| |
A Duna középső folyásának tengelye mentén fekvő - Németország, Lengyelország, illetve a kelet- és délkelet-európai ortodoxia által körberajzolt - régióban a történetileg rokon nemzetek, az osztrákok, csehek, szlovákok, magyarok, rutének, románok, szerbek, horvátok, szlovének a 20. század folyamán igencsak elidegenedtek egymástól. Elvesztették a folyamatos párbeszéd, a birodalmi keretek kínálta közös politikai, gazdasági és kulturális cselekvés, a magától értetődő napi kapcsolatok lehetőségét. Egymástól egyre jobban szétágazó történelmükben sokféle érdek, politikai, erkölcsi opció fogalmazódott meg, és talán még ennél is több sérelem, feldolgozatlan ügy, lezáratlan kérdés került a felszínre. Századunk megdöbbentő fordulatoktól, balítéletektől zavaros évtizedeinek hordaléka ma is gyakran lehetetlenné teszi önmagunk és egymás jobb megértését.
Ez a tény már önmagában sok konfliktus forrását jelenti. Volt, van és lesz a történetírásnak dolga bőven, hogy megpróbáljon rendet rakni a térség - részben közös, részben nemzetek, államok szerint elkülönülő, részben pedig kisajátított, egymással szembeállított - történelmében. Akadnak, akik a Duna-táj egyik fontos megkülönböztető sajátosságát látják abban, hogy az itt élő nemzetek szívós harcot folytatnak egymással - saját történelmükért. Miközben az új és még újabb nemzeti kisállamok szerint szétparcellázott történelemből sorra kimaradnak a békekonferenciák, nemzeti alkotmányok, parlamenti választások és ütközetek örök vesztesei - a térség nemzetiségei, kisebbségi helyzetben élő népcsoportjai, nemzeti közösségei.1 Pedig lélekszámuk a felsorolt kilenc nemzet lakta nyolc országban és a rutének többségének otthont adó Kárpátalján meghaladja a hétmilliót, a térség cigány csoportjaival együtt pedig a tizenegymillió főt is. Ez a nyolc állam és Kárpátalja körülbelül százötmilliós összlakosságának 6,6, illetve 10 százaléka.2
A leírt és a még feltáratlan, vagy éppen rosszul, tévesen bemutatott múlt mint hivatkozási alap, mint tiltott önismereti forrás, vagy mint kölcsönös sérelmek előítéletek, és persze vádak gazdag gyűjteménye, már önmagában is nehezen feloldható ellentéteket hordoz. A régió és valójában egész Európa első modern nemzetiségi törvényének, az 1849. július 28-án, a szegedi országgyűlésen elfogadott nemzetiségi határozatnak az előterjesztője, Szemere Bertalan, a nemzetiségi együttélés törvényes szabályozását célzó munkájában az elsők között volt kénytelen szembenézni a történelmi kalamitások és elfogultságok jóakaratot bénító hatásával. A törvény munkálatait leíró, 1853. évi, emigrációban született visszaemlékezésében máig érvényes megállapítást tett a nemzeti kérdés politikumának és historikumának összefüggéséről: „...az egyes állodalmak s egyes népek történetéből nem meríthetni az új politikára biztos jogalapot. Ki lesz bíró például Keleti Európa népei közt, ha ezek a pört egymás között históriai téren folytatják, ha mindenik a történetnek egy más lapjával kezében jelen meg, épp azzal, mely őt szabadnak, függetlennek, ellenkezőjét pedig szolgának vagy kicsinynek mutatja; ha egyik a jelenkort a múltnak, a másik a régmúltnak az ókort teszi ellenébe? Kétséget nem szenved, miként új nemzetek s új állodalmak alakításában a históriai jog regulatául [azazhogy szabályként - Sz. L. megj.J nem vétethetik fel, mert a históriai jog elvet magában nem foglal, hanem puszta tényt fejez ki."3 Sok egyéb mellett Szemere most idézett költői kérdését igyekeztem szem előtt tartani, amikor a 20. századi nemzetiségi-kisebbségi kérdés tárgykörével foglalkozó tanulmányaim és előadásaim szövegét az Ister Kiadó megtisztelő felkérésére kötetbe rendeztem.
Százötven évvel az 1848. évi kelet-közép-európai forradalmak nemzeteket formáló - és persze őket egymással azonnal szembeállító - ambivalens történelmi élménye, vízválasztója után, nyolcvan évvel a Habsburg-monarchia, s azon belül a történeti Magyarország felbomlását és a régió kisállami átalakulását követően, az itt élő többségi nemzetek és nemzeti kisebbségek között ma sem létezik kölcsönősen elfogadott belső szabályrendszer, amely rögzítené a követendő megoldásokat, mértékadó szempontokat a legelemibb nemzetinemzetiségi kérdésekben. Hosszú időre elsüllyedtek a Habsburg-monarchia keretei között történetileg kifejlődött egyházi-kulturális autonómiák, és az oktatási, egyesületi szabadság hozzájuk kapcsolódó jogintézményei. Az egykor szokásjogon és törvényeken alapuló kisebbségi nyelvhasználati jogokért a 20. század végén ismét naponta meg kell küzdeni.4
A versailles-i békerendszert kiegészítő nemzetközi kisebbségvédelmi szerződéseket - közülük a Csehszlovákiával kötött szerződések szövegét 1. a Függelékben - elsöpörték Hitlernek a térség német kisebbségeit saját világhódító terveihez felhasználó manőverei, a második világháború, majd a kisebbségi kérdés „végleges" megoldását szorgalmazó új békecsinálók rövidlátó tévedései. A nemzetközi diplomáciának, az ENSZ-nek és az összeurópai fórumoknak hosszú évtizedek kellettek ahhoz, hogy a - nem teljesen jogtalanul - sokat kárhoztatott, két világháború közötti nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer halovány másának körvonalait néhány fontos nemzetközi dokumentumban rögzítsék.5
Amennyiben a kisebbségi történelem rendjét - tényeit és kapcsolatrendszereit - a valóban megtörtént dolgok összefüggései mentén próbáljuk meg rekonstruálni és értelmezni, akkor hiábavaló dolog meddő ideologikus képletekből, vagy - csőlátással - a kérdésben mindig benne rejlő pőre politikumból kiindulni. Az efféle munkában többet ígér, ha az ember a tényfeltáráshoz és oknyomozáshoz a források egymással vitázó érveit veszi sorba, s teszi mérlegre száz évvel később is fontos kérdések alapján: lábjegyzetekkel, jól kiválasztott, a források lényegét és perdöntő részeit visszaadó idézetekkel, saját eredményeink és az előttünk jártak ismereteinek összehasonlításával. A kisebbségi léthelyzetekhez kötődő dilemmákat egy évszázadon végigkövetve jó lenne egyértelműen megválaszolni a kérdést: melyik korszak, melyik periódus kedvezett a legjobban a kisebbségeknek, hol, mely ország melyik kormánya tanúsította a legtöbb megértést, jóhiszeműséget a többség és kisebbség viszonyának kezelésében. Az egyes korszakokat összehasonlító, egymással összemérő kísérleteknek - közülük magyar vonatkozásban kétségkívül Bíró Sándornak a magyar-román viszonyt a kiegyezéstől a második bécsi döntésig vizsgáló munkája magaslik ki6 - most, a század végén valóban eljött az idejük. A fenti problémákra a következőkben néhány jelenség vonatkozásában jómagam is megpróbálok választ adni: az egyes fejezetek többek között a térség nagyhatalmi befolyásoltságának kisebbségpolitikai következményeit, az asszimilációs politika eszközeit, a nyelvhasználati és oktatási jogok érvényesülésének esélyeit, a meghatározó szerephez jutott politikusok nemzetiségpolitikai koncepcióit, a kisebbségek önszerveződését követik nyomon az egymást követő korszakokban.
A szemünk láttára véget érő 20. században a Duna-táj népei, népcsoportjai közül egy sem akad, amelynek az elmúlt száz évben ne kellett volna rettegnie a nagyhatalmak vagy a támadó kedvű szomszédok pusztításától, különféle módszereken alapuló etnikai tisztogatásoktól, a szülőföld elhagyására kényszerítő külső vagy belső hatalmaktól. S olyan nemzet sem található itt, ebben a régióban, amelynek egy vagy több csoportja- töredéke ne élne ma is kisebbségi helyzetben. Ady vallomásos vén Dunája, a vers megírása óta eltelt kilencven évben sem sokszor láthatott „boldog népet", legfeljebb győzteseket, amint éppen ismétlik a korábbi vesztesek hibáit, s most ők készülnek vesztükbe rohanni.7
A kisebbségi kérdést - lapos politikusi bölcsességet idézve - nem megoldani , hanem optimális esetben, mint a többség és kisebbség közötti élő viszonyt, egyenrangú partnerek kapcsolataként kezelni, szabályozni kell. A „teljes megoldást" szorgalmazó, ígérő politikai döntések vagy a kisebbség asszimilációjához, vagy tömeges meneküléshez, át- és kitelepítésekhez, a szülőföldről való elűzéshez, a határok térségünkben mindig háborúval járó megváltoztatásához, vagy a legkegyetlenebb „végső megoldás" brutalitásához vezettek.
A Habsburg-monarchia összeomlásához vezető világháborúban a magyarok és az osztrákok mellett több százezernyi magyarországi román, szlovák, horvát, ruszin, szerb katona áldozta életét a királyért és a közös hazáért. Akadtak olyanok is, akik az orosz és az olasz fronton átálltak az ellenséghez, hogy azután a csehszlovák légióban, illetve a délszláv csapatok között immár reménybeli új hazájukért harcolhassanak- régi bajtársaik ellen. A Piave menti véres harcokban előfordult, hogy az olaszokkal együtt küzdő cseh legionáriusok osztrák-magyar hadifogságba estek, s mint hazaárulókat halálra ítélték őket. Feljegyezték, hogy a kivégzés előtt a cseh katonák utolsó szava gyakran ez volt: „Za svou vlast!" A hazáért! Azaz, a cseh légió tagjai hazájukért harcolva váltak „hazaárulókká". Ez a történet talán sokak számára teheti hátborzongatóvá az amúgy idillikus cseh himnusz közismert első sorát: „Hol a hazám?"
Az 1918 utáni „új Közép-Európa", a győztesek és vesztesek közt nagyhatalmi szándékok szerint és érdekek mentén húzott választóvonalaival, valójában kevés esélyt adott a térség többségi nemzeteinek és nemzeti kisebbségeinek, hogy az ütköző zóna szerepére kárhoztatott régióban rátaláljanak végleges, igazi hazájukra. Makkai Sándor, erdélyi református püspök, aki 1936-ban püspökségéről lemondva Magyarországra települt át, 1937-ben a Láthatár című folyóiratban közzétette Nem lehet című elemzését, amelynek végső sum-mázata így hangzik: „A kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nemcsak az, hanem erkölcsi lehetetlenség." A tanulságokban, ellentmondásokban, indulatokban egyaránt bővelkedő vitában, amely a Makkai-közleményt követte, az otthon maradók, a kisebbségben maradók a „lehet, mert kell!" minden nehézséget vállaló, dacos magatartásával, a kisebbségi önszerveződés révén új nemzeti értékek létrehozásában reménykedő bátor szerepvállalással cáfolták az őket magukra hagyó püspök szavait.' Makkai Sándor két évvel a Nem lehet után, további érvekkel támasztotta alá a kisebbségi létforma tarthatatlanságát. Többek között az 1918 előtti nemzetiségi és a Trianon utáni kisebbségi viszonyok összehasonlításával próbálta érzékeltetni a kisebbségi sors kilátástalanságát. Szerinte a régi nemzetiségeknek az asszimilációs nyomás ellenére volt esélyük arra, hogy - éppen az asszimiláció révén - részesei lehetettek valamely országos kulturális értékcserének, melynek köszönhetően többségi nemzet és nemzetiség egyaránt gazdagodhatott. A kisállami Közép-Európában azonban Makkai szerint „a többség éppoly végzetes kategória, mint a kisebbség". Köztük többé nem az értékek cseréje a meghatározó viszony, hanem a hatalom nyers ereje és fölénye, amely a kisebbségek energiáit inkább lebénítja, semhogy az ország érdekében megpróbálná azokat magába beolvasztani.9
Az alábbiakban tehát a Duna-táj öt történeti periódusában, öt különböző geopolitikai, államjogi konstellációjában vizsgáljuk a térség nemzetiségi-kisebbségi kérdéseinek egy-egy fontos aspektusát. Az elsőbe, a Habsburg-monarchia utolsó két évtizedébe, a boldog békeévek éppúgy beletartoztak, mint az első világháború és a vereséget követő összeomlás káosza. Amikor a korábbi évszázadok közös történeti fejlődéséből nem az együttélés értékei, a sorsközösség tudatának vállalása vált meghatározóvá a nemzeti emancipáció tovább nem halogatható államjogi megoldásának kialakításában, hanem az egymással szembeforduló nacionalizmusok konfrontációja, a térség kisnemzeti érdekeit a nagyhatalmi akaratnak alávető kisállami megoldás.
A két világháború közötti „köztes-Európában" kapott - magyar, osztrák olvasatban, de a szlovákban, a horvátban, a ruténban is - új és igazán mély értelmet Ady Duna-versének ismert strófája: „A Duna-táj bús villámhárító, / Fél-emberek, fél-nemzetecskék / Számára készült szégyen-kaloda, / Ahol a szárnyakat lenyesték / S ahol halottasak az esték." A csehszlovák, lengyel, jugoszláv, román nemzetállamok megszületése, az államalapító nemzetek számára, a történelmi győzelem és jóvátétel mellett a térség akkortájt megközelítőleg húszmilliónyi kisebbségének ellenállását és szembeszegülését is jelentette.
A második világháború és az azt megelőző-kísérő területváltozások múlékony revíziós időszaka szinte egybenőtt a világháború végén az elszenvedett sérelmeket megtorló bosszúhadjáratokkal, etnikai tisztogatásokkal. A térség zsidó és német kisebbségeit felszámoló háború alatti népirtás, illetve háború utáni kegyetlen etnikai tisztogatások, kitelepítések történetéhez - a bácskai hideg napokat megtorló jugoszláv partizánbosszú sok ezer délvidéki mártírja és a Maniugárdák kegyetlenkedésének erdélyi, a szovjet malenkij robot kárpátaljai, szlovákiai, magyar áldozatai mellett - a szlovákiai magyarság egy-hatodának kényszerű magyarországi áttelepülése is hozzátartozik.
Az 1948-1949-ben kezdődő pártállami periódus eleinte a lenini-sztálini nemzetiségi politikai paradicsom eljövetelét ígérte a kisebbségek számára. A háború utáni maradék kisebbségek a többségi nacionalizmus megfékezését, a legsúlyosabb sérelmek felszámolását, a minimális nyelvi-kulturális jogok ideig-óráig való szavatolását az ígéret teljesítéseként értelmezték. A „nemzetek virágzásának" rövid korszaka után azonban az 1950-1960-as évek fordulóján kezdetét vette a „nemzetek közeledésének" leplezetlenül „internacionalista" szakasza, amely mindenki számára egyértelművé tette: a „létező szocializmus", kivált annak ortodox - Novotný-, Husák-, Ceausescu-féle - változatai a társadalmi önszerveződések tilalmát a kisebbségek önfenntartó igyekezetére is kiterjesztették.
Ami 1989 után következett, az Francis Fukuyama szellemes megállapításával jellemezhető a legtömörebben: a demokrácia helyreállításának kísérlete és a nacionalizmus reinkarnációjának kísértete együtt határozza meg a 20. század utolsó évtizedének kelet-európai valóságát, s vele együtt a kisebbségpolitikai történéseket is, itt a Duna-tájon.10 A három szocialista pszeudoföderáció - a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia - viharos széthullása révén a Duna-táj tovább homogenizálódott, „kantonizálódott". Régi és új nemzetállamok viaskodnak a kisebbségi kérdéssel, a maradék kisebbségek pedig hol merészebben, hol hitehagyottabban keresik a túlélés alternatíváit. Mindeközben véres etnikai konfliktusok közvetlen közelében, még a leginkább jóhiszemű és a legígéretesebb megoldásokat kidolgozó országokban - Szlovéniában, Ausztriában, Horvátországban és Magyarországon - is új potenciális ellentétek, viszályok körvonalazódnak.
A 20. századi kisebbségi konfliktusok, s - bízzunk benne - mintaadó kezdeményezések, nemzetközi kisebbségvédelmi szabályozások történeti leltárát tehát két évvel a század vége előtt korai lenne lezárni.
Jegyzetek:
Kisebbségi léthelyzetek, dilemmák a 20. századi Kelet-Közép-Európában
1. ...van egy bizonyos dunai kultúra, valami különös érték és egyéni báj, amik mind éppen azoknak az életfeltételeknek köszönhetők, amin állam-férfiai elkeseredtek. A különböző fajok és kultúrák találkozása itt nemcsak összecsapásokat jelentett, hanem kölcsönös gazdagítást és megtermékenyítést is. A dunai táj különleges története és életfeltételei itt olyasvalamit teremtettek, amit nem egykönnyű a nagyvilág rendszerébe beilleszteni, de léte nélkül a világ mérhetetlenül szegényebb volna." In: Macartney, C. A.: A Dunamedence problémái. Keresztes Könyvkiadó, Budapest é. n. - A régió kisebbségeiről megjelent újabb magyar nyelvű összefoglaló munkák: Brunner, Georg: Nemzetiségi kérdés és kisebbségi konfliktusok Kelet-Európában. = A Magyarságkutatás Könyvtára XVII. Teleki László Alapítvány, Budapest 1995; Glatz Ferenc: A kisebbségi kérdés Közép-Európában tegnap és ma. Európa Institut, Budapest - MTA Történettudományi Intézet, Budapest 1992; Kocsis Károly: Magyarok a határainkon túl - a Kárpát-medencében. Tankönyvkiadó, Budapest 1991; Pierré-Caps, Stéphane: Soknemzetiségű világunk. Kossuth Kiadó, Budapest 1997.
2 Brunner, Georg: Nemzetiségi kérdés, i. m. 87.
3 Szemere Bertalan miniszterelnök emlékiratai az 1848-49-i magyar kormány nemzetiségi politikájáról. Budapest 1941, 30.
4 A térség magyar kisebbségeinek nyelvi-oktatási küzdelmeire 1. pl. Mirnics Károly: Kisebbségi sors. Tanulmányok. Forum Könyvkiadó, Újvidék 1993; The Románián Law on Education. A Critical Approach from the view-point of Mínorities. = Minority Protection Series 2. Minority Protection Associaton. H. n. (1995). A magyarországi kisebbségek asszimiláció elleni küzdelméről 1.: Fehér István: Az utolsó percben. Magyarország nemzetiségei 1945-1990. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1993.
5 Bíró Gáspár: Az identitásválasztás szabadsága. =Pro Minoritate Könyvek. Osiris-Századvég, Budapest 1995; uő:A nemzetközi kisebbségvédelem legújabb fejleményei. Regio, 1993. 1. sz., 32-53.; uő: Kollektív jogok és contractus. Regio, 1997. 1. sz., 3-34.; Bozóki Antal: Kisebbségi jogok. Dokumentumok és jogrendszer. Forum-Dolgozók Kft. Újvidék 1995; Emberi jogok. Nemzetközi okmányok gyűjteménye. Egyesült Nemzetek, New York 1988; Kovács Péter: Nemzetközi jog és kisebbségvédelem. =Pro Minoritate Könyvek. Osiris Kiadó, Budapest 1996; uő: A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartája. Aláírás után, ratifikáció előtt... = Közlemények 3. MTA Állam- és Jogtudományi Intézete, Budapest 1993; Szalayné Sándor Erzsébet: Nemzetközi szervezetek és kisebbségvédelem 1945 után. Regio, 1993. 1. sz„ 18-31.
6 Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867-1940. Európai Protestáns Szabadegyetem, Bern 1989.
7 A Dunának mint a térségben élő nemzeteket összekötő-elválasztó magyar irodalmi szimbólumról, metaforáról 1.: Szalatnai Rezső: A Duna költői. Ót évszázad versei a Dunáról. Hungária kiadás, Budapest 1944. Új kiadás: Budapest 1993.
8 Makkai írását és a vita keretei közt megjelent szövegeket közli: Nem lehet. A kisebbségi sors vitája. Szerkesztette: Cseke Péter-Molnár Gusztáv. Hét Torony Könyvkiadó, Budapest 1989, 106-111.
9 Makkai Sándor: Nemzet és kisebbség. In: Nem lehet, i. m. 235.
10 Uo, 234-235.
11 Fukuyama, Francis: States Can Break Up. Democracies Can Grow Up. International Herald Tribune, 1992. febuár 10.
| |