| |
A kisebbségbe került magyar népcsoportok önszerveződésének kezdetei
„Közép-Európa néprajzi viszonyai valóban olyanok, hogy lehetetlen, hogy a politikai határok az egész vonalon egybeessenek az etnikai határokkal" - állapította meg a trianoni magyar békeszerződés véglegesítését a szövetségesek nevében bejelentő úgynevezett Mille-rand-féle kísérőlevél, majd a magyar észrevételek elutasítását indokolva így folytatja: „Ebből következik - s a Szövetséges és Társult Hatalmak sajnálattal hajoltak meg a szükségesség előtt -, hogy a magyar népesség egyes gócainak egy más állam szuverenitása alá kell kerülniük. Azonban erre a helyzetre nem lehet hivatkozni azzal az állítással, hogy jobb lett volna nem bolygatni a régi területi állapotot. A dolgok meglevő rendje, még ha ezeréves is, nem jogosult a jövőre nézve, ha igazságtalannak találtatott."1 A csehszlovákiai, romániai és jugoszláviai magyar kisebbségi népcsoportok kialakulását vizsgálva mindenekelőtt a kelet-közép-európai nemzetiségi reáliákat kell szem előtt tartanunk. Itt elsősorban az egymástól többé-kevésbé jól elkülöníthető nemzetiségi régiókra, a vegyes települtségű történeti tájegységekre, a városhálózat etnikai különfejlődésére, tehát a térség objektív adottságaira, s ezek pontos történeti rekonstrukciójára és elemzésére gondolunk.2
Mint ahogy arról sem lehet elfeledkezni, hogy a magyar-szlovák, magyar-rutén, és bizonyos területeken magyar-román, illetve magyar-szerb vonatkozásban is, jól kivehető, tartósnak bizonyuló etnikai határok léteztek. A magyar-szlovák nyelvhatár jelentős része ráadásul az úgynevezett éles nyelvhatártípushoz tartozott, ahol csak ritkán fordult elő egy-két községnél mélyebb, átmeneti vagy vegyes lakosságú zóna.
Amint arra a bevezetőben idézett Millerand-levél is utalt, a békekonferencia számos egyéb meggondolás miatt nem törekedett arra, hogy a békeszerződésekben a Kárpát-medence objektív etnikai adottságai maximális vagy akár csak meghatározó mértékben is érvényesüljenek. A győztesnek számító közép-európai kisállamok gazdasági, stratégiai érdekei mellett a nagyhatalmak pacifikációs erőfeszítései játszottak egyre nagyobb szerepet a vitás területi kérdések eldöntésében: ezért az antant katonai jelenléte hiányában a csehszlovák és a román pozíciók erősítése látszott a rendteremtés szempontjából a leghatékonyabb beavatkozásnak.
Az 1918 előtti poliglott Magyarországon a többségi magyarok és az állam lakosságának 45,5%-át kitevő további öt nemzetiség közötti viszonyok alakulása az évszázadok folyamán nem az etnoregionális elkülönülés, elhatárolódás vagy szeparáció irányába mutatott. Ellenkezőleg - különösen a 18. század folyamán, valamint a 19. század második felében - egy mozaikszerűvé váló, illetve az etnikai régiók gazdasági, munkaszervezeti vonatkozásában egymást kölcsönösen kiegészítő etnoszociális szerkezet kialakulásához vezetett. Ennek a komoly etnikai-regionális dimenziókkal is rendelkező, soknemzetiségű állami közösségnek a keretei között ment végbe a szigetszerű, de a térség gazdaságszerkezeti, beruházási adottságaihoz képest igen erőteljes iparosodás. Ezzel párhuzamosan a jelentős településszerkezeti változásokat eredményező urbanizáció és a társadalom minden rétegében új minőségeket teremtő polgárosodás a századforduló évtizedeiben igen erőteljes társadalmi mobilitást, belső és külső migrációt, valamint - mindezek kísérőjeként - tömeges asszimilációt (magyarosodást) vont maga után. Ezek a milliós nagyságrendű társadalmi mozgások sajátos módon egyrészt még szorosabbá tették - vagy ahogy azt az 1861. évi turócszent-mártoni szlovák nemzeti deklaráció is kifejtette: már-már vérségi-rokoni szintre emelték - a Kárpát-medencei népek együvétartozását.3
Másrészt viszont - a nemzetiségi konkurencia jelképes mezőjében - az egynyelvű „Magyar Birodalom" megteremtésének illúziója, illetve a nemzetiségek részéről felpanaszolt „ázsiai elnyomás", a magyar oldalon pedig a világosi katasztrófa hatására ismét felerősödött nemzethalál-víziók, végletesen szembeállították az ország nemzeti és nemzetiségi társadalmainak politikai vezető rétegeit.4
Sajnálatos módon az 1918 előtti Magyarország objektív etnikai adottságai - a politikai változásokhoz szükséges politikai erőkoncentráció, illetve akarat hiányában - nem jutottak megfelelő módon kifejezésre a Magyar Királyság, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia államjogi szerkezetében. A magyarországi románok, szlovákok és szerbek rövid életű és meglehetősen erőtlen politikai törekvései a nemzeti autonóm területek kialakítására, illetve Magyarország belső föderalizálására, áthághatatlannak bizonyuló akadályokba ütköztek.5
Az 1868. évi magyarországi nemzetiségi törvény a nem magyar nemzetiségek számára széles körű nyelvhasználati és kulturális jogokat helyezett kilátásba, de a politikai magyar nemzet egységét etnikai alapon is megerősíteni kívánó asszimilációs kormánypolitika rövid pár évtized alatt háttérbe szorította ezt a jogokban osztozkodó, disz-tributív és koncesszív jogalkotói gyakorlatot. Az első világháború kitörése, éppen a negatív magyar nemzetiségpolitikai gyakorlat következményeként, a magyarországi nemzetiségek radikális képviselői körében ismét felerősítette az úgynevezett katasztrófa-megoldásnak, azaz a Habsburg-monarchia háborús vereségének és felbomlásának reményét. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a nyugat-európai fővárosokban tevékenykedő délszláv, illetve csehszlovák emigráció nemzetállami programjait a világháború alatt, különösen annak utolsó hónapjaiban, a magyarországi ellenzéki nemzetiségi politikusok többsége minden érdemi fenntartás, észrevétel nélkül a magáévá tette.6
Az 1920. június 4-i trianoni békeszerződés és az ennek nyomán keletkezett magyar kisebbségek története igen szerteágazó előzményeinek számbavétele nélkül a mai magyar közgondolkodás sem képes igazán feldolgozni az 1918-1920. évi államjogi változásokat és a 20. századi magyar történelem kétségkívül legfontosabb, ámde fölöslegesen hosszú ideig traumatizálódott kérdéskörét.7
Az 1919-es esztendő a magyar történelem alighanem leghosszabb éve volt: gyakorlatilag húsz hónapig tartott. Az 1918. október 30-i őszirózsás forradalom lendületével kezdődött, hogy azután a Monarchia háborús vereségéből az időközben függetlenné váló Magyar Népköztársaságra háramló hatalmas csődtömeg és a katonai összeomlás kommunista forradalomba sodorja az országot. Ezt követi Budapestnek és az ország nagy részének három hónapos, több helyütt ennél is hosszabb román megszállása, majd pedig a bel- és külpolitikai illúziókkal leszámoló Horthy-rendszer fellépése. A minden tekintetben az összeomlás évének számító periódus a trianoni békeszerződés aláírásával zárult le.
Ez alatt a kaotikus húsz hónap alatt négy kormányzati rendszert próbált ki az ország; egymás után nyolc kormány, két ellenkormány működött. A szomszéd országok hadseregei az eredeti államterület kétharmad részét - ezen belül magyar többségű régiók, városok sorát - minimális ellenállás után foglalták el. Magyarország külpolitikailag szinte teljesen elszigetelődött, s gyakorlatilag csupán az antant, illet ve a békekonferencia katonadiplomáciájának misszióin keresztül tar tott kapcsolatot a világpolitikai tényezőkkel.8
A megközelítőleg hárommilliónyi kisebbségi magyarság kialakulásának szempontjából több tényező együtthatása bizonyult rendkívül fontosnak: az 1918 előtti etnoregionális tradíciók, a közjogi értelemben is megragadható belső elválasztó vonalak hiányában az új államhatárok kijelölésénél - mint később kiderült - a békekonferencia elé terjesztett csehszlovák, román és délszláv igényjegyzékek, s a nagyhatalmi stratégai elképzelések jelentették a kiindulópontot. E tekintetben a csehszlovák, a jugoszláv és a román területi követelések - nagyobbrészt már a világháború éveiben elhangzott, illetve titkos megállapodásokban rögzített ígéretek alapján - a békekonferencia határmegállapító tevékenységében magyar szempontból csupán a rossz és még rosszabb alternatívák kiválasztását tették lehetővé. Az egymással - sajátos érdekszférák, ad hoc érdekek mentén - konkurá ló francia, angol, olasz és amerikai delegációk legfeljebb a csehszlovák és román delegációk által beterjesztett, túlköveteléseknek minősülő területi igényeket voltak hajlandók elejteni, amennyiben az új magyar határok némely pontja esetében vita támadt közöttük. így például a színmagyar Csallóköz úgy kerülhetett Csehszlovákiához, hogy a francia diplomácia, az amerikaiak és olaszok álláspontjának engedve, elállt az észak-magyarországi szén- és iparvidék Csehszlovákiának való átengedésétől, amiért cserében - mintegy kompenzációként - az amerikaiak nem szorgalmazták tovább Csallóköz magyar fennhatóság alatt való maradását.'
A területi döntésekkel kapcsolatos, s a szövetséges nagyhatalmak részéről nyíltan is vállalt elfogultságokat a békecsinálók azzal magyarázták, hogy az antant számára nem volt kérdés, kinek-minek a javára kellett dönteni Magyarország méltányos etnikai kívánságai, népszavazásjavaslata, illetve az új szövetséges kisállamok követelései között. Holott mind a békekonferencia munkájában, mind pedig a magyar kormányok által is képviselt alternatív megoldási javaslatokban jelen voltak a térség etnikai viszonyait figyelembe vevő tervek, elképzelések.
A békekonferencia angol, amerikai, olasz diplomatái által több ízben is javasolt mérsékeltebb területi megoldások végső soron azért nem válhattak valóra, mert a versailles-i békerendszer, s annak részeként a trianoni béke is, egyedül a világháború végére kialakult katonai és hatalmi-politikai erőviszonyokra, az 1918 novemberétől 1919 őszéig kialakult katonai fait accomplira alapozhatott. Ennek alapján próbálta a háborús és forradalmi gócokat mielőbb elszigetelni, pacifikálni. Egyszersmind a békekonferencia munkáját irányító szövetséges és társult hatalmak érdekeit a jövőre nézve is biztosítani. A politikailag és katonailag egyaránt védhető és működésbe hozható békeműnek nem lehetett komoly alternatívája a bellum omnium con-tra omnes veszélye.
Ugyanezen oknál fogva bizonyultak esélytelennek a helyi konfliktusokat meghosszabbító, etnikai szempontból kétségkívül indokolt, ámde fölöttébb labilis kondominiális, azaz a magyar-csehszlovák, illetve magyar-román közös fennhatóságot feltételező javaslatok, amelyeket ráadásul a kezdeményező magyar kormányok sem vállaltak következetesen, nem is beszélve az azokat mereven elutasító csehszlovák és román magatartásról.10
A világháború befejezésekor ugyanis a magyar politikai vezetés tisztában volt azzal, hogy valamely győztes nagyhatalom hathatós támasza nélkül a történeti magyar állam egységét nem lehet megóvni. És mert Budapesten az amerikaiakon kívül nemigen számíthattak senkire, a kedvező tárgyalási pozíciók érdekében részben az integritás elvéhez ragaszkodtak, részben pedig olyan provizórikus megállapodások kidolgozására törekedtek, amelyekre az integritás elvének kényszerű feladását követően hivatkozni lehetett volna. Csakis ilyen összefüggésben igaz a békekonferencia legfelsőbb tanácsának az az elvi döntése, amely szerint a már megállapított magyar határok bármilyen korrekciója - a térségben kialakult erőviszonyok mellett - újabb, Magyarországra nézve még rosszabb megoldásokat hozhatott volna."
Más kérdés persze, hogy a versailles-i békerendszer kialakításában a népszavazásnak csupán négy esetben igénybe vett eszközét, a magyar békedelegáció minden erőfeszítése ellenére, Magyarország esetében csupán egyetlen alkalommal, Sopron és környéke hovatartozásának eldöntésében alkalmazták. Nem véletlen, hogy a csehszlovák, a jugoszláv és a román békedelegációk folyamatosan egyeztetett állásfoglalása talán éppen a plebiszcitum kivédésében volt a legerőteljesebb és a legkövetkezetesebb.12
Hiszen aligha kétséges, hogy a magyar többségű területeken és városokban a népszavazás a körülményektől függetlenül lényeges változásokat eredményezett volna a békekonferencia által megállapított határokhoz képest. A magyar békedelegáció reális esélyt látott arra, hogy párizsi ténykedése során és beadványaiban az etnikailag minden vitán felül álló, kompakt magyar területek sorsának utólagos felülvizsgálatát követelve, ezt a szempontot az integritás elvének teljes elutasítása után a legfontosabb magyar békecélként megpróbálja a győztesek képviselőivel elfogadtatni.13
A továbbiakban felsorolásszerűen jelezzük azokat a tényezőket, amelyek a Magyarország határain kívül maradt, tehát kisebbséggé vált magyar népcsoportok két világháború közötti történetében, a versailles-i békerendszer által teremtett új Közép-Európában elősegítették, illetve akadályozták a három minoritás önszerveződési folyamatait.
Melyek voltak azok az alapvető politikai és jogi koordináták, amelyek a trianoni békeszerződés, illetve a versailles-i békerendszer alapján a csehszlovákiai, a romániai és a jugoszláviai magyarok számára lehetőséget kínáltak arra, hogy az államhatárok által kialakított népcsoportok valódi közösséggé szervezzék magukat? Olyan nemzeti társadalommá, amely képes saját érdekeit a többségi nemzetek, illetve a trianoni Magyarország irányában egyaránt kifejezésre juttatni.
Ezek a tényezők három csoportba oszthatók. Az elsőbe az új szituáció tudatosítását szolgáló társadalomlélektani jelenségek sorolhatók. A korai szakaszban, amikor az új államapparátus mindhárom utódállamban, az ellenállás jeleit tapasztalva - például az 1919. februári pozsonyi tüntetés idején, a kolozsvári, illetve a székelyföldi román prefektusok beiktatása során - brutális erőszakhoz folyamodott, a helyi, illetve a hasonló helyzetbe került többi kisközösség szolidaritása volt talán az első kisebbségi közösségi élmény.14
Itt kell megemlítenünk mindhárom magyar kisebbség erős nemzeti identitását, amely egy néhány évvel ezelőtti szlovákiai szociológiai felmérés tanúsága szerint máig jellemző sajátossága az ott élő magyaroknak. Ennek kétségkívül az a legkézenfekvőbb magyarázata, hogy a magyar nemzeti fejlődés meghatározó, 19. századi szakasza, annak minden nyelvi, kulturális, politikai eredményével, a magyar nyelvnemzet egészének mindmáig közös hagyománya.15
A „megszállókkal" szembeni csendes ellenállás magatartása szintén igen fontos közösségformáló tényezőnek bizonyult a korai szakaszban, bár a passzív ellenállás a magyar kisebbségeknek igen jelentős veszteségeket okozott: az új államok iránti hűségeskü letételét megtagadó állami alkalmazottakat elbocsátották; legtöbbjük a Magyarországra települt mintegy háromszázezer főnyi menekültsereget növelte.16
A közösségszerveződés magasabb fokát jelzi mindhárom kisebbség esetében a fokozatosan új típusú regionalizmussá átalakuló lokálpatriotizmus, illetve a kisebbségi léthelyzet által igen rövid időn belül kiváltott messianisztikus, heroikus küldetéstudat (a transzszilvaniz-mus, a felvidéki vox humana vagy a dunai összetartozás-tudat élesz-tése stb.) Az önszerveződés szükségszerűségének felismerése tehát alapvetően egyfajta társadalomlélektani ráhangolódást jelentett a mindhárom néptöredék esetében előzménytelen helyzetre.
Mindezt rendkívüli mértékben megnehezítette az „anyaországgal", illetve a legtöbb tekintetben központi jelentőségű Budapesttel való kapcsolattartás kezdeti tiltása, későbbi akadályoztatása, és mindmáig szervezetlen, igen nehézkes jellege. Nyugat-európai relációban elképzelhetetlen akadályokba ütközött például kezdettől fogva évtizedeken keresztül a magyar kulturális sajtó terjesztése, nem is beszélve a napilapokéról.
Magyarország és a magyar kisebbségek viszonya az elmúlt hetvenöt év alatt sokszor és sokat változott. A két világháború között kétségkívül az elszakítottság, a kisemmizettség érzése dominált, s ennek megszüntetése volt a főcél. Trianon a magyar revizionista propagandában, a hivatalos magyar politikában, a művészetekben egyaránt minden rossznak a megtestesülését jelentette. Mindazonáltal külön elemzést érdemelne az a tény, hogy a magyar kisebbségek körében viszonylag csekély bázisa volt a sokak által megjósolt, radikális magyar irredentának.17
A kisebbségek önszerveződését befolyásoló tényezők második nagy csoportját az új államok által legalábbis a nemzetközi dokumentumokban biztosított politikai, gazdasági, kulturális jogok, s általában a többségi társadalomnak a kisebbségekhez való viszonyulása jelenti.
A mindhárom utódállam által aláírt kisebbségvédelmi szerződésnek Csehszlovákiában és részben Romániában voltak pozitív következményei. Mindenekelőtt a nyelvhasználati jogok engedélyezése, minimális magyar kulturális, oktatási intézményhálózat fennmaradása, valamint a kisebbségi egyházak jogi helyzetének megalapozása terén.18 (A Csehszlovákiával kötött kisebbségi szerződés szövegét 1. a Függelékben!)
Míg azonban Csehszlovákia igyekezett a nemzetközi kisebbségi szerződés alapelveit saját belső nemzetiségi törvényhozásában is érvényesíteni, Románia és Jugoszlávia, éppen ellenkezőleg, megpróbálták annak érvényességét korlátozni. Ez a különbség különösen a magyar kisebbségek politikai pártjainak működési szabadságában és eredményességében mérhető le igazán. Persze az is igaz, hogy a csehszlovákiai magyar politikai reprezentáció sikereit megkönnyítette az a tény, hogy a kisantant-államok közül éppen Masaryk köztársasága kényszerült a legtöbb engedményre, hiszen Prága számára különösen a harmincas években egyre több gondot okozott a Hitler által instru-mentalizált három és fél milliós német kisebbség.19
A genfi népszövetségi kisebbségvédelem által kínált lehetőségekkel mindhárom magyar kisebbség igyekezett maximális mértékben élni: itt érdekes módon éppen a romániai magyar beadványok jártak a legtöbb sikerrel, több ízben is meghátrálásra, újragondolásra késztetve a bukaresti kormányt egy-egy kisebbségellenes intézkedésében. Ez különösen a mindhárom utódállamban végrehajtott agrárreform és az ahhoz kapcsolódó birtokrendezések, illetve a magyar tannyelvű iskolahálózat állami felügyelete kapcsán elszenvedett sérelmek orvoslásában volt fontos. A két világháború között a magyar kisebbség önszerveződésének alapfeltételét az etnikai alapú gazdasági-vállalkozói élet, illetve a nemzeti szellemű iskolai nevelés jelentette. Meg kell jegyeznünk, hogy az e téren tapasztalható hiányosságok nagymértékben megnehezítették az 1989 után újra beindult önszerveződési folyamatokat.20
A magyar kisebbségek jogainak átfogó rendezését a budapesti kormány is kezdettől fogva kiemelt feladatának tekintette, noha a két világháború között sohasem adta fel a reményt a határok módosítására. Magyarország mindhárom szomszéd országgal megpróbált bilaterális kisebbségvédelmi szerződést kötni, de amint az a csehszlovák elutasítás argumentációjából kitűnik, a Magyarországon maradt kisebbségeket egyik utódállam sem tekintette olyan fontosságúaknak, hogy azok védelme érdekében Magyarország számára bármifajta jogosítványt is adjon a magyar kisebbségek szerződéses támogatására, jogaik hivatalos felügyeletére. A magyar kormány ennélfogva elsősorban a népszövetségi rendszer, illetve az interparlamentáris unió és egyéb nemzetközi fórumok keretei között lépett fel a magyar kisebbségek védelmében, de sohasem tette kétségessé, hogy a valódi megoldást a határok megváltozatásában látja.
A magyar revíziós politika megítélése a magyar történetírás egyik örökzöld vitatémája: mai ismereteink szerint az úgynevezett integrális revízió programja a legtöbb magyar kormány érvrendszerében diplomáciai többletkövetelésnek számított, de a magyar külpolitika -legalábbis a sikertelen 1921-1923. évi bilaterális tanácskozások után -elsődlegesen a magyarlakta területek visszaszerzésére, tehát az úgynevezett etnikai revízió megvalósítására összpontosította figyelmét.
A magyar kisebbségek önszerveződése a két világháború közötti periódusban csak részben járt együtt a három népcsoportnak az új állami közösségbe való integrálódásával. Ennek ismét számos okát említhetjük: az 1918 előtti, mondhatni történeti konfliktusoktól kezdve, a kisebbségi magyarok többsége által is igazságtalanságként megélt trianoni döntésen át egészen a többségi nyelv nem ismeretéig, az államapparátus és a törvényhozás, illetve a jogszolgáltatás diszkriminatív gyakorlatáig vagy a Magyarország és a szomszéd államok közt mindvégig fennmaradt igen feszült viszonyig bezárólag.
A „befogadó" államok kezdettől fogva nemzetállamként definiálták magukat; alkotmányaik, politikai berendezkedésük, közigazgatásuk és törvényhozásuk igen csekély mozgásszabadságot hagyott a kisebbségeknek. Ilyen körülmények közt a kisebbségi polgárok és közösségek lojalitása nagyon alacsony fokú maradt, amin még a kétségkívül legmérsékeltebb nemzetiségpolitikai gyakorlatot folytató Csehszlovákiában sem sikerült sokat változtatni.
Összegzésképpen azt mondhatjuk tehát, hogy a trianoni döntés nyomán létrejött magyar kisebbségek két világháború közötti fejlődésében a békeszerződés valamennyi problémája megmutatkozott. Mert hiszen Trianon kétségkívül nem csupán a történeti Magyarország egykori nem magyar nemzetiségeinek önrendelkezését szentesítette. A békeszerződés területi, elsősorban a magyar határokra vonatkozó határozatai - amelyek szorosan összefüggnek a magyar kisebbségek számbeli nagyságával - sokkal inkább a győztes nagyhatalmak és kelet-közép-európai kisnemzeti szövetségeseik stratégiai, gazdasági céljait realizálták, mintsem a pártatlan békebírósági döntést.
A magyar kisebbségek mindmáig magukon hordják Trianon bélyegét: kisebbség és többség az elmúlt közel nyolc évtized felemás tapasztalatai alapján fél mindenfajta újrarendezéstől, közigazgatási, jogi, politikai újraszabályozástól. A második világháború és az azt követő évek megoldási módozatai azt bizonyították, hogy a Kárpát-medence népeinek viszonyát az alapvető emberi jogok sérelme nélkül nem lehet kizárólag határmódosításokkal megoldani, mert azok megkerülhetetlenül lokális háborúkkal, lakosságcserével, deportációkkal, genocídiummal járnának, hiszen minden erőszakos kísérlet új sérelmeket és konfliktusokat szül, s végeredményben győztes és vesztes egyaránt kárát látja mindenfajta homogenizálási kísérletnek. A magyar kisebbségek trianoni keresztlevele alighanem akkor veszítheti el meghatározó jellegét, ha a térség kisállami határai oly mértékben jelképessé válnak, mint ahogyan az Európa boldogabb tájain már jó ideje hétköznapi gyakorlat.
A magyar kisebbségek jogvédelme és a magyar külpolitika az 1920-as években
„Kérjük még továbbá azt is, hogy abban a végső esetben, ha területi változásokat fognak ránk kényszeríteni, a nemzetiségi kisebbségek jogainak védelme hatásosabban és részletesebben biztosíttassék, mint azt a nekünk átnyújtott békejavaslat tervbe veszi. A mi meggyőződésünk szerint a tervbe vett biztosítékok elégtelenek. Erősebb biztosítékokat kívánunk, amelyeket Magyarország területén megmaradó idegen ajkú lakosokkal szemben mi is készek vagyunk alkalmazni" -mondta Apponyi Albert, a magyar békedelegáció elnöke 1920. január 16-án, a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa előtti beszédében.1
Apponyi érvelése egyszerre jelezte a hárommillió főt számláló, kisebbségi magyarrá lett, szomszéd országhoz került népcsoportok iránti felelősséget, a kisebbségi jogok kiterjesztésében mindmáig megmutatkozó magyar többletérdekeltséget, valamint a kelet-közép-európai területi változásokkal szembeni magyar ellenkezést is.
A magyar külpolitika a két világháború között valójában kettős célnak, a magyar kisebbség megőrzésének és a békés határrevízió elérésének kívánt megfelelni azzal, hogy támogatta a kisebbségek jogvédelmét, ugyanakkor szorgalmazta a határok korrekcióját. Az alábbiakban az 1920-as évek kisebbségi magyar jogvédelmi törekvéseinek és a hivatalos magyar külpolitikának a viszonyát kívánjuk röviden felvázolni, mégpedig a Népszövetséghez benyújtott kisebbségi tárgyú beadványok és a nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer megítélése alapján.
Apponyi fentebb idézett bejelentése után a magyar békedelegáció 1920. február 20-án olyan átfogó kisebbségvédelmi jog- és intézményrendszer kialakítását javasolta, amely meghaladta a győztes nagyhatalmak képviselőinek óvatos és visszafogott elképzeléseit. A magyarbeadvány szerint a kisebbségbe került népcsoportok például megtarthatták volna eredeti, anyanemzetükkel egységes felekezeti szervezetüket, tekintet nélkül az új országhatárokra. Az iskolák, művelődési intézmények fenntartásában, valamint a nyelvhasználat és a vallásgyakorlás kérdéseiben „a nyelvi (népi) kisebbségekhez tartozó állampolgárok együttesen erkölcsi személyt fognak képezni, amelynek autonóm jogai lesznek".2 A magyar békedelegáció jegyzéke ezenkívül igen széles körű nyelvhasználati jogokat körvonalazott a közigazgatásban, a törvényhozói és önkormányzati testületekben. Fontos alapelvként javasolta a magyar beadvány, hogy a „a közigazgatási egységek megváltoztatása a kisebbségek arányának módosítása szempontjából legyen tilos".
Hasonlóképpen a kisebbséghez tartozó jogi és természeti személyek vagyonának törvényi vagy kormányzati úton való elidegenítésével szemben is garanciákat kért a magyar békedelegáció. (Aminek jelentkezése gazdaságilag és kisebbségvédelmi szempontból is óriási lett volna; mint ismeretes, az új államokhoz jutott területeken a magyar nemzetiségű birtokos réteg volt a legerősebb gazdasági tényező.) Magyarországra nézve a beadvány mindezeket a kötelezettségeket vállalta. A Szövetséges és Társult Hatalmak válaszának 1920. május 6-i kísérőlevele a Magyarország részéről javasolt szabályokról megállapította, hogy azok elfogadása „áthidalhatatlan bonyodalmakat vonna maga után", majd ellentmondást nem tűrve leszögezte: „Ami a más államok szuverenitása alá kerülő magyar népszigeteket illeti, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Állam részéről már aláírt és a csehszlovák állam részéről már megerősített kisebbségvédelmi szerződések a kisebbségek érdekeit teljesen biztosítják."3
A magyar kisebbségekkel szembeni gazdasági, politikai és kulturális jogfosztó, illetve jogkorlátozó intézkedések nagy száma azonban már a húszas évek legelején is azt bizonyította, hogy nem voltak túlzottak a kisebbségvédelem csekély hatásfoka miatt érzett előzetes magyar aggodalmak. A régi magyar állampolgárság megszűnése, illetve újrakérelmezése miatt több ezer esetben önkényes eljárások történtek, s így a kisebbségek és az úgynevezett optánsok vagyonjogi problémája az egész két világháború közti időszak egyik alapvető közép-európai nemzetközi jogi kérdésévé vált. Az utódállamokból történt kiutasítások, az állampolgárság iránti kérelmek több tízezer személyt érintő elutasítása és ezzel járó anyagi, erkölcsi és jogi hátrányok a magyar kormányzat és a magyar kisebbségek jogvédelmi törekvéseinek leggyakoribb közös tárgyát képezték.
Az egykori történeti Magyarország területéről az 1920-as években összesen 208 kisebbségi vonatkozású beadványt nyújtottak át, ebből 199 az utódállamokban élt kisebbségek jogainak, 9 pedig a magyarországi kisebbségek jogainak biztosítását sürgette, illetve azok sérelmét panaszolta fel. A magyar kisebbségek által benyújtott petíciók száma ebben a periódusban 33 volt, s közülük 18-at minősített elfogadhatónak a Népszövetségi Tanács kisebbségi bizottsága, ami azt jelentette, hogy ezekkel a beadványokkal érdemben is foglalkoztak."
A magyar kormány kezdettől fogva folyamatosan nyomon követte a magyar kisebbségek jogainak alakulását. A békekonferencia munkáját folytató Nagykövetek Tanácsához négy beadványt adtak be magyar részről, mindegyikben sürgetve az utódállamok által aláírt kisebbségi szerződések maradéktalan teljesítését. 1922 májusában a genovai európai gazdasági értekezletet összehívó nagyhatalmakhoz intézett a magyar kormány kisebbségi tárgyú memorandumot, amelyet azok a Népszövetségi Tanácshoz küldtek át. A londoni magyar követ 1922. július 18-án jegyzéket intézett a Népszövetség Főtitkárához, a Jugoszláviához került egykori magyarországi területekről kiutasított magyarok ügyében.
A magyar diplomácia a népszövetségi közgyűléseket is rendre.felhasználta a nemzetközi kisebbségvédelem hatékonyabbá tétele érdekében. 1922 szeptemberében Bánffy Miklós külügyminiszter, egy évvel később pedig Apponyi Albert Magyarország népszövetségi fődelegátusa szorgalmazta a népszövetségi tanács kisebbségi petíciókkal kapcsolatos munkájának elfogulatlanabbá, objektívabbá tételét és javasolta, hogy a kisebbségek szervezeteit a kisebbségvédelmi mechanizmusban teljes jogú, önálló jogi alanyként ismerjék el. A Népszövetségi Tanács által létrehozott Állandó Nemzetközi Bíróság véleményének, állásfoglalásainak fontosságát, valamint a helyi megfigyelő intézmények megteremtését a kor 40 milliónyi európai kisebbségének megnyugtatása érdekében a magyar fődelegátus halaszthatatlan teendőnek tartotta.5
Mind a magyar kisebbségek, mind pedig a magyar diplomácia korán felismerte tehát a Népszövetség égisze alatt kibontakozó, majd a népszövetségi ligák, illetve az Interparlamentáris Unió és más nemzetközi szervezetek keretében is megélénkült nemzetközi kisebbségvédelmi tevékenység jelentőségét. A Népszövetséghez beterjesztett magyar tárgyú beadványok a magyar kisebbségeket sújtó román, csehszlovák és jugoszláv fölreform kapcsán, fékezőleg hatottak a többségi nemzeteket magyar etnikai régiókba telepíteni kívánó tervek végrehajtására, és különösen a Romániához került Bánátban sikerült az eredeti tulajdonosok érdekvédelmében eredményeket is elérni. A Népszövetség mellett létrehozott Magyar Titkárság, valamint a Magyarországon működő különböző kisebbségvédelmi csoportok petíciós munkája kezdetben az utódállamokban alakuló, e téren még passzív magyar kisebbségi pártok, szervezetek működését pótolta. Az első erdélyi magyar tárgyú petíciókat például a Budapesten működött Bocskay Szövetség készítette el, és nyújtotta be a Népszövetség Tanácsához. A népszövetségi Magyar Titkárság, megalakulása után, folyamatosan készített beadványokat magyar kisebbségeket ért jogsérelmekről.6
A kisebbségi magyar pártok által elsőként - a szlovákiai és ruténföldi magyar, illetve német kisebbségek helyzetéről - készített memorandumok főként a csehszlovák közigazgatás és statisztika kisebbségellenes magatartásával, a kisebbségi oktatással és gazdasági helyzettel kapcsolatos panaszokat gyűjtötték össze.7 A véleményezés céljából a csehszlovák kormánynak megküldött petícióra adott hivatalos prágai válasz teljes mértékben elutasító volt; a panaszok egy részét alaptalannak, más részét „a belső törvényhozás kompetenciájába tartozónak" minősítette. Akadt olyan sérelem is, amely a kisebbségi szerződés aláírása előtt történt. Az érintett kormányok részéről adott hivatalos válaszok jellegzetes példája a prágai válaszjegyzék volt, amely, bár a kormányzati vizsgálat anyagai jól dokumentálhatóan valós mulasztásokat, sérelmeket mutattak ki, semmiben sem ismerte el a többségi kormányzat hibáját.8
A romániai magyar kisebbség ügyében már az 1920-as évek elején több petíciót is eljuttattak a Népszövetséghez. A romániai magyar kisebbség által benyújtott első panasz azonban az erdélyi és bánsági magyar földbirtokosok 1925. február 18-i beadványa volt, amely a romániai agrártörvény erdélyi diszkriminatív tendenciáinak kivizsgálását követelte. Ezt követően 1925 és 1937 között a romániai magyarság még további 29 panasszal fordult a Népszövetséghez: 12 beadványt magánszemélyek nyújtottak be, 2 petíciót a romániai magyar egyházak, 15 memorandumot pedig a Romániai Magyar Párt készített.
Míg az első csoportban túlsúlyban voltak a vagyonjogi jellegű beadványok, az egyházi petíciók pedig az egyházi oktatás jogsérelmeit panaszolták fel, a Magyar Párt petíciói többségükben konkrét jogsérelemre épültek. így például 1930-ban a névelemzés ügye - a románosan hangzó nevek tulajdonosait automatikusan román nemzetiségűnek minősítették -, illetve a kultúrzóna kérdése volt a tárgya egy-egy beadványnak. A későbbiekben a román közigazgatási törvény magyar részről sérelmesnek tartott rendelkezései, a magyar nemzetiségű postai alkalmazottak elbocsátása, valamint a tovább folytatódó román névelemzési gyakorlat szerepelt a Magyar Párt memorandumaiban. De a románosító nyelvpolitika kapcsán a helynevek sajtóbeli, az államnyelv szerinti használata, a cégtáblák kétnyelvűségének tiltása, a vállalati alkalmazottak etnikai aránya, az iskolai segély kérdései is okot adtak egy-egy petíció összeállítására.'
A romániai magyar beadványok a Nemzetek Szövetségében három esetben voltak sikeresek. Ebből kétszer a Népszövetségi Tanács tárgyalása alapján szolgáltattak igazságot: mindkettő vagyonjogi természetű kérdés volt. A harmadik elintézett romániai magyar panasz az erdélyi magyar egyházvezetők tiltakozása volt a magánoktatás korlátozása ellen; a sérelmes döntést a Népszövetség közbelépésére a román kormány módosította. További tizenkét esetben a Népszövetség titkárságának kezdeményezésére a panaszt a román kormány saját elhatározásából akceptálta, és legalább részben kivizsgálta és orvosolta, korrigálta. Azt, hogy a romániai magyar kisebbség viszonylag sikeresen nyújtotta be panaszait, bizonyítja az a tény, hogy csupán öt eset maradt teljesen elintézetlen: a három népszövetségi intervenció és a tizenkét román kormányzati intézkedés mellett további kilenc esetben a Népszövetség kisebbségi bizottsága elindította ugyan az eljárást, de a román kormány észrevételeinek beérkezése után nem látta többé szükségesnek az intézkedések megtételét.
Korabeli népszövetségi statisztikai adatok szerint 1921 és 1936 között összesen 867 kisebbségi tárgyú beadványt nyújtottak be, s ebből csupán 471 panaszt fogadtak el. Az elfogadott 471-ből a Népszövetségi Tanács elé mindössze öt beadvány került. Az elfogadott magyar kisebbségi beadványok száma ebben az időszakban 43 volt, köztük az összes romániai magyar petíció, amelyek közül ráadásul kettő a Népszövetségi Tanács elé került. A romániai magyar beadványok mind formailag, mind pedig tárgyszerűségüket tekintve a népszövetségi fórumokon is elismertek voltak: 1930-ban a névelemzés ügyében beadott romániai magyar beadvány esetében a népszövetségi kisebbségi bizottság például egészen szokatlan módon nem a román kormánytól, hanem a petíciót benyújtó Romániai Magyar Párttól kért kiegészítő információkat.10
A két világháború között a magyar kisebbség jogvédelme a négy utódállamban - Csehszlovákiában, Romániában, Jugoszláviában és Ausztriában - természetesen nem merült ki a nemzetközi kisebbségi fórumokon való részvételben, jóllehet a népszövetségi ligák, az Interparlamentáris Unió és a kisebbségi konferenciák kínálta lehetőségek igen fontosak voltak e téren. A jogvédelem munkája azonban az adott országokon belül is folyt: a magyar képviselők parlamenti munkájának igen jelentős része Csehszlovákiában és Romániában egyaránt jogvédelmi jellegű volt. Az, hogy a kisebbségi sajtóban cenzúra nélkül megjelenhettek kisebbségi magyar parlamenti felszólalások, interpellációk, fontos szerepet játszott a kisebbségi közvélemény irányításában, a jogbiztonság érzetének kialakításában is."
A magyar kisebbségek jogvédelmi akcióit a korabeli magyar külpolitika igyekezett minden fórumon és minden módon hathatósan támogatni. Mindazonáltal a magyar külpolitika az igazságtalannak tartott országhatárok megváltoztatását, tehát a magyar revíziós igényeket tartotta elsődleges céljának, és a kisebbségvédelmet stratégiailag ennek rendelte alá. A trianoni békeszerződést követő rövid átmeneti periódusban a magyar kormány megpróbált szomszédaival bilaterális kisebbségvédelmi szerződéseket kötni, illetve szondázta a kétoldalú határmódosítási megállapodások lehetőségét is. Rövid időn belül kiderült azonban, hogy Magyarországnak a magát minden kétoldalú megállapodásra nyitottnak mondó Csehszlovákiával sem sikerült kétoldalú kisebbségvédelmi szerződést kötnie. Ennek legelemibb akadályát ugyanis az az egyszerű tény jelentette, hogy a trianoni Magyarország területén a félmilliónyi németség kivételével nem maradt olyan jelentős számú, kompakt települtségű nemzeti kisebbség, amely egyensúlyt jelenthetett volna a nagyobbrészt határ menti és erős nemzeti tudattal rendelkező, nagy számú új magyar kisebbségekkel szemben.12
Ezt követően - nagyjából 1923-1928 között - a magyar külpolitikában párhuzamosan két koncepció érvényesült. Az úgynevezett integrális (globális) revízió stratégiája, amely számos magyar értékelés szerint is kezdettől fogva irreális célkitűzés volt. Ennek megfelelően tényleges szerepe inkább csupán a kedvező alkupozíció kialakítása lehetett. A másik koncepciót az etnikai alapozású revízió politikája jelentette. Ez utóbbi kiindulópontját a magyar többségű etnikai területek Magyarországhoz való csatolása jelentette. Sok magyar politikus számára ezért vált igazán fontossá a kompakt magyar településterületeken élő kisebbségek jogainak védelme.13
A Népszövetség kisebbségvédelmi rendszerével szemben magyar részről nagyfokú elégedetlenség mutatkozott; Bethlen István még a Népszövetségből való kilépés gondolatát is felvetette a hatástalan kisebbségvédelem elleni tiltakozás lehetséges formájaként.14
Az 1920-as évek végén a hivatalos magyar külpolitika már különbséget tett az integrális és az etnikai revízió között, igaz, azokat csupán a fokozatiság és a végrehajthatóság eszközei szerint különböztette meg: míg a határ menti magyar többségű területekre automatikusan igényt tartott, a többi területeken népszavazás megtartását kérte volna.
A két világháború közötti kelet-közép-európai kisebbségvédelem magyar megítélésében jórészt ez a korabeli hivatalos magyar álláspont tükröződött hosszú időn keresztül. Polgári és marxista történetírók egyaránt a két világháború közötti kisebbségvédelmi intézményrendszer csődjéről és impotenciájáról beszéltek, s nem ismerték fel a kisebbségvédelem nemzetközi garanciáinak, intézményeinek valóságos jelentőségét. Igaz, a kisebbség-jogvédelmi rendszer 1945 u-tán teljes felszámolása miatt a marxisták is zúgolódtak, de a nemzetközi fórumok és garanciák hiánya nyomán kialakult egyfajta exlex állapot sem sarkallta a kelet-közép-európai történetírást a két világháború közötti kisebbségvédelmi rendszer rehabilitálására.
A korabeli magyar tapasztalatok és a kisebbségi jogvédelem gyakorlatának rövid áttekintése alapján összegzésképpen azt mondhatjuk, hogy a két világháború közötti nemzetközi kisebbségvédelem rendszere fontos forrása volt a kisebbségek jogbiztonságának, erős hátteret biztosított otthoni, belpolitikai jogvédelmi küzdelmeikhez, és tudatos kisebbségvédelmi célok megfogalmazására ösztönözte a magyar kisebbségi politikai pártokat, szervezeteket.
A magyar külpolitika revíziós orientációja természetesen nagymértékben komplikálta a magyar kisebbségek nemzetközi jogvédelmét, hiszen a szomszéd államok minden kisebbségi megnyilatkozásban a magyar revíziós igények jelentkezését látták, és a nemzetközi fórumokon is ekként igyekeztek feltüntetni azokat. Ezzel együtt kormányaik igen sok esetben legalább formálisan engedményekre kényszerültek, és mint például az 1937-1938. évi Hodza-féle csehszlovákiai nemzetiségi statútum iratanyaga tanúsítja, a harmincas évek második felében részleges önkorrekciókra is hajlandónak bizonyultak.
T. G. Masaryk kisebbségpolitikájának változásai
Masarykról általában mint tudós politikusról szokás beszélni, ehhez rögtön hozzá kell tennünk: Masaryk tudományos munkássága -talán az 1882-ig terjedő bécsi és az azokat követő első prágai évek filozófiai, szociológiai eredményeit leszámítva - mindig a gyakorlati tennivalók felől közelítette meg tárgyát, azaz tudományos vizsgálódásaiban - hol bevallottan, hol ösztönösen - a cseh társadalom elvárásainak, illetve egy-egy adott helyzet kívánalmainak igyekezett megfelelni. Nem véletlen, hogy a szaktudományok majd minden jelentősebb munkáját erős fenntartásokkal fogadták. A szaktörténészek többsége számára például Masaryk - a tényeket tetszőlegesen, saját történetfilozófiai prekoncepciója szerint csoportosító - történetfilozófiai munkái, kiváltképpen A csehkérdés, valamint a Húsz Jánosról, a Karel Havlíček Borovskýról és a František Palackýról készült kortörténeti elemzései, már kiindulópontjukban elfogadhatatlannak bizonyultak. Szerzőjük, a kritikai cseh történetírás eredményeit zárójelbe téve, a cseh huszitizmus és a csehországi reformáció értékeiben, azok feltámasztásában vélte megtalálni a cseh történelem vezérfonalát és az az által kijelölt folytonosságot.1 Minthogy azonban Masaryk a 20. század elején is időszerűnek tartotta a nemzetébresztést, a népművelés és a nemzetpedagógia feladatait, munkáiban a cseh társadalom és politika létezési, túlélési stratégiáit fogalmazta meg. Éppen ezért bírálói a maguk szakmai kritikájukkal többnyire célt tévesztettek.2
Miben látta Masaryk a 19-20. század fordulóján a csehkérdés lényegét? Elsősorban a cseh nemzeti múlt értékeinek vállalásában, a cseh nemzet helyének, szerepének, kisnemzeti mivoltának tisztázásában, és a további teendőknek, a túlélés mikéntjének, a fennmaradás technikáinak tudatosításában. A kisnemzeti létezés és a fennmaradás alapkérdésében - abban, hogy fegyverrel vagy békés munkával célszerűbb-e megvalósítani a nemzeti igényeket - A csebkérdés egyértelmű választ adott: „Nem erőszakkal, hanem békésen, nem karddal, hanem ekével, nem vérrel, hanem munkával, nem halállal, hanem élettel kell a életért küzdeni, ez a cseh géniusz válasza, ez a mit történelmünk értelme és nagy elődeink üzenete."3 Az a tény, hogy Masaryk a munkára és a békés eszközökre helyezte a hangsúlyt, nem jelentette egyszersmind azt is, hogy hajlandó lett volna lemondani a nemzeti önvédelemről. Humanista alapelvei hangoztatása miatt gyakran vádolták túlzott békülékenységgel, holott A csehkérdésben, és szinte mindegyik fontosabb munkájában, határozottan kiállt a védekezés jogosultsága mellett: „A legtisztább humanizmus eszméje sem tiltja és nem tilthatja a védekezést. Éppen a csehországi reformáció tette mindenki számára egyértelművé és bizonyossá, hogy a védekezés nem jelent erőszakot."4
A Masaryk korai történetfilozófiai munkáiban körvonalazott cseh nemzeti ideológia sok tekintetben megegyezett Palacký történelemértelmezésével, két ponton azonban eltávolodott attól. Masaryk számára a cseh-német együttélés 1914 előtt sohasem jelentett élethalálharcot - mint ahogyan azt Palacký értelmezte -, sokkal inkább nemes vetélkedést. Csupán az első világháború idején, a külföldi csehszlovák politikai ellenállás vezetőjeként írt munkáiban helyezte vizsgálódásának középpontjába - jól megfontolt taktikai szempontok érvényesítésével - a cseh-német, illetve szláv-germán szembenállást. Ugyanakkor Masaryk nem a homályos ősmúlt Palacký által ideálisnak bemutatott, eredendő szláv demokráciáját, hanem a huszitizmus eszményeit tartotta a cseh történelem legmaradandóbb értékének.
A cseh nemzeti politikai program első masaryki megfogalmazásaiból ugyanakkor még hiányzott a cseh történeti államjog - vagyis a történeti Cseh Királyság - egész követelményrendszere, amint a cseh-szlovák kölcsönösség történeti alapjainak feldolgozását követően a cseh-szlovák együttélést célul kitűző, etnikai alapozású természetjogi törekvés is csak fokozatosan vált ennek a programnak a részévé. Mindezek az elképzelések az 1890-es évek elejétől az aktív pártpolitikai, parlamenti, publicisztikai tevékenységet folytató Masaryk mindennapi kérdéseivé váltak. Téves az a megközelítés, a-mely nézeteinek váratlan átalakulását, döntéseinek egyik napról a másikra történő megváltoztatását feltételezi.
Hosszú fejlődés érlelte politikai, filozófiai álláspontjait, melyeket az elmélet és a gyakorlat kettős tükrében tudományos rendszerezéssel igyekezett egybeötvözni. Így például mind a cseh-német, mind pedig a cseh-szlovák viszony értelmezésében gazdag szociológiai, politikai tapasztalatokra támaszkodhatott, és mindkét vonatkozásban maga is a kapcsolatok átalakítására törekedett. A cseh-német konfliktust a Habsburg-monarchiában nem tartotta eleve megoldhatatlan kérdésnek, és amint azt a 20. század elején hosszas egyeztetések árán kialakított cseh- és morvaországi nemzetiségi, nyelvhasználati modus vivendi bizonyította, e tekintetben - ha nem tör ki a világháború -nem lett volna kizárt a reményteljes evolúció lehetősége.
Igaz, Masaryk a világháború kitörése idején ezt másképpen ítélte meg: 1914 őszén nem látott már módot a csehkérdés Monarchián belüli megoldására. Ez azonban jóval inkább a kisállami koncepció mellett elkötelezett és emigrációba vonuló politikus önigazolásának tűnik, mintsem korábbi tapasztalatok és higgadt megfigyelések alapján levont következtetésnek. A világháború alatt az antantországokban és szövetségeseiknél kifejtett csehszlovák emigrációs propagandában Masaryk, érthető okokból, igyekezett a szláv-germán ellentéteket kozmikus méretűekké növelni: a pángermánizmus által kisajátított Mitteleurópa-koncepcióval szemben a független nemzeti kisállamok létrehozásában jelölte meg a német és orosz birodalmak közötti kis nemzeti zóna új és egyedül jogosult létformáját. A cseh-német viszony szempontjából ez a terv is komoly konfliktusokat eredményezett. Csehszlovákia határainak kialakítása során kezdettől fogva szembe kellett nézni a kisebbségek, mindenekelőtt a hárommillió főnél is számosabb német kisebbség problémájával, amely a cseh-német viszony kisebbségi periódusában okozott a köztársaság elnökévé választott Masaryk számára súlyos gondokat.
Az új cseh nemzeti program kidolgozásának másik súlyos próbatételét a cseh nemzet szláv világban elfoglalt helyének, a többi szláv nemzettel - mindenekelőtt a hozzá nyelvileg legközelebb álló szlovákokkal - kialakítandó új kapcsolatoknak a meghatározása, tisztázása jelentette. A romantikus pánszlávizmus, rajongó russzofília ideje a 20. század elejére már visszavonhatatlanul elmúlt: az orosz birodalom legfeljebb a balkáni szlávoknak jelenthetett reális támaszt, ugyanakkor a lengyelek számára egyre több keserűség, a szlovákok, csehek számára számos csalódás forrása volt Pétervár nagyhatalmi önzése és érzéketlensége.
A 20. század első évtizedeiben jórészt éppen cseh kezdeményezésre - különösen Masaryk egykori ifjúcseh-párti küzdőtársa, Karel Kramář, a későbbi első csehszlovák miniszterelnök jeleskedett e téren -bontakozott ki az ún. újszláv mozgalom hangsúlyozottan politikamentes koncepciója. A reális szláv gazdasági, kulturális kapcsolatok kiépítésén fáradozó mozgalmat Masaryk - valójában csupán színlelt politikamentessége és tisztázatlan alapelvei miatt - kezdettől fogva életképtelen vállalkozásnak tekintette, s helyette a földrajzilag, gazdaságilag és nyelvileg egymáshoz legközelebb álló szláv nemzetek gyakorlati együttműködésének gyors kibontakozását sürgette.
E tekintetben az általa az 1890-es évektől szorgalmazott és részben irányított cseh-szlovák egységmozgalom példáját emelte ki. A cseh-szlovák viszony a századforduló táján azonban akár a szláv együttműködés nehézségeit illusztráló példázatnak is beillett volna. A cseh és szlovák rokon nemzetek között a 19. század második felében, előbb a szlovák nyelvi önállósodás, majd az osztrák-magyar kiegyezést megelőző és a későbbiek során is fel-feltünedező cseh-magyar közeledési kísérletek miatt, a kapcsolatok meglehetősen esetlegesek voltak; majdnem három évtizeden keresztül személyi kötődések, ünnepi alkalmak egymásra csodálkozásai, és egy szűk szlovakofil cseh értelmiségi csoport kezdeményezései jelentették a rokonság ápolását. Erről a holtpontról az említett kis létszámú szlovakofil csoport - jórészt éppen Masaryk hatására beindított - egységmozgalma igyekezett elmozdítani a két nemzet kapcsolatait.
Az egész vállalkozás súlyos ellentmondása abban rejlett, hogy Masa-ryk meggyőződése szerint a szlovákság csupán az egységes cseh nemzetnek a történeti Magyarország északi részén élő része, s ennek megfelelően a cseh-szlovák kölcsönösség, illetve egységmozgalom végső értelme a teljes nemzeti egység megteremtése, illetve - Masaryk értelmezésében - helyreállítása lett volna. Bár Masaryk 1914 előtt legtöbbször csupán a két nemzet kulturális egységéről beszélt, a csehszlovák államalapítás programjában már a csehszlovák nemzetegység elvi álláspontját igyekezett megvalósítani. „A szlovákok valójában csehek -írta például 1915-ben az angol külügyminisztérium részére készült memorandumában -, annak ellenére, hogy nyelvjárásukat irodalmi nyelvként használják. A szlovákok úgyszintén önállóságra törekszenek, és elfogadják a csehekkel való egyesülés programját."5
Ennek megfelelően kezdettől fogva a csehek és a szlovákok egymásra találásának előnyeit hangoztatta, egyszersmind kárhoztatta a világháború előtti szlovák politika passzivitását, nagypolitikai ábrándozásait, a reális szlovák nemzeti program kidolgozásának késlekedését, és a cseh részről felkínált segítséggel szembeni szlovák bizalmatlanságot.6
A csehszlovák nemzetegység masaryki ideológiájában a reális felismerések, helytálló politikai ítéletek - így például a magyarosító nacionalizmus bírálata - kezdettől fogva problematikus történeti érveléssel társultak. A világháború első két évében készített memorandumokban, majd pedig az 1917-ben Pétervárott írt Az új Európa című politikai röpiratában a szlovákoknak a történeti Magyarországhoz fűződő viszonyáról számos megalapozatlan állítás található. így például Masaryk szerint a csehszlovák nemzet - már a 7. században (!) -, mindjárt történetének kezdetén, nagy erőt fejtett ki Németország és Ausztria ellen. Szlovákiáról pedig - mint a Nagymorva Birodalom központi területéről - Az új Európában a következőket olvashatjuk: „A 10. században ez a rész elszakíttatott az anyaországtól; később átmenetileg, politikailag ismét egyesült a testvértörzzsel, sőt egy időben önálló is volt. Kulturális tekintetben a szlovákok mindig szoros összeköttetésben maradtak a csehekkel. A csehek és a szlovákok egyesülése tehát legitim követelés."7 A szlovákkérdés történeti kontextusának megrajzolása kezdettől fogva meglehetősen egysíkú: Masaryk már A csehkérdésben és később szlovák tárgyú publicisztikájában is Palackynak a magyarokkal szembeni fenntartásait és előítéleteit ismétli meg, a korabeli szlovák nacionalizmus egyik-másik argumentumával fűszerezve azokat. Eközben megfeledkezett saját korábbi, a szlovákokkal kapcsolatos benyomásairól - akiket igencsak bírálni volt kénytelen, és a szlovákoknak a csehekkel szembeni visszafogottságát kizárólag a magyar nemzeti elnyomással magyarázta: „Az elszigetelt magyar nyelv nem ismerése és egy nyugat felől való beható ellenőrzés lehetetlensége folytán a magyarok fenntarthatják oligarchikus abszolutizmusukat és a magyarosító imperializmusukat. Ezt az abszolutizmust a magyar állameszme címén dicsérik; ezen a ponton megegyeznek a magyarok a porosz junkerekkel, akik viszont a porosz állam eszméjét tartják nagyra. Már Szent István, a magyar állam megalapítója tökéletlennek mondotta az olyan államot, amelyet csak egy nép alkot, a más népeket leigázó nemzetek államtudománya mindig és mindenütt ugyanaz. Poroszok, osztrákok, magyarok, törökök között benső megegyezőség van" - fejtette ki propagandacélzattal készült röpiratában Masaryk - a Szent István-i Intelmek türelemre intő passzusának „bravúros" félreinterpretálása révén -egyoldalú magyar tárgyú fejtegetéseinek summázatát.8 Mindennek a korabeli fejlemények szempontjából aligha volt komoly jelentősége, a csehek és a szlovákok rólunk alkotott történeti képében azonban ezek az elfogultságok és előítéletek máig visszhangra találnak.
A csehszlovák államszervezés munkája nem ért véget Masaryk e-migrációs tevékenységével, köztársasági elnökké választásával és diadalmas hazatérésével. Az államalapítás után a mindennapok kemény politikai harcai következtek. A köztársaság törvényes politikai, társadalmi rendjének, az új állameszmének a kialakításából a hetvenedik életévéhez közeledő államfő teljes energiájával kivette a részét: a politikai pártok erőviszonyainak állandósítása, a kormányképes csoportosulások egyeztető mechanizmusának kidolgozása, az ellenzéki pártok minimális lojalitásának fokozatos biztosítása - ez volt egyébként a köztársaság harmadik évében, 1921-ben megalakult kommunista párt legális működésének is a feltétele - mellett Masaryk elsősorban az új állam ideológiájának kialakításában játszott nélkülözhetetlen szerepet.
A rendkívül szerteágazó, és a térségben egyedül a korai osztrák államfejlődést megalapozóhoz fogható társadalmi reformprogram, az állam bel- és külpolitikai arculata jórészt Masaryk elképzeléseit tükrözte. Ebből a rendkívül összetett folyamatból mi itt csupán az első Csehszlovák Köztársaság nemzetiségpolitikájának Masaryk által sugalmazott alapelveit és - már a világháború éveiben kialakított - célkitűzéseit összegezzük.
Bár a csehszlovák emigrációs politika hosszú ideig igyekezett leplezni azt a tényt, hogy az általa elképzelt új szláv államban a nem cseh és nem szlovák népesség összlétszáma meghaladja majd a négymilliót, kezdettől fogva hangoztatták, hogy a Csehszlovákiához kerülő kisebbségek számára maximális kisebbségi jogokat biztosítanak. Ezek határait Masaryk Az új Európa kisebbségi fejezeteiben a következőképpen írta körül: „Becsületesen megvalósított nemzetiségi önkormányzat, a nemzetiségek nyelvének elismerése az iskolában, a hivatalokban, a parlamentben némely esetben, különösen ott, ahol nemzetiségi kisebbségről van szó, célhoz is vezetne, de sohasem a többségi nemzeteknél, illetve egész népeknél, mint aminők a csehszlovákok, a lengyelek és mások.'" Ugyanott a nyelvhasználati jogokról szólva Masaryk leszögezte: „Ahol azonban a lakosság különböző nemzetiségű, ott valamely nyelv hivatalos elismertetése rendszerint nemzetiségi viszályokra ad okot, és az elnyomott nemzetiségnek arra kell törekednie, hogy a nyelvi jogokat külön elismertesse és törvényben biztosítsa."10 A nemzetiségileg vegyes államokban tehát Masaryk a honos nyelvek és kultúrák egyenjogúságának biztosítását tartotta szükségesnek. Ennek megfelelően a csehszlovák törvényhozás a - Csehszlovákia által szorgalmazott és jórészt önként vállalt - nemzetközi kisebbségvédelmi garanciák mellett kezdetben igyekezett kodifikálni a nemzeti kisebbségek nyelvhasználati jogait. így született meg az 1920/44. sz. törvénycikkely a kisebbségek anyanyelvének használataról, amely a 20%-nál nagyobb arányban kisebbségi jellegű településeken, illetve közigazgatási egységekben egyenjogúsította a német, a magyar, a rutén és a lengyel nyelvet. (Masaryknak a csehszlovák nyelvtörvénnyel kapcsolatos kritikai megjegyzéseit 1. a Függelékben!)
Masaryk a kisebbségi kérdés kezelésében nem zárt ki eleve egyetlen eszközt sem. Így például még a köztársaság megalakulása előtt, de köztársasági elnökként is számos alkalommal - utóbbi minőségében összesen tizenkilenc dokumentálható esetben - hangoztatta, hogy a szomszédos államokkal, köztük mindenekelőtt Magyarországgal, kölcsönös megegyezés alapján - olykor bizonyos kompenzációk lehetőségére is utalva - a békés határrevízió lehetőségétől sem zárkózik el." De szorgalmazta a nemzetiségi megbékélésnek olyan, máig hiányzó belső megoldásait is, mint a kisebbségi nyelvek oktatását a többségi iskolákban, egy, a köztársaság minden nemzetisége számára a teljes azonosulás lehetőségét kínáló népi himnusz megalkotását, vagy a nemzeti kisebbségek felsőoktatásának és tudományos életének felkarolását stb.
A kezdeti lendület mind a nemzetiségi jogalkotásban, mind pedig a pozitív és előrelátó kisebbségpolitika gyakorlatában elakadt. Amikor 1935-ben - még Masaryk köztársasági elnöksége idején - megkezdődtek az ún. kisebbségi statútum munkálatai, a prágai minisztériumok a kisebbségi vonatkozású törvények, miniszteri rendeletek felől érdeklődő miniszterelnöki és belügyminiszteri körlevélre legtöbbször csupán nemleges, illetve formális válaszokat küldtek, melyek arról tanúskodtak, hogy a kisebbségek egyenjogúsítása a közélet egyes területein mindvégig szabályozatlan maradt.12 Ugyanígy kevés valósult meg Masaryknak abból az alapelvéből, hogy a kisebbségek lojalitását az állam tudatos és pozitív kezdeményező politikájával szervezze meg. Az ellenzéki Magyar Nemzeti Párt a köztársasági elnök nyolcvanadik születésnapján kiadott deklarációjában különbséget tett Masaryk nemes szándékai és gondolatai, illetve azok megvalósulása között: „Mi, akik ismerjük az elnök nagy politikai múltját, tudjuk, hogy ebben az államban nem rajta múlott, hogy eszméi még nem érték meg teljes diadalukat, és a magyar kisebbség jogos panaszai nem nyertek még elintézést."13 Ez annyira általános meggyőződés volt, hogy a még kormánypártinak - korabeli kifejezéssel szólva: aktivistának - számító pozsonyi Magyar Újság is kénytelen volt egyik köszöntő írásában leírni a következő sorokat: „Sajnos, Masaryk országában az elnökkel együtt csak egy-két tucat ember van, aki eme korunkat betöltő és korunk szellemét jellemző eszme [ti. a demokrácia - Sz.L megj.] komoly kertésze volna. Csehszlovákiában a nemzeti kisebbségeket az alsórendű hatóságok még úgy kezelik, mint akiket állandóan büntetni akarnak, az itt élőkkel és az itt hasznos munkát végzőkkel még mindig a gyötrelem kálváriáját járatják, és a köztársaság közel évtizedes fennállása után még mindig vannak első- és másodrendű állampolgárok, még mindig vannak extrajogúak és joguktól megfosztottak. [... ] A prágai vár magasan fekszik, és mi, szlovenszkói magyarok csak ritkán kerülhetünk az ország legelső méltósága elé, hogy elpanaszoljuk bajainkat, és megértessük vele, hogy az ő nagyszerű és bölcs demokráciája mire hozzánk leér, egészen más értelmet kap, mint ahogy azt ő emberileg és tudományosan elgondolja."14 Masaryk elszigetelődése a belpolitikai életben éppen a nemzetiségi kérdés kezelésében vont maga után súlyos következményeket. Legkimagaslóbb cseh elvbarátai közül egyedül Emánuel Rádl nemzetiségpolitikai munkásságában épültek tovább Masaryk pozitív elképzelései.15
Ugyanígy alapvető fontosságú és fölöttébb tanulságos az, ahogyan Masaryknak a kisebbségi kérdést nemzetközi, külpolitikai szempontból megközelítette. Itt is a világháború alatti nemzeti propaganda érvelésének továbbélését láthatjuk a két világháború közötti, különösen a nemzetközi kisebbségvédelmi garanciális rendszer eszmei megalapozásáról kifejtett álláspontjában. Az új Európa a németországi, ausztria-magyarországi és törökországi kisebbségi nemzetek védelme kapcsán ugyanis teljes joggal bírálta azt a magatartást, amely az illető kisebbségi nemzetek sorsát az egyes államok belügyének tekintette: „Amíg ez a farizeusi alapelv érvényben marad, addig természetesen nem lehet megvalósítani a nemzetek önrendelkezését."16 A sokat idézett megállapítás érvényességét Masaryk az utódállamok esetében sem cáfolta meg, sőt több alkalommal is hivatkozott a békeszerződések kisebbségvédelmi rendelkezéseire: „A nemzetiségi kisebbségek jogait a párizsi békekonferencia megállapította. Mi azonban sokkal többet akarunk adni a nemzeti kisebbségeinknek, így a magyaroknak is, ennek az értékes, törekvő, becsületes és jó népnek.'"7
Az utóbbi idézet megállapításából kiindulva érdemes megvizsgálnunk, miként alakult Masaryk viszonya a csehszlovákiai kisebbségekhez, különösen a magyarsághoz. Masaryk politikai felelőssége köztársasági elnökké választása után mérhetetlenül megnőtt: nyilatkozataiban, írásaiban, beszédeiben a hangsúlyok jól kivehetően aszerint változnak, milyen közönség számára és milyen rendeltetéssel készültek. Az egyik legszembetűnőbb - és a kisebbségek számára kétségkívül a leginkább sorsdöntő - változás a népszavazás megítélésének változásában következett be. Amíg 1917-ben ő maga szorgalmazta a határok megállapítására a népszavazás elvét, a Károlyi-kormány népszavazás-ajánlatát mereven elutasította, mint ahogy a németkérdésben sem vélte azt alkalmazhatónak többé.18
Megváltozott Masaryk álláspontja az etnikai határok kialakíthatóságának és az ún. stratégiai határok jelentőségének megítélésében is. Míg 1917-ben mind a cseh-német, mind pedig a magyar-szlovák határok esetében hajlott az etnikai határok lehetőség szerinti maximális mértékű figyelembevételére, a földrajzi-stratégiai határoknak pedig nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, 1919-ben, különösen a Magyar Tanácsköztársaság és a Csehszlovákia közötti szabályos háború tanulságai miatt már a Dunát sem tartotta többé elegendő mértékben biztonságos határnak, és a jobb oldali hídfők kiépítését, elfoglalását tervezte.19
Nem csupán a kisebbségi kérdés alakulása, hanem az egész keletközép-európai régió fejlődése szempontjából meghatározó volt véleményének egy további komoly fordulata: a világháború első éveiben minimális programként, majd más összefüggésben az új Közép-Európa plánumaként Masaryk elfogadhatónak tartotta a térség kisállamainak szövetkezését: „Az új Európa már főként ennek feltételeire helyezi a hangsúlyt: Nemzetek igazi föderációjáról majd csak akkor lesz szó, ha a népek maguk fognak szabadon és önszántukból egyesülni. Erre tart Európa fejlődése... Ha keletkezni fognak kisállamok föderációi, akkor azok szabadon elhatározott föderációk lesznek, melyek indokoltságukat a népek igazi benső szükségletében találják meg, nem pedig a dinasztikus és imperialisztikus törekvésekben és szándékokban."20 Nehezen eldönthető kérdés, hogy a győztes nagyhatalmak föderációt támogató békeprogramja a régió kétségkívül sok nemzetiségi konfliktus által szabdalt térképén életképes föderációt teremthetett volna-e. Alighanem az emigráns Jászi Oszkár látta jól, amikor az ő 1918. évi föderációs elképzeléseit és Masaryk kisál-lami koncepcióját összevetve a következő megállapításra jutott: „...nem lehet elvitatni, hogy Masaryk elnök 1918-ban a fő dolgokban helyesen látta azt az államrendszert, mely a nagy világháborúból fog előállni. Ámde az új államhatárok kérdése Masaryk elnöknek egyetemességre törekvő lelkét nem elégíti ki. Az új államrend mintegy csak kereteit fogja megadni Európának. [...] Az összes nemzeti kisebbségek zavartalan fejlődését nemzetközi törvényszékkel kell biztosítani (minden állam belső ügyeibe be lehet és kell avatkoznia a kultúrálla-mok szövetségének az összesség érdekében), s végül Európának erkölcsi átnevelésre van szüksége."21
Jászi utópiáját, amely mintha napjainkban ismét újrafogalmazódna, azzal a ténybeli kiegészítéssel földelhetjük le, hogy a kisnemzetek elhatárolódása alighanem a régió nemzeti egyenjogúsításának legfontosabb feltétele volt és maradt. Olyan szükséges átmeneti állapot tehát a kisállamiság, amely az elhatárolódás révén az alá- és fölérendeltségi viszonyokat megszüntetheti. Masaryk és Bibó István szerint a nemzetek közötti igazságos határkijelölés fontos feltétel, a független államok jószomszédi viszonya pedig a szabadság létállapotában megvalósítható igazi föderáció előszobáját jelenti.
Más kérdés, hogy a kisállamiság immár nyolc évtizedes története inkább hasonlít régiónkban egy végeláthatatlan labirintushoz, ahol a zsákmányra éhes nagyhatalmak csapdái és a balkanizálódás, a gazdasági leszakadás rémei között a kisállamok mintha egymástól is egyre inkább tartani, félni látszanának. A nemzeti függetlenség, az állami önállóság a szovjet érdekszférában súlyosan devalválódott, miközben Európa szerencsésebb tájain az integráció már az államok szuverenitásának önkéntes korlátozásáig, a szabad szövetkezés megvalósulásáig jutott. Masaryk kisállami koncepciója a kommunizmus évtizedeiben végképp eltorzult: a második világháború lassan oldódó szörnyű emlékei, a nemzeti leszámolások tragédiái mellett a gazdasági lemaradás, a kulturális és műszaki elszigetelődés terelte a térség kisállamait a zsákutca mélyére.
Magyar kisebbségek - magyar közösségek. A kisebbségbe került magyar népcsoportok önszerveződésének kezdetei
1 A magyar béketárgyalások. Jelentés a magyar békeküldöttség működéséről Neuilly s/S.ben 1920. januárius-március havában I-III/a-b köt. Budapest 1920-1921, II. köt., 487.
2 A határkijelölések szociológiai hátterét elemző esszéjében Pierre Bourdieu rámutatott arra, hogy az objektív adottságnak tekinthető tényezők is relatív érvényűekké válnak a határok kijelölésében mindenkor döntő hatalmi viszonyok szubjektív motívumainak túlsúlya mellett. - Bourdieu, Pierre: Ľidentité et la représentation. Eléments pour une reflexión critique sur l'idée region. Actes de la rechercse en sciences sociales 35 (1980), 63-72.
3 Az új közé-európai kisállamok gazdasági, stratégiai érdekeinek prioritásai mellett a nagyhatalmak pacifikációs erőfeszítései játszottak egyre nagyobb szerepet a vitás területi kérdések eldöntésében: ezért az antant katonai jelenléte hiányában a csehszlovák és a román pozíciók erősítése látszott a rendteremtés szempontjából a leghatékonyabb beavatkozásnak. Az 1861. évi tu-rócszentmártoni szlovák nemzeti memorandum szövegét közli: Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában I. 1867-1892 Tankönyvkiadó, Budapest 1952, 28-35.
4 Erre nézve 1. Ludwig von Gogolák tanulmányát: Die Habsburgermonarchie 1848-1918. Die Völker des Reiches Bd. III. 2. Szerkesztette: Urba-nitsch-Wandruszka. Osterreichische Akademie der Wissenschaften, Wien 1980.
5 Katus László: The Status ofEthnic Minorities in Hungary During the Age of Dualism 1867-1918. In: Minorities and the Law. Szerkesztette: Hidas, Peter I. Toronto 1986,18-23.
6 A magyarországi szlovák politikusok reagálásra pl. 1.: Srobár, Vavro: OsvobodenéSlovensko. Bratislava 1932, 141-143.
7 Trianonra vonatkozó kiadványokból az előző fejezetekben már idézett könyveken, tanulmányokon kívül 1.: £551*31 on World War I: Totál War and Peacemaking, A Čase Study on Trianon. War and Society in East Central Európe VI. Szerkesztette: Király, Béla K.-Pastor, Peter -Sanders, Ivan. =East European Monographs CV. Brooklyn College Press-Columbia University Press, New York 1982; The Hungarians: a Divided Nation. Szerkesztette: Borsody, Stephan. New Haven, Yale Center for International Area Studies, 1988; Trianon és a magyar politikai gondolkodás 1920-1953. Szerkesztette: Romsics Ignác. Osiris Kiadó, Budapest 1998.
8 Ormos Mária: Padovától Trianonig, i. m., 60-63.
9 Uo., 198-202. A Csallóközre vonatkozóan: Emlékirat a „Csallóköz''-ről. A XIV. jegyzék 9. melléklete. In: A magyar béketárgyalások I., i. m., 448-449. Továbbá: Jeszenszky Géza: A csallóközi magyar-szlovák határ története. História, 1988. 6. sz., 28-29.
10 Vö. a Keleti Svájc - illúzió vagy utópia fcímű fejezetben mondottakkal.
11. Millerand érvelése szerint: „Igaz, hogy a magyar Békedelegáció azzal érvel, hogy a békefeltételek sehol sem rendeltek el népszavazást. Ha a Szövetséges és Társult Hatalmak fölöslegesnek tartották, hogy a népesség ilyen irányú megkérdezéséhez folyamodjanak, ez azért történt, mert meggyőződtek róla, hogy ha ez a megkérdezés az őszinte véleménynyilvánítás teljes biztosításával történnék, nem vezethetne számba vehetően más eredményre, mint amilyenre Közép-Európa néprajzi viszonyainak és nemzeti aspirációinak tüzetes vizsgálata vezette a Hatalmakat. A népek akarata megnyilatkozott 1918. október és november havában, a kettős monarchia összeomlásakor, amikor a soka elnyomott nemzetiségek egyesültek olasz, román, jugoszláv vagy csehszlovák testvéreikkel." -A magyar béketárgyalások, i. m., 487-488.
12 Megjegyzések a csehszlovák, román, szerb-horvát-szlovén államok ellenemlékiratára. Neuilly, 1920. februárius hó 27-én. In: A magyar béketárgyalások II, i. m., 436-437.
13 A három békedelegáció 1920. február 24-i közös memorandumának eredeti francia szövegét is közli: Desavirsirea unitatii national-statale a poporului Roman. Recunoasterea ei internationala 1918. VI. Documente interne si externe, februárié 1920-decembrie 1920. Ardeleanu, Ion-Arimia, Vasile-Musat, Mircea. Bucuresti 1986, 32-42. Az Erdély esetében magyar részről szintén szorgalmazott népszavazással szemben a román békeküldöttség külön memorandumban emelt óvást: Les Roumains et le plébiscité demandé par la délégation magyare. Paňs Mars 1920. Uo., 106-111. A csehszlovák népszavazás-ellenes álláspontot Masaryk elnök 1919. januári nyilatkozatai fejezik ki a legpregnánsabban: Világ, 1919. január 6. Masaryk korábban, az emigrációban, még maga is hajlott a plebiszcitum érvényesítésére, de a Csehszlovák Köztársaság államfőjeként a vert helyzetben levő osztrák és magyar államapparátus propagandájának befolyásolására hivatkozva elutasította a vitás esetek népszavazásos eldöntését. Masaryk álláspontját élesen bírálta Jászi Oszkár, a Károlyi-kormány nemzetiségi minisztere a Világ 1919. január 9-i számában. L. erről: Szarka Liszlójászi Oszkár bírálata T. G. Masaryk korai elnöki megnyilatkozásairól. Acta Universitatis Carolinae-Philologica 1. Slavica Pragensia XXXVII. 1995, 205-209. A csehszlovák békedelegációnak a románhoz hasonló álláspontjára 1. Houdek, Fedor: Vznik hraníc Slovenska. Bratislava 1931, 345-350.
14 A nyolc halálos áldozatot követelő, 1919. február 12-i pozsonyi tüntetésről 1.: Jankovics Marcell: Húsz esztendő Pozsonyban, Franklin Társulat, Budapest é. n., 75-82; Fogarassy László: Pozsony nemzetiségi összetételének változásai. Forrás, 1987. 10. sz. Az erdélyi incidensekre 1.: Raffay Ernő: Erdély 1918-1919-ben. Budapest 1987.
15 Zeľová, Alena: A nemzeti kisebbségek identitása Szlovákiában. Regio, 1991. 1. sz., 57-65.
16 A menekültekre nézve 1.: Popély Gyula: Népfogyatkozás. A szlovákiai magyarok a népszámlálások tükrében. Pozsony-Budapest 1990; Varga E. Arpád: Népszámlások a jelenkori Erdély területén. Jegyzetek Erdély és a kapcsolt részek XX. századi nemzetiségi statisztikájának történetéhez Budapest 1992.
17 Hegedűs Nándor, a romániai Magyar Országos Párt képviselője a következőképpen fakadt ki 1937-ben a párt egyik tanácskozásán: „Ha a lojalitáshoz mintát keresnének, úgy joggal fordulhatnának az erdélyi magyarság felé, amely húsz éven át soha semmiféle rebelliót nem rendezett, sorsát nagy türelemmel viseli és a törvények előtt még akkor is meghajol, ha valamely törvényből reá jó nem származik. [...] Fegyelem és lojalitás jellemez bennünket, hűség és egyenesség, pedig olyan ellenséges atmoszféra vesz körül, mintha Isten tudja milyen bűnben lennénk vétkesek." - Népkisebbségi kívánságaink és feladataink. Az Országos Magyar Párt kisebbségi és történeti szakosztályának 1937. május hó 30-án megtartott tanácskozásának előadásai és vitaanyaga. Közzéteszi: Jakabffy Elemér. Lugoj 1937, 36. Ma még hiányzik a magyar revíziós külpolitika magyar kisebbségekre gyakorolt hatásának teljes körű feldolgozása. Az utóbbi években fontos munkák születtek e tárgykörben is. - Bárdi Nándor:^ Keleti Akció. A romániai magyar intézmények anyaországi támogatása az 1920-as években Regio, 1995. 3. sz., 89-134.; uő: Keleti Akció II. Az erdélyi magyar intézmények támogatása. Regio, 1995. 4. sz., 3-28.; uő: A romániai magyarság kisebbségpolitikai stratégiái a két világháború között Regio, 1997. 2. sz., 32-67.; A. Sajti Enikő: A jugoszláviai magyarok politikai szervezkedésének lehetőségei és korlátai 1918-1941. Regio, 1997. 2. sz., 3-31.; Kovács-Bertrand, Anikó: Der ungarische Revisionismus nach dem Ersten Weltkrieg. Der publizistische Kqampf gegen den Friedensvertrag von Trianon 1918-1931. = Südosteuropäische Arbeiten 99. R. Oldenbourg Verlag, München 1997.
18 Balogh Artúr: A kisebbségek nemzetközi védelme a kisebbségi szerződések és a békeszerződések alapján. = Magyar Kisebbség Könyvtára. Kájoni, Csíkszereda 1997; Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Tanulmány a magyar közjog és politikai történet köréből. Minerva, Kolozsvár 1944, 276-295.; Popély Gyula: Ellenszélben. A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köztársaságban 1918-1925. =Mercurius Könyvek. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 1995, 37-58.
19 A csehszlovákiai nemzeti kisebbségek jogvédelmének külpolitikai kontextusáról 1.: Peška, Zdenek: Národní menšiny a Československo. Bratislava 1932.
20 A két világháború közötti szlovákiai magyar szövetkezeti mozgalmakról 1.: Pukkai László: A „Hanza"szövetkezeti áruközpont Galánta Madách-Po-sonium, Pozsony 1994.
21 A revízió megítéléséhez az ellentétes megközelítésekre 1. pl.: Köteles Pál: Teleki Pál külpolitikája. In: Teleki Pál, a politikus. Budapest 1992; Tilkovszky Lóránt: Revízió és nemzetiségi politika Magyarországon 1939-1941. Budapest 1967. Legújabban: Zeidler Miklós: Gömbös Gyula. In: Trianon és a magyar politikai gondolkodás..., i. m., 70-97.
Revízió és kisebbségvédelem. A magyar kisebbségek jogvédelme és a magyar külpolitika az 1920-as években
1 A magyar béketárgyalások. Jelentés a magyar békeküldöttség működéséről Neuüly s/S.ben 1920. januárius-március havában. 1-IIl/a-b. köt. Budapest 1920-1921,1. köt, 279.
2 Uo, II. köt, 77-89.
3 Uo, 448.
4 Baranyai Zoltán: A kisebbségi szerződések létrejötte. Kiny. a Magyar Szemle 1931. októberi és novemberi számából, 6-9.
5 Baranyai Zoltán: A kisebbségi jogok védelmének kézikönyve. Budapest 1925, 127-137.; Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Tanulmány a magyar közjog és politikai történet köréből. Minerva, Kolozsvár 1944, 282-289.
6 Balogh Artúr: A Nemzetek Szövetsége és a romániai magyar kisebbség Klny. a Magyar Kisebbség 1940. évi 18-19. számaiból. Lugoj, 1940. 8.
7 A szlovenszkói ellenzéki kisebbségi pártok első népszövetségi memorandumát 1923. június l-jén nyújtották be La situation des minorités en Slovaqie et dans la Russie Subcarpatique címmel. A beadvány nyolc fejezetre tagolta a közigazgatási, népszámlálási, iskolai, gazdasági, illetve a földreform okozta sérelmeket. Pontos, jól adatolt leírások formájában tárta a csehszlovák nemzetiségi politika túlkapásait a Népszövetség elé. Két évvel később az állampolgárság megtagadása miatt ezreket sújtó jogbizonytalanságot, az abból eredő anyagi és erkölcsi károkat tette szóvá a La question de la nationalité sur la base de Tindigénat címmel elkészült szlovákiai kisebbségi magyar beadvány. A beadványok hátteréről és sorsáról 1.: Popély Gyula: Ellenszélben. A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köztársaságban 1918-1925. = Mercurius Könyvek. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 1995, 126-128.
8 Ballá Pál: A felvidéki magyarság külpolitikai tevékenysége In: Mit élt át a Felvidék? Szerkesztette: Hangéi László. Budapest 1940, 17-18. A csehszlovák válaszjegyzék kormányzati előkészületi anyagai megtalálhatók a csehszlovák miniszterelnökség levéltárában. Ministerské predsedníctvo 1923. Menšiny. Statní ústřední archív České republiky, Praha.
9 Mikó Imre: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság története 1918. december 1-jétó'l 1940. augusztus 30-ig. Budapest 1941. (Reprint kiadás: Budapest 1988) 178-195; Balogh Artúr: A Nemzetek Szövetsége..., i. m, 9-14.
10 Uo, 16-17.
11 Az európai nemzetiségi kongresszusok munkájáról 1.: Bellér Béla: Az európai nemzetiségi kongresszus és Magyarország a kisebbségvédelem rendszerében (1925-1929). Századok 1981. 5-6. sz, 995-1012.; Galántai József: Trianon és a kisebbségvédelem. A kisebbségvédelem nemzetközi jogrendjének kialakítása 1919-1920. Budapest 1989, 150-161.
12 Erről részletesebben: Szarka László: Kisebbségvédelem, reciprocitás, revízió. Megegyezési kísérletek a nemzetiségi kérdés terén. In: Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 1993, 87-102.
13 „...helyes-e, hogy bent maradunk a Népszövetségben, vagy nem volna-e helyes kilépni. Én e kérdésre ex cathedra válaszolni nem tudnék. Én el tudnék képzelni olyan eseteket, amikor bent maradásunk lehetetlenné válik. Ha például kísérlet tétetik arra, hogy bár egy keskeny résen keresztül, a 19. paragrafuson keresztül, a paktumban biztosított revízió jogát valami megegyezéssel lehetetlenné tegyék, vagy ha kísérlet történnék, vagy olyan határozatokat hoznának, amelyek az egyenlőtlenséget, amely a békeszerződésből folyik, örök időkre perpetuálni akarnák, én azt hiszem, önérzetes magyar ember, de jól felfogott politikai érdekből sem maradhatna tovább benn a Népszövetségben. [...] mégis meg kell mondanom, hogy a Népszövetség ma az egyedüli fórum, amely előtt olyan fontos és életbevágó kérdés, mint a békének a biztosítása, a leszerelés kérdése, a kisebbségek kérdése egyáltalán tárgyalható." - Bethlen István gróf Beszédei és írásai II. Válogatott beszédei Budapest 1934, 34.
14 Ez a különbségtétel jól megfigyelhető pl. Bethlen István állásfoglalásaiban. Erre nézve vö. Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Budapest 1991, 246-251., 270-271.
Emberarcú nacionalizmus. T. G Masaryk kisebbségpolitikájának változásai
1 A Masaryk személyiségével kapcsolatos általános problémákról kiváló áttekintést nyújt pl.: Opat, Jaroslav: T. G. Masaryk - osobnost orientační In. Masaryk, T. G.: O bolševictví. Praha 1990, 75-86.
2 Masaryk, T.G.: Česká otázka. Snahy a túžby národního obrození Praha 1908, 127.
3 Uo., 126.
4 Masarykova práce. Praha 1930, 183.
5 Masaryk több más cseh szakértővel közösen 1901-ben egy hosszabb elemzést készített a szlovákok politikai helyzetéről, amely a prágai Naše doba című lapban jelent meg O vécech slovenských címmel a lap 1901. évi 1-5. számaiban.
6 Masaryk, T. G.: Az új Európa. A szláv álláspont Košice 1923, 95.
7 Uo., 70.
8 Uo., 50.
9 Uo., 37.
10 Ilyen értelemben tárgyalt Masaryk például az antant megbízottjával, Smuts tábornokkal 1919 áprilisában; a magyarlakta területek egy részének átengedéséről való tárgyalásokat mint lehetőséget említette Vavro Srobárhoz írott, 1919. novemberi levelében. A határrevízió magyarok számára kedvező megoldása felmerült Masaryk és Jászi, valamint Masaryk és Károlyi 1920. eleji tárgyalásain, később számos Masaryk által adott sajtónyilatkozatban és diplomáciai beszélgetésben (pl. a prágai osztrák követtel folytatott eszmecseréin) stb. A nyilvánosságra jutott ilyen értelmű Masaryk-nyilatkozatok többségét a hivatalos csehszlovák helyek általában rövid időn belül cáfolták, illetve módosították.
11 Erre vonatkozóan a Csehszlovák Köztársaság Belügyminisztériuma Elnöki Osztályának a nemzetiségi statútumra vonatkozó 1935. évi iratai szolgálnak bizonyítékokkal a prágai Állami Központi Levéltárban.
12 A Halmy Béla által felolvasott deklaráció szövegét közli a pozsonyi Híradó című napilap 1930. március 8-i száma.
13 Masaryk elnök 77-ik születésnapjára. Magyar Újság, 1927. március 8.
14 Emanuel Rádi Masaryk nemzetiségpolitikai elszigetelődéséről szóló véleményét megosztotta Maiéter Istvánnal, az eperjesi jogakadémia egykori tanárával, aki erről levélben számolt be Jászi Oszkárnak. Vö. Litván György: jászi Oszkár és a Maléter-család kapcsolatai Regio, 1990. 4. sz.
15 Masaryk,T. G.: Az új Európa, i. m., 39.
16 Masaryknak a komáromi A Hírek című napilap 1920. június 7-i számában A köztársaság elnökénél című megjelent interjúját közli a Cesta demokracie. In: Soubor projevů za republiky 1918-19201. Praha 1933, 310-314.
17 Masaryk a szocialisták stockholmi konferenciájára (1917) utazó Max Prokop számára készült instrukciókban „német-magyar minoritások" címszó alatt a kisebbségek számának minimalizálását és ennék érdekében a népszavazást szorgalmazta. Vö. Kautmann, E: Masaryk-Salda-Patočka. Praha 1990, 39. - A budapesti Déli Hírlap számára 1919. január 9-én adott interjújában már teljesen elhatárolta magát a népszavazás alkalmazásától. Masaryk álláspontját a Károlyi-kormány éppen leköszönőfélben levő nemzetiségi minisztere, Jászi Oszkár a Világ 1919. január 13-i számában bírálta, és a népszavazást mint a nemzeti önrendelkezés egyedüli demokratikus eszközét védelmébe vette.
18 Okmányok T.G. Masaryk nép- és nemzetellenes politikájáról Bratislava 1954, 50-51. - Masaryk az 1917. évi álláspontját a már idézett Max Prokop-féle Instrukciókban és a The New Európe címmel Londonban megjelent folyóirat 1917. márciusi számában fejtette ki.
19 T.G. Masaryk: Az új Európa, i. m., 45.
20 Jászi Oszkár: Masaryk elnök tanításai. In. Masaryk G.T. életműve, működése és hatása. Szerkesztette: Darvas Sándor-Surányi Géza-Várady Aladár. Bratislava 1930, 78.
| |