvéért rendszerint magyar anyanyelvűeknek is vallották magukat, míg azok, akik magukat német anyanyelvűnek, de magyar nemzetiségűnek vallották, túlnyomó többségükben a való tényeknek és valóságos érzelmeiknek megfelelő tisztességes állásfoglalást tettek, és ezzel sokkal nagyobb mértékben kitették magukat a Volksbund terrorjának, mint azok, akik német anyanyelvüket letagadták. Ebből indult ki a magyar belügyi kormányzat már ez év szeptemberében is, mikor a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak adott válaszában a kitelepítendők keretét a német nemzetiségüekben jelölte meg és a kitelepíthetők számát ezek számánál (303 000) valamivel kisebb számban jelölte meg.*
A német anyanyelvűek bevonása azzal a következménnyel fog járni, hogy
a) ezeknek a részéről, akik joggal úgy érzik, hogy a németséggel nem voltak szolidárisak - még ha ennek valami kiemelkedő tevékenységgel bizonyítékát nem is adták - a kitelepítéssel szemben sokkal nagyobb ellenállás fog mutatkozni. Ez gyakorlatilag arra fog vezetni, hogy bujkálási és okirathamisítási apparátus alakul majd ki, amelyeket csak a tavalyi méretekkel lehet mérni és amelyekben nem csak aljas és megvesztegetett svábbújtatók, hanem teljesen önzetlen emberi vagy magyar érzéstől vezetett emberek is részt fognak venni. Nem cél, hogy Magyarország másodszor is arról tegye magát nevezetessé, hogy karácsony előestéjén hoz ki egy öngyilkossági hullámot kiváltó jogszabályt! Ezzel kapcsolatban a kormányzat kénytelen lesz pontosan ugyanazt az undorító és embertelen sajtóatmoszférát teremteni, amely a múlt esztendőt jellemezte, s ennek során igen egyszerűen érthető emberi reakciókat kénytelen lesz sötét gazságokként beállítani. A bujkálásokkal kapcsolatban az embervadászatnak, a zsarolásnak és az erkölcsi eldurvulásnak ugyanazok a jelenségei fognak megjelenni, mint most másfél esztendeje a zsidókkal kapcsolatban.
b) A második következmény az, hogy ha a későbbiek során a kitelepítési akció bármilyen okból megakad, akkor az lesz a helyzet, hogy az első transzportokkal kiszállítottunk egy csomó magát magyar nemzetiségűnek vallott embert, ugyanakkor mikor a megakadás folytán esetleg volksbundisták tömegei fognak itt maradni.
c) Végül a harmadik, nemzeti szempontból legsúlyosabb következmény az lesz, hogy mindaz, ami Magyarországon a németekkel szemben történik, precedensül és mintául fog szolgálni a csehszlovákiai magyarság sorsára nézve. A legnagyobb mértékben súlyosnak és lelkiismeretlennek találom azt az idő előtti beállítást, hogy a prágai tárgyalások megakadása folytán úgy is esedékes a csehszlovákiai magyarok kitelepítése, tehát mi sem tehetünk okosabbat, mint hogy igyekszünk nekik minél nagyobb mértékben helyet csinálni. A potsdami határozatok bizonyosan nem ok nélkül szorították a kitelepítést a németekre, s amíg ugyanolyan rendelkezés a magyarokra nézve nem történik, addig teljességgel felesleges és meg nem bocsátható ilyen mértékben elébe menni és könnyebbséget szerezni azoknak, akik a csehszlovákiai magyarsággal kapcsolatban katasztrofális terveket készítenek elő. Bármennyire is vallanak bizonyos jelek arra, hogy a csehszlovákoknak ezt az akcióját a Szövetséges Ellenőrző Bizottság részéről ha nem is támogatják, de legalábbis bizonyos fokig szabadjára engedik, mi a magunk részéről nem mondhatunk le arról, hogy igyekezünk megakadályozni olyan fait accompli-t, mely már a békeszerződések megkötése előtt kárunkra teremt végleges helyzetet.
Mindezeknek a meggondolásoknak az alapján a legkevesebb az, ha a kitelepítési rendeletben a kitelepítendők körét e pillanatban a német nemzetiségűekre, vagy még jobb lenne, a volksbundistákra korlátoznák, mert ha ezekből kifogyunk, akkor később még mindig mérlegelni lehet szélesebb kategóriák bevonását. A kitelepítés során el ne felejtsük belevonni azokat a jugoszláviai németeket, akikkel hónapok óta labdáznak határtól határig a legkülönbözőbb hatóságok.
2. Másodsorban fel kell hívnom a figyelmet a rendelet nyilvánvalóan szándékos túlzott egyszerűségének a veszélyeire. Aki ismeri a zsidó törvényekkel és rendeletekkel kapcsolatban kialakult konkrét helyzeteket, az tudja, hogy e téren merev jogszabályok emberek és családok kettéfűrészelésére és a leg-szörnyűbb egyéni helyzetekre vezethetnek. Ezen csak egy, a jelenleginél részletesebben kidolgozott rendelet segíthet, melyet olyanok, akik az egykori zsidó rendelkezések következményeit ismerik, igen hamar el tudnak készíteni. A jelen emlékirat végén csatolok egy ilyen tervezetet, mely - a nemzetiségi alap elfogadása mellett - számot vet azzal, hogy:
3. A harmadik súlyos és a legnagyobb mértékben nyugtalanító momentum a közlekedési eszközök elégtelenségének, karhatalmunk hiányosságainak és a súlyos téli időnek az együtthatása. A legnagyobb mértékben tévedés azt hinni, hogy a zsidó deportáltakat szállító vagonok pusztán azért váltak halálvagonokká, mert azt néhány szadista így határozta. Ezek szadisták nélkül is halálvagonokká váltak egyszerűen azért, mert néhány hiányos ítélőképességű és hiányos szervezőképességű ember fejébe vette, hogy rövid úton megszabadítja Magyarországot a zsidóktól és ezt az elhatározását a nyilvánvaló ténybeli akadályok ellenére is forszírozottan keresztülvitte. Ma még súlyosabbak a ténybeli akadályok. Ebben a percben, amikor a kitelepítendő svábok összeterelése megkezdődik, ezek önmagukat ellátó és a maguk kenyerét megkeresni tudó emberekből a közre szoruló emberekké válnak és minden egyes öl fa vagy liter tej, ami részükre juttatódik, azonnal beállítható az éhező és fázó magyar milliókkal való összehasonlításba, minek a következménye az lesz, hogy hiába teszünk oda orvosokat és ápolónőket, mert a kitelepülök részére csak szűkös ellátási és valószínűleg teljességgel elégtelen fűtési viszonyokat tudunk majd biztosítani. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy szerelvény csak a berlini szövetségközi tanács** engedélyével indulhat majd el, de ettől függetlenül is közlekedési viszonyainknak a tavalyihoz képest többszörös leromlása folytán ezer és egy lehetősége van a fennakadásra, akkor minden tudatos szadizmus nélkül is a legkönnnyebben elénk rajzolódik az újabb halálvagonoknak a képe, amelyekből majd megfagyott embereket és a hiányos táplálkozás folytán az elpusztult gyermekeket fognak az osztrákok vagy az amerikaiak kiszedni, amit azután senki sem fog elmulasztani annak illusztrálására, hogy a magyarok csupán áldozataikat váltogatják, de lényegileg ugyanazt csinálják. Ezeken a veszélyeken semmiféle jóakarat önmagában nem segíthet, mert közlekedési, közigazgatási és rendészeti szervezetlenségünk ma sokkalta nagyobb, mint másfél évvel ezelőtt volt.
Ennek az óriási veszélynek az elkerülésére csak egyet lehet tenni: tartózkodni mindenféle túlbuzgalmaktól, nem vállalni a Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal szemben semmiféle olyant, aminek legalábbis kétszeresére nem vagyunk a legteljesebb mértékben felkészülve és minden intézkedésnél újból meg újból kihangsúlyozni azt, hogy a kitelepítést ők rendelték el, ennélfogva gondoskodnak a megfelelő eszközökről és az emberséges lebonyolítás biztosításáról. Nem kell attól félnünk, hogy ezzel kapcsolatban németpártolással fognak megvádolni, mert erre joggal felelhetjük, hogy semmi körülmények között nem tehetjük ki magunk becsületét még egyszer egy olyan lemoshatatlan mocsoknak, mint ami tavaly érte. A tavalyi gyalázat legfőbb tényezői nem a tudatos gazemberek és őrültek voltak, hanem azok a lagymatag emberek, akik gyávaságból nem mertek népszerűtlen álláspontot elfoglalni! Ha ezt nem merjük, akkor szóban hiába hangoztatjuk az emberséges lebonyolítást!
Mindezeket a szempontokat vagyok bátor a legnagyobb aggodalommal a belügyi kormányzat figyelmébe ajánlani, azzal a hozzátétellel, hogy a belügyi kormányzat a maga hatáskörén belül még külön is vigyázzon arra, hogy ha nem akar az egész akció Fekete Pétere lenni, erején felül való dolgot ne vállaljon és amit vállal, az az egész kormányzat akciója legyen, nem pedig egyedül a belügyi kormányzaté.
Budapest, 1945. december 15-én.
Bibó István
(1) Németországba kitelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a Volksbundnak tagja volt (vagy aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával magát német nemzetiségűnek vallotta), valamint vele együttélő német nemzetiségű vagy anyanyelvű házastársa és 20 éven aluli gyermekei.
(2) A német nemzetiségű vagy anyanyelvű örökbefogadott és nevelt gyermekek a gyermekekkel egy tekintet alá esnek, hacsak a Németországba való kitelepülésre nem kötelezett szülőjük vagy szülője itthonmaradásukat nem kívánják.
Az 1. § rendelkezése nem vonatkozik:
a) nem német anyanyelvű személy együttélő házastársára és kiskorú gyermekeire, valamint a velük -már a jelen rendelet hatálybaléptét megelőzően is - közös háztartásban élő felmenőkre (szülők, nagyszülők), ha azoknak más, Németországba kitelepülésre kötelezett lemenőik nincsenek vagy 65. életévüket 1945. évi december hó 15. napja előtt már betöltötték.
b) nem német anyanyelvű (különélő, elvált vagy elhalt) személy házastársára vagy volt házastársára, ha az a házasságból származott gyermekekkel - már a jelen rendelet hatálybaléptét megelőzően is -közös háztartásban él.
A nem német anyanyelvűekkel egy tekintet alá esnek, s így reájuk és hozzátartozóikra a 2. § rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni azokra, [sic!] akiknek a nyilas uralom, valamint a német megszállás ellen szervezett ellenállási mozgalomban való részvételét vagy ellenállási tevékenységét az Országos Nemzeti Bizottság tanúsítja.
A kitelepítési kötelezettség tárgyában első fokon a belügyminiszter vagy az általa erre kijelölt szerv vagy szervek határoznak. E határozat ellen 8 napon belül fellebbezésnek van helye a Kitelepítési Tanácshoz, mely mindig a kitelepítés helyén működik. A Kitelepítési Tanács elnökből és két tagból áll, akiket három póttaggal együtt bírói képesítéssel rendelkező személyek közül a belügyminiszter és igazságügy-miniszter előterjesztésére a Nemzeti Főtanács nevez ki.
Az emlékirat első oldalának margójára Bibó István - egyebek között - a következőket írta: „A belügyminiszter által előterjesztett rendelettel szemben készült, s elküldtem a minisztertanács általam ismert tagjainak... A minisztertanácson egyenesen zavar támadt, hogy melyik a Belügyminisztérium hiteles álláspontja, de végül a hivatalos javaslatot fogadták el." (Tóth Ágnes: i. m. 378. o.) Amikor kidolgozták a magyarországi németek kitelepítéséről szóló rendelettervezetet 1945 decemberében, Bibó már nem a Belügyminisztérium Törvényelőkészítő Osztályán dolgozott, hanem a BM Közigazgatási Főosztályának vezetője volt. Ekkorra már nem volt módja (sem joga) a jogszabály-előkészítés befolyásolására. Ezért választotta álláspontja kifejtésére az emlékirat (és a hozzácsatolt jogszabálytervezet) „műfaját".
Bibó emlékiratának és jogszabálytervezetének, valamint a kitelepítésről szóló 12 330/1945. ME sz. rendeletnek a legszembetűnőbb különbsége az volt, hogy Bibó a magukat német anyanyelvűeknek, de magyar nemzetiségűnek valló személyeket, elvi-politikai és etikai-morális okokból ki kívánta vonni a kitelepítés kötelezettsége alól. Bibó kifogásolta a német anyanyelvűek bevonását, a rendelet túlzott leegyszerűsítéseit és végrehajtása feltételeinek hiányát. Kizártnak tartotta a kitelepítés emberséges lebonyolítását és határozottan rámutatott a magyarországi zsidók 1944. évi deportálásának, a csehszlovákiai magyarok tervbe vett kitelepítésének és a magyarországi németek áttelepítésének hasonló vonásaira. Nem rajta múlott, hogy az emlékiratában foglaltakat nem fogadták el.
A magyar szellemi élet reprezentánsai Fenyő Miksa és Parragi György kezdeményezésére felhívással fordultak a magyar társadalomhoz a svábok kitelepítésének kérdésében. A felhívást eljuttatták Nagy Ferenc nemzetgyűlési elnökhöz. Ebben többek között ezeket olvassuk:
Az Atlanti Chartának, Jalta és a San Francisco-i határozatoknak és minden döntésnek, mellyel a szövetséges hatalmak a náci uralom által romba döntött világ újjáépítését vállalták, előfeltétele azoknak az ideáloknak a törvénybe iktatása, amelyekkel a keresztény civilizáció, a keresztény erkölcs és a humanitás az emberiséget megajándékozta.
De éppen mert ismerjük becsületes szándékait és tudjuk, hogy erejük is van e szándékok megvalósítására, kötelességük azzal a szerénységgel, mely egy, a múltak dolgaiban elmarasztalt ország polgáraihoz illik, de az emberiesség törvényeihez való kiirthatatlan ragaszkodással, mellyel éppen a múltak tévedéseit akarnók jóvátenni, egy olyan intézkedésre rámutatni, mely sérti azokat az ideálokat, melyek védelmében a szövetségesek hadra keltek, és gyengíti azokat a reményeket, melyeket az emberiségben éppen a szövetségesek győzelme keltett. A potsdami határozatok szerint azok az országok, melyek német kisebbséggel bírnak, kötelesek ezeket á határaikon áttenni, hogy azok végleg Németországban helyezkedjenek el. Nálunk ez közel félmillió sváb származású magyar polgárnak otthonától, életlehetőségeitől való megfosztását, a legmostohább körülmények közé való kitaszítását jelenti.
A közel félmilliónyi svábság kitelepítését most a szövetségesek utasítására a magyar kormány intézi, ami azt jelenti, hogy itt - amennyire csak lehetséges - az emberiesség szempontjai fognak érvényesülni. De legyünk tudatában annak, hogy emberségesen ez a kitelepítés a szövetségesek és a magyar kormány legjobb szándéka mellett sem oldható meg: az embertől otthonát, környezetét, faluját, házát, földjét, kenyerét, vizét emberségesen elvenni nem lehet.
És ez ellen akarunk mi felszólalni, és ezért kell az egész magyar társadalomnak tiltakoznia. Aki gyilkosnak segített, vagy mint volksbundista közösséget vállalt ezekkel a gazságokkal, vagy önként vállalkozott az SS pribék szolgálatára, az bűnhődjék, ha sváb volt, ha magyar volt. Aki azonban nem követett el gaztetteket, csak éppen részese volt egy tömegtébolynak, melynek hajh, annyi magyar is részese volt, vagy aki azzal a közömbösséggel nézte a náci uralom fejleményeit, melyet a múlt esztendőkben a magyar társadalom nagy része is tanúsított, azt ne engedjük veszni, azt próbáljuk megmenteni az igazi demokratikus Magyarországnak, melynek erkölcse, humanizmusa és pedagógiája kell hogy nemesítőleg hasson mindazokra, akik ennek az országnak igazi fiai akarnak maradni. Anyagi megfontolások is javall-ják, hogy ne telepítsük ki svábságunkat. Rettenetes a vérveszteség, amit ez az ország a háború kitörése óta szenvedett. A keleti harctéren, de az ország területén belül is sok százezer - tán félmilliónál is több - magyar veszett el: a náci és nyilas gazság közel 600000 zsidót pusztított el, az éhezés, fázás, betegség által legyengült ország szaporodási lehetősége a legkisebbre csökkent, s most még félmilliónyi dolgos svábság kiűzése - hogyan pótolhatja hazánk ezt a vérveszteségét?!
Bálint Imre, Baranyai Lipót, Csathó Kálmán, Csécsy Imre, Dessewffy Gyula, Faragó László, Fenyő Miksa, Fischer József, Fodor József, Füst Milán, Gellért Oszkár, Heltai Jenő, Horváth Zoltán, Jendrassik György, Kassák Lajos, Kéthly Anna, Varannai Aurél, Nagy Lajos, Parragi György, Pátzay Pál, Radnóti József, Sík Sándor, Supka Géza, Szőnyi István, Wesselényi Miklós, Zsolt Béla.
A sváb kitelepítés kérdésében megszületett felhívást a magyar szellemi és közélet 26 reprezentánsa látta el kézjegyével. Fenyő Miksa és Parragi György kezdeményezésének erkölcsi súlyát csak növelte, hogy Parragi György (aki ekkor a Magyar Nemzet főmunkatársa volt) 1944. március 25. és 1945. május 5. között német koncentrációs táborban raboskodott.
Öt nappal az írók és művészek állásfoglalása után, 19 személy aláírásával „Nyílt levél Nagy Ferenchez, a Nemzetgyűlés elnökéhez" címmel „válasz" jelent meg állásfoglalásukra. A nyílt levél szellemiségét az alábbiak is „fémjelzik": „...hangot kívánunk adni annak a meggyőződésünknek, hogy a svábság hazatelepítése nem sérti a humánum legmélyebb értelmezését sem.
... Rövidlátó és szerencsétlen az a politika, amely nem ragadja meg a történelemben egyszer adódó lehetőséget, hogy megszabaduljon azoktól, akik letelepedésük óta mindig német érdekek előharcosai voltak. Nincs létjogosultsága annak a humánumnak, ha megnyilatkozásában a nemzet létérdekét és jövőjét veszélyezteti." (Magyar Nemzet, 1946. január 23.)
* Vö.: Balogh Sándor: A népi demokratikus Magyarország külpolitikája 1945-1947. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1982.88-92. o.
** A Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanácsról van szó.
4. A Független Kisgazdapárt fennállása óta követi Kossuth Lajos Duna-völgyi politikájának alapelveit. A most kötött és előkészítés alatt álló szerződések lebontják a bizalmatlanság falait Magyarország és szomszédai között, békét, nyugalmat teremtenek a Duna-medencében, biztosítják az itthon és a szomszéd országokban élő magyarok számára a gazdasági boldogulást, a politikai és kulturális szabadságot. Ezek a szerződések tehát helyesek, szükségesek és a nemzet érdekében valók.
Kis Újság, 1948. március 9.
Az országban élő nemzetiségek (délszláv, románok, szlovákok stb.) számára a párt teljes állampolgári egyenjogúság biztosítása mellett, haladó nemzeti kultúrájuk szabad fejlesztéséért, anyanyelvükön történő oktatásért, demokratikus, kulturális, társadalmi és politikai szervezkedésük teljes szabadságáért, a szomszéd országokban élő anyanemzeteikkel való kultúrcsere és érintkezés szabadságáért száll síkra.
A Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt egyesülési kongresszusának jegyzőkönyve. Szikra Kiadó, Budapest, 1948.352. o.
| |