| |
Jászt Oszkár nemzetiségpolitikai koncepciójának változásai
Mi vezette Jászi Oszkárt arra, hogy a történeti Magyarország fennállásának utolsó évtizedében, a század eleji reformnemzedék - tudományos felkészültséget, szervezőkészséget tekintve egyaránt - vezérszerepre rendelt személyiségeként, a nemzetiségek egyenjogúsításának problémáját helyezze érdeklődése középpontjába? Melyek voltak Jászi szemléleti fejlődésében azok az összetevők, amelyek a dunai nemzetek egymásrautaltságának fölismeréséből kiindulva, az érdekegyeztetés szükségszerűségének tudatosítására, ezáltal pedig a kelet-közép-európai kis nemzetek egymás közötti viszonyának újragondolására sarkallták őt?
A lehetséges választ ő maga is többször megfogalmazta. Minthogy 1918 előtti közéleti tevékenységének általános érvényű célját a magyarországi demokrácia erői együttműködésének megszervezésében, az ország demokratikus átalakításában jelölte meg, kézenfekvő volt, hogy az ország lakosságának felét sújtó nemzetiségi elnyomást, és a magyarországi társadalomnak a nemzetiségeknél is nagyobb hányadát alkotó parasztság osztályelnyomását tekintette a demokratizálódás két legsúlyosabb akadályának. Ahogy többször is leírta: „Ötven percentre nem lehet demokráciát csinálni." Ugyanezt hangsúlyozta abban a levelében, amelyet a nagyszebeni Telegráful Román című lap szerkesztőjéhez írt 1912-ben: „Tényleg, az én célom és utam a demokrácia eszméjéhez való törekvés - a szabad gondolkodás módszerének alkalmazásával. A demokrácia a szabad fejlődés eszményét megkívánja minden népi energia számára, ennélfogva minden ponton és minden vonalon összeütközésbe kerül a sovinizmussal."1
A Jászi-életmű megismerésében, kritikai feldolgozásában rendkívüli fontosságú a nemzetfogalom és a demokráciaértelmezés összefüggéseinek tisztázása. Hanák Péter, Jászi dunai patriotizmusát elemezve, a demokrácia és nemzetiség viszonyát a következőképpen igyekezett megvilágítani: „A demokrácia a társadalmi önigazgatás egyfajta szabályrendszere, amely elsősorban az egyénnek és a csoportnak a hatalomhoz való viszonyát, működési elveit és lehetőségeit állapítja meg. A demokrácia az autonóm egyének szabad együttműködésén és a hozzárendelt szabályok racionális elfogadásán alapul. A nemzet ezzel szemben szervesen kifejlődött érzelmi és akaratközösség, amely megszabja tagjai kultúráját, gondolkodásmódját, lojalitását a közösség tagjaihoz, és a kívülállókhoz, a más nemzeti közösségekhez való viszonyát. Benne az egyéni autonómia kollektív akarattá szerveződik, és kollektív önállóságra, szuverenitásra törekszik. A demokrácia és a nemzetiség tehát összekapcsolható, de egymást nem helyettesítő és egymással nem helyettesíthető kötődések."2 A szabatos meghatározások közül kivált a nemzetdefiníció érdemel figyelmet: a közösségszerveződés adottságainak és céljainak megkülönböztetése, azonosulás és elkülönülés meghatározó erejű mozzanatának és a nemzetté válás történetiségének beépítése a tömör meghatározásba, kétségtelen előrelépés a korábbi didaktikus, vagy éppen katalógusszerűen szemrevételező, részletekbe vesző definíciókkal szemben. Ami pedig a demokrácia és nemzetiség viszonyát illeti, ugyancsak fontosnak látszik az intés: a kölcsönhatás e két „különböző dimenzió" között egyáltalán nem automatikus.
A 19-20. századi kelet-közép-európai, Duna-táji nemzeti fejlődés ambivalenciái ismeretében a 20. század végén nagyfokú szkepszis jellemzi azokat a felvetéseket, amelyek a nemzetiségi-kisebbségi kérdés pozitív kezelése, illetve a demokratikus technikák, viszonyok közötti összefüggéseket, kölcsönhatásokat taglalják. Akár szimptomatikusnak is tekinthetjük azt a tényt, hogy a kölcsönhatásban rejlő lehetőség hangsúlyozása, vagy az annak hiányában esélytelenné váló, kedvező irányú fejlődés féltése helyett - valószínűleg a demokratikus próbálkozások közép-európai zsákutcái nyomán - egyre általánosabbá válik a kilátástalanság, és a kiábrándultság érzése.
Hanák Péter például fentebb idézett Jászi-tanulmányában minden szépítés nélkül így fogalmazott: „A történelmi kísérletek nem bizonyították a demokrácia és a nemzeti kérdés megoldása közti okozati kapcsolatot." Igaz, számba véve a fennmaradó, kétes kilátású eshetőségeket, a perspektívát - „a gyengeség és a torzulások szülte riasztó tapasztalatok ellenére" - mégis a demokratikus eszközrendszer (érdekképviselet, érdekegyeztetés, vita) célirányos felhasználásában - „az ütköző társadalmi és nemzeti érdekek tartós, kompromisszumos" egyeztetésében, a „toleráns közösségtudat" kialakításában - jelölte meg.3
Jászi maga jól látta, hogy a századelő magyar politikájának kurzusa s a magyar közvélemény nagy részében visszhangra és helyeslésre talált: nemzetiségellenes jelszavai mögött eredendően a magyar birtokos osztályok pozícióféltése húzódott meg. És hogy a korabeli regionális, vármegyei nemzetiségi küzdelmekben ezen átszűrve váltak az asszimilációs politika célkitűzései annak az országmentő hevületnek, elhivatottság-tudattá növesztett buzgalomnak az eszményeivé, amely azért akarta pár évtized alatt a fele részben nemzetiségek lakta Magyarországot „magyar országgá" tenni, mert egyedül így vélte biztosíthatónak a történelmi államkeretek fenntartását, illetve a nemzetiségi kérdés megoldását.
Majdnem száz év távlatából egyértelműen meg kell állapítanunk: ezek a nagyra törő magyar nemzetállami törekvések - amelyeknek a magyar közgondolkodásban vitathatatlanul mélyen gyökerező e-lőzményei voltak, de csupán a kiegyezés által biztosított szélcsend és a látványos eredményeket felmutató századeleji modernizáció kínálta új lehetőségek nyomán váltak kormánypolitika szintjére emelt célkitűzésekké - születésük pillanatától fogva elhibázott, megvalósíthatatlan, s éppen ezért bukásra ítélt elképzelések voltak.
A „grammatikai asszimiláció" hiábavalóságát egyébiránt a magyar nacionalizmus számos vezéralakja is kénytelen volt felismerni -Grünwald Bélától Tisza Istvánig, Beksics Gusztávtól Rákosi Jenőig. De erre a bizonyosságra, a nacionalista politika lehetséges, és a századforduló után körvonalazódó visszahatásaira, a századelő „általános nacionalista megkergülése" közepette, az egész mértékadó magyar politikai közvéleményt rá kellett volna döbbenteni. A korszak burjánzó nacionalista röpiratirodalmának fővonulata azonban mindvégig a magyarosodás szorgalmazásában vélte meglelni az ún. „pánszláv" és „dákoromán" veszély elleni harc leghathatósabb eszközét.
A századforduló és a századelő egymást váltogató magyar kormányai a taktikai engedményektől, rövidre zárt közeledési kísérletektől eltekintve makacsul tartották magukat az - erő pozíciójából is megvalósíthatónak hitt - egységes politikai nemzet koncepciójához, annak is az etnikailag „átértelmezett", vagyis a nemzetinyelvi egységesülés irányában ható változatához. (Közbevetőleg megjegyezhetjük: az ilyen módon értelmezett „államnemzet"-aspirációk tartósabb érvényesülésével kapcsolatos század eleji balsejtelmeket teljes mértékben igazolták a 20. század végének tapasztalatai. Hiszen a kelet-közép-európai térség fejlődésében jószerével általános érvényű jelenséggé vált az államnemzetek törekvése az etnikai homogeni-zálásra az egység és egyenlőség ürügyén.)
1912-ben megjelent alapmunkájáról a könyv bevezetőjében maga Jászi írta, hogy az egyszerre „iránymű" és „szigorúan tudományos munka". Egyrészt bevallottan azzal a szándékkal készítette, hogy rámutasson a kiegyezés utáni hivatalos magyar nemzetiségpolitika csődjére, az elmérgesedett magyarországi nemzetiségi kérdés nyomorúságára, s azzal, hogy megpróbálja felvázolni a megoldás, a kiút felé vezető lépéseket. Ugyanakkor mindehhez többéves történeti, szociológiai, politológiai előtanulmányokat folytatott, kérdőíveket készített, „terepszemléket" tartott, statisztikai adatokat gyűjtött és csoportosított, vagyis „szigorúan tudományos" apparátusra támaszkodott elemzései során.
És ha egy felismerésnek olyan egyértelmű az igazsága, mint amilyen Jászié is volt, aki - Ady méltató szavaival szólva - „megérezte, hogy a sok népű, sok ínségű, sok kábulású, sok rongyú, sok zsolozs-májú ország a leggazdagabb kultúrvariációk, lehetőségek, érdekességek országa", a homo politicus minden időben legyűrhetetlen belső késztetést érez, hogy az elemzések, következtetések síkjáról továbblépjen, eszméit programokba öntse, másokéival ütköztesse és megvalósításukra törekedjék, s hogy felvállalja az elemzés-programadás kettősségét. Való igaz, hogy ezzel együtt vészesen megcsappan az időtlen igazságok felmutathatóságának esélye. Ehelyett a tudós legfeljebb abban reménykedhet, hogy a tudományos elemzés jó esetben a vizsgált jelenségnél is alaposabban rakódik le az emberi történelem irdatlan korallzátonyába.
Ezt a dilemmát Jászi 1918 végéig feloldhatónak hitte, sőt az emigráció első éveiben is bizakodott elképzelései közeli megvalósulásában. A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés okfejtése még ezt a hitet tükrözte, s nem ingatta meg ebben a könyv felemás fogadtatása sem. Fontos tisztáznunk, milyen helyet foglal el ez a könyv Jászi eszmei-politikai fejlődésében. S még inkább azt, hogy mennyire épült be, illetve egyáltalán beépülhetett-e a könyvben kibontakozó szellemiség a lassan süllyedő magyar zátony aktuális valóságába.
Litván György, A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés új, kiadásának bevezető tanulmányában, a könyv időszerűségét vizsgálva, megpróbálta különválasztani Jászi nyilvánvaló tévedéseit, az időközben elavult, vagy éppen megvalósulatlan elképzeléseit és a napjainkban is érvényes elemzéseit. Litván egyebek közt rámutatott a „racionalista evolucionizmus" számlájára írható leegyszerűsítésekre: például az indusztrializmustól és a demokratizálódástól remélt megoldás automatizmusára - azóta is hányszor szerettek volna hagyatkozni erre és az ehhez hasonló törvényszerűségnek hitt illúziókra! -, vagy a magyar integritás védelmében gyökerező szubjektív érzelmek felbukkanására.
A könyv egyik leginkább időállónak tűnő gondolatmenete a nemzetiségi elnyomás sajátos tartamát, a „nemzetiségi sérelmi többlet" mibenlétét határozza meg, igen körültekintően. Az ország minden nemzetét és nemzetiségét érintő általános sérelmek a közigazgatási, igazságszolgáltatási gyakorlat visszásságából, a gazdasági élet és a kulturális fejlődés problémáiból adódtak. Persze, ezek az egész országot - így a többségi nemzet tagjait is - sújtó negatív elemek bizonyos esetekben a nemzetiségi régiókra jellemző perifériális helyzet, vagy éppen egy-egy kormányzat diszkriminatív regionális-nemzetiségi politikája folytán az országos átlagnál súlyosabban érintik a nemzeti kisebbségeket. (Hogy egy ismerős magyar példával éljünk, az „anyanemzettel" való kapcsolat megnehezítése általános érvényű utazási korlátozások révén, óhatatlanul speciális kisebbségi sérelmet is jelent.)
A kelet-közép-európai nemzetiségi elnyomás súlyponti elemét Jászi elemzése szerint azok a többletsérelmek jelentik, amelyek az anyanyelv és az anyanyelvi kultúra bármifajta hátrányos megkülönböztetéséből származnak. Ezek kétségkívül a paraszti és munkásrétegek helyzetét is rendkívül megnehezítik, mert nagymértékben csökkentik a társadalmi mobilitás esélyét, mert lehetetlenné teszik a természetes közösségszerveződéseket, vagy mert a „reális egyenlőség" elérése az államnyelv elsajátításától válik függővé stb. Mindazonáltal az államnyelvi törekvések paradox módon mégis a minőségi kétnyelvűségre - a két nyelv megközelítően azonos szintű és tudatos használatára - egyedül képes nemzetiségi értelmiséget sújtják a legsúlyosabban. Mégpedig azért, mert az asszimilációs nemzetiségpolitika ideáljában nincs helye a fejlődőképes nemzetiségi kultúráknak, azokban legfeljebb skanzenértékeket látnak. Ezáltal a nemzeti törekvések hordozója, az értelmiség, elveszti éltető elemét, a tömegek öntudatra ébresztésének, a közösség formálásának legfontosabb közegét - a nemzeti kultúrát. Jászi okfejtése a mai kelet-középeurópai kisebbségi problémákat ismerők számára is minden bizonnyal fölöttébb időszerűnek tűnhet.
Miért kifogásolták nemzetiségi kortársai közül mégis Jászinak az asszimilációval kapcsolatos álláspontját a legerőteljesebben? Tény, hogy Jászi 1912. évi könyvében - egyebek közt éppen az erőszakos magyarosítás elhibázott erőltetése ellenében - a természetes asszimiláció feltartóztathatatlansága, a társadalmi mobilitással szorosan összefüggő folyamatai, erőteljes és jórészt pozitív hangsúlyt kaptak. Az is igaz, hogy az iparosodással, városiasodással és általában a tőkés fejlődéssel szorosan összefüggő, spontán asszimiláció valóban látványos változásokat eredményezett a századforduló Magyarországán.
Ma már úgy látjuk, hogy Jászi alighanem túlbecsülte a folyamat perspektíváit, éppúgy, ahogy a korabeli asszimilációt mint a történeti Magyarország nemzetiségeinek megállíthatatlan etnocídiumát értekelő szlovák és román történészek egyike-másika utólag sem képes a magyarosodást és magyarosítást a történeti valóságnak megfelelően szemlélni. A polgári átalakulásnak ezt a szükségszerű velejáróját Jászi az első világháború előtt, a nyugat-európai minták elemzése alapján, a történeti Magyarországon éppen csak kibontakozófélben levő folyamatnak tartotta. Holott véleményünk szerint a magyarosodás, éppen ellenkezőleg, 1900 és 1910 között már kifulladóban, vagy legalábbis lelassulóban volt. Ráadásul a magukat magyarnak valló asszi-milánsok közt sokan voltak a kettős kötődésűek, a magyarsággal érzelmileg nem teljesen, vagy alig azonosulók.
Ami a könyvben az asszimiláció válfajainak megkülönböztetését szolgáló csoportosítás, az a kortárs nemzetiségek olvasatában az asszimiláció óhajtása. Jászi is az asszimiláció híve - hangzott a vád -, csak ő „kesztyűs kézzel" akar magyarosítani. Ugyanez a motívum 1917 végén újra felbukkant, de immár a nemzetiségi kérdés demokratikus magyarországi megoldását teljes egészében kétségbe vonó és cáfoló csehszlovák propagandakampány keretei közöttt: „A modern magyarosító iskola félti a Szlovákiában elért asszimilációs eredményeit, ezért Jászi azt javasolja a fajtájabélieknek, hogy a korszerű ipar, kereskedelem nivelláló tevékenységére és a demokratizmus erejére támaszkodjanak." Bár a Huszadik Század megdöbbenve utasította vissza a rosszhiszemű támadást, Masarykék, külföldi propagandájukban, Apponyi és Andrássy mellett Jászit és Károlyit is mint a magyarosító nacionalizmus képviselőit támadták.'1
Pedig csupán arról volt szó, hogy Jászi a társadalom „természeti" fejlődésének princípiumát a spontán asszimiláció esetében is érvényesnek tartotta. Ezzel szemben kezdettől fogva igen határozottan szembeszállt mindenfajta kényszermagyarosítással. Könyvében is súlyosan elmarasztalta például az iskolai magyarosítást, a nemzetiségi régiókban tervezett, sőt foganatosított telepítési akciókat.
Ezzel kapcsolatban úgy látjuk, hogy Jászi asszimilációval kapcsolatos álláspontját, annak mai értékelését pontosítani lehetne. Litván György szerint, ha „a korabeli politikai kontextusban vagy - különösen a könyv szövegösszefüggésében és belső értékrendjében érthető is, mai fogalmaink szerint semmi esetre sem lehet e korban erőszakos magyarosításról vagy kényszerasszimilációról beszélni".5 Az asszimilációs mozgások okait, regionális különbségeit vizsgálva valóban szükségesnek látszik a korábbiaknál árnyaltabb értékelés, de az említett két forma - az anyanyelvű oktatás korlátozása, felszámolása, illetve a nemzetiségi szempontok szerint megkísérelt telepítési akciók - véleményünk szerint napjainkban is teljes egészében kimerítik a kényszerasszimiláció fogalmát.
Ha a korabeli nemzetiségpolitikáról a szomszéd országokban és a témával foglalkozó európai történetírásban rögzült fekete-fehér képet a valóságnak megfelelően próbáljuk árnyalni, akkor sokkal inkább a korabeli magyarországi kényszerasszimiláció szűk keresztmetszetét, eszközeinek viszonylag csekély hatásfokát emelhetjük ki. Ezenkívül bizonyítható a spontán magyarosodás egyértelmű túlsúlya a korabeli asszimilációs mozgásokban, valamint az is, hogy az egyházi autonómiával rendelkező román, szerb nemzetiség ellenállóképessége az aktív asszimilációs politikát a román ás a szerb régiókban szinte teljes kudarcra ítélte.
A korszak gazdaságpolitikai tényezőinek elemzéséből az is kiderül, hogy az iparosodásban rejlő asszimilációs tényező tervszerű állami kiaknázásával a korabeli magyar kormányok szintén megpróbálkoztak, de gazdasági és ésszerűségi okok, vagy még inkább a szükséges tőke, az állami beruházások hiánya miatt szó sem lehetett az ország etnikai arculatának olyan mértékű irányított átalakításáról, mint amilyen a 20. század második felében a kelet-európai, köztük a magyar kisebbségek által lakott területeken volt megfigyelhető.
Az asszimiláció megítélésében jelentkező ellentmondásoknál jóval nagyobb súllyal esett latba a dualizmus kori magyarországi nemzetiségi kérdés rendezésére Jászi által propagált, úgynevezett „minimális megoldás". Ez az anyanyelvű közigazgatás, igazságszolgáltatás, oktatás és művelődés bevezetését szorgalmazó program lényegében egy szűken értelmezett kulturális autonómia irányába mutató koncepciót körvonalazott. Tény, hogy maga Jászi is csupán az első lépésnek tekintette az 1868. évi nemzetiségi törvény szellemét a gyakorlatba átültető tervének érvényesítését, mint ahogy az is faktum, hogy Jászi programjának az első világháború előtti Magyarországon legfeljebb elméleti jelentősége lehetett.
Már a kortárs nemzetiségi és magyar reflexiókban is felbukkan Jászi 1912. évi könyvével szemben az a kifogás, hogy a magyarországi román, szlovák, szerb és német politikai mozgalmak és programjaik részletes elemzése kimaradt a könyvből. Ez Jászinak arra a téves elképzelésére vezethető vissza, hogy ő elsősorban a múlt század utolsó negyedében a magyar nacionalizmus elől passzivitásba vonult nemzetiségi politika lábadozásának idején kidolgozott, viszonylag mérsékelt programokat, nem pedig a mozgalmak legmélyén mindvégig irányadó ideát, a nemzeti területi autonómia létrehozását tekintette a „legkisebb közös nevezőnek".
Tegyük hozzá, hogy e tévedés korrigálásának nem az első világháború előtti konkrét helyzet szempontjából lett volna jelentősége -hiszen a hivatalos politika jószerével tudomást sem vett Jászi elképzeléseiről -, hanem abban, hogy saját eszmei-gyakorlati fejlődésében gyorsabban juthatott volna el a tényleges nemzetiségi igények felismeréséhez. Mert való igaz, hogy az - alapjában elsinkófált és többször hivatalosan is érvényteleníteni, eltörölni javasolt - 1868. évi nemzetiségi törvény betartásáért harcoló román, szlovák, szerb és szász politikusok számára Jászi minimális programja akár maximális megoldásnak is számíthatott volna - de csakis a századelő nemzetiségi erőgyűjtésének szakaszában. A világháború előtti években erőteljes belső differenciálódás és polarizáció zajlott le a nemzetiségi mozgalmakon belül. Jászi minimális programja az 1914-ig mindhárom nagy nemzetiségi pártnál mértékadó, egyezkedésre hajlamos, mérsékelt ellenzék elképzeléseihez állt a legközelebb. Ugyanakkor a nemzetiségi mozgalmakon belül e csoportok mellett egyre határozottabban szót kértek a csehszlovák, román és délszláv egységeszmék hívei.
Jászi „naivitását" egyebek közt azzal szokták bizonygatmi, hogy nem tudott ezekről az új irányzatokról. Ez teljes képtelenség, hiszen minden átlagos korabeli újságolvasó tudott róluk. Már az 1908. évi anyaggyűjtő kérdőívében is rákérdezett „a kifelé gravitálás" problémájára. Hogy az egységmozgalmak céljának megvalósulása felől kételyei voltak, abban meg éppenséggel olyannyira nem állt egyedül, hogy nem egy vezető nemzetiségi politikus még 1918 őszén is csupán mint gyönyörű ábrándról szólt a csehszlovák vagy a délszláv egység megteremtéséről.
Az antanthatalmak 1915-ben ismertté vált nemzeti újjászervezési terveit illetően Jászi még ugyanabban az évben hangot adott a magyarországi nemzetiségek leválásával kapcsolatos fenntartásainak. Szerinte a nemzetiségi princípium, „a haladás és a forradalom elmélete akkor volt és ma is akkor az, amikor nagy, életerős, gazdasági és kulturális, földrajzi és forgalmi kötelékek által egymásra utalt sorsközösségeknek állami renddé való kovácsolásáról van szó. De a visszaesés és a reakció elmélete, ha nagy és életképes, a gazdasági és szellemi termelést intenzíven szolgáló, az emberi kultúra természetes munkafelosztási területeit képező állami egymásrautaltságokat akarunk nemzetiségi kisebbségek szentimentális vagy romantikus faji vonzódásaival megrepeszteni". Mindazonáltal a nagy egységek keretei közt gyorsabban, teljesebben kibontakozható fejlődés papírformaracionalitásának hangsúlyozása a Monarchia, s azon belül a történeti Magyarország kereteinek, nem pedig a hivatalos magyar nemzetiségi politika létjogosultságának igazolását szolgálta. Jászi úgy látta, hogy a feltartóztathatatlan egyenjogúsítási törekvések nyomán megadható a válasz a kérdésre: „hogyan lehet egymagukban gyönge és erőtlen nemzetiségi elemeknek a nagyobb államiság összes előnyeit megszerezni úgy, hogy ez valamennyi kooperáló fél nyelvi és faji kultúrájának javára legyen."
A kérdés ilyetén felvetése természetszerűleg mondatta ki Jászival azt a meggyőződését, amely miatt a magyarországi nemzetiségek részéről fenntartásokkal fogadták megnyilatkozásait, pár év múltán pedig minden megegyezés elé elháríthatatlan akadályt gördítettek: „Amilyen bűn lett volna egyszer az emberiség ellen, sőt magukkal a verekedő nemzetiségekkel szemben is a brit egység megtörése a nemzetiségi elv alapján, ugyanolyan bűn volna ma Magyarországot feldarabolni soi-disant államalakítási tendenciák érdekében."6
A nemzeti önrendelkezés megegyezéses alternatívájának esélytelensége 1918-ban mindenesetre ráébresztette Jászit arra, hogy a nemzetiségi fejlődés az általa minden bizonnyal helyesen prognosztizált, nemzetek feletti egység irányába tartó útja a Duna mentén csak a nemzetállami elhatárolódás szükségszerű közbülső fokozatán át vezet. A különválás kritikus periódusában, azaz 1918 őszén a Károlyi-kormánynak a „magyarországi nemzeti önrendelkezés előkészítésével megbízott minisztereként" kénytelen volt szembesülni azzal, hogy elképzeléseit a román és a szlovák fél visszautasította.
Talán már csak ezért sem érdektelen, ha az alábbiakban néhány sorban megpróbáljuk felvillantani Jászi Oszkár nemzetiségpolitikai elképzeléseinek korabeli nemzetiségi fogadtatását. Szóban forgó munkájáról, 1912 tavaszán, legelőbb a Jászinak állandó fórumot biztosító nagykikindai Srpski Glas adott hírt. A szerb radikálisok e lapja - bevallottan csak röptében áttekintve azt - azért ajánlotta olvasóinak a könyvet, mert abból mindenki „képet nyerhet a radikalizmus nemzetiségi koncepciójának demokratizmusáról".7 Szlovák részről a turócszentmártoni konzervatív Národnie noviny „kapitális műnek" mondta Jászi könyvét, majd néhány rövid gondolatot idézett belőle szó szerinti átvételben. A könyv Goethétől származó záróidézetét azzal a maliciózus megjegyzéssel közölte a lap, hogy Jászi szárnyalása imponáló ugyan, de a magyarországi valóság messze van még a goethei magaslatoktól.8
Érdemibb ismertetést közölt a szlovák ifjúság Pesten megjelenő folyóirata, a Prúdy, a lap főszerkesztőjének, Karol Hűseknek a tollából. Hušek kifogásolta Jászi - valóban meglehetősen szűkkeblű -nemzetmeghatározását, mert az csak az államalkotó nemzetiséget tekintette nemzetnek Ez a hazai nemzetiségek közül kivált a teljes egészében Magyarországon élő szlovákság számára volt mindig is elfogadhatatlan. A minimális programot pedig a recenzens - Jászi erre utaló megjegyzését helyeselve - csak mint átmeneti megoldást tartotta elfogadhatónak. A túlnyomóan méltató sorokból az alábbi gondolatokat érdemes kiemelni: a könyv „...hamarosan bibliaként és tudományos lexikonként szolgál majd harcunkban. De éppen Jászi neve a biztosíték arra nézve is, hogy az 6 programja rövid időn belül az egész demokratikus gondolkodó magyarság programjává válik, és ily módon olyan eszköz lehet, amely Magyarország összes becsületes politikusát összeköti. Egy dologra azonban ez a könyv minden bizonnyal megtanít: nem a lelkesedésből és érzelmekből táplálkozó politika az üdvözítő és szükséges, hanem csakis az, amely gazdasági alapokon nyugszik. Mert Jászi a történelmi materializmus tanítása nyomán, de mégis ideologikus megközelítésben, éppen erre az oldalára mutatott rá annak a nemzetiségi kérdésnek, amelynek megoldásán Magyarország sorsa áll vagy bukik."'
A szlovákénál is érdekesebb volt a könyv román fogadtatása.10 A lugosi Drapelul, a Gazeta Transilvaniei mellett a Păcătian által szerkesztett nagyszebeni Telegraful Román foglalkozott a legnagyobb terjedelemben Jászi könyvével, s abból tíz részletet is közölt." Az ismertetés Jászi következtetéseinek többségét elfogadta, egyedül az egyházi autonómia és az ezzel szorosan összefüggő román iskolaügy féltése késztette némi vitára a román recenzenst. Rákosi Jenő napilapja, a Budapesti Hírlap a román kifogásokat felnagyítva és Jászinak a lapban közölt levelét bírálva megpróbálta „összeugrasztani" őt román híveivel, ismerőseivel.12 Jászi azonban újabb nyílt levélben tisztázta a vitatott pontokat, köztük a magyarosító iskolapolitikával kapcsolatos ellenvetést is: „Ismerve a mai viszonyokat, értem és tudom méltányolni a nemzetiségeknek az állami iskolákkal szembeni bizalmatlanságát és ellenállását. Hogyha a nemzetiségek kultúrájuknak megfelelően lesznek képviselve a parlamentben, ha a vármegyék a nép autonóm szervei lesznek, ha egy magyar demokrata, antifeudális, antisovén párt fog alakulni, ha teljes gyülekezési és sajtószabadságunk lesz, akkor majd követelhetjük, hogy nemzetiségi testvéreink segédkezet nyújthassanak nekünk a népnevelés fényes palotájának felépítéséhez, amely teljesen emancipált lesz az állam és a felekezetek befolyása alól."13
A román fenntartások nem foszlottak szét teljesen ezután sem, a román, szerb és szlovák politikai csoportok többsége mégis rendkívül pozitívan értékelte Jászi magatartását. A politikai kapcsolatokban már az első világháború előtti szakaszban szinte teljessé váló érzelmi elidegenedés körülményei közt Jászi - ahogy azt Bíró Lajos írta róla 1918-ban - a magyarságnak jószerével egyetlen bizalmi embere volt a nemzetiségekkel szemben.
Jászi koncepcióját és annak - Boross László Nyugatban közölt bírálata által módosított (a kétnyelvűségre épülő magyar-nemzetiségi kulturális kölcsönhatás kívánalmát megfogalmazó) - variánsát először a Deutsch-Ungarische Volksfreund című magyarországi német lap utasította el, mondván, hogy az adott körülmények között ez olyan „kulturális párbajt" eredményezhet, melyben a magyarság megkötött kezű ellenfelekkel vívna, ami pedig nem lenne éppen méltó a „lovagias nemzet" fiaihoz.14 A bírálat éle tehát Jászi kulturális területekre szorítkozó javaslatainak szűkkeblűségét vette célba. Ugyanebből kiindulva 1918-ban, immár rendszerbe foglalva, Fran Ilesic, horvátországi szlovén közíró a nemzetiségi önrendelkezés alapállásából Jászi teljes elutasításáig jutott el: „Jászi a nemzetiségi kérdés megoldásában minden területi autonómiát feleslegesnek tart. Ámde amennyiben figyelembe vesszük a művelődés és politika szoros kapcsolatát, azt látjuk, hogy a Jászi kínálta megoldás sem nyújt lehetőséget a szabad kulturális fejlődésre. Mindaddig, amíg az állami hatalom és közigazgatás kizárólag a magyarok kezében lesz, szó sem lehet a kulturális szabadság kialakulásának lehetőségéről."15 A pár héten belül Zágrábtól Prágáig nagy visszhangot kiváltó írás jó érzékkel ismerte fel Jászi alapdilemmáját: a nemzetiségi egyenjogúsítás eszménye, mint azt már 1912-es munkájában is megfogalmazta, a nemzetállamok létrehozása felé vezető út első állomása a nemzetiségeknek. Ugyanakkor a győztes nagyhatalmak által felkínált lehetőséget 1918 őszén már nem lehetett ellenpontozni a történeti államkeretek közt mutatkozó emancipációs perspektívák bármily látványos és szakszerű bizonygatásával.
Ma már meglehetősen világosan látjuk Jászi nemzetiségpolitikai koncepciójának belső fejlődésében az 1918-1919. évi fordulat előzményeit és tanulságait, valamint az azokban gyökerező önkor-rekciókat. 1918 tavaszán elkészült és szeptemberben megjelentetett, Magyarország jövője és a Dunai Egyesült Államok című munkája először körvonalazta a kossuthi eszmény - a dunai konföderáció -variánsát. Ez az eleve esélytelen terv - amint azt Hanák Péter hangsúlyozza Jászi dunai patriotizmusáról szóló elemzésében - elsősorban még mindig a történeti magyar állam integritását kívánta biztosítani. Nemzetiségi miniszteri ténykedésének hónapjaiban Jászi a korábban általa is elutasított belső nemzetiségi föderalizálás gondolatáig hátrált. Az emigráció első éveiben azonban fel kellett ismernie a nemzeti átrendeződés legelemibb következményét: a történeti Magyarország integritása végérvényesen a múlté.
Ez a fel- és beismerés lett a kiindulópontja annak az újraértékelésnek, amely a magyar hegemóniáról való lemondástól a regionális érdekközösség tudatosításán keresztül a Duna menti kisnemzetek magasabb rendű közösségtudata kifejlesztésének szorgalmazásáig vezette el őt. Dunai patriotizmusként emlegetett magatartását kezdetben főként az jellemezte, hogy igyekezett megszabadulni a revízió és a szolgai beletörődés kétféle kísértésétől. Helyettük - amint azt Hanák Péter aprólékos eszmetörténeti oknyomozásából megtudhatjuk - a gazdasági és kulturális közeledésre, a nemzeti értékek kölcsönös megbecsülésére, a kisállamok demokratizálására épülő szövetkezés, az egyenrangú kisnemzetek dunai konföderációjának eszménye került. De Jászinak lépten-nyomon meg kellett tapasztalnia a konföderációs gondolat számtalan akadályát. Így például még ma is szolgálhat bizonyos tanulságokkal Jászi koncepciójának és a szocialisták által képviselt internacionalizmusnak az összehasonlítása. Jászi jól látta, hogy a „demokratikus nemzetköziség" szervezetlensége volt az egyik fő oka annak, hogy a szocialisták a két világháború között légüres térben próbálták átültetni a valóságba a nemzetek közötti szolidaritás eszméjét. (Magyar vonatkozásban ezért érezzük tragikusnak a csehszlovákiai magyar sarlósok által 1931-ben kezdeményezett szakítást Jászival, jóllehet a koncepcionális eltérések erre kétségkívül számos érvet-ürügyet kínáltak.)16
Jászi lényegi, igaz, jobbára csupán elméleti jelentőségű önkorrek-ciói azt sugallják, hogy a közép-kelet-európai összetartozás, még inkább az összefogás ideája csak úgy juthat közelebb a megvalósuláshoz, ha a kizárólagosság és elzárkózás tendenciája minden vonalon visszaszorul. Hanák Péter, elfogadva Jászi zárótételét, miszerint „a föderalizmus az állam és a nemzet kibékítésének, a nemzeti kisebbségek felszabadításának egyetlen lehetséges eszköze", az összetartozás új alapjainak kidolgozását, a nacionalista kultusszal szembeszálló, „a szomszédokat megbecsülő sorsközösségtudat" kialakítását sürgeti. Tegyük hozzá, regionális feladatról van szó, de vállalásában nincs okunk egymásra vagy éppen valami másra várni.
A trianoni béke legnyomasztóbb terhét jelentő magyar kisebbségi problémát pedig az egyenrangú nemzetek szövetségeként elképzelt konföderáció keretei közt vélte Jászi rendezhetőnek. „A magyar demokrácia le tudhat mondani a revanche-ról, de arról soha és semmi körülmények között nem mondhat le, hogy elszakított vérei számára ne követelje mindazokat a jogokat és szabadságokat, amelyeket a nemzeti kisebbségek számára követelt a magyar hegemónia idején" - írta már 1920-ban. És valóban: a közép-európai átrendeződés eredményeképpen az általa a történeti Magyarország nemzetiségei érdekében megfogalmazott minimális nemzetiségi program a két világháború között a szomszédországok-beli magyar kisebbségek demokratikus programjainak részévé vált.17
A 20. század végéről visszatekintve, az integrációs és globalizációs tendenciák, tényezők erejét, hatását éppen csak sejtve-félve, érvényesnek látszik az a korábbi keletű felismerés, amely szerint a nemzeti fejlődés távlatai a kelet-közép-európai kis nemzetek és az egész régió sorsa szempontjából továbbra is a meghatározó feltételek leg-fontosabbjai közé tartoznak. Ember és emberiség között ugyanis a nemzet jelenti azt a legnagyobb közösséget, amellyel még a koherens közösségtudat kialakulásához szükséges mélységben érzelmileg azonosulni lehet. Mégpedig azért, mert a nemzeti azonosság- és közösségtudatnak elengedhetetlen nyelvi-kulturális, anyagi-szellemi és erkölcsi feltételei egyaránt adottak.
Ugyanakkor ez a felismerés a bezárkózás, az elszigetelődés irányába késztetheti azokat az államokat, amelyek nem érzik eléggé szilárdпак az állam nemzeti összetartozását. Úgy véljük, ez a tényező ugyancsak olyan mozzanat, amiért Jászi elemzései, a befelé és kifelé egyaránt vitázó magatartás század eleji tanulságai a századvég évtizedében ismét időszerűvé válhattak.
Azt, hogy Jászi Oszkár egymástól némely esetben különváló következtetései és célkitűzései, még inkább gyakorlati politikai lehetőségei között nincs és valójában nem is volt ellentmondás, azt csak az általa sugallt megoldások távolijövő-idejűségével magyarázhatjuk. A demokratikus rendezést a történelmi tapasztalatok birtokában, valamint a nemzeti érdekek egyeztetésének keretéül szolgáló konföderáció két világháború közötti esélytelenségének józan felismerése alapján Jászi, a szociológus, a miniszter, majd az emigráns politikus-gondolkodó boldogabb korokra testálta. Ezzel együtt igen fontos lenne Jászi szellemi hagyatékának mértéktartó és kritikus elemzése, kisugárzásának, utóéletének, recepciójának aprólékos feltárása, még ha ez utóbbi kétségkívül inkább lohasztja, mintsem csiholja a lelkesedés tüzét. Alighanem az illúziókkal való leszámolás parancsa az, ami számunkra is a - megtorpanást helyzetfelismerésre felhasználó - józanságot teszi vonzóvá.
A Károlyi-kormány Nemzetiségi Minisztériumának működése
Az 1918. október 31-én, Károlyi Mihály által alakított kormányban a magyar minisztertanács november 1-jei határozata alapján „Jászi Oszkár tárca nélküli miniszter úr a Magyarországon élő nemzetek önrendelkezési jogának előkészítésével" megbízott minisztérium létrehozására kapott felhatalmazást.1 A pár nap alatt megszervezett, úgynevezett nemzetiségi minisztériumra az első pillanattól kezdve hatalmas feladatok tömege és súlyos felelősség nehezedett. A háborús vereség, a Monarchia felbomlása, s az utódállamok létrejötte és nagyhatalmi támogatottsága nyomán az ország a teljes külpolitikai elszigeteltség helyzetébe jutott.
A soknemzetiségű Magyarország nem magyar többségű régióit a régi és új szomszéd államok a háború alatti titkos megállapodások, ígéretek alapján immár a magukénak tartották, november első napjaitól azok katonai elfoglalását is megkezdték. A román, szlovák, ruszin, német, szerb, vend és horvát nemzetiségi vezetők és a Jászi-féle minisztérium közötti, remélt megegyezések alapján, a közrend fenntartása, a gazdaság működőképességének és az ellátásnak a biztosítása mellett, mindenekelőtt azt a modus vivendit - olyan kölcsönösen elfogadható megoldást - kellett volna kidolgozni a soknemzetiségű történeti Magyarország népei számára, amely a békekonferencia döntéséig biztosíthatta volna az ország közigazgatási és gazdasági integritásának és belső békéjének a fenntartását.
A két világháború közötti magyar történetírás a Károlyi-kormányt, s benne talán legkíméletlenebbül éppen Jászi Oszkárt, az ország katasztrofális helyzetében utólag megengedhetetlennek tartott pacifista megegyezési kísérletek miatt marasztalta el.2 Az 1945-1948 utáni osztályharcos - vagy éppen csak doktriner - magyar történeti szakirodalom viszont a Monarchia, s azon belül a történeti Magyarország széthullását - mint a megkésett kelet-európai polgári nemzetté válás lezárulásának megkerülhetetlen következményét -egyfajta történeti törvényszerűségként kezelte. Ennek megfelelően a Károlyi-kormány politikájával szemben a korábbival éppen ellentétes előjelű, de a fentieknél nem kevésbé súlyos elvi kifogásokat emelt.3
Konkrétan az integritás a regionális autonómiák svájci típusú szövetségeként megszervezhetőnek és fenntarthatónak vélt eszménye vált céltáblává, amelyet Jászi az elszakadásra törekvő szlovákok, románok, szerbek, horvátok radikális és nagyhatalmi segédlettel megvalósított önrendelkezése helyébe emelt mint a nemzeti önrendelkezés - nemzetek közötti megegyezésen és szolidaritáson - alapuló alternatíváját. Az ország nemzeteinek és nemzeti kisebb ségeinek megegyezésén alapuló egységeszményt igyekezett Jászi sajá' koncepciójának és a Károlyi-kormány nemzetiségi politikájának középpontjába helyezni.4
A minisztérium tevékenységét, akárcsak az egész kormány nemzetiségi politikájának fő irányát az őszirózsás forradalmat követő első két hónapban Jászi Oszkár felfogása, elképzelései határozták meg. Az ő álláspontja sokat változott a világháború éveiben, kivált annak zárószakaszában, és messze meghaladta a korabeli magyarországi politikai közvéleményre jellemző előítéletes nemzetiségpolitikai felfogást. 1918 novemberében Jászi - a győztes nagyhatalmaknak a soknemzetiségű történeti Magyarország dezintegrációjára irányuló háborús célpolitikájával, illetve az azt realizáló antantdiplomáciával, katonai tényezőkkel szemben - az összes lehetséges partnert, eszközt, taktikai és stratégiai elemet megpróbálta felhasználni.
A Jászi-doktrína lényegét abban jelölhetjük meg, hogy a Magyarország irányában kérlelhetetlenül ellenségesnek mutatkozó antantpolitika hatását a szomszéd népekkel való megegyezések révén igyekezett mérsékelni. Ugyanakkor miniszteri megnyilvánulásaiból jól látható: tudatában volt annak, hogy az általa a kelet-magyarországi és erdélyi román, illetve a felvidéki szlovák és ruszin kérdés megegyezéses megoldásaként kidolgozott és felkínált svájci típusú nemzetiségi kantonizáció teljes, „körkörös" megvalósításának minimális az esélye.
A Magyarországon belüli, a regionális etnikai többség elve alapján létrehozni tervezett autonómiák, s ezek belső föderációjának megteremtése a világháború végét követő zaklatott időkben sem a román, sem a szlovák, de még a ruszin vagy éppen az erdélyi szász mértékadó körök többsége számára sem jelentett a független nemzeti kis államok létrehozásával, illetve az azokhoz való csatlakozással egyenértékű, vagy annál vonzóbb alternatívát.
Az 1918. októberi, sorozatos Károlyi-Jászi-féle puhatolózó nemzetiségi tárgyalások Jászi számára félreérthetetlen jelzésekkel szolgáltak a korábbi „minimális program"-nál bőkezűbb engedménypolitika szükségességéről.5 Ezzel párhuzamosan Jászi felülvizsgálta az 1918 tavaszán készített Dunai Egyesült Államok-tervezetének monolit Magyarország-elképzelését. 1918 novemberének első két hetében felismerte, hogy az ország széthullásának-felbomlásának utolsó nem fegyveres eszköze csakis a nemzeti autonómiák megteremtése lehet. Jászi ennek a valóságos nemzetiségi települési viszonyokat és a nemzetiségek részéről megfogalmazott kívánságokat egyaránt figyelembe vevő belső autonómia-rendszernek, tehát egyfajta megegyezéses nemzetiségi provizóriumnak a kidolgozását állította politikája, egyszersmind a nemzetiségi minisztérium működésének középpontjába.
A nemzeti-nemzetiségi autonómiák létrehozásának, az ország belső föderalizálásának gondolata mint a belső megoldás utolsó lehetősége, az aradi magyar-román tárgyalások előtti napokban vált általánosan elfogadott állásponttá a Károlyi-kormány tagjai és a magyar nemzetiségi politika vezető tényezői körében, mégpedig pártállásra való tekintet nélkül. A szociáldemokraták - a kormányban ülő szociáldemokrata miniszterek közül főként Kunfi Zsigmond - ekkortájt szintén az ország etnikumok szerinti átalakítását szorgalmazták. Az 1918. december 18-i minisztertanácsi ülésen Jászi előterjesztése és Kunfi felszólalása nyomán a tisztán etnikai Magyarország kialakításának és megvédésének gondolata is felvillant egy pillanatra.7
Ezt a felismerést már a minisztérium kialakításának kezdetén követte egy másik, diplomáciai forrásokból leszűrt, nem kevésbé fontos tapasztalás: a magyar kormány az adott körülmények között csakis a békekonferencia határozathozataláig terjedő átmeneti állapotok idejére tűzhetett ki bármiféle nemzetiségpolitikai célokat. A magyar kormány ilyen irányú kezdeményezéseinek értelme ugyanis éppen abban rejlett, hogy az ország közvéleménye és az antantdiplomáca előtt egyaránt bizonyítani tudja, hogy képes minden nemzeti közösség számára elfogadható, új alternatívát kidolgozni. Ráadásul a Károlyi-kormány közel öt héten át abban reménykedett - csakis utólag tudható teljes bizonyossággal, milyen hiábavalóak voltak ezek a remények -, hogy Magyarország sorsáról, az országhatárok módosításáról Európában még a világháborút követő időkben is kizárólag nemzetközi békekonferenciák, államközi egyezmények dönthetnek jogszerűen, amelyek előkészítésében az érintett ország hivatalos képviselői is részt vehetnek.8
Jászi Oszkár miniszter már a legelső nemzetiségi tárgyalásokat követően kifejtette ezzel kapcsolatos véleményét: „A magyar ügyre nézve a legjobb, ha valóban a művelt népek tanácsa dönt ezek felett a kérdések felett, nem pedig múló paktumokkal igyekszünk rendet csinálni. Különben is ne felejtsük: a nemzetiségi probléma nem csupán magyarországi probléma, de általános európai probléma, s nekünk okunk van azt követelni, hogy ezt a kérdést valóban nemzetközileg szabályozzák..."9 A Károlyi-kormány számára a Nagy-Románia kialakítását célzó bukaresti tervek megvalósítását előrejelző események rögtön november elején egyértelművé tették: a térség hatalmi viszonyainak átalakításában Magyarország szomszédai és a velük rokon vagy hozzájuk csatlakozni kívánó magyarországi nemzetiségek vezetői nem kívánják bevárni a békekonferencia döntéseit. Ezzel együtt Károlyi és Jászi is azt remélte, hogy a román nemzetiségi álláspont is igazodni fog ahhoz a követelményhez, mely szerint a nemzetiségi kérdésben - minden államra vonatkozóan egységes mércével - a békekonferencia hivatott végső döntést hozni. Mint ahogy abban is reménykedtek, hogy a francia irányítás alatt álló kelet-közép- és délkelet-európai katonadiplomácia képes lesz felismerni a térség népeinek valóságos közös érdekeit, s azok érvényesítése céljából hajlandó lesz mérsékletre bírni a román, a csehszlovák és a jugoszláv hadsereg urait.
A magyarországi és erdélyi Román Nemzeti Tanács november 9-én memorandumot juttatott el a magyar kormányhoz, amely huszonhat vármegye területén követelte „a teljes kormányzó hatalmat". Az ultimátum „a népek önrendelkezési jogának értelmében, valamint nemzetünknek [ti. a magyarországi románságnak - Sz. L. megj.] és a vele egy területen élő kisebbségeknek (az) érdekében a közrend, vagyon-és személybiztonság megóvása céljából" - háromnapnyi válaszadási lehetőséget adtak a magyar kormánynak.10 A magyar minisztertanács november 10-i határozata értelmében Jászi november 12-én késő este különvonattal Aradra indult, hogy ott tárgyalásokat folytasson a Román Nemzeti Tanács vezetőivel az előállt helyzet megoldásáról."
Az aradi magyar tárgyalóküldöttség a két napon két különböző megoldási javaslatot terjesztett elő. Az első napon Jászi javaslata szerint az Román Nemzeti Tanács által említett huszonhat megye területén élő románok a román többségű területeken román autonóm területeket alakíthattak volna, miközben az ott található kisebb magyar nyelvszigetek - Petrozsény, Déva, Vajdahunyad, Resicabánya, Stájerlak, Lúgos, Belényes, Beszterce - részére szintén autonóm jogokat helyezett kilátásba. A magyar többségű erdélyi és kelet-magyarországi megyék vagy azok egy része - Háromszék, Brassó, Udvarhely, Nagy- és Kisküküllő, Maros-Torda alsó fele, Tordas-Aranyos középső része, Kolozs megye középső része Kolozsvárral, Bánffy-hunyaddal együtt, valamint a Szamos völgye Désig, magyar impérium alatt maradt volna. Az ezeken a területeken található kisebb román nyelvszigetek - Alibunár vidéke, az avasi részek és a radnóti járás - szintén autonóm státust kaptak volna.12
A tárgyalások másnapján, november 14-én a román küldöttség, az eredeti követeléshez ragaszkodva, a kantontervezet bonyolultságát bírálva és a nemzetiségi konfliktusok további kiéleződésétől tartva, visszautasította a magyar javaslatot. A Vasile Goldis, által felolvasott elutasító nyilatkozat a Jászi-féle propozíciót a román állami önállósághoz való jog kétségbevonásaként értékelte: „A román nemzet elismeri a békekongresszusnak illetékességét arra, hogy az ezen nemzet által saját állama részére reklamált területeknek végleges határait megállapíthassa. Teljes kötelezettséget vállal arra, hogy a maga területén élő egyéb népekkel szemben respektálni fogja a Wilson-elveket, minden nép számára a szabad nemzeti fejlődés feltételeit mindenkor biztosítani kész. Az Ön által proponált megoldásban azonban egyrészt a román nemzet állami önállóságának megtagadását vesszük, másrészt a végleges béke beállásáig ezen népek között a közrend fenntartására való törekvésnek lehetetlenné tételét látjuk. Ilyen körülmények között a Román Nemzeti Tanács a Magyar Nemzeti Tanács kormányának Ön által közvetített propozícióit el nem fogadhatja, a bekövetkező további eseményekért a felelősség teljességét magától elhárítja és azt a Magyar Nemzeti Tanács kormányára hárítja."13
Jászi Oszkár - Goldis. nyilatkozatára válaszolva - a román álláspont két súlyos ellentmondására hívta fel a figyelmet. Mindenekelőtt arra mutatott rá, hogy a közrend és biztonság érdekeire történő korábbi hivatkozásokról a román nyilatkozat lerántotta a leplet, s rávilágított arra, hogy a román tárgyalóküldöttség egyszerűen a román nemzeti állam szuverenitásának a biztosítását kívánja elérni. Márpedig az államjogi kérdések eldöntésére a miniszter szerint valóban kizárólag a békekonferencia lett volna hivatott. Jászi úgy vélte, hogy a békekonferencia döntéséig a belbékét kellett volna egy átmeneti megállapodással biztosítani: „Ha békét akarunk teremteni, akkor lehetetlen egy olyan átmeneti állapotot hozni létre, amely a magyarságra, németségre, szerbségre, szászságra egy inzultus erejével hatna. Miért gondolják" az urak azt, hogy zárt magyar telepterületeken a Román Nemzeti Tanács jobban fog tudni rendet teremteni, mint a magyar. Hogy ezt Önök mire alapozzák, azt megmagyarázni nem tudom. Az Önök óhajtásának a keresztülvitele nemhogy nem tartaná fenn a rendet, hanem még sokkal nagyobb mértékben fokozná az összeütközéseket és ezeket a szerencsétlen anarchisztikus viszonyokat végleg kiélezné."14
Jászi reflexióit heves vita követte, amelyben, a fennmaradt jegyzőkönyvtöredék, illetve a gyorsírásos jegyzőkönyv alapján készült sajtótudósítások tanúsága szerint, szót kapott Aurél Vlad, Somló Bódog, Bokányi Dezső, Iuliu Maniu, Aurél Lazar, és két ízben ismét a magyar nemzetiségi miniszter. Ezt követően Jászi a második nap késő délutáján egy 11 pontos új javaslatot tett, amely a nemzeti többség szerint magyar és román fennhatóság alá eső járásokra és városokra osztotta volna szét Erdélyt és Kelet-Magyarországot, s ott egy közös kormánybiztosság irányította volna az új közigazgatási rendszer bevezetését: „A megállapodások további részleteinek megállapítására, azok keresztülvitelére a magyar kormány és a román nemzeti tanács megbízottaiból kormánybiztosság szerveztetik, mely a lehető legrövidebb idő alatt az új rendet életbe lépteti és e feladatá-nak.teljesítése után azonnal feloszlik."15
A rövid időre megszakított tárgyalásokat november -én este 9 órakor folytatták. Aurél Lazar pár soros elutasító nyilatkozatban Jászi miniszter második javaslatát sem tartotta a Román Nemzeti Tanács számára elfogadhatónak, mert „ezen javaslat sem adja meg a kellő alapot, hogy a Román Nemzeti Tanács a közrend fenntartását teljes mértékben garantálhassa". Ezzel együtt Lazar követelte a román nemzetőrségeknek a magyar kormány által való felfegyverzését, a román nemzetőrök és tisztek zsoldjának utalványozását.
A tárgyalásokat Jászi rövid kommentárja, illetve Goldij Jászi személyes érdemeit méltányló köszönete, s a nemzetiségi miniszter viszontválasza zárta le. Az aradi magyar-román tárgyalások csődje nyilvánvalóan szorosan összefüggött azzal, hogy a bukaresti román kormány nem kívánván lemaradni a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság hadseregének és a Csehszlovák Köztársaság ekkor még jórészt önkéntes katonai alakulatainak területszerző akciói mögött, már döntött az erdélyi hadműveletek gyorsított beindításáról. A Károlyikormány az aradi tárgyalások nyitónapján Belgrádban aláírt fegyverszüneti egyezményben még egy-két hétig bízva, a nemzetiségekkel való belső megegyezések révén próbálta elejét venni az országot fenyegető anarchiának és polgárháborúnak.
Az erdélyi kantontervezet és Jászi másik propozíciója kétségkívül bonyolult rendezési elképzelés volt: a közrend biztosítására a vélhetően nagy számú lokális határvita miatt valószínűleg kevésbé volt alkalmas, mint az Erdély román katonai megszállása idején életbe léptetett rendkívül szigorú intézkedések. Mindezzel együtt is az erdélyi, kelet-magyarországi és bánsági nemzeti közösségek, nemzeti régiók közötti belső elhatárolódás, s az annak alapján elképzelt egyenjogúság, a mindenki számára méltányos döntések egyedüli lehetséges elvi kiindulópontját jelenti. Erdély helvetizálása azonban a nagy-román államalakulást szolgáló egységtörekvésekkel szemben - mindenfajta külpolitikai, nagyhatalmi támogatást nélkülözve - még a békekonferenciáig terjedő átmeneti időszakra vonatkozóan sem lehetett esélyes rendezési terv, legfőképpen azért nem, mert megvalósulása egyebek közt azt is bizonyította volna, hogy az Erdélyben, Bánságban és Kelet-Magyarországon támasztott kizárólagos román államjogi igények jelentős mértékben megalapozatlanok voltak.
A november 13-14-i aradi román tárgyalások kudarca után Jászi a szlovákkérdés rendezését, a csehszlovák állam kialakulását figyelembe véve, már jóval realisztikusabban értékelte: „Sajnos azonban, fölötte kétségesnek kell találnom, hogy az ellentétes kérdésekben sikerüljön velük megegyezni, mert éppúgy, mint a románoknál, a tót nemzeti tanácsnál is egy külső állam alakulása komplikálja a kérdést. A cseh törekvések folytán a szlovákkérdésben is alighanem csak a nemzeti békekonferencia hozhat döntést. Addig csak arra törekedhetünk, hogy átmeneti rendet teremtsünk és megakadályozzuk a fosztogatás és rablás anarchikus jelenségeit, amelyek magyarnak, tótnak egyaránt csak bajt és szenvedést jelentenek. Az eddigi tárgyalásokról azonban, amint már mondtam, azt következtetem, hogy a Tót Nemzeti Tanáccsal aligha fogunk könnyebben megegyezni, mint a románokkal."16
A csehszlovák kormány budapesti megbízottjával, Milán Hodzával az Astoria Szállóban folytatott tárgyalások egyszerre több síkon zajlottak. A békekonferencia előkészületeinek befolyásolása végett Párizsban maradó Edvard Beneš csehszlovák külügyminiszter november folyamán többször is megpróbálta elérni a belgrádi fegyverszünetnek a felső-magyarországi szlovák régióra vonatkozó, a magyar közigazgatást meghagyó rendelkezéseit. A kudarcot vallott első cseh katonai akciók nyomán szükségessé vált a csehszlovák-magyar demarkációs vonal megállapítása, miközben Beneš Párizsban arra törekedett, hogy a francia külügyminisztériumban elismertesse „Szlovákia történeti határait".
A Hodžával folytatott tárgyalásokon a demarkációs vonalról történt úgynevezett Bartha-Hodža-féle megállapodással egy időben - amely jórészt a magyar-szlovák nyelvhatár vonalát követve jelölte ki a két ország katonai erejének mozgásterét - Jászi a minisztertanácsban lezajlott heves viták alapján tárgyalásokat kezdeményezett az úgynevezett „Tót Impérium" tervéről. Ennek lényege a következőképpen foglalható össze: teljes egészükben szlovák kormányzat alá kerültek volna a szinte kizárólag szlovák népességű megyék - Árva, Liptó, Trencsén, Turóc, Zólyom -, valamint a többi tíz felső-magyarországi megye szlovák többségű járásai, az említett öt megye járásaival együtt összesen hatvanhét járás. A megállapodás-tervezet szerint a városok közül Pozsony, Érsekújvár, Léva, Losonc, Rimaszombat, Dobsina, Gölnic-bánya, Kassa, Ungvár is magyar közigazgatás alatt maradt volna, míg Bártfa, Kisszeben, Eperjes, Késmárk, Igló, Rózsahegy, Pöstyén, Szliács és a Tátra nagy része a szlovák közigazgatási terület része lett volna.'7
A nemzetiségi megegyezésekre építendő provizórium, Jászi felfogása szerint, hármas igényt próbált kielégíteni:
Ennél többet az ország egyre nyomasztóbb diplomáciai elszigeteltségében, a fokozódó katonai fenyegetések közepette már december elején sem igen remélt senki. A népszavazás elvéhez kapcsolódó törékeny remények is ehhez fűződtek: „A magyar népkormány előre elfogadja a békekonferencia illetékességét egy olyan határozat szempontjából, hogy a hazai területen élő szlovákok és románok, szerbek és rutének népszavazás útján maguk határozhassák meg azt a jogukat, melyik államterülethez kívánnak csatlakozni." így fogalmazott az a „kis káté", amely a minisztérium működésének alapelveit foglalta össze.18
Ha megvizsgáljuk e három alapcélkitűzést, szükséges hangsúlyoznunk: minden tárgyalási sikertelenség, súlyos kudarc ellenére a nemzetiségi minisztérium rendkívül rövid idő, gyakorlatilag egy hónap leforgása alatt kidolgozta azokat a propozíciókat, amelyek megvalósítását a világháború kitörését megelőző évtizedekben a magyarországi nemzetiségi kérdés forradalmian új megoldásaként ünnepelték -vagy éppen kárhoztatták - volna.
Az említett aradi tárgyalásokon Kovács Alajos által ismertetett erdélyi kantonrendszer mellett Jászi a magyar-román kondomíni-um tervét is felvetette. Éppen az a tény, hogy a tervezett erdélyi kantonokban húsz százalék alatt maradtak volna a magyar, román, illetve szász kisebbségek, azt jelzi, hogy még az erdélyi nemzeti elhatárolódás intézményesítése sem volt eleve reménytelen vállalkozás.
Emellett a szlovákokkal való egyezkedések alkalmával a tárgyalási alapként szóba jövő „Tót Impérium" vázlatos tervezetével, a magyar-szlovák relációban akkor még viszonylag pontosan rekonstruálható nyelvhatár meghúzásával, egy másik modell - az egységes nemzetiségi autonóm terület - lehetőségét is felvillantotta. Ezt azután Ruszka-Krajna és a német autonómia - utóbbi területi pontosítás nélkül ugyan -, valamint a minden tekintetben megkésve elfogadott szlovák néptörvény tovább konkretizálta."
A keleti Svájc ilyetén elméleti kiépítése azt látszik igazolni, hogy a belső etnikai-területi elhatárolás hiánya - ami az osztrák fejlődéshez képest nálunk mindig is alapvető nemzetiségpolitikai negatívumnak bizonyult - megfelelő politikai döntésekkel pótolható, illetve megoldható lett volna. Bár a miniszteriális ügyiratok közt december 2-án „ad acta" került magyarországi kantontervezet már kétségkívül anakronizmusnak bizonyult. (Szövegét 1. a Függelékben!)20
Az ország, s különösen a nemzetiségi régiók biztonságát és a közellátást célzó együttműködést a minisztérium egyszerre tekintette célnak és eszköznek, hiszen az erdélyi példák mellett a talán még nagyobb számú és horderejű szlovák, német, rutén vonatkozású esetek pozitív precedenseket jelentettek. Ezeket a hangos propagandától fölöttébb idegenkedő Jászi is igyekezett felhasználni, és a kormány nemzetiségpolitikájáról készült tájékoztató füzetek, illetve az akadémiai, egyetemi szózatok mellett egyedül az átmeneti együttműködés tényeiről beszámoló népszerűsítő kiadványokat támogatta teljes szívvel.
Ezzel összefüggésben nem lehet figyelmen kívül hagyni a nemzetiségi, később a külügyi tárca által összefogott béke-előkészítő munkálatokat, amelyek egy december 8-i körlevél tanúsága szerint már felvetették a magyar etnikai területre korlátozódó önvédelem gondolatát: „A magyar külügyminisztérium hivatása immár a tisztán magyar érdekek védelme. Ez a feladat annál súlyosabb, mert érdekeink védelménél az eddigi szempontokra kiterjedő anyagon felül még a körülöttünk keletkezett új államalakulatok igényeit is mérlegelés tárgyává kell tennünk...'51
A nemzetiségi irányultságú statisztikai adatgyűjtés mellett a történeti, szociológiai érvrendszer kimunkálása is a Jászi-féle minisztériumban kezdődött el. Ugyancsak fontos szerepet játszott a békeelőkészítő munkálatokban a gazdasági és közlekedési egymásrautaltság dokumentálása, ami egyik-másik Jászi-nyilatkozatban, illetve minisztériumi állásfoglalásban a területi integritás alternatívájaként felmerült gazdasági integrációs elképzeléseknek is alappillére volt.22
Ezen a ponton azonban jelezni kell a minisztérium tevékenységének gyöngéit is. Itt nem a Jászihoz tucatjával érkezett, elvakult szellemiségű propaganda-tervezetek irattárba süllyesztésére gondolok, hanem arra, hogy a jórészt Jászi által ajánlott kormánybiztosok, magyar és nem magyar bizalmi emberek révén sem sikerült a minisztériumnak igazán- kapcsolatba kerülnie a gyorsan változó tényszerű helyzettel, illetve a praktikus ügyekben, regionális kérdésekben kapcsolatfelvételre, megegyezésre hajló csoportokkal, személyekkel. Helyes volt viszont az, hogy Jászi, a december végi kétségbeesés rövid periódusát leszámítva, következetesen elhárította a jelentéktelen önjelöltek által szított parciális nemzetiségi és regionális mozgalmak támogatását.
Jól jelzi a franciák és a szomszédok katonai nyomása miatt felerősödött kapkodást az a több helyre elküldött magyarázat, miszerint „a külpolitikai vonatkozásban ránk nézve igen súlyossá vált helyzet azt követelte, hogy a közrend fenntartása érdekében addig, amíg a nemzet jogainak védelmét a népek konferenciáján kifejtheti, ideiglenes megállapodás létesíttessék azokkal a hazai területeken élő nemzetekkel, amelyek idegen katonai segítségre támaszkodva, a népkormánynak a rend helyreállítására tett intézkedéseit zavarják."23
Az effajta átértelmezett provizórium már eleve feladta az integritás átmeneti megőrzésének, s vele együtt a politikai kezdeményezésnek a lehetőségét is. Jól érzékelteti ezt, hogy egy december 18-i Jászi-interjú a szlovákkérdést már nem magyar belpolitikai kérdésként, hanem súlyos nemzetközi és katonai konfliktussal fenyegető diplomáciai problémaként értékelte.24
A békekonferencia összeültéig és határozathozataláig érvényesíteni próbált Jászi-féle provizórium-politika olyan ideiglenes belső megoldást kínált minden magyarországi nemzet és nemzeti kisebbség számára, amely egyrészt az egyes nemzetiségi régiók korábban hiányzó elhatárolását, földrajzi-közigazgatási kijelölését elvégezve a megegyezéses béke felé is jelentős lépést jelenthetett volna, másrészt valóban a békekonferenciára bízta volna az államhatárokról való döntést.
Prágában és Bukarestben azonban a biztosnak mondott és hitt, de a békekonferencián még esetleg kétségessé válható antantígéretek mielőbbi érvényesítésére törekedtek, amit csak a kész tények politikájával: katonai megszállással tudtak elérni. A távlatos, alapelveiben a békekonferencia munkáját is befolyásolni kívánó Jászi-féle provizórium-stratégiának végső soron ez a fait accompli politika adta meg a kegyelemdöfést.
Napjainkig sok a metaforikus, metahistorikus okfejtés Trianon kapcsán, holott valójában van elég konkrét kérdés, amelyeket az elmúlt évtizedekben feltárt, megismert források alapján éppen ideje tisztázni. Ma sincsenek igazán letisztult válaszaink például arra a kérdésre, hogy milyen folyamatok és összefüggések szabták meg a húsz hónappal a központi hatalmak vereségével végződött első világháború után Magyarország rovására területi, népességbeli, kulturális és gazdasági változásokat.véglegesítő békeszerződéshez vezető nagyhatalmi döntésmechanizmus irányát. Mint ahogy ama kérdés kapcsán is kimerítő és körültekintő elemzésekre lenne szükségünk, hogy mennyiben és milyen irányban befolyásolta és befolyásolja gyakorlatilag mind a mai napig Trianon a magyar bel- és külpolitikai döntéseket, a magyarországi és a Kárpát-medencei társadalmi, gazdasági változásokat.
Az 1919 tavaszának végén a történeti Magyarország területén a szomszéd államok részéről történt tényleges katonai foglalások nyomán a történeti magyar állam politikai vagy akár gazdasági integritásának helyreállítása teljességgel lehetetlenné vált. Ráadásul a Tanácsköztársaság katonai összeomlása utáni román megszállás és az ehhez kapcsolódó gazdasági rekvirálások egy valódi „rablóbéke" rémét is tudatosították az ország lakosságában. Ennek megfelelően a világháború befejezése utáni tizennegyedik hónapban a párizsi békekonferenciára az előre kidolgozott békefeltételek átvétele céljából meghívott magyar küldöttség jegyzékei valójában a már megszűnt gazdasági egység tényeit dokumentálhatták. Igaz, azzal a szándékkal, hogy a nagyhatalmakat az utolsó utáni pillanatban rádöbbentsék a békeszerződések által teremtett új helyzetből adódó elkerülhetetlen ellentmondásokra, teljes biztonsággal megjövendelhető negatívumokra. Az Apponyi Albert által vezetett párizsi magyar békedelegáció 1920. január 14-e és február 20-a között összesen húsz előzetes jegyzékkel, tizennyolc válaszjegyzékkel, közel háromszáz melléklettel, két külön kötetben megjelentetett statisztikai táblázattal, térképpel és mintegy négyszáz adminisztratív jegyzékkel próbálta befolyásolni a győztesek által előre megszabott magyar békefeltételek véglegesítését.1
Közismert, hogy a küldöttség semmilyen érdemi változtatást nem tudott elérni az 1920. január 15-én átvett békefeltételek területi, politikai és gazdasági rendelkezései tekintetében, jóllehet a magyarkérdés méltányosabb megítélésére a világháború befejezését követő másfél év világpolitikai változásai nyomán a nagyhatalmak mindegyike mutatott némi fogékonyságot és hajlandóságot.
Az alábbiakban nem a békefeltételek legtöbbet vitatott területi rendelkezéseivel kapcsolatos, későn jött nagyhatalmi felismerések és az állhatatos magyar integritáspolitika valóságos és látszólagos ellentmondásait, hanem a magyar békeelőkészületek történeti és gazdasági érvrendszerét, annak valóságos és ma is figyelemre méltó elemeit, illetve eleve célt tévesztett túlzásait próbáljuk röviden bemutatni. Mégpedig abból a meggondolásból, hogy a versailles-i békerendszer nyomán kialakult Közép-Európa alighanem legmaradandóbb terhes öröksége éppen az egymással konkuráló kisállamok feldolgozatlan közös történeti öröksége és 20. századi gazdasági széttagoltsága, a nyugat-európai gazdasághoz való felzárkózást eleve megakadályozó autarkiás és védővámos gazdaságpolitikája.
A tényleges magyar békeelőkészületek 1918. október 2-án Teleki Pál kezdeményezésére földrajzi, történeti, demográfiai és gazdaságstatisztikai adatgyűjtések, illetve speciális térképek szerkesztésével kezdődtek el. A statisztikai adatgyűjtéssel Buday Lászlót, a Statisztikai Hivatal igazgatóját bízták meg, aki a Károlyi Mihály, illetve a Berinkey Dénes vezette „népkormányok" Jászi Oszkár által irányított békeelőkészítő munkálataiban is tevékenyen részt vett.2 A Buday által irányított, igen kiterjedt statisztikai adatgyűjtés a történeti magyar állam természetes gazdasági egységét, az ország történetileg kialakult, komplementer jellegű etnikai-regionális gazdasági-társadalmi szerkezetének előnyeit kívánta dokumentálni. Az utóbb Apponyiék és a magyar békejegyzékeket közreadó szerkesztők által indokolatlanul negatívan megítélt Jászi-féle békeelőkészületeknek jórészt éppen a gazdasági ésszerűséget előtérbe állító argumentáció állott a középpontjában.
Történeti érvek
Minden főjegyzék gerincét a történeti érvelés alkotta. Az argumentáció kimunkálásában a kor legjelentősebb magyar történészei vettek részt Fraknói Vilmostól Szekfű Gyuláig, Pékár Gyulától Károlyi Árpádig, Eckhardt Ferencig, Steier Lajostól Domanovszky Sándorig, továbbá egyetemi professzorok, levéltári és múzeumi alkalmazottak tucatjai.
Az érvrendszer középpontjában annak dokumentálása állt, hogy Magyarország a honfoglalástól kezdve mint állam „soha meg nem szűnt jogfolytonosságban mint Magyarország - Krisztus után 1000-től mint magyar királyság - fennállani". 1222-től az országban parlamenti formák között a nép, illetve az „összes harcosokból állt nemesség" ellenőrizte a királyt. „Csak a török uralom volt az, amelynek idején Magyarország ezt a teljes függetlenséget is - éppen úgy, mint lassú elnéptelenedése következtében túlnyomóan magyar jellegét - elvesztette, sőt gazdaságilag is tönkrement Európa védelmében. De ez alatt az idő alatt is fenntartotta a magyar függetlenséget az Erdélyi Fejedelemség, amely gyakran nehéz, de mindig ügyes politikát folytatva, német és török között soha sem hódolt be a Habsburgok ger-manizáló és beolvasztó törekvéseinek, hanem kereste, de nem mindig találta meg kellő mértékben Nyugat-Európa államainak támogatását."3 A török megszállás alatt életképtelenné vált magyar királyság függő viszonyba került a Habsburgokkal szemben. A centralizációval szembeni magyar szabadságharcok sora a 17. századtól az 1848. évi függetlenségi harcokig nyúlik.
Az országnak az 1867. évi kiegyezés révén biztosított függetlenségéről a bemutatkozó jegyzék szerzői azt írják, hogy az csupán „papiroson volt helyreállítva", és a közös külügyi képviseletben a függetlenséget kivált a magyarság külpolitikai és katonai érdekérvényesítésében illuzórikussá vált. A kétségkívül erősen kurucos történeti érvelésnek nyilván fontos politikai funkciót szántak a szerzők: jelezni kellett, hogy a magyar történelemben a függetlenség mindvégig központi értéknek számított, másrészt, hogy a Monarchián belül a világháborúhoz vezető külpolitikai, katonai döntésekben a magyar kormányoknak vajmi kevés szerepük lehetett.
A magyar királyság történeti szerepét a bemutatkozó és a többi történeti jegyzék, melléklet általában fölöttébb pozitívan ítéli meg, megengedve ugyan, hogy némely királyunk a túlzásba vitt hódítási vágytól vezérelve átlépte Magyarország természetadta határait, hangsúlyozva azonban, hogy ezek a hódítások mindig rövid életűnek bizonyultak. A balkáni hódítások eredménye egyébként is a legtöbb esetben nem területszerzés, hanem szövetségi viszony kialakítása volt, amire Horvátország és Magyarország szolgáltatta a legjobb példát.
A történeti érvrendszer rendkívül hangsúlyos elemét képezte a soknemzetiségű etnikai struktúra kialakulásának bemutatása, illetve a magyar nemzetiségi politika ellenében felhozott bírálatok, vádak cáfolata. Ennek érdekében a bemutatkozó jegyzék több melléklete is dokumentálta a magyar nemzetiségi jogalkotás következetes nagyvonalúságát, illetve a nemzetiségi politikusok lojális magatartását. Hasonló célú érvek az erdélyi, délvidéki, felvidéki, ruténföldi és nyugat-magyarországi jegyzékekben, valamint azok mellékleteiben is megtalálhatók.4
A mellékletek közt nem ritka a polemikus élő történeti tanulmány, mint például a Melich János tollából származó, Pozsonnyal, illetve a Nagymorva Birodalommal kapcsolatos történeti problémákat feszegető írás, vagy Jancsó Benedek tanulmánya az erdélyi jegyzék mellékletei között. Akadtak persze olyan mellékletek is, amelyek a közjog történeti fejlődését már-már akadémikus magaslatokban próbálták megértetni a győztes hatalmak szakértőivel, akik a nagyhatalmak válaszjegyzékének tanúsága szerint kétségkívül alaposan áttanulmányozták a több kötetnyi magyar jegyzékanyagot.5
Jancsó Benedek a magyar államalapítás erdélyi szervezetét tekinti a vizsgált terület első államszerű alakulatának, és a középkori magyar királyság részfejedelmi gyakorlatával magyarázza Erdély viszonylagos önállóságának kialakulását, cáfolva a román történetírás és politika ezzel ellentétes etnikai, illetve dákoromán történeti alapozású elképzeléseit. A román népesség tömeges erdélyi megjelenésének kezdetét Jancsó a tatárjárás utáni időkre teszi. A románok bevándorlásának folyamatát forrásszerűen is bizonyítva, az erdélyi jegyzék történeti melléklete egyértelműen megállapítja, hogy „a dáciai kontinuitás elmélete ellenkezik a megállapítható történeti igazsággal". Jancsó nagy teret szánt az erdélyi három nemzet 1437-ből datálódó szövetségének, amelynek létrejöttét a török elleni egység szükségessége felismerésének tulajdonította.6
A magyar békedelegáció tevékenységét legutóbb Galántai József elemezte alaposabban, és a magyar küldöttség stratégiáját alapvetően elhibázottnak ítélte meg, amiért annak tengelyében az integritáshoz való ragaszkodás maradt. A magyar békeelőkészületek szórványos dokumentumai alapján árnyaltabb megfogalmazások és ítéletek lehetősége körvonalazódik az 1918-1919 folyamán kialakult helyzet, s annak azonnali-egyszeri visszafordíthatósága felől. A békeelőkészületek irányítóinak Magyarországon semmiféle illúziói sem voltak, különösen a párizsi meghívás idején, 1919 decemberében.7
Az elvi álláspont azonban éppen ebben a helyzetben nemigen lehetett más, mint az ezeréves magyar állam fejlődése során kialakult egység hangsúlyozása. Ezt a célt szolgálták a magyar békejegyzékek történeti érvei, mellékletei - jórészt máig vállalható apparátussal. A válaszjegyzékek kísérőlevelében azonban a magyar békeküldöttség explicite lemondott az integritás elvéről, s helyébe a határ- és területkérdések megoldására egyedül demokratikusnak tekinthető plebisz-citumot, azaz a népszavazás elvét emelte be.
A győztes hatalmak és társult szövetségeseik a magyar történeti érvrendszert anakronizmusok gyűjteményeként kezelték. A történeti joggal szembehelyezett nemzetiségi-etnikai elv megvalósítása során viszont a győztes hatalmak az új igénylők új történeti jogaival manipuláltak, s eleve kizárták a népszavazásos megoldás általános alkalmazását, amikor például Szlovákia, Románia „történelmi" határainak helyreállítását szorgalmazták. A magyar békejegyzékek történelmi argumentációja és a magyar javaslatok középpontjába állított plebiszcitum az országon az adott külpolitikai elszigeteltség közepette nem segíthetett, de híven dokumentálta a magyar történelem által teremtett értékeket, és a szomszédokkal közös megegyezéses megoldás óhajtását és lehetőségét.
Gazdasági érvek
A Jászi-féle nemzetiségi minisztérium által kiadott összefoglaló munkában körvonalazott Keleti Svájc-program középpontjába is éppen a Jászi által elkerülhetetlennek tartott gazdasági föderáció gondolata állott: „...ha szomszédaink előnyösen kamatoztatni akarják földrajzi és gazdasági helyzetüket, nem zárkózhatnak el egy gazdasági föderáció gondolata elől, amely Csehországot, Német-Ausztriát, Magyarországot, Jugoszláviát és Romániát, esetleg még a lengyel államot is érdekkörébe vonja. Ebből a szempontból tehát bűnös könnyelműség volna darabokra szaggatni azt a Magyarországot, amely éppen gazdasági egységénél fogva Európa keletének legdúsabb éléskamrája volt a háború egész tartama alatt."8
A Kis káté... szerint a magyar Alföld a felvidéki, erdélyi szénbányák, erdőterületek, földgázforrások nélkül örökre lebénulna gazdasági fejlődésében, a szlovák és román területek viszont tartós élelmiszerhiányban szenvednének az alföldi gabona nélkül. A Keleti Svájc és a Dunai Konföderáció Jászi által megfogalmazott racionális jövőképének gazdasági érvrendszerét az idézett kis füzet így summázta: „Ha azt akarjuk, hogy ez egymásra utalt országrészek népe megértse és testvérileg szeresse egymást, tegyük lehetővé, hogy gazdasági helyzetüket a legszorosabb érdekszálakkal felbonthatatlan politikai bázisra alapozzák."'
A politikailag, gazdaságilag vagy bármily más vonatkozásban racionális határmegvonást lehetetlenségnek tartó bemutatkozó Apponyi-jegyzék a magyar mezőgazdasági termelés Európa számára is hosszú időn keresztül számottevő beszerzési lehetőséget nyújtó tényezőjének kiiktatását jósolta, ami sajnálatos módon jórészt valóban be is következett. Mint ahogy a szlovák régió a történeti Magyarország második legfontosabb ipari övezetének számító Zólyom, Gö-mör és Szepes vármegyék területén is bekövetkezett a jegyzékben felvetett eshetőség: a jóval fejlettebb és centrálisabb fekvésű cseh ipar konkurenciája a két világháború között gyakorlatilag felszámolta a szlovákiai ipari termelést.10
Az Apponyi-jegyzék az ország kétharmadának katonai megszállása, a tanácsköztársasági szocializációs politika csődje és a román rekvirálások miatt sokat szenvedett maradékországban a termelés megindítását a gyors és igazságos békétől tette függővé. Az egész békedelegáció tevékenységét a magyar történetírás általában Appo-nyi elhibázottnak mondott beszédének, illetve az integritáseszményhez való ragaszkodás elutasító kritikájával intézi el. A magyar békeelőkészületeket és a békeküldöttség munkáját sommásan elítélve, az azokat bírálók mind ez idáig ritkán vették figyelembe a sokféle szempont, sokféle bel- és külpolitikai érdek, megfontolás alapján összeállított magyar béke jegyzékeket."
A békejegyzékek a történeti Magyarország integritásának sokoldalúan adatolt előnyeit, a gazdasági integritás fenntartásában rejlő ésszerűségi meggondolásokat hangsúlyozták, s ezért a magyar küldöttség egész tevékenységét mint az elhibázott integritáspolitika folytatását szokás megítélni. Pedig mind a békedelegáció angol fordításban fennmaradt belső jegyzőkönyvei, mind pedig a békedelegátusok feljegyzései, s nem utolsósorban maguk a jegyzékek is azt bizonyítják, hogy a delegáció célja nem a status quo ante visszaállítása, hanem a magyarság szempontjából elfogadható és méltányos béke biztosítása volt. Ez utóbbi célt pedig ismeretes módon a magyar békejegyzékek egyik központi javaslatának, a népszavazás elvének elfogadtatása lett volna hivatott szolgálni.12
Az előzetes békejegyzékek közül a bemutatkozó jegyzék gazdasági mellékletei elsősorban az ország mezőgazdasági, ipari és energetikai termelését veszélyeztető területi változások lehetséges következményeit dokumentálták.11 A 12. számú mellékletben található prognózis szerint például a trianoni Magyarország területén maradt tüzelőanyag-készletek éppen mostanság, az 1990-es években merülnek ki véglegesen, s így az, mint látjuk, többé-kevésbé megfelel a valóságnak. A jegyzék ehhez a következőt fűzi hozzá: „Azután már a vízierő sem segíthetné ki a megmaradó, de a halálraítélt országrészt a reákövetkező óriási energiaínségből, mert a demarkációs vonalon belül fekvő dombvidéki és síkföldi vízierő évi csekély hőegyenértéke mindössze 4,5 billió kilogrammkalória, ami távolról sem fedezheti e szűkített terület 67,8 billió kilogrammkalória energiaszükségletét."1"
A trianoni Magyarország energetikai helyzete az új államterület működtetése szempontjából kétségkívül a legkritikusabb tényezők közé tartozott. Amint azt Bécs és Budapest 1919. és 1920. évi katasztrofális téli szénellátása bizonyította, a két vesztes utódállam a csehországi és lengyelországi szénbehozatal nélkül képtelen lett volna biztosítani fővárosának és nagyvárosainak fűtését, illetve a vasúti közlekedés, az áramszolgáltatás és az ipari termelés folyamatosságát. Nem véletlen, hogy a válaszjegyzékek közül több is foglalkozott a békefeltételek olyan értelmű módosításával, amely lehetővé tette volna a szénbeszerzés nemzetközi garantálását, illetve a határon túlra került vízierőművek közös hasznosítását.
A magyar békejegyzékek csehszlovák szakértői véleményeztetésének fennmaradt irataiból tudjuk, hogy az utódállamok a legcsekélyebb megértést sem tanúsították az olyan áthidaló megoldások iránt, amelyek bármilyen módon is korlátozták volna az ő gazdasági életüket, illetve gazdaságpolitikai szuverenitásukat. Tény persze, hogy az olyasféle magyar követelések, hogy a maradék Magyarország számára a békeszerződésben tizenöt évre garantálják a Csehországból és a lengyel-sziléziai lelőhelyekről a szabad szénellátást, meglehetősen merész ötletnek számítottak.15 Más kérdés, hogy az egész 1919-1920-ban kialakult helyzet is példanélküli volt.
Hasonló jellegű követelés magyar részről a békeszerződés 208. cikkelyének módosítására tett javaslat, amely a korábbi, minden korlátozás nélküli kereskedelmi forgalom érvényes fennmaradását lett volna hivatott szavatolni minden Magyarországról leválasztott terület, így Bosznia-Hercegovina vonatkozásában is.16 Az ipari termeléssel kapcsolatos válaszjegyzékekben felmerült a gazdasági érdekekkel alátámasztott részleges határmódosítás kívánalma is -például a felvidék magyarlakta részein található cukorgyárak és egyéb élelmiszeripari üzemek vonatozásában -, ami szintén azt bizonyítja, hogy a magyar békedelegáció az elvi integritáspolitika mellett kezdettől fogva kész volt a kompromisszumos területi megoldások elfogadására.17
Apponyi Albert január 16-i beszédében -1. a Függelékben - a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa előtt azt állította, hogy „a megmaradt Magyarországtól a gazdasági fejlődés majdnem összes feltételeit" megvonták a békefeltételekkel. Apponyinak az „Európában egyedülálló, természetes földrajzi és gazdasági egységgel rendelkező" Kárpát-medencére utaló fejtegetései sok esetben tagadhatatlan tényekre épültek. Ugyanakkor persze abban a kijelentésben is lehetett némi igazság, amellyel Millerand francia miniszterelnök az oly sok hiú reménynek tápot adó kísérőlevelében arra utalt, hogy a nemzetek szempontjából igazságtalan helyzetnek akkor sincs létjogosultsága, ha az esetleg ezeréves hagyományokra épül."
Márpedig a magyar békejegyzékek jól megválasztott érvanyaga, mutatós statisztikai és térképmellékletei sem fedhették el azt a tényt, hogy az ország román, szlovák, rutén, szerb és más ajkú népessége mind a földbirtokmegoszlást, mind pedig az ipari termelőeszközök tulajdonlását, s a közvetlen gazdasági életből való részesedés további mutatóit tekintve sokkal hátrányosabb helyzetben volt, mint a magyarok. A magyar és nem magyar népesség közötti foglalkoztatottsági, iskolázottsági, műveltségi mutatókban is megmutatkozó különbségek egy zsákutcás magyar nemzetiségi politika, egy szinte teljességgel hiányzó regionális gazdaságpolitika súlyos örökségét tükrözték. És a magyar békejegyzékeknek a történeti Magyarország gazdasági egységét alátámasztó érvrendszere ezen a ponton vált könnyen támadhatóvá és sebezhetővé.
Az elmúlt nyolc évtizedben sokszor és sokan igyekeztek racionális képletbe sűríteni mindazokat az érzelmeket és felismeréseket, indulatokat és elméleti konstrukciókat, amelyek az 1920. június 4-én a versailles-i kert Nagy-Trianon palotájában aláírt magyar békeszerződéssel, illetve az abban rögzített kárpát-medencei területi, államjogi és hatalmi változásokkal kapcsolatosak."
Makkai Sándor erdélyi református püspök a Magunk revíziója című könyvében - tizenkét évvel az első világháború után - a kritikátlan, vagy éppen ellenkezőleg, hiperkritikus magyar múltszemléletben és az abban gyökerező tétlen csodavárásban, illetve önfelmentő bűnbakkeresésben jelölte meg a trianoni katasztrófa feldolgozásának két legnagyobb belső akadályát: „Egy nemzetet szétzúzó világtörténeti katasztrófának mindenesetre voltak a kicsi nemzeten kívül fekvő, tőle független, nagy világokai is - állapította meg Makkai -, mégis az a helyes és mégis az a parancs, hogy a katasztrófát úgy fogadjuk, mint belső okok, életellenes bűnök rettentő következményét és büntetését. Mert esetleges, véletlen, külső szerencsétlenségnek tartva, csak a magunk igazának melldön-getésénél maradunk és belekövülünk a régi bűnökbe."15
A Trianonhoz vezető úttal és Trianon következményeivel foglalkozó magyar történészek magatartása kétségkívül sok tekintetben rokon a kisebbségi lét szorításában is lefegyverző őszinteséggel és kíméletlenséggel gondolkodó erdélyi püspökével: az örök szkepszisből és a történészek számára mindenkor kötelező újraértékelésből éppúgy levezethető a kritikai szemlélet parancsa, mint a hívő ember esetében a hit bizonyosságainak igazolási kényszeréből. Ráadásul mindkét esetben a kiindulópont folyamatosan biztosítja a vizsgálódás tárgya iránti múlhatatlan szenvedélyt is.
Amikor Benárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli megbízott a magyar békedelegáció nevében egy rövid és szomorú ceremónia keretében 1920. július 4-én délután negyed öt és fél öt között a versailles-i kert nagyobbik Trianon-palotájában névjegyükkel ellátták a békeszerződés okmányait, természetesen nem tudhatták, hogy az általuk aláírt dokumentum pontosan milyen események, milyen folyamatok kiváltó oka lesz majd a 20. századi magyar történelemben.
1918. október 31-e után alig három-négy hónap leforgása alatt a történelmi Magyarország elveszítette területének kétharmadát. A két héttel később, november 13-án megkötött belgrádi fegyverszüneti megállapodás értelmében és a békekonferencia végleges döntésére várakozó-hagyatkozó Magyarország kezdetben nem akart, később pedig képtelennek bizonyult szembeszállni - a belgrádi konvenció szerint magyar közigazgatás alatt meghagyott felvidéki, kárpátaljai, erdélyi területeket elfoglaló - csehszlovák, román és délszláv hadsereg egységeivel. Kétmillió szlovák, hárommillió román, kétmillió délszláv mellett, egymillió német, félmillió rutén és persze hárommillió háromszázezer magyar került a szomszéd államokhoz, s vált romániai, csehszlovákiai és jugoszláviai kisebbségi állampolgárrá. Megsemmisült az a történelmi állam, amely Szent István király uralkodása óta a magyarság és a mindenkori államterületen élő többi népek közös akaratából minden történeti megpróbáltatások között képes volt fennmaradni, illetve megújulni.
A MEGEGYEZÉSES BÉKE GONDOLATA
A csehszlovák, délszláv és román katonai foglalásokkal 1918 végén, 1919 elején gyakorlatilag megszűnt a Kárpát-medence egységes politikai, gazdasági, kulturális szervezetét jelentő, soknemzetiségű történeti Magyar Királyság. A változások olyan roppant súlyúak voltak, annyi mindent temettek maguk alá, a másik oldalon, a győztes kis államok esetében viszont olyan történelmi győzelmet jelentettek - s éppen ezért mindkét oldalon minden érintettben oly mérhetetlen szenvedélyeket gerjesztettek -, hogy a kortársak közül csak a legkiválóbbak voltak képesek felmérni azok igazi jelentőségét.
Tomás Garrigue Masaryk cseh politikusnak, a csehszlovák állam első köztársasági elnökének Az új Európa című, 1917. évi politikai röpirata a világháború után megteremteni kívánt nemzeti kisállamokat elsősorban a történelmi igazságtétel eszközeinek tekintette.
Ugyanakkor Masaryk arra is alkalmasnak tartotta őket, hogy a térség etnikai szerkezetének - a birodalmi formációknál jobban megfelelő államstruktúrát alakítsanak ki. Alighanem éppen ez a cseh politikai röpirat fogalmazta meg a legpregnánsabban az egész köztes-európai térség jellegét megváltoztató nemzetállami programot: „Szükséges, hogy az országok és a nemzetek területileg egybeessenek. A nemzetek az emberiség természetes szervezeteit alkotják, a nemzeti létezés a legjobb biztosítéka a nemzetköziségnek és mindkettő az európai fejlődés céljai közé tartozik. Az egyik feltételezi a másikat. Az államok csak eszközei a nemzeteknek, a cél a nemzetek fejlődése. An-nexiók nélkül - ez a jelszó nem eléggé világos, a nemzetek önrendelkező joga, melyet az orosz forradalom nyilatkoztatott ki, a politikai határok kiigazítását követeli meg. Az államokat nemzetiekké kell tenni."16
Ez a mai olvasatban kétségkívül fölöttébb kétértelmű masaryki program - a nemzetállami önzés természetének gátlástalan érvényesülése folytán - Kelet-Közép-Európában, a 20. század végéről visszatekintve, végzetes folyamatok elindítójává lett. A nemzetállami logika egyre inkább a kizárólagosság jegyében alakította át, változtatta meg a régió eredeti etnikai-nemzeti térszerkezetét, s ekképpen kegyetlen cáfolatát adta a Masaryk által feltétlezett nemzetállami előnyöknek.
Az osztrák szociáldemokraták, Ottó Bauer és Kari Renner számára, akik pedig korábban hittek a Habsburg-monarchia megrefor-málhatóságában, s ezáltal a közép-európai kis nemzeteknek egységes államkeretek között megvalósuló egyenjogúsításában, a világháborús vereséget követően Ausztria német nyelvű területeinek együtt tartása és a Németországhoz való csatlakozás előkészítése lett a legsürgetőbb teendő.
Ezzel szemben a magyar békeelőkészületek kiindulópontját 1918-ban szükségképpen a történelmi ország nem magyar nemzeteivel való megegyezési kísérletnek kellett jelentenie. Merthogy nem egyszerűen a románok, szlovákok, szerbek, horvátok elszakadási törekvéseivel szemben kellett megoldást találnia az őszirózsás forradalom révén hatalomra került Károlyi-kormánynak, hanem az antant által szövetségesként elismert Csehszlovákia, Románia és Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területszerző katonai akcióival szemben is, amelyeket az érvényes belgrádi fegyverszüneti egyezményt semmisnek tekitve az antant katonadiplomáciája és a győztesek békekonferenciája is messzemenően támogatott. Ezt a megegyezési kényszert pedig a történeti Magyarország etnikai vegyestelepült-sége, illetve belső etnikai-regionális határainak, választóvonalainak a hiánya teremtette.
A történeti Magyarország felbomlásának okait keresve sokan a Károlyi-kormány tevékenységében keresik azokat. Pedig ahhoz, hogy legalább a felbomlás valódi hátterének a körvonalait láthassuk, elegendő Tisza Istvánnak a világháborús vereséget bejelentő, 1918. október 17-i képviselőházi beszédét felidézni. (A beszéd teljes szövegét 1. a Függelékben!) Tisza az összeomlás kezdetén szintén a wilsoniz-musra való hagyatkozásban jelölte meg a helyes kiutat: „Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihályt, képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük.... Elvesztettük nem abban az értelemben, hogy ne tudnánk még tovább is szívós és hősies védekezést kifejteni, hogy ne tudnánk az ellenségnek a végleges győzelmét nagyon drágává tenni, de igenis elvesztettük abban az értelemben, hogy az erőviszonyok beállott eltolódásánál fogva a háború megnyerésére többé reményünk nem lehet, és hogy ennek folytán keresnünk kell a békét oly feltételek mellett, amelyeket ilyen viszonyok közt ellenségeink elfogadnak. Ennek folytán csak helyeselhetem azt, hogy német szövetségesünkkel együtt a Wilson-féle 14 pont és az azokhoz függesztett ismert pontok alapján ajánlottuk fel a békét ellenségeinknek."17
Tiszának a háborús vereséget beismerő-bejelentő beszéde tehát a kibontakozás útját a wilsoni önrendelkezés akkor már igencsak sok értelmű elveinek érvényesítésében jelölte meg. Amennyiben az 1918. október 31-én ellene elkövetett merényletet sikerült volna megakadályoznia, a Károlyi-kormánnyal szemben - legalábbis az első hetekben - minden bizonnyal Tisza is ugyanazt tette volna, mint Bethlen István: megpróbált volna segítséget, tanácsot adni Károlyiék országmentő kísérleteihez.
Jászi Oszkár, akit a Károlyi-kormány nemzetiségi minisztereként a sors a legreménytelenebb helyzetben ajándékozott meg azzal a lehetőséggel, hogy korábban kidolgozott nemzetiségpolitikai elképzeléseit megvalósítsa, az 1918 végére kialakult kétségbeejtő helyzetben egyedül a nemzetiségekkel való kiegyezést tartotta megfelelő kibontakozási alapnak. Ezzel együtt ő maga is tisztában volt vele, hogy a románokkal, szlovákokkal, ruszinokkal, németekkel és vendekkel való kiegyezés legfeljebb a békekonferencia döntéséig fenntartható provizóriumot eredményezhet csak. Jászi úgy látta, hogy az ilyesfajta provizórium - a nagyhatalmak egyikének-másikának támogatásával, ami akkor még nem tűnt teljesen reménytelennek - adandó alkalommal fontos hivatkozási alapot jelenthet a béke tárgyalásokon.18
Ahhoz tehát, hogy a magyar békeszerződéssel kapcsolatos kérdésekben tisztán láthassunk, mindenekelőtt számba kell vennünk az előzményeket, a Trianonhoz vezető folyamatok bel- és külpolitikai motívumait. Milyen fejlődési vonalra fűzhetők fel azok a nemzetiségtörténeti szempontból releváns belpolitikai fordulópontok, amelyek a soknemzetiségű Habsburg-monarchiával, s azon belül a hat országos nemzetiségnek közös hazát jelentő történeti Magyarországgal szembefordíthatóvá és kijátszhatóvá tették a nem német és nem magyar nemzeteket, nemzetiségeket? Miért nem voltak képesek és alkalmasak Magyarországot Ausztriához hasonlóan a fokozatos nemzetiségi reformok útjára terelni az 1848. évi forradalom nyomán kirobbant testvérháború közösen felismert tanulságai, az 1868. évi nemzetiségi törvény megbékélést ígérő, végső soron mégis permanens szembenállást eredményező mozzanatai, a szociáldemokraták és polgári radikálisok reményteli elképzelései, Tisza István világháború előtti és alatti nagyszabású önkorrekciói, paktumtervei? S végül, milyen okok játszottak közre abban, hogy Magyarország nem tudta kivonni magát abból a világháborúból, amelynek egyik meghatározó tényezője éppen az a törekvés volt, hogy a fölöttébb ellentmondásos délszláv egységeszme jegyében fellépő szerb irredenta a Monarchia, s azon belül a történeti Magyarország integritásának rovására az Orosz Birodalom érdekeinek megfelelő módon új kelet-közép-európai és délkelet-európai rendezést csikarjon ki. Mint ahogy azt a Szerbiának küldött ultimátumról határozó osztrák-magyar közös minisztertanácsban aggodalmainak egyedül hagot adó magyar miniszterelnök felmérte, a Monarchia integritását, a világháború kínálta lehetőségeket felhasználva, az olasz, lengyel egységtörekvések mellett a román uniós mozgalmak is megpróbálják majd felhasználni. Tisza István pár napig tartó vívódás után, a teljes politikai elszigetelődés kockázatát nem vállalhatván, végül is beadta a derekát. Pedig tisztában volt vele, a világháború kitörése után a Monarchia, s azon belül a történeti Magyarország egységét csakis a világháború győztes befejezése garantálhatja. Az ultimátumhoz adott hozzájárulásának Tisza feltételül szabta, hogy a Monarchia győzelme esetén eleve lemond minden új területi szerzeményről.
Ez ugyan elméletileg alkalmas lehetett volna annak érzékeltetésére, hogy a Monarchia saját integritását védelmezve igazságos háborút folytat, csakhogy a világháború kirobbantásának ódiumát ezzel e-gyütt is vállalnia kellett Bécsnek és Budapestnek.
Még mielőtt az előzmények alapvetően tisztázott és sokszor elemzett szövevényes kérdéseinél leragadnánk, és a nagyobbrészt megvalósulatlan lehetőségek szintjén megrekedt koncepciók katalógusába túlságosan belebonyolódnánk, megfogalmazhatjuk azt a következtetést, amelyet a magyar és a szomszéd országi történészek legtöbbször figyelmen kívül hagynak. Az 1914 előtti Habsburg-monarchiabeli nemzetiségi mozgalmak és ellentétek, illetve a kelet-középeurópai térség első világháború utáni kisállami átalakulása között ugyan mind a szereplők, mind pedig a nemzeti ideológiák tekintetében sok a folytonosságra utaló elem, ennek ellenére a konkrét tények megerőszakolása nélkül semmiképpen sem lehet a két történeti periódus eseményeinek kapcsolatát valamilyen leegyszerűsített ok-okozati összefüggésbe hozni.
A reális Trianon-kép történeti megalapozásához nélkülözhetetlen annak hangsúlyozása, hogy a történeti Magyarország - miként azt Tisza István fentebb idézett beszédében maga is hangsúlyozta - nem úgy vesztette el a világháborút, hogy ellenfelei területeit megszállásuk alatt tartották volna: a világháború végén a történeti Magyarország határai között semmilyen ellenséges haderő nem állomásozott.
A békekonferencián előterjesztett magyar békejegyzékek egyikében erre vonatkozóan a következő érvelő elemzést olvashatjuk: „Magyarország, eltérően Ausztriától, nem magától bomlott fel. Magyarországon semmi ilyen nem történt, Horvátország kivételével, amely mindig különálló, saját határokkal bíró társországunk volt, s amely nem hódítás vagy annexió révén került hozzánk. Elválását ha fájdalommal is láttuk, de belenyugodtunk, bár az elválás a tengerünktől vágott el. Mert meg vagyunk győződve arról, hogy a tengerhez vezető kereskedelmi út biztonságát semmiféle igazságos ítélet nem fogja tőlünk megtagadni. Máshol, az anyaország területén, sehol sem következett be szétválás, elszakadás addig, míg kívülről idegen csapatok be nem jöttek az országba. Csak ott következett be elszakadó mozgalom, ahol az országunk egyes területeit követelő szomszédok csapatai megjelentek. Ezek a haderők állították fel és oltalmazták a fegyverszüneti feltételek nyilvánvaló megszegésével a helyi kormányokat, amelyek nem a lakosság akaratából keletkeztek, nem is támaszkodhattak a közhangulatra, hiszen a nép megkérdezése nélkül alakultak. így nem lehet Kelet-Európa e részében tartós békére számítani. Mert a népek bizalma megrendült az igazság erejében és az elejtett önrendelkezési jog helyét a fegyveres önítélkezés joga fogja mindenütt felváltani. Elégedetlenek lesznek azok a népek, amelyek megélhetését az egy tényező alapján való ítélet lehetetlenné fogja tenni, elégedetlenek lesznek a győztesek, akik súlyos gazdasági válságba fognak jutni. A magyar nép pedig sohasem fog beletörődni abba, ami történik, mert még azt az egyetlen érvet sem hagyják meg neki, hogy azt, ami történik, a tények és körülmények gondos mérlegelése alapján igazságosságra és méltányosságra való törekvéssel döntik el.""
A világháború utáni magyar békeelőkészületek irányítói tehát véleményünk szerint kivétel nélkül tisztában voltak a világpolitikai realitásokkal, s alighanem téves az olyan beállítás, mintha valamilyen rossz magyar beidegződés, a realitásokról tudomást venni nem akaró ősi magyar megátalkodottság vezérelte volna akár a Károlyi-kormány tagjait, akár az 1919 őszétől hatalmon levő politikai erőket, s ezért ragaszkodtak volna végsőkig az integritás eszményéhez.
A békekonferencia döntésmechanizmusait természetesen egészen másképp elképzelve, mint azok a valóságban kialakultak és működtek, a korabeli magyar kormányok mindig is hangoztatták, hogy a konferencia döntéseit, s magát a békeszerződést, amennyiben az a jogos magyar igényeket is figyelembe veszi, tudomásul fogják venni, de a fegyverszüneti egyezmények megsértésével kialakult átmeneti állapotokba nem kívántak belenyugodni.
Hiszen kétségtelen tény, hogy a padovai fegyverszünet és a Károlyiék által kialkudott november 13-i belgrádi konvenció rendelkezései Magyarországra vonatkozóan messzemenően kedvezőbb pozíciókat rögzítettek a békekonferencia döntéséig terjedő időszakra, mint amilyen viszonyok a délszláv, a román és a csehszlovák hadsereg 1918 novemberétől 1919. augusztus végéig végrehajtott katonai akciói nyomán kialakultak. A magyar békeelőkészületek filozófiája ugyan az őszirózsás forradalom idején Jászi Oszkár által kialakított, fentebb már jelzett koncepciótól az Apponyi Albert vezette magyar békedelegáció tényleges működéséig és a magyar békejegyzékek alapján rekonstruálható elképzelésekig részleteiben sokat módosult és finomult, valójában azonban alapelveiben igen kevés a lényegi korrekció.
Mind Jászi Oszkár, mind pedig a magyar békedelegáció munkáját irányító Apponyi Albert koncepciójának tengelyében a történeti Magyarország integritásához való elvi ragaszkodás volt a kiindulópont. Ez azonban egyáltalán nem jelentette az időközben bekövetkezett katonai-hatalmi változások figyelmen kívül hagyását: a magyar politika mindvégig a megegyezéses és méltányos magyar béke megteremtésén fáradozott, aminek tartalmát Jászi kezdetben a történeti Magyarország etnikai-tartományi kantonizálásában, később nemzetek szerinti föderatív átalakításában jelölte meg. Apponyi Albert, Teleki Pál, Bethlen István - akárcsak a békeelőkészületeket elindító Jászi Oszkár - a történeti magyar államkeretekből kiválni kívánó területek kijelölésében egyértelműen a népszavazás eszközének lehető legkövetkezetesebb alkalmazását látták célravezetőnek.
Szerintük ugyanis csakis a vitatott területek egészére kiírt plebiszci-tum biztosíthatta volna a méltányos és kölcsönösen elfogadható béke megteremtésének egyedüli demokratikus alternatíváját, amely alapja lehetett volna az őszinte és tartós szomszédi kapcsolatoknak.20 Mind a kantonok és autonómiák, illetve a föderatív szerkezet eszméje, mind pedig a népszavazás követelése a magyar békeelőkészületek konstans elemei közé tartozott, és ezt a békekonferencián előterjesztett magyar békejegyzékek is tükrözték.
A magyar történetírásban a legszenvedélyesebb vitákat a Károlyikormány kezdeti, nyíltan pacifista stratégiája, illetve az aktív ellenállás elmulasztását, késlekedését okozó katonapolitikai döntései provokálják. Azt a nehezen eldönthető, inkább csupán a helyzet valódi nehézségeit is tartalmazó kérdést kellene ugyanis tisztázni a hadtörténetírás által viszonylag keveset vizsgált döntések kapcsán, hogy vajon a belgrádi konvenció egyidejű román, csehszlovák és délszláv megsértése, az ország ellenséges katonai és nagyhatalmi-diplomáciai bekerítettsége-elszigeteltsége közepette volt-e valóságos esélye a katonai ellenállásnak, vagy egy 1918-1919 telén meghirdetett honvédő háború szükségképpen ugyanarra a sorsra jutott volna, mint Kun Béláék vörös hadseregének felvidéki és tiszai hadjárata? Azaz, mennyire tekinthető hadtörténeti és diplomáciatörténeti szempontból törvényszerűnek az 1919. augusztusi végkifejlet, amelynek keretei közöttt az ország nagyobb része - Budapesttel együtt - román megszállás alá került.
Erre vonatkozóan talán érdemes idéznünk a magyar békejegyzékek két megállapítását: „A magyarságnak nem volt hadserege, csak gyalog- és lovasezredek voltak magyarok, de alig volt magyar tüzérség és nem volt semmiféle magyar technikai, vagy más magasabbrendő szolgálatra való csapat. Maga a vezérkar pedig még az állampolgárság szempontjából is túlnyomó többségében osztrák volt. Szellemében pedig teljesen az..."21 Az Apponyi Albert vezette békedelegáció fentebb idézett bemutatkozó jegyzékében a Károlyi-kormánnyal szembeni vád is megfogalmazódott, amelynek kétes értékű állításait az alábbiakban is jól megfigyelhetjük: „A magyarság békeszeretetéről és területi épségért való féltékeny gondjáról tesz tanúbizonyságot a fegyverszünet pillanata is. A magyar ezredek tömegesen, de teljesen rendben hagyták ott az olasz frontot, mert hazájukat látták közvetlen veszélyben. Borzasztó végzete a magyarságnak az, hogy ugyanebben a pillanatban lelkiismeretlen és hazafiatlan vezetők ragadták magukhoz a vezetést és a magyarság egyrészt az ő szavukra, másrészt bízva ügyének igazságában, ha az a nagy nemzetek igazságos törvényszéke elé jut, nemcsak letette, de eldobta magától a fegyvert. Ezzel kiszolgáltatta magát befelé és kifelé. Területének nagy részét könnyűszerrel szállták meg messze túl a valaha is követelt vagy álmodott határokon a hódítani vágyó szomszédok. [...] Az ország bomlását a magyar népnek az a nagy csalódása indította meg, amelyet a belgrádi fegyverszünet megállapodásainak semmibevevése okozott. A fegyverszünetet követő eseményeket, az ok nélküli megaláztatásokat a magyar nép sehogy sem tudta összeegyeztetni azokkal a fogalmakkal, amiket magában az igazságos békéről és a nemzetek önrendelkezési jogáról alkotott. Megcsalódva, letörten, elvesztve minden egyensúlyt, a magyar nép a kommunista agitátorok zsákmánya lett.'22
A jegyzékben tényként emlegett rendezett hazatérést az olasz frontokról a korabeli források nem igazolják: sokkal inkább a teljes de-moralizációt, az anarchista hajlamok felerősödését, a magyarországi ezredeken belüli nemzetiségi feszültségek megjelenését, s az általános pacifista hangulat jelenségeit tükrözik a korabeli katonai források, illetve azok a korabeli sajtóhíradások amelyek a pályaudvarokra kaotikus viszonyok között megérkező frontkatonákról számoltak be.
Valójában nem csupán a Károlyi-kormány új emberei, hanem a régi katonai vezetés is egyetlen számba jöhető megoldásként javasolta a frontokról hazaérkezett alakulatok teljes leszerelését és a világháború szörnyűségeiből kimaradt fiatalabb korosztályokra alapozott új, fegyelmezett hadsereg kiépítésének tervét. Eközben a Lindner-Bartha-féle honvédelmi minisztérium kétségkívül súlyos hibákat is elkövetett. Ezek a hibák csak részben magyarázhatók a Pogány József által irányított katonatanácsok egyre inkább kommunista párti és hatalompolitikai célokat szolgáló tevékenységével.
A békekonferencia tevékenységének a magyar békeszerződés előkészítésével foglalkozó részét valójában a nagyhatalmak és a szomszéd államok delegációinak, valamint a konferencia fő- és albizottságainak teljes forrásanyaga alapján lehet majd egyszer megközelítő teljességgel rekonstruálni. Az alapján, amit az egyre terjedelmesebb nemzetközi és a magyar forrásközlések, illetve szakirodalom alapján ma már tudhatunk, az alábbi néhány motívum kiemelése tűnik a 20. század végi magyar Trianon-kép szempontjából különösen fontosnak:23
A békekonferencia meghatározó nagyhatalmi tényezőinek a területi viták során használt érvrendszerét nem lehet a francia háborús és békepolitikai célok nélkül hitelt érdemlően bemutatni. A francia diplomácia szempontjából kétségkívül Németország és kelet-középeurópai szövetségeseinek maximális meggyengítése, a szovjet-oroszországi bolsevik rendszer elszigetelése és felszámolása, valamint a térség mielőbbi pacifikációja jelentette a három legfontosabb stratégiai célt. Ennek rendelt alá minden más szempontot: így például - bár hosszú és rövid távú érdekei egyaránt egy gazdaságilag életképes közép-európai régió kialakítását diktálták - a pacifikációs és intervenciós stratégiai célok érdekében igyekezett a térségbeli kis szövetséges államok gazdasági-területi és katonai bázisát maximális mértékben kiterjeszteni a vesztes államok rovására.
Ez a rövid távú és rövidlátó francia nagyhatalmi érdekérvényesítés sajátos módon különösen a kárpát-medencei államhatárok kijelölésében éreztette hatását, amikor is mind Csehszlovákia és Lengyelország, mind pedig Románia és Jugoszlávia esetében a térség két tanácsállamának felszámolását abszolút prioritásként kezelő francia diplomácia messzire távolodott az eredeti etnikai alapozású peace-making politikájától.
A kelet-közép-európai térség korabeli stratégiai jelentőségének fokozott figyelembevétele és a Magyarország szomszédai által via facti kialakított új közép-európai hatalmi viszonyok miatt az új államhatárok megállapításáról döntő bizottságok munkájában az etnikai érvek egyre inkább hátra sorolódtak.24
S valójában éppen ez a korabeli etnikai reáliákat különösen Magyarország határai esetében szinte teljes mértékben figyelmen kívül hagyó határmegállapítás volt az oka annak, hogy a magyar békeszerződés aláírása után a magyar politika és közvélemény a teljes elutasításban vélte megtalálni az egyetlen erkölcsileg megalapozottnak tűnő magatartást. Hiszen amennyiben a magyar békedelegáció által a szomszéd országokhoz került területek összeségére alkalmazni javasolt népszavazást legalább a határ menti vitás területeken alkalmazták volna, úgy azt Apponyiék az adott helyzetben kétségkívül politikai győzelemként tálalhatták volna. Ráadásul a trianoni békeszerződés aláírása idején már másfél-két esztendeje a szomszédok által ellenőrzött magyar többségű területek és városok visszajuttatása alkalmas lett volna a térség új, kisállami létformájának fokozatos magyarországi elfogadtatására is. A trianoni békeszerződésben véglegesített, etnikai szempontból kétségkívül igazságtalan magyarországi határokkal azonban a korabeli Magyarországon senki sem tudott és nem is akart megbékélni. Ez viszont hosszú időre táptalaja lett a kisállami átalakulás egészét elutasító és a totális határrevíziót követelő magyarországi irredenta hangulatoknak.25
A versailles-i békerendszer keretei közt szentesített kelet-középeurópai kisállami struktúra működőképességét, hatékonyságát, illetve valóságos és potenciális konfliktusainak megoldhatóságát tekintve a magyar történetírás hagyományosan sokkal inkább pesszimista, mint a szomszéd országok historiográfiája. A soknemzetiségű birodalmi államkeretek felszámolásával kétségkívül tovább nőtt a térség nagyhatalmi befolyásoltsága és befolyásolhatósága, s ezzel együtt megosztottsága és kiszolgáltatottsága. Az egymással hol nyíltan, hol félig-meddig rejtve rivalizáló kelet-közép-európai kisállamok nyomorúságának hátterében pedig majd minden esetben ott a Trianonban megszerzett területek elszakadása, illetve az ott elveszített magyar népesség asszimilációja miatt érzett szomszédországi, illetve magyar félelem.
Kétségkívül igazat kell adnunk azoknak az elemzéseknek, amelyek szerint Trianonnak a térség kisnemzeteit szembeállító következményeit csakis a kisebbségi kérdés eddiginél távlatosabb és nagyvonalúbb rendezésével lehet mérsékelni.26 A Magyarország határain túlra került magyar, illetve a Magyarország területén élő nem magyar kisebbségek közösségi jogainak, belső autonómiájának elismerésével, s ily módon a Trianon utolsó veszteseiként is felfogható kisebbségi népcsoportok emancipációjának a biztosításával a trianoni határok miatt érzett félelmek, aggodalmak fokozatosan kiiktathatók lennének a politikai feszültségek forrásai közül.
A régi Magyarországtól az új Közép-Európáig. Jászi Oszkár nemzetiségpolitikai koncepciójának változásai
1. Telegraful Román, 1912. augusztus 10. Magyarul: Jászi Oszkár levele a szebeni „Telegraful Román" szerkesztőjéhez és ennek válasza. Magyar Kisebbség, 1930. I. köt., 212.
2 Hanák Péter: Jászi Oszkár dunai patriotizmusa. Gondolat Kiadó, Budapest 1985, 149-150.
3 Uo., 150.
4 Elsősorban a korabeli szlovák politikai táborban volt elterjedt elképzelés, hogy Jászi az asszimilációs politika csendes támogatója lett volna. Erre nézve 1.: Szarka László: Jászi szlovák kapcsolatai. Századok, 1985. 5-6. sz., 1168-1194.
5 Litván György: Egy régi könyv időszerűsége. In: Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés Gondolat Kiadó, Budapest 1986, 29.
6 Jászi Oszkár: Az Entente nemzetiségi politikája. Világ, 1915. augusztus 15.
7 Srpski Glas, 1912. május 20.
8 Národnie noviny, 1912. április 30.
9 Prúdy, 1912. augusztus-szeptember, 359-360.
10 Jászi korabeli román fogadtatásáról értékes adatokat közöl: Hajós József: Vasile Goldis 1862-1934. In: Vásik Goldis a nemzetiségi kérdésről Bukarest 1976, 15-87.
11. Jól tükrözi a korabeli magyarországi és erdélyi demokratikus román politikusok álláspontjának kettősségét a Gazeta Transsilvaniei 1913. április 16-i szerkesztőségi írása: „Tartózkodni a magyar politikai pártokkal és csoportokkal való minden összeköttetéstől, amely kompromittálhatná és alterálhatná nemzeti küzdelmeinknek ideális és demokratikus jellegét. [...] Kísérjük rokonszenvvel és bátorítsuk mindazokat a magyar polgártársainkat, akik tanúbizonyságát adták igazi demokratikus gondolkodásmódjuknak és különösen a nemzetiségi kérdéseknek a civilizációnak megfelelő helyes felfogásuknak." 11 Telegraful Román, 1912. 53-55. sz. Jászi könyvének részletei a lapban az 56. számtól a 98. számig jelentek meg. Közben zajlott le Jászi és a lap szerkesztője, T. V. Päritian levélváltása (67., 81., 97. szám).
12 Jászi Oszkár és a románok. Budapesti Hírlap, 1912. szeptember 10.
13 Telegraful Román, 1912. 97. sz.
14 Steinacker, Edmund: Lebenserinnerungen. München 1937, 198-199.
15 Jugoslaven iz Ugarske: Samoodredjenje naroda i Magjari. Zágráb 1918, 36-37.
16 A szakítás előzményeiről, összefüggéseiről 1.: Szarka László: Dunai konföderáció - egy álom realitása. Jászi Oszkár csehszlovákiai kapcsolatai és a magyar kisebbségi kérdés 1919-1939.Századvég, 1986. 2. sz., 57-58. 17Uo. Az idézet helye: Bécsi Magyar Újság, 1920. december 19.
Keleti Svájc - illúzió vagy utópia? A Károlyi-kormány Nemzetiségi Minisztériumának működése
1 Minisztertanácsi jegyzőkönyvek (MT-i jkv.), Magyar Országos Levéltár (MOL) K-27, 1918. november 1. A Károlyi-kormány működéséről, nemzetiségi politikai elképzeléseiről, Jászi miniszteri tevékenységéről L: Schönwald Pál: A magyarországi 1918-1919-es polgári demokratikus forradalom állam- és jogtörténeti kérdései. Akadémiai Kiadó, Budapest 1969, 44-64., 131-134., 152-153.; Szarka László: Jászi Oszkár, a miniszter. In: jászi Oszkár hazatérése. Szerkesztette: Litván György. Társadalomtudományi Társaság, Budapest 1996, 55-62.
2 „A katasztrófa felelősségét természetesen azok viselik, kik azt tudatosan előkészítették, valamint azon egyének és erők, akik Tiszát félretolva, magukra vették a nemzet és a monarchia kikalauzolasat az útvesztőből, s akik a biztos part helyett beletévedtek az örvénybe, a forradalom kráterébe." Szekfű Gyula: A három nemzedék és ami utána következik Budapest 1989, 373. - Ilyen alapon egyébiránt Jászi tevékenységét legélesebben egykori minisztériumi munkatársa, Domokos László, illetve Szviezsényi Zoltán bírálta: Domokos László: A magyar béke és a nemzetiségi kérdés. Budapest 1920; Szviezsényi Zoltán: Hogyan veszett el a Felvidék?Budapest 1921.
3 Fukász György: A magyarországi polgári radikalizmus történetéhez 1900-1918. Akadémiai Kiadó, Budapest 1960, 178-204.; Kővágó László: A magyarországi délszlávok 1918-1919-ben. Akadémiai Kiadó, Budapest 1964, 68-70.
4 Miniszteri kinevezésével egy időben, az október végi közép-európai államalakulások nyomán kialakult új helyzetben alaposan felülbírálta korábbi nemzetiségpolitikai elképzeléseit. Az átmeneti érvényű belső nemzetiségi megállapodások lehetőségében reménykedett ugyan, de 1918 novemberének első napjaiban belátta, hogy a végső szót a háború utáni közép-európai nemzetiségi béke megteremtésében kizárólag a békekonferencia mondhatja ki.
5 Jászi szerint ez a következőket jelentette: „Az átmeneti időben, amely az általános békekonferencia összeüléséig terjed, meg akarjuk teremteni mindazokat az intézményeket és biztosítékokat, amelyek a magyarországi nemzetiségiek békés együttélését biztosíthatják anélkül, hogy a jövendő határok tekintetében prejudikálnánk." Világ, 1918. november 19.
6 Szarka László: Jászi Oszkár, a miniszter, i. m., 56-58.
7 MOL - K-27. MT-i jkv. 1918. december 18. - Schönwald ?í\:A magyarországi 1918-1919-es polgári-demokratikus forradalom..., i. m., 60. A szociáldemokraták álláspontjának Jásziéval sok tekintetben megegyező vonásait így jellemzi Kende János: „Az MSZDP elsősorban gazdasági egységként kívánta fenntartani a régi Magyarországot, ezért megértéssel fogadta, sőt támogatta Jászi Oszkárnak, a kormány nemzetiségi miniszterének azokat a kísérleteit, amelyek területi autonómiák felajánlásával próbáltak megegyezést teremteni a nemzetiségekkel, a koalícióban helyet foglaló Károlyi-párti miniszterek javarésze viszont ezt az integritás megengedhetetlen sérelmének tekintette." Kende János: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt nemzetiségi politikája 1903-1919. =Ertekezések a történeti tudományok köréből 68. Akadémiai Kiadó, Budapest 1973, 102.
8 A december 8-i minisztertanácsi ülés jóváhagyta Berinkey Dénes igazságügy-miniszternek a Vix ezredes Felvidék kiürítését szorgalmazó jegyzékére készített válaszát. Ez szintén kizárólag a békekonferencia döntését ismerte el a határkérdések rendezésének egyedüli jogforrásaként: „A cseh-szlovák államnak a szövetségesek és a magyar állam által történt elismerése nem ad jogot annak feltételezésére, hogy a Magyarország név alatt ismert ezeréves államnak semmiképp nem kétséges határai mintegy automatikus módon máris megváltoztak és ezáltal megelőzése jött létre ama békekonferencia határozatának, amely egyedül lesz illetékes a határkérdések végleges megoldására..." MOL - K-27, MT-i jkv. 1918. december 8.
9 Világ, 1918. november 3.
10„Intézzen a magyar kormány Magyarország és Erdély nemzeteihez azonnal egy manifesztumot ilyen értelemben, és rendelje hatalmunk alá az azon a területen található minden állami, politikai, közigazgatási, bírósági, iskolai, egyházi, pénzügyi, katonai és közlekedési intézményt, hatóságot és szervet. Ugyanakkor ezen területen minden más impérium megszüntetendő. Ezen esetben garantálhatjuk a közrendet, vagyon- és személybiztonságot. Ellenkező esetben kénytelenek lennénk proklamátióban népünknek, az országnak és az egész világnak tudtára adni, hogy az önrendelkezési jog gyakorlása részünkre lehetetlenné tétetett, s így a hatóságokkal minden további együttműködést beszüntetünk." A Jászi-féle Nemzetiségi Minisztérium iratai, MOL- K-40, 1918-IX-240.
11 A minisztertanácsi ülést részletesen ismerteti: Raffay Ernő: Erdély 1918-1919-ben. Budapest 1987, 66-69. A tárgyalásokon előterjesztett magyar megoldási tervezetek, felszólalások, illetve a jegyzőkönyv fennmaradt részeit 1.: Szarka László: Iratok az 1918. novemberi aradi magyar-román tárgyalások történetéhez. Regio, 1994. 3. sz., 140-166. Jászi később egy provizórikus megoldás sikerének reményével, a magyar kormány részéről megvalósítani kívánt kantonális terv feltételezett kedvező fogadtatásával, s a demokratikus magyar kormány svájci típusú nemzetiségpolitikai gondolkodásmódja demonstrálásának szándékával indokolta meg aradi útját. L.: Jászi Oszkár: Visszaemlékezésem a Román Nemzeti Komitéval folytatott aradi tárgyalásaimra. Különnyomat a Napkelet 1921. évi december 1-jei számából. Cluj-Kolozsvár 1921, 4-5. A tárgyalások menetét román források bevonásával elemzi: Haslinger, Peter: Arad, November 1918. Oszkár Jászi und die Rumänen in Ungarn 1900-1918. Böhlau Verlag, Wien-Köln-Weimar 1993, 122-140.
12 Szarka László: Iratok az 1918. novemberi aradi..., i. m., 148-149.
13 Uo., 153.
14 Uo., 154.
15 Az új javaslat 1. pontja szerint „A magyar kormány átruházza a román nemzeti tanácsra mindazon járások és városok kormányzatát, amelyeknek román többsége van. E területen a közigazgatást a román kormányzat gyakorolja". A tervezet szerint a román kormányzat képviselője automatikusan helyet kapott volna a magyar népkormányban, mégpedig „a román kormányzati terület összes külügyi (!), gazdasági és pénzügyi, közélelmezési és közlekedési kérdéseinek intézése végett". A 3. pont a jogalkotásban is biztosította volna a románság részvételét: „Új törvények csak a román kormányzat hozzájárulásával hozhatóak." A 7. pont mindenesetre azt jelzi, hogy Jászi ekkorra már felismerte: a Román Nemzeti Tanács a Román Királyság hadseregének beavatkozására számított: „Az ideiglenes román kormányzat a román királyságbeli román katonaságot semmi szín alatt igénybe nem veheti." A tervezet szerint a vitás kérdéseket a két nemzeti tanács két-két és a magyar kormány egy kiküldöttjéből álló öttagú bíróság döntötte volna el. A 10. pont a megállapodás átmeneti érvényét rögzíti: „A megállapodások a szerződő feleket csak az általános béketárgyalások befejezéséig kötelezik, és az e szerződés által teremtett tényleges helyzet miben sem befolyásolja a szerződő feleknek a béketárgyalásokon elfoglalandó álláspontját." Uo., 163-164.
16 Világ, 1918. november 28.
17 A magyar-szlovák tárgyalások anyagát 1.: Fogarassy László: Hodža Milán és a Károlyi-kormány. Palócföld, 1990. 5. sz., 72-88.; Slovenský rozchod s Maďarmi. Dokumentárny výklad o jednaniach dr. Milana Hodža ako si. plnomocníka s Károlyiho vládou v listopade a prosinci 1918 o ústup maďarských vojsk zo Slovenska. Bratislava 1929, 27-71. A „Tót Impérium" tervét a budapesti Nap című napilap 1918. december 1-jei száma alapján közli: Szarka László: A méltányos nemzeti elhatárolódás lehetősége 1918 végén Regio, 1990. 1. sz., 60-62. A „Tót Impérium" térképe megtalálható a Jászi-féle Nemzetiségi Minisztérium iratanyagában: MOL, K-40, 1918-11-353. és a Szlovák Köztársaság pozsonyi Nemzeti Levéltárában: Národný archív Slovenskej republiky, pozostalosť F. Houdka 49. dob.
18 Domokos László: Kis káté a Magyarországon élő nemzetek önrendelkezési jogáról. Budapest 1919, 12-13. A Jászi-féle minisztérium egyébiránt hathatósan támogatta azt a társadalmi kezdeményezést, amely Gragger Róbert kör-möcbányai középiskolai tanár jóvoltából a felvidéki megyékben indult be, s amely magyar-szlovák-német nyelvű aláírási íveken gyűjtötte a támogató nyilatkozatokat Felső-Magyarországnak Magyarország határain belül való megtartása mellett. MOL, K-40, 1918-VII-350.
19 A Nemzetiségi Minisztérium egyik legfontosabb tevékenységi területét jelentette az úgynevezett nemzetiségi néptörvények előkészítése. Az életbe lépett rutén, a megvalósításának kezdetekor elakadt német és a minden szempontból megkésett szlovák néptörvények részletes alkotmányjogi elemzését 1.: Schönwald Pál: A magyarországi 1918-1919-es polgári-demokratikus forradalom..., i. m., 64-92.
20 A minden valószínűség szerint Somló Bódog feljegyzésében fennmaradt szöveg helye: K-40-1918-XI-365. Közli: Szarka László:/! méltányos nemzeti elhatárolódás..., i. m., 57-60. A Keleti Svájc-tervezet szövegét 1. a Függelékbeal A helvetizák Magyarország egy vázlatos, de annál radikálisabb elképzelésének térképét közli Stróbl Miksa az Új Magyarország című lap 1918. december 24-i számában.
21 Az alakulófélben levő önálló magyar külügyminisztériumnak ez a bizalmas körlevele a békeelőkészítés során megvizsgálandó kérdések közt javasolja annak tisztázását, „milyen hatással volna úgy a megmaradó, mint az elvált népek gazdasági életére, ha 1. Magyarország tótok lakta vidéke 2. Magyarország románok lakta vidéke 3. úgy a tót, mint a román lakta vidék nemcsak politikailag, hanem gazdaságilag is kiválik a magyar állam kötelékéből." MOL, K-40, 1919-XX-100.
22 Domokos László: Kis káté..., i. m., 18-19.
23 MOL, K-40, 1918-VII-817.
24 Felső-Magyarország, 1918. december 18.
A magyar békejegyzékek érvrendszere és a trianoni békeszerződés
1 A magyar békejegyzékek és -mellékletek nagyobbik részét közli: A magyar béketárgyalások. Jelentés a magyar békeküldöttség működéséről Neuilly s/S.ben 1920. januárius-március havában. I-III/a-b. köt. Budapest 1920-1921. A magyar békedelegáció tevékenységéről 1.: Galántai József: A trianoni békekötés 1920. A párizsi meghívástól a ratifikálásig. Gondolat Kiadó, Budapest 1990, 81-90. A békedelegáció naplóját angol fordításban közli: Papers and Documents Relating to the Foreign Relations of Hungary I. 1919-1920. Budapest 1939.
2 A magyar békeküldöttségnek 1920. január 21-én, a budapesti külügyminisztériumban tartott ülésén a következő személyek vettek részt: gróf Apponyi Albert, a békeküldöttség elnöke, Huszár Károly miniszterelnök, Horthy Miklós fővezér, gróf Somsich József külügyminiszter, gróf Teleki Pál, báró Lers Vilmos, Popovics Sándor, gróf Somsich László főmegbízot-tak; Valkó Lajos, Kállay Tibor, Bartha Richárd megbízottak; Jármai Elemér, Hegedűs Lóránt, Siegescu József, Viczián Ede, Jancsó Benedek, báró Papp Géza, dr. Steier György, Lépőid Antal, Antal Géza, dr. Zergényi Jenő, dr. Zielinszky Szilárd, Pétery Ödön, dr. Domanovszky Sándor, Kovács Alajos, dr. Cholnoky Jenő, dr. Gerevich Tibor, Dvorzsák (valószínűleg: Dvorcsák) Győző, dr. Boross György szakértők; Ajtay József, Éber Antal, báró Ulmann Adolf, Lánczy Leó, Wälder Gyula, Fehér Miksa, dr. Székács Antal, dr. Chorin Ferenc, Bíró Pál, Bacher Emil, Balogh Elemér, Beck Marcell, báró Hatvány Károly, Horánszky Dezső, Bernáth István közgazdasági tanácsadók; dr. Bencs Zoltán, dr. Bárdossy László, Trozonyi Ferenc, Ezry Sándor titkárok; dr. Gieswein Sándor, Lovászy Márton, Charmant Oszkár, Jankovich Béla, Wein Dezső, Kovács J. István politikai megbízottak. - A magyar béketárgyalások IL, i. m., IX.; Galántai József: A trianoni békekötés..., i. m., 73-74.
3 A VIII. számú, Erdélyi kérdésről címet viselő jegyzék (A magyar béketárgyalások I., i. m., 117-133.) történeti argumentációja az erdélyi különfejlődés és a Kárpát-medencei magyar nemzeti egybekapcsoltság egymást erősítő jellegét, valamint az erdélyi nemzetiségi toleranciát hangsúlyozta: „Erdélynek különleges kultúra-életének megfelelő, saját történelme van; ez ugyan minden ízében magyar volt, sőt magyarabb, mint Magyarország saját fejlődése, de azért mégis mindig speciálisan erdélyi maradt. A magyar politikai géniusz termékenységének egyik legmeglepőbb és legbámulatosabb példája az a csodálatraméltó organizáció, ahogyan Erdély már a XV. században megoldotta a nemzetiségi kérdést..." - Uo., 123.
4 L. például a II. jegyzék Magyarország népességének fejlődése a török uralom megszűnte óta című 8. mellékletét. - Uo., I. köt., 36-46. 5 A tót kérdésről című, XIV számú jegyzék 13. mellékletét alkotta Melich Szvatopluk Nagy-Morva Birodalma című tanulmánya. - Uo., 452-454.
5. Az erdélyi kérdésről című VIII. számú jegyzék Jancsó Benedek által kidolgozott történeti mellékletei: A románok történeti aspirációinak alaptalansága a régi Erdély történelmének megvilágításánál (uo., 164-172.), illetve A nemzetekjogait érintő rendelkezések Erdély alkotmányában(uo., 268-274.)
6 Uo., 166.
7 Egyebek közt éppen az erdélyi jegyzék végén körvonalazott megoldások is azt mutatják, hogy nem egyszerűen a magyar békedelegáció álláspontjának leegyszerűsítése azt állítani, hogy Apponyiék makacsul a történeti Magyarország integritásának talajáról politizáltak Párizsban. Az erdélyi jegyzék az egységes Erdély állami autonómiáján belül, a Jászi-féle kanton-tervvel többé-kevésbé megegyező módon, négy nyelvi-etnikai egységre javasolta felosztani az erdélyi területet: magyar, román, sváb, illetve szász többségi és vegyesnyelvű területre. A magyar békedelegáció Erdély hovatartozásának, illetve javasolt autonóm státuszának kérdéséről a többi vitás területhez hasonlóan a népszavazás kiírását javasolta a vita lezárásaként. -Uo.. 133.
8 Domokos László: Kis káté..., i. m., 18-19.
9 Uo., 19.
10 Az 1920. január 14-i keltezésű bemutatkozó jegyzékben a történeti érvek mellett nagy hangsúlyt kaptak a nemzetiségi viszonyok, amelyeket a nagyhatalmak képviselőihez eljuttatott 1:300 000 léptékű néprajzi térkép volt hivatva nyomatékosítani, illetve illusztrálni. A gazdasági érvekkel pedig a magyar delegáció egyrészt azt kívánta bizonyítani, hogy a régi országterület szerves gazdasági egységet alkotott, amelynek megbontása jóvátehetetlen károkat okoz, másrészt pedig azt, hogy a szomszéd államoknak ítélt területek, illetve az ott levő gazdasági erőforrások, földterületek, üzemek, erdők, energiaforrások nélkül a maradék Magyarország könnyen életképtelenné válhat. - A magyar béketárgyalások /., i. m., 3-17.
11 „Ha Apponyi párizsi szereplését átfogóbban értékeljük, mindenekelőtt azt kell hangsúlyoznunk, hogy egy lehetőséget hagyott kiaknázatlanul. Egy politikát, egy koncepciót kellett és lehetett volna megalapozni mind a világ előtt, mind pedig a hazai közönség befolyásolására. [...] A magyar békeküldöttség elvi álláspontja a békekonferencián egyedülálló volt. Németországban és Ausztriában új politikai erők kerültek hatalomra, amelyek akkor megértést mutattak az új felállású világban való elhelyezkedésre. Ehhez hasonló a magyar kormányzatban csak elvétve jelentkezett. Ezzel szemben a nemzetiségek feletti régi hegemónia igénylése a területi integritáshoz való ragaszkodás formájában, a történelmi és jogi érvelés eszközeivel a békedelegáció párizsi szereplésében kidomborodott." - Galántai József: A trianoni békekötés..., i. m., 101.
12 A magyar békejegyzékekben a területi kérdésekben történő népszavazás igénylése jelenti a leghangsúlyosabb elemet. A történeti állam integritásához sem a bemutatkozó jegyzék, sem az Apponyi-beszéd, sem a többi jegyzék nem ragaszkodik: „Amikor ezt az egységet ti. az ország egységét hangsúlyozza, a Magyar Békeküldöttség nem óhajtja és nem kéri a háború előtti status quo fenntartását." -A magyar béketárgyalások /., i. m., 17.
13 Így például all. melléklet az ország mezőgazdasági helyzetének alakulását vázolta a nemzetiségi területek leválása esetén, a 12. melléklet pedig az energetikai kérdéseket tárgyalja az új helyzetben. - Uo., 47-56. A magyarországi iparnak az új államhatárok kialakulása nyomán kialakult vészhelyzetét a IV. számú jegyzék tárta fel. - Uo., 100-110.
14 Uo., 56.
15 A cseh- és lengyelországi területekről tizenöt éven keresztül kiviteli vám nélkül beszerezni remélt feketeszénre vonatkozó magyar javaslatot, illetve az öt évre szóló vámmentes szabad kereskedelmi forgalomra vonatkozó elképzelést L: uo., II. köt. IX., ill. 170-171., 180-181.
16 Uo., 172-181.
17 Uo.
18 „A Szövetséges és Társult Hatalmak azonban nem feledkeztek meg arról a gondolatról, amely őket a határok kiszabásakor vezette, és foglalkoztak azzal az eshetőséggel is, hogy az így megállapított határ esetleg nem felel meg mindenütt teljesen a néprajzi vagy gazdasági kívánalmaknak. A helyszínen megejtett vizsgálat esetleg szükségessé fogja tenni, hogy egyes helyeken a Szerződésben megállapított határt áthelyezzék. Ilyen vizsgálatot azonban nem lehet ma megejteni, mert ez bizonytalan időre kitolná a béke megkötését, pedig azt egész Európa sóvárogja." -A Szövetséges és Társult Hataltnak válaszának kísérőlevele a Magyar Küldöttég elnökéhez, Párizs 1920. május hó. 6. A határmegállapító bizottságok javaslattevő szerepére, s a népszövetségi eljárásra bízott határkorrekciós eljáráshoz a korabeli magyar közvélemény kezdetben igen nagy reményeket fűzött, de a határkijelölés során bebizonyosodott, hogy az legfeljebb egy-két település, tanya, határrész esetében módosította az eredeti határvonalakat.- A magyar béketárgyalások IL, i. m., 487-488.
19 Galántai József könyve mellett a magyar Trinanon-irodalomból 1. Ormos Mária: Padovától Trianonig 1918-1920. Budapest 1984; Galántai József: A trianoni békekötés 1920. A párizsi meghívástól a ratifikálásig Budapest 1990; Trianon and East Central Europe. A ntecedents and Repercussions. Szerkesztette: K. Király, Béla-Veszprémy, László. (Atlantic Studies on Society in Change No. 80.) Highland Lakes, NJ 1995. A kérdéskör magyar történetírásának néhány vitás motívumára 1.: Romsics Ignác: Nemzeti traumánk: Trianon. In: uő: Helyünk és sorsunk a Duna medencében. Osiris Kiadó, Budapest 1996, 327-344.
20 Makkai Sándor: Magunk revíziója. Kolozsvár 1931, 30-31. Új kiadásban: Makkai Sándor: Magunk revíziója. = Múltunk könyvek. Pro Print Könyvkiadó, Csíkszereda 1998. Ezen belül 1. a bevezető tanulmányt: ifj. Fekete Károly: A kisebbségi létparadoxon tusája Makkai Sándornál. Pályakép Uo., 5-44., valamint: Módis László: Makkai Sándor munkáinak bibliográfiája. Uo. 125-134.
21 Masaryk, T.: Az új Európa. A szláv álláspont Košice-Kassa 1923.
22 Képviselőházi napló, 1918. október 17.
23 Szarka László: ]ászi Oszkár, a miniszter. In: Jászi Oszkár hazatérése. Szerkesztette: Litván György. Társadalomtudományi Társaság, Budapest 1996, 58-60.
24 A magyar béketárgyalások I, i. m., 14-16.
25 "De már ma kijelenthetjük ünnepélyesen és nemzeti becsületünkre, hogy előre is kötelezőnek, véglegesnek és elvitathatatlannak fogadjuk el úgy erkölcsi, mint jogi szempontból a népszavazás eredményét, bármi legyen is az. A népszavazás által történő megoldás Európának a mi részünkről biztosítaná a békét, mert az összes lakosokat odacsatolná, ahová ők vágynak, és ehhez azoknak a visszavonhatatlan és beccsületes beleegyezését is biztosítaná, akiknek az elhelyezkedés hagyományos érzelmeit sérthetné." - Uo., II. köt., 2.
26 Uo., 13.
27 Uo., 15-16.
28 Romsics Ignác: Nemzeti traumánk..., i. m., 343-344.
| |