| |
„Minden társadalom kontinuitások és diszkontinuitások szövedékeként jelenik meg a benne élők számára. Ezek azonban a rendszerváltással sajátos „eloszlásban" váltak az új nemzedékek szocializációjának tapasztalati forrásaivá. Míg az intézményrendszert és a nyilvános kommunikáció szféráját inkább a folyamatosságok megszakadása jellemezte, addig a mentalitásokban, felnőttek alapélményeiben, illetve a fiatalok gyerekkori emlékeiben, a társadalmi reflexekben és reakciómintákban sokkal inkább konzerválódott a múlt".6
Visszatekintve Magyarország sajátos fejlődéstörténetére azt látjuk, hogy a 20. században mindenképpen, de talán más kornak egyes periódusaiban is a többség és kisebbség viszonya, a nemzetnek és nemzeti kérdésnek, a nemzeti identitásnak a problematikája politikai és gyakorta társadalmi szempontból félreértékelődött. Ezek a félreértékelődések megjelentek a társadalmi lét legkülönbözőbb szintereiben látható és mérhető konfliktusforrásokat okozva. Maga a kisebbségi kérdés nehezen értelmezhető pusztán önmagában, a kisebbség és többség viszonya pedig elválaszthatatlan a többség önmagához való viszonyától. Több olyan korszaka volt a magyar fejlődéstörténetnek, amikor a kisebbség-többség politikai és társadalmi szocializációjának technikáit nem igazán lehetett elsajátítani.
A vizsgálat erre is választ keresett akkor, amikor a kisebbségtöbbség viszonyát elemezte. A kutatás témája egy komplex problematikát ölelt fel, megjelenítve ebből a kortárscsoporthoz tartozók véleményét oly módon, hogy nemcsak arra volt kíváncsi, mit jelent a főiskolás és egyetemista fiatalok számára a kisebbségi kérdés, hanem, hogy mindezek közepette hogyan határozzák meg önmagukat, önmaguk viszonyát embertársaikhoz, egy tágabb környezethez.
| |