| |
Miért bizonyult a feloldhatatlannak az az ellentmondás, amely a soknemzetiségű történeti Magyarország etnikai adottságai és a nemzetiségi tartományok kialakulását lehetetlenné tévő közjogi-közigazgatási hagyományok között feszült? Miért nem sikerült a török időkben elveszített és csak 1867-ben helyreállított állami egység védelmére vonatkozó elképzeléseket egységesíteniük a centralizmus és a közigazgatási decentralizáció magyar, illetve a nemzetiségi autonómiák, a nemzetiségi régiók szerinti belső föderalizáció magyar és nem magyar híveinek? Hiszen például az utóbbi elképzelések magyar és nemzetiségi hirdetői természetesen egymástól eltérő meggondolások alapján egyaránt olyan államjogi reformokat szorgalmaztak, amelyek közös nevezőjét a - soknemzetiségű ország etnikai szerkezetének jobban megfelelő - belső közigazgatási szervezet jelentette volna. Az ilyen elképzelések végső következményeikben a nemzeti autonómiákon alapuló, szövetségi típusú államjogi megoldás, tehát egyfajta belső föderáció irányába mutattak.
A centralizált Monarchia, s azon belül a kiegyezés kori Magyarország közjogi szerkezete és a nemzetiségi mozgalmak emancipációs igényei közötti konfliktus feloldására a kor néhány magyar és nem magyar politikusa elméletben egyformán ismerte a megoldást. S ez a megoldás az adott államterületnek etnikai alapozású autonóm területi, közigazgatási felosztása, a svájci kantonok mintájára történő föderatív típusú igazgatása, vagyis - ahogy Jásziék fogalmaztak 1918 őszén - az ország helvetizálása lehetett volna.
A legfőbb kérdés tehát az, miért vált megoldhatatlan dilemmává a Monarchia, s azon belül a történeti Magyarország nemzetiségi szerkezetének megfelelő átalakítása, s miért mondott csődöt mindenfajta nemzeti, nemzetiségi autonómia- és föderációs igény.
A magyarországi jakobinusok 1793. évi alkotmánytervezetei, mindenekelőtt Martinovicsé fogalmazta meg először a poliglott Magyar Királyság nemzetiségek szerinti föderalizációját: a központi magyar részek mellett a felső-magyarországi szlovák megyékből tervezett Slavonica, a délszláv Illyrica és a bánsági, erdélyi román részekből kialakítani remélt Válachica együttesen alkották volna a „föderalizált Hunniát".1 Az egyes tartományok részére Martinovics messzemenő autonómiát tervezett, s belső ügyeikben a tartományok többségi népcsoportjainak anyanyelvét kívánta hivatali nyelvvé tenni. Igaz, mind az országgyűlés, mind pedig a hadsereg nyelve a magyar lett volna. Ráadásul a tartományok akár külön alkotmánnyal is rendelkezhettek volna - igaz, az nem ellenkezhetett volna a föderáció alkotmányával.
Martinovicséknak ez az előzménytelen és visszhangtalan kísérlete mindenesetre igen hangsúlyosan exponálta Magyarország összetett nemzeti szerkezetét, s ezzel együtt a magyar és a nem magyar - azaz a többségi és a kisebbségi - nemzeti társadalmak közti viszony alapkérdését, vagyis a nyelvi, politikai, katonai egyenjogúsítás problémáját. A föderáció működtetésének alapelveként a számbeli és képviseleti arányosságot szabta meg: mind az országgyűlésben, mind pedig a hadsereg tisztikarában kötelező lett volna betartani a régiók szerinti proporciókat. Emellett a nemzeti területek, az etnikai régiók kijelölhetőségének problémájával is szembe kellett nézni, hiszen például a felső-magyarországi Slavonica csupán a szlovák régió egyharmadára terjedt volna ki Hajnóczy elgondolása szerint. Mindezek a problémák szorosan összefüggtek azokkal az akkoriban még jórészt fogalmilag is tisztázatlan kérdésekkel, amelyek az egyes etnikumok közt mutatkozó fejlődésbeli interferenciákkal, tisztázatlan nyelvi választóvonalakkal - például a szlovák-ruszin, szerb-horvát-szlovén átmeneti dialektusok - függtek össze. Ezeket a kérdéseket semmiképpen sem lehetett egyik napról a másikra tisztázni. Ugyancsak komoly gondot jelentettek a gazdasági, politikai súlyuk és számuk szerint jelentékeny, de szétszórt enklávékkal, nyelvszigetekkel, városcsoportokkal leírható korabeli településterületeik miatt nehezen körülhatárolható, s még kevésbé egységesíthető német népcsoportok.
Martinovicsék föderációs elképzeléseiben tehát az elméleti legtöbb belső buktatója is megjelent. A magyarországi föderalizmusnak ez a korai politikai programdokumentuma a jakobinus mozgalom tragikus végjátéka miatt hosszú időre teljes feledésbe merült.
A magyarországi nemzeteknek az államhoz, illetve egymáshoz való viszonyát, önképüket, valamint a mindenkori aktuális nemzeteszme alakulása szempontjából a föderalizmus gondolatkörét a 19. század közepén újra fel kellett fedezni. Wesselényi Miklós, Széchenyi István, Kazinczy Gábor, Magda Pál és a többi, a nemzetiségi kérdésben toleráns magatartást mutató reformkori magyar politikus a nyelvharcok indulatait csitítva nem jutott el a nemzeti emancipáció legtágabb politika keretét jelentő föderalizmusig. Ilyeténképpen a föderáció eszméje valójában teljesen előzménytelenül jelent meg az 1848. évi magyarországi nemzeti forradalmakat egymással szembeállító militáns nacionalista attitűdök és programok kibékítését-kiegyenlítését célzó elképzelésekben.2
Az államegység és a nemzetiségi föderalizmus dilemmájának súlyosságával, tényleges politikai és hatalmi dimenzióival a korszak szinte valamennyi vezető magyar politikusának szembesülnie kellett. Magyarország radikális államjogi reformjának roppant akadályaival, illetve a megoldás halogatásának következményeivel Kossuth Lajos, Eötvös József, Teleki László éppúgy tisztában volt, mint Deák Ferenc, vagy éppen Tisza István és Jászi Oszkár, s mindegyikük megpróbált valamilyen megoldást keresni.
A magyar forradalom leverését, a Monarchia egységének helyreállítását mindennél fontosabbnak tartó bécsi udvar Olmützben, majd Kremsierben egyre inkább hajlott olyan föderatív birodalmi szerkezet kialakítására, amely persze a koronatartományok és az újonnan kialakítandó magyarországi provinciák csak részben nemzeti jellegű autonómiáira épült volna. Ennek a föderatív konstrukciónak az lett volna az elsődleges politikai szerepe, hogy a magyar forradalommal végleg szembeállítsa a Magyaroroszág egységének változatlan fenntartásában immár ellenérdekeltté vált magyarországi nem magyar nemzetiségeket.
A magyar forradalom vezérkara ezért ideig-óráig tényleg azt hihette, hogy a hazai nem magyar nemzeti társadalmak autonómiaigényei mögött kizárólag Bécs megosztó szándékai, provokációi állottak. Legkésőbb 1849 tavaszán azonban, a szerbek és románok teljes szembefordulása mögött Kossuthnak fel kellett ismernie a nemzeti emancipáció történetileg egészen új minőségét. Mindazonáltal sem a szegedi országgyűlési határozat, sem a korabeli magyar-román megbékélési tervezet, sem pedig a többi, hivatalosnak minősíthető 1848-1849-es dokumentum nem jutott el a föderalizmus eszközrendszerének felhasználásáig, a kibontakozási-megoldási javaslatokba, módozatokba történő bármily csekély mértékű bevonásáig.3
Erre valójában csak később, a kossuthi emigráció alkotmánytervét előkészítő munkálatok mellékvonulatában történt meg az első, fölöttébb bátortalan és ideiglenes kísérlet. Kossuth a szabadságharc bukásáig vallotta, hogy Magyarországot „nyelvek szerint sem föloszlatni, sem kormányozni nem lehet, ha csak az országot eldarabolni nem akarjuk".4 Kossuth elvi alapon ellenezte a belső föderalizáláshoz vezető engedmények megadását, a Magyarországon belüli föderalizmust -mint „absurditásokhoz vezető" és „abstract eszmét" - azzal a megokolással utasította el, hogy az államéletet sem a vallás, sem pedig a nemzetiség elveit abszolutizálva nem lehet megszervezni, hiszen ezek alkalmatlanok az államszervezet működtetésére.5
Az emigráns Kossuth Kütahyában megfogalmazott alkotmánytervezete a nemzetiségek emancipációját a lehetőség szerint egynyelvű megyék kialakításával, a községi és megyei önkormányzatiság korlátlan érvényesítésével, valamint a nemzetiségek egyesületi jogainak maximális biztosításával látta teljes mértékben kielégíthetőnek.6 Kossuth, az ország politikai integritását nem feladva, tulajdonképpen máig érvényesen fogalmazta meg a többnemzetiségű államok számára a nemzetiségi politika egyik lehetőségét, a személyi elvű önkormányzati modellt: községenként nemzetiségi társaságok, képviselet útján regionális társulások, s ezek összessége alkotja az országos nemzeti egyleteket, amelyek tetszés szerint választják meg a maguk működési formáját. Ezek egyesülhetnek nemzeti egyházaik, iskoláik önkormányzataival, „csinálnak magoknak szabályzatokat, kormányozandják egyletüket ezen szabályok szerint, szóval társas önkormányzati teljes szabadsággal gondoskodnak mind azon erkölcsi s társas érdekek elő mozdításáról, miknek öszvegét nemzetiségnek nevezzük." S azok számára, akik ezt már akkor sem akarták érteni, Kossuth megjegyzi: „így lehet, így kell a nemzetiségi érdekeket biztosítani az egyéni jogok körében társadalmilag."7 Kossuth azonban a forradalom újbóli kirobbantását és a nem magyar nemzetek támogatásának megszerzését elősegítendő, 1859 áprilisában Irányi Dániel részére elkészítette alkotmánytervezetének új változatát Javaslat Magyar Ország jövő politicai szervezetét illetőleg, tekintettel a nemzetiségi kérdés megoldására címmel, amelybe belefoglalta Magyarország belső födera-lizálásának általa maximális engedményként értelmezett programját is. Ebben a változatban hajlandó volt elismerni Horvátország jogát a teljes kiválásra, Erdély esetében népszavazásra bízta volna az unió fenntartását, a dél-magyarországi szerbek esetében pedig az általuk többségileg lakott területeken késznek mutatkozott elismerni a Szerb Vajdaság kialakítását. Maga Kossuth azonban az erdélyi és a vajdasági autonómiák révén kialakítandó egyfajta belső föderalizmust a legvégső engedménynek tekintette, s csakis azon esetben lett volna hajlandó róla tárgyalni, ha az osztrák fennhatósággal szemben ez az egyetlen alternatíva maradt volna fenn a magyar függetlenség kivívására.8
Ugyanakkor mindvégig, így alkotmánytervezetében is kizárta magának Magyarországnak nemzetiségek szerinti föderalizálását, mondván: „...a nemzetiség sem igényelheti azt, hogy ő legyen egyedüli faktora a status organismusának." Egyedül Horvát-Szlavonországok közjogi különállását volt hajlandó feltétlenül elismerni, de mind Erdély, mind pedig a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság néven létrehozott osztrák koronatartomány különállása kapcsán azt hangoztatta, hogy ezek föderatív típusú, társországi státusza nélkül is meg lehetett volna oldani a szerb és román nemzeti érdekek védelmét. Az 1851. évi kütahyai alkotmánytervezet Teleki László föderációs terveinek hatására 1859-ben készült átdolgozott konföderációs változatából elmaradtak azok a kéziratos szövegrészek, amelyek Horvátország, Erdély és Délvidék részbeni nemzetiségi különszabályozását voltak hivatva rendezni.
Ennek okaira Spira György magánál Kossuthnál véli meglelni a magyarázatot.5 Tény, hogy Kossuth magának Magyarországnak bármilyen belső föderalizálására csak abban az esetben lett volna hajlandó, ha más mód nem kínálkozott volna az ország függetlenségének megőrzésére, mert egyébként a föderalizmusban ő maga „nemzeti szerencsétlenséget" látott, és az ország adminisztratív egységét mindvégig azonosította az ország politikai és területi integritásával.
Ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy a magyarországi nemzetiségek körében Kossuth publikussá vált tervei igen csekély visszhangot váltottak ki. A pesti Slovenské noviny szerkesztőjének Turinba intézett kérdésére, érvényesíthető-e a föderalizmus eszméje a magyarországi nemzetiségekre is, Kossuth 1867 decemberében így válaszolt: „...a conföderatio eszméjének Magyarország különböző nemzetiségeire alkalmazni akarása... hazánk földterületi épségének és politikai egységének eszméjével homlokegyenest ellenkezik."10
Kossuth elutasító álláspontja azonban nem jelentette a magyar közgondolkodás egyedül lehetséges magatartását ebben a kérdésben.
Kossuth dilemmája tehát így fogalmazható meg: lehetett volna-e a románsággal, a szerbekkel és a többi szláv nemzettel a soknemzetiségű Magyarországon vagy éppen a Dunai Konföderáció - Szerbiával, Romániával kiegészülő - kiterjedt térségében területi alapokon nyugvó nemzeti autonómiákban megegyezni, ha ezek a nemzeti autonómiák az ország politikai egységét nem csupán nem erősítették, hanem éppen ellenkezőleg, tovább gyöngítették volna. Kossuth, saját dilemmája föloldására a Dunai Konföderáció nagyszabású utópiáját, az egymással fajrokon, illetve azonos nemzetiségű szomszédok államaival való konföderáció kialakítását vélte alkalmazhatónak, de a Konföderáció erős balkáni irányultsága valójában egyetlen kortárs számára sem bizonyult elfogadható alternatívának.
A forradalom utáni és az osztrák-magyar kiegyezés körüli időszakban a föderalizmus eszméje - egyfajta titkos alternatívaként - tartósan gyökeret vert a magyarországi nemzetiségpolitikai közgondolkodásban. Az állam belső szerkezetének átalakítása továbbra is mint eldönthetetlen dilemma merült fel magyar és nem magyar részről egyaránt. A legpontosabban talán Eötvös József fogalmazta meg a problémát: „...ha egyébként a föderalizmus eszméjéhez megyünk át, ha Szent István koronáját megtörjük..., ha a históriai jogot mindenben, hol az egyes nemzetiségeknek kedvezne, eldobjuk magunktól, én meg vagyok győződve, hogy nem fogunk megállni a respublicáig. Én részemről könnyen kibékülnék a gondolattal - írta naplójába 1865. június 16-án -, bizonyos, hogy a magyar e confederátióba olyan, sőt nagyobb állást foglalhat el, mint mely neki jut. Sőt, hiszem, hogy bármit tegyünk most, egykor ide fogunk jutni. A világ nagy lépésekkel a föderatív elv általános alkalmazásának megy elébe, azonban jónak és kedvezőnek tartanám, ha a dualizmusnál egy ideig megállapodva, időt nyernénk, hogy a magyar minden tekintetben, főképp míveltségben megerősödve, a nagy szerepre képessé váljék, mely a jövőben rá vár."11
Az eötvösi dilemma lényege tehát: a föderáció alapjaiban változtatta volna meg a Szent István-i Magyarországot, de amennyiben a magyarság képes lett volna erre kellőképpen felkészülni, nem kellett volna tartani e változástól. A dilemma feloldását az 1918. évi végkifejlet Eötvös által ki nem mondott alternatívája jelentette: a föderáció kihívása felkészületlenül találta a magyarságot, s vele együtt a többi Duna-táji kis nemzetet, s ez végzetesen megbosszulta magát. Egy évszázadra elveszett annak reménye, hogy a régió sorsközösségéből létrejöhessen az itt élő nemzetek önként vállalt államközössége.
Érdekes módon Kossuth 1848-1849. évi, illetve emigrációs dilemmája a 20. század Kelet-Közép-Európájából visszatekintve mintha most is létező és valóságos dilemmának tűnnék, Eötvösé viszont az osztrák-magyar kiegyezés nyomán a belső erőviszonyokban végbement átalakulással a magyar politikai elit szemében értelmét és súlyát veszítette.
Magyarország három, politikailag legszervezettebb nem magyar nemzetisége - a szlovák, a román és a szerb - már 1848-1849 folyamán politikai programok, nemzeti deklarációk, memorandumok, felségfolyamodványok formájában jelezte igényét az autonóm közjogi státuszra, sőt, a szlovákok egy Magyarországból kiváló és a Habsburgokhoz közvetlenül kötődő külön fejedelemség kívánalmát is megfogalmazták. A szerb vajdaság kialakítása - mint ezeknek a törekvéseknek egyetlen eredménye - arra utalt, hogy a történeti Magyarország belső nemzeti autonomizálásában nem csupán a magyar ellenállást, hanem az egymással szembenálló nemzetiségi igényeket is figyelembe kell venni.
A nemzeti autonóm területek kialakításának programja, mint a magyarországi etnoregionális jellegű nemzeti mozgalmak célja, az 1860-1867 közötti alkotmányrekonstrukciós munkálatokban, vitákban ismételten és hangsúlyosan felmerült. Jóllehet az 1848. évi nemzetiségi konfliktusok tapasztalatai magyar és nem magyar részről egyaránt fontos szerepet játszottak ebben a mozgalmas időszakban, az 1868. évi magyarországi nemzetiségi törvényben mégsem sikerült megtalálni a közös nevezőt. Mihal Polit, magyarországi szerb liberális politikus, abból indult ki, hogy a forradalom magyar törvényhozásának vezérelve, „midőn democratikus eszméket hozott be", az volt, „hogy Magyarországnak összes lakossága, tudniillik a különféle nemzetiségek be fognak olvadni azon nemzetiségbe, mely magának ezen szabadság kivívását tulajdonította: s ez a magyar nemzetiség vala". A szerb politikus szerint a demokrácia semmiképpen sem egyeztethető a magyar nemzeti kizárólagossággal: „A democra-tiának Magyarországon következménye csak az lehet, hogy nem nemzeti, hanem nemzetiségi államot teremtsen."12
Ezzel szemben magyar részről Eötvös és Deák is a Szemere-féle, 1849. évi szegedi nemzetiségi törvény nyelvi-kulturális egyenjogúsításra törekvő szellemiségét kívánták az ország politikai egységének, területi épségének, egységes törvényhozásának és állami kormányzásának kívánalmaival összeegyeztetni, amit a Deák Ferenc által beterjesztett törvénytervezet végül is az egységes és oszthatatlan magyar politikai nemzet kategóriájának szentesítésével forma szerint el is ért.
Mit jelentett valójában ez a fogalom, miként értelmezték magyar és nem magyar részről? A magyar politikai nemzet dualizmus kori kodifikálása valójában az állampolgári közösséget minősítette nemzetté - ez önmagában máig élő törekvése minden államnak -, emellett azonban utat nyitott egy olyan fejlődésnek, amely a magyar etnikai nemzet mások által is elismert primátusát fokozatosan kikezdhetetlen dogmává, mi több, állameszmévé növesztette. A latinitás, a latin nyelv hivatali egyeduralmának elsüllyedésével, a polgári értelmiség által kifejlesztett és kiélezett nemzeti antagonizmusok következtében gyorsan kiürült a 18. században még oly reményteljesnek és ígéretesnek tűnő hungarus koncepció, a Magyarországon belüli nemzetek testvéri egységének ideája. Az idillikus együttélés képzetét keltő hungarus-hagyományt nem lehetett továbbvinni, mert nem alakult ki a hungarustudat új, valóságos közösségfedezete.
A magyar politikai nemzet - mint állampolgári közösség - önmagában nem lett volna áthághatatlan akadálya a nemzetiségi megbékélésnek. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a nemzetiségi törvénnyel kapcsolatosan két nem magyar javaslat is használta ezt a fogalmat. A Vlad-Popovic-féle román-szerb tervezet első paragrafusa például így hangzott: „Magyarországban különböző területeken nagyobb számmal tömegesen lakó külön nyelvű népek, jelesen a románok, szlávok, szerbek, oroszok és németek, a magyarral egyenjogú nemzeteknek ismertetnek el, s ezeknek összessége képezi Magyarország politikai nemzetét."13 Viliam Paulinyi-Tóth, a szlovák nemzeti párt elnöke 1870-ben készült javaslatában az alábbi nemzetdefinícióból indult ki: „Magyarországon egy politikai nemzet van, a magyar nemzet (národ uhorsky), amely a következő genetikus nemzetekből áll: magyarokból, románokból, szlovákokból, szerbekből, ruszinokból és németekből."14
A valódi problémát az jelentette, hogy a politikai nemzet fogalmát többféleképpen értelmezték. A legalapvetőbb három interpretáció közül a többségivé vált magyar vélemény lényegét abban jelölhetjük meg, hogy a politikai nemzetben a magyar etnikai nemzet kiteljesedésének, belső expanziójának, a politikai és grammatikai asszimilációnak a terrénumát látta a magyar politikai elit döntő többsége.
A Deák és Eötvös nevével fémjelzett, de rövid pár év alatt kisebbségi állásponttá zsugorodott másik magyar álláspont szerint a politikai nemzet kategóriája azt jelentette, hogy az államegység maradéktalan - tehát területi, közjogi és adminisztratív - megóvásának abszolút primátusa mellett a nemzetiségi-nyelvi egyenlőség kulturális intézményrendszere állami támogatást élvezett volna - ez egyfajta kulturális autonómia-modell irányába mutató elképzelés volt.
A harmadik értelmezés a nem magyar ellenzéki politikai álláspontokban jelentkezett a legegyértelműbben. A politikai nemzet e szerint alapvetően föderatív szerkezetű fogalom, amelyben a magyar csupán egyike a „hat országos nemzet"-nek.
A nemzetiségi képviselők által benyújtott nemzetiségi törvényjavaslat a belső föderalizálással egyenértékű közigazgatási reform a-lapjául a megyék „nemzetiségek szerinti kikerekítését" szorgalmazta, a politikai képviselet, hivatalviselés, nemzeti célú költségvetés stb. terén pedig az arányosság, azaz a nemzeti paritás elvének bevezetését szorgalmazta.
A román politikai programok, illetve Svetozar Miletic radikális elképzelései szerint Magyarország háromosztatú állami föderációvá (Horvát-Szlavonország Dalmáciával, Magyarország és Erdély), valamint a nemzetiségi régiók esetében a megyei önkormányzatok keretei között megoldott lokális autonómiák kombinált rendszerévé kellett volna, hogy átalakuljon. Tény, hogy a magyar-horvát szubdua-lisztikus rendezés keretei között Erdély közigazgatási önállósítása nemigen volt elképzelhető.
Az is tény azonban, hogy a nemzetiségi egyenjogúsítás és a gyökeres belső közigazgatási reform nélkül eleve esélytelen elképzelés maradt. Jól látta ezt például Polit-Desancic, aki a közigazgatási reformban vélte megtalálni a nemzetiségi kérdés arkhimédészi pontját: „A nemzetiségi kérdés Magyarországon nem államjogi kérdés, de nem is nyelvi kérdés, hanem tisztán adminisztratív kérdés."15 Az angol couty, a svájci kanton mintájára a magyarországi vármegyét a komoly nemzetközi összehasonlító stúdiumokra vállalkozó szerb képviselő alkalmasnak tartotta egy olyan reformra, amelynek eredményeképpen a megyék, a városokkal, községekkel együtt a nemzetiségi önkormányzat hordozóivá válhattak volna: „Én csak azt akarom mondani, hogy ott, ahol a honpolgár magát otthonosnak érzi, nincsen vágy az országon kívül... Nem mondom, hogy Magyarországon kantonok legyenek, csak azt akartam mondani, hogy volna egy archimédeszi pont, melyből a nemzetiségi kérdést jogosan, magyarországi államjog alapján lehetne megoldani."16
A nemzetiségi autonómiák rendszerére épülő belső föderalizálás gondolata volt a magyarországi nem magyar nemzeti mozgalmak együttműködésének a vezéreszméje, közös ideája. Ez fogalmazódott meg az 1895. évi budapesti nemzetiségi kongresszus határozatában, ez volt a közös platformja a szerb-román-szlovák parlamenti és parlamenten kívüli politikai együttműködésnek. A föderalizmus azonban a kiegyezés kori magyar politikai közgondolkodásban és a gyakorlati politikában egyre inkább veszedelmes, államellenes izgató eszmének számított. Jellemző, hogy Ferenc Józsefnek a román görögkeleti egyház vezetőinek üdvözlésére adott válaszait 1893-ban az ellenzék azon a címen támadta meg, hogy a király a román nemzeti izgatást és a magyar sovinizmust - egyforma mértékkel mérve azokat - egyaránt elutasította, Apponyi Albertnek a királyválaszok kapcsán benyújtott határozati javaslata arra a következtetésre jutott, hogy a király reakciója „teljesen alkalmas a magyar nemzeti egységnek mint uralkodó eszmének és főszempontnak az elhomá-lyosítására, mert e helyett a nemzetiségek békés egyetértését állítja előtérbe. A nemzetiségi föderalizmusnak szelleme nyilvánul meg abban, amely a mi alkotmányunk alapjaival és nemzeti politikánk lényegével ellentétben áll."17 A magyar politikai nemzet államnemzeti funkciójának és a nemzetiségi emancipáció föderalisztikus megközelítésének antagonizmusát a magyar liberális nacionalizmus programadó ideológusa, Beksics Gusztáv, az 1868. évi nemzetiségi törvény alapján a következőképpen summázta: „A törvénynek ezen deklarációja (ti. preambuluma), mely az azelőtt páriaként tartott o-láhságot is a magyar nemzet egyenjogú tagjává tette, midőn ekképp megállapította a magyar nemzet bonthatatlan egységét, már elvileg kizárt minden föderatív törekvést. Ahol ugyanis az állam szubjektív fogalma, a nemzet egységes, ott szükségképpen egységes maga az állam is."18 Beksics ex cathedra megnyilatkozása mögött az a meggyőződés állt, hogy Magyarországon „a foederationak sem történeti, sem nyelvi, sem kultúrai és politikai feltételei nincsenek meg", ami részben-egészben meg is felelt a valóságnak, csakhogy a soknemzetiségű ország jövőjét egy gyorsan múló korábbi állapot alapján megfogalmazott állameszméhez kötni nem lehet.
A dualizmus korszakának legismertebb magyar átalakítási tervezete Jászi Oszkár bevallottan Kossuth javaslatára épülő, a Dunai Egyesült Államok megteremtését célul kitűző koncepciója volt." A tervezet keletkezésének körülményei azt a sokszor hangoztatott tételt látszanak igazolni, hogy a kelet-közép-európai föderációs-konföderációs tervezetek kivétel nélkül mindig vesztes, vagy legalábbis nem potens helyzetben fogalmazódnak meg, s azokban megnyilvánuló későn jött felismerések csupán szépségtapaszként szolgálnak a korábban elkövetett hibákra.
Különösen Kossuth önkorrekciója volt látványos, hiszen ő maga még az 1849. évi nemzetiségi törvény idején is a nemzetiségi jogok szűkkörű kodifikálását tartotta célszerűnek. Emigrációjában azonban kezdettől fogva a föderációs gondolatkörben kereste a megoldást: „Ez a gondolat - írta 1850 januárjában, egyik levelében - egyáltalán nem magyar, hanem ugyanannyira szerb, horvát, lengyel, oláh gondolat, egyszóval minden nemzetiség szabad fejlődésének és szilárd államiságának, minden egyes tag általános testvériesülés révén megteremtendő biztonságának gondolata."20
Mint fentebb már jeleztük, a nemzetiségek egyenjogúsításáról értekező Eötvös József, munkáiban ugyan nem, naplójában azonban explicite is, a föderalizmus eszméjének meggyökereztetésében vélte megtalálni a magyarországi nemzetiségi kérdés tartósabb megoldásának módszerét. A föderalizmus magyarországi történeti előzménytelensége és a kormány-, illetve ellenzéki pártok általi teljes elutasítása miatt az ország nemzetiségek szerinti föderalizálásának eszméjét a dualizmus korában mindvégig mint sajátosan nemzetiségi ideát kezelték.
Az eötvösi gondolat fonalának újrafelvételére, a magyar-nem magyar együttélés alapjainak újragondolására a magyar polgári radikalizmus szellemi vezéralakja, Jászi Oszkár vállalkozott. Bár a Kossuth által Teleki és Irányi hatására rövid ideig elképzelhetőnek tartott, korlátozott érvényű nemzetiségi autonómiák rendszerének modelljével már az 1910-es évek kezdetétől foglalkozott, egészen 1918 őszéig a problémát az úgynevezett minimális nemzetiségi program - anyanyelvű iskoláztatás, igazságszolgáltatás és közigazgatás - révén vélte orvosolhatónak.21
Jászi Oszkár, 1918 tavaszán a dualizmus bukásáról és a Dunai Egyesült Államokról elkészült könyvében, Kossuthhoz hasonlóan, szintén megkerülte az ország belső föderalizálásának kérdését, pontosabban szólva, mint szükségtelent elvetette azt. Csak nemzetiségi miniszteri tevékenysége első heteiben dolgozta ki Magyarországra vonatkozóan is a helvét modell irányelveit. Ezek: Erdély nemzetiségek szerinti kantonizálása, a kompakt szlovák, német, rutén területek önálló „impériumok" révén való autonomizálása, és ezt követően egy szövetségi parlament és szövetségi kormány kialakításával egy kantonokból, szövetséges köztársaságokból és autonóm területekből álló összetett föderatív modell kiépítése. Ráadásul mindezt a Dunai Egyesült Államok öttagú konföderációjába illesztette.22
Jászi terve sem a dunai térség, sem a történeti Magyarország, de még az egyes kisrégiók - Erdély, felső-magyarországi szlovák, illetve rutén régió - vonatkozásában sem volt alkalmas a zaklatott közállapotok pacifikálására, jóllehet Keleti Svájc elképzelése elméletileg optimális modellnek tekinthető. (A Jászi-féle Nemzetiségi Minisztérium Keleti Svájc-tervezetét 1. a Függelékben.) Ez a modell megoldást talált azokra a dilemmákra, amelyek az integráció és decentralizáció gazdasági és kulturális különfejlődéséből, a térség bonyolult települtségi viszonyaiból, a belső elhatárolódás nehézségeiből, az enklávék és más vegyes lakosságú városok külön státuszának biztosításából stb. adódnak.
Kérdés, igaza volt-e vajon Jászinak akkor, amikor a T. G. Masaryk nyolcvanadik születésnapjára készült emlékkönyvben azt írta: Masaryk 1918-ban helyesen ismerte fel, hogy a kisállamiság szükségszerű közbülső lépcső egy új integráció felé, de az integrációnak valamilyen formában előbb-utóbb ismét időszerűnek kell lennie, s az majd újra felveti a föderáció-konföderáció lehetőségét.22
Ha a föderalizmust valamely többnemzetiségű ország vagy régió etnikai szerkezetének államjogi, politikai átalakítására irányuló törekvésként, a föderációt pedig ezen törekvések céljaként definiáljuk, akkor kétségkívül vitathatónak látszik az a megállapítás, mely szerint a „keletközép-európai föderációnak nincsen története, legalábbis, ha történelmen valóságos folyamatokat értünk: igaz, voltak erre vonatkozó tervek és javaslatok, de sohasem potens tényezők részéről, vagy pedig ha mégis az ő részükről vagy az ő egyetértésükkel, akkor olyan pillanatban, amikor ezek a tényezők nem voltak potens helyzetben."23
Persze, világos a föderalizmus mint eszme és a föderáció mint megvalósult államforma közti különbség, csakhogy ez utóbbi megvaló-sulatlanságát nem lehet egyszersmind a föderatív törekvések létjogosultságának és a föderalizmus valóságos történelmének megkérdőjelezésére felhasználni. Kende Péter, akitől a fenti idézet származik, irreálisnak, funkciótlannak, megvalósíthatatlannak, napjainkra vonatkozóan pedig anakronizmusnak és haszontalannak tekinti a keletközép-európai föderatív törekvéseket.
Ezzel együtt a kelet-közép-európai föderalizmussal szembeni kritikát sok tekintetben megalapozottnak kell tekinteni. Hiszen a fenti rövid és vázlatos történeti áttekintésből egyebek közt az is kitűnik, hogy a föderalizmus valójában akkor is alulmaradt a kelet-közép-európai régió lehetséges állammodelljeinek versengésében, amikor maga a rendteremtő dinasztia vette komolyan fontolóra felhasználását, és késznek mutatkozott a Habsburg-monarchia föderatív átalakítására.
A Monarchia, s azon belül a történeti Magyarország nemzetiségei, elnyomott - vagy a semlegesebb angol műszóval: nem domináns - nemzeteinek elitjei számára pedig a föderalizmus mint a nemzeti emancipáció programja csak addig bizonyult vonzónak, amíg fel nem merült a saját nemzeti társadalom és régió feletti osztatlan politikai uralom lehetősége - a független nemzetállam megteremtésének alternatívájában. A föderalizmus érvényesülésének alighanem legnagyobb akadályát nem is annyira a vert helyzetekhez kötődő alternatív mivoltában, hanem a politikai-hatalmi szempontból releváns támogatás - belső bázis vagy külső erőközpont - akut hiányában kell keresnünk. Elég csak arra utalnunk, mennyire másként alakulhattak volna a térség nemzetei közötti viszonyok, ha akár az első, akár a második világháborút követően a győztes hatalmak a Monarchián belül a 19. század folyamán kifejlődött föderációs tendenciák előnyeinek mérlegelése alapján láttak volna neki a régió rekontsrukciójának.
A föderalizmus erőinek, pozícióinak gyengesége az elmúlt másfélszáz esztendőben rndkívül negatívan befolyásolta a magyar nemzeti fejlődést: az osztrák-magyar kiegyezés utáni magyar elit - nemzetileg semleges államhatalom helyett - az államban a nemzeti önvédelem eszközét látta, s mint ilyet a pánszlávizmus, pángermánizmus és dákoromanizmus valóságos és vélt veszélyei ellenében, rosszul felfogott prevencióként, a nyelvi, asszimilációs hódításra próbálta felhasználni. A magyar nemzetállam és az annak erejére hagyatkozó magyar elit ilyeténképpen a Monarchián belül a föderalizmus legerősebb és leghevesebb ellenzőjévé vált, amit a kossuthi vagy a Jászi-féle elképzelések hazai visszhangtalansága, vagy akár a különböző trialista elképzelések merev elutasítása is jól érzékeltethet. Mindez a soknemzetiségű Magyarországon belül eleve megakadályozta a nemzetiségi régiók akárcsak jelképes elismertetését, a decentralizáció magyar és a nemzetiségi autonómiák nem magyar híveinek együttműködését.
A kormányzati centralizmus, Budapest világvárossá válásával, az egész magyar szellemi élet fokozatos központosításával alátámasztva, nem akart tudomást venni sem a magyar, sem a nem magyar régiók, peremvidékek lemaradásáról, sem pedig a nemzetállami ambícióknak ellentmondó etnoregionális fejlődésről. Az 1918 őszén bekövetkezett bomláshoz, a nemzetiségeknek gyakorlatilag ellenszavazat nélkül megtörtént kiválásához vezető tényezők, okok, jórészt ennek a vakságnak a számlájára írhatók. Ellenkező esetben a nemzetiségek változatlan lojalitását vagy legalább jóindulatú semlegességét, kivárását tapasztalva, a világháborús vereség ellenére lehetett volna esély, mód és erő a soknemzetiségű állam föderatív alapozású újraszervezésére.
„Van valami bűverő Magyarország földjében, ezekben a növényekben, mik a szabadság vértanúinak poraiban gyökereznek, a férfiak bűvös kézszorításában, a hölgyek igéző tekintetében, a lélekkel tele levegőben, a szabad pusztában, a múltak általános fájdalmában, a nem csüggedés férfierélyében, a dalban és szerelemben, melytől az idegen, kinek kedélye nemes, rövid időn a leglángolóbb hazafivá alakul át. S ez nem hízelgés se magyarnak, se idegennek. Ez való. Ez statisztika."1 Jókai Mór jellemezte imigyen Párbaj az Istennel című novellájában azt a folyamatot, amely az 1867-1918 között körülbelül másfélmillió, 1880-1910 között pedig 1 057 000 magyarországi állampolgár nemzetiségének megváltozását eredményezte. (L. az 1. táblázat)2
A nagy mesélő persze tisztában volt azzal, hogy a korabeli magyarországi statisztikák által rögzített tömeges asszimilációnak sokkal kézzelfoghatóbb indítékai, motívumai is voltak, mint a magyar föld bűvereje vagy a hölgyek igéző tekintete. A kiegyezést követő évtizedek asszimilációs mozgásainak társadalmi, gazdasági, politikai, etno-kulturális hátterét vizsgáló kutatások máig különbözőképpen ítélik meg a korabeli asszimilációs folyamatot. Ezen belül is elsősorban az elméletileg elkülöníthetőnek tűnő, a valóságban azonban egymáshoz több ponton kapcsolódó, egymást felerősítő magyarosodásnak és magyarosításnak, azaz a természetes (spontán) beolvadásnak és az erőszakos, felgyorsított, kikényszerített nyelv- és nemzetváltásnak a kölcsönhatását és arányát.3
A korabeli magyarországi népszámlások és más statisztikai források máig kevéssé feldolgozott, hatalmas adatbázist halmoztak fel. A sokat bírált 1880-1910. évi magyarországi népszámlálások, etnode-mográfiai statisztikák az utódállamok statisztikai adatközléseinél vitathatatlanul jóval korrektebb, megbízhatóbb támpontokat, a változatos anyanyelvi, felekezeti, foglalkozási, műveltségi stb. kereszttáblák pedig jó elemzési és ellenőrzési lehetőségeket kínálnak.4
Az alábbiakban - a századforduló évtizedeiben kibontakozott modernizációs folyamat összefüggésében - a nemzetiségi társadalmak átalakulását, majd - az 1896. évi millenniumi ünnepségek alkalmából készült összegző ismertetések tükrében - a nem magyar nemzetiségekről és műveltségükről rögzített képet vizsgáljuk. Ezt követően a korszak nemzetiségi társadalmi viszonyainak vázlatos ismertetése alapján a tömeges asszimiláció legfontosabb színtereit - a fővárost és a nemzetiségi régiók városait - vesszük szemügyre.
A Habsburg-monarchián belül, az 1867. évi kiegyezés nyomán helyreállt a Magyar Királyság történeti egysége. A hatvanhárom vármegyére osztott ország népessége még az 1891. évi népszámlálás adatai szerint is csupán 48%-ban volt magyar anyanyelvű. Ha pedig az 1868. évi magyar-horvát kiegyezéssel államjogilag messzemenő belső autonómiát elnyert Horvátországot is számítjuk, a soknemzetiségű Magyarország magyar népessége a 19. század utolsó évtizedében az összlakosságnak mindössze 42,8%-át tette ki.
A nem magyar nemzeti és nemzetiségi társadalmak közül a román volt a legnagyobb a maga 2,6 milliós lélekszámával, ami a Horvátország nélküli Magyarország populációjának 17,1%-át jelentette. Őket a németek és a szlovákok követték, kétmillión felüli, illetve kétmilliónál alig kisebb népességgel. A szűkebb értelemben vett Magyarország szerb és rutén lakossága pedig nem érte el a félmilliót sem. A 7,5 milliónyi magyarság abszolút többségben csak az ország centrális területein - Dunántúl, Duna-Tisza köze, Alföld -, valamint a gyorsan fejlődő városi népességben élt. Ezzel szemben Erdélyben, a felső-magyarországi szlovák és a dél-magyarországi, bánsági vegyes régiókban a nem magyar nemzeti társadalmak alkották a helyi többséget. Ez a hat - korabeli kifejezéssel élve - „országos nemzetiség" alkotta azt a politikai közösséget, amelyet az 1868. évi nemzetiségi törvény mint „egységes és oszthatatlan politikai magyar nemzetet" határozott meg. (Magyarország nemzetiségi szerkezetének 1880-1910. évi alakulását 1. a 2. táblázatban!)
A dualizmus kori magyarországi társadalmi, gazdasági és kulturális fejlődés nemzetiségi viszonyait - a korszak asszimilációs folyamatait a korabeli magyar kormányzati politika legfőbb törekvésének tekintve - legtöbbször meglehetősen egyoldalúan, sőt kizárólag mint a fokozott nemzetiségi elnyomás következményét ábrázolják.
A kelet- és közép-európai birodalmak nemzetiségi emancipációs mozgalmainak tömegessé válása mind a korabeli Németországban, mind a Habsburg-monarchiában, mind pedig az Orosz és a Török Birodalomban, kétségkívül új lendületet adott a centralizációs és asz-szimilációs törekvéseknek. Ugyanakkor, különösen az Osztrák-Magyar Monarchián belül, a nemzetiségek asszimilációja nagyobbrészt nem a bécsi és budapesti kormányok németesítő, illetve magyarosító törekvéseivel, hanem sokkal inkább a korszakra jellemző dinamikus társadalmi és gazdasági modernizációs folyamatokkal függött össze.
Modernizáció és asszimiláció
A Lajtától keletre és nyugatra egyaránt milliós nagyságrendű belső migrációs és urbanizációs folyamatok gyúrták át a Monarchia két részének egyformán poliglott társadalmát. A korabeli Magyarország gyorsan, de területileg egyenetlenül, szigetszerűen iparosodó agrárországnak számított. A korabeli statisztikai adatok szerint az osztrák tartományokéhoz fogható - a Lajtán túli gazdasági teljesítményektől ugyan elmaradó, de erőteljes társadalmi mobilitást, százezrek szociális felemelkedését, milliók életfeltételeinek javulását, s az ország gazdaságának, foglalkozásszerkezetének radikális átalakulását kiváltó -gazdasági modernizációs folyamat zajlott le.5
A Budapest környéki, Vág-völgyi, Gömör-Szepes, illetve Kras-só-Szörény és Hunyad megyei központok körül kibontakozott iparosodás nyomán új regionális központok jöttek létre, és ezek szívóhatása, valamint a kereskedelmi, szolgáltatói, értelmiségi pályák mind szélesebb rétegekre gyakorolt vonzereje hatalmas tömegeket mozdított ki szülőföldjéről, s helyezett nyelvileg, kulturálisan más, többnyire magyar vagy magyar jellegű iparosodottabb-városiasabb közegbe. Az egész Monarchia, s azon belül egész Magyarország képét, még ha egyenetlenül és felemásan is, de átalakító modernizáció képezte a tömeges asszimiláció gazdaság- és társadalomtörténeti hátterét.
Az asszimilációval párhuzamos akkulturációs - azaz a nemzeti kultúrákat egymáshoz közelítő, egymással gazdagító, s részben persze egymásba olvasztó - folyamatok azt eredményezték, hogy Bécs, Budapest, és a Monarchia többi regionális, illetve nemzeti fővárosa a dualizmus évtizedeiben a térség nemzeti kultúráinak igazi olvasztótégelyévé vált. A nagyvárosokban nem csupán a nyelv- és nemzetváltás olykor szinte automatikus, máskor keservesen megszenvedett egyéni élményei adódtak össze nemzedéki és nemzeti csoportérzéssé. A kultúrák egymást gazdagító találkozási pontjain a művészetek és tudományok is rendkívüli teljesítményekkel érzékeltették a Duna-völgyi birodalom soknemzetiségű szerkezetében rejlő hatalmas szellemi energiákat, a tartósan és békésen együtt élő nemzetek termékeny kulturális kölcsönhatásának pozitív alternatíváit. Az alábbiakban tehát megpróbáljuk a dualizmus kori magyarországi asszimiláció spontán és kikényszerített változatait is érzékeltetni, tudatosan nagyobb súlyt helyezve az előbbiekre. Nem utolsósorban azért, mert az asszimilációs folyamatokban bizonyíthatóan lényegesen nagyobb súllyal voltak jelen a magyarosodás természetes, önkéntes változatai, mint az erőszakos magyarosítás eredményeként jelentkező asszimilációs döntések, következmények.
Ez természetesen nem jelentheti a korabeli magyar nacionalizmus és sovinizmus bármily csekély mértékű felmentését, a harmincmillió magyar Rákosi Jenő által megfogalmazott programjának rehabilitálását.6 (Rákosi Jenő előadásának szövegét, amelyben a harmincmillió magyar vízióját meghirdette 1. a Függelékben!)
A felerészben nem magyarok által lakott Magyarország egynyelvű állammá alakításának puszta igényét is súlyos történeti hibának tekintjük, még ha száz évvel későbbről visszatekintve tisztában vagyunk azzal, hogy a nemzetállami kizárólagosság gondolata, az annak jegyében fogant állameszmék a 20. század közép-európai kisállamaiban végig itt kísértettek közöttünk. Méghozzá nem csupán népoktatási és helynévtörvények formájában, hanem az etnikai tisztogatás eszközökben nem válogató, militáns megnyilvánulásaiban is. Az, hogy újból rossz alternatívákat választanak körülöttünk, természetesen akkor sem igazolhatja a régi hibás döntéseket, ha a majdani elfogulatlan összehasonlító stúdiumok egykor majd félreérthetetlenül megállapítják: Deák Ferenc és Eötvös József állam- és nemzeteszméje nyitottabb-befogadóbb, Apponyi Albert és Tisza István nemzetiségi politikája méltányosabb volt és hajlandóbb a pozitív irányú önkorrekciókra, mint a 20. századi kelet-közép-európai kisállamok államalapító-programadó politikusainak többségéé.
Másrészt a spontán asszimiláció soktényezős folyamatának leírásával lehet csak igazán érzékeltetni a magyarosodás különböző mértékét, az asszimiláció iránti fogékonyság nemzetiségenként kimutatható hatalmas különbségeit, s ezeknek az eltéréseknek a tényleges okait.
A dualizmus kori Magyarország gazdasági-társadalmi modernizációjának a kulcskérdését a mezőgazdaság túlsúlyának visszaszorítása, s ezzel együtt egy, az agrárnépesség számára megélhetést biztosító, ugyanakkor versenyképes mezőgazdaság, s ennek első számú feltételeként az egészséges magyarországi birtokszerkezet kialakítása jelentette. Ennek azonban csakis az ország gyorsított ütemű iparosításával, a mezőgazdaságban felszabadult hatalmas munkaerőfelesleg ipari foglalkoztatásával lehetett a siker reményében nekilátni.
Mindenekelőtt tisztán kell látnunk, hogy tömeges asszimiláció csak az ország központi magyar többségű területein zajlott le, s a nemzetiségi régiókban a magyarosodás és magyarosítás csak a városokban volt számottevő.
Milyen nemzetiségi régiókról van szó? Mint közismert, Magyarországon - tehát a Magyar Királyságban, azaz az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezést követően a Habsburg-monarchiának a Lajta folyótól keletre eső részében - nem alakult ki a Lajtától nyugatra meghonosodott tartományi rendszer. Egyedül Horvátország őrizte meg a Magyar Királyságon belüli társország státusát. (Ebből a-dódóan a századforduló évtizedeinek magyar statisztikai irodalmában a Horvát-Szlavón társországgal együtt kimutatott közjogi területre gyakran a Magyar Birodalom kifejezést használták, így kívánván a Lajtától keletre eső teljes területet megkülönböztetni a Horvátország nélküli Magyar Királyságtól.)
Ugyanakkor a centrális magyar etnikai területeket körös-körül nem magyar etnikai régiók övezték: északon a szlovák, északkeleten a rutén, keleten a román - és benne egy szász-román -, délkeletendélen egy román-német-szerb vegyes régió, nyugaton pedig egy német-horvát sáv tapadt a magyar többségű centrális országrészekhez. Ez a hat régió a nemzetiségi többségű vármegyék szerinti bontásában a következőképpen festett:
A magyarok összesen harminc vármegyében és tizenhat törvényhatósági jogú városban voltak többségben; ez a terület két egymással topográfiailag nem összefüggő magyar régiót, a trianoni Magyarországnál jóval nagyobb centrális magyar településterületet és a Székelyföldet jelentette. Hangsúlyoznunk kell, hogy ez a felosztás teljesen pragmatikus szempontok szerint és módszertani okokból történt. A korabeli statisztikai források nagy része ugyanis megmaradt a vármegyei bontás szintjén, s ezért a nemzetiségi adatoknak a többi - foglalkozási, migrációs, gazdasági stb. - adatokkal való kombinációja a legtöbb esetben csupán ezen a szinten lehetséges. Ezenkívül a korabeli etnikai, nemzetiségi folyamatok kutatásában természetesen sokkal célszerűbb az ilyen korabeli közigazgatási és etnikai reáliákat tükröző csoportosítás, mint a trianoni határok által teremtett új „régiók" szerinti állapotok utólagos historizálása.
Ennél a megoldásnál sok vonatkozásban pontosabb etnikai felosztásra ad módot a járások szerinti csoportosítás, melyet a városok etnikai viszonyainak fejlődése szempontjából, különösen a vonzáskörzetek meghatározásában, szintén érdemes érvényesíteni.
A kérdés számunkra itt most természetesen nem az, hogy milyenek is voltak a dualizmus kori reális nemzetiségi régiók Magyarországon, hanem az, hogy miként lehet elkerülni a szükségképpen regionális megközelítést igénylő kutatásban az ahistorikus módszertani kiindulópontokat és módszereket?
A tömeges magyarországi asszimilációt az ország gazdasági és társadalmi szerkezetét átalakító 19. század végi, 20. század eleji modernizációs hullám következményeként tárgyalva, röviden meg kell vizsgálnunk az öt nem magyar országos nemzetiség és az általuk lakott nemzetiségi régiók foglalkoztatási és birtokszerkezetét. Magyarországon még 1910-ben is 60,1% volt a mezőgazdaságból élők országos aránya. A nemzetiségi régiókban ennél is jóval többen voltak ráutalva arra, hogy saját földjükből vagy mezőgazdasági alkalmazottként próbálják biztosítani családjuk fenntartását. A román többségű Arad, Szilágy, Fogaras, Kolozs, Szolnok, Doboka, Kisküküllő, valamint a szlovák többségű Árva megyében az agrárnépesség aránya meghaladta a 80%-ot. Nemzetiségek szerinti bontásban még szembetűnőbb a nemzetiségi társadalmak erős paraszti jellege, hiszen mind a rutén (87,1%), mind pedig a román (84,3%) és a szerb (81,5%) földműves népesség aránya jóval meghaladta az országos átlagot, ami jól jelezte ezeknek a társadalmaknak a szűkös mobilitási potenciálját.8
Mindez természetesen szorosan összefüggött a nemzetiségi régiók birtokszerkezetével. Különösen a román és a szlovák többségű vidékeken a századforduló idején rendkívül éles, kezdettől fogva hangsúlyozottan nemzeti jelleget öltő küzdelem alakult ki a földbirtok megszerzéséért, illetve a megvásárolható mezőgazdasági földekért. A korszerű gazdálkodási igényeknek megfelelni egyre nehezebben tudó, a nemzetiségi vidékeken elszigetelten élő és akut tőkehiányban szenvedő magyar arisztokrata és nemesi földbirtokosok, részletekben vagy egyszerre, eladással vagy bérlet formájában, szabadulni igyekeztek az ősi jusstól, ami rövid időn belül az „akié a föld, azé az ország" jelszó alatt folyó, nacionalista végletekbe csapó felfogás általánossá válásához vezetett.
Ugyanakkor fölöttébb változatos helyi erőviszonyok alakultak ki az egyes régiókon belül is. A történeti fejlődés erdélyi, délvidéki sajátosságai - például a katonai határőrvidékek sokáig érintetlen birtokszerkezete - vagy a nagybirtok területileg egyenetlen megoszlása következtében a megélhetést nyújtó paraszti kisbirtok a román régió délkeleti részein, valamint a román-szász régióban az ott élő három nemzeti társadalom legfontosabb gazdasági jellemzője maradt.
A századfordulót követően felgyorsult román birtokvásárlások mögött a korabeli magyar szakíró a román parasztság nyomorküszöbre leszállított, visszafogott fogyasztásának követésre semmiképpen sem méltó magatartását, az erdélyi gazdaság átalakulásának tudós magyar történész-elemzője, Egyed Ákos ezzel szemben a román parasztság mintaértékű nagyobb összetartozás-tudatát, a középbirtokosi rétegnek és a szegényparasztság felsőbb kategóriáinak viszonylag nagyobb társadalmi súlyát, illetve a román pénzintézetek olcsó hitelével alátámasztott nemzeti program vonzerejét látja. Tény, hogy erdélyi román birtokvásárlások nem ritkán még szászok rovására is történtek.9
A szlovák és a rutén régióban, a magyar nagy- és középbirtoknak az erdélyinél is átütőbb fölénye, a legtöbb megyében kedvezőtlen, sőt helyenként mostoha termelési feltételek, valamint a relatív szlovák agrár-túlnépesedés nagyobb mértéke miatt, a paraszti kisbirtok eleve kevesebb megélhetési lehetőséget biztosított, mint másutt az országban. Itt kell megemlítenünk, hogy az átlagos földbirtoknagyságot tekintve a tíz legkisebb - 6 holdtól 8,2 holdig terjedő - értéket mutató vármegye között - két székely törvényhatóság (Csík és Udvarhely) mellett - csupa nemzetiségi többségű vármegye volt. Egészen más képet mutattak a szerb-német többségű délvidéki régió birtokviszonyai, mert ott a jó termőföldön gazdálkodó kisbirtok mellett viszonylag magas volt a 100 holdon felüli nemzetiségi középbirtok aránya is.
Nem állnak rendelkezésünkre pontos adatok arról, hogy a nemzetiségi földvásárlások nyomán mennyire erősödtek meg a román és a szlovák birtokos parasztság pozíciói. Bizonyos azonban, hogy a nemzetiségi részarány érezhetően és kimutathatóan csak a 10-100 hold közötti birtokkategóriában növekedett a két régióban, a 100-1000 hold közötti középbirtok tulajdonosai között a két nemzetiség aránya továbbra sem érte el az egyszázalékos határt sem.
A paraszti kisbirtok viszonylag nagy súlya a nemzetiségi régiókban egy másik szempontból is ellentmondásos következménnyel járt. A földbirtok nélküli agrárnépesség, a mezőgazdasági munkások és a napszámosok körében mindegyik régió és nemzetiség elmaradt az országos átlagtól. Ennek a ténynek meglehetősen fontos szerepe volt az ipari központokba irányuló belső migráció magyar túlsúlyának kialakulásában, amely azt eredményezte, hogy még egyik-másik nemzetiségi ipartelepen is nagyobb számban vettek fel magyar jelentkezőket, mint helybeli nem magyarokat. S végül szólnunk kell a nemzetiségi régiók birtokviszonyait igen lényegesen befolyásoló bérleti rendszer rendkívül nagy arányú elterjedéséről is. A szlovák régió nyugati felében, például 1915-ig, az összes nagybirtoknak közel háromnegyed részét, a középbirtokoknak pedig több mint a felét adták bérbe. A bérlemények aránya a román régióban is nőtt - bár egyik birtokkategóriában sem érte el a negyven százalékot.
A földbirtokért kialakuló „nemzeti" küzdelem kialakította helyzetet részben bonyolította az a tény, hogy - különösen a szlovák régióban - a bérbe adott nagybirtokok többsége zsidó bérlők kezébe jutott. Ez az antiszemita tendenciák felerősödését eredményezte mind a magyarkodó vármegyei hivatalnoki kar, mind pedig a parcellázásra, tehát kezelhető kisebb földterületekre váró potencionális nemzetiségi vásárlóréteg körében. Itt jegyezhetjük meg, hogy kivált a szlovák nemzeti mozgalom vezetői a magyarosodási folyamat felgyorsulását elsősorban az asszimilált zsidóság térnyerésével, illetve a „renegát" és „magyaron" jelzőkkel minősített nemzetiségi asszimilánsok aknamunkájával igyekeztek magyarázni. A zsidó földbérlemények gyorsan jelentkező átlagon felüli gazdasági eredményei azonban a tárgyilagos megfigyelőket mind a magyar, mind pedig a nemzetiségi táborban az intenzív gazdálkodási módszerek előnyeinek elismerésére és bevezetésére ösztönözték.
A nemzetiségi kisbirtok térhódítását és érvényesülését a most ható természeti adottságok, korszerűtlen berendezések és termelési technológiák mellett az évszázados együttélés során szükségszerűen kialakult „etnoszociális" munkamegosztás öröksége is megnehezítette. Ilyen körülmények között az esetek nagy részében sem az amerikai kivándorlók által megtakarított pénz, sem a nyomorküszöb alá csökkentett fogyasztás révén félretett összegek nem bizonyultak elégségesnek a rentábilis árutermelő gazdálkodás felfuttatására. így azután a földért a nemzetiségi integráció szempontjai szerint folytatott „nemzeti" harc a tevékeny részvétel mozgósító erején túl csak ritkán járt közvetlen és tartós társadalmi emelkedéssel. Sőt a birtokgyarapítás, a szlovák paraszti környezetben is terjedő „magyar úri allűrök" révén, a nemzetiségi mozgalom által a nyelvinél is súlyosabbnak tartott „erkölcsi magyarosodás" - azaz a magyar úri középosztályhoz való igazodás - számára teremtett lehetőséget.
A korábbi birtokviszonyok restaurációját szorgalmazó vármegyei kormányzati, közművelődési és egyéb fórumok sűrűn visszatérő érve volt, hogy a nemzetiségi tömegek aktivitását a pozíciójukat veszített magyar nagybirtokosok és az előbbiek hagyományos paterna-lisztikus viszonyának felszámolása okozta.
A nemzetiségi kérdéssel hivatalból foglalkozó magyar intézmények és személyek - főként a tömeges kivándorlás helyi okait kutatva -kezdték felismerni az iparosodásban mutatkozó súlyos lemaradást, de jellemző a befektetésekhez szükséges tőke hiányára, hogy az iparosítást a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület és az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület (FEMKE, EMKE) vezetői még 1914-ben is a nemzetiségi régiókban kétségkívül elterjedt háziipar szervezeti felvirágoztatásával képzelték el.10
A magyarországi mezőgazdasági fejlődés és a kibontakozó iparosodás kölcsönhatásrendszeréből a nemzetiségi régiókban is elsősorban az agrárnépesség munkaerő-kínálatának óriási többlete okozta a legnagyobb gondokat. Ezek súlyosságát jól érzékeltetheti az ipari népesség gyarapodásának, a belső migrációnak és a kivándorlásnak a vizsgált három évtizedben megfigyelhető, egymástól nagyságrendekben eltérő üteme. Amíg a belső migráció - az állandó lakhelyéhez képest máshol született népesség arányát alapul véve -1880-1890 között 25,5%, 1900-1910 között már az ország lakosságának 31,4%-át jelentette. Vagyis megközelítőleg hétmillió volt azoknak a száma, akik valamilyen ok miatt elköltöztek születési helyükről. Az ipari népesség növekedésének üteme az első évtized 88 000-es mennyiségéről az utolsó évtizedben 260 000-re változott. Bár pontos adataink csupán 1899-től kezdődően vannak, az adott időszakban az összes kivándorló száma meghaladta a kétmilliót, s ezeknek több mint fele szlovák, rutén, román és szerb volt. A belső migráció gyorsan kimerülő ipari munkavállalási lehetőségeit jól jelzi a Budapestre való beköltözés ütemének mérséklődése, s a szlovák kivándorlás ezzel szorosan összefüggő felerősödése."
A belső migráció regionális forrásait vizsgálva szembeötlő, hogy a nemzetiségi régiók közül egyedül a szlovákból áramlott az országos átlagot meghaladó mértékben az agrárszármazású szakképzetlen munkaerő a központi részek iparterületei felé. Pedig a szlovák régióban helyezkedett el az ország Budapest után második, a vármegyék között pedig országos első helyen levő ipari központja: Liptó, Turóc, Zólyom és Szepes vármegyék 20%-on felüli ipari népességet kimutató, összefüggő területet alkotó övezete. Ugyanakkor a Felvidék nyugati vármegyéi közül a szinte teljesen ipar nélküli Árva, Trencsén és Nyitra hatalmas tömegeket bocsátott az ország központi részeire. 1910-ben a három vármegyéből Budapesten és környékén együttesen közel ötvenezer ember próbált új otthont és új munkaalkalmat találni. 1910-ben a szlovák régióban születettek közül összesen 200 000-ren éltek az ország más vidékén, a szlovák régióba költözők, főként magyarok ennek a számnak egynegyedét érték el csupán.12
A leginkább ugyancsak a szlovák régiót sújtó kivándorlás népesedési következményei és a belső migráció negatív mérlege együttesen erősen visszavetették a szlovák nemzetiség fejlődését. Ebből a szempontból nem sokat számított a túlnyomó többségében osztrák vagy magyar vállalkozók által alapított üzemek számának növekedése, sem a nagyüzemek viszonylag nagy koncentrációja az említett nemzetiségi iparvidékeken. Az 1890-1900 közti időszakban a nemzetiségi régiók majd minden iparágban a legnagyobb fejlődést elérő övezetek közé tartoztak. A következő évtizedben azonban már csupán a délvidéki régió iparfejlődése bizonyult átlagon felül dinamikusnak. Mindez összefügghet a belső felhalmozásból származó tőkebefektetések azon törekvésével, hogy elsősorban az ország központi részeire koncentrálódjanak.
A gyáripar rendkívül gyors terjedését számos mutató bizonyítja. Ezek közül elég utalnunk a száz önálló iparosra jutó segédszemélyzet számát jelző adatra: míg 1890-ben a hatvanötből harminckilenc vármegyében jutott száznál kevesebb segédszemélyzet száz önállóra, tíz évvel később már csak nyolc, 1910-ben pedig már egyetlen ilyen vármegye sem akadt. A nemzetiségi régiók közül a dél-magyarországiban 315, a románban 276, a szlovákban pedig 162%-kal nőtt a húsz főnél több segédszemélyzetet alkalmazó ipari üzemek száma. Érdekes, hogy a magyar területek és az elmaradottabb keleti nemzetiségi régiók összesített fejlődési üteme egyformán 245%-os volt. Az 1910-es helyzetképet tekintve viszont azt látjuk, hogy még a magyar területekkel korábban lépést tartó szlovák és nyugati német régiók is kezdtek lemaradni a központi részektől, a többi régió pedig - a román-szász részek átmeneti felzárkózásától eltekintve - mélyen az országos átlag alatt maradt.13 A képen természetesen az sem változtatott sokat, hogy az ezer főnél több munkást alkalmazó tizenkilenc vidéki nagyüzemből hét a szlovák, három a román, egy-egy pedig a nyugati német régióban, illetve Fiúméban működött.
Az iparosodási folyamat kétségkívül kimozdította a nemzetiségi régiókat az évszázados változatlanságból, de a régiók és a nemzetiségek szempontjából a mezőgazdaságban kibontakozott kapitalista fejlődésnél is kevesebb közvetlen hasznot jelentett. Az üzemtulajdonosok között egyedül a szlovákok voltak nagyobb számban (203), de az ösz-szes nemzetiségi tulajdonos (368) is csupán a réteg 5,4%-át adta.14
Ami pedig a nemzetiségi munkásságot illeti, annak száma az iparosodással párhuzamosan felerősödő magyarosodás ellenére - Budapest kivételével - az ország minden részében, így természetesen a nemzetiségi régiókban is folyamatosan nőtt. A nagyipari munkásság nemzetiségi megoszlása összességében és iparágak szerint egyaránt magyar, német és szlovák felülreprezentációt jelez. A szlovákok aránya egyedül a vas- és gépiparban maradt el a nemzetiségi arányszámuktól. Ezzel szemben a románok csupán a bánya- és kohó-, valamint a faiparban haladták meg nemzetiségi arányszámukat, a többi iparágban annak felét sem tudták elérni.
Az ipari munkásság körében kimutatható magyarosodás esetében - hosszabb adatsorokkal nem rendelkezvén - a belső migráció és a nemzetiségi adatok összevetése alapján joggal következtethetünk arra, hogy - éppúgy, mint Budapesten történt - elsősorban az ország központi iparvidékeire áramló német és szlovák munkásság, kisebb részben a nemzetiségi régiók magyar többségű vagy azzá váló városaiba beköltözött nemzetiségi munkások magyarosodtak el. A nemzetiségi többségű városokban nem egy alkalommal történt tervszerű kísérlet magyar munkások telepítésére. Ez néhány vasúti központ - Zsolna, Ruttka, Zólyom -, illetve néhány nem városi ipartelep esetében hozott is némi eredményt, de az, hogy az iparosodással automatikusan együtt jár az általános magyarosodás, merő fikciónak bizonyult. Ennek felismerése a magyar szociáldemokrácián belül is okozott némi belső zavart és vitát."
A nemzetiségi régiók esetében az iparfejlődés terrénumát szintén főként a városok jelentették. A vállalatok és az alkalmazottak számának növekedése a román, a szlovák és a dél-magyarországi régió városai közül egy-egy évtized alatt jó néhányban a megközelítette a száz százalékot. A törvényhatósági városok közül főként Temesvár, Arad, és részben Pozsony, a rendezett tanácsú városok kategóriájában pedig Brassó, Nagyszeben, Rózsahegy, Zsolna, Újvidék és Versec tűnt ki az iparosodás gyors ütemével. Kétségkívül szoros összefüggésben volt ezzel a városi népesség fejlődésének felgyorsulása. A román régió városaiban a vizsgált három évtizedben 16,3, 21,5 és 26,7%-os értékeket látunk. A szlovák régióban ennél jóval alacsonyabb (10,8, 12 és 13,5%) volt a fejlődés üteme, ami összefüggött az egykori bányavárosok, valamint a szepességi német-szász kisvárosok hanyatlásával. Az egyik-másik nemzetiségi többségű városban kimutatható dinamikus fejlődés ellenére egyedül a dél-magyarországi régió jórészt szerb jellegű városainak fejlődési üteme tudta megközelíteni a magyar területeken mérhető arányokat.16
A városfejlődés - a nemzetiségi társadalmak konzerválódott paraszti jellege, az iparosodás és a belső migráció tömegeinek nemzetiségi összetétele következtében - erőteljes magyarosodási folyamat kibontakozását eredményezte. Amint azt Katus László számításaiból tudjuk, a magyarság növekedési üteme az 1880-1910 közötti periódusban éppen a nemzetiségi régiókban volt a legerősebb. A 122%-os magyar növekedés eredményeként e területek nemzetiségi összetételében a magyarok aránya elérte a 15%-ot. A növekedési ütem a leggyorsabban iparosodó nemzetiségi vármegyékben volt a legerősebb: Zólyom, Trencsén, Krassó-Szörény és Hunyad megyékben négysze-resére-ötszörösére nőtt a magyarok száma, s ezt nem elsősorban a nemzetiségek beolvadása, hanem az odaköltöző magyar munkások számának megugrása váltotta ki.
Az asszimilációs változások elsősorban a városokban zajlottak le; jól mutatja ezt, hogy míg az önálló földművelők esetében a kétnyelvűség aránya az 1880. évi 10,2%-ról csupán 4,6%-kal, a városlakók körében 27,4-ről 49,1%-ra emelkedett. Ugyanezek az értékek az egyes nemzetiségekre vonatkozóan egyedül a szlovákok esetében érték el a húsz, illetve a németek esetében a negyven százalékot. Negyven százalékos volt a nemzetiségi munkásság kétnyelvűségének 1910. évi értéke is. Mindez jól érzékeltetheti az iparosodásban és általában a polgárosodásban rejlő „asszimilációs tartalékok" nagyságrendjét.
Millenniumi leltár
Az 1896-os ezredévi ünnepségek a hatalmas fővárosi építkezések, a különböző látványosságok, az országos emlékhelyek felállítása és természetesen az országos kiállítás megrendezése mellett, jó alkalmat kínáltak olyan reprezentatív történelmi, földrajzi, művészeti kiadványok megjelentetésére is, amelyek magyar, német és egyéb nyelveken enciklopédikus igénnyel mutatták be Magyarország múltját és korabeli fejlődését. Ezek a rendezvények és kiadványok általában súlyt helyeztek arra, hogy az ünnepségek forgatagában a nemzetiségi, néprajzi, regionális sokszínűség megfelelő helyet kapjon az ország kulturális sajátosságai és értékei között.
Ebben az évben jelent meg Ráth Zoltán Magyarország statisztikája című érdekes munkája, amely az európai színvonalú magyar statisztikai munkálatokat elméleti hátterükkel együtt mutatja be, s ráadásul a nemzetközi kutatásokkal is összehasonlítja. Vizsgálódásunk szempontjából különösen fontos, hogy a könyv rövid nemzetiségstatisztikai fejezetében akkurátusan és a korabeli tudományosság szintjén megkülönbözteti a nemzet és a nemzetiség fogalmát. Ráth szerint a nemzet fogalmát a 19. század végi tudományosság nyelve „az egy államhoz tartozók összessége számára foglalta le", azaz szerinte a nemzet fogalma azonos az állampolgárok összességével, s mint ilyen, alapvetően politikai és közjogi fogalom.
A nemzetiség fogalmát Ráth ennél jóval összetettebbnek tartotta. A nemzetiség alapját „a közös eredet természeti ténye" jelenti ugyan, de csak addig, míg az eredeti összetartozás érzetén alapuló kapcsolatok fennmaradhatnak. A korabeli magyarországi nemzetiségek esetében Ráth a történelmi fejlődés során „egymással szoros érintkezésbe került, egymással keveredő különfajú népek- és népelemekből" egy nemzetiséggé vált közösségeket érti, amelyek „a keveredés folytán a közös leszármazással az összetartozás teljes tudatát egyesítik". A nemzet és a nemzetiség ebben az okfejtésben tehát az emberi társadalom csoportszerveződésének két különböző stációja csupán. Az utolsó fokozat, a végső cél, „az emberi társadalom legmagasabb szervezete" - az állam, amely a nyugat-európai modell szerint „a különböző eredetű népelemeket egybefoglalva, köztük az összetartozás érzetét úgy megszilárdítja, hogy a nemzetiségi különbségek végképp elenyésznek, nemzeti egységben olvadnak fel.18
Ugyancsak tanulságos, miként értékelte Ráth az anyanyelvre történő rákérdezés, illetve a nemzetiségi bevallás közötti viszonyt a népszámlálási adatfelvételek esetében. Szerinte a nemzetiséget kifejezésre juttatni hivatott nyelv a legtöbb esetben az anyanyelv. Tisztán látja, hogy az anyanyelv eredeti értelemben, azaz mint az ember szüleitől örökölt nyelv, a maga módján egész életre adott emberi tulajdonság, míg a nemzetiség, s vele együtt a használt nyelv is megváltozhat: „Ez esetben az anyanyelv a nemzetiséget híven adja vissza, de egészen alanyi vonássá válik, függetlenül az objektív tényektől, a leszármazás által adott ismertető jeltől."" A szubjektivitás pedig minden pontosságra törekvő statisztikai adatfelvétel halála, s ezért Ráth szerint a társalgási vagy beszélt nyelv (langue parlée, Umgangsprache) alkalmatlan arra, hogy belőle a nemzetiségi hovatartozást kiderítsük.20 Utólag mindez akár mikrofilológiai fontoskodásnak is tűnhetnék, ha nem tudnánk, hogy a legtöbb kritikával illetett 1910. évi magyarországi népszámlálás a magyarság szempontjából kedvező, a kortársakat is meglepő eredményeinek egyik legfontosabb oka éppen az volt, hogy a magyarországi adatlapon átvették az osztrák statisztika régi gyakorlatát, és az anyanyelvre való rákérdezésben az anyanyelv értelmezését megváltoztatták. Az 1910. évi számlálólap meghatározása szerint az anyanyelv „az a nyelv, amelyet magáénak vall és legjobban és legszívesebben beszél"21 az ember. Ez pedig a Ráth Zoltán által elkerülendő statisztikai veszélyforrásnak tekintett szubjektivizmusnak engedett tág teret, s az így nyert adatok valószínűleg a kétnyelvűség, a kettős kötődés állapotában levő százezreket is magyar anyanyelvűként rögzítették.
A Magyarország vármegyéit bemutató, Borovszky Sámuel szerkesztette adatgazdag megyemonográfiák, zPallas Lexikonnak a századforduló éveiben megjelent pompás kötetei, vagy éppen az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című, Rudolf főherceg által kezdeményezett és Stefánia főhercegnő gondozásában napvilágot látott reprezentatív sorozat Magyarországgal foglalkozó részei fölöttébb méltányosan taglalták az ország nem magyar társadalmait is. A dualizmus kori magyarországi nemzetiségi viszonyok jobb megértéséhez ezeknek az ünnepi pillanatfelvételeknek a megismerése is hozzátartozik.
Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című nagyszabású vállalkozás szerzői, a korszak meglehetősen naiv nemzetkaraktero-lógiájának eszközeivel, kivétel nélkül minden nép esetében a pozitívumokat emelték ki. A szerbekről például Hadzsics Antal egyebek közt a következő jellemzést adta: „A szerbeket hazánk legszebb népfajai közé sorolhatjuk. [...] Jellemére nézve a szerb bátor, harcias, nemzetiségéért élő-haló, szabadságszerető, a patriarchális intézményeket tiszteletben tartó, sok képességgel megáldott népfaj. Szabadságszeretetét jellemzi e közmondása: Bolje u grob nego rob (Inkább sírban, mint rabigában). "22
A rutén származású tudós, Hodinka Antal, a félmilliónál kisebb lélekszámú északkelet-magyarországi rutének jó tulajdonságai, gazdagon rétegzett belső tájnyelvi és néprajzi megosztottsága, ősi népi hitvilága és népdalkincse mellett nem hallgatta el a rutén nép és régió égbekiáltó korabeli nyomorát sem: „Bárhogy gazdálkodik is [ti. a ruténparasztember - Sz. L. megj.], kevés földjének csekély jövedelméből nem tud megélni. A vasúti közlekedés a fuvarozást és a tutajozást is megszüntette, s ezzel a nép utolsó keresetétől is elesett. Mindezen válságok összehatása alatt a ruténség egyre mélyebben süllyed a nyomorba, amit az utóbbi évtized rossz termései az ínségig fokoztak. Ez az általános elszegényesedés nagyon meglátszik a rutén népnek amúgy is szegényes ruházatán, lakóházán, s ennek nyomorúságos belső berendezésén. Görög vallása ugyan beoltja természetébe a változtatni és változni nem akarás elvét, de egyrészt véghetetlen szegénységének súlyos nyomása, másrészt a műveltségnek a befolyása alatt, a-mely manapság a legelrejtettebb zugokba is elhat, a ruténséggel is érezteti mindent kiegyenlítő hatását."23
A múlt század végének modernizációs folyamatai, vívmányai a regionális társadalmak életében átmenetileg tendenciákat váltottak ki. A korszak legtömegesebb és legjellemzőbb társadalmi válaszreakciójának, az amerikai kivándorlásnak a gócpontjai először szintén éppen az ország rutén, szlovák és román régióiban alakultak ki. Részben azért, mert az országon belüli munkaerőpiac felvevő potenciálja véges volt, az iparosodással együtt a belső munkaerő-migráció lehetőségei időről időre kimerültek, az ország relatív agrár-túlnépesedéssel sújtott nemzetiségi peremvidékei pedig más kiutat nemigen kínáltak, mint az elvándorlást. Másrészt a munkaalkalom utáni elvándorlás, az alföldi mezőgazdasági, kubikos, illetve a fővárosi, kolozsvári, temesvári építőipari szezonmunka tradíciói eleve ezeket a regionális társadalmakat tették leginkább fogékonnyá az immár interkontinentális migráció iránt.
Valamennyi nemzetiség közül a szlovákok voltak talán a leginkább vállalkozó kedvű vándorai az országnak: a legismertebb „drótostót" figurája mellett a gyolcsos, olajárus szlovák vándorok egész Magyarországon, sőt egész Kelet-Közép-Európában ismertek voltak. Az alföldi aratásokra, a vasútépítések, folyószabályozások földmunkáira, bányamunkára szintén a szlovákok jelentkeztek a legnagyobb számban, s a ruténokkal együtt ugyancsak közülük keltek át a legtöbben az óceánon munka és kereset után. Ugyanakkor a kivándorlók közül éppen a szlovákokból tértek haza a legtöbben, hogy a kinti munkával megszerzett pénzen új életet próbáljanak kezdeni: földet vásároltak, házat építettek, s részben korábbi életmódjukon is változtatni próbáltak. A szlovák migránsok életfilozófiáját híven fejezi ki a tőlük származó mondás: „Lepsie je doma kúsok chleba, ako v cudzej zemi celá krava." Azaz: jobb otthon egy darab kenyér, mint idegen földön egy egész tehén.
Általában véve azonban a múlt század végi magyarországi modernizációs folyamatoknak - az iparosodásnak, az urbanizációnak, az általános műveltségi mutatók vagy éppen a közegészségügy fokozatos javulásának - a nem magyar népek is a hordozói és haszonélvezői voltak. Amint azt a fentebb idézett rutén helyzetkép is felvillantotta, a kor új követelményeire és kihívásaira a paraszti túlsúlyú nemzetiségi társadalmak szinte kizárólag az iskolai oktatásnak, az általános művelődés ezen legáltalánosabb intézményrendszerének a segítségével tudtak választ adni.
Az írni-olvasni tudás nemzetiségek szerinti statisztikái azt mutatják, hogy a magyarokkal az a két nemzetiségi társadalom - a német és a szlovák - tudott leginkább lépést tartani, amely a társadalmi-gazdasági folyamatokba is képes volt szervezetten bekapcsolódni. Közülük elsősorban az ország több régiójában is enklávékban, szórt településszerkezetben élő, gazdasági téren az átlagosnál magasabb szintet képviselő németeket - a szepesi és erdélyi szászokat, továbbá a bácskai, bánáti és baranyai svábokat - kell megemlítenünk. A délmagyarországi németekről Szentkláray Jenő egyebek között a következőket írta: „Gyermekeik oktatására kiváló gondot fordítanak és sokat áldoznak iskoláikra. Virágzó népoktatási intézeteik dicséretet érdemelnek. [...] Az iskolák minden német községben jó karban vannak, s a község legszebb épületei közé tartoznak. Még a legszerényebb német faluban is 3-4 osztályt találni, ugyanannyi tanítóval és egy női kézimunka-tanítónővel. Nagyobb községekben rendszerint megvan mind a hat külön osztály, a női ifjúság kiképzésére pedig külön leányiskolák állnak fenn. Újabb időben a kisdedóvás ügyét szintén szépen felkarolták a nagyobb német községekben. A tanítók fizetése a legjobbak közé tartozik az egész országban. A magyar nyelvet és a honfi érzetet is gondosan ápolják a német iskolában. A jobb módúak nem elégszenek meg a falusi iskolával, hanem tovább taníttatják fiaikat."23
A már-már idilli kép persze távolról sem volt általános a korabeli magyarországi nem magyar nyelvű népoktatásügy egészére vonatkozóan. A felekezeti és községi iskolák épületei a legtöbb esetben nagyon rossz állapotúak, zsúfoltak, nedvesek és sötétek voltak. Gyakori jelenségnek számított, hogy képesítés nélküli tanerők egy tanteremben száznál több tanulót próbáltak megtanítani írni-olvasni, illetve a legegyszerűbb számtani műveleteket elvégezni. A helyzet tarthatatlanságát a korabeli magyar vallás- és közoktatásügyi minisztérium is felismerte, s éppen a millennium állami feladatvállalásai közt hirdette meg a korszerű állami iskolarendszer kiépítésének programját.
A millenniumi ezer állami iskola programja Vlassich Gyula nevéhez fűződik, aki három egymást követő magyar kormányban felügyelte az oktatásügyet. Az már a korszak magyar nacionalizmusának sajátos és sajnálatos következménye, hogy ez a kétségkívül nagy horderejű iskolareform-program a nemzetiségi oktatásügyben egyre inkább az iskolai magyarosítás céljait volt hivatott szolgálni, s ekképpen valamennyi nem magyar társadalomra ambivalens hatást gyakorolt.
A korszak nemzetiségi iskolastatisztikáinak látványos magyarosí-tási eredményei részben elfedték a valóságos helyzetet. Bizonyítható, hogy sok tiszta szlovák, rutén, szerb, román, illetve német községben az állami célkitűzéseknek és a helyi igényeknek egyaránt megfelelni kívánó kétnyelvű oktatási gyakorlat alakult ki, amellyel legtöbbször csak a tanfelügyelői ellenőrzés óráira hagytak fel. Hiteles leírások tanúsága szerint ez a gyakorlat jellemezte még a nagyobbrészt szlovák családok gyermekei által látogatott, névleg magyar állami és kizárólag magyar tannyelvű budapesti iskolát is.
Összességében a millenniumi Magyarország nem magyar társadalmainak helyzetét a dualizmus kori gazdasági-társadalmi fellendülés nagyobbrészt jótékony hatása, ezzel egy időben viszont a korabeli magyar nemzetiségpolitika ambivalens jogrendszere, a kormányzati és megyei adminisztráció egyre következetesebb asszimilációs irányvétele határozta meg. Ennek az ellentmondásos képnek az illusztrálására érdemes megemlítenünk az erdélyi és kelet-magyarországi román társadalom néhány jellemzőjét. Az 1868. évi nemzetiségi törvényben biztosított nyelvhasználati, oktatási jogokat a románok a szlovákoknál, a németeknél és a ruténoknál jóval hatékonyabban voltak képesek megvédeni. Ez az 1864-ben függetlenné vált román görögkeleti egyház ugyancsak 1868-ban törvényben kimondott autonómiájának, a nagyszebeni metropolita-érsek vezetésével nemzetikulturális autonómia intézményrendszerének kiépítésébe kezdő román klérusnak volt köszönhető.24
Ugyanakkor az is tény, hogy a görögkeleti román és szerb egyházak az állami költségvetésből a dualizmus fennállása idején folyamatosan jelentős segélyben - A millennium évében hozzávetőleg 400 000 korona támogatásban - részesültek, s emellett a két egyház papjainak évi jövedelmét az állam egészítette ki a törvényben megszabott minimum szintjére.
Budapest mint a nemzetiségek olvasztótégelye
Az 1851. évi népösszeírás adatai szerint Pesten és Budán illetékességgel - azaz bejelentett lakással - bíró lakosok közül magyar volt 31 965, illetve 7555 fő, német 33 884, illetve 27 939 fő, izraelita 13 122, illetve 4976 fő, míg a szlovákok száma Pesten 4187, de Budán csak 1307 fő, a pesti szerbeké 570, a budaiaké pedig 1180 fő volt. Az akkor még két különálló városnak számító Pesten és Budán jóval magasabb volt ennél a magyar anyanyelvű lakosság száma, hiszen az illetőséggel még nem rendelkezők, illetve a zsidóság soraiban a magyar anyanyelvűek száma nagyobb volt, mint a többi népcsoporté együttvéve.25
Az 1880-1910 között lebonyolított népszámlálások adatai az 1873-ban egyesített főváros nemzetiségi összetételének rendkívül gyors változásáról, a város erőteljes elmagyarosodásáról tanúskodnak. A németek száma az 1880. évi 122 000-ről harminc év alatt közel 45 000-rel, arányszámuk pedig ennél is drasztikusabban, 33,4%-ról 9%-ra csökkent. Az 1920-1930. évi népszámlálások az elmagyarosodás további felgyorsulását, a budapesti németség arányának 5% alá csökkenését dokumentálják.26
A fővárosi szlovákok számának alakulásában nincsenek ilyen végletes fejlemények: az 1880. évi népszámlálási adatok a harminc évvel korábbi állapotokhoz képest igen jelentős növekedést mutattak: a szlovák anyanyelvűek száma 22 226 fő, arányuk pedig 6,2% volt. A szlovákság száma 1910-ig nem változott lényegesen: a 20 000-27 000 közötti tartományban mozgott. Arányszámuk a város népességének majdnem 150%-os gyarapodása mellett - a fővárosiak száma 1880-1910 között 360 000-ről 880 000-re nőtt - 2,3%-ra csökkent. Az első világháború után, 1920-ban a budapesti szlovák anyanyelvűek száma 14 000-re (1,5%), majd 1930-ban 7764 főre (0,8%) csökkent.27
A 19. század közepén még relatív, illetve abszolút többséget élvező budai németek száma éppúgy, mint az 1881-ben a Lipótvárosban, a Józsefvárosban, a Terézvárosban és a Ferencvárosban még 25%-nál nagyobb részarányt mutató pesti németségé, a dualizmus ötven esztendejében abszolút számokban hozzávetőleg a felére - a fővárosi népességen belüli arányát tekintve pedig majdnem egytizedére - fogyott.
A fogyás okaival foglalkozó szakirodalom - bár szerzőnként másmás sorrendben - nagyjából azonos tényezőkre vezeti vissza a budapesti németség számának erőteljes csökkenését. A rendkívül dinamikus urbanizációs folyamat során a városba bevándorló több százezer új lakosnak csupán csekély része volt német nemzetiségű, így tehát -a város növekedésével fordított arányban - a németség súlya és aránya eleve folyamatosan csökkent. E tekintetben fontos megemlíteni azt a tényt, hogy a főváros környéki gyűrű településeiről az ott élő németek viszonylag csekély számban költöztek be Budapestre. A fővárosba költözők legnagyobb része Fehér, Komárom, Győr és Esztergom megyékből, illetve a Duna balparti felvidéki megyékből érkezett.
Emellett a fővárosba betelepülő zsidó felekezetű népesség a népszámlálási adatfelvételben jiddis helyett németként regisztrált anyanyelvét egyre nagyobb arányban a magyarra váltotta fel. Így például 1890-ben a 102 377 izraelita vallású budapesti lakos közül már csupán 9092 fő beszélt kizárólag németül, 60 381 fő a német mellett a magyart is feltüntette az általa beszélt nyelvek között, bár ez utóbbiak körében ekkor még bevallottan a jiddis nyelv használata volt a meghatározó. Húsz évvel később a 203 687 budapesti zsidó felekezetű lakos közül mindössze 17 625 fő vallotta anyanyelvének a németet, azaz a fővárosi németségnek már csak 22,2%-a tartozott az izraelita vallásúak közé. 1920-ban pedig a német anyanyelvűek aránya a fővárosi zsidóságon belül 20% alá csökkent, jóllehet ez az arányszám 1880-ban még meghaladta az egyharmadot.28
Ugyanakkor a német nyelvismeret még mindig meglehetősen általános volt a magyar fővárosban, hiszen 1910-ben például 313 220 magát magyar anyanyelvűnek tartó budapesti lakos beszélt németül. A meglehetősen általános két- és többnyelvűségre jellemző, hogy Trianon évében a német anyanyelvűeknek közel háromnegyede beszélt magyarul is.
A budapesti németség erőteljes magyarosodásában kétségkívül igen fontos szerepet játszott a fővárosi magyar politikai és kulturális közeg - a magyar nyelvű tudományos és művészeti élet, továbbá a sajtó és a különböző egyesületek - vonzereje. Emellett a századfordulóra szinte kivétel nélkül magyar nyelvűekké lettek a fővárosi iskolák, ami főleg a népoktatás szintjén a szülők többségét kényszerdöntések elé állította: vagy a szülői otthonhoz közel levő magyar tannyelvű iskolákat választották, s akkor a gyermek német anyanyelve került veszélybe, vagy pedig a német tannyelv érdekében a gyermekeket német iskolákba íratták be. Az is igaz persze, hogy a korszak fővárosi magyar iskoláiban a német nyelvnek - mint minden tekintetben első idegen nyelvnek (nyelvszociológiai műszóval élve: környezeti nyelvnek) - az oktatása ekkor még általános és magas szintű volt.
A spontán - ugyanakkor bizonyos társadalmi szinten a kiegyezés után szinte kötelezővé vált - magyarosodás természetesen nem csupán a kétnyelvűség és a nyelvváltás eseteinek gyarapodásában mutatható ki, hanem még az olyan - cseppet sem mellékes - külsőségekben is, mint a magyaros öltözék térhódítása, illetve a német családnevek magyarosítása. Ez utóbbinak igen jellemző példájaként Johann Haberhauer 1897. november 8-án történt, polgármesterré választásával egyidejű, névmagyarosítását említhetjük meg. Haberhauer Hal-mosi Jánosra magyarosított nevével kívánt köszönetet mondani az őt megválasztó városatyák bizalmáért.29
A fővárosi német anyanyelvűek között viszonylag sok volt a külföldi honos, mindenekelőtt az osztrák állampolgárságú személy: így például 1910-ben 36 311 budapesti német lakos hivatalosan osztrák állampolgársággal rendelkezett. A Monarchia felbomlását követően közülük sokan, mértéktartó becslések szerint mintegy ötezren települtek át Ausztriába. Ugyancsak magas volt a közös hadseregnek a fővárosban állomásozó egységeiben szolgáló anyanyelvű német katonák, tisztek száma, de még a Trianon utáni magyar hadseregben is hatezer főnyi volt a különbség a főváros összes német anyanyelvű - tehát a katonai népességet is magába foglaló - népességére vonatkozó, illetve a csak a polgári lakosság számát felölelő adatok között.
A budai és a pesti németség magyarosodásának folyamatában mindig is gyakori jelenségnek számított az úgynevezett kettős kötődés, amikor is az anyanyelv még német, a politikai értelemben vett nemzeti közösségtudat és a patrióta elkötelezettség viszont már egyre inkább magyar volt. E természetesnek tekinthető jelenség kapcsán, az 1881. évi népszámlálás eredményeit elemezve, a kor legjelesebb magyar statisztikusa egyfajta magyar sérelemként panaszolta fel, hogy „oly személyek is, kiket a magyar nemzet politikai és szellemi életében kitűnő hely illet meg, s kik határozottan nemzeties irányban működnek, anyanyelvül a német, tót, szerb, román, horvát, lengyel stb. nyelvet jegyezték be".30
A művelt magyarországi német polgárság a felvilágosodás óta lelkes hívévé vált a haladás és a szabadság gondolatkörének, amelyet az 1848. évi magyarországi forradalom nyomán Európa-szerte sokszor és sokan azonosítottak a magyar üggyel. Pukánszky Béla Német polgárság magyar földön című munkája számos adalékot közölt arról, miként azonosultak a magyarországi német értelmiségiek, polgárok, sőt nemesek közül is sokan a magyar reformkor és szabadságharc eszmekörével, s végső soron a magyarsággal. Pulszky Ferenc és felesége, Pulszkyné Walter Teréz, továbbá kiterjedt baráti körükből például a liberális Magyarország közismert német nyelvű folyóiratának, a Vierteljahrschrift aus und für Ungarnnak a szerkesztője, a kassai német származású Henszlmann Imre még össze tudták egyeztetni német származásukat, családi hátterüket és a magyarság ügyével való azonosulásukat. De hamarosan megjelentek a neofita buzgalmú asszimilánsok is. A soproni német származású Frankenburg Adolf például a pesti német egyesületeket - a Pest-Budai Hangászegyesületet (Pest-Ofner Musikverein) vagy a pesti Műegyletet (Pester Kunstverein) - magyartalan tevékenységükért támadta hevesen a Pesti Hírlapban.31
Az 1873. évi egyesülés után gyors fejlődésnek indult Budapesten a hagyományőrző német polgári elem súlya, a kettős kötődés fenntartásának lehetősége rohamosan csökkent. Többek között éppen azért, mert a fővárosba özönlő szepességi és erdélyi szász, illetve bácskai, tolnai, baranyai sváb származású fiatal és gyorsan asszimilálódó hivatalnoki-értelmiségi elem, a beköltöző magyarsággal együtt, új társadalmi kereteket és szabályokat alakított ki a fővároson belüli nyelvi-nemzetiségi együttélésben.
Az osztrák-magyar kiegyezést követő félévszázad a lendületes magyar nacionalizmus korszaka volt, amely immár nem elégedett meg a társadalmi emelkedéssel együtt járó spontán magyarosodással, hanem egyre türelmetlenebbül kezdte sürgetni az ország nem magyar nemzetiségeinek magyarosítását is. S ennek a magyarosító igyekezetnek olyan elmagyarosodott német származású értelmiségiek álltak az élére, mint például Herczegh Ferenc vagy Rákosi Jenő.
A pest-budai német polgárság körében az 1870-1880-as években három, egymástól jól elkülönülő magatartásminta alakult ki: a saját német nyelvi és kulturális hagyományait családi-baráti körben gondosan ápoló, de a közéletben és fiai nemzedékében ellenállás nélkül magyarosodó német polgáré volt talán a legáltalánosabb. Ezzel szemben a német nemzeti öntudat élesztésével próbálkozó, a magyarosodással-magyarosítással szembehelyezkedő magatartás ekkor - és később is - egy jóval kisebb csoport jellemzője volt. A harmadik rétegbe a főként a fővárosba felkerült német munkások többségét lehetne sorolni, akik többnyire egy generáción belül váltottak nyelvet-kul-túrát és nemzeti identitást.
A budapesti német közösség fennmaradása szempontjából kétségkívül a Glatz Ede és Edmund Steinacker által fémjelzett második csoport tevékenysége bizonyult rendkívül fontosnak. Mindketten tisztában voltak a magyarországi németség sajátos kettős identitásával, de egyre nagyobb súlyt helyeztek a német nyelvhasználati és nemzetiségi jogok betartására, védelmére. Az 1871-ben a magyar országgyűlés elé szánt beadványtervezetében ez a csoport a Pest és Buda egyesítése után felerősödött hivatali magyarosítás ellen az 1868. évi magyarországi törvényben biztosított nyelvi jogokra hivatkozott. Jellemző, hogy a fővárosi német polgárok között nem akadt kellő számú aláíró, így a beadvány nem került a képviselőház elé.32
A három testvérváros - Pest, Buda és Óbuda - magyarosodásának ütemét talán az iskolák tannyelvének változásain lehet lemérni a legjobban. Az 1848 előtti tanévben a pesti városi iskolák között mindössze egyetlen teljesen magyar, és ugyancsak egy magyar-német tannyelvű intézmény volt, s az összes többiben németül folyt az oktatás. Mi több, a magyar forradalom veresége után a gróf Leo Thun által Magyarországra is kiterjesztett osztrák iskolai szervezeti szabályzat értelmében valamennyi budapesti középiskola német tannyelvűvé vált. Az 1860-as években azonban a magyar nyelv egyenjogúsításával a helyzet radikálisan és gyorsan megváltozott.
A pesti városi iskolák nyelve már 1860-ban kivétel nélkül a magyar lett, a budai iskolákban pedig a főváros 1873. évi egyesítése után került erre sor. Miután a katolikus egyházi iskolákat 1868-tól szintén a pesti és a budai városi tanács üzemeltette, a nem magyar tannyelvű oktatás gyakorlatilag az evangélikus egyházi és a magániskolák körére szorult vissza. Ezekben olyannyira kizárólagos maradt a német tannyelv, hogy 1882-ben is több olyan fővárosi német evangélikus, illetve magániskola működött, ahol a magyart tantárgyként sem oktatták.
A németek után kétségkívül a szlovák nemzeti társadalom számára kínálta az ország fővárosa a legtöbb lehetőséget a kulturális, politikai és gazdasági önszerveződésre. Ez a megállapítás még akkor is igaznak tűnik, ha a másik oldalon figyelembe kell venni a fővárosban élő, illetve oda folyamatosan beköltöző és ott letelepülő szlovák népesség gyors ütemű elmagyarosodását, és ennek az asszimilációs folyamatnak a budapesti szlovákság önszerveződésére gyakorolt negatív hatását.
A magyarosodás már az első generációban elérte az 50%-ot, sőt 1910-ben hozzávetőleg már csupán 20%-nyi szlovák bevándorló vallotta magát szlovák anyanyelvűnek. A második generációban, tehát a Budapesten letelepülők gyermekei körében 1880-ban még csupán 62% volt a statisztikailag regisztrált magyarosodás mértéke, 1910-ben viszont már a 90%-ot is meghaladta. A szlovákság természetes szaporulata a csecsemők magyarként való bejegyzése következtében a vizsgált harminc esztendő alatt egytizedére csökkent.34
Jórészt éppen ennek a sajátos asszimilációs kontraszelekciónak köszönhetően a századforduló éveiben a budapesti szlovákságon belül megerősödött a szlovák nemzeti öntudatot valló csoportok, személyiségek száma és súlya. Ez különösen a fővárosi szlovák egyleti életben jelentkezett szembetűnően. A korábbi papi értelmiség és az önálló műhellyel rendelkező kézművesek irányítása alatt csordogáló egyleti életet nagyjából a szlovák ellenzéki politikai mozgalom 1895-1896. évi reaktivizálódása idején - az 1895. évi budapesti nemzetiségi kongresszussal szoros összefüggésben - fiatal ellenzéki diák- és vállalkozói irányítású szervezkedés váltotta fel. Míg például a korábban szinte monopolhelyzetben levő Slovensky spolok (Tót Kör) az 1860-as évekbeli alapítása óta legfeljebb évi egy-két alkalommal tudott nagyobb számú közönséget mozgósító rendezvényt megszervezni, a századforduló éveiben egymást érték a színházi bemutatók, bálok, irodalmi estek, politikai jellegű vitafórumok.
A Slovensky spolok tagjai közt az említett kézműves-iparosok -Svehla órás, Zimány asztalos, Brxa, Jesensky és Rataj szabók - tősgyökeres pestinek számítottak, míg az iparos tanoncok - köztük a leghíresebbé Albert Mamatey vált, aki később az amerikai szlovákok vezéregyéniségeként futott be fényes pályát -, a főiskolai, egyetemi hallgatók - Miloš Krno, Dušan Fajnor, Ivan Dérer, Ján Ruman, Milan Hodža és sokan mások - jórészt csupán tanulmányuk idején kapcsolódtak be az egyleti munkába. Az ő „meghonosításukban" fontos szerepet játszottak azok a familiáris központok, amelyek az egyleti összejövetelek mellett a szlovák nemzeti élet legfontosabb bázisait jelentették. Ilyen központ volt a pesti Kerepesi (ma: Rákóczi) úti evangélikus Egyházközség tanítójaként dolgozó M. Izák, az említett Švehla órásmester és J. A. Wagner ügyvéd családi otthona, amelyben a nagy társasági élet mellett a diákok kosztjára-kvártélyára is futotta.
Az 1868 óta fennálló Slovenský spolok hangadó diákjai létrehozták a Kör Irodalmi szakosztályát (literárny odbor), amely a századforduló táján egyre inkább azonossá vált az egész „Tót Körrel", annál is inkább, mert az egylet más téren továbbra sem tudott érdemi munkát kifejteni. Az Irodalmi Szakosztály átlagosan harminc-negyven diákból - pesti szlovák fiatal értelmiségiekből - állott, és a többi fővárosi diákegyesülethez hasonló formák, szervezeti keretek között működött.
A Slovenský spolok és a Szakosztály közös rendezésében évente egy-két alkalommal színdarabot, zenés játékot, sőt egy alkalommal egy kamaraoperát is bemutattak. A színházi bemutatók az ugyancsak évi egy-két alkalommal megrendezett bálok mellett a legnépszerűbb rendezvényeknek számítottak. A Tót Körnek csak 1903-ban sikerült a Bérkocsis utca 3. számú házban önálló teremhez jutnia, addig hol a Svehla-féle Hársfa utcai kávéház különtermében, hol pedig más alkalmi helyeken tartották összejöveteleiket, de mindig a Kerepesi úti Luther-udvar közelében található vendéglők, középületek, parkok valamelyikében. A fővárosi szlovákságnak éppen a Luther-udvarban működő evangélikus templom és az egyházközség kezelésében mindvégig fennmaradt iskola jelentette az egyik legfontosabb központját.
Jellemző módon még a szervezkedő budapesti szlovák szociáldemokraták is úgy választották meg gyűléseik idejét és helyszínét, hogy a vasárnapi istentiszteletek résztvevői szinte belebotlottak a szlovák szociáldemokrata rendezvénybe.35
A másik két fontos szlovák centrum a fővárosban élő és dolgozó katolikus szlovákságnak a Józsefvárosi templom körül szerveződő központja, és a Sándorffy Ede által 1895-ben létrehozott Katolícky delnícky kruh (Katolikus Munkás Kör) volt. A néppárti indíttatású, majd a budapesti szlovák közeghez igazodva egyre inkább keresztényszocialista irányzatú egyletnek a fővárosi szlovák értelmiségi elit képviselőit - újságírókat, szerkesztőket, politikusokat - nem sikerült magához vonnia, de így is kezdettől fogva jóval nagyobb volt a tömegbázisa, mint az evangélikus alapítású Tót Köré. Jóllehet - egy 1905. évi parlamenti interpelláció tanúsága szerint - alkalmanként még a századelőn is három budapesti templomban folyt szlovák nyelvű katolikus istentisztelet, valószínű, hogy az angyalföldi és a kőbányai szlovák miséknek hamarosan végük szakadt. A néppárti színezetű budapesti katolikus szerveződésről a belügyminisztérium -feltehetőleg feljelentés nyomán - már 1904. július 23-án átfogó jelentést kapott Császár Károly detektívtől; a dokumentum főként a Krest'an (Keresztyén) című lap szerkesztőségének tevékenységét, Grammantik józsefvárosi szlovák lelkész, J. Skycák néppárti politikus - 1906-1909 között országgyűlési képviselő - és Sándorffy Ede szervezőmunkáját tárta fel.36
A Slovensky spolok és annak Irodalmi Szakosztálya az evangélikusokat, illetve a pesti elitértelmiség ellenzéki részét, a Katolícky delnícky kruh és a Kriván a katolikus munkásság keresztényszocialista eszmékre fogékony rétegeit, csoportjait, illetve a néppárti és keresztényszocialista művelődés iránt érdeklődő fiatal iparosokat gyűjtötte maga köré. Ezt a négy csoportot egészítette ki az evangélikus szlovák iskola mellett működő, karitatív jellegű Női egylet (Dobrocinny Zensky spolok),37 a szerkesztőségek körül szerveződő csoportok és asztaltársaságok minden szervezeti szabályzatot nélkülöző, de fölöttébb fontos csoportszervező funkciókat betöltő vonulata.
A legfontosabb Budapesten megjelenő szlovák lapok szerkesztőségei közül különösen a Hodza-féle Slovensky tyzdenník (Szlovák Hetilap; 1903-1918), a Sándorffy-féle Krest'an (1894-1918) és a hazafias szellemiségű Slovenské noviny (Szlovák Újság;1886-1918) című napilap, valamint a kiváló színvonalú, illusztrált, társadalmi, kulturális és gazdasági hetilapként megjelenő Vlasť a svet (Haza és nagyvilág) körül alkultak ki állandóbb asztaltársaságoik. A két vezető ellenzéki szlovák politikai lap, a Slovenský denník és az 1910-1915 között megjelenő Slovenský týždenník (Szlovák Napilap) szerkesztősége jórészt ugyanazokból az újságírókból, szerkesztőkből került ki. Hasonló volt a helyzet a két említett kormánypárti szlovák lap esetében is."
A már említett Švehla- és Izák-féle összejövetelek mellett az egyik legjellegzetesebb asztaltársaság a J. A. Wagner által megörökített, ún. „hivatalos tótok"-é volt az egyik Andrássy úti kávéházban. Czambel Sámuel, a szlovák irodalmi nyelv tudora - egyúttal a belügyminisztérium miniszteri titkára, s ebben a minőségben számos, politikai döntések előkészítéséhez megrendelt iromány szerzője -, Michal Lichard, a Kassa-Oderberg vasútvonal vezérigazgatóságának titkára, később a Slovenský týždenník szerkesztője, Karol Kuzmány, a Helios igazgatója, Adolf Pechány, aki Czambel után a Slovenské novinyt szerkesztette, és Pavel Šťastný, Karel Cečotka, Zdenko Radzo, a Vlasť a svet szerkesztői voltak ennek a társaságnak az oszlopos tagjai," de bizonyára megfordultak itt a miniszterelnökség és az egyes tárcák szlovák segédfogalmazói, fordítói, és más állami intézmények szlovák nyelvű, illetve származású hivatalnokai is.
Wagner jellemzése szerint olyan emberek jöttek itt össze, akik érdeklődtek a szlovák nemzeti ügyek iránt, és hasonlítottak azokhoz a bécsi cseh állami hivatalnokokhoz, akiket ott-tartózkodása idején mint a legjobb hazafiakat ismert meg. Tény és való, hogy a budapesti szlovák értelmiségiek soraiban nem volt ritka a pálfordulás, de a kormánypárti lapok szerkesztőit egy kalap alá venni a nemzeti mozgalommal szembeforduló renegát „magyarónokkal", alighanem tévedés. (A mai szomszédországi fővárosok magyarságának rétegződését figyelve, a korabeli budapesti szlovákság kétségkívül kiállja a próbát a legkeményebb „nemzeti" kritériumok alapján is.)
Az anyagi eszközök hiánya volt az oka a fővárosi szlovák nyelvű oktatás elsorvadásának is. A századfordulót követő években már csupán egyedül a Kerepesi úti szlovák evangélikus egyházközség által kezelt iskolákban tanítottak szlovákul, de az állami támogatás elnyerése végett ott is csak „titokban". Az Izák tanító által vezetett iskolában - J. A. Wagner visszaemlékezése szerint - „látszólag magyarul tanultak és a gyerekek tulajdonképpen a mieink meg Morháék gyerekein kívül talán jobban is tudtak magyarul, mint szlovákul, annak ellenére, hogy mindannyian szlovák szülők gyermekei voltak, végül is ott tanultak meg szlovákul. Ezt a vizsgák is tanúsították, amelyeket mindig sokan látogattak."40
A budapesti szlovák bevándorlás legnépesebb csoportját a szakképzetlen, falusi környezetből kikerült férfiak alkották, részben a nyelvhatár által metszett vármegyékből, részben pedig Liptó, Trencsén, illetve az északkeleti Szepes vármegyékből. A szakképzett munkaerők közt a szlovák munkások valamivel a budapesti szlovákság - hivatalos népszámlálási adatok alapján kiszámított - arányszáma alatt szerepeltek a statisztikában: 1880-ban 5,9%, 1890-ben 4,5% volt a budapesti szakképzett munkásoknak szlovák anyanyelvű (a főváros lakóinak hivatalosan 6,1, illetve 5,6 %-a volt ekkor szlovák).41
A szlovák bevándorlók és letelepülők nagy többsége azonban napszámosként dolgozott az építkezéseken, téglagyárakban, malmokban, szeszgyárakban, a hajózási társaságoknál, a fővárosi közműveknél stb. A budapesti magyar nyelvű munkássajtó is felfigyelt a szlovák napszámosok mérhetetlen nyomorára, elesettségére. A Népszava 1890. március 6-i írása szerint „a tót munkások igavonó barmok munkáját végzik", miközben igényeik az állatokéinál is csekélyebbek. A Kőfaragó című lap 1894. március 1-i számának A tót munkások című írása arról szól, hogy a szlovák napszámosok hajlandók napi 20-25 krajcárért is dolgozni, s ez az általános drágaságban az egész munkásság helyzetét negatívan befolyásolja. Hasonló problémákkal foglalkozik a szlovák Albert Bednárik cseh nyelvű írása az Építőmunkás című lap 1897. évi 13. számában: „A szlovák munkásnak semmilyen igényei nincsenek. Egész nyáron kenyéren, hagymán és pálinkán él, és csak ünnepnapon eszik tepertőt. Ha megbetegedik, azt mondja, hogy az Isten akarta úgy. A pallér jóvoltából (és borravalóért) képesítés nélkül és rosszul dolgozik, de a szakképzett munkásoknál jóval olcsóbban, így téve őket fölöslegessé, amivel a munkaadók számára lehetővé teszi, hogy meghosszabbítsák a munkaidőt, és csökkentsék a béreket."''2
A nyomorúságos napszám és munkabérek mellett a rengeteg tragédiát okozó alkoholizmus a nem túl gyakori beszámolók másik állandó témája. Nem véletlen, hogy ezek kezdettől fogva kiemelt kérdései voltak az 1870-es években előbb cseh, majd csehszlovák vonalon is meginduló munkásszervezkedéseknek.43
A szlovák szociáldemokrata szerveződés útjába nemcsak belső o-kok, félelmek, illetve a tapasztalatlanság állítottak akadályokat, hanem a hatóságok is: az egyik legjobban előkészített szerveződés, a Budapesti Általános Szlovák Munkás Egylet (Všeobecný slovenský robotnícky spolok v Budapešti) 1899. évi alapszabály-tervezetére a belügyminisztérium többszöri sürgetés ellenére sem válaszolt. Az ötvenkilenc alapító tag adatai alapján a XIII. az V. és a VIII. kerület, illetve Kőbánya szlovák munkásságának részvétele mutatható ki ebben a próbálkozásban. Az egyetlen értelmiségi aláíró itt is Milan Hodža volt.
Budapestnek a magyarországi urbanizáció és asszimiláció felgyorsulásában betöltött különleges szerepével kapcsolatban végül csupán két tényező fontosságát szeretnénk hangsúlyozni. Az 1873-ban egyesült város és a vele szoros kapcsolatban iparosodó-fejlődő agglomeráció - ekkor még Újpest, Kispest, Pesterzsébet stb. önálló városok voltak -bevándorlási vonzáskörzetét, a felvidéki szlovák régió fele-fele részben magyar és szlovák vármegyéit leszámítva, a centrális magyar vidékek adták. A nagyarányú budapesti asszimiláció elsősorban a korábban meghatározó szerepű helyi németségnek - s a jórészt ugyancsak a felvidéki megyék közbeiktatásával Budapestre betelepülő és német anyanyelvűként regisztrált zsidóságnak, illetve a már korábban is a városban élt, vagy oda ekkoriban beköltöző szlovákságnak - az elma-gyarosodását jelentette: a minden tekintetben hatalmas fejlődésnek indult főváros ennek a három népcsoportnak vált valódi olvasztótége-lyévé.4" E folyamat együttesen közel félmillióval növelte Budapest magyarjainak a számát. A város rendkívül gyors ütemű elmagyarosodása azt jelezte, hogy a befogadó nemzeteknek a nagyvárosi fejlődésben szerte a világon napjainkban is érvényesülő, politikai döntésekkel, alátámasztott kulturális-nyelvi hegemóniája a bevándorlók többsége esetében egyetlen nemzedéken belül elvezetett a nyelvcseréhez.
Magyarosodás a nemzetiségi régiók városaiban
Amint arról már a fentiekben szó esett, a rendelkezésre álló statisztikai adatok alapján a dualizmus kori Magyarország nem magyar többségű vármegyéiben, a nemzetiségi régiók városaiban lezajlott magyarosodási folyamat okainak és következményeinek vizsgálatakor három tényező kölcsönhatását fontos figyelembe vennünk: az ország iparosodásáét és az ezzel összefüggő belső munkaerő-vándorlásét, valamint az előző kettővel szorosan összefüggő urbanizációét.
A kiegyezés fél évszázadában a Horvátország nélküli Magyarországon 137 város volt (26 megyei jogú és 111 rendezett tanácsú). Ebből 76 város tartozott a hat nemzetiségi régió valamelyikéhez, 61 pedig magyar többségű vármegyék részét képezte. Ez utóbbiak, az egyetlenegy Szentendre kivételével, 1880-1910 között végig - tehát a négy összehasonlítható, évtizedenként lebonyolított népszámlálás harminc esztendeje alatt - magyar többségűek voltak.
A nemzetiségi régiók városai közül 1880-ban 12, 1910-re pedig már 24 vált magyar többségűvé (vö. a 3. táblázattad). A városok összlakosságán belül a magyarok aránya 1880-ban 63,3 %, 1910-ben pedig már 77,5% volt, ami több mint 20%-kal volt magasabb, mint az országos részarány45
A magyarországi nemzeteknek és nemzetiségeknek a városlakók közti arányát vizsgálva azt látjuk, hogy közel 50%-kal csökkent a németek, a szlovákok és a szerbek aránya, a magyarok részesedése viszont 13%-kal nőtt. Igen alacsony szinten nagy kilengéseket mutat a ruténok arányszáma és ugyancsak alacsony arányszám mellett végig azonos maradt a románok részesedése a városlakók közt.
Ha azt vizsgáljuk, hogy miként változott az egyes nemzetiségeken belül a városlakók aránya, a fentieknél csekélyebb változásokat regisztrálhatunk, amelyek már csupán a németek és a szlovákok esetében enyhén negatív tendenciájúak. 1880-ban az összes magyarországi szlovák lakos 8,6%-a lakott városokban, harminc évvel később ennél alig kevesebb: 8,2%-uk. A németeknél nagyobb volt a városlakók arányának csökkenése. Elsősorban a budapesti német anyanyelvűek számának rohamos fogyása következtében 21,2%-ról 19,2%-ra csökkent a Magyar Királyságban élő németek között a városlakók aránya. A szerbeké viszont 1%-ot javult, és majdnem elérte a németek arányát, a románoké pedig lassan bár, de szintén emelkedni kezdett, és 1910-ben elérte a 4,5%-ot. A városlakó magyarok aránya viszont a magyarságon belül közel 8%-kal lett nagyobb, így 1910-ben a magyar anyanyelvűeknek több mint az egynegyede - összesen 28,6%-a - már a városokban élt.
Ehhez a két adatsorhoz még azt is hozzátehetjük, hogy a nemzetiségi régiók városainak nagy többsége jellegzetes kisváros volt. Az 1880. évi adatok szerinti a 24 szlovák, 20 német és 12 román, illetve 6 szerb többségű város között mindössze négy német (Pozsony, Sopron, Temesvár, Brassó), öt szerb (Zombor, Újvidék, Ver-sec, Nagybecskerek, Nagykikinda) és egy - 1910-ig - szlovák többségű város (Kassa) lélekszáma érte el a 20 000 főt. A nemzetiségi régiók területén található 76 város összlakossága ezzel együtt sem haladta meg a magyarországi városi népesség egyharmadát.''6
Az elmondottak alapján az alábbi következtetéseket vonhatjuk le: A korabeli urbanizációs folyamatban kezdettől fogva érvényre jutott a magyarság centrális fekvésének, gazdasági erejének minden előnye, valamint a településnagyság és a nemzetiségi összetétel között már az előző évszázadok folyamán kialakult pozitív korreláció. 1910-ben az 5000 lakosig terjedő településeken a magyarság aránya közel 20%-kal volt alacsonyabb, mint országos részesedése (54,5%). Az 5000-10 000-es kategóriában 63,8%-ra szökött fel a magyarság aránya, a 10-20 000-es és a 20 000-50 000 közötti városkategóriában egyaránt 76-77%, míg az ötvenezernél több lelket számláló városokban a magyarság átlagos arányszáma 84,6% volt. Ez utóbbi csoportban természetesen Budapest súlya, illetve a fővárosi magyarság egyre magasabb részaránya bizonyult meghatározónak.
A nemzetiségek közül egyedül a dél-magyarországi szerbek tudtak intenzíven bekapcsolódni az urbanizációs folyamatba, de a dél-magyarországi régió etnikai sokszínűsége a városok nemzetiségi összetételében is szükségszerűen megmutatkozott. Ennek megfelelően a Bánát és Bácska városaiban a három, sőt négynyelvű közösségekben viszonylag képlékeny belső etnikai válaszvonalak alakultak ki, amit a városi két-, illetve háromnyelvűség ottani értékei is tükröznek.
A nemzeti-nemzetiségi régiókban a regionális központok szerepét betöltő városok - Pozsony, Kassa, Brassó, Újvidék, Sopron - gyors ü-temű magyarosodása, illetve Kolozsvár eredendően magyar jellege a régiók többi városai számára egyfajta mintát, előképet mutatott.
Melyek voltak a magyarországi urbanizációnak azok az etnikai, nemzeti sajátosságai, amelyek azután a városi asszimilációs folyamatokban is aktívan közrejátszottak? A következő tényezőket kell ebből a szempontból külön megvizsgálnunk: a) a magyarországi városszerkezet történeti, regionális sajátosságai; b) az iparosodás regionális eltérései; c) a migrációs mozgások - belső vándorlás, kivándorlás, i-dénymunka stb. - nemzetiségek, illetve régiók szerinti különbözőségei; d) Budapest lélekszámbeli dominanciája, gazdasági túlsúlya és vonzereje; e) a magyar nemzetállam-törekvések magyarosító várospolitikája, és ennek regionális, lokális érvényesülése.
A magyarországi városszerkezet hagyományosan két egymástól eltérő alaptípusra épült: az ország nyugati, északi és keleti részében a nyugat-európai típusú, középkori városfejlődésre épülő, alapvetően ipari-kereskedelmi, közigazgatási centrum szerepét betöltő várostípusra, amelyben a német túlsúly vagy jelleg, majd pedig a zsidó elem hangsúlyos jelenléte, korszakunkban pedig általában a gyors ütemű magyarosodás a fő etnikai sajátosság. Az ország középső, alföldi részén a magyar városok közel egyharmadára jellemző kelet-európai agrárjellegű, a nyugati városok urbanisztikai jellemzőivel alig rendelkező típus volt a meghatározó, amelynek etnikai jellemzője vagy a teljes magyar túlsúly, vagy a magyar-szláv szimbiózis volt.
A regionális sajátosságok közül a felső-magyarországi és erdélyi német bányavárosok, az újkorban jelentőségüket veszítő regionális városcsoportok - például a szepességi, Garam menti bányavárosok - vagy a szerény méretű szlovák és román többségű mezővárosok érdemelnek külön említést. A törvényhatósági jogú városok kiemelt közjogi státusa sem az urbanizációs, sem pedig az asszimilációs folyamatok szempontjából nem bizonyult meghatározó jelentőségű tényezőnek.
A magyarországi iparosítás legfőbb sajátossága, hogy nem alakultak ki olyan összefüggő ipari övezetek, mint Nyugat-Európában vagy akár a Lajtán túli tartományok közül Csehországban és Morvaországban. Ehelyett szigetszerű iparfejlődés bontakozott ki, amely éppen a kiegyezés utolsó évtizedeiben kezdett mégis bizonyos enklávékká összeállni. A Budapest környéki fejlődés mellett főként a szlovák régió középső részén, a Szepességtől Zólyom és Gömör megyén keresztül dél felé, illetve Liptó és Turóc megyéken keresztül nyugatra terjedő ipari zónát, valamint a dél-erdélyi Krassó-Szörény és Hu-nyad megyék bánya- és nehézipari övezetét említhetjük ilyen értelemben. Különösen a szlovák régió szempontjából volt rendkívüli jelentősége annak, hogy az iparforgalmi - azaz iparban, közlekedésben és kereskedelemben dolgozó - népesség arányát tekintve az ország első húsz járása között hét szlovák többségű is akadt, s rajtuk kívül a magyar járások mellett csupán egy-egy német, illetve román többségű járás szerepelt ezen a listán.47
Még nyomasztóbb volt a felső-magyarországi régió túlsúlya a városi nagyipari munkások aránya szerinti rangsorban: az első tizenhat város sorrendje a következőképpen alakult: Rózsahegy, Zsolna, Vajdahu-nyad, Poprád, Besztercebánya, Zólyom, Losonc, Késmárk, Pozsony, Szepesbéla, Budapest, Újpest, Körmöcbánya, Győr, Selmecbánya, Gölnicbánya. További sajátossága az iparosításnak, hogy az ipartelepítés számos esetekben nem kötődött városokhoz, és az új ipartelepek csak később nyertek városi rangot. Az iparosodás etnikai sajátosságai közül ki kell emelni azt a tényt, hogy az egyes régiókon belül a munkásság nemzetiségi összetételében a vizsgált harminc esztendőben jelentősebb változások nem figyelhetőek meg, de a magyar munkásság a régió, illetve egy-egy lokalitás nemzetiségi arányszámánál, néhány kivételtől eltekintve, minden esetben nagyobb arányban volt jelen.
A nem magyar munkások magyar nyelvismerete igen nagyarányú volt. Egy generáción belüli, rendkívül gyors asszimilációs változásokat a munkásság körében nem a nemzetiségi régiókban, hanem a centrális területek magyar iparközpontjaiban, mindenekelőtt Budapesten és a Komárom, Borsod, Gömör, Nógrád megyei ipari zónákban regisztrálhatunk.
Az urbanizációs és asszimilációs folyamatok legfontosabb közös forrását a belső migrációs mozgások jelentették. Ezeket céljuk, tartósságuk, földrajzi távolságuk alapján lehet csoportosítani. Az asszimiláció szempontjából elsősorban az etnikai régiók határait átlépő, azaz interregionális és interetnikai munkaerő-migrációnak volt a legnagyobb jelentősége, amely az esetek jelentős részében az elköltözöt-tek tartós letelepedését eredményezte.
Az ilyen típusú vándormozgalmak a felső-magyarországi szlovák nemzetiségi régiót demográfiai szempontból rendkívül negatívan, a román, illetve a román-szász és a dél-magyarországi vegyes nemzetiségű régió egy részét viszont pozitívan érintették. Tény viszont, hogy a nemzetiségi viszonyok alakulása szempontjából ez utóbbi területeken is a magyar elem súlya növekedett a bevándorlás révén. A szlovák régió súlyos migrációs veszteségeket szenvedett el a kiegyezés évtizedeiben; 1910-ig több mint 400 000, jórészt szlovák anyanyelvű személy költözött át és telepedett le tartósan a központi magyar területeken, ami az ennél is nagyobb emigrációs - tengerentúli kivándorlásból adódó -veszteségekkel együtt a szlovák nemzet számára, saját nemzeti régiójában mintegy 750 000-es migrációs veszteséget jelentett.48
Ennek a tömegnek a hiányával a szlovák történetírás máig nem foglalkozott súlyának és jelentőségének megfelelően, holott a szlovákság kiegyezés kori asszimilációja, s különösen a szlovák régió városfejlődésében megmutatkozó magyarosodás elsősorban éppen erre a nagyarányú szlovák interregionális és interkontinentális migrációra vezethető vissza. A hatvanhárom vármegye közül 1910-ben csupán kilencnek volt bevándorlási többlete, közülük nyolc nemzetiségi többségű volt: Hunyad, Szeben, Krassó-Szörény, Beszterce-Naszód, Temes, Fogaras a román, Brassó a román-német és Mosón a nyugat-magyarországi német régióból. Ez összefüggött azzal, hogy a Magyarországon belüli belső vándorlás alapvetően észak-déli irányú volt, másrészt azzal, hogy a századforduló éveiben az Alföldről és Székelyföldről kiinduló magyar munkaerő-vándorlás legfontosabb célállomásává egyaránt a dél-erdélyi ipari övezet vált, ami a román túlsúlyú terület etnikai arculatának gyors átalakulását indította el.
A belső vándormozgalmak igazi nyertesei természetesen a városok voltak, mindenekelőtt Budapest. Csupán két alföldi magyar agrár jellegű városnak volt negatív migrációs mérlege. A nemzetiségi régiók megyei jogú városoaiban a lakosságnövekedés jelentős részben a bevándorlási többletből adódott. A lakosságszáma növekedésének Temesvár 43,2, Kassa 39,1, Kolozsvár 37, Pozsony, Pancsova és Újvidék pedig 30, illetve 33%-át nyerte a bevándorlásból. Az a tény, hogy az ipari munkaerő-vándorlásban - jórészt a birtokos parasztságnak a nem magyar nemzeteknél kisebb aránya, illetve a magasabb képzettség miatt - a magyarok országos arányszámuknál 10-15%-kal nagyobb mértékben vettek részt, azt eredményezte, hogy a városi bevándorlási folyamat a városok magyarosodásának és közvetve asszimilációjának is fontos összetevőjévé vált.'"
A városi betelepülés más eredményekkel járt a magyar beköltözők, és másokkal a nem magyarok számára. Az új magyar városlakók valamilyen formában részesei lettek a városok magyar nyelvű kultúrájának (egyleti tagság, könyvtár, színházi előadások stb.). A nem magyar bevándorlók, a csekély számú nemzetiségi központtól - a szlovák régióban például Szakolcától, Rózsahegytől, a déli szerb-német régióban Újvidéktől, a román régióban Aradtól, Lúgostól, vagy a két német jellegű régióban Brassótól, Soprontól - eltekintve, a városba költözéssel éppen fordítva, legtöbbször eleve lemondhattak az anyanyelvi kulturális intézményekről, élményekről.
A városfejlődésnek a magyarság térfoglalása szempontjából megmutatkozó pozitív hatását már a kortárs politikusok is felismerték.
A kiegyezés évtizedeiben különösen a román, szlovák, és részben a szerb nemzeti pártok részéről folytatott ellenzéki politizálás mindinkább egyfajta etnoregionális mozgalom jellegét öltötte, amiben a saját etnikai terület, a saját városok feletti szimbolikus és tényleges hatalom megőrzése, illetve visszaszerzése vált elsődleges stratégiai céllá. Ennek megfelelően mind a földvásárlásokra buzdításban, mind pedig a megyei, városi közigazgatási bizottsági képviselői helyek megszerzéséért vívott harcokban, nem kevésbé a városok, községek etnikai arculatának konzerválásában igyekeztek koncentrált propagandát kifejteni.
Ezzel szemben magyar részéről, az urbanizáció és a magyarosodás összefüggését korán felismerve, a két folyamat tervszerű elmélyítését szorgalmazták szaktudósok és politikusok egyaránt. Kovács Alajos statisztikus szerint az ipartelepítést kellett volna tudatosabban a magyarosítás szolgálatába állítani, Szemennyei Kornél közgazdász pedig azt javasolta, hogy a közigazgatás eszközeit kell hatékonyabban felhasználni a magyarosodás felgyorsítására.50
A „liberális magyar nacionalizmus" fő ideológusa, Beksics Gusztáv pedig így fogalmazta meg álláspontját és az asszimiláció lehetséges városi programját: „Egy tucat nagy és magyar város biztosabban fenntartja a magyar nemzetet a következő évezredben, mint fenntartotta az elsőben az ősiség és a megye. S a város nemcsak konzervál, mint konzerváltak ezek, hanem fejleszt is."51 Beksics éppen ezért a múlt század nyolcvanas évek elején tizenkét magyarországi város tervszerű kiépítését és magyar központtá változtatását sürgette. A következő városokról volt szó: Pozsony, Tren-csén és Kassa a szlovák régióban, Máramarossziget, Arad, Temesvár, Lúgos, Kolozsvár, Brassó, Nagyszeben, Nagyvárad és Gyulafehérvár a román régióban. Beksics 1880-ás évek elejéről származó javaslata 1910 táján megvalósulni látszott, hiszen már csupán Pozsonyba, Nagyszebenbe, Temesvárra és Trencsénbe kellett volna néhány százaléknyi magyarnak bevándorolnia, illetve ilyen csekély mértékű asszimilációs nyereség lett volna szükséges ahhoz, hogy mind a tizenkét város magyar többségű legyen.
Beksics egyébként ezeket a regionális központokat, vagy ahogy ő mondta, „a magyarosítás expozitúráit" három tényező révén gondolta az asszimiláció érdekébe állíthatni: az iparosítás segítségével, a közigazgatási, bírósági és egyéb állami hatóságok, művelődési intézmények koncentrálásával, harmadrészt a városok zsidóságának ekkortájt beindult gyors magyarosodása révén. Ez utóbbiról megjegyezte: „A zsidóság megmagyarosodása maga után vonva az ipar és kereskedelem magyarságát, városaink a Kárpátoktól a Dráváig mindenütt magyar koloritot fognak kapni. A magyar ipar és kereskedelem pedig biztos záloga az ország megmagyarosodásának."52
A nemzetiségi régiók városaiban lezajlott tényleges asszimiláció statisztikailag kimutatható tényezőit és eredményeit összefoglalva, hangsúlyozni kell, hogy milyen fontos szerepet játszott a városok magyarosodásában a magyar nyelvismeret rohamos térhódítása. A magyar nyelvismeret terjedése 1910-ben már azt eredményezte, hogy az összes magyarországi városlakónak mindössze az egytizede nem beszélte valamilyen szinten a magyart. A nyelvváltás irányába tartó fejlődést bizonyítja egy másik mutató: a városokban, még a nemzetiségi régiókban is, ugrásszerűen növekedett a magyar anyanyelvűek között azoknak a száma és aránya, akik anyanyelvükön kívül más nyelvet nem beszéltek. Ez nyilván azzal is öszefüggött, hogy közülük számosan nem sokkal korábban települtek le a szóban forgó régiók városaiban.
A városok magyarosodásában, különösen a felső-magyaroszági szlovák régióban - s természetesen a centrális magyar régió városaiban - rendkívül fontos szerepet játszott a zsidók asszimilációja. Az erdélyi és délvidéki régiók szempontjából ennek a tényezőnek viszonylag csekély volt a súlya, részben azért, mert a zsidóság az északkelet-magyarországi és észak-erdélyi román többségű területeken csak lassan magyarosodott, másrészt, mert a dél-erdélyi részeken csak igen csekély arányban telepedett le zsidó népesség.
A városok iskoláit, egyesületeit az oktatási, illetve az egyleti nyelvek szerint vizsgálva, azt látjuk, hogy a szlovák régióban szinte teljességgel, a román és a délvidéki régióban pedig nagyrészt hiányoztak a nem magyar kulturális intézmények, amelyek az egyenletes, kiegyensúlyozott nemzetiségi fejlődést lehetővé tették volna.
Mindazonáltal az iparosodásban, s a vele összefüggő belső vándorlások folytatásában benne rejlő további magyarosodási lehetőségek mellett a magyarországi asszimiláció kimerülő tartalékait jelezte az a tény, hogy a városok erőteljes magyarosodását leszámítva a történeti Magyarország etnikai térszerkezete a dualizmus fél évszázadában i-gen csekély mértékben módosult. A felső-magyarországi szlovák és rutén régiók nyelvhatárai igen kis elmozdulást mutattak a 19. század utolsó harmadában, a huszadik század első másfél évtizedében. Mint ahogy Erdély magyar-román-szász-székely nyelvi, illetve néprajzi tájegységeinek kiterjedése is jórészt változatlan maradt.
A nyelvi-nemzetiségi régiók közül talán a legdinamikusabb képletek a törökök kiszorítása után újratelepített bánsági és bácskai tájakat jellemezték. A 18. század során itt kialakult német-román-szláv-magyar vegyestelepültseg még a soknemzetiségű Kárpát-medencében is kivételes jelenségnek számított. Magyarországon a kiegyezés korában az asszimilációs folyamatok elsősorban a városi népességet érintették, s azon belül is főként a német és szlovák anyanyelvű népességet. A városokban egy-két generáción belül a kétnyelvűség, kulturális kettős kötődés közbülső fokozatait közbeiktatva zajlott le az a tömeges és önkéntes, spontán asszimilációs folyamat, amely nagyobbrészt a belső munkaerő-migrációval, illetve a társadalmi mobilitás felgyorsulásával függött össze, s csak közvetve vezethető le a korabeli magyar nemzetállami törekvésekből, azok restriktív, diszkriminatív közigazgatási és oktatáspolitikai gyakorlatából.
Adalékok Tisza István első világháború alatti nemzetiségi politikájának történetéhez
1914. június 28. szomorú emlékű és drámai következményekkel járó vasárnapján gróf Tisza István - akit a király 1913. június 10-én nevezett ki második alkalommal miniszterelnökké -, a kormány tagjainak tudtával, Bihar megyei birtokán, Geszten tartózkodott. A Ferenc Ferdinánd trónörökös ellen Szarajevóban elkövetett merényletről Balogh Jenő igazságügy-miniszter tájékoztatta telefonon Tiszát, aki másnap, 1914. június 29-én tért vissza a fővárosba, majd még aznap Bécsbe utazott.
A magyar történeti irodalom már kellő gondossággal feltárta Tisza István szerepét a Monarchia háborús döntésének előkészítésében. Diószegi István, Galántai József munkái egyértelművé tették, hogy Tisza, bár világosan látta, hogy Ausztria-Magyarország nem volt felkészülve a világháborúra, s azt is tudta, a központi hatalmak külpolitikai helyzete - Románia Monarchiával szembeni kiváró politikájának igen korán megsejtett katasztrofális következményei miatt -a térségben nem megfelelő, s noha kezdetben határozottan ellenezte, végül is kénytelen volt hozzájárulni a Szerbiának elküldött ultimátumhoz. Mégpedig azért, mert a háborút elkerülni, vagy inkább csak elodázni kívánó elképzelését 1914 júliusában a mértékadó körök közül sem a magyar, sem az osztrák fővárosban nem támogatta senki.1
Tisza István a világháború kitörésének napjaiban hatalmas energiákkal próbálta felkészíteni az országot a rendkívüli feladatra. Felelősségtudatát, aggályait híven tükrözik korabeli levelei, feljegyzései. Egy hónappal a Szerbiának átnyújtott hadüzenet, két héttel a Monarchia szempontjából kínosan végződött Drina-menti első ütközetek után, a központi hatalmak első jelentős győzelmét hozó tannenbergi csata napjaiban, 1914 augusztusának végén, a következőket írta Berzeviczy Albertnak, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének: „Keserves húsz esztendőn keresztül gyötört a gondolat, hogy ez a monarchia, s benne a magyar nemzet pusztulásra van kárhoztatva, mert az Úristen el akarja veszteni azt, akinek elveszi az eszét. Az utolsó néhány évben kezdett jobbra fordulni a dolog, mind újabb és újabb örvendetes események keltették új életre a reményt, hogy a világtörténelem nem tér még napirendre felettünk. Most e nagy idők válságos napjaiban dől el a dolog, de azt a nemzetet, amely így viseli magát a reátornyosuló veszélyek között, nem ítélheti halálra a Gondviselés."
Az alábbiakban arra keressük a választ, mennyiben bízott Tisza és háborús kormánya a nemzetiségi kérdés megoldását elősegítő Gondviselésben, miben és hogyan próbálta befolyásolni, megnyerni a magyarországi nemzetiségeket, hogy a velük való együttműködéssel megpróbálja megakadályozni a Monarchia és a történeti magyar állam szempontjából végzetes fejleményeket.
Tiszát mint a dualizmus korának szinte valamennyi jelentősebb magyar államférfiát, Magyarország nemzetiségi mozgalmainak aktivizálódása, a nagy-román, a délszláv és a cseh-szlovák egységtörekvések, vagyis az ország külpolitikai dimenziókat öltő nemzetiségi problémái állandóan fokozott aggodalommal töltötték el. Az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezést követő fél évszázadban Magyarország öt nem magyar „országos nemzetisége" közül a románok, a szlovákok és a szerbek az egész nyelvi közösségre kiterjedő, ellenzéki politikai mozgalmakat építettek ki. Ez a három mozgalom, amelyeknek központi magját a meglehetősen szűk értelmiségi bázisra épülő nemzetiségi pártok alkották, a kiegyezést követő évtizedekben - gyakorlatilag egészen az első világháborút megelőző, 1912-1913. évi Balkán-háborúkig - a soknemzetiségű Magyarországon belül igyekeztek biztosítani nemzeti közösségük nyelvi-kulturális és politikai egyenjogúsítását.
Politikai programjuk lényegét saját nemzetiségi közösségük szellemileg-gazdaságilag önálló, regionálisan elkülönülő nemzeti társadalommá szervezése és emancipációja, az általuk lakott régiók autonóm státusának kiharcolása képezte. Az 1880-1890-es évtizedek passzivitása után a századforduló két évtizedében, a nemzetiségileg tudatos értelmiségi és más középosztályi, továbbá a paraszti rétegekre támaszkodva, ezek a mozgalmak, illetve pártok egyre radikálisabb politikai megnyilvánulásokkal fejezték ki elégedetlenségüket a magyar kormányzati és vármegyei nemzetiségi politikával szemben.
Ugyanakkor a nemzetiségi mozgalmak vezetőinek többsége az első világháború kirobbanásáig, sőt, néhány kivételtől eltekintve egészen a világháború utolsó hónapjaiig, bizonyos feltételek teljesülése esetén készek lettek volna a magyar kormány képviselőivel közösen keresni a kölcsönösen megfelelő megoldásokat. E feltételek közül a századforduló évtizedeiben egyértelműen az 1868. évi nemzetiségi törvényben biztosított nyelvhasználati és kulturális jogok érvényesítése volt a legfontosabb kívánságuk, amelyhez természetesen a nemzetiségi szempontból is igazságosabb választójogi rendszernek, valamint a nemzetiségek helyi, megyei és országos politikában való fokozottabb részvételének a szavatolása társult mint politikai követelés.
A dualizmus kori magyar kormányok nemzetiségi politikájának kétségkívül legnagyobb fogyatékossága azonban éppen az volt, hogy a nemzetiségi mozgalmakat s azok vezetőit, vagy ahogy a korabeli magyar politikai publicisztika nevezte őket: „a nemzetiségi túlzókat" - Tisza István a „nacionalista vezérek" kifejezést használta - nem fogadták el az ország nemzetiségi politikájában legitim partnerekként, s nem vonták be őket a nemzetiségi kérdés kezelését célzó elképzelések kidolgozásába és végrehajtásába.
Pedig az 1901-ben újraalakult parlamenti nemzetiségi klub tevékenysége, illetve a nemzetiségi pártoknak a magyar kormányokhoz benyújtott memorandumai egyaránt ennek a tárgyalási szándéknak a folyamatosságát igazolják. A dualizmus korának magyar kormányai kivétel nélkül olyan eszközrendszert igyekeztek kialakítani és működtetni a kérdés kezelésében, amely fölöslegessé tette a nemzetiségi pártokkal való együttműködést. A Tisza Kálmán vagy a Bánffy Dezső vezette kormányok a „kemény kéz" politikáját látták célravezetőnek, a Wekerle-féle koalíciós kormány pedig a kokárdákkal díszített nemzeti kirakatpolitikát tartotta ugyanannak.
A korszak legtöbb magyar kormánya - Tisza István kifejezéseit használva - a nemzetiségi kérdésről tudni sem akaró „magyar kir. struccpolitikával", illetve a „tyúkszemrehágás" kicsinyes retorzióival próbálta orvosolni az ország egyre nyilvánvalóbb nemzetiségi problémáit. Még a nemzetiségi kérdés valódi súlyát kezdettől fogva felismerő Széli Kálmán és Tisza István is elegendőnek hitte-látta, ha kormányaik a román-, szlovák-, szerb-, német- és ruszinkérdést - egy-egy problémára korlátozva e jelenségeket - rövid távú intézkedéssorozattal igyekeztek kezelni.3
A nemzetiségek tömeges kivándorlásának tudomásulvételével és hallgatólagos támogatásával, az asszimilációs folyamat elősegítésével és felgyorsításával, illetve egy-egy nemzetiségi régió nyomorát igyekeztek csökkenteni. Különböző gazdasági segélyakciókkal vagy éppen bizalmi emberek útján kialkudott engedményekkel próbálták csökkenteni a nemzetiségi mozgalmak tömegbázisát és harci lendületét. A paktumpolitika mikszáthi karcolatokat ihlető experimentuma-i ideig-óráig akár sikeresek is lehettek; ezt a kormánypárt nemzetiségi vidékeken rendszeres választási győzelmei is bizonyították. A kormányzati nemzetiségpolitika stratégiai célkitűzésének, az ország nem magyar népei lojalitását biztosítani hivatott nemzetiségi közmegegyezésnek a megvalósítására azonban teljességgel alkalmatlanoknak bizonyultak.
Éppen fordítva, a nemzetiségi mozgalmak iránt korábban közönyös román, szerb és szlovák középrétegek az őszinte kiegyezési szándék hiányát látva, s ennek negatív kulturális, gazdasági és politikai következményeit egyre gyakrabban saját bőrükön is megtapasztalva, mindinkább felsorakoztak a közösségük lakta régiókban mind nagyobb szimbolikus hatalommal rendelkező nemzetiségi pártok mögé.
A kiegyezés kori magyar kormányzati nemzetiségi politikában a regionális gazdasági akciók bizonyultak a leghatásosabb pozitív intézkedéseknek, de ezek tényleges megvalósítására valójában igen kevés erőt, pénzt és időt fordítottak. A legsikeresebbek talán a nemzetiségi régiók ellátási, foglalkoztatási gondjain enyhíteni igyekvő különböző kormányzati akciók voltak, mint például a Földművelésügyi Minisztérium által irányított úgynevezett hegyvidéki - a rutén és a szlovák régiókra kiterjedő - komplex agrárprogram/
Emellett a nemzetiségi egyházak hierarchiájával kialakított folyamatos munkakapcsolatoknak volt időről időre rendkívül nagy jelentősége. A magyar kormányok az 1868. évi XLIV. számú nemzetiségi törvény eredeti, deáki-eötvösi szellemének megfelelő, jogokban osztozkodó, disztributív nemzetiségpolitikai gyakorlatot egyedül a görögkeleti román és szerb egyházak autonómiájának tiszteletben tartásával tudták többé-kevésbé következetesen fenntartani. A korszak magyar kormányai egyébként a nemzetiségek minden más autonómiaigényével szemben értetlenül álltak, mi több, a községi, s még inkább a megyei közigazgatási törvény által szavatolt nemzetiségi nyelvhasználatában is egyre gyakrabban a jogkorlátozás és jogmegvonás (restrikció) eszközeihez folyamodtak.5
A restrikció a nemzetiségi jogok kezelésében tehát egyre inkább uralkodó gyakorlattá vált. Igaz, a Bánffy-kormány és az 1906-1909 közötti Wekerle-féle koalíciós kormány nemzetiségpolitikai vesszőfutásának emlékét a Széli-, illetve a Khuen-Héderváry- és a második Tisza-kormány megpróbálta részleges engedményekkel - egyfajta koncesszív nemzetiségpolitikai magatartással - feledtetni.
Mindazonáltal a dualizmus második felének kormányzati politikájában elsősorban a restrikció, s némely vonatkozásban, különösen az állami népiskolák és a felső szintű oktatás terén, valamint a nemzetiségi egyesületek engedélyezésében, működési feltételeik megteremtésében és biztosításában a diszkrimináció elemei is mind jobban jelen voltak. A korabeli magyar kormányok, a parlamenti erőviszonyok nyújtotta hamis képből kiindulva, téves nemzetiségpolitikai stratégiát követtek. Az ország lakosságának felét alkotó nem magyar nemzetiségi társadalmak fejlődési irányát félreismerve, a magyar nemzetállam megteremtésének érdekében a politikai és a grammatikai asszimilációt próbálták felgyorsítani.
Ezt a célt igyekeztek szolgálni a nemzetiségi törvény érvényességét megszorító, esetenként megsemmisítő jogalkotási gyakorlat támogatásával - különösen a magyarosító célzatú oktatási törvények, valamint a „községi és egyéb helynevekről szóló" 1898. évi IV. számú törvény kierőszakolásával -, a nemzetiségek állami anyanyelvi iskolahálózatának tudatos leépítésével. Mi több, a cseh-szlovák, délszláv és nagy-román egységmozgalom - a magyarországi szlovák, szerb, román gyermekek cseh- és morvaországi, szerbiai, romániai iskoláztatása, illetve különböző kulturális támogatási formák megszervezésével - éppen a századfordulón kapott új lendületet.
Mint ahogy kontraproduktív, azaz eredeti céljaival ellentétes hatást - a nem magyarok radikalizálódását - váltott ki a nemzetiségi politikusoknak, mozgalmaknak, egyesületeknek a közigazgatási és rendőri apparátus által való folyamatos megfigyeltetése. A sajtó- és egyéb politikai perek, bírósági ítéletek tucatjaival a tömegek számára is érthetővé, átélhetővé tették a „nemzetiségi elnyomás" gyakorlatát, amelyeknek a nemzetiségek korábban inkább csak a politikai jelszavait ismerhették. A börtönbe zárt román, szerb és szlovák politikusok valóban mártírokká váltak, akikért imádkozni kellett, s akiknek kiszabadulása a nemzetiségi szabadság közeli reményét ígérte az emberek számára. Hasonlóképpen teljességgel alkalmatlannak bizonyultak a nemzetiségi konfliktusok kezelésére a nemzetiségi pártok kiszorítását szolgáló többi kormányzati politikai és gazdasági intézkedések is.
Az 1910. évi választási nemzetiségi paktumnak a Nemzeti Munkapárt részéről történt megszegése után rövid ideig úgy tűnt, hogy az ellenzéki nemzetiségi mozgalmak és az új munkapárti kormányok közt nemigen lesz mód a közvetlen tárgyalásokra. Mind román, mind pedig szerb és szlovák részről ekkor fogalmazódtak meg azok a taktikai elképzelések, a-melyek a magyar kormánnyal való kapcsolatkeresést már csupán mint a nemzetiségi kérdés megoldását célzó lépések egyikét jelölik meg, s emellett a magyar ellenzékkel, a trónörökössel, és az országon kívüli erőkkel, a „fajrokonokkal" való együttműködés alternatívái is nyíltan megjelentek.
A Balkán-háborúknak a magyarországi nemzetiségek körében igen jól megfigyelhető mozgósító hatása, továbbá a Lajtán túli nemzetiségpolitikai viszonyok egyre jobban átszűrődött példái a mindinkább tömegessé vált nemzetiségi mozgalmak politikai súlyát növelték. Tisza István a dualizmus kori magyar kormányzati nemzetiségpolitik tapasztalatait és gyakorlatát második kormányzásának rögtön a legelején, 1913-1914 telén megpróbálta - egyfajta önrevízióval - valamely új eszközrendszer kialakítására felhasználni.
Az 1913 első félévében beindított átfogó felvidéki akció, majd pedig az év végén a románokkal kezdett paktumtárgyalások négy nagy témakörben körvonalaztak áttörést: 1. a közigazgatás magyar jellegének feloldásában nemzetiségi tisztviselők alkalmazásával; 2. a nemzetiségi többségű választókörzetek kialakításában és átengedésében; 3. a nemzetiségi pártok elismerésében; 4. a magyarosító iskolapolitika részleges revíziójában.
Tisza, kormányalakítása után, azonnal több ízben jelezte: a románokkal folytatott tárgyalások eredményeit az ország többi nemzetisége esetében is alkalmazni kívánja. Érthető tehát, hogy a magyarországi politikai közvélemény egészének figyelmét magára vonták a miniszterelnök erőfeszítései. A magyar történetírás, jórészt Ady elfogultságoktól sem mentes korabeli paktumellenes magatartásától befolyásoltan, jó ideig nem értékelte súlyának megfelelően Tisza tárgyalásait a románokkal. Ady 1914 őszén a Nyugatban Háború és háború című glosszájában Tiszát - Jászi Oszkárral egyetértően, a románoknak kilátásba helyezett választójogi és nyelvhasználati engedmények szűkkeblűsége, „osztályos önzése" miatt - teljességgel alkalmatlannak tartotta bármifajta nemzetiségi megegyezésre: „Tisza István megint csak arra gondolt, hogy a fajtájabelieknek ne csináljon bajt egy fránya népszabadítással. A románok kapnak szebb, jobb, több választójogot (tudjuk, hogy ez nem sok, még nem is elég), a többiek nem. Esetleg belehal e parciális demokráciába a román értelmiség, de úgy kell neki, mivel konkurrenciát csinált a mi úri eltartóságunk magyarjainak. A háború sorsa valóban katonáink, de egy kicsit (Tisza István is hiszi ezt) Isten kezében is van. Utána nem következhet olyan fizetés, melynél mi szegény, cégéradó nagylelkűek vagyunk.'*
Az Erdély története című összefoglaló munkában Szász Zoltán adott pontos értékelést Tisza románokkal való megegyezési kísérletének valódi funkciójáról: Romániának a központi hatalmak oldalán való hadba léptetése érdekében Bécsből és Berlinből egyre nagyobb nyomás nehezedett a magyar miniszterelnökre: „Tisza nézete viszont az volt, hogy egyedül a harctéri győzelem vagy vereség dönti el Románia magatartását; az első esetben nincs szükség koncessziókra, a második esetben pedig nem érnének semmit."7 Az engedménypolitika külpolitikai hasznavehetetlenségéről Tiszának előbb Czernin grófot, a Monarchia bukaresti követét, majd Berchtold külügyminisztert, s végül ideig-óráig II. Vilmos német császárt, Bethmann-Holweg német kancellárt, valamint a német hadvezetést is sikerült meggyőznie. Utóbbiakkal 1914. november 19-22. közötti berlini tárgyalásain úgy sikerült közös nevezőre jutnia, hogy a német vezetőkkel el tudta fogadtatni azt a véleményét, amely szerint Romániának a központi hatalmak szempontjából kedvező magatartását nem annyira az erdélyi engedményekkel, sokkal inkább Bulgária hadba lépésének kikényszerítésével, és természetesen további háborús győzelmekkel lehet biztosítani. A további erdélyi és román engedmények kérdése 1915 folyamán szorosan összekapcsolódott az Olaszország jóindulatú semlegességét elérni-biztosítani hivatott dél-tiroli, trentói és dalmáciai területi engedmények kérdésével.
Tisza, aki Berchtold gróf menesztése, majd Burián István kinevezése után a legközvetlenebb betekintéssel és befolyással bírt a Monarchia külpolitikájának irányítására, kezdetben mereven ellenezte, később - 1915 tavaszán - már az engedményekről való tárgyalásokban látta az egyetlen kiutat. Az olaszok azonban 1915. április 26-án az antanttal megkötötték a londoni titkos egyezményt, amelyben Dél-Tirol, Trieszt, Valona és Dalmácia jelentős részének odaígérése fejében vállalták, hogy egy hónapon belül hadat üzennek a Monarchiának. Tény, hogy Olaszország, majd egy évvel később, 1916 augusztusában, Románia hadba lépése nagyon megnehezítette a központi hatalmak helyzetét, de talán nem véletlen, hogy a Monarchia hadseregének éppen ez ellen a két volt szövetséges ellen sikerült a legnagyobb győzelmeket elérnie.
Tisza a nemzetiségi engedménypolitikát sohasem tekintette kizárólag a háborús külpolitika következményének. Korabeli ellenzéki szlovák és román véleményekből, sajtókommentárokból kihüvelyezhető, hogy a nemzetiségi mozgalmak vezetői is méltányolták Tisza kompromisszumkészségét, amely utat nyitott a nemzetiségi pártokkal megkezdett egyeztetések folytatása előtt, s ezzel az egész addigi magyar nemzetiségpolitikából hiányzó eszköznek, a kormány és a nemzetiségi mozgalmak közvetlen tárgyalásainak, az érdekegyeztetésnek és a kölcsönösen garantált megállapodásoknak teremthette volna meg az alapját.
Az 1914. évi paktumtárgyalások légkörét javítani hivatott engedményeket Tisza - az egyre hangosabb ellenzéki magyar nacionalizmusnak a magyar közvéleményre gyakorolt nyomását érzékelve -mint „suttyomban elkövetett hazaárulást" minősítette, ami jól érzékelteti az elszántságát.
A világháború kitörése előtti, a románokkal és a szlovákokkal folytatott megegyezési kísérletek kudarcának okát Tisza és a nemzetiségi politikusok egybehangzóan abban látták, hogy a magyar miniszterelnök nem tartotta lehetségesnek az 1868. évi nemzetiségi törvény teljes körű végrehajtását feltételező követelések maradéktalan kielégítését: „Hát lehetett volna-e azokat a rendelkezéseket életbe léptetnie öngyilkosság nélkül a magyar nemzetnek, amelyeket szerető testvérekre akart alkalmazni és nem ádáz ellenségekre? Más irányba kellett tehát mennünk, erősebben kellett az intézmények terén is kidomborítani a magyar államnak nemzeti jellegét, meg kellett alkotni a bíráskodásban és a közigazgatásban azt a magyar jellegű szervezetet, amely szükségszerű alkotása ennek a félszázados fejlődésnek, amelynek be kellett következnie, mert az ellenkező irányban összes premisszái hamisaknak bizonyultak és mert őrület és öngyilkosság lett volna - ismétlem, a magyar állam és a magyar nemzet részéről - végrehajtani törvényeket, amelyek ezen hamis premisszákon épültek fel."8
Az 1914 februárjában sikertelenül megszakadt román paktumtárgyalások ennek megfelelően csak felemás visszhangra találhattak a korabeli román és szlovák ellenzéki nemzetiségi körökben, ugyanakkor a kormánypárti szlovák és román sajtó természetesen a „nemzetiségi túlzók" politikáját tette felelőssé a kudarcért. A Teodoru Mihali által a képviselőházban ismertetett ellenzéki román álláspont és az annak összegzéseként megfogalmazott tizenegy pontos követeléslista mindazonáltal jól érzékeltette, hogy az 1868. évi nemzetiségi törvénnyel szembehelyezett egykori nemzetiségi autonómiatörekvések helyét román, szlovák és szerb oldalon az ország politikai integritását elfogadni kész magatartás és program váltotta fel. Iuliu Maniu pedig csupán a kérdés súlyának megfelelő rangú felvetést tudta méltányolni a miszterelnöki kezdeményezésben, a felkínált engedményeket viszont méltatlanul kevésnek találta.'
Mindenesetre Tisza világháború előtti kísérletei nem jelentettek teljes kudarcot, s nem szűnt meg annak esélye, hogy a nemzetiségi paktumtárgyalások rövid időn belül folytatódjanak. A világháború kitörésekor az ellenzéki nemzetiségi körök egy hónap alatt szinte kivétel nélkül mindannyian lojalitásukról biztosították az uralkodót, és meghirdetett politikai passzivitásuk ellenére aktívan keresték annak lehetőségét, hogy a magyar kormánytól a rendkívüli körülmények között garanciákat szerezzenek az ország nemzetiségi régióiban megmutatkozó nemzetiségellenes magatartás terjedése és megnyilvánulásai ellen.
A világháború kirobbanásának természetesen súlyos következményei voltak a magyarországi nemzetiségi politikában: a balkáni hadműveletek miatt a szerb-, a horvát-, majd az északkelet-magyarországi orosz betörés nyomán a ruszin- és a szlovák-, Románia ambivalens magatartása következtében pedig a románkérdés külpolitikai kontextusa igen nagy mértékben át- és felértékelődött. Valójában már az 1912-1913. évi két Balkán-háború is megmutatta, hogy a Magyar Királyság területén élő nemzetiségek milyen erős szálakkal kötődnek a szomszédságban levő néptársaikhoz, azok államalakulataihoz, illetve politikai mozgalmaikhoz. A nemzetiségi vezetők a világháború első két évében főként a keleti front helyzetének az oroszok számára kedvező alakulásától remélték a régió geopolitikai helyzetének radikális átalakulását.
A magyarországi nemzetiségi mozgalmak vezetői ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy különösen a szarajevói merényletet, s az azzal szorosan összefüggő nagyszerb törekvéseket osztatlanul elítél közvéleménnyel nem lett volna tanácsos nyíltan szembefordulni. Egyrészt azért, mert az uralkodóház iránti tisztelet, a közös haza iránti hűség forrásokkal utólag nehezen rekonstruálható tartalma mögött valóságos érzések voltak. Ez a magyarázata annak, hogy a hadüzenetekkel, illetve a világháború kitörésével kapcsolatos nemzetiségi lojalitasi megnyilatkozások mellett mértékadó nemzetiségi testületi ellenvélemény vagy akárcsak különvélemény nyomaira a szerbeké kivételével nem sikerült rábukkannunk.
A Román Nemzeti Párt vezető politikusai közül egyedül Teodoru Mihali tett közzé meglehetősen visszafogott felhívást a magyarországi románokhoz, amelyben az uralkodó, illetve a Habsburg-monarchia iránti lojalitás megerősítésére biztatott a háború első napjaiban: „Őfelsége, a mi idős uralkodónk és a haza újból meggyőződik a Habsburg-monarchia uralma alatt élő román nép ősi hűségéről és önfeláldozó szolgálattételéről. A román nép fiai mindenütt lelkesen siettek a katonai zászló alá, hogy vérüket ontsák a harcmezőkön..."10 A nemzetiségi pártok közül a világháború kitörése után csak a Szlovák Nemzeti Párt tett közzé egyfajta kollektív hűségnyilatkozatot, amelyben egyebek közt Palacky híres, 1848. évi frankfurti leveléből vett, a kisnemzetek számára nélkülözhetetlen Monarchia melletti hitvallás parafrázisa is megtalálható: „Álláspontunk adott a magasságos uralkodóház iránti született alattvalói szeret és hűség által, valamint azon nagyszámú jótétemény és kegy által, amelyet népünk kiváltképp a kritikus időszakokban a legfelsőbb helyről kapott, s végül adott ama lángoló, olthatatlan vágy által, hogy legdrágább, elődeinktől örökölt kincsünket, szlovák nemzetiségünket megőrizhessük. Ebben, a nemzeti különállásunk megőrzésére irányuló vágyunkban bennünket, szlovákokat mélyen áthat az a meggyőződés, hogy az ilyen kis nemzeteknek, mint mi magunk, és a többi, hazánkban s az egész monarchiában élő kisebb-nagyobb néptörzs, legjobban az olyan államalakulat felel meg, mint amilyen a mi hazánk és monarchiánk. Ki akarná szétválasztani azt, amit az Úr egybekötött?""
A belső nemzetiségi béke megőrzése érekében tett gyors és hathatós miniszterelnöki intézkedések, a nemzetiségi vidékeken is zavartalanul, mi több, kezdetben lelkesedéssel folyt sorozások, majd pedig a nemzetiségi katonák áldozatkészségéről és hősiességéről érkező harctéri hírek hatására mind a kormányzat, mind pedig az ellenzéki nemzetiségi mozgalmak részéről kezdeményezések történtek a nemzetiségi tárgyalások felújítására.
A háborús Tisza-kormány igyekezett az ország belső biztonságát szigorú rendszabályokkal biztosítani, ugyanakkor a nemzetiségek elleni uszításnak, alaptalan hangulatkeltésnek szintén határozottan gátat próbált szabni. E tekintetben különösen fontos, és a kérdés történeti irodalmában eddig egyáltalán nem méltányolt az a törekvése, amellyel a Tisza-kormánynak vagy - a tiltakozása bizonyságaként lemondását is felajánló - báró Skerlecz Iván horvát bánnak sikerült gátat vetnie a katonai hatóságok önkényes politikai akcióinak. A nemzetiségi kérdésekbe is beavatkozni kívánó osztrák-magyar katonai parancsnokságokkal szemben meg tudták védeni a polgári elöljáróságok hatáskörét, s ezzel elejét tudták venni annak, hogy a katonai hatóságok úgy tekintsenek az ország nemzetiségi régióira, mint a hadszínterek egyfajta pacifikálandó hátországára.
A Tisza-kormány engedménypolitikájában a nemzetiségek anyanyelvének és jelvényhasználatának könnyítését lehetővé tevő rendeletek voltak hivatva előkészíteni az átfogó nemzetiségi, elsősorban a román tárgyalásokhoz szükséges légkört. Tisza és belügyminisztere, Sándor János, igyekeztek méltányos döntésekkel, rendeletekkel gátat szabni azoknak a helyi, kiélezett nemzetiségellenes akcióknak is, amelyeknek kárvallottjai főként a nemzetiségi mozgalmakban korábban tevékeny szerepet vállalt szlovák, román, szerb középosztálybeliek voltak.
Ugyanakkor az is tény, hogy a nemzetiségek rovására történt sérelmek jó része Tisza kezdeti kemény hangvételű utasításaira, a megyei apparátus továbbra is mindenütt ellenséget látó túlzott éberségére, a nemzetiségi iskolákkal, bankokkal, lelkészekkel, sajtóval szembeni korábbi ellenséges magatartásra, a velük való leszámolást sürgető helyi magyar nacionalista sajtónak a kormányzat által egy ideig megtűrt uszításaira volt visszavezethető.
A háború első évének magyarországi nemzetiségi politikai viszonyait, légkörét mindazonáltal Tisza korábbi nemzetiségi paktumpolitikájának újraélesztésére utaló, azt előlészítő kormányzati lépések jellemezték. A személyes jellegű nemzetiségi gesztusok mellett a paktumtárgyalások újraindításához szükséges kedvező politikai klímát Sándor János belügyminiszternek a magyarországi nemzetiségek színeinek és jelvényeinek használatát szabályozó, 8 200/1914 BM. eln. számú rendelete, valamint Jankovich Béla vallás- és közoktatásügyi miniszternek „az állami elemi népiskolákban a nem magyar anyanyelvnek kisegítő nyelvül való felhasználásáról, valamint annak mint tantárgynak tantervszerű tanításáról" szóló 114.000/1914. számú rendelete volt hivatva biztosítani. Ez utóbbi rendelet az iskolák I—II. osztályában a nem magyar anyanyelvű tanulók egyharmados aránya esetén már kötelezővé tette az anyanyelvi kisegítő oktatást, a II-V. osztályokban pedig a nemzetiségi nyelveknek tartárgyként való órarendbe iktatását.12
Az úgynevezett háborús román paktum elhúzódó előkészületeinek jellemző ellentmondása, hogy Tisza - bár kezdettől fogva jelezte, hogy az általa de facto 1910-től elismert nemzetiségi pártok politikai követeléseinek részleges kielégítésével kívánja megtoldani korábbi ajánlatát - 1914 őszétől kezdve mindenáron kerülni igyekezett a román és a szlovák nemzetiségi pártokkal való közvetlen tárgyalásokat. Ezt ő maga azzal magyarázta, hogy nem kívánta a politikai passzivitásukat meghirdető nemzetiségi pártok jelentőségét tovább növelni. Másrészt értésül adta, hogy tudomással bírt az ellenzéki nemzetiségi politikusok közt a világháború kitörését követően felerősödött radikális, immár az állam integritása ellen dolgozó törekvésekről is, amelyektől természetszerűen elhatárolta magát.
A Ioan Metianu görögkeleti román érsek-metropolitával, valamint Vasile Hossu és Ioan Pop püspökökkel folytatott politikai levelezésében kilátásba helyezett politikai engedmények - a nemzetiségi anyanyelv tanításának és a nyelvhasználati jogoknak a kiterjesztése, valamint a választójog részleges, a nemzetiségek számára kedvező módosítása - a Tisza-féle paktumtárgyalások kiegyezéses logikájának felerősödését bizonyítják. A Románia világháborús magatartásának befolyásolására törekvő bécsi és berlini külpolitikai megfontolásokkal, nyomásgyakorlással szemben Tisza mindvégig a kiegyezés belpolitikai funkcióira helyezte a hangsúlyt.
A máramarosi orosz betörés felszámolását követően 1914. november 9-én közzétett Tisza-féle, a románságra vonatkozó nemzetiségpolitikai engedmények román fogadtatását az óvatos derűlátáshatározta meg. Mindenesetre fölöttébb jellemző Tisza minden részletre ügyelő nemzetiségi politizálására, hogy a háborús paktum szándékát bejelentő nyilatkozattal kapcsolatosan elvárt román reakciókról az erdélyi főispánokhoz intézett körlevelében mintegy körülhatárolja a román politikusok válaszának kívánatos tartalmát is: „Nem azt kívánom én most, hogy a román nacionalisták határozatot hozzanak, ennek ideje akkor fog elkövetkezni, amidőn ismerni fogják részletesebb javaslataimat. Az azonban feltétlenül szükséges, éppen a kölcsönös bizalmon alapuló jobb jövő érdekében, hogy tekintélyes román férfiak elismeréssel, köszönettel nyilatkozzanak, s ugyanazt a reménységet fejezzék ki, amely a metropolita levelében megnyilvánul."13
Tisza azonban legalább ennyire tartott a románoknak felkínált engedmények esetleges negatív magyar visszhangjától is: „...nagyon kérem, gondolja meg, mi minden forog kockán, mit veszíthet éppen az erdélyi magyarság, és legyen annyi bizalommal nemzeti érzésem és hazafiúi belátásom iránt, hogy az az igen komoly és jelentékeny előny, amelyet a románoknak kilátásba helyezek, nem veszedelem magyar nemzeti szempontból és a mai pillanatban szükséges, célszerű és helyes dolog" - írta ugyaneben a körlevelében.14
Tisza elvárásainak román részről általában igyekeztek megfelelni: a román görögkeleti és görög katolikus püspökök - bár kivétel nélkül jelezték, hogy az engedménypolitika további kiterjesztését remélik -valamennyien a paktum pozitívumaira helyezték a hangsúlyt. A Román Nemzeti Párthoz közeli lapok, mindenekelőtt a Románul, Tisza elvárásainak megfelelően, a paktumtervezet teljes szövegének mielőbbi közzétételét, a kiegyezésbe bevont területek kiszélesítését sürgette, de ezzel egy időben Tisza kezdeményezésének jelentőségét is méltányolta. Fölöttébb jellemző az a dicsőszentmártoni román reakció, amely a Kisküküllő vármegye főispánja által összehívott megyei nemzetiségi értekezlettől való távolmaradást Tisza akciójának politikai jellegével, és az arra adandó román válasznak egyedül a Román Nemzeti Pártot megillető jogára való hivatkozással utasította el.15
A román vezető politikusok - Vasile Goldiş, Iuliu Maniu, Vasul Mangra - részéről adott elismerő, de fölöttébb óvatos nyilatkozatok mindazonáltal Tisza értésére adták, hogy román részről tisztában voltak a magyar nemzetiségpolitika engedményei mögött ott húzódó kül- és belpolitikai kényszerhelyzetek súlyával is.
A miniszterelnök, Dimitriu Radu nagyváradi görög katolikus püspök kötelességszerűen pozitív reflexiójára válaszolva, a román és a magyar közvélemény jelentős részében egyaránt megmutatkozó aggodalmakat és elutasítást a következőképpen magyarázta: „Azon ne ütközz meg, hogy a magyar közvélemény bizonyos tartózkodással fogadja a dolgot. Hiszen ugyanaz a tartózkodás mutatkozik román részről is, amint hogy természetesen csak a végleges formulázás fogja mindkét rész komolyabb elemeinél a teljes megnyugvást előidézhetni. Utóvégre is a magyar közvélemény egy részének ez az állásfoglalása csak arról győzheti meg román polgártársainkat, hogy valóban nagy horderejű reformokról van szó."
A Román Nemzeti Párt a háborús paktummal szembeni elutasító magatartásának első jelei már 1914 őszén megmutatkoztak. Iuliu Maniu az 1914. januári-februári tárgyalások tapasztalatait összegezve egyedül a nemzetiségi önkormányzati elv elismerésében vélte kijelöl-hetőnek a nemzetiségi kiegyezés alapját; ez arra utal, hogy a Tiszaféle paktumpolitika a maga részengedményeivel legfeljebb csupán mint kiindulási pont, mint bizalomerősítő intézkedéssorozat lett volna elfogadható a románok számára, s a végső célt az élet minden területén érvényesülő kelet-magyarországi és erdélyi román nemzeti autonómia intézményhálózatának kiépítésében jelölte meg.17
Az egyoldalúan csupán a románokra korlátozott akciót szlovák és szerb részről is fokozott aggodalommal nézték. Tisza e két mozgalommal szemben mindvégig a felvidéki és délvidéki kormánybiztosok, főispánok számára adott instrukciókkal próbált csupán engedményeket elérni, és akcióinak egyetlen célja a két mozgalom lojalitásának minél látványosabb, minél egyértelműbb megjeleníttetése volt. A magyarországi nemzetiségi politikában a románokéihoz képest csekély súlyú szlovák ügyekben is jól megfigyelhető a Tisza politikai elemzéseiben, döntéseiben egyre nyomasztóbban eluralkodó fatalizmus.
A bécsi külügyminisztériumból a külföldi délszláv és csehszlovák emigrációs mozgalmakról rendszeresen érkező jelentések alapján 1915-1916 fordulóján a magyar miniszterelnökség kezdte világosan felismerni a magyarországi nemzetiségek és nemzetiségi régiók világháború utáni elszakadásának veszélyét. A miniszterelnök ennek ellenére semmilyen érdemi politikai ellenintézkedést a kormányzat és a vármegyék által hézagmentesen ellenőrzött, politikailag majdnem egészében még mindig lojális szlovák régióban nem tett. Próbálkozások történtek ugyan egy nagyszabású szlovák lojalitási megnyilatkozás megszervezésére. 1916. augusztus 20-án Budán, a Sándor-palotában Tisza fogadta volna az önként elé járuló szlovák politikai küldöttséget, de amikor kiderült, hogy a Kürthy Lajos kormánybiztos és a határ menti rendőrség által szorgalmazott akcióval a szlovák nemzeti mozgalom vezetőinek többsége nem ért egyet, a miniszterelnök sértődötten ad acta tette a szlovák ügyet."
E paktumtárgyalások és magyarországi fogadtatásuk, illetve az akciót kísérő diplomáciai bonyodalmak forrásanyagának ismeretében méltányosabban kell megítélnünk Tisza István paktumpróbálkozását. Rendkívüli körülmények között, a világháború kitörését követően kialakult külpolitikai szükséghelyzetben kellett végiggondolnia az egész magyarországi nemzetiségi politikára kiható román paktumtárgyalások irányát, célját és eszközeit.
A háborús román paktumpolitika bel- és külpolitikai motívumainak alakulását, összefüggéseit a legszemléletesebben a magyar miniszterelnök és Ottokár Czernin bukaresti osztrák-magyar követ, a későbbi osztrák-magyar külügyminiszter levélváltása alapján követhetjük nyomon. Tisza kezdettől fogva átérezte saját politikai felelősségét, de Czer-ninnel és Berchtold külügyminiszterrel ellentétben úgy gondolta, hogy Románia magatartásának előzetes befolyásolására, a román hadbalépés kikényszerítésére a legnagyszabásúbb, Tisza által egyébként belpolitikai meggondolásokból eleve kizárt engedmények - mint például Erdélynek a német kormány és hadvezetés által is szorgalmazott, román vezetésű politikai autonómiája - sem lett volna elégséges.
A magyar miniszterelnök éppen ezért tudatosan figyelmen kívül hagyta azokat a sugalmazásokat, megoldási javaslatokat, amelyek egyedül Erdély alkotmányjogi különállásának biztosításával vélték rendez-hetőnek a magyarországi románkérdést: „Erdély különállása román lakosságunk felére nem volna tekintettel, másrészt kiszolgáltatna az ottani román többségnek majdnem 1 200 000 magyart és németet, Erdély lakosságának leggazdagabb és legműveltebb részét.""
Az általa felkínált engedményeket Tisza - az oktatási, nyelvhasználati koncessziókhoz, valamint a nemzetiségi zászlók használatát biztosító törvényhez és a választójog kibővítését kilátásba helyező javaslathoz 1914 novemberében a politikai bűnügyekbe keveredett magyarországi románokat amnesztiában részesítő királyi rendelet társult - a háború idejére maximális programnak tekintette. Az adott háborús bel- és külpolitikai körülmények között ennél többet nem tartott célszerűnek. A magyarországi románok és a többi nemzetiségiek esetében csakis a háború befejezését követően tartotta elképzelhetőnek az átfogó politikai rendezést.
Tisza Istvánnak a nemzetiségek oktatási, nyelvhasználati jogainak és politikai képviseleti lehetőségeinek kiterjesztését célzó paktumpolitikája minden pozitívuma ellenére megkésett felismerésen és részleges önkorrekción alapuló koncepcióváltásnak bizonyult, amely a háborús körülmények között legfeljebb taktikai manőverezésekre volt alkalmas. A világháború által kiváltott külpolitikai mozgások ugyanis nagyon rövid időn belül megváltoztatták a magyarországi nemzetiségi kérdés eredeti belpolitikai kontextusát, s ezt az ellenzéki román, szlovák és szerb politikusok kezdetben inkább ösztönösen, mint tudatosan, később egyre célratörőbben felismerték, és politikájuk alapjává tették.
Az 1915 tavaszán Bukarestbe távozó Goga Octaviánnak üzenve Ady azt írta: „...igazán nem jó magyar poétának lenni, de higgye el nekem domnul Goga, hogy lelkiismeretet nem cserélnék vele." A világháború ezernyi kétségeinek szorítása között magyar miniszterelnöknek lenni ugyancsak hősies vállalkozás lehetett, hiszen az ország belső dolgait akkor kellett volna rendbe rakni, amikor azok végzetesen összefonódtak az országot fenyegető külső veszélyekkel. Az 1916. augusztusi román betörés egyszer s mindenkorra megpecsételte a Tisza-féle paktumpolitika sorsát, az első világháború kimenetele pedig az immár teljes partneri viszonyt, a hatalomban való osztozkodást felkínáló magyar javaslatoknak sem adottt semmilyen esélyt.
Tisza háborús román politikájának forrásai alapján betekintést nyerhetünk a kiegyezés kori magyar kormányok erdélyi dilemmájába, amelynek két pólusán a nagy-román program, illetve igénybejelentést, továbbá annak egyre inkább terjedő hatását az erdélyi és a kelet-magyarországi román értelmiség körében, illetve a magyar kormányok bel- és külpolitikai eszközökkel alig rendelkező országmentő igyekezetét kell látnunk. Tisza István önkorrekcióinak őszinteségét, elszántságát - Ady kivételével - korabeli politikai ellenfelei sem vonták kétségbe.
A magyar miniszterelnök a románkérdés mellett természetesen folyamatosan nyomon követte a délszláv tartományok ügyeit is. Az 1908. évi annexió után a Monarchia közös szerzeményeként kezelt Bosznia-Hercegovina belügyei iránt Tisza, valószínűleg éppen e tartományok rendezetlen közjogi státusza miatt, végig rendkívül beható érdeklődést mutatott, s befolyásával igyekezett mérsékelni az ottani tartományi kormányzóság és a katonai parancsnokságok nemzetiségpolitikai szempontból legtöbbször káros tevékenységét. Ernest Koerber közös pénzügyminiszterrel 1915 áprilisában folytatott levélváltásában Tisza elhibázott lépésnek nevezte a tartományok szerb lakosságának kriminalizálását: „...a nagyszerb propaganda sajnos a monarchia sok szerb lakosságát ragadta magával. Semmi sem volna elhibázottabb és államellenesebb, mintha emiatt minden szerbet meggyanúsítanánk, megrendszabályoznánk és megbélyegeznénk."20 Tisza István háborús nemzetiségi politikájának jobb megismerése tehát sok tekintetben árnyalhat olyan sztereotip vélekedéseket, mint amilyenek például a miniszterelnök háborús fele-lősségéről vagy - a másik oldalról nézve - heroikus, előrelátó, országmentő magatartásáról máig élnek.21
Tiszának az Erdély-kérdésben tanúsított magatartása vagy az ország háborús közellátásának, árvaügyének megszervezésében, az orosz betörések nyomán elpusztult északkelet-magyarországi régió újraépítésében vállalt rendkívül pozitív szerepe mellett, éppen a rutén-, a szlovák-, a szerb- és különösen a románkérdésben megfigyelhető irracionális makacssága is tetten érhető. A vélt intellektuális és a kétségkívül meglevő politikai fölény tudata egyre inkább akadályozta őt a biztos ítéletalkotásban és a higgadt döntéshozatalban.
A háborús győzelembe vetett vakhit az erdélyi román- vagy a felvidéki szlovákkérdésben már-már fatalista reakciókra sarkallta: a nemzetiségi kérdések Magyarországon kívüli, csehszlovák, nagy-román, jugoszláv megoldási alternatíváiról rendelkezésére álló hírekkel szemben egyedül a világháború győztes végkimenetelét tartotta hatásos ellenszernek. A fatalizmus ráadásul némely kicsinyes dualizmus kori nemzetiségpolitikai idea újraélesztésével, folytatásával - naptáregyesítés, a görög katolikus rutének és a boszniai szerbek cirill betűs írásának latin betűssel történő helyettesítése vagy éppen a román görögkeleti metropolita-választások befolyásolása - társult.
Mindezek a vonások viszont az önsorsrontó politikus képét vetítik elénk. Amikor 1917. június közepén a IV. Károly által sürgetett választójogi reform kapcsán tanúsított ellenállása miatt lemondani kényszerült, a Monarchiát, s azon belül Magyarországot, minden oldalról végzetes veszélyek fenyegették. Tisza mégis az általános választójog bevezetésétől, annak előrelátható következményeitől, a szociáldemokraták és a nemzetiségiek parlamenti térnyerésétől tartott leginkább. A lemondásával kapcsolatos városi elismerésre reagálva erről a következőképpen írt Domahidy Elemér debreceni főispánnak: „Ugyanaz a kötelességérzet, amely immár negyedfél évtizeden túl terjedő közpályám alatt irányította minden léptemet, fog vezérelni a jövőben is s az indít a jelen pillanatban küzdelemre azok ellen a végzetes törekvések ellen, amelyek Felséges Urunknak a magyar nemzet iránt érzett elismerését és meleg jóindulatát a nemzet életét gyökerében megtámadó radikális választójogi terveik megvalósítására kívánják felhasználni. Az a borzasztó veszély fenyeget, hogy a közvélemény megtántorodásának egyetlen röpke pillanatában saját kezünkkel pusztítjuk el a pazarul kiontott honfivérrel sokszoros túlerő gonosz merényletétől megmentett nemzeti államot. Ami képességet az Úristentől nyertem, ami erőt a férfiú becsületes elhatározásából meríthet, s ami erkölcsi súlyt adhat szavaimnak a magyar nemzeti érdekeknek egy emberöltőn át való hű szolgálata, azt készséggel szentelem ama feladat megoldásának, hogy e veszély tudatára ébresszem honfitársaimat."22 Akár Tisza politikai végrendeleteként is felfoghatnánk a fenti sorokat. A megcsontosodott, dualista alapozású közjogi konzervativizmus fordult itt szembe a nemzetiségpolitikai engedményeken túlmutató radikális reformokkal, amelyek időszerűsége felől a világháború kritikus szakasza vonatkozásában lehetnek ugyan kétségeink, jogosultságukat, s az elmulasztásukban megjelölhető tragikai vétséget azonban aligha lehet kérdés tárgyává tenni. Tisza politikusiemberi nagyságát egy percig sem vitatva, éppen ez a fatalista, önsorsrontó, az összeomlás árnyékában is a kizárólag a tradíciókhoz ragaszkodó magatartás Tisza emberi és politikai tragédiájának a lényege.
Egy nappal az 1918. október 16-án ellene irányuló merénylet után, az országgyűlés képviselőházában elmondott beszédében - szövegét 1. a Függelékben! - beismerte a világháború elvesztésének megmásíthatatlan tényét, a kibontakozást már ő maga is a wilsoni pontok alapján tartotta elképzelhetőnek. A kiegyezés kori magyar politika egyik legkiemelkedőbb személyisége ezzel saját maga és nemzetiségi politikája fölött mondta el politikai halotti beszédét. Ebben megpróbálta megvédeni ugyan a dualizmus kori magyar kormányok nemzetiségi politikáját, de saját korábbi önkorrekciói is azt mutatták, hogy a konfrontáció és az engedménypolitika eszközei a soknemzetiségű Magyarország nemzetiségi kérdéskomplexumának kezelésére végzetesen elégtelennek bizonyultak.
A föderalizmus alternatívája a régi Magyarországon
1. Martinovics Ignác alkotmány tervének szövegét L: A magyar jakobinusok iratai 1. Budapest 1957, 896-921. A tervezet államjogi vonatkozásairól: Csizmadia Andor: A magyar jakobinusok alkotmánytervezetei. Állam és Igazgatás, 1959. 5. sz.
2. Báró Wesselényi Miklós a reformkori Magyarország nemzetiségi-felekezeti megosztottságát, helyzetét például így vázolta fel: „Jelenleg 4 600 000 magyar lakta honunk mintegy 5 500 000 szláv (de amelyek közé a görögök is be vannak számítva), 1 013 000 német és szász, 2 095 000 oláh lakosokat számlál, a többi népesség örményekből, olaszokból, zsidókból, cigányokból és más idegenekből áll. Hat vallás létezik benne, melyek nagyrészint egymással szemben s ellenséges viszonyban állanak. [...] Tizenhat felé van így szegény honunk vágva s szaggatva. Nincs kötszer, mi e különböző s nagyrészt ellenkező elemeket egyesítené. Az alkotmány csak egy töredékre nézve ily szer, s arra is mily nem egyenlőn hatva." Wesselényi a nemzetiségi kérdést ezért az anyanyelvi jogok biztosítása mellett a magyar nyelv terjedésének támogatásával, illetve a polgári szabadságjogok kiterjesztésével vélte megoldhatónak. Báró Wesselényi Miklós: Szózat a magyar és a szláv nemzetiség ügyében. Európa Könyvkiadó, Budapest 1992, 200-201., 243-245.
3 A bécsi udvar olmützi és kremsieri államjogi elképzeléseiről 1.: Spira György: A nemzetiségi kérdés a negyvennyolcas forradalom Magyarországán. Kossuth Kiadó, Budapest 1980.
4 Kossuth Lajos Összes Művei. Budapest 1955, 662.
5 Spira György idézi Kossuthnak Telekihez írott, 1850. június 15-én kelt leveléből: Spira György: Kossuth és alkotmányterve. Csokonai Kiadó, Debrecen 1989, 17.
6 Uo., 20.
7 A tervezet szövegének kritikai kiadása: uo., 49-83. Ujabb kiadása: Kossuth Lajos alkotmányterve. In: Kossuth Lajos: Javaslat Magyar Ország jövő politicai szervezetét illetőleg - tekintettel a nemzetiségi kérdés megoldására A bevezetőt írta: Gerő András. Budapest Főváros Levéltára, Budapest 1994.
8 Kossuth Irányihoz eljuttatott tervezetében Horvát-Szlavonország mellett mind Erdély, mind pedig a szerb többségű délvidéki területek esetében hajlandónak mutatkozott a nemzetiségi autonómiák elfogadására. A szerbek esetében a szerb többségű területeket és városokat illetően szerb vajdaság létrehozására gondolt, Erdély esetében pedig népszavazástól tette volna függővé a megoldást: „Azonban ha várakozásom ellenére az umo ellen még mindig ellenszenv mutatkoznék Erdélyben, a magyar nemzet testvéries érzelméhez illendőnek tartom, hogy az 1848-ki [sic!] európai forrongás impul-susa alatt mind két részről elfogadott unió betűjéhez ne ragaszkodjék, hanem hívja fel Erdély lakosságát, hogy egy bizonyos napra kitűzendő közszavazat útján jelentsék ki, kívánják-e vagy nem a Magyarországgali uniót? - s legyen úgy, amint a többség akarandja." In: Spira György: Kossuth és alkotmányterve, i. m., 80.
9 Uo., 17.
10 „Kossuth nemcsak a szomszédnépekkel való szoros együttműködés megteremtését tartotta elképzelhetetlennek Magyarország függetlenségének helyreállítása nélkül, hanem Magyarország függetlenségének helyreállítását is elképzelhetetlennek tartotta a szomszédnépekkel való összefogás nélkül s éppen azért - és csakis azért - ment bele utóbb Magyarország belső föderelizálásába is, mert úgy vélte, ez az ára annak, hogy Magyarország nem magyar népei egy, az ország függetlenségének helyreállításáért indítandó újabb szabadságharcnak ne ellenfelei, hanem támogatói legyenek majd." In: uo., 39. - A föderációs, konföderációs tervekkel kapcsolatos magyarországi nem magyar álláspontokra vonatkozóan 1.: Szarka, László-Szász, Zoltán: Umgestaltungspläne und die Nationalitäten Ungarns In: Plaschka, Richard G.-Haselsteiner, Horst-Suppan, Arnold-Drabek, Anna M. (Hrsg.): Mitteleuropa-Konzeptionen in der ersten bälfte des 20. Jahrhundert Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, Wien 1995, 97-109.
11 Eötvös József: Naplójegyzetek -gondolatok 1864-1868, Közzéteszi, bevezette és jegyzetekkel ellátta: Lukinich Imre. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest 1941, 116. - Eötvös föderalizmusának értelmezésére 1.: Baka András: Eötvös Józseftől Jászi Oszkárig. A magyar nemzetiségpolitikai gondolkodás változásai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1990, 70-75. Vö. Galántai József: Nemzet és kisebbség Eötvös József életművében. Korona Kiadó, Budapest é. n, 73-81.
12 Képviselőházi Napló, 1872-75. XI. köt, 190-191.
13 Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában I. Tankönyvkiadó, Budapest 1952, 45.
14 Uo., 241.
15 Képviselőházi Napló, 1875-1878. I. köt, 79.
16 Uo.
17. Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez a dualizmus kori Magyarországon II. Budapest 1956, 175.
18. Beksics Gusztáv: A román kérdés és a fajok harca Magyarországon. Budapest 1895, 89.
19 Jászi Oszkár: A Monarchia jövője, A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok. Budapest 1918. - A könyv ezzel a címmel 1918 októberének első napjaiban jelent meg, majd az év végén még egyszer, módosított címmel: Magyarország jövője és a Dunai Egyesült Államok Német kiadását 1.: Jászi, Oscar: Der Zusammenbruch des Dualismus und die Zukunft der Donaustaaten. Wien 1918. Az első magyar kiadás reprintjét a Maecenas Kiadó adta közre 1998-ban.
Jászi 1918. évi föderációs és konföderációs elképzeléseinek előzményei is voltak. A dunai - azaz a kárpát-medencei és a balkáni nemzeteket magában foglaló - konföderáció létrejöttének feltételeivel foglalkozott: György János: A Dunai Konfederácia. Tanulmány a dunai és balkáni országok szövetkezésének gazdaság- és állampolitikai föltételeiről Budapest 1910. (A könyv második kiadásban 1918 tavaszán jelent meg.) Jászi a század első évtizedének végén, illetve az első világháború éveiben, különösen 1915-1916-ban behatóan foglalkozott a Friedrich Naumann-féle Mitteleuropa-tervezet demokratikus átalakításának lehetőségével. Erről 1.: Irinyi Károly: Mitteleuropa-tervek és az osztrák-magyar politikai közgondolkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest 1973, 161-195.
20. Kossuth levelét idézi Spira György: Kossuth és alkotmányterve, i. m., 12.
21. Domokos László: Kis káté a Magyarországon élő nemzetek önrendelkezési jogáról. Budapest 1919. - Domokos László a Károlyi-kormány Jászi által vezetett Nemzetiségi Minisztériumának munkatársa volt, és a Minisztérium vezetésének elképzeléseit foglalta össze ebben a munkájában. Az országon belüli nemzeti autonómiákra vonatkozó elképzelést Domokos László így összegezte: „Sem a Magyar Népköztársaság kormánya, sem maga a magyar nép nem idegenkedik tőle, hogy a nagyobb egységeket jelentő nemzetek kiépítsék a maguk teljes autonómiájukat [sic!]. Sőt, ami áll a nagyobb egységekre, az kétségtelenül áll a kisebbekre is. Semmi akadálya sem lehetne annak, hogy a ruthének, szerbek, vendek, erdélyi és felvidéki szászok, bánáti svábok külön-külön felállítsák a maguk külön nemzeti autonómiájukat. A magyarság is alkothat külön autonómiákat, ha politikai, gazdasági erőkifejtését földrajzi területek szerint koncentrálni akarja, külön a dunántúli részen, külön a nagy alföldön és a székely nyelvjárás vidékén. Minden nemzeti alakulatnak megvan a maga létjogosultsága és belső ereje, ha nem törekszik idegen nemzetek elnyomására és igazi kulturmunkát akar kifejteni egy nagy és erős állami közösség keretén belül. Ezek a nemzeti autonómiák külön-külön intézik saját népük és területük politikai, pénzügyi, vallási, kulturális és minden egyéb ügyeit. A kisebbségek joga kölcsönösen biztosítandó; a központban a kollegiális rendszer legyen uralkodó. Minden állampolgár használhassa anyanyelvét a legfelsőbb fórumokig, miért is a felső igazgatási hivatalokat úgy kell megszervezni, hogy minden miniszteriális szervezetnek legyen az összes hazai autonóm szervezetek ügyeinek vezetésére hivatott külön osztálya." Uo., 33.
22 Jászi Oszkár: Masaryk elnök tanításai. In: Masaryk G. T. életműve, működése és hatása. Szerkesztette: Darvas Sándor-Surányi Géza-Várady Aladár. Bratislava 1930, 78-79.
23 Kende Péter: Volt-e valaha is esélye egy dunai államszövetségnek? In: uő: Miért nincs rend Kelet-Közép-Európában. Osiris-Századvég, Budapest 1994, 110.
Magyarosodás és magyarosítás a kiegyezés korában
1 Jókai Mór: Párbaj az Istennel. In: Jókai Mór Összes művei. Föld felett és víz alatt. Regénykék. = Nemzeti kiadás. 50. köt. Révai Testvérek, Budapest 1911, 30.
2 Az asszimilációs adatokat a természetes népszaporulat és a migrációs különbözet összevetése alapján közli Katus László: The Status of Ethnie Minorities in Hungary During the Age of Dualism 1867-1918. In: Minorities and the Law. Szerkesztette: Hidas, Peter I. Toronto 1986, 18. Vö. az 1. táblázat adataival!
3 A kiegyezés kori asszimiláció korabeli irodalmából 1. pl.: Kovács Alajos: Magyarország népességi statisztikája 1910-ben. Különnyomat a Magyar Statisztikai Közlemények (a továbbiakban: MStK) új sorozatának 64. kötetéből. Budapest 1920; uő: A bányászat és a nagyipar hatása a magyarosodásra Közgazdasági Szemle, 1909. 16-29.; Ráth Zoltán: Magyarország statisztikája a statisztika elméletével és a nemzetközi összehasonlításokkal Budapest 1896; Szemennyei Kornél: A magyarosodás folyamata. Magyar Társadalomtudományi Szemle, 1908. 705-726.; Beksics Gusztáv: Magyarosodás és magyarosítás. Különös tekintettel városainkra, Budapest 1883. - Az újabb irodalomból 1. pl.: Faragó Tamás: Budapest Képességfejlődésének vázlata 1840-1941. Statisztikai Szemle, 1995. 4-5. sz., 375-392.; Hanák Péter: Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a XIX. században. Történelmi Szemle, 1974. 4. sz., 513-536.; uő: Urbanizáció és asszimiláció Budapesten a dualizmus korában In: Híd a századok felett. Tanulmányok Katus László 70. születésnapjára Szerkesztette: Nagy Mariann. Pécs 1997, 227-236.; Karády Viktor: Egyenlőtlen elmagyaro-sodás, avagy hogyan vált Magyarország magyar nyelvű országgá Századvég, 1990. 2. sz., 5-37.; Katus László: A demográfiai átmenet kérdései Magyarországon a 19. században. Történelmi Szemle, 1980. 2. sz., 270-289; Kende János: Ipari munkásság és asszimiláció Magyarországon 1870-1910 Történelmi Szemle, 1983. 2. sz., 231- 257.; Kéri Katalin: Az 1879.XVIII. törvénycikktől a „Lex Apponyi"-ig. Adalékok a kötelező magyar nyelvoktatás történetébez.ln: Híd az évszázadok felett, i. m., 269-281.
4 Az anyanyelvi és foglalkozási adatok, valamint az anyanyelvi és nyelvismereti, műveltségi adatok kereszttábláit 1. pl.:/4 Magyar Szent Korona Országainak 1900. évi népszámlálása. A népesség foglalkozása az anyanyelvvel és a bitfelekezettel egybevetve. Kézirat gyanánt: a népszámlálási mű VII. kötetének kiegészítő része. Budapest 1906; A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása IV-VI. MStK 57., 61., 64., 67. köt., Budapest 1915-1920.
5 Az osztrák-magyar kiegyezést követő félévszázadban végbement gazdaság-, társadalom- és településszerkezeti változásokat együttesen a modernizáció - mára egyébként szinte parttalanná, s éppen ezért egymással akár ellentétes értelmű folyamatok jelölésére is alkalmassá vált - fogalmával inkább csak érzékeltetni lehet, mintsem leírni. A gazdasági, társadalmi, kulturális élet strukturális átalakításával új minőséget teremtő, átfogó fejlődésként értelmezett 19. század végi és 20. század eleji kelet-közép-európai modernizációs hullám kétségkívül alapvetően meghatározta a korabeli asszimilációs folyamatokat. A „szerves" és „szervetlen" fejlődés - „a történeti-nemzeti" társadalom és a „viharos tempójú kapitalizálódás" során „szervetlen" testként megjelenő polgári elem (amely „nemcsak történetileg volt idegen, ha-nem etnikailag is") - szembeállítása véleményem szerint utólagos és mesterséges konstrukció. A Monarchia egész területén, s azon belül a történeti Magyarországon is lezajló polgárosodás és a korabeli modernizáció egymástól időben és térben, összetevőiben és szereplőiben elválaszthatatlan folyamatot alkottak, s ezért egymással nem állíthatók szembe. A modernizációs folyamat bármely részének kiiktatása, vagy éppen egyoldalú kiemelése a keletközép-európai modernizáció sajátosságainak, egyszersmind lehetőségének tagadását vonhatja maga után. Vö. pl.: Hanák Péter: A másokról alkotott kép. Polgárosodás és etnikai előítéletek a magyar társadalomban a 19. század másodikfelében. Századok, 1985. 5-6. sz., 1079-1104.; Egedy Gergely: Nemzet és modernizáció. Valóság, 1998. 6. sz., 9-20.
6 Rákosi Jenőnek, a Budapesti Hírlap főszerkesztőjének, a magyarosodás és magyarosítás egyik legnagyobb hatású képviselőjének működéséről 1.: Nagy Ildikó: Rákosi Jenő és a harmincmilliós magyar impérium In: Híd az évszázadok felett, i. m., 295-307. Az Országos Nemzeti Szövetségben 1902. július 6-án elmondott Rákosi-beszéd szövegét 1. a Függelékben}. Rákosi sovinizmusának negatív szerepéről 1.: Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Tanulmány a magyar közjog és politikai történet köréből. Minerva, Kolozsvár 1944, 260-261. (A könyv reprint kiadása az Optimum Kiadó gondozásában jelent meg. H. n. é. n.)
7 A történeti Magyarország hat statisztikai nemzetiségi régióját Katus László jelölte ki az 1964. évi budapesti Monarchia-konferenciára készült, máig alapvető jelentőségű tanulmányában. Katus, László: Über die wirtschaftlichen und gesellschaftlichen Grundlagen der Nationalitätenfrage in Ungarn vor dem ersten Weltkrieg. In: Die nationale Frage in der Österreichisch-Ungarischen Monarchie 1900-1918. Szerkesztette: Hanák Péter. Akadémiai Kiadó, Budapest 1966, 149-216. A statisztikai nemzetiségi régiók felosztása: uo., 189-190.
8 Uo., 204.
9 Éber Ernő: Fajok harca. Adatok az erdélyi nemzetiségi kérdéshez Budapest 1905, 567-569.; Egyed Ákos: Falu, város, civilizáció. Tanulmányok a jobbágyfelszabadítás és a kapitalizmus történetéből Erdélyben 1848-1914 Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1981, 203-204.
10 A FEMKE elnökségének beadványa gróf Tisza István miniszterelnökhöz: Református Egyház Zsinati Levéltára, Tisza-iratok, V. 18. A FEMKE és a többi regionális kulturális egyesület magyarosító tevékenységének kritikai elemzését 1.: Aradi Viktor: Kultúregyesületeink kultúrmunkája. Huszadik Század, 1914. 30. köt., 24-36.
11 Glettler, Monika: Pittsburg-Wien-Budapest. Programm und Praxis der Nationalitätenpolitik bei der Auswanderung der ungarischen Slowaken nach Amerika um 1900. Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, Wien 1980, 17-24.
12 Tajták, Ladislav: Slovák Emigration and Migration in the Years 1900-1914. Studia Historka Slovaca 1978, 87-111. Tajták a szlovák történetírásban elsőként, és jószerével mindmáig egyedüliként vette figyelembe a kivándorlás és a belső munkaerő-migráció hatását a szlovákok körében igen erőteljes asszimilációs folyamatokra. A belső vándorlás irányát, méreteit viszonylag jól nyomon lehet követni a népszámlálási kötetek vármegyék közti népcserét regisztráló adatsorai alapján. MStK 64., 22-67.
13 Katus, László: Über die wirtschaftlichen..., i. m., 199-200.
14 MStK 64., 362.
15 Kende János: Ipari munkásság és asszimiláció..., i. m., 242-243. A szlovák régióban 1900-1910 között például hét olyan város is akadt, ahol a magyarok száma 100%-kal növekedett. Közülük Poprádon, Rózsahegyen, Dobsinán, Zólyomban és Breznóbányán a magyar anyanyelvű iparforgalmi népesség beköltözése is szerepet játszott.
16 Katus, László: Über die wirtschaftlichen..., i. m., 203.
17 Ráth Zoltán: Magyarország statisztikája..., i. m., 209.
18 Uo., 213-214.
19 Uo., 205.
20 Uo., 215.
21 Kovács Alajos: Magyarország népességi statisztikája..., i. m., 5.
22 Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben VII. Magyarország. 2. Budapest 1898, 622. A Monarchiát bemutató enciklopédikus vállalkozásról 1.: Szász, Zoltán: Das „Kronprinzenwerk" und dessen Konzeption. In: Kiss Csaba-Kiss Endre-Stagl, Justin (Hrsg.): Nation und Nationalismus in wissenschaftlichen Standardwerken Österreich-Ungarns ca 1867-1918. =Ethno-logica Austriaca 2. Böhlau Verlag, Wien-Köln-Weimar 1997, 65-70.; Heiszier, Vilmos: Ungarischer (magyarischer) Nationalismus im Kronprinzenwerk. In: uo., 71-77.
23 Osztrák-Magyar Monarchia... WZ, i. m., 405.
24 Uo., //. 564.
25 Az izraelita felekezetűeket az 1881. évi népszámlálás során mint külön nemzetiségűeket regisztrálták, s ezt Kőrösy József, a kiváló statisztikus mint a magyarság valós számát csökkentő, illetve a németség arányát növelő statisztikai manipulációt értékelte. - Kőrösy József: Budapest nemzetiségi állapota és magyarosodása az 1881-diki népszámlálás eredményei szerint. Budapest 1882; Don, Jehuda-Magos, George: A magyarországi zsidóság demográfiai fejlődése. Történelmi Szemle, 1985. 3. sz., 437-470.
A 19. század derekán „a budai zsidók háromnegyede német nyelvű volt és csak 20%-a magyar, Pesten 40-45% volt ez az arány. A nyelvi asszimiláció ütemét és méreteit jelzi, hogy 1890-ben a magukat magyarnak valló zsidók aránya Budapesten 75, 1910-ben 90%-ra nőtt. Számszerűen 203 000-ből 184 000 vállalta a magyar identitást, részben a korábbi német nyelvűség helyett". Hanák 1880-1910 között 20 000-25 000-re tette azoknak a fővárosi zsidóknak a számát, akik a német helyett a magyart választották „anyanyelvként", azaz tudatosan vállalták a nyelvváltást. - Hanák Péter: Urbanizáció és asszimiláció..., i. m., 229-230.
26 Thirring Gusztáv: Budapest félévszázados fejlődése 1873-1923. Die fünfzigjährige Entwicklung Budapests 1873-1923. Budapest 1925, 60.; Budapest Székesfőváros Statisztikai Evkönyve Z, XL, XXI. Budapest 1896, 1914, 1933; Kovács Alajos: A németek helyzete Csonka-Magyarországon a statisztika megvilágításában. Budapest 1936, 11-12., 35-36.
27 Uo.; Kovács Alajos: A tótok helyzete Csonka-Magyarországon a statisztika megvilágításában. Budapest 1936, 35-37.
28 „A zsidóság asszimilációjának lendületét mutatja, hogy 1880-ban a 71 ezernyi fővárosi zsidónak csak 61%-a jegyeztette magát magyarnak, 1910-ben viszont 204 ezerből kereken 90%, vagyis 184 ezer azonosult a magyarsággal." - Hanák Péter: Urbanizáció és asszimiláció..., i. m., 230.
29 Handwörterbuch des Grenz- und Auslanddeutschtums L Szerkesztette: Petersen, Carl-Ruth, Paul Hermann. Breslau 1933, 591. - Az 1894-1918 közötti időszakban összesen 61 171 kérelemnek adott helyt a belügyminiszter. A kérelmezőknek több mint fele izraelita felekezetű volt, az eredeti nevek jellege szerint pedig közel kétharmad arányban német nevűek kérvényezték a névváltoztatást. A szláv nevűek aránya körülbelül 18-19%, a román nevűeké pedig kevesebb mint 4% volt. A névmagyarosításokra vonatkozóan 1.: Kovács Alajos: A nevek és névváltoztatások statisztikája. Magyar Statisztikai Szemle, 1931. 5. sz., 527-528.; Kozma István: Családnév-változtatás és történelem 1894-1956. Századok, 1997. 2. sz., 383-452.
30 Kőrösy József: Budapest nemzetiségi állapota..., i. m., 19.
31 Pukánszky Béla: Német polgárság magyarföldön. Budapest é. n., 66.
32 Uo., 174.
33 Handwörterbuch des Grenz- und Auslanddeutschtums, i. m., 594.
34 Kőrösy József: Budapest nemzetiségi állapota..., i. m., 32.; Szél Tivadar: A születések alakulása Budapesten és az európai nagyvárosokban Statisztikai Közlemények, 1929. 178.
35 A budapesti szlovákokról az egyik legjobb korabeli összefoglalás: Wagner, A. Ján: Rozpomienky na Pešť. In: Milan Hodža, publicista, politik, vedecký pracovník. Szerkesztette: Stefánek, Anton. Praha 1930, 197-217. Az újabb feldolgozások közül 1.: Monika Glettler: Die Slowaken in Pressburg und Budapest um 1900. = Schriftenreihe des Slowakischen Matúš Cernáks-Instituts e. V. Glonn, Nr. 19., München 1989. Az egyházi és a szociáldemokrata közélet furcsa összekapcsolódásáról 1.: Zapletal, Vladislav: Počátky slovenského sociálně demokratického dělnickeho hnutí v Budapešti 1893-1900. Praha 1969, 81.
36 Magyar Országos Levéltár (MOL), Belügyminisztérium eln. res. K- 149, 1905-2-88.
37 A Nőegylet tevékenysége jórészt a szlovák iskola növendékeinek anyagi támogatására korlátozódott, azon belül is főként a karácsonyi ajándékosztásra. Erről és a budapesti alkalmi szlovák szerveződésekről 1.: Wagner, A. Ján: Rozpomienky na Pešť, i. m., 199-200.
38 A lapok szerkesztőségi adatait részletesen feldolgozta Käfer István: 1918 előtti szlovák és cseh nyelvű periodikumok Budapest könyvtáraiban Budapest 1985.
39 Wagner, A. Ján: Rozpomienky na Pešť, i. m., 200-201.
40 Uo., 206.
41 Zapletal, Vladislav: Počátky slovenského sociálně demokratického.. i. m., 3.; Thirring Gusztáv: Budapest félévszázados fejlődése..., i. m., 55.
42 Az Építőmunkás 1897. 13. számából idézi: Zapletal, Vladislav: Počátky slovenského sociálně demokratického..., i. m., 4.
43 Cyrenejský: Slovenskí katolícki dělníci: Naše púte. Pokrok, 1904. október 8.
44 Hanák Péter a dualizmus kori budapesti asszimilációban „a számszerűen ki nem fejezhető tényezők és indítékok, a történelmi folyamatok nem mellőzhető imponderabiliái" mellett az elitcsoportok vonzerejét, valamint a társadalmi mobilitás hajtóerejét tartotta meghatározónak: „Mind a racionális, mind az érzelmi azonosulást ugyancsak erőteljesen vonzza egy közösség vagy terület fejlődésének dinamizmusa, sikeressége. [...] Budát és Pestet a középkorban magyar királyok alapították. Lakói, újjáépítői a török hódoltság után német, görög, magyar, szláv és zsidó polgárok voltak. Budapest, akárcsak lakóinak nagy része, maga is asszimiláns volt: modern nagyváros a perifériára szorult, vidékies országban, a 19. századi urbanizáció és polgárosodás leggrandiózusabb és maradandóbb alkotása." Hanák Péter: Urbanizáció és asszimiláció..., i. m., 233.
45 A magyar többségűvé vált városok a szlovák régióban: Nyitra (1900), Besztercebánya (1910), Zólyom (1910), Kassa (1900), Jolsva (1900), Nagyrőce (1910), Sároseperjes (1910), Dobsina (1910); a román és a román-szász nemzetiségi régiókban: Brassó (1890), Gyulafehérvár (1900), Déva (1890), Vajda-hunyad (1910), Fogaras (1890), Lúgos (1910), Dicsőszentmárton (1900); a délmagyarországi szerb-német vegyes nemzetiségi régióban: Nagybecskerek (1910), Újvidék (1900). Vö. a 2. táblázattal ! - Thirring Gusztáv: A magyar városok statisztikai évkönyve. Budapest 1912, 126-132.
46 Uo.
47 A szlovák nemzetiségi régió gazdasági-társadalmi fejlődéséről 1.: Kovács Alajos: Magyarország népességi statisztikája..., i. m., 183-185.; uő:A bányászat és a nagyipar hatása a magyarosodásra, i. m., 22-25.; Tajták, Ladislav: Slovák Emigration and Migration..., i. m., 89-95.; Szarka, László: Staatliche und nationale Integrationsfaktoren in der Entwicklung der Slowaken in Ungarn zur Zeit des Dualismus. In: Ethnicity and Society in Hungary. Szerkesztette: Glatz, Ferenc. = Etudes Historiques Hongroises 1990 publiées à l'occasion du XVIIe Congrès International des Sciences Historiques par la Comité National des Historiens Hongrois. MTA Történettudományi Intézet, Budapest 1990, 227-233.
48 Tajták, Ladislav: Slovák Emigration and Migration..., i. m., 102.
49 MStK 64. köt., 24-66. - Kovács Alajos:^ bányászat és a nagyipar hatása a magyarosodásra, i. m., 27-28.
50 Szemennyei Kornél:/! magyarosodás folyamata, i. m., 723-725.
51 Beksics Gusztáv: Magyarosodás és magyarosítás..., i. m., 45-48.
52 Uo., 64.
Végzet és Gondviselés. Adalékok Tisza István első világháború alatti nemzetiségi politikájának történetéhez
1. Tisza Istvánnak a világháború kitörésével kapcsolatos álláspontjáról 1.: Vermes Gábor: Tisza István. Századvég Kiadó, Budapest 1994, 234-259.; Diószegi István: A magyar külpolitika útjai. Tanulmányok. Gondolat Kiadó, Budapest 1984, 278-287.; Galántai József: Az első világháború. Gondolat Kiadó, Budapest 1980, 99-103.; Pölöskei Ferenc: Tisza István. Gondolat Kiadó, Budapest 1985, 235-238.
2 Gróf Tisza István Összes Munkái. (A továbbiakban: TIOM.) 4. sorozat. II. köt. Budapest 1924, 93.
3 A századforduló magyar kormányzati nemzetiségi politikájához vö.: Glettler, Monika: Pittsburg-Wien-Budapest, i. m.; Katus László: A nemzetiségi kérdés és Horvátország története a 20. század elején. In: Magyarország története 1848-1890. Szerkesztette: Kovács Endre. Budapest 1979, 1333-1394.; valamint In: Magyarország története 1890-1918. Szerkesztette: Hanák Péter. Budapest 1978, 1003-1064.; Szász Zoltán: A románkérdés Tisza István első kormányának politikájában.Történelmi Szemle, 1968. 3. sz.; Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés - magyar nemzetiségi politika 1867-1918. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 1995.
4 A kormányzati mezőgazdasági akcióra nézve \.:A hegyvidéki, erdélyrészi (székelyföldi) és felvidéki gazdasági akciók 1909. évi működésének ismertetése. A M. Kir. Földmívelésügyi minister megbízásából összeállíttatott a hegyvidéki, erdélyrészi (székelyföldi) és felvidéki kirendeltségek évi jelentései alapján Budapest 1910.
5 Az 1868. évi nemzetiségi törvény által biztosított jogok érvényesülésére nézve 1.: Katus László: Egy kisebbségi törvény születése. Az 1868. évi nemzetiségi törvény évfordulójára. Regio, 1993. 4. sz., 99-128. A nemzetiségi politikai modellekről, s azon belül a magyarországi nemzetiségi törvény által körülírt modellről 1.: Diószegi István:/! nemzetiségi politika a, XIX. század utolsó harmadában. In: uő: Üllő és kalapács. Nemzetiségi politika Európában a 19. században. Magyarságkutató Intézet, Budapest 1991, 17-54., 28-29.
6 Ady Endre: Háború és háború. Nyugat, 1914. november 16., 22. sz., 506.
7 Szász Zoltán: Politikai élet és nemzetiségi kérdés a dualizmus korában 1867-1918. In: Erdély története III. Szerkesztette: Köpeczi Béla. Budapest 1986, 1691.
8 Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez... VI. 1913-1914, i. m., Budapest 1985, 104.
9 Uo., 93-94., 108-114.
10 Gazeta Transilvaniei, 1914. július 19. (augusztus 1.) 158. sz. A felhívás szövegét magyarul közli: Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez... VII. 1914-1916, i. m., Budapest 1999 (megjelenés előtt), 32.
11 Národnie noviny, 1914. augusztus 6., 91. sz. Magyarul: uo., 36.
12 Jankovich Béla vallás- és közoktatási miniszter rendelete - amely az állami népiskolákban az anyanyelv tanításának célját abban határozta meg, hogy megtanítsák „a nem magyar ajkú gyermeket saját anyanyelvén helyesen írni és olvasni" - gyökeresen szakított a nemzetiségi vidékeken jobbára magyar nyelvtanfolyamként működött állami iskola modelljével. Az esetek nagy többségében a nemzetiségek nyelvén is beszélő tanítókat a rendelet arra kötelezte, hogy „a gyermekek anyanyelvét oly mértékben használja fel kisegítésképpen, amennyire az a nyújtandó ismeret tisztább megértéséhez szükséges". Továbbá, hogy „a szorosan vett tanításon kívül való érintkezésben, a gyermekek számára való tekintet nélkül, a gyermek anyanyelvét is használja addig a határig, hogy a gyermek tanítóját mindjárt kezdetben megérthesse, benne jóindulatú vezetőjét ismerhesse meg, hozzá bizalommal fordulhasson, és az iskolát megszeresse". In: Magyarországi Rendeletek Tára, 1914, 48. folyam, 2210-2211.
13 Tisza román főpapokkal folytatott levelezését 1.: TIÖM, 4. sorozat. II. köt., 272-288., illetve Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez... VIL, i. m., 86-132. Idézet helye: 102.
14 Uo.
15 Uo., 126.
16 Uo., 128.
17 „...a román nép politikai befolyásának a kormányzásban és az ország törvényhozásában való szerves és intézményes biztosítása nélkül, a román oktatásnak minden jellegű és fokú összes tanintézetben való bevezetése nélkül, a román nyelvnek a közintézményekben való elfogadása nélkül nem lehet végleges és kielégítő megoldást elképzelni az erdélyi és magyarországi románkérdésben. Sohasem csináltam meggyőződésemből titkot, hogy az önkormányzati elv elfogadása és alkalmazása a legmegfelelőbb módozat ezeknek a követeléseknek a kielégítésére. [...] A gróf Tisza levelében lefektetett keretek távol állnak nemcsak az autonómia elvétől, hanem azoktól a praktikus módozatoktól is, melyekkel az előbb kifejtett követeléseket és politikai harcaink fő célját: nemzeti létünk biztosítását el lehetne érni." Uo., 150.
18 Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés,.., i. m., 182-184. Tisza szlovák próbálkozásainak dokumentumaiból válogatást közöl: Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez... VIL, i. m., 261-267., 408-418., 556-560.
19 Uo., 105.
20 Uo., 345.
21 Ebből a szempontból is igen kiegyensúlyozott szép elemzését adja a kérdésnek: Vermes Gábor: Tisza István, i. m., 492-501.
| |