Előző fejezet Következő fejezet

III.

Téves tanítások a rutének politikai történetéről

 

Egyes rutén, ukrán és orosz írók azon fáradoznak, hogy megrajzolják a rutének dicső múltját és bemutassák a képzelt dicső múlt hőseit.

E mesemondók ellen, a magyar és német történettudósokat nem tekintve, Petrov Alekszej orosz történettudós, szentpétervári egyetemi tanár lépett fel leghatározottabban, Holodnyak moszkvai egyetemi tanár és más orosz tudósok segítségével.22 Petrov munkáinak gondolatmenete a következő:

A rutének képzelt politikai történetének fő pillére az az 1360. évről keltezett oklevél, amelyet Koriatovits Tódor1 herceg nevében hamisítottak a XVI. század második felében és amelyet a magyar hatóságok a XVII. század végén politikai okokból valódinak ismertek el. A XVIII, század elején már legendákkal kezdték körülvenni Koriatovits nevét, és a XVIII, század végén megbízhatatlan forrásokból eredő különféle hagyományok, adatok, feljegyzések alapján, amelyeket sokszor évszázadok választanak el egymástól, tudálékos kombinációk, önkényes magyarázatok és célzatos kitalálások segítségével a következő politikai történetet eszeltek ki:

A kárpáti oroszoknak, akik, ha nem előbb, de legkésőbb a magyarokkal együtt telepedtek meg a Kárpátok déli oldalán, még a XI. század elején is Ruszka ÜLra/>ia-juk(=Ukrajnájuk) volt; ennek az autonóm Kraj-nának királyi vérből származó saját fejedelmei voltak és az oroszok csak a XV. század végén vesztették el kiváltságaikat.

Azután szóról szóra ezt írja Petrov:

„Ehhez a történethez hősöket is találtak. Ilyen hős az 1299-ben említett orosz vezér, továbbá Petro Petrovics főúr, de a legnagyobb hős a szuverén vagy félig szuverén Koriatovits Tódor, Isten kegyelméből Munkács hercege.

Egy szegény elnyomott nép értelmiségi osztályának érthető és természetes is a vágya, hogy a múltban keressen vigasztalást... A kárpáti oroszok politikai története azonban csak illúzió, csak délibáb. Az illúziónak és az illúziószülte, képzelt hősöknek a kárpáti oroszokra nézve a jelen és a jövő szempontjából semmi haszna, semmi jelentősége .. .

Ámde ez az álomkép nemcsak hazug, hanem káros is. Káros, mert meddő munkára kárhoztatja a kutatókat, és káros, mert a múlt képzeletszülte hősei elfedik a kutatók szemei elől az igazi kárpáti orosz hőst, a kárpáti orosz népet.

Ennek a népnek nem voltak mágnásai. Rosztiszlav Mihajlovics, Leo Danilovics, Fedor Koriatovits és egy-két más főúr csak rövid ideig, mint vendég időzött ott, érdekeik nem fűzték Magyarországhoz. Ennek a népnek nem volt befolyásos és gazdag nemessége. Az az egy-két ember, aki a jobbágysorból felküzdötte magát, a magyar nemességbe olvadt. A kurtanemesek, katonai személyek, az egykori várjobbágyok, szabadosok (job-bagyones castri, libertini) stb. és a kenézek-soltészek, lassanként parasztokká, közjobbágyokká lettek. A kárpáti orosz népnek nem voltak prelátusai. A prelátusok az első társadalmi osztályt alkották az államban, de a munkácsi püspök csak szegény zárdafőnök volt, akivel kényükkedvük szerint bántak a munkácsi uradalom urai. A kárpáti orosz népnek nem volt hospesekből2 kialakult kiváltságos városi polgársága. Falun élő szántó-vető vagy pásztorember volt a kárpáti orosz. És csak mint napszámos-munkás fordult meg a városban. A kárpáti orosz nép két elemből állott: parasztokból és ezek papjaiból, akiket az urbáriumok batykóknak (batykones) neveznek. Érthető, hogy ilyen népnek egy feudális államban nem lehetett történelmi szerepe, legfeljebb sajátmagán, a maga bőrén tapasztalhatta, érezhette a Magyarországon végbemenő eseményeket."223

Nemcsak a rutének politikai történetét, hanem egyháztörténetét is a munkácsi bazilita monostor jámbor atyái költötték. A Koriatovits-féle alapítványról írt munkájában Basilovits azt állította, hogy a szlávok apostolai, Cirill és Metód térítették a kárpátaljai ruténeket a keresztény hitre.23

Basilovits téves állítását a múlt században a rutének történetírói (Lutskay, Mészáros, Duliskovics) is átvették, és már csak egy lépés kellett hozzá, hogy a püspökség ősi voltát is hangoztassák. Mivel a hamisításairól jól ismert Piligrim passaui érsek azt mesélte,24 hogy a rómaiak és a gepidák idejében, tehát jóval a magyarok bejövetele előtt, hét keleti szertartású püspökség volt Pannóniában, a rutének történetírói ebből arra következtettek, hogy az egyik a munkácsi volt. Piligrim meséjén vagy rossz tréfáján kívül más bizonyíték nem akadt. Még az sem ejtette őket gondolkodóba, hogy a Duna jobb parti részét nevezték a XVIII, századig Pannóniának, márpedig Kárpátalja nagyon is messzire esik Pannóniától. Az se, hogy Bidermann oklevelek alapján írt a ruténekről, s műve már 1862-ben, illetve 1867-ben megjelent, és ebben bebizonyította a munkácsi püspökség ősi voltáról szóló mese tarthatatlanságát.

A püspökség kezdetei csak a XV. századig nyúlnak vissza, mégis a munkácsi püspökség 1878. évi sematizmusa közölte Mondok kanonok értekezését, amelyben azt bizonygatja, hogy a munkácsi püspökséget a IX. században alapították. Hodinka az 1899. évi sematizmusban hiteles okiratok alapján megírta a püspökség igaz történetét, mégis a munkácsi püspök (Firczák Gyula) 1908-ban jónak látta újból kinyomtatni Mondok említett értekezését, mert ez jobban hízelgett az érdekelteknek, mint a történeti tények.

A rutének politikai történetének hívei állításuk bizonyításában Anonymusra, a hildesheimi krónika 1031. évi feljegyzésére, Konrád salzburgi érsek életrajzára, Bidermann és Chaloupecky egy-két félreértett és téves adatára, IV. Jenő pápa levelére, egy 1299. évi oklevélre, Petrovics Péter főúrra és végül Koriatovits Tódor herceg hamis alapítólevelére hivatkoznak.

1. Anonymus műve 10. fejezetében említi, hogy Álmos fejedelemmel rutének is jöttek Pannóniába, akiknek maradékai ma is (ti. Anonymus korában) az ország különböző részein laknak.

Később az 67. fejezetben arról értesít, hogy Zulta (Zoltán) fejedelem megerősítette a határokat Németország felé, és megparancsolta az Álmossal jött ruténeknek, hogy várat építsenek. így keletkezett a Mosón megyei Oroszvár (Oroszfalu) a Duna jobb partján, Pozsony alatt.

Anonymus csak azt állítja, amit senki sem von kétségbe, hogy ti. már a XII. század végén, esetleg előbb is voltak rutének az ország különféle részein, de nem az Erdős-Kárpátokban. Voltak Oroszváron, voltak a Kraszna mellett (a mai Szilágy megyében), továbbá Nagyorosziban (Nógrád megyében) és még egy-két más helyen, amint okleveleink és egyéb emlékeink is bizonyítják. Ezek a szétszórt, kisszámú rutén telepek beolvadtak a környező másajkú lakosságba.

2. A hildesheimi krónika (Annales Hildesheimenses) az 1030. év alatt azt írja, hogy Konrád császár seregével Magyarországon volt. Majd az 1031. év alatt így folytatja: „Ebben az évben Henrik király, a császár fia, valamint Bajorország fejedelme maga és István magyar király kölcsönös esküvel erősítette meg a megkötött békét. És Henriket, István király fiát, aki dux Ruizorum volt, a vadászaton egy vadkan széttépte és kínos halállal halt meg."

Ebből a tudósításból sokan azt a következtetést vonják le, hogy Imre a kárpátaljai rutén marchia fejedelme volt.

A krónikának 994-tól 1040-ig terjedő része, Wattenbach megállapítása szerint ismeretlen krónikák felületes kivonata, és így kritikával kell fogadni minden szavát. Tudjuk, hogy Szent István le akart mondani fia javára, és 1031. szeptember 8-ára tűzték ki Imre koronázását, de Imre szeptember 2-án hirtelen meghalt. Imre herceg, Gellért püspök neveltje, imában és böjtben töltötte életét, s így nem valószínű, hogy hat nappal kitűzött megkoronáztatása eló'tt vadászott volna. A hildesheimi krónikán kívül más forrás nem is mondja, hogy vadkan tépte szét.

A dux Ruizorum — az oroszok hercege — címmel a hildesheimi krónikás tisztelte meg. Imre herceg felesége Cresimir horvát király leánya vagy húga volt. Hildesheimban hallották, hogy egy szláv királylány a felesége. De amint ma is sok ember nem tudja, hogy hányféle szláv nép és nyelv van, akkor még kevésbé tudták. Mivel a kijevi fejedelmek élénk kapcsolatban voltak nyugattal és leányaikat szívesen adták férjhez európai királyfiakhoz, Hildesheimban azt hitték, hogy orosz királylány Imre felesége, akivel orosz ducatust, Oroszországban részfejedelemséget kapott hozományul. Egyébként a magyar—lengyel krónika Imrét dux Slavoniae-nek nevezi. Azért sem lehetett dux Ruizorum, mert Szent István megkoronáztatásától kezdve a XI. század végéig a magyar hercegek (dux-ok) nem viselték hercegségük (ducatus) nevét.

3. Konrád salzburgi érsek (1106—1147) életrajzában előfordul a Marchia Ruthenorum kifejezés. Az életrajz 1170—1177 között, tehát jóval az érsek halála után készült. Az életrajzíró szerzetes ezt meséli a 18. fejezetben:

„Mikor az érsek látta, hogy a magyarok elpusztították a marchiát, békét kötött a királyukkal ... A magyarok újabb betörése után engem küldtek el követként Magyarországra, és én Felicián esztergomi érsek segítségével olyan nagy sikert értem el, hogy a király parancsára az összes foglyokat szabadon bocsátották. Nem kis mértékben az érsektől való félelem is" elősegítette, aki akkor a marchiá-ban (ti. Ostmarkban, Ausztriában) volt néhány püspökkel és más főúrral. Egész Magyarországon elterjedt ennek híre, és az előkelő embereket az egész népet is nagy félelem szállta meg, hogy az érsek óriási hadseregével azért érkezett a marchiába, hogy megtámadja Magyarországot és Esztergomig — e királyság fővárosáig — minden élőlényt elpusztítson, és megbosszulja fogságba hurcolt népét. Mikor az említett városba érkeztem, izgalomban találtam az érseket és az egész várost. Kérdezték, hogyan merészeltem arra a földre jönni, amelyet el akar pusztítani az uram. Nem akartam őket teljesen megnyugtatni és megcáfolni sem uram szándékát, amelytől féltek, és így feleltem: »Most még nem jött el az uram. Elhatározta, hogy előbb megvárja, hajlandók-e a foglyokat visszaadni és a kötött békét megtartani.» Amikor meghallották válaszomat, követeket küldtek a királyhoz, aki akkor a rutének marchiájában (Marchia Ruthenorum) tartózkodott, és az összes foglyokat a zsákmánnyal együtt visszaküldték hazájukba."

Konrád érsek életrajzírója 1131-ben járt Esztergomban. Magyarországot nem ismerte, csak Esztergomig jutott el, amelyet az ország fővárosának, gondolt, az orosz marchiába a királyhoz nem ment el. II. Béla király seregével Halics határán tartózkodott. Az életrajzíró azt gondolta, hogy Magyarországnak is van olyan „marchiá"-ja, mint amilyen a római német birodalomnak Ausztriában Ostmark, ezért önkényesen így nevezte Magyarországnak Gácsországgal határos részét.

A marchia, die Mark — határőrvidék — eredetileg a frank birodalom, majd a német-római birodalom intézménye volt. Ennek a katonailag megszervezett határvidéknek őrgróf állott az élén. A marchia erős várakra támaszkodott, és a német telepítés célját is szolgálta. Védő és támadó feladata volt. Fő feladata a német-római birodalom és a pápa hatalmának kiterjesztése a szomszéd területekre. Mikor azután a szomszéd területeket meghódították, német lakosokkal telepítették be és az új marchiát előretolták.

A marchiák vagy fekvésük (Ostmark), vagy alapítási idejük (Altmark, Neumark) szerint kapták nevüket, vagy a népek és államok után nevezték el, amelyek ellen szervezték. Nagy Károly idejében, 805-ben szervezték a limes sorabicus-t, ti. a marchia sorabicus-t és 808-ban a limes saxonicus-t. Nem azért volt az egyik szerb, a másik szász marchia, mert szerbek, illetve szászok lakták, hanem mert a szerbek és szászok ellen szervezték. Konrád életrajzírójánál a Marchia Ruthenorum tehát nem azt jelenti, hogy ott rutének laktak, hanem hogy azt a marchiát a rutének, illetve országuk, a halics-ladomériai fejedelemség ellen szervezték.

Valószínű, hogy Konrád életrajzírójának esztergomi látogatása idejében II. Béla király seregével Gácsország határán tartózkodott, mert Borisz trónkövetelő, Kálmán király fia, éppen akkor tett kísérletet a magyar Szent Korona megszerzésére.

Magyarországon frank, illetve német mintára szervezett marchiák nem voltak, noha maga a név nem volt ismeretlen, csakhogy „confinium, fines" értelemben használták.

Az Alpes Ruthenorum, Alpes Ruthenie, porte Ruscie stb. azt jelenti, hogy Oroszország határán levő hegyek, Oroszországba vezető kapu, és nem azt, hogy e helyeken rutének laktak, vagy olyan kapu, amely mellett oroszok laknak. Az orosz krónikákban is előfordulnak ilyen kifejezések: magyar hegyek, magyar kapu (gory ugorskija, vorota ugorskija). E hegyek és kapuk a halics-ladomériai fejedelemségben vannak Magyarország határán, vagy Magyarországba vezetnek.

4. Bidermann a kiváló történetíró egy tévedését szintén kihasználják annak bizonyítására, hogy autonóm rutén állam volt egykor Kárpátalján.

Bidermann ezt írja műve II. k. 59. lapján: „Lehet, hogy a rutén mar-chia Felső-Magyarországnak az a határvidéke, amelyet a mai napig is ismert és azonos jelentésű krajna névvel jelölnek. Ma a megyék szerint, amelyeken áthalad, sárosi, beregi, ungi és zempléni krajnát különböztetnek meg, mégis valószínű, hogy régente, őrgróffal vagy vajdával az élén, egy egészet alkotott."4

Bidermann a krajna szót félreértette. Azt hitte, hogy jelentése „szélsővidék, határvidék", pedig e szó az oláh „craina" átvétele.** A Kárpátalján először egy 1364. évi okirat említi. Munkácstól délre kilenc oláh alapítású és oláh lakosságú falu külön közigazgatási egységet alkotott krajna (craina) néven, választott vajdával az élén. Ez volt az első krajna a Kárpátalján. Bereg megye magyar és rutén falvai nem tartoztak hozzá. Valószínűleg a XIV. század elején telepedtek itt meg az oláhok, akiknek egyrésze később elköltözött, másik része a környező lakosságba olvadt. Később a krajna szót districtus (járás) és domínium (uradalom) értelemben is használták. Pl. Drugeth ungvári uradalmának 1631. évi urbáriumában előfordul a krajna szó uradalom jelentésben. A krajna összes falvai két részre voltak osztva: oroszság 43 faluval és magyarság 23 faluval. Zemplén megyében, a homonnai uradalmat homonnai kraj-nának, ruténül Humenjanszkaja Krajná-nak hívták. A makovicai krajna is azt jelentette, hogy makovicai uradalom. Ezek a krajna nevek különböző időkben és különböző helyeken tűntek fel. Nem alkottak területi egységet és nem mindegyike terült el a határszélen. Az oláh craina jelentése: „terület, járás". Ebben az értelemben vette át Kárpátalja is. Tehát vagy uradalmat, vagy járást jelentett.

A krajna szó nem azonos a marchiával és nincs bizonyító ereje. Egyébiránt is Bidermann csak mint lehetőséget említi, de nem állítja, hogy Ruszka Krajna=Marchia Ruthenorum.

5. III. Béla király (1172—1196) számára francia királyleányt kerestet feleségül. A magyar követség bemutatta Párizsban az 1184-ben készült kimutatást a magyar király és a magyar püspökök jövedelmeiről. Az okiratot egy XV. századbeli párizsi kéziratból ismerjük. Ott ez áll: „A kalocsai érsekséghez tartozik . . . Bihar püspöke, akinek Oroszi a székhelye (episcopus Biarch cuius sedes dicitur Orosiensis)." Ezt Chaloupecky cseh történetíró úgy értelmezte, hogy a bihari egyházmegyében már a XII. században eléggé sűrű volt az orosz nyelvű lakosság. A cseh megszállás idején ebből a téves állításból, amit azóta Chaloupecky visszavont, egy-két rutén író azt a következtetést vonta le, hogy a ruténlakta terület a Kárpátoktól Bihar megye déli határáig húzódott. Pedig csakfélreértés volt. Episcopus de Biach, cuius sedes dicitur Orosienses, azt jelenti, hogy a bihari püspök székhelye Oroszi helységben van. A munkácsi püspök sem lakik Munkácson, hanem Ungváron, róla is mondhatjuk: episcopus de Munkács cuius sedes dicitur Ungvariensis. Mivel Biharban csak két Oroszi nevű kisközség volt, valószínű Marczali feltevése, hogy az Orosi a másolatban tévesen (Várad)-Olasi helyett áll.

6. Niederle cseh történetíró és más szláv írók azt állítják, hogy Jenő pápa levelének tanúsága szerint 1446-ban nagyszámú orosz nép lakott Magyarországon és Erdélyben. Bizonyos, hogy ebben az időben voltak nálunk oroszok, de nem sokan, mint azt éppen IV. Jenő pápa leveléből is tudjuk. „Hallottuk, hogy a magyar királyságban és határain, valamint Erdélyben, nem sok (némely) rutén is van. Pedig ez a nép általában elég nagyszámú. Percepimus quod in regno Hungariae illiusque confiniis et Transylvanis partibus nonnulli Rutheni nuncupati, gens quidem satis populosa et grandis numero, existant." A pápa szerint a rutén általában nagyszámú nép, de Magyarországon és Erdélyben kevesen (nonnulli) vannak.

7. Bidermann a Ruszka Krajna őrgrófjának nevezi Gergelyt, ki a XIII. század végén Bereg megye főispánja volt. Katona hibás olvasással közöl egy oklevelet. „Gregorius officialis seu ducis Ruthenorum". Ebben a mondatban Lev (Leo) helyett seu -t írt. így nincs értelme. Ezért Bidermann elhagyta a seu-t, mások pedig önkényesen így javították ki a szöveget: Gregorius officialis dux Ruthenorum. „Gergely a rutének hercege, fejedelme." Az 1299. évi oklevél helyes szövege így szól: „Nos, Gregorius, comes de Beregh, officialis Lev, ducis Ruthenorum. Mi Gergely, Bereg megye főispánja, Leo rutén fejedelem tisztviselője, megbízottja." Tehát a rutén fejedelem Leo Danilovics Halics fejedelme volt.

A munkácsi uradalmat királyaink sokszor adományozták idegeneknek. Leo Danilovics halicsi fejedelem felesége Constantia, IV. Béla király leánya volt. Hozományul a munkácsi uradalmat kapta, de mivel Leó nem tudta kezelni, Gergely Bereg megyei főispánt bízta meg vele. Előbb ez a birtok Béla király másik vejének, Rosztiszlav Mihajlovicsnak volt a tulajdona. A XIV. század végén az uradalmat Zsigmond királytól Koria-tovits Tódor, podoliai herceg kapta ajándékba, a XV. század közepén pedig Brankovics szerb despota.

Leó 1301-ben meghalt, ezért Gergely ezután már nem szerepel, mint officialis ducis Ruthenorum.

8. III. Endre halála után a királyválasztás joga visszaszállt a nemzetre. Az ország nagyjai pártokra szakadtak. Az állam hatalmi forrásai az oligarchák, a kiskirályok kezében voltak, akik közül trencséni Csák Máté, László erdélyi vajda és az Aba-nembeli Amadék voltak a legveszélyesebbek. Noha a rákosi országgyűlés 1308-ban Róbert Károlyt ismerte el az ország egyedüli királyának, és Csák Máté is behódolt, mégis nem sokkal utána fellázadt törvényes királya ellen és pusztítani kezdte a királypártiak jószágait.

Csák Mátéhoz csatlakozott az Aba-nembeli Petune (Petheunc, Pet-hunya, Pethen) Ung és Zemplén főispánja. Erről a lázadásról ezt a legendát költötte Mészáros Károly:

„Az Ung megyei zempléni oroszság fellázadása Pető Péter alatt.

... a magyar oroszok sorsa elviselhetetlen volt, mert nemcsak hogy politikai súlyukat, mint a többi fajok is, már egészen elvesztették, hanem egyházuk függetlensége, s vallási szertartásuk szabad gyakorlata is, mint nemzeti létük egyetlen fenntartója az oltári nyelvben, elöljáróik, s püspökeik szabad választásában — végképp semmivé tétetett. Ezen a magyarországi orosz egyházat, a nemzetiséget különösen sújtó szerencsétlenséget pedig a Károly király, s pápa közt 1317-ben abbeli szerződés, miszerint minden kinevezési jog egyedül a pápát illesse, sőt, hogy a megürült püspöki javadalmak jövedelmeinek felét is szedhesse, még inkább megörökíté.

Nagyon természetes, hogy ezen intézkedés, mely már nemcsak a görög szer-tartású, hanem a római kat. papságot is igen érzékenyen sújtotta, nagy ellenhatást szült, s az országot számtalan elözönlő pártszakadások, melyeket különösen a híres oligarcha Csák Máté indított s támogatott, még több anyagot, okot, s ürügyet találtak a belzavargásokra, valamint az elnyomott vallásfelekezetek, s különösen az orosz nép elégedetlenségére. Ezt különösen az Ung megyei 1320 körül rémesen kitört néplázadás is hitelesen indokolja, hol az orosz ajkú, s na-gyobbára görög szertartású lakosság élére Pető Péter, ungi s zempléni főispán állott, ki, hogy mind magát, mind pedig az elnyomott görög katolikus népet nagyszerűleg megbosszulhassa, Oroszországgal tette magát érintkezésbe. A fölkelés okát némely történetírók, a pártfőnökök megsértett érdekeik visszahatásában keresek ugyan, de ha annak fejlődését, elágazását, s elemeit tekintetbe vesszük, meg kell vallanunk, hogy eléggé egyoldalúan. Mert bizonyos, hogy Pető párthívei, mind Zemplén, mind Ung megyéből, leginkább görög szertartású oroszokból állottak, kik bizonyára, ha ama felkelés által egyházi érdekük biztosítása nem céloztatott volna, egy tán nem értett, vagy puszta magány érdek biztosítása végett fegyverre nem keltek volna. De továbbá a nevezett pártvezér Oroszországhoz viszonya is világosan mutatja, hogy ha csak nem az egész orosz nép politikai, s egyházi állapotának jobbátétele lett volna célozva, csupán egy megsértett, oligarcha oly birodalmat maga részére nem hódított volna. Azonban merész irányzatú mozgalom kívánt sikert nem aratott, s Pető miután elegendő népe is igen elkedvetlenedett, Dózsa erdélyi vajda által legyőzetett. E szerencsétlen kezdemény nyomorúságos kimenetele, a fölkelő népet mind politikai, mind főképp egyházi tekintetben elképzelhetetlen nyomorral sújtotta."

Mészáros az Aba-nembeli és rom. kat. vallású Petunebol (Petődből) görög szertartású rutén főurat csinált. Meséjét minden kritika nélkül igaznak fogadták el egyes rutén írók (Duliskovics, Szulincsák, Kondratovics stb.), sőt Sztripszky még Petune nevét is megoroszosította és elnevezte Petyenkónak. A magyar főúr Petyenkó néven a szépirodalomba is belekerült, sőt Grendzsa-Donszkij Vaszilij regényt is írt a rutén népét és görög szertartását védő rutén főúrról.

A Petyenkóra átkeresztelt Pethune (Petheune, Pethina) nem volt rutén. Egy 1255. évi oklevél így említi apját: Magister Petrus, dictus Petheunc de genere Aba, 1263-ban pedig magister Petrus, dictus Petina. És hogy római katolikus vallású volt, bizonyítja Róbert Károly 1312. évi oklevele, amely említi, hogy kirabolták Péter magister gálszécsi templomát (ecclesiam magistri Petri). Csak a latin szertartású katolikus templomot nevezik okleveleink ecclesia-nak, más templomnál mindig megjelölik a felekezetet, amelyhez tartozik.

Kadlec cseh tudós bebizonyította, hogy Pető lázadása idején nem üldözték a pravoszláv hitet Magyarországon, hisz egyéb dolga volt Róbertnek. Pető lázadása olyan volt, mint a többi oligarcha lázadása királya ellen, hogy hatalmát növelje. Egyébként nem is ő volt a felkelés vezére, hanem Kopasz nádor, akit szintén ruténnek tesznek meg egyes rutén írók.

Károly Róbert 1317-ben elkobozta Pethune birtokait, de a harc még nem ért véget, mert Pethune 1318-ban újra felszólítja Zemplén és Ung nemeseit, hogy harcoljanak Róbert ellen. Nem a rutén népet, ahogy Mészáros és utána egy-két rutén író gondolja, hanem a nemeseket szólította fel. „Péter mester Zemplén és Ung főispánja felszólítja . . . nemes urakat, az ő tisztelt barátait. . . Keljetek fel Róbert ellen, aki megkárosítja birtokaitokat." Sem vallási, sem nemzeti szempont nem volt a Pető-féle lázadásban.

9. Tódor herceg apjától, Korlattól, a litvániai Novgorodot örökölte, de három idősebb bátyjának a halála után, 1389 táján Podóliába ment és ott uralkodott. Mikor Vitovt5, litván nagyfejedelem sorra megszüntette a részfejedelemségeket, Tódort is megtámadta, s ezért Zsigmond magyar király segítsége ellenére is 1393-ban kénytelen volt elmenekülni Podóli-ából. Magyarországra jött, ahol Zsigmond szívesen fogadta. Ellenséges versenyben volt a lengyelekkel, és úgy gondolta, hogy Tódor jó eszköz lesz kezében a lengyelek ellen. Hogy az üres kézzel menekült Tódornak legyen miből élnie, 1395 után neki adományozta a munkácsi uradalmat. Ez az uradalom azelőtt Erzsébeté, majd Mária királynéé volt. Számos oklevél maradt fenn az 1358—1395 közötti évekből, amelyekben Erzsébet királyné, majd Mária királyné mint Munkács ura intézkedik. Mária 1395-ben meghalt. Munkács visszaszállt a koronára, s most Zsigmond szabadon rendelkezett vele.

Zsigmond okleveleiben 1398-ban fordul elő először Tódornak, mint Magyarországon tartózkodó főúrnak a neve, és egy 1401. évi oklevél nevezi elsőízben dominus de Munkach-nak. 1400-ban, 1404-ben, 1406—1408-ban, s 1411-ben beregi főispán volt, sőt 1404-ben egyszerre beregi és szatmári főispán. Magyarországon való tartózkodása alatt mindig használta a dux Podoliae címet, amivel azt akarta bizonyítani, hogy ő Podólia törvényes fejedelme.

Az összes ismert oklevelek tanúsága szerint Koriatovits Tódor a XIV. század végétől a XV. század második tizedének a közepéig tartózkodott Magyarországon és valamennyi oklevélben dominus de Munkács a címe és nem dux de Munkacs. Sőt Zsigmond 1419. évi oklevelében azt írja, hogy Tódor csak a király tulajdonát képező Munkács várának a kormányzója volt (gubernator castri noştri Munkács).

Mégis a munkácsi zárda hamis alapítólevelét az 1360. évről keltezték, és Tódort dei gratia dux de Munkách-nah. nevezték el.

Az alapítólevél tartama az, hogy Koriatovits Tódor Munkács mellett görög szertartású monostort alapított, oda rutén szerzeteseket telepített; Boboviscse és Lauka községeket ajándékozta a zárda fenntartására.

Petrov és Hodinka történeti érvekkel bizonyította be, hogy az oklevél minden sora durva hamisítás. Holodnyak, moszkvai egyetemi tanár, kiváló paleográfus, az oklevél írásmódjáról, stílusáról kimutatta, hogy semmiesetre sem származhat a XIV. századból. A rutén és más szláv írók egy része azonban ezután sem akart tudomást szerezni az igazságról. Továbbra is azt hangoztatja, hogy a munkácsi bazilita monostort Koriatovits alapította 1360-ban és hogy 40 000 embert hozott magával Podóli-ából Kárpátaljára. Pedig szegény Tódor örült, hogy a saját bőrét meg tudta menteni gyors futással.

Koriatovits hamis alapítólevelét a munkácsi monostorban gyártották. A jámbor szerzetesek mindent elkövettek, hogy elhitessék az alapítólevél valódiságát és dicsfénnyel vegyék körül Koriatovits nevét. Az orosz krónikákban és a szentek életében talált legendákat úgy adták elő híveiknek, mintha Koriatovitscsal történtek volna meg.

A legendák költésében a legújabb időkig nagy buzgalmat tanúsítottak. Az utolsót a múlt század közepén költötte Kralickij Anatol igumen (zárdafőnök) Litopisz (Munkácsi krónika) címen, s ezt a lembergi Szlo-vo című lap 1874. évi 69. számában leközölte mint a kárpátaljai rutének legrégibb nyelvemlékét. A halicsi lapból a rutének is átvették. Az eredetijét senki se látta. „ . . . Teodor Koriatovits herceg előbb Novgorod vajdája, azután Podóliában vajda és Gubernátor, elhagyván szülőhazáját, Podóliát, nagybátyja Olgerd miatt, Uhro-Rosziába jött 1339. évben I. Károly magyar Cárhoz, aki őt szívesen fogadta és az egész Munkácsi dinasztiát neki adta összes körülötte levő falvakkal Beregben és városokkal az Uhtól Husztig Máramarosban. Ő 1339-ben építette a ma meglevő Mukacsevo várost, s amikor már egy ideig lakott benne, kiment vadászni a hegyre, mely Csernechnek neveztetik, s ott nagy sárkány (drakont) támadt rá, kitátotta száját, be akarván őt kapni. Mire segítségül hívta Szent Miklóst, s kopja lévén nála, leszúrta, amint a kőből faragott kép ábrázolja a régi templomban, megszabadult a pusztulástól és a sárkánytól való elnyeletéstől, mint a képen van, tisztelete jeléül és emlékezetül ezt a templomot építé Miklósnak, Krisztus szentjének és szerzeteseket vezetett bele 1360. évi március hó 8-án... A monostor felépítésének idejétől fogva kik voltak a főnökei, nem lehet tudni, mert nagy tatárdúlások, törökdúlások voltak, a szerzetesek házait feldúlták, eretnekek támadtak a templom és Isten emberei ellen, azokat felgyújtották, agyonkövezték, tűzbe, vízbe fojtották, ez a hely annyira elpusztult, hogy semmi írást se lehetett találni, de az emberi hagyomány mindenre megtanított az 1458. esztendeig, amikor a krónika kezdődik."

Kralickij azzal a szándékkal gyártotta ezt a krónikát, hogy valószínűsítse a kolostor alapításáról szóló meséket és azt is bizonyítsa, hogy a rutének ősidők óta élnek Kárpátalján. Hamisítása ügyetlen. Nemcsak történeti adatai valótlanok, hanem nyelvezete se felel meg a XV. század nyelvezetének.

A látszólagos és álbizonyítékok ismertetésénél szándékosan szólaltattam meg Petrovot és más szláv tudósokat. Se Petrovot, se Holodnya-kot, se Vaszilenkot nem lehet azzal vádolni, hogy nem szerették a ruténeket és hogy a magyarság javára elfogultak lettek volna.

10. Ungvár. Ungvár a külföldi szláv köztudatban a rutének fővárosaként szerepel, ezért tévesen sokan — még nálunk is — rutén városnak tartják. Ungvárnak sohasem volt és ma sincs szláv jellege.

A város keletkezése idejét nem tudjuk. Anonymus szerint már a honfoglalás korában vár volt a mai Ungvár helyén. Anonymus e meséje megtermékenyítette egy-két rutén és ukrán író fantáziáját. Ezek az írók képzeletükben rutén fejedelmi székhellyé emelték Ungvárt, s mivel a képzeletbeli rutén városnak magyar a neve, Uzshorodnak keresztelték el, noha Ungvárt minden eddig ismert oklevél kivétel nélkül Ungvárnak nevezi, és a cseh megszállásig nemcsak a rutének, hanem az összes szláv népek is csak Ungvár néven ismerték.

Először a múlt század közepén tűnt fel az Uzshorod név, de a rutének nem vették át, noha két pap írójuk, Anatol Kralickij, a munkácsi bazilita monostor főnöke és Jevhen Fencik espereslelkész mindent elkövettek, hogy az Uzshorod nevet bevigyék a rutén köztudatba.

Laborc fejedelem címmel Kralickij elbeszélést is írt. Noha igen gyenge alkotás, a cseh megszállás korában nagy volt a hatása, mert azt hirdeti, hogy a magyarok bejövetele előtt Kárpátalján rutén fejedelemség volt. Az utolsó rutén fejedelem Laborc, az uzshorodi várban székelt, de a magyarok elfoglalták a várat. Laborc menekülni próbált, a magyarok azonban a róla elnevezett Laborc folyónál elfogták és felakasztották. Kralickij képtelen meséjét sokan elhitték. Először 1863-ban a lembergi Halican című lapban jelent meg, 1925-ben újra kiadták, sőt cseh nyelvre is lefordították.

Jevhen Fencik a múlt század végéig következetesen Uzshorodnak nevezte Ungvárt, ódát is írt Uzshorod címmel. Egyébként a szláv írók maguk is elismerték, hogy a város Uzshorod nevét csak újabban költötték. Ezt Tomasivszkij is hangoztatja, a „Magyarországi Oroszfóld Néprajzi Térképe" című művében, amely 1910-ben Szent-Pétervárott jelent meg. A 24. lapon szóról szóra ezt írja: „Én is Ungvár helyett Uzshorodot mondok, noha a valóságban a nép ezt a nevet nem ismeri. Csak költött név, de semmi okunk, hogy elhagyjuk, mert jól hangzik szlávul és mert maguk a rutének alkották!"

Ezt a költött és történetileg semmivel sem megokolt elnevezést a csehek hivatalos névvé tették, s így 20 éven át a Podkarpatszka Rusz-nak elnevezett Kárpátaljának a fővárosa Uzshorod volt.

A váron kívül Ungváron semmi sem beszél a rég letűnt századokról. Semmi sem régibb 150 évesnél. Ennek megvan az oka. Ungvár nem volt szabad város polgári lakossággal, hanem erődítmény, hogy az Uzsoki-hágó felé és az Alföld felé vezető utat védje, szükség esetén elzárja. A mostani várat a XIV. században a Drugeth grófok építették. Belső kapubejáratán még ma is látható hét rigó és három csat, a Drugethek címere. A XIV. század elejétől kezdve 1679-ig Drugethek voltak a vár urai és a megye főispánjai. A Drugeth család férfiágának kihalta után Lipót király Drugeth Krisztina férjét, gróf Bercsényi Miklóst nevezte ki Ung megye főispánjává, s neki adományozta a várat tartozékaival együtt. Nagy Bercsényi Miklós 1711-ig viselte e méltóságot. Mivel II. Rákóczi Ferenc fejedelemhez csatlakozott, fővezére és helytartója volt, az 1711. évi szatmári békekötés után kénytelen volt Lengyelországba menekülni. Az ungvári vár és tartozékai a kincstár tulajdonába mentek át. 1711-től osztrák császári katonaság tanyázott a várban, Bercsényi palotájában, s bizony nem kímélte sem az épületet, sem berendezését. 1774-ben Mária Terézia a várat, valamint a volt jezsuita társasházat és templomot a munkácsi görög katolikus püspökségnek ajándékozta. Bercsényi egykori palotájában 1778-tól a gör. kat. papnevelő intézet van elhelyezve. Még ma is szép épület, noha legszebb részét, Bercsényi egykori lovagtermét lebontották és átépítették.

Az ungvári vár sokszázados életének legfontosabb eseménye, hogy itt kötötték meg 1646-ban az egyházi uniót. Itt mondták ki az addig görögkeleti vallású rutének papjai, hogy katolikusokká lesznek, egyesülnek Rómával.

Véletlen körülmény következménye, hogy ezt a magyar alapítású és ma is6 magyar várost a rutének fővárosává emelték.

Amikor Mária Terézia közbenjárására XTV. Kelemen pápa 1771-ben kanonizálta a munkácsi gör. kat. püspökséget, székesegyházról, püspöki palotáról, kanonoki lakásokról, s az egyházi intézmények számára szükséges egyéb épületekről kellett gondoskodni. Mivel a szegény rutének saját erejükből nem tudták mindezt előteremteni, Mária Terézia az ungvári várat a hozzátartozó épületekkel, valamint a jezsuiták társasházát és templomát ajándékozta oda, tehát egy magyar városban helyezte el a rutének püspökségét, mert másutt nem tudott nekik helyet adni.

Így volt a püspökség fenntartásához szükséges javadalmak biztosításával is. A Miskolc mellett levő tapolcai apátság földjét ajándékozta oda, vagyis a rutének lakóhelyeitől messze magyar földön adott nekik birtokot. De, ahogy abból a tényből, hogy a tapolcai apátság a munkácsi püspökség tulajdona, nem szabad arra következtetni, hogy ez a föld rutén területen fekszik, éppen úgy a püspökség székhelye sem bizonyíték Ungvár rutén jellege mellett. Már pedig maguk a rutének és a többi szlávok is ezzel érvelnek Ungvár ruténsége mellett.

 

 

1 Fedor (Tódor) Koriatovits (kb. 1320—1414) Gediminas (uraik. 1315—1341) litván nagyherceg unokája volt. Örököseként az 1340-es évektől uralkodott Podóliában. A litván fejedelmekkel történt viszálykodása következtében országát a Litván Nagyhercegséghez csatolták, és őt kiűzték Podóliából. 1395-ben Zsigmond király menedéket ajánlott fel Koriatovitsnak, aki híveivel együtt Magyarország északkeleti részén telepedett meg, és Zsigmond oldalán harcolt a lengyelek ellen. — (P. R. M.)

2 Az Árpád-házi királyok alatt Magyarországon letelepedett idegen (német, olasz) városilakos, iparos, kereskedő (a. m. vendég) — (S. A.)

3 Vö. Alekszej L. Petrov: Drevnyejsija gramoti po istorii karpato-russzkoj cerkvi i ierarhii 1391—1498. p. XI—XII. (Prága 1930).

4 H. Bidermann: Die ungarischen Ruthenen... Innsbruck. II. 1867. 59. ** Bonkáló itt téved, mert a román nyelvben nincs ilyen szó. A kraj közszláv eredetű, minden szláv nyelvben megvan. Az etimológiai szótárak is így regisztrálják. Vö. pl. cseh, szlovák, szerbhorvát: krajina, lengyel: kraina, orosz: okraina. (S. A.)

5 Litvánul: Vytautis (uraik. 1382—1430).

6 Ti. 1939-ben (e könyv megírásakor).

 

  
Előző fejezet Következő fejezet