| |
A Kárpát-medencei magyar kisebbségek ügye a magyar békeelőkészületeknek éppen úgy központi problémája volt, mint ahogy a dunai térség érintett kisállami kapcsolatainak újrarendezésében is meghatározó jelentősége volt annak, hogy a kisebbségek kezelésére vonatkozóan milyen elképzelés, koncepció nyeri el a győztes nagyhatalmak támogatottságát, s ez a koncepció milyen mértékben lesz összeegyeztethető Magyarország és az érintett kisebbségek érdekeivel.
Romsics Ignác, az amerikai békeelőkészületek forrásainak közreadója, az amerikai elképzelésekkel kapcsolatosan a következőképpen vélekedett: „A Magyarországnak nyújtott külpolitikai támogatás elsősorban Erdély kérdésében, Romániával és a Szovjetunióval szemben mutatkozott meg, s a háború előtti békeelőkészítés elveire rácáfolva, Csehszlovákiával és Jugoszláviával szemben csak jóval kisebb mértékben érvényesült. A csehszlovák-magyar és a jugoszláv-magyar határ etnikai elvű, Magyarország javára történő módosítása utoljára 1945 júliusában, Potsdamban szerepelt az amerikai külpolitika célkitűzései között." A későbbiek során a szövetségesek egyetértettek abban, hogy „Magyarországgal a határ általában az 1938. évi határvonal lesz, s vitázni ezután már csak Erdélyről, illetve a román-magyar határról vitáztak".1 Ennek okát több szerző is a korábban a határváltoztatások eshetőségét felvető csehszlovák politikusok egyre merevebb magatartásában, illetve a szlovákiai magyarok kitelepítésére irányuló prágai-pozsonyi erőfeszítésekben, és az ezek hatástalanításával megelégedő amerikai-angol álláspontban jelöli meg.
A magyar békeelőkészítő munkálatokban a fentieknek megfelelően mind Romániával, mind pedig Csehszlovákiával és Jugoszláviával kapcsolatosan jó ideig a határok etnikai kiigazításának a konkretizálása, érvekkel, adatokkal gazdagon dokumentált alátámasztása játszőtt főszerepet. Jóllehet a magyar békecélok szinte valamennyi alapdokumentumában teljes volt az egyöntetűség a tekintetben, hogy „az adott viszonyok között nekünk területi igények megfogalmazásánál és előterjesztésénél a legnagyobb óvatossággal kell eljárnunk. Nehéz diplomáciai helyzetünkben ezt a magatartást diktálja a politikai józanság, annak ellenére, hogy a magyar nemzetnek kb. 1/3-a a trianoni határokon kívül él és hogy a trianoni határok nem szerencsés voltát az elmúlt évtizedekben tárgyilagos külföldiek ismételten megállapították".' Kertész István Magyar békeillúziók 1945-1947 címmel megjelent visszaemlékezésében a következőképpen érzékeltette a magyar kormányra és békedelegációra nehezedő kérdés súlyát és vigasztalan megoldhatatlanságát: „Kétségbeesett leveleket kaptunk a Csehszlovákiában és Romániában élő magyaroktól. íróik azt hitték, hogy jövőjük jobbra fordulása a konferencián tanúsított határozott kiállásunktól és ügyünk megfelelő képviseletétől függ. Borzasztó érzés volt tudni, hogy milyen keveset tehetünk értük. Ha a legyőzött országok előadhatták is ügyeiket Párizsban, a győztes nagyhatalmak támogatása nélkül minden javaslatuk pusztába kiáltó szó maradt."2
Az elmúlt tíz-húsz évben a hazai és magyar történetírás a levéltári források hosszan elhúzódó hozzáférhetővé válásához képest kétségkívül sokat tett annak érdekében, hogy a szomszéd országok magyar kisebbségeit a második világháborút követő években ért megpróbáltatásokról körültekintő képet alkosson. A kortársak emlékiratai, a fontos tényfeltáró történeti publicisztikai munkák mellett Balogh Sándor, Fülöp Mihály, Gyarmati György, Janics Kálmán, Mészáros Sándor, Molnár Imre, Tóth László, Vadkerty Katalin, Vincze Gábor, de hogy két szomszéd nemzet-bélit is említsek: Karel Kaplan és Stefan Sutaj, s rajtuk kívül sok más hazai és szomszéd országi kolléga jóvoltából a kötelező kollektív amnézia hosszú periódusát maga mögött tudhatja a szakma a magyar kisebbségek közvetlenül 1945 utáni történetére vonatkozóan is.3
A magyar kisebbségeket Csehszlovákiában, Romániában és Jugoszláviában ért atrocitások lehetőségekhez képest pontos történeti rekonstrukcióján túl ma már viszonylag hiteles képet tudunk alkotni e három ország azon belpolitikai folyamatairól is, amelyek szóban forgó magyar kisebbségi közösségeik történetének háború utáni alakulásában meghatározónak bizonyultak. Az atrocitásokat egyébiránt a magyar békeelőkészítés rendkívüli szorgalmú szakértő közreműködői olyan lelkiismeretességgel gyűjtötték össze, hogy az adott nehéz viszonyok közt gyakran részletesebb és pontosabb adatokkal rendelkeztek, mint a kérdéssel negyven-ötven év távlatából foglalkozó egyik-másik szaktanulmány szerzője. Ezért is érthetetlen, hogy a vajdasági magyar kisebbség elleni 1944-1945. évi megtorló akciók tízezres nagyságrendű veszteséglistái miként kerülhették el a miniszterelnökség és a külügyminisztérium figyelmét. Hiszen Mindszenty József esztergomi hercegprímás, a magyar katolikus egyház feje 1946. július 17-én másolatban megküldte annak a délvidéki magyarellenes megtorlásokról készült autentikus beszámolónak a másolatát, amelyet egy újvidéki táborból megszökött magyar személy híradása alapján egy háromtagú délvidéki magyar küldöttség juttatott el hozzá.4 Ez a beszámoló a kétségkívül drámai helyzetet végletesen felnagyítva, a bosszúhadjárat 50 000-60 000 magyar áldozatáról szólt. A magyar kormány azonban belátta, hogy a fegyverszüneti szerződés rendelkezései alapján és a háború befejezése után kialakult helyzet következményeként legfeljebb Romániával és talán Csehszlovákiával szemben próbálkozhat fellépni bírálólag, illetve a két világháború közötti határok Magyarország javára történő részleges korrekciója érdekében. Jugoszláviával szemben a budapesti kormánynak semmilyen eszköz sem állt rendelkezésére, ami természetesen egyáltalán nem menti a korabeli magyar diplomácia tájékozatlanságát és hallgatását a délvidéki magyarüldözések esetében. Teljességgel indokolt volt az említett korabeli vajdasági magyar beszámolót is átható felháborodás, amelyet a magyar kormány tájékozatlanságával, vagy éppen tudatos diplomáciai manőverezéseivel sem menthető budapesti kormányzati magatartás váltott ki.5
A Jugoszláviával és az ott élő magyarsággal kapcsolatos magyar kormányzati magatartást három döntő szempont befolyásolta: elsődlegesen az észak-bácskai hideg napok emléke, amelyeknek a szerbek által való megtorlásáról a magyar kormány a hozzá szórványosan eljutó hírek alapján nem tudott a valóságnak megfelelő képet alkotni. Másodsorban Tito Magyarországgal szemben a Benesénél kezdettől fogva visszafogottabb magatartása is szerepet játszott. Harmadsorban az önkéntesség elve alapján megkötött lakosságcsere-egyezmény - még az eredetileg Jugoszláviával szemben szintén elképzelhetőnek tartott területi kompenzációk nélkül is - elfogadhatóbb megoldásnak látszott, mint a Prága és Pozsony által szorgalmazott egyoldalú transzfer és az ezt kikényszeríteni hivatott tömeges belső széttelepítés, deportálás.6
A magyar kormány kezdettől fogva beadványok egész sorát intézte a nagyhatalmak kormányaihoz és a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz a csehszlovákiai és a romániai magyar kisebbséget ért sérelmek orvoslása érdekében. Az 1945. július 2-án a Szovjetunió kormányához intézett hivatalos magyar jegyzék arra kérte Moszkvát, hogy hasonlóképpen, mint korábban, „a jövőben is nyomatékosan járjon közbe a szomszédállamok kormányainál az ott élő magyar őslakosság üldözésének megakadályozására".7 A magyar jegyzék az észak-erdélyi, s alacsonyabb helyi szinteken a dél-szlovákiai magyarellenes atrocitások megfékezésében szerepet vállaló szovjetek segítségét kérve, az etnikai alapon való üldöztetést összeegyeztethetetlennek mondta Lenin és Sztálin nemzetiségi politikájának, illetve a szocializmusnak és a tiszta demokráciának az elveivel.8
A legélesebben a magyar kormány Prága eljárása ellen emelt hangot, mert „a legszélsőségesebb fasiszta módszerekkel versenyző csehszlovákiai magyarüldözés" nem csupán Budapest számára volt elfogadhatatlan, hanem az említett jegyzék megfogalmazása szerint „a dunai népek baráti együttműködését" is veszélyezteti. Az idézett magyar jegyzék egyszersmind felhívta a szovjet kormány figyelmét arra a történelmi párhuzamra is, miszerint, amiként az 1918. őszi magyar demokratikus kísérletet a szomszédok magyarellenessége semmisítette meg, úgy a magyar kisebbségek elleni szélsőséges magatartás szintén a(z új) magyar demokrácia ellen irányul.
A nagyhatalmak a magyar kisebbségekre vonatkozó, második világháború utáni álláspontjának előzményeit az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia kelet-közép-európai békeelőkészítő szakértői tevékenységének publikált dokumentumai alapján, ma már hitelt érdemlően lehet rekonstruálni.9
A magyar kormány az 1946. február 27-én megkötött lakosságcsere-egyezménnyel - kivételes szükséghelyzetben, erős szovjet nyomás és páratlanul durva csehszlovák zsarolás alatt - egy minden tekintetben előnytelen megállapodásra kényszerült. Hosszabb távon azonban ez az egyezmény biztosíthatta az egész kisebbség felszámolására törekvő tervek meghiúsításának eszközét: hiszen a csehországi kitelepítések leállítását, a lakosságcsere-elképzelés járhatat-lanságának bebizonyulását, a reszlovakizációra kényszerített, de ennek fejében otthon maradó és abszolút többségükben nemzeti identitásukat megőrző szlovákiai magyarok passzív ellenállását jórészt ez az egyezmény tette lehetővé.
Akárcsak a kétszázezer magyar egyoldalú kiutasításának kötelezettségét előíró paragrafusnak a kétoldalú tárgyalások kötelezettségét leszögező végső cikkellyel való kiváltása a békeszerződés végső szövegében azzal is összefüggésbe hozható, hogy a nyugati nagyhatalmak is bizonyos értelemben precedensként értékelték a Gyöngyösi és Clementis által aláírt egyezményt.10
Mennyivel másként alakultak a dolgok Romániában! Az észak-erdélyi szovjet katonai közigazgatás 1945. március 8-i megszüntetését és a Szovjetunió által támogatott Groza-kormány megalakulását követően a szocialista-kommunista irányítás alatt álló Magyar Népi Szövetség rövid fél esztendő alatt eljutott arra az álláspontra, hogy - visszavonhatatlanul elkötelezve magát a Románián belüli megoldás mellett -, gyakorlatilag módot sem adott a magyar kormánynak a romániai magyar politikai képviselettel való egyeztetésre, együttműködésre a békeelőkészítés stratégiai-taktikai megfontolásainak kialakításában.
Az 1945. november 17-én, a Magyar Népi Szövetség Központi Intéző Bizottságának marosvásárhelyi értekezletén nem minden előzmény nélkül elfogadott határozat teljes egyértelműséggel elhatárolta magát az erdélyi kérdés megoldásának a határmódosítást is eszközként felhasználó alternatívájától. Az értekezleten hozott határozat „a román haladó demokráciával való szoros együttműködésben", Románia újjáépítésében, a kisebbség jogegyenlőségének megvalósításában és „a mindkét oldali reakció ellen" vívott harcban jelölte meg az Erdélyben élő két nép kibékülésének, közös útjának legfontosabb feltételeit. S ezek alapján a határozat leszögezte: „Tudatában vagyunk annak, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés nem határkérdés, hanem a demokrácia megerősödésének, a nemzeti jogegyenlőség tényleges megvalósításának, a határok feloldásának kérdése. Nem helyeselhetünk semmiféle olyan törekvést, akár magyar, akár román részről, a-mely a bécsi döntéshez hasonló módszerrel, a nemzetközi reakció szolgálatában, Erdélyből újra háborús tűzfészket teremtene."11
Hiába értékelték a magyar kormánytényezők, a békeelőkészítésbe bevont szakértők és az Erdélybe kijutó diplomáciai missziók szinte egybehangzóan reálisan a Groza-féle magyar kisebbségpolitikát a román békecéloknak feltétlenül alárendelt, törékeny és a Magyarországgal való előzetes megegyezést messze elkerülő kétszínű magatartásaként. A Fülöp Mihály által részletesen feldolgozott Sebestyénmisszió dokumentumai, vagy éppenséggel a magyar békedelegáció tragikus sorsú erdélyi szakértőjének, Demeter Bélának a feljegyzései, Katona Szabó István A nagy remények kora címmel megjelent emlékirata, s megannyi más, utóbbi években hozzáférhetővé vált forrás alapján teljesen egyértelmű: a Groza-kormány és személy szerint maga Groza is a román külpolitikai célok érdekében használta fel az E-késfront szövetségeseként mindinkább balra húzó Magyar Népi Szövetséget. Azt a Népi Szövetséget, amelynek vezetői, Kurkó Gyárfás éppen úgy, mint Balogh Edgár vagy a kommunista Bányai László egyre jobban belelovalták magukat a Románián belüli internacionalista megoldásba, amelyhez minden külső garancia feleslegesnek, sőt gyanúsnak tűnhetett.
Mivel a Népi Szövetség kommunista vezetői által képviselt irányvonalat sok-sok erdélyi és magyarországi kortársi megfigyelő meggondolatlannak, könnyelműnek, sőt behódolónak tekintette, talán érdemes felsorolni azokat az érveket is, amelyeket a maguk mentségére az adott helyzetben ők maguk felhoztak. Egy 1946. február 27-i keletkezésű beszámoló tanúsága szerint Kurkó Gyárfás és Bányai László a Népi Szövetség határokkal kapcsolatos állásfoglalásait nem tekintették a békeszerződés területi rendezésére vonatkozó előzetes kötelezettségvállalásnak, ugyanakkor Bányai annak a véleményének adott hangot, hogy „a Népi Szövetségnek reálpolitikát kell folytatnia, alkalmazkodnia kell az adott helyzethez, ha helyesen akarja ellátni a magyarság érdekvédelmét. Ugyanígy alkalmazkodnék természetesen a Népi Szövetség egy esetleges határváltozatás folytán megteremtendő helyzethez is".12 Kurkó Gyárfás szerint a határkorrekciók nagyobb méretű alkalmazása már csak azért sem jöhetett számításba, mert a bécsi döntés teremtette területi megosztottság az igazi erdélyiek számára nem jelenthet tartós és valóságos megoldást.
Bányai ennél nyomósabb érvvel védte meg a Szövetség elkötelezett politikáját: minthogy Kelet-Európában a Szovjetunió szerepe lesz a meghatározó, Moszkva pedig „népi demokráciákat akar ezen a területen teremteni, és nyilván az a nép fogja elnyerni a leginkább a Szovjetunió támogatását és megbecsülését, és ezáltal a legkedvezőbb helyzetet is, amely a legjobban alkalmazkodik a Szovjetunió ezen elgondolásához..."'3 Bányai szerint a kialakult geopolitikai helyzet nyomán nemigen lehetett volna más következtetést levonni, mint hogy „az erdélyi magyarságnak is ebbe az irányvonalba kell beállnia, ha boldogulni akar". Az erdélyi határkérdés felszínen tartását a Szövetség második embere az angolszász hatalmak politikai és diplomáciai játékaként értékelte, s szerinte a nyugatiaknak valójában ugyanaz volt a tervük vele, mint Németországnak a bécsi döntések idején, azazhogy a két ellenérdekelt országot megpróbálják sakkban tartani a határkérdés nyitva tartásával. A diplomáciatörténész ma már persze némileg másként rekonstruálja a korabeli Erdély-kérdés képletét, annyiban azonban a minden idegszálával a „nyugati imperializmus" ellen küzdő Bányai Lászlónak mégiscsak igaza lehetett, hogy Hitler megosztó politikája egy rövid időre kétségkívül megkísértette az egyik érdekelt nagyhatalmat, mégpedig a Népi Szövetség vezetői szerint is a legérdekeltebbet, vagyis a Szovjetuniót.
Kérdés, s alighanem sokkal inkább költői, mint valóságos kérdés, hogy a Népi Szövetséggel szemben a legkarakterisztikusabban Márton Áron püspök által megfogalmazott alternatíva mennyiben tudta volna az adott helyzetben a magyar béke-előkészítés során kitűzött célokat jobban szolgálni. Nékám Sándor miniszteri tanácsos, a bukaresti magyar misszió vezetője, 1946 áprilisában és májusában két ízben is felkereste a püspököt, hogy közvetítésével a Népi Szövetséghez nem tartozó konzervatív erdélyi magyar politikusok véleményéről tájékozódjék. A Vincze Gábor által közreadott május 5-i jelentés Márton Áronnak négy vezető erdélyi magyar közéleti személyiséggel - Vásárhelyi János református püspökkel, Korparich Edével, az erdélyi Hangya Szövetkezet elnökével, Lakatos István szociáldemokrata vezetővel, valamint az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnökével, Szász Pállal - folytatott eszmecseréje alapján elfogadott nyilatkozatot rögzíti. Ennek első pontja értelmében „az erdélyi magyarság elvárja a magyar kormánytól, hogy mindent elkövessen a tekintetben, hogy az erdélyi magyarság a béketárgyalásokon Erdély kérdésében meghallgatásra találjon", éppen úgy, mint ahogy ezzel a jogával az erdélyi románság nyilvánvalóan élni fog.14
A nyilatkozat szerzői szerint sem az erdélyi magyaroknak, sem Magyarországnak nincs joga „Erdély tekintetében, amely a magyarság összességének is létfontosságú kérdése, önkéntes felajánlással területi lemondásba belemenni". Az erdélyi magyarság követeli magának a saját államhoz való jogot. Mégpedig azért, mert nem bízik a román államban a tekintetben, hogy az a magyarság jogait biztosítani akarná, vagy arra képes lenne.15
A nyilatkozat záró részei, a realitások felé közelítve, az optimális területi rendezés elmaradása esetén azt kérték Magyarországtól, hogy „amennyiben az erdélyi magyarság számottevő tömegei mégis kívül maradnának Magyarország határain", a tömegek népi, kulturális, gazdasági jogait a győztes nagyhatalmak segítségével hatékonyan és intézményes módon biztosítsa. Ugyanekkor a nyilatkozat elutasít mindenfajta áttelepítési kezdeményezést, s az erdélyi magyarság részére a helyben maradás feltételeinek biztosítását kéri, hogy tömeges elvándorlás ne vegye kezdetét, ami „számunkra Erdély végleges elvesztését jelentené". A jelentéstevő szerint ez a nyilatkozat fejezte ki az erdélyi magyar többség véleményét, legmélyebb meggyőződését."
Térjünk most vissza a békekonferencia magyar szempontból legfenyegetőbb kérdésére, a csehszlovákiai magyarság teljes felszámolását célul kitűző Csehszlovákia követeléseire. A lakosságcsere-egyezményre vonatkozóan mindkét érdekelt fél közös jegyzőkönyvben rögzítette, hogy a lakosságcsere nem oldja meg a csehszlovákiai magyarság problémáit, s azok továbbra is megoldásra várnak. Mindkét kormánynak jogában volt a kérdést a békeértekezlet elé vinni. Valójában ez az 1946. február 10-i prágai jegyzőkönyvi megállapítás is azt tükrözi, hogy a szlovákiai magyarság ügyében a két ország nem tudott megállapodni, s mindkettő a békekonferenciától remélte a kielégítő megoldást.
Miért nem tudta a csehszlovák diplomácia megszerezni a nyugati nagyhatalmak támogatását a csehszlovákiai magyar kisebbség teljes felszámolására vonatkozó terveihez? S ezzel összefüggésben: mennyiben befolyásolta a párizsi békekonferencián az amerikai, az angol és az ausztrál küldöttség következetesen elutasító magatartása, illetve a magyar békeszerződésbe beiktatott bilaterális tárgyalás kötelme Csehszlovákia fokozatos meghátrálását a szlovákiai magyarság mindenáron való eltüntetésének céljától? Azaz valójában minek is köszönhette a szlovákiai magyar nemzeti közösség 1946 őszétől kezdve azt, hogy végül is a szülőföldjén maradhatott, és túlélte a feje fölött kimondott halálos ítéletet?
A másik kérdéskör, amit csupán érinteni szeretnék: mennyiben igazolták Gyöngyösi János külügyminiszternek, illetve a Nagy Fe-renc-kormánynak a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény megkötésére vonatkozó döntését, annak helyességét a párizsi békekonferenciának a szlovákiai magyarok sorsáról szóló vitái és döntései?
Mindenekelőtt abból a sokszor, de talán mégsem elégszer hangoztatott tényből kell kiindulnunk, hogy a szlovákiai magyar népcsoport - ellentétben a magyarországi szlovák közösséggel - nem önszántából, szülőföldjét elhagyva, hanem a 20. század két világháborúját lezáró békeszerződések következtében jött létre, illetve vált a második világháború után másodszor is kisebbségi közösséggé. A versailles-i kert Trianon-palotájában 1920. június 4-én, illetve a Párizsban 1947. február 10-én aláírt békeszerződések következtében a Duna bal és az Ipoly jobb partján, valamint a Bodrogközben és az Ung-vidéken élő magyarság olyan -történeti léptékkel mérten viszonylag rövid idő óta létező - kisebbségi csoportot alkot, amelynek kialakulása és létezése szorosan összefügg Magyarország északi határainak nemzetközi jogi kijelölésével és rögzítésével.
A szlovákiai magyar nemzeti kisebbség olyan határ menti kisebbség, amelynek településterületét a szlovák-magyar országhatár és a nyelvhatár foglalja keretbe, igaz, ma már földrajzilag elkülönülő három, illetve a nyitrai magyar szigettel együtt négy régió formájában. Ennek megfelelően a Duna völgyének valamennyi 20. századi határmódosítása döntő módon meghatározta ennek a magyar közösségnek a létfeltételeit, hovatartozását és közjogi státuszát.
Minden, mentségként felhozott történeti babonát, históriai kuriózumot cáfolva, a győztes nagyhatalmak képviselőinek általában hiteles és pontos nemzetiségi adatsorok, térképek, történeti-földrajzi e-lemzések álltak rendelkezésükre. Amerikaiak, franciák és angolok a politikai döntéseket előkészítő szakértői szinten meglepően tisztában voltak a Kárpát-medence etnikai viszonyaival, s nem tudatlanságból, hanem érdekeiket szem előtt és az etnikai igazságosság szempontjánál többre tartva döntöttek úgy, ahogyan döntöttek.
A második világháborút követő békeszerződések amerikai és angol előkészületeinek magyarul is közreadott szakértői anyagai azt bizonyítják, hogy mind London, mind pedig Washington tisztán látta a szlovák-magyar viszony további alakulása szempontjából kardinális jelentőségű határ- és kisebbségi kérdés összetartozását."
Mielőtt azonban az amerikai és angol magatartás motívumait, okait röviden felvázolnánk, pár szóval érintenünk kell a párizsi békeszerződés szlovákiai magyarságra vonatkozó döntésének előzményeit. Valamennyi győztes nagyhatalom abból indult ki, hogy Csehszlovákia esetében a müncheni szerződést megelőző területiközjogi a mérvadóak.
Az 1938. szeptember 30-i müncheni szerződésben a magyar többségű szlovákiai területek hovatartozásának kérdését a két érdekelt fél megállapodásának körébe utalták. Minthogy azonban a vitatott városok - Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár - hovatartozását illetően az 1938. októberi komáromi tárgyalásokon a cseh-szlovák és a magyar küldöttség nem jutott közös nevezőre, a négy nagyhatalom megbízásából Olaszország és Németország külügyminiszterei az első bécsi döntésben rögzítették az ún. belvedere-i határvonalat.
A komáromi tárgyalásokat követő diplomáciai tárgyalások dokumentumai azt bizonyítják, hogy október 23-án, 700 km2 vitatott terület kivételével, maguk a szlovákok is beleegyeztek a magyar részről követelt területek visszaadásába; ezt a magyar fél elfogadta tárgyalási alapként.
A müncheni szerződés és a bécsi döntés összehasonlításában ezt a tényt, a magyar területi követelések nagyobbik részének jogosultságát - amit a második Cseh-Szlovák Köztársaság nevében tárgyaló, Tiso-vezette küldöttség is elismert -, feltétlenül figyelembe kell venni ahhoz, hogy az amerikai és angol békeelőkészületeknek a szlovákiai magyarokra vonatkozó elképzeléseit reálisan értékeljük. A csehszlovák-német, illetve a csehszlovák-magyar határ kialakításának eltérő jellege, továbbá a müncheni szerződés és a bécsi döntés közti tartalmi különbségek azonban legfeljebb szakértői szinten játszhattak szerepet.
Annál komolyabban esett latba a nyugati kormányok előtt a német-, illetve a magyarkérdés kezdettől fogva kimutatható eltérő kezelése. Magyarország szerepe, amely fölött a befolyást a híres-nevezetes Sztálin-Churchill-féle jaltai százalékos megállapodás szerint 50%-ban a Szovjetunió, 50%-ban pedig a Nyugat gyakorolta volna, 1946 folyamán a térség többi országaiban felgyorsult szovjetizálódás hatására, jelentős mértékben felértékelődött. A magyar kisebbségek kérdését szintén kezdettől fogva egészen eltérően értékelték az amerikai és az angol diplomaták: tisztában voltak azzal, hogy a bécsi döntések előkészítésében mind a csehszlovákiai, mind pedig az erdélyi magyar kisebbségnek igen csekély szerepe volt.
Az amerikai szakértői testület négy javaslatot dolgozott ki; ezek közül az 1939. évi határvonalak meghagyását egyik sem ajánlotta. Ezzel szemben a C-variánsként szereplő terv tekinthető a legkövetkezetesebbnek, mely szerint nem csupán a Csallóköz, hanem a vele érintkező magyar többségű mátyusföldi, továbbá a Garam menti és a gömöri vidékek is Magyarországéi maradtak volna. A szóban forgó területeken az 1930-as csehszlovákiai népszámlálások szerint 310 000 magyar mellett 59 000 volt a szlovák nemzetiségűek száma. Az amerikai terv azután mindehhez hozzáfűzi: „A nagyjából azonos lélekszámú maradék kisebbséget aztán ki lehetne cserélni, s ezzel elimi-nálva lenne bármely későbbi irredentizmus etnikai alapja."18
Az amerikai békeelőkészületeknek a csehszlovák-magyar határra vonatkozó elképzeléseit egy 1944. szeptember 1-jei titkos feljegyzés a következőképpen summázta: „A Duna menti régió békéje és stabilitása érdekében meg kellene fontolni Magyarország etnikai igényeit a Csallóköz és a Kisalföld térségében. Jóindulattal kellene néznünk ezeknek az igényeknek és Kárpátalja határainak bármiféle rendezését, amit Csehszlovákia és Magyarország szabad és közvetlen tárgyalások útján vagy bármi más békés úton ér el."" Az Amerikai Egyesült Államok a békeelőkészületek szakaszában támogatott volna minden olyan megoldást, amely a Csehszlovákiával közös magyar határ esetében a megegyezés alapján a trianoni határok revízióját eredményezte volna, mert amint azt egy másik amerikai külügyi dokumentum bizonyítja, az amerikaiak nem tekintették a München előtti határokat megváltoztathatatlannak, mi több, úgy látták, „szükség van bizonyos változásokra a stabil rendezés érdekében". Az amerikaiak által támogatott megoldási javaslat pedig azt eredményezte volna, hogy a határok kiigazítása révén „Magyarországhoz kerülnének bizonyos, túlnyomó többségben magyarlakta területek".20
Többé-kevésbé hasonló elképzelést dolgoztak ki a közép-európai békeelőkészületek során a brit szakértők is, azzal a különbséggel, hogy ők elsősorban a Csallóköz Magyarországnak való visszaadását, s ennek fejében Csehszlovákia bizonyos gömöri, zempléni területekkel való kompenzálását, majd pedig az újonnan meghúzott határvonal mentén önkéntes népcserét javasoltak.21
Ezeknek az amerikai és brit szakértői terveknek az az érdekességük, hogy filozófiájuk jórészt megegyezik a magyar békeelőkészületek gróf Révay István, Vájlok Sándor, s természetesen Kertész István irányításával elkészített csereterület-javaslatának alapelveivel.
Ez az alternatív magyar javaslat, amelyet nyilvánvalóan a közvetlen csehszlovák-magyar tárgyalások során lehetett volna érdemben használni, a következő csereterületeket jelölte ki: Magyarország a területi kompenzációk keretében igényt tartott volna a Csallóközre és a Párkány-Ipolyság közti Duna-Ipoly-szögre, valamint a megközelítőleg 90%-ban magyar dél-gömöri és az ugyancsak majdnem színtiszta magyar bodrogközi régióra. Ennek fejében Magyarország felkínálta volna a csehszlovákok által követelt teljes pozsonyi hídfőt, sőt javasolta bizonyos Pozsonnyal szemben levő osztrák térség bevonását is. Ezenkívül Aggtelek vidéke, valamint Abaúj és Zemplén két járásának 22 községe szerepelt a kompenzációként felkínált területek között. Ily módon Magyarországhoz 4000 km2 terület és 300 000 lakos, Csehszlovákiához pedig 65 km2 terület és 46 000 lakos került volna.22
Ennek a kompenzációs tervnek az esélyét tovább növelte, hogy Jan Masaryk csehszlovák külügyminiszter 1946 folyamán több ízben is tudatta nyugati politikusokkal, diplomatákkal, újságírókkal, hogy a szlovákiai magyarkérdés végleges megoldása érdekében hajlandó lenne területi engedményeket is tenni, bizonyos kompenzációk fejében. Hogy ezekhez az elképzelésekhez még a békekonferencia csehszlovák-magyar vitájának napjaiban is tartotta magát, azt a csehszlovák békedelegáció 1946. szeptember 19-i zárt üléséről készült jegyzőkönyv bizonyítja. E szerint Masaryk Horáková képviselőnő kérdésére - nevezetesen, hogy mit kell tenni, ha az amerikaiak megvétózzák a 200 000 szlovákiai magyar egyoldalú kitelepítését -, a külügyminiszter a Csallóköz Magyarországnak való átengedését vetette fel, mint lehetőséget. A csehszlovák külpolitika azonban ekkor már egyre erőteljesebben szovjet befolyás és ellenőrzés alatt állott, és ezt az orientációt Vladimír Clementis külügyi államtitkár Masarykkal szemben is folyamatosan sikerre vitte. A békekonferencia plenáris ülésein azonban maga Masaryk is igen harcias felszólalásokban követelte Csehszlovákia számára a transzfer jogát.
Az 1946. július 29-én, a párizsi Luxemburg-palotában megnyitott békekonferencián az Amerikai Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia, Kína és Franciaország, valamint további tizenhat szövetséges és társult ország képviselői ültek össze, hogy véglegesítsék az öt vesztes országgal kötendő békeszerződéseket. Az olasz, a román, a bolgár, a finn és a magyar békeszerződés alapkérdéseit már a párizsi konferencia előtt - a nagyhatalmak külügyminisztereinek konferenciáin - tisztázták.
A magyar békeszerződés legfontosabb pontjai közül a békekonferencia a bécsi döntések érvénytelenítésével, az erdélyi határszakasz esetleges korrekciójával, a jóvátétel mértékének megállapításával, valamint két speciális csehszlovák módosító javaslattal, nevezetesen a pozsonyi hídfő öt községére, valamint kétszázezer csehszlovákiai magyarnak a lakosságcsere-egyezmény keretén felüli, egyoldalú magyarországi áttelepítésére vonatkozó igénnyel foglalkozott a legbeha-tóbban.
A csehszlovák transzferindítványról a békekonferencia magyar politikai-területi bizottságában 1946. szeptember 16-tól október 3-ig tartott a vita. Clementis külügyi államtitkár nyitóbeszédében abból indult ki, hogy az adott helyzetben „nincs remény a csehszlovák-magyar barátságra vagy a Duna menti békére, ha a szlovákiai magyarok áttelepítésének kérdését meg nem oldják". „Higgyenek nekünk -folytatta a csehszlovák külügyminiszter -, amikor azt mondjuk, hogy nemcsak Csehszlovákia, hanem a magyar kisebbség és maga Magyarország, de ugyanígy Közép-Európa békéje érdekét szolgálja, hogy e kisebbség problémáját egyszer s mindenkorra az általunk javasolt módon megoldjuk."23
A csehszlovák magatartást a lengyel, a jugoszláv és az ukrán küldöttség is támogatta. A legszélsőségesebb demagógia eszközeihez a-lighanem mégis Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes nyúlt, amikor szeptember 20-i felszólalásában a szovjet belső telepítéseket, a lengyel-ukrán lakosságcsere tapasztalatait mint pozitív példákat idézte, és jelezte, hogy a Szovjetunió boldogan befogadja valamennyi külföldön élő egykori állampolgárát: „Szükségünk van ezekre az emberekre - mondta -, mert a mieink, nemzetünk részei, nemzetünk egészének alkotóelemei. A magyar kormánynak nyilvánvalóan más a nézete. Felajánlják neki 200 000 ember visszatérését, de a magyar kormány válasza: nem akarjuk őket, nincs szükségünk rájuk, terhesek lesznek számunkra. Ez ugyanaz, mintha egy sokgyermekes családanya a szomszédokba tuszkolná gyermekeit."24
Visinszkij szerint a csehszlovák álláspont helyes, és a szovjet kormány támogatja azt a megoldást, hogy „az adott ország szabaduljon meg a magát egy másik ország nemzetéhez tartozónak valló lakosaitól, és hogy azok rendezkedjenek be odahaza, a hazájukban".25
Az effajta magatartás az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és több más nyugati ország számára teljességgel elfogadhatatlan volt. Bedel-Smith tábornok, amerikai fődelegátus már szeptember 16-án igen kritikusan értékelte Masaryk felszólalását és a transzferjavaslatot. Jelezte, hogy az amerikai delegáció meg fogja vétózni az egyoldalú transzfer javaslatát, és csakis kölcsönös megállapodás alapján tudja elképzelni a szlovákiai magyarság ügyének rendezését: „Számunkra a transzfer koncepciója több mint kellemetlen, elfogadhatatlan: nem adhatjuk beleegyezésünket egy olyan teóriához, amely igen nagy számú népesség kényszer-áttelepítésére törekszik Csehszlovákiából Magyarországra, a-mit mind a magyar kormány kívánsága, mind a magyar nép akarata ellenére akarnának végrehajtani."26 Az amerikai küldöttség nevében a tábornok azt is hangsúlyozta, hogy a pozsonyi hídfőt feltétlenül egy átfogó megállapodás részeként kell kezelni. Végül nyomatékosan felhívta a magyar bizottság delegátusainak figyelmét arra, hogy „az államhatárok megváltoztatása és a lakosság áttelepítése szorosan összefügg egymással, mivel közvetlen hatással van az illető állam életlehetőségeire és boldogulására".27
Ez utóbbi kitétel, és a békekonferencia háttértárgyalásainak számtalan dokumentuma, azt mutatja, hogy az amerikai delegáció az angolokkal együtt nem adta fel véglegesen a határkiigazítással egybekötött, korlátozott és önkéntes népcsere eredeti koncepcióját. Fülöp Mihály idézi könyvében hogy Bevin angol külügyminiszter Byrnes amerikai külügyminiszterhez írt június 7-i levelében a csehszlovák-magyar határ módosítat már nem tekintette lehetségesnek. Az egyre nyilvánvalóbb szovjet-csehszlovák összjáték, a csehszlovákiai kommunista párt választási győzelme, és a szovjetek most már a formákra is alig adó kelet-európai berendezkedése viszont ingerültté és harciassá tette az amerikai, angol küldöttséget.
Az egyoldalú transzfer ügyét a magyar békeszerződésben az új-zélandi delegáció által előterjesztett kompromisszumos javaslat elfogadásával elnapolták. E szerint Magyarország kötelezte magát új tárgyalások folytatására Csehszlovákiával, hogy „rendezzék azoknak a Csehszlovákiában lakóhellyel bíró magyar etnikai eredetű lakosoknak az ügyét, akiket a lakosságcsere tárgyában 1946. február 27-én kelt egyezmény rendelkezései értelmében nem fognak Magyarországra áttelepíteni. Abban az esetben, ha a jelen szerződés életbelépésétől számított hat hónapon belül nem jön létre megegyezés, Csehszlovákiának jogában lesz ezt a kérdést a Külügyminiszterek Tanácsa elé terjeszteni és végleges megoldás elérése érdekében a Tanács segítségét kérni".28
Összegezzük a párizsi békekonferenciának a csehszlovákiai magyarság további sorsáról döntő úgynevezett transzfer-vitát! A nyugati államok - minden fenntartásuk ellenére - is elismerték Csehszlovákia jogát arra, hogy területén a kisebbségi kérdés végleges elintézésével tiszta szláv nemzetállamot hozzon létre. E tekintetben különösen Steinhard prágai amerikai nagykövet bizonyult igen aktívnak. Jórészt Schoenfeld budapesti amerikai nagykövet erőteljes fellépésének köszönhető, hogy az Amerikai Egyesült Államok a párizsi békekonferencia előtti periódusban nem járult hozzá olyan háromhatalmi ultimátum kidolgozásához, amely a magyar kisebbségnek a csehszlovák fél által követelt és a Szovjetunió részéről már 1946 júniusában elfogadott és támogatott egyoldalú kitelepítését kényszerítette volna rá Magyarországra. A csehszlovák igény erőteljes szovjet támogatásával szemben az amerikaiak - jórészt a kelet-közép-európai németek tömeges telepítése során tapasztalt embertelenségek hatására - a népcsoportoknak szülőhelyük elhagyására kényszerítését a maguk részéről többé nem kívánták támogatni.29
A csehszlovák külpolitika a párizsi békeszerződés aláírása után felismerte, hogy az éppen beinduló lakosságcserével párhuzamosan nem lenne túlzottan szerencsés a békeszerződésben előírt kétoldalú tárgyalások során egy másfajta megoldást kidolgozni. Ráadásul a Jan Masaryk külügyminiszter vezette prágai diplomácia növekvő aggodalommal állapította meg, hogy a nyugati hatalmak egyre inkább hajlanak a területi megoldásokkal kombinált népességcsere alternatívája felé. Ezt viszont Kárpátalja Szovjetuniónak történt leadása, továbbá a nyomasztóan megoldatlan - és éppen a dél-szlovákiai magyarlakta agrárterületeknek a kitelepítések utáni felszabadulásával kezelni remélt - agrárkérdés miatt mind Prágában, mind pedig Pozsonyban teljes mértékben kizártnak tartották.
így vált a magyar békeelőkészületek „népet földdel együtt" elve fontos preventív politikai ellenszerré. Hiszen bármily csekély realitása is volt az egyoldalú transzfer követelésével szemben a magyar ellenkövetelésnek, az amerikai és az angol támogatás megtette a maga hatását.
Amennyiben a békekonferencián a lakosságcserével, illetve az egyoldalú transzfer igényével foglalkozó amerikai, angol megnyilatkozásokat figyelmesebben elemezzük, valamelyest pontosítani tudjuk az amerikai-angol állásponttal kapcsolatos korábbi értékeléseket. Mind Byrnes amerikai, mind pedig Bevin angol külügyminiszter, de a csehszlovák módosító javaslattal foglalkozó albizottság más - amerikai, ausztrál, új-zélandi és angol - delegátusai is annak hangoztatásával javasolták a kérdés kétoldalú csehszlovák-magyar tárgyalások révén való megoldását, hogy a magyar delegáció által szorgalmazott „népet földdel" elvet támogatták, és jelezték: a kitelepítést, illetve a határkérdést egymástól el nem választható problémának tekintik.
A szlovákiai magyarság szülőföldjén való megmaradásáról az amerikai, angol, ausztrál és új-zélandi küldöttségek elutasító magatartása, illetve végső soron az amerikai vétófenyegetés döntött. Így sikerült megakadályozni, hogy a Jan Masaryk és Vladimír Clementis vezette csehszlovák békedelegáció legfontosabb követeléseként előterjesztett transzferjavaslat bekerüljön a magyar békeszerződésbe - ami azt jelentette volna, hogy az 1946. február 27-i lakosságcsere-egyezmény keretén felül további 200 000 szlovákiai magyart telepítettek volna egyoldalúan Magyarországra.
Mert hiszen a Szovjetunió, mint a térséget rögtön a világháború befejezését követően saját befolyási övezeteként kezelő győztes nagyhatalom, nem egyszerűen csak támogatta a Benesék és Gottwaldék által szláv nemzetállamként elképzelt Csehszlovákia kisebbségtelenítését, hanem mindent elkövetett annak érdekében, hogy Magyarországot is rákényszerítse a kitelepítendő szlovákiai magyarok befogadására.
Ami pedig a lakosságcsere-egyezmény korabeli külpolitikai, nagyhatalmi megítélésére vonatkozó kérdést illeti, a fentiekben vázoltak alapján is érzékelhető talán, hogy az 1946. február 27-i egyezmény nélkül a párizsi békekonferencián a magyar békedelegáció sokkal nehezebb helyzetben, valószínűleg sokkal kisebb sikerrel szállhatott volna szembe a kisebbségektől megszabadulni akaró Csehszlovákia nemzetállami ambícióival. Amint azt a magyar országgyűlés külügyi költségvetési vitájában 1947. március 20-án Padányi Gulyás Béla kisgazdapárti politikus találóan megfogalmazta: „...ha annak idején ezt a sokat támadott csehszlovákiai lakosságcsere-szerződést előzőleg a magyar kormányzat nem kötötte volna meg, bajosan lett volna meg a védekezése a magyar delegációnak azzal szemben, hogy a magyarság erőszakos kitelepítése kötelező erővel bekerüljön a magyar békeszerződésbe.'29
Peéry Rezső, a Magyarországra menekült jeles (csehszlovákiai közíró 1947 tavaszán, a kikényszerített lakosságcsere-egyezménnyel szembeni magyar ellenérzések okait a következőképpen summázta: a csehszlovák szándék mögött nem kisebb fenyegetés kísértett fel, „mint egy közel háromnegyed milliós magyarul beszélő, igen magas anyagi és szellemi fokon álló embercsoport oktalan pusztulása, történelmi becsű városaival és virágzó falvaival, civilizációjával, hagyományaival, képességeivel és vitalitásával együtt a legkomorabb költői jóslatok szellemében".30 A kortárs Peéry azonban képes volt felismerni a világháború utáni, elszigetelt Magyarország fiatal és törékeny demokráciájának jelentős külpolitikai sikerét, amely szerinte abban rejlett, hogy a világháború befejezése óta eltelt két esztendő alatt „a diktátumok vezényszavai helyett a konferenciás terem hagyományos diplomáciai tárgyalómodorát sikerült elfogadtatnia partnerével, mely láthatóan ráunt merő győzelmi presztízstől irányított magatartásának eddigi termékenységére".31
A csehszlovákiai magyarság teljes felszámolását tehát végső soron a lakosságcsere-egyezménnyel elkezdett magyar diplomáciai védekezés, valamint az emberi jogokra, demokratikus értékekre hivatkozó érveléssel a csehszlovák etnikai tisztogatás folytatását megakasztó magyar külpolitikának a párizsi békekonferencián elért részsikere, illetve az ahhoz döntő mértékben hozzájáruló amerikai, angol és ausztrál diplomácia támogatása akadályozta meg.
Paradox módon tehát a lakosságcsere-egyezmény keretében, a deportálások idején erőszakkal szülőföldjük elhagyására kényszerített szlovákiai magyarok jelentették a többiek - a csallóközi, mátyusföl-di, palócföldi és bodrogközi magyarság többsége - számára az otthonmaradás legfontosabb diplomáciai hivatkozási alapját.
A Szlovákiából Kiutasított és Elmenekült Demokrata Magyarok Tanácsának a párizsi békekonferencia elnökéhez intézett 1946. augusztus 19-i távirata így összegezte a felszámolásra ítélt közösség megmaradásának esélyeit: „Tiltakozunk a szlovákiai magyarság kollektív felelősségre vonása ellen, és ünnepélyesen elvetjük az erőszakos és embertelen módszerekkel kikényszerített népcsere elvét. A tartós béke érdekében felemeljük szavunkat a Nemzetek Szövetsége által garantált teljes kisebbségi jogvédelem és az Atlanti Charta szellemében biztosított emberi jogok mellett. Ellenkező esetben e-gyetlen igazságos megoldásnak a magyar területeknek a demokratikus Magyarországhoz való visszacsatolását tekintjük, mert a népességhez föld is tartozik."32 A kárpát-medencei magyar kisebbségi közösségek fennmaradása számára a Trianon óta eltelt évtizedekben valójában csupán ez a két lehetőség maradt: jó lenne remélni, hogy a szomszéd nemzetek demokráciái mielőbb felismerik a harmadik reális alternatíva szükségességét, s lehetővé teszik, hogy szülőföldjükön a magyar közösségek saját maguk igazgathassák sorsukat, és a kulturális, helyi, regionális autonómiák rendszerével a magyar kisebbségek is teljes jogú közösségekké válhassanak.
Összegzésként azt mondhatjuk tehát, hogy a magyar kisebbségek második világháború utáni fejlődésében kibontakozott, minden korábbinál erőteljesebb szétfejlődési tendenciák nagymértékben rontották a magyar kormány és a magyar békedelegáció esélyét a szomszédokkal szembeni, egyeztetett kisebbségvédelmi stratégia kialakítására. Nem véletlen, hogy igen korán felmerült, a békekonferencia elé terjesztendő kisebbségi kódex egyfajta alternatívá-jaként-kiegészítéseként, a kétoldalú kisebbségvédelmi szerződések előkészítésének gondolata is."
A csehszlovákiai magyarság felszámolását megakadályozó, egyébiránt kétségkívül hibáktól sem mentes magyar kormányzati magatartás, az adott lehetőségekhez mérten, maximálisnak tekinthető eredményt hozott. Hiába próbálta Visinszkij szovjet fődelegá-tus Hitleréhez hasonlítható cinizmussal rábírni Magyarországot „a világban szétszórt gyermekeit örömmel befogadó anya" kötelességének vállalására, mint ahogy Csehszlovákia vezető cseh és szlovák polgári és kommunista politikusai - Edvard Benes, Klement Gottwald, illetve Gustáv Husák és Vladimír Clementis - katonai eszközöket is fontolgató mindenre elszántsága sem tudott célt érni azzal a magyar alapfelfogással szemben, hogy a felvidéki magyarság semmiféle kollektív bűnben nem marasztalható el. Számára a Csallóköztől Bodrogközig terjedő kompakt magyar terület jelenti a szülőhazát, amelynek elhagyásához Magyarország önként semmiképpen sem járulhat hozzá.
Talán a fentiek alapján is érdemes feltenni azt a kérdést, miért kerültek a határkorrekciók minden ezzel ellentétes megfontolás ellenére a magyar békecélok tengelyébe? Magyar részről a határkérdések előtérbe tolása csupán diplomáciai előremenekülés, volt és minden reménytelensége ellenére megkerülhetetlen feladatnak számított. Végső soron „a néppel együtt földet" elv hangsúlyozása hozzájárult a szlovákiai magyarság teljes felszámolását célzó csehszlovák tervek megvalósulásának megakadályozásához. A romániai határváltozásokkal kapcsolatos magyar esélyeket pedig éppúgy nem javították, mint ahogy nem is rontották a különböző nagyhatalmi és magyarországi területi kombinációk.
Ha a szomszéd országokbeli magyar nemzeti kisebbségek kérdéskörét történeti elemzésnek vetjük alá, két döntő súlyú dilemmával kell szembenézni. Az egyiket a történelem látszólag már nyolcvan éve eldöntötte: a történeti magyar állam és a térség többi soknemzetiségű államának felbomlása, átalakulása választ adott arra a 18. század vége óta érlelődő kérdésre, egyenjogúsíthatók-e a régió nemzetei az adott poliglott államalakulatok keretei között, vagy pedig az e-gyenjogúsításnak szükségszerű előfeltétele a nemzetek államjogi elhatárolódása.1
Mindazonáltal a közép-európai nemzeti fejlődés, még inkább a korszakonként fel-felerősödő regionális megfontolások racionális érvanyaga előbb-utóbb ismét napirendre tűzheti a 19. századi dilemma másik - föderalisztikus - megoldási módozatának lehetőségeit.2 Hiszen a régió leglátványosabb prosperitás-korszakának, a kiegyezés utáni fél évszázadnak a pozitív trendjei éppen úgy ennek az alternatívának a létjogosultságát igazolják, mint - negatív értelemben - az elmúlt nyolc évtized kudarcainak, katasztrófatömegének, zsákutcáinak közös mementói, és az itt élő kisnemzetek megbékélését akadályozó irracionális kizárólagosságok. Magyarán: az egész kelet-középeurópai kisnemzeti régióban mindmáig az európai integrációs folyamat regionális kiépülését elősegítő vagy - s talán ez a reálisabb vízió - azt betetőző kelet-közép-európai konföderáció jelenthetné a legmegfelelőbb és legkorszerűbb államszerkezetet.
Mindez bizonyára csak fokozatosan, rövidebb-hosszabb átmeneti periódusok közbeiktatásával történhet meg, hiszen ma még több feltétele hiányzik, mint amennyi adottnak látszik. Az első lépcsőben szükséges lenne a belső etnikai, regionális és kulturális autonómiák megteremtése, az államközi kapcsolatok új alapokra helyezése gazdasági, kulturális, politikai területen.'
Az 1867. évi kiegyezést követően a magyar, majd 1918 után a román, csehszlovák, jugoszláv nemzetállam-koncepciók - meglehet más-más hangsúlyokkal, eltérő etnikai bázison, a különböző korszellem kínálta megoldásokkal - a birtokon belüli státust kívánták véglegesíteni, megfeledkezve közben a nemzeti programok mindegyikében formálisan fellelhető demokratikus célkitűzésekről. Az államnacionalizmus gyakorlata, az eltérések ellenére, fő irányvételében - a nemzeti egyenjogúság elvének visszaszorításában - minden esetben azonos képletet mutat: a kisebbségek jogait, a nemzetállam kiépítésére törekedve, szűken értelmezett egyéni jogokra korlátozza: az államnyelv kötelezővé tételével rövid időn belül formálissá akarja tenni, vagy egyenesen fel kívánja számolni a kisebbségek iskoláit és más kulturális intézményeit. A nemzetiségi kérdésnek ez az eszmei és politikai kontextusa növeszti a kelet-közép-európai nemzeti-nemzetiségi mozgalmak képviselőinek gondolat- és érzésvilágában mindmáig gyakran egészen a nemzethalál víziójává a kisebbségek jövőjével, sorsának meghatározásával, alakításával kapcsolatos másik dilemmát.
Ha a kisebbségek jövőjét a fokozatos nemzetté válásuk három elméleti alapvariánsával - a külön nemzeti lét kereteinek kialakításával, az eredeti nemzethez való visszatéréssel, illetve a többségi nemzettel való egybeolvadással - próbáljuk leírni, a gyakorlatban a magyar kisebbségek esetében szinte bizonyosra vehető a vegyes típusú fejlődés, illetve az irracionális, váratlan és esetleges fejlemények bekövetkezése.4 Nevén nevezve a másik dilemmát: arról van szó, vajon az asszimilációs mozgások és a nemzetállami ambíciók érvényesülése marad-e továbbra is a térség etnikai szerkezetének meghatározó folyamata.3 Vagy ellenkezőleg: sikerül-e a régió nemzeteinek és nemzetiségeinek konszenzusra jutniuk abban a kérdésben, hogy a nemzeti közösségek egyetemes érdekei a kultúra minden területén, határoktól függetlenül érvényesülhessenek, s ezáltal, az egyre erőteljesebbeknek ígérkező gazdasági integrációs folyamatokkal párhuzamosan, alulról, egyszersmind - a nemzetek igényeinek kielégítését szem előtt tartva - belülről is sikerül megalapozni a térség adottságainak leginkább megfelelő belső föderatív és az államközi konföderatív struktúrák kiépülését.
Nem mellékes körülmény, hogy - s ennek az utóbbi folyamatnak minden nemzet hasznát látná - a magyar kisebbségek számára kínálkozó lehetőségek az anyanemzettel való kapcsolattartás terén jelentős többletnyereséget jelentenének számunkra. Ez a felismerés eddig, mint a szomszédaink részéről negatív inspirációként ható félelem, a korábbi hasonló koncepciók elsüllyesztésében is jelen volt. Jó lenne hinni, hogy ezt a reakciót egyszer majd felváltja a belátás, és a közös érdekek előtérbe helyezése.
Ezeket a némileg elvont, a dolgok képlékenységét jelző bevezető sorokat a kisebbségi kérdésnek a magyar-csehszlovák államközi kapcsolatokban betöltött szerepével, a kisebbségi kérdés államközi szabályozását célzó bilaterális megoldások számbavételével szeretném az alábbiakban némileg érzékletesebbé tenni.
A SZLOVÁKIAI MAGYAR ÉS A MAGYARORSZÁGI SZLOVÁK KISEBBSÉG ÖSSZEHASONLÍTÁSA
A csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség definíciójára 1968 késő őszén Szabó Rezső tett kísérletet. Altalános érvényű meghatározásából az alábbiakat szűrhetjük le: a csehszlovákiai magyarság a magyar anyanyelvű személyeknek 1918 után fokozatosan kialakult, relatíve kompakt egységben élő olyan csoportja, amely az anyanemzettől államhatárokkal elválasztva, történelmileg viszonylag rövid idő óta a cseh és szlovák nemzet által létrehozott államban, a két többségi nemzettel és a többi nemzeti kisebbséggel 1993-ig él állami közösségben, az anyanemzetétől eltérő gazdasági, államjogi, politikai, kulturális feltételek között. A (csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség történelme, hagyományai nagyrészt közösek, nyelve pedig azonos az anyanemzetével. Kultúrája a magyar nemzeti kultúrának és a két államszervező - cseh és szlovák - nemzet kultúrájának ötvözete. Lelki alkata formálódó, és egyre önállóbb, sajátosabb arculatot ölt. Megvan benne az együvé tartozás tudata, és a nemzeti tudat megőrzésének, valamint a nemzetiségi tudat kialakításának akarata.6
A néhány ponton talán vitatható, esetenként kiegészíthetőnek tűnő definíció jól exponálja a magyar kisebbségek közös sajátosságát: a nemzeti és állami közösséghez való tartozás kettősségét. Ezt a kettősséget némi eufemizmussal ma is sokan kettős kötődésnek nevezik, holott az elmúlt negyven esztendőben inkább jelentett két szék közötti vagy éppen padlóközeli állapotot, mintsem valamiféle kiegyensúlyozott kettős kapcsolódást. Ez a kisebbség léthelyzetét, tudatát egyaránt meghatározó kétféle - többségi és nemzeti - lojalitásigény tükröződött a csehszlovákiai magyarsággal kapcsolatos államközi megfontolásokban, megoldási kísérletekben.
A magyarországi szlovák kisebbség lényegében három ponton különbözik a szlovákiai magyarságtól. Kialakulása nem az 1918-1920. évi határváltozásokkal, hanem a 18-19. századi migrációs folyamatokkal - önkéntes gazdasági vándormozgalmakkal, földesúri telepítésekkel, ipari bevándorlással stb. - függött össze. (A csehországi magyarság kialakulása tekinthető sok tekintetben hasonló folyamatok eredőjének.)
Másrészt a magyarországi szlovák kisebbség ma is jórészt a 18-19. század folyamán kialakult bázistelepülésein, nyelvszigeteken, nemzetiségi enklávékban él, amelyekre a magyar környezet - például Nyíregyházán - a tömeges magyar bevándorlás és az urbanizációs folyamatok - Békéscsabán, Orosházán - immár másfélszáz éven keresztül erőteljesen hatottak. Emellett kétségkívül számításba kell venni a szlovák szórványok felszámolását - a magyar kormányzatok részéről főként iskolapolitikai eszközökkel - szolgáló magyarosításnak ugyancsak huzamos hatásait. Mint ahogy nem lehet figyelmen kívül hagyni az 1946-1949 közötti magyar-csehszlovák lakosságcsereegyezmény keretében Csehszlovákiába távozott 73 000, jórészt fiatal és középkorú szlovák máig kiható hiányát sem az érintett települések etnikai szerkezetében.
A harmadik fontos különbség az akarati tényezőkben megmutatkozó eltérés. Mert lehet ugyan a két világháború között 400 000 főnyi szlovákul (is) beszélő népességet alapul venni a mai magyarországi szlovák kisebbség számának meghatározásánál, vagy hivatkozni a lakosságcserét előkészítő kormánybiztosság összeírásának hasonló adataira, de a népszámlálási adatok tükrében nem vonhatók kétségbe az immár másfélszáz éve tartó asszimiláció tényei.7 A szlovák anyanyelv és nemzetiség vállalása az elmúlt két évtizedben Magyarországon már semmiféle hátrányos következménnyel nem járt. Az 1982. évi kiegészítő felmérések adatai is azt igazolják, hogy nem statisztikai manipulációk, nem félelmek tükröződnek ezekben a számokban, hanem az asszimiláció előrehaladott állapota.8 Aligha használhat a teendők tisztázásában, ha a tényeket figyelmen kívül hagyjuk.
A trianoni határok kialakulása után 1920-ban Magyarországon összesen 833 000, magát nem magyar anyanyelvűnek valló személy élt; ők az 1918 előtti történeti Magyarország összes nemzetiségi lakosságának mindössze 10%-át jelentették.' A mai magyarországi szlovák kisebbség a török hódoltság utáni betelepítések nyomán a 17-18. század fordulóját követő fél évszázadban alakult ki, mégpedig négy egymástól távol eső enklávé formájában: a Komárom megyei településcsoport, a néhány Pest, illetve Veszprém megyei szlovák településsel együtt a Dunától nyugatra fekvő szlovák enklávét alkotja. A Dunától keletre eső részek a következők: Pest és Nógrád megye összefüggő szlovák enklávéja, a Borsod, Abaúj-Torna és Zemplén megyék trianoni határokon belül maradt részein részben máig fennmaradt településcsoport, valamint az alföldi - Békés és Csongrád megyei - szlovák enklávé.
A trianoni békeszerződés évében a Magyarország területén maradt szlovákok száma 141 882 fő volt. Emellett megközelítőleg 250 000 magyar anyanyelvű személy beszélt szlovákul is - csupán Budapesten és Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyében több mint 100 000 magyar-szlovák kétnyelvű személy akadt -, akikről valóban okkal feltételezhető, hogy közöttük a frissen asszimilálódott szlovák származásúak voltak többségben.
Az 1990. évi magyarországi népszámlálás szerint 99 olyan magyarországi község akadt, ahol legalább száz szlovák anyanyelvű vagy szlovákul is beszélő személy lakott. Tizenegy magyarországi településen élt 1990-ben ezernél több szlovák anyanyelvű vagy szlovákul is beszélő személy, közülük azonban egyedül a Pest megyei Pilisszentkereszt 1338 szlovák lakosa alkotott helyi többséget. E községen kívül további 10 olyan, 1000-nél kevesebb lakossal rendelkező magyarországi település van, ahol a szlovák anyanyelvűek vagy a szlovákul is beszélők helyi többséget alkotnak (5 település Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, 3 Pest megyében, l-l Nógrád és Békés megyében).
A Trianon utáni első magas szintű magyar-csehszlovák államközi tárgyalásokon, 1921-ben az ausztriai Bruckban, maga Benes csehszlovák külügyminiszter - s ez azt bizonyítja, hogy csehszlovák részről nem ismerték el a belső-magyarországi szlovákok asszimilálódásának tényét - 300 000 főre becsülte a magyarországi szlovákság számát.15 Az adatok bizonytalansága, az anyanyelv önkéntes bevallására épülő magyar népszámlálások adatainak folyamatos megkérdőjelezése szükségképpen a kiegészítő nemzetiségi felmérések folytatását igényli.
A Szlovákiában és Kárpátalján, tehát az első Csehszlovák Köztársaság területén élő magyar kisebbség az 1910-es népszámlálási adatok szerint 1 milliónál is nagyobb lélekszámú népességet jelentett. Az 1921. évi első csehszlovákiai népszámlálás azonban csupán 761 000 magyar nemzetiségű személyt mutatott ki. Az 1990. évi népszámlálás hivatalos adatai szerint a szlovákiai magyar nemzetiségű lakosság 77,7%-a - 440 000 fő - még ma is olyan településeken él, ahol helyi többséget alkot (435 dél-szlovákiai településről van szó).
A szlovákiai magyarság településterületét három nagyobb magyar többségű régióra oszthatjuk fel: a nyugati magyar tömbvidéket a Csallóköz, a Mátyusföld és az alsó Garam mente alkotja. Az észak-nógrádi-észak-gömöri Palócvidék képezi a másik magyar többségű régiót, a harmadikat pedig a Felső-Bodrogköz és az Ung-vidék alkotta keleti tömbterület. A magyar többségű régióknak a trianoni határ jellege miatt kezdettől fogva számos szerkezeti problémája van: alacsony az urbanizáltsági szint - a magyarok majdnem háromnegyede ma is községekben él; a szlovákiai átlagot meghaladó munkanélküliség mellett számos más gazdasági mutató is jelzi, hogy a magyar régiók nem csupán földrajzi értelemben számítanak perifériának a szlovák regionális politika irányítói számára. Igen nagyok a régiók közötti távolságok, és rossz a közlekedés.
A szlovákiai magyar többségű régiók demográfiai-földrajzi létezésének tagadása, illetve ezen régiók magyar jellegének felszámolása a szlovák kisebbségi politika régi és legmakacsabb törekvése. 1970-ben a helyi többségben élő magyarok a kisebbségi közösség 88%-át alkották, tíz évvel később már csak 83, a legutóbbi népszámlálás adatai szerint pedig - amint azt már említettük - csupán 77%-át. Minthogy a leggyorsabban és legradikálisabban a régiók városközpontjainak etnikai arculata változott meg, a megoldást 1918, vagyis Csehszlovákia létrejötte óta a többségi kormányok mindig a közigazgatási egységek önkényes kijelölésében, a megyék, kerületek, járások, illetve a bírósági és választási körzetek határainak a többség számára kedvező megváltoztatásában keresték és találták meg.11
A két néptöredék a számszerűségeken túlmenően tehát egészen más típusát alkotja a kisebbségeknek, hiszen kialakulásuk történeti körülményeiben, településszerkezeti, nyelvi, kulturális, tudati jellemzőikben igen jelentős mértékben különböznek egymástól. Azok a követelések, amelyek újabban a magyarországi nemzetiségek, különösen a szlovákok egyes értelmiségi csoportjaiban és Szlovákiában a reciprocitás érvényesítését szeretnék elérni, már a két kisebbség közti tipológiai különbségek megállapításában is diszkriminatív és nacionalista magatartást látnak. Holott a kérdéssel behatóan foglalkozó szakemberek munkái igazolják: a sajátos magyarországi nemzetiségi feltételek és igények pontos felmérése nélkül az amúgy is nehéz helyzetben levő kisebbségek képtelenek a megújulásra.
A KISEBBSÉGI KÉRDÉS BILATERÁLIS MEGOLDÁSI MÓDOZATAI
A magyar-csehszlovák, illetve 1993 óta a magyar-szlovák államközi kapcsolatokban a kisebbségi kérdés zavaró tényezőnek számított, s valójában máig ez a helyzet. Pedig téves az a feltevés - amelyet az 1949-1979 közötti évtizedek kölcsönös diplomáciai tétlenségének emléke erősít fel -, hogy a kérdést nem próbálták volna meg rendezni bilaterális megoldásokkal. Milyen próbálkozásokról is volt szó az elmúlt nyolcvan év alatt? A két világháború közti periódusban mindvégig négy variáns, négy megközelítés létezett: a határrevízió magyar erőfeszítései mellett 1921-1922-ben, majd 1937-1938-ban előkészületek történtek egy kétoldalú kisebbségvédelmi szerződés kidolgozására.12 Ennek meghiúsulása miatt 1938 őszéig azonban a másik két megközelítés, illetve eszköz érvényesült. Ezek közül az egyikre, a békeszerződésekben rögzített jogi intézményrendszerre a magyar és a csehszlovák diplomácia egyaránt mint szükséges rosszra tekintett. Berzeviczy János, a felsőház külügyi bizottságának elnöke a Pester Lloyd 1935. január 12-i számában a kisebbségvédelmi fórumok működését egyedül abból a szempontból tartotta fontosnak, hogy a határrevízió hosszú távú céljai ne váljanak tárgytalanná az erőszakos asszimiláció miatt.13
A negyedik variánst, illetve a másik alkalmazott eljárást Edvard Benes és Bethlen István 1923. szeptemberi tárgyalásain rögzítették. Minthogy Benes szerint a kisebbségi kérdés „az államoknak belügye lévén, nem alkalmas detailba menő szerződések kötésére", és mert a kisebbségvédelem csak a Népszövetség illetékes intézményein keresztül érvényesülhet, s végül mert „a kérdés belső törvények által már szabályozva van", Bethlen arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kérdés „úgy tárgyalandó, mint más politikai kérdés". A kormányok a megállapodás szerint „egymás tudomására hozzák, hogy a másiknak a kérdésben elfoglalt álláspontja mennyiben nehezítené meg a jószomszédi viszony létrejöttét". Ennek megfelelően „megállapodás történt, hogy nem fog külön kisebbségi szerződés köttetni, hanem a kérdés folytatólagos politikai tárgyalások anyagát fogja képezni, mindaddig, amíg teljesen elintézettnek lesz tekinthető mindkét oldalról".
A két világháború között mind Prágában, mind Budapesten tisztában voltak azzal, hogy a határrevízió a nemzetközi kapcsolatokban állandó variánsként, azaz reális elemeken alapuló alternatívaként szerepelt. A két kormányzat revízióval kapcsolatos magatartása és felfogása között persze óriási különbségek voltak. Ezek mértékét és hord-erejét érzékletesen tükrözi a budapesti csehszlovák nagykövet egyik 1935. évi jelentésének idevágó elemzése: „Hiszen nekünk nem lenne szükségünk sem a [pozsonyi - Sz. L. megj.] hídfőre, sem pedig a dunai határvonalra, amennyiben ezzel megszerezhetnénk a magyarok barátságát, és nem kellene Szlovákia déli határainak katonai biztosításával törődnünk. Próbaképpen megkérdeztem egyik magyar barátomat, milyen garanciákat kapnánk arra vonatkozóan, hogy a magyarok önként lemondanának a Magyar Királyság újraszervezésével kapcsolatos álmaikról. Érdekes választ kaptam: A Szent István-i királyságot 50, 100 vagy akár 1000 év múlva teljes terjedelmében visszaállítják, de ez a mi számunkra valójában előnyt jelentene, hiszen Csehország és Morvaország keleti szomszédjaként Magyarországban, egy hatalmas és erős szövetségesre találnánk. Erre azt válaszoltam, hogy az álmokat nem lenne szabad politikai fejtegetések tárgyává tenni..."15
A magyar kormányzat külpolitikája Csehszlovákiával szemben jó ideig kizárólag az integrális revízió elvét követte, és csak a húszas évek második felében jelentek meg az első distinkciók az etnikai és integrális revízió között. Ezek az elképzelések, melyeket Bethlen István 1929. évi, nagy feltűnést keltő New York Times-beli interjúja tárt a világ politikai nyilvánossága elé, a határ menti magyar többségű területeknek a szomszéd országok részéről történő automatikus visszaadásával, a többi területen pedig népszavazások elrendelésével számoltak mint a revízió gyakorlati megvalósításának eszközeivel."'
A bécsi döntés, jóllehet az etnikai vonalnak jórészt megfelelően új határokat eredményezett - melyek pár száz négyzetkilométernyi különbséggel azonosak voltak az 1938 októberében Szlovákia által is felajánlottakkal -, bebizonyította, hogy a békés revízió elképzelése a második világháború előestéjén, Hitler világuralmi terveinek árnyékában, fikció és önáltatás maradt.17
A határrevízió alternatívájának egy rövid, második világháború utáni csehszlovák epizódjára is utalhatunk: a Párizsban tárgyaló csehszlovák békeküldöttségnek a kisebbségek nélküli Csehszlovákia megteremtése érdekében meghatalmazása volt arra, hogy a magyar kérdés felszámolásos megoldásának nagyhatalmi ellenzése esetén - a magyar kisebbség teljes kitelepítése fejében - a Csallóközt felajánlhatja Magyarországnak. Mint közismert, a Visinszkij vezette szovjet delegáció masszív támogatása, és a menet közben kialakított, csehszlovák szempontból kevésbé a magyar kissebség számára annál fájdalmasabb belső megoldások - reszlovakizáció, belső széttelepítés -előtérbe kerülése miatt erre a felajánlásra végül is nem került sor.18
Jóllehet a magyar nyelv északi határa- „ahol a Miatyánk végetér és kezdődik az Otcenás"- mindmáig meghúzható, a határok módosításával aligha lehet a jövőben számolni. A magyar többségű részek városaiban és falvaiban nagy számú szlovák telepedett le, az új határok kialakítása ennek megfelelően új sérelmeket szülne, nem beszélve a határmódosítás destabilizáló külpolitikai következményeiről, egyértelműen negatív világpolitikai megítéléséről stb. Jászi Oszkár és Bibó István a maga idejében még okkal tekintette a megegyezéses alapon végrehajtott határkorrekciót a megbékélés alapfeltételének. Minthogy azonban a megegyezéses határrevízió lehetősége ebben a kérdésben akkor is és azóta is ábrándkergetésnek bizonyult, célszerűbb a határok átjárhatóvá tétele nyugat-európai mintájának megvalósítására törekedni. Ez a kisebbségek fennmaradása szempontjából valójában ugyanolyan garanciákat kínál, mint a békés revízió utópiája.
A kisebbségek felszámolásának ötlete, lakosságcsere, részleges határrevízió formájában, 1919-től előbukkant nem kormányzati anyagokban és különböző szakértői előterjesztésekben. A két világháború között a magyar kormány „tót kormánybiztosának", Pechány Adolfnak a tevékenységét a magyarországi szlovákság elmagyarosítá-sának felgyorsítása jellemezte, illetve ez a közelinek hitt cél volt működésének vezérfonala.19 Ugyanez a szempont vezérelte a benesi csehszlovák kül- és belpolitikát 1943-1948 között, amikor Németország és Magyarország katonai vereségét a csehszlovák állam végleges „kisebbségtelenítésére" igyekeztek felhasználni.
Az 1945-1948 közötti mélypont
Az 1946. február 27-én Budapesten aláírt magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény a kisebbségi kérdés bilaterális megoldását szorgalmazó kísérletek történetének kétségkívül a legszomorúbb epizódja, amelynek hatását mindkét kisebbség mindmáig érzi. A 73 273 Csehszlovákiába áttelepült magyarországi szlovák, és a lakosságcsere keretében Magyarországra került 89 660 szlovákiai magyar mindmáig elsősorban a hiány rovatban szerepel.
Ez a tragikus közjáték annál inkább befolyásolta az elmúlt évtizedek kisebbségpolitikájának alakulását, s vele együtt az államközi kapcsolatok fejlődését, mert Gustáv Husák személyében a magyar kisebbség felszámolását célul kitűző plánum egyik prominens képviselője állt az 1968. évi nemzetiségi törvény előkészítése mögött és az úgynevezett normalizációs periódus kisebbségellenes kurzusának hátterében.20
A szigorú belügyként kezelt kisebbségi kérdés a magyar diplomácia erőtlen kezdeményezései ellenére 1949 után megközelítőleg harminc éven át jószerével pusztán alkalmi pohárköszöntőkben, ideologikus pártdokumentumok és kerekre csiszolt közös közlemények szintjén merült fel, majd - a husáki éra utolsó évtizedében - egyre gyakrabban a belügyi szervek aktáiban és a Duray-per irataiban.
A kisebbségi kérdés a magyar-csehszlovák államközi kapcsolatoknak mindvégig kulcspontja volt. Sajnos, csak 1989 után ismerték fel sokan, hogy a kérdés megoldására irányuló demokratikus belső rendezés, illetve a bilaterális és multilaterális eljárások, szabályozások kezdeményezése, támogatása és összehangolt alkalmazása a két állam és a három nemzet közös érdeke lett volna.
Az egyik legtöbb vitára okot adó kérdésnek a nemzetiségi többségű vagy jellegű területeken zajló asszimilációs folyamatok megítélése, illetve megállításának, visszafordításának esélyei bizonyultak. A kisebbség beolvasztásának leállítását tekinthetjük ugyanis a pozitív nemzetiségi politika egyedüli hiteles fokmérőjének. E téren a magyar kormányzat helyzete sokkal nehezebb: az anyanyelvét már hiányosan, a fiatalok esetében pedig egyáltalán nem beszélő magyarországi szlovákok asszimilációja - a fentiekben jelzett okok miatt - jóval előrehaladottabb, mint a szlovákiai magyar kisebbségé. Ezt a tényt viszont nem lenne szabad a mai magyarországi nemzetiségpolitika hitelének rontására, reciprok ingerek kiváltására felhasználni. Az asszimiláció tagadása az újabban megszaporodott nemzetiségi statisztikai munkáknak az a közös gyengéje, amely arra figyelmeztet, hogy a magyarországi kisebbségek identitásának vizsgálata tovább nem halasztható feladat.
Az asszimilációs folyamat megállítására és megfordítására kizárólag akkor nyílnék mód, ha mindkét állam - együttesen - olyan előnyöket kínálna a kisebbség tagjainak, amelyek az elfelejtett anyanyelv újratanulása, a nemzetiségi önidentifikáció a kisebbség számára valóságos szellemi és anyagi gyarapodást és értéktöbbletet jelenthet: nem csupán a különbözés, hanem a kiemelkedés lehetőségét.
Rövidre zárt következtetéseinkben főként azt kell hangsúlyoznunk, hogy a kisebbségi kérdésnek az államközi kapcsolatokban való pozitív megjelenítése elképzelhetetlen a belső rendezés nélkül, amit viszont a két kisebbség jelenlegi állapotából kiolvashatóan aligha lehet csak belügyként kezelni. Annál is inkább, mert az általános érvényű megoldás a kulturális autonómia fogalomkörébe tartozó technikák alkalmazását teszi szükségessé. Ezeket a szélsőségekre egyre inkább hajlamos közvélemény előtt nem lenne szabad kompromittálni azzal, hogy bármiféle autonómia csupán első lépés az elszakadás vagy a polgárháborús állapotok felé. Bizonyos, hogy korszerű önigazgatási struktúra nélkül a legtökéletesebben kitalált európai demokráciaminták és -modellek sem lesznek működőképesek.
Márpedig nemzetiségileg vegyes területeken a tényleges önigazgatás elképzelhetetlen a nemzeti kisebbségek kulturális önigazgatása nélkül.
A közös megoldások kidolgozásának első fokozata az érdekegyeztetés volna. Az elmúlt évtizedek kísérleteinek vigasztalan katalógusa többféle következtetésre késztethet bennünket. Mert bár jól dokumentálható a merev reciprok eljárás korlátozott értéke, a reciprocitás elemeitől államközi egyeztetésekben, különösen szerződések, egyezmények esetében nem lehet elvonatkoztatni. Jól példázza ezt a magyar-szlovák alapszerződés szövege.21
Ugyanakkor nem szükséges bizonygatni annak fontosságát, hogy a kisebbségek aktív részvétele nélkül az államközi megoldások - s egyáltalán a kisebbségek ügyének bármilyen megoldása - sem eredményezhet olyan rendezést, amely a kisebbségi önigazgatás alapelveivel összeegyeztethető. Azaz minden rendezésnek szükségképpen a kisebbség szubjektumként való elismeréséből, a közösségi jogok tiszteletben tartásából kellene kiindulnia. A kommunista nemzetállamkoncepcióknak, a szocialista internacionalizmus jelszavával leplezett nacionalizmusoknak a térség nemzeti kisebbségei voltak az áldozatai. Jövőbeni felemelkedésüket az államnacionalista tendenciáknak táptalajul szolgáló átmeneti állapotok éppúgy megnehezíthetik, mint az egymással szembeni versenyhelyzetként megélt gazdasági felzárkózás.
Éppen ezért rendkívüli fontosságú, hogy az 1995-ben megkötött magyar-szlovák alapszerződésben sikerült kölcsönösen megnyugtató megfogalmazást találni a határkérdés kezelésére. Az elmúlt évtizedekben megmerevedett és mitizált határok ügye jelzi a régió minden más tekintetben töredező status quojának legszilárdabb erődítményét. A határokkal kapcsolatos érzékenységekkel - még ha azok jellege minden politikai vita ellenére a szemünk előtt változott meg - még hosszú időn keresztül számolni kell.
Ha tehát végezetül az érdekek és jövőképek egyeztetésén alapuló közös megoldások koordinátáit kívánjuk megadni, úgy a mostani határok tiszteletben tartása mellett a kisebbségek kulturális önigazgatásának és a térségi föderalizmus gazdasági, lélektani alapjainak szisztematikus megteremtése tűnhet irányadó pontoknak. Hogy ezek a kívánalmak egyeztethetők-e a magyar nemzeti érdekekkel és az ennél bizonyára változékonyabb, rugalmasabb nemzeti stratégiákkal, azt a fentiek ismeretében ki-ki vérmérséklete szerint tekintse a feladat nagyságát vagy a kudarc kockázatát érzékeltető költői kérdésnek.
Konfliktusok és megoldások
A jugoszláviai etnikai, vallási és gazdasági konfliktusokból kirobbant véres polgárháború a nyugat-európai politikai elemzők és társadalomtudósok figyelmét ráirányította a kelet-közép-európai térség - részben a 19. századból örökölt, részben pedig a 20. század folyamán kialakult nemzeti és etnikai kisebbségeire, illetve a velük kapcsolatos konfliktusokra.22
A kelet-közép-európai magyar és a magyarországi nem magyar kisebbségekre vonatkozóan azonban mindmáig meglehetősen szűkében vagyunk az elemző nyugat-európai munkáknak, s ez kétségkívül megnehezítheti a kérdés szakszerű politikai elemzését a nyugat-európai döntéselőkészítő és döntéshozó körök számára. Az elmúlt években elkészültek, s részben meg is jelentek a térség kisebbségeivel foglalkozó első német nyelvű politológiai elemzések. Egy-két összehasonlító igényű nemzetközi projekt munkálatain kívül a megjelent munkák többsége vagy csupán részkérdéseket vizsgált, vagy éppen a hivatalos kormányzati álláspontot képviselte az adott kérdéskörrel kapcsolatosan.23
Az 1990-es években a térség tizennégy újonnan létrejött, illetve önállósult állama közül csak Csehországban kisebb 10%-nál azoknak a kisebbségi állampolgároknak a száma, akiknek az anyanyelve vagy a nemzetisége nem azonos a többségi nemzetbeliekével. Ezekben az új vagy megújult nemzetállamokban a többségi, azaz domináns nemzeti kormányzat a valamely kisebbséghez tartozó népesség által lakott területeken is ugyanazokat a feltételeket kívánja biztosítani, mint az adott állam többi régiójában. Ezzel szemben a kisebbségek politikai reprezentációja igyekszik a maga sajátos kulturális és oktatási igényeit valamilyen önkormányzati eszközrendszer kiépítésével megvédeni és fejleszteni. Ennek érdekében az egyes nem domináns népcsoportok az általuk lakott kisebbségi régiók részére speciális jogi státust szeretnének kiharcolni.
Edwin Bakker holland kutató az egyik lehetséges kelet-közép-európai nemzetállami kisebbségi konfliktusforrásként az „államterület feletti ellenőrzési jogban való osztozkodás miatt aktivizálódó antago-nizmust" jelöli meg.24 Az így értelmezett kisebbségi konfliktusban a többségi hatalom, amely az államapparátus valamennyi eszközét kézben kívánja tartani, mindenáron igyekszik megakadályozni a kisebbséget abban, hogy az általa lakott területen bármilyen -jelképes vagy valóságos - hatalomra szert tegyen. A kisebbségi konfliktusoknak ezért ma is fontos területi aspektusaik vannak.
Az 1996. évi szlovákiai közigazgatási reform során az észak-déli irányú szlovák többségű járásokhoz igazítva tizenöt darabra szeletelték a dél-szlovákiai - az országhatár és a nyelvhatár között, kelet-nyugati irányban húzódó, de immár két helyen is megszakadó - magyar többségű területsávot. A politikai földrajz szakkifejezésével „gerrymandering"-nek nevezett területkijelölési technika bevallott szlovák kormányzati célja a szlovákiai magyar többségű régiók önkormányzati ambícióinak letörése volt. Mi több, az ellenségképekben gondolkodó és főként a harmadik Mečiar-kormányra jellemző államnacionalista felfogás szerint az új adminisztratív felosztás legfőbb célja „a magyar irredenta ambíciók végleges felszámolása".
Az ellenzéki magyar pártok alkotta Magyar Koalíció területi politikája ezzel szemben az Európa Tanács által 1985-ben elfogadott Európai Önkormányzati Charta elveire épült. Az 1994 januárjában a komáromi nagygyűlésen kidolgozott szlovákiai magyar területi-önkormányzati program a magyar többségű dél-szlovákiai területek külön adminisztratív egységként való kijelölését követelte, ami egyetlen szlovák politikai erőnél sem talált támogatásra.
A komáromi program szerint az egy vagy - az alternatív javaslatban - három magyar többségű régió huszonegy körzetből állott volna, ezek közül háromban a magyarok, tizennyolcban a szlovákok lettek volna kisebbségben. A magyar-szlovák államhatár és a magyar-szlovák nyelvhatár között és annak közvetlen északi szomszédságában található kisebb régiók megosztott etnikai jellegét bizonyítja, hogy a komáromi dokumentumban szereplő huszonegy körzet közül hétben 40%-nál nagyobb volt a kisebbségi - szlovák vagy magyar - csoport aránya. A körzetközpontként megjelölt városok közül tíz város szlovák többségű, további hét városban pedig a helyi szlovák kisebbség aránya meghaladta a 30%-ot.
A harmadik Meciar-kormány idején 1994-1998 között kiéleződött kisebbségpolitikai helyzetből nehéz lesz kivezető utat találni. Az 1995. évi szlovák államnyelvtörvény kisebbségi nyelvhasználatot korlátozó gyakorlata, a magyar tannyelvű oktatás leépítését célzó intézkedések, az új adminisztratív területi felosztás, és a mindezek ellen hevesen tiltakozó magyar politikai pártok magatartása komoly konfliktuspotenciált halmoztak fel. Ezért egyértelműen a kormány és a kormánytöbbség nacionalista csoportjait illeti a felelősség. A délszlovákiai magyar többségű régiót ezek az erők olyan belső nemzeti gyarmatosítási területnek tekintették, amelyen fel kell számolni a magyar kisebbség minden „előjogát", magyar nyelvű állami intézményét, s elő kell készíteni az ott élő magyarságot a gyorsított ütemű asszimilációra.
A magyarországi szlovákok identitását a kisebbség létrejöttének történeti sajátosságai, a szórt településszerkezet és a nagyfokú gazdasági integráltság mellett az örökölt és máig élő vallási, nyelvjárási különbségek, továbbá az előrehaladott nyelvi asszimilációs folyamat következményei határozzák meg. Ugyanakkor, vagy talán éppen a fentiek miatt, a magyarországi szlovákok önazonossága szempontjából mindig is kiemelt fontossága volt a lokális, regionális kötődésnek.
Az 1994-1995-ben megválasztott 53 helyi szlovák kisebbségi önkormányzat „szimbolikus jelentőségét és működését" a kezdeti időszak ellentmondásossága jellemezte: a nagyfokú aktivitás és lelkesedés mellett az önkormányzati tapasztalatok és a működéshez szükséges pénzeszközök hiánya. Az országos szlovák kisebbségi önkormányzat legitimitását is vitatták néhányan, de ezeknek a véleményeknek a jogosultságát csakis az új önkormányzati választások eredményei igazolhatják majd.
Bármilyen magyarországi kisebbségpolitikai modell célszerűségét valójában az bizonyíthatná, ha az asszimilációs folyamatot sikerülne megállítani, vagy legalább lassítani. E szempontból nézve a kisebbségi önkormányzatok működésének első ciklusától nem lehetett csodákat várni. Továbbra is nehéz kérdés, vajon az önkormányzatiság érvényesülése képes lesz-e megfordítani a magyarországi kisebbségek elmagyarosodásának folyamatát, amely a fiatal nemzedékek esetében szinte teljes körű.
Az 1993. évi magyarországi kisebbségi törvény megfelelő kereteket nyújt a szlovák kisebbségnek, programjának megvalósítására.25 Ennek megfelelően a szlovák kisebbségi szervezetek és politikusok legfőbb törekvése, hogy megpróbáljanak élni a törvény adta lehetőségekkel. A kisebbségi önkormányzatiság akár hosszabb távon is jó esélyt kínál arra, hogy a szlovák kisebbség önmeghatározása, csoportidentitása a helyi politikai és kulturális aktivitás eredményeként felerősödjék. A további lehetőségekkel kapcsolatos kételyekre utal, hogy a tizenegy szlovák többségű településen 1994-1995-ben csak hat község helyi önkormányzata alakult át szlovák kisebbségi önkormányzattá.
Az 1990-es évek szlovákiai és magyarországi kisebbségpolitikai gyakorlatát összehasonlítva a második és a harmadik Mečiar-kor-mány 1993-1998 közötti kisebbségi politikájában a jogokat csorbító, restriktív törekvések irányzatának volt döntő szerepe: a korábban folyamatos, és a szlovákiai magyarok által ma is elengedhetetlennek tartott magyar tannyelvű oktatási rendszer korlátozásában, az új területi-közigazgatási beosztásban, a magyar kulturális intézmények állami támogatásának megvonásában stb.. Ennek következtében Szlovákiában kialakult az a „centrifugálisan pluralista demokratikus" modell, amelyet a többségi hatalom és a kisebbség közötti ellentét, mi több, ellenséges viszony jellemez.
Ezzel szemben Magyarországon a többség és a kisebbség viszonyában egyre inkább a partneri viszony, valamint a kisebbségek által is lakott településeken, illetve a kisebbségi művelődéspolitika terén a hatalom és a jogok megosztása, tehát egyfajta disztributív politika a meghatározó tendencia. Mindez az 1990-es évek magyarországi kisebbségi politikájában a „közmegegyezésen alapuló etnikailag plurális demokrácia" modelljének fokozatos kiépüléséhez vezethet.26
A területiségnek, a szülőföldhöz, az etnikai régióhoz való kötődés mint a kisebbségek önmeghatározásának rendkívül fontos eleme, a többség és a kisebbség közötti viszonyrendszerben kiemelt szerepet játszik, és mind a kormányzati, mind pedig a kisebbségi magatartásban igen nagyfokú empátiára van szükség a helyi, regionális motívumok és célok kezelésében. A területileg szétszórtan elhelyezkedő magyarországi kisebbségek esetében kétségkívül könnyebb, és a többség, illetve az állam integritása szempontjából kevésbé kockázatos az önkormányzati elv érvényesítése, mint a kompakt határ menti kisebbségi közösséget alkotó szlovákiai magyarságéban. Az önkormányzati elv érvényesítése, gyakorlati alkalmazása a helyi, regionális és országos kisebbségi politikában mégis az egyedüli olyan politikai eszközrendszer, amely a kölcsönösen elfogadható megoldások kidolgozását és érvényesítését eredményezheti.
Adatok a magyarországi németek és szlovákok 20. századi elmagyarosodásáról
A 20. századi magyarországi asszimilációs folyamatok történeti megítélését alapvetően három történeti-demográfiai, illetve statisztikai probléma nehezíti. A népszámlások nemzetiségi adatfelvétele a sajátos kisebbségi típust alkotó magyarországi nemzeti kisebbségekre vonatkozóan az anyanyelvi, nemzetiségi és nyelvismereti kritériumokra épített, ráadásul meglehetősen következetlenül alkalmazta azokat. A 20. század folyamán a magyarországi szlovák és német népesség nagyobbik része mindig is kétnyelvű volt, ami az anyanyelv és a nyelvismeret kategóriáit egymástól nehezen elkülöníthetővé teszi. Az asszimilációs folyamat megítélésében azonban mégis ez a kettős nyelvi rákérdezés az egyetlen statisztikailag releváns támpont. Az anyanyelv vállalása mindig is az etnikai tudatosság manifesztációját jelentette. Ugyanakkor a német vagy a szlovák nyelvismeret - magyar anyanyelvűként németül illetve szlovákul is beszélő személyek esetében - nem feltétlenül jelentett minőségileg kevésbé jól elsajátított vagy ritkábban használt német-, és szlováknyelvűséget, mint az anyanyelvű kisebbségiek esetében, de a kétségkívül kétnyelvű kisebbségiek életében ez a fajta önbesorolás a nyelwáltási folyamat, a nyelvi asszimiláció vízválasztójának tekinthető.
Természetesen a német és a szlovák nyelvismeret elterjedtsége között óriási a különbség, hiszen a német nyelv a 20. század folyamán végig megőrizte a legelterjedtebb, legismertebb világnyelv pozícióját. Éppen ezért a német nyelvismeretet mint a nemzetiségi statisztika kiegészítő, ellenőrző elemét csak igen nagy körültekintéssel, egyes konkrét településeken lehet eredményesen alkalmazni. A szlovákul is beszélő magyar anyanyelvűek csoportját sem lehet automatikusan azonosítani az elmagyarosodott vagy elmagyarosodóban levő szlovákokkal. A két világháború között például a „szlovákul is beszélő magyar anyanyelvűek" csoportjában - a hozzávetőleg 20-25%-ra becsülhető magyar-szlovák kétnyelvű etnikai magyarok mellett - ők főként a százezerre tehető felvidéki menekültek, illetve a vegyes házasságok magyar családtagjainak köréből kerültek ki - a városi, illetve főváros közeli környezetben, vegyes házasságokban, elmagyarosodó községekben magukat immár magyaroknak tekintő első- és másodgenerációs szlovák származású asszimilánsok alkották a nagy többséget. Semmiképpen sem fogadható el tehát az a szlovák történeti- és etnodemográfiai irodalomban kritikátlanul tovább élő szemlélet, amely szerint a szlovák anyanyelvűek és a szlovák nyelvet beszlő nem szlovák anyanyelvűek összege jelenti a magyarországi szlovákok mindenkori minimális létszámát.
A másik nagy problémát az 1945-1948. évi német kitelepítések, illetve csehszlovák-magyar lakosságcsere e két kisebbséget ért veszteségeinek és negatív kihatásainak máig hiányzó pontos számbavétele, felmérése jelenti. Jóllehet mára már sok község vonatkozásában és országos méretekben részletes adatokkal rendelkezünk a helyi német és szlovák közösségekből elhurcoltak és kitelepítettek, illetve kitelepültek számát illetően, a lakosságcsere keretében eltávozó nem német és nem szlovák anyanyelvű házastársak, rokonok becsült számának megállapítására máig nem történt kísérlet, pedig arányuk, különösen egyes szlovák településeken akár a 10-15%-ot is elérhette.
Az 1949. évi népszámlálási adatok mindenesetre jelzik, hogy az összesen 300 000-nél is több német kitelepítése, szovjetek által való elhurcolása, illetve 70 000-75 000 magát szlováknak valló személy Csehszlovákiába való áttelepülése következtében milyen mértékben csökkent a magyarországi kisebbségi közösségek lélekszáma. A magukat német, illetve szlovák anyanyelvűeknek vallók lélekszámának mélypontja - az 1941. évi 475 491 német és 16 677 szlovák anyanyelvűhöz képest 1949-ben mindössze 22 455-en valották magukat német, 7808-an pedig szlovák anyanyelvűnek - a negatív következmények továbbgyűrűzését is előrevetítette, hiszen a kitelepítettek-áttelepültek hiánya és a helyükre érkező felvidéki magyarok jelenléte az addig többnyire német és szlovák nyelvű vagy jellegű közösségeket rövid időn belül gyökeresen átalakította.'
A harmadik nagy statisztikai problémát a különböző migrációs folyamatok - munkaerő-vándorlás, urbanizáció, városba költözés -hatása felmérésének hiánya jelenti. Jóllehet a mai szlovák kisebbségnek közel 66%-a falvakban él, és csupán 34%-a lakik városokban, az asszimilációs veszteségek közel 50%-a mögött éppen a városba költözés, illetve a szlovák jellegű városokban, nagyközségekben lezajlott urbanizációs folyamat húzódik meg mint a nyelv- és nemzetiségcserét kiváltó ok.
A trianoni Magyarország területén az 1910-1920. és az 1930-1949. évi népszámlálások összehasonlításából azonnal kitűnik, hogy a két világháború és az azokat követő menekülthullámok, telepítések, át-és visszatelepülések közül a második világháborúval kapcsolatos népességmozgás okozott nagyobb változásokat a magyarországi népesség anyanyelvi-nemzetiségi összetételében. Amíg ugyanis az első világháborút megelőző, illetve azt követő két népszámlálás a trianoni országterületen mindössze 119 000-es csökkenést regisztrált a nem magyar anyanyelvűek körében, az 1930-1949. évi népszámlások között lezajlott események hatására az anyanyelvi bevallás adatai alapján a magyarországi nem magyarok száma 557 000-rel, arányuk pedig 7,9%-ról 1,4%-ra csökkent (vö. az 4. táblázattal!).
A hazai és a szomszéd országokbeli etnodemográfiai irodalomban mindmáig meglehetősen nagyok a különbségek annak a kérdésnek a megválaszolásában, hogy mely okokra vezethető vissza a legnagyobb mértékben a magyarországi nemzeti kisebbségek számának ilyen jelentékeny mértékű fogyása. Különösen a szlovák publicisztikában, még a magukat mértékadóknak tekintő kutatók is hajlanak az olyan politikai indíttatású szélsőséges véleményekre, amely szerint Magyarországon tudatos etnocídium folyik - rendszerektől és kormányoktól függetlenül.2
Ezek a vélemények a magyarországi nemzetiségi iskolákban anyanyelven folyó oktatás korlátozását, majd felszámolását, illetve megszűnését tekintik perdöntőnek az asszimiláció minősítésében. A magyarországi anyanyelvi és nyelvismereti statisztika „önleleplező" adatsorait pedig félreértelmezik és folyamatos statisztikai hamisításról beszélnek, azt állítva, hogy a nemzetiségekre vonatkozó valós adatokat sokkal inkább a nyelvismereti és anyanyelvi adatok puszta összegzésére, valamint a különböző nemzetiségi becslésekre kellene alapozni, mint az anyanyelvi, illetve nemzetiségi bevallásra épülő népszámlálási eredményekre.3
Mások hajlanak arra, hogy a történeti Magyarországon belül elkezdődött asszimilációs folyamatoknak már-már a végjátékaként fogják fel a magyarországi nemzetiségek 1920 óta lezajlott magyarosodását.4
Az újabb magyar és német szakirodalomban főként két tényező kapott nagyobb hangsúlyt. A magyarországi kisebbségek mindegyike, de különösen a két legnagyobb nemzeti kisebbséget alkotó magyarországi németség és szlovákság a 20. század folyamán nyelvi és nemzeti tudatát illetően oly mértékben rétegzett mikrotársadal-makat alkot, amelyek statisztikai leírásában az anyanyelvi hovatartozás már nem tekinthető egyedüli és meghatározó kritériumnak.5 Ezek a szerzők, a tényleges helyzetre utalva, arra is felhívják a figyelmet, hogy a különböző migrációs mozgások - kitelepítések, áttele-pülések, menekülthullámok, belső vándorlások, valamint a városokba költözés, s újabban a városokból való kiköltözés - együttesen a legerőteljesebb átalakító tényezőiévé, illetve kiváltó okaivá váltak a magyarországi nemzetiségi struktúra átalakulásának.6
A kisebbségi közösségek radikális fogyásának és az egész, ezzel szorosan összefüggő magyarországi asszimilációs folyamatnak a két legnagyobb kárvallottja kétségkívül a magyarországi német és a szlovák nemzeti kisebbség. A két említett háborús népszámlálási periódus közül különösen a másodikban ez a két kisebbség fogyott a legnagyobb arányban; a magukat német anyanyelvűeknek vallók száma több mint 450 000 fővel, a szlovákoké pedig megközelítőleg 80 000 fővel csökkent. Ezek a drasztikus fogyást mutató számok csakis a magyarországi németek kitelepítésével és a magyar-csehszlovák lakosságcserével, illetve annak traumatizáló, megfélemlítő, és utólagos magyarosító, illetve magyarosodásra ösztönző mellékhatásaival, valamint az 1941. évi népszámlás során bevallott német anyanyelvi és nemzetiségi adatok különleges jelentőségével magyarázhatók.
A nem magyar kisebbségek aránya 1910 és 1920 között a hivatalos statisztikai adatok szerint - a trianoni béke által rögzített államterületet a soknemzetiségű történeti Magyarországhoz mérve - 45,5%-ról 10,4%-ra csökkent. A két világháború közötti időszakban az ország két legnagyobb kisebbségét a németek (6,9%) és a szlovákok (1,8%) alkották. A többi kisebbség aránya nem érte el a 0,5%-ot sem.
Az alábbiakban ezért ennek a két kisebbségnek megváltozott helyzetével, a soraikban Trianon után is folytatódó, sőt felgyorsult asszimilációs folyamatok okaival kívánunk foglalkozni. Érdekes, hogy a történeti Magyarország összeomlását is magában foglaló 1910-1920 közötti évtized viszonylag csekély változásokat eredményezett a trianoni terület népességének anyanyelvi összetételében. Ezt Kovács Alajos, a korszak kétségkívül legnagyobb tudású magyarországi nemzetiségi statisztikusa két fő tényezővel magyarázta. Szerinte az 1918-1919. évi forradalmak nemzetiségi mozgalmai ideig-óráig még a korábban félig-meddig már asszimilálódott németekben és szlovákokban is felébresztették nemzetiségi öntudatukat, és e nemzetiségek különböző regionális, parciális mozgalmak formájában megpróbálták magukat újraszervezni. Ennek érezhető utóhatása, hogy mind az alföldi szlovák régióban, mind pedig a magyarországi német vidékeken jóval kisebb az anyanyelvet váltók száma, mint az az előző évtizedek folyamatai alapján feltételezhető lett volna. Kovács szerint a német anyanyelvűek esetében a fogyás mértékét az is csökkenthette, hogy az erdélyi és felső-magyarországi szász, illetve a bácskai, bánsági sváb régiókból korábban viszonylag nagy számban települtek Magyarországra német anyanyelvű állami alkalmazottak, birtokosok és értelmiségiek, akik azonban a trianoni békeszerződést követően nem éltek opciós jogukkal, nem mondtak le az őket megillető román, csehszlovák, jugoszláv állampolgárság megszerzéséről, és visszatértek szülőföldjükre, illetve korábbi tartózkodásuk immár Magyarországon kívül eső állomáshelyeire.
Ugyanakkor a trianoni országterületen regisztrált magyar anyanyelvűek négyszázezres növekedését csak részben lehet a szomszéd országok által megszállt, majd a trianoni békeszerződésben végleg nekik ítélt területekről elmenekülők, illetve áttelepülők nagy számával magyarázni, hiszen ebben az évtizedben a nem magyar anyanyelvűek közel 120 000-rel csökkent száma jórészt szintén a magyarokét növelte, bár valószínűleg a szomszéd országokba ekkor átköltözők nagyobbik részét szintén ebbe a 120 000-es csoportba kell besorolnunk.8
A népszámlálási adatok szerint a trianoni és a mai országterületen a két kisebbség anyanyelvi összetételének alakulását az 1910-1990 között lebonyolított kilenc népszámlálás anyanyelvi adatai alapján az 5. táblázat foglalja magában. Amint ennek anyanyelvi adatsoraiból is kitűnik, a két kisebbség a 20. század folyamán két erőteljes fogyatkozá-si periódust élt meg. A két világháború között, pontosabban az 1920. és 1941. évi népszámlálások közti időszakban a német kisebbség száma 76 000-rel, a jóval kisebb lélekszámú szlovákságé pedig 66 000 fővel csökkent. Ez azt jelentette, hogy míg a német anyanyelvűek száma többé-kevésbé állandósult, a magyarországi szlovák anyanyelvűek száma gyakorlatilag rövid két évtized alatt megfeleződött.
A második világháborút követő, ennél is drámaibb fogyás oka a németek esetében a szovjetek által való elhurcolás, illetve a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság hatékony közreműködésével megszületett potsdami határozatnak megfelelően, a német kisebbség majdnem felének a kitelepítése. A szlovákok esetében pedig a lakosságcsere-egyezmény keretében lezajlott önkéntes kitelepülés. Az 1949. évi adatok, a kitelepítésektől, meghurcolásoktól való félelem légkörében, ezzel együtt nem tükrözték pontosan a Magyarországon maradt német és szlovák anyanyelvűek számát, amely körülbelül 250, illetve 40 000 lehetett. Az 1949-től napjainkig tartó asszimilációs folyamatok elemzése során ezt a két becsült adatot, valamint a nyelvismereti adatokat kell figyelembe vennünk.
AZ ASSZIMILÁCIÓ OKAIRÓL
Az asszimilációt általában olyan tömeges társadalomszociológiai és társadalomlélektani jelenségnek szokás tekinteni, amely két vagy több együtt élő, egymástól nyelvében és kultúrájában különböző etnikai-nemzeti csoport kölcsönhatásában a csoportok nyelvi-kulturális kiegyenlítődését, egymáshoz való hasonulását eredményezi. Az együtt élő etnikai-nemzeti csoportok kölcsönhatásában, eltérő számbeli, politikai erőviszonyok, külső behatások esetén, a gyengébb csoport tagjainak nyelvcseréjéhez, kultúra- és identitás váltásához vezető többgenerációs, ritkábban egy nemzedéken belül lezajló folyamatként jelentkezik az asszimiláció.
Optimális esetben, amennyiben az akkulturációs és asszimilációs kölcsönhatásokat semmilyen hatalmi kényszer nem irányítja, elképzelhető az egymás mellett élő csoportok tartós nyelvi-kulturális egyensúlya, amelyet tömeges két- vagy többnyelvűség, és egyfajta közös többnyelvű kulturális közeg kialakulása jellemezhet.
Az esetek nagy részében azonban még a politikai, állami vagy gazdasági hatalom egyenirányúsító közreműködése nélkül is fölényhelyzetbe kerülhet a nagyobb lélekszámú, kedvezőbb földrajzi vagy gazdasági adottságokkal rendelkező, erőteljesebb kulturális, értelmiségi háttérrel bíró stb. csoport.
Az asszimilációs folyamatokat, kiváltó okaik, mélységük, jellegük és eredményeik szerint különbözőképpen szokás értékelni. Az új- és legújabb kori tömeges nyelv-, identitás- és kultúraváltás kiváltó okai között a munkaerő tömeges vándorlása, azaz a belső és külső migráció, a városiasodás, a társadalmi mobilitás, s az ezekkel együtt járó életformaváltás jelenti a legfontosabb asszimilációs tényezőket.
A magyar nyelvben meg tudjuk különböztetni az asszimiláció spontán válfajait a kikényszerített formáktól, illetve a történelmi folyamatok kísérőjelenségeként megfigyelhető nyelvváltást azoktól a hatalmi technikáktól, amelyek a nyelvcserét kívánják felgyorsítani és visszafordíthatatlanná tenni. Magyarosodásról és magyarosításról, elszlovákosodásról és szlovákosításról szoktunk például beszélni a két nemzet között lezajlott asszimilációs jelenségek kapcsán.
A történeti magyar állam megszűnése a trianoni Magyarország területén maradt kisebbségek számára is egészen új helyzetet jelentett. Részben azért, mert 1918 előtt a Kárpát-medencei egységes államterületen belül a németek a térség német csoportjaival, a szlovákok pedig a kompakt szlovák etnikai régióban kibontakozott nemzeti mozgalommal álltak intenzív kapcsolatban. Másrészt azért, mert a nemzetiségi kérdés jelentősége az első világháború után nagymértékben csökkent, illetve a magyarországi kisebbségek problémája a határon túli magyar kisebbségek létrejöttével a budapesti kormánypolitikában átértelmeződött.
Az elmúlt években többen is megpróbálták elemezni, miért nem sikerült az 1918 utáni Magyarország kisebbségeinek asszimilációját megfékezni, megállítani. A 20. századi magyarországi asszimilációs folyamatokat vizsgálva alapvetően négy okcsoportot lehet elkülöníteni:
A magyarországi nemzeti kisebbségek, köztük a németek és a szlovákok is, nem a 20. század elején alakultak ki, még ha természetesen a trianoni határok számukra is új politikai kereteket jelentettek. Kisebbségi helyzetük azonban a legtöbb német és szlovák kisközösség esetében a 17. század végi, illetve a 18. század eleji betelepítésekre-betelepülésekre vezethető vissza.
Szemben a trianoni döntések nyomán saját akaratuk ellenére, kényszerkisebbségekként kialakult szomszédos országokbeli magyar közösségekkel, a magyarországi népcsoportok olyan történeti kisebbségekként definiálhatók, amelyeknek kialakulásuk idején még nem lehetett a szó mai értelmében vett nemzeti tudata. Identitásukban éppen ezért az etnikai-kulturális, nyelvi, származási, regionális motívumok mellett a történeti és a trianoni Magyarországhoz való kapcsolódás elemei, az úgynevezett hungarustudat és a magyar hazafiság komponensei is fontos szerepet játszottak.
A két világháború közötti magyarországi kisebbségpolitika dilemmáival, zsákutcáival és a magyarosítást szorgalmazó törekvéseivel ezúttal nem kívánunk külön foglalkozni, mert ezekről viszonylag többet tudunk, mint az asszimiláció egyéb kiváltó okairól. Ezúttal inkább néhány olyan társadalomtörténeti jelenségről szeretnénk szólni, amelyek a két vizsgált kisebbségi közösségen belül komoly asszimilációs mozgásokat idéztek elő.
Mind a német, mind pedig a szlovák kisebbség legnagyobb tömegei azokon a vidékeken települtek le a 17-18. századi telepítések során, amelyek még napjainkban is kisebbségi jellegű régióknak számítanak Magyarországon. Jóllehet az „Ungarndeutsch" és „Donauschwab" koncepciók közti kapcsolatot, illetve különbözőségét maga Jacob Bleyer is koronként másként értelmezte, a Trianon utáni Magyarországon főként Baranya és Tolna megye - azaz a Schwäbische Türkei -területe, Budapest és környéke, valamint Bács-Bodrog megye és Nyugat-Magyarország bizonyult a német kisebbség legfontosabb településterületének.
A szlovák kisebbség számára Békés és Csanád megyék többé-kevésbé összefüggő szlovák enklávéja, valamint a nógrádi szlovák zóna mellett szintén Budapest és a körülötte fekvő szlovák településhálózat jelentette a legfontosabb területeket. A két kisebbség közötti számbeli és településszerkezeti különbséget is jól mutatja ugyanakkor, hogy míg 1920-ban a németek összesen öt megyében - Baranya (34,7%), Bács-Bodrog (25,7%), Tolna (24,8%), Győr-Sopron-Pozsony (12,9%) és Komárom-Esztergom (10,5%) - haladták meg az összlakosság tíz százalékát, addig a szlovákok egyedül Békés megyében (12,9%). Ráadásul a Pest megyei németség - bár lélekszáma az összes megye közül a legmagasabb volt (93 875 fő), az összlakosságnak mindössze 6,9%-át adta.
A korabeli statisztikai feldolgozásokból kitűnik, hogy a két világháború között sem a németek, sem pedig a szlovákok nem éltek e-gyetlen városban sem többségben. Kovács Alajos kimutatásai alapján összehasonlítva a községeket, azt látjuk, hogy a németek 292 községben, a szlovákok viszont mindössze 19 községben alkották a helyi népesség többségét.
A korabeli magyar statisztikai irodalom kimutatásai szerint a legnagyobb arányú asszimilációs veszteségeket - a városok egyre csekélyebb súlyú kisebbségi csoportjai mellett - főként a helyi közösségekben is számbeli kisebbséget alkotó német, illetve szlovák diaszpórák szenvedték el.9 A trianoni Magyarország területén a német kisebbségnek 1910-ben még egynegyede városokban lakott, 1930-ban viszont már csupán egyhatoda. A szlovákok esetében -főként Békéscsaba húszezer körüli szlovák lakosságának köszönhetően - a szlovák városlakók arányszáma 1910-1930 között mindvégig körülbelül egyharmadnyi maradt.
Ha már most a két kisebbség migrációs mutatóit vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy a falusi lakosság túlsúlya a viszonylag csekély belső és külső migrációban is tükröződik. Figyelemreméltó az 1920., illetve 1930. évi népszámlálások által regisztrált „külföldön'' születettek arányszáma közötti igen jelentős eltérés, ami - különösen a németek esetében - korabeli elemzések szerint nagy mértékben az ország felbomlása utáni erdélyi, felvidéki német menekültek jelentős részének hazatérésével magyarázható. A trianoni békeszerződés 64-65. cikkelyében biztosított opciós joggal ugyancsak nagy számban éltek a magyarországi kisebbségek tagjai, ami például néhány dél-magyarországi szerb település esetében a községek részbeni és átmeneti elnéptelenedéséhez vezetett.
A falusi környezetben élő német és szlovák kisebbségek két világháború közötti belső migrációs mozgásairól, azok okairól mindmáig igen kevés adat áll rendelkezésünkre. Az említett statisztikai irodalom például egyedül a baranyai németség, illetve a Békés és Szatmár megyei szlovákság migrációs problémáit tárgyalja, s azokat is érintőlegesen. A baranyai „svábkérdést" a két világháború között a népi írók emelték be a magyar politikai közgondolkodásba. A megye 1920-1930 közötti 15 000-es népszaporulatából 60% a németekre jutott, holott a németek aránya a megyén belül mindössze 37% volt. Ennek az egyetlen adatnak az alapján, s némely régi református magyar község fokozatos elnémetesedését észlelve, a népi írók a magyar nemzethalál vízióját rajzolták fel, és azt a svábkérdéssel, illetve a fenyegető német expanzió problémájával kötötték össze.10
A korabeli magyar és német statisztikai irodalom azonban meggyőzően mutatja, hogy míg az egyik oldalon nem lehet nem észrevenni a baranyai németek migrációs és asszimilációs veszteségeit - a főváros és mindenekelőtt Pécs egyre erőteljesebb felvevő és magyarosító hatását -, a másik oldalon látni kell a németek kedvező populációs fejlődését. Gottlob Schuon Tolna megye német településeiről készített demográfiai elemzése szerint például Bonyhád esetében a közel félezer főnyi elvándorlás oka „a Hidas és Püspöknádasd községek területén kialakított házhelyekre való átköltözés", Hőgyész és Mórágy esetében „a gazdálkodási kedv" alábbhagyása, illetve a kanadai kivándorlás, Püspöknádasd esetében pedig egyszerűen „a városba költözés" miatt csökkent a német lakosság száma.11
TÁRSADALOM- ÉS TELEPÜLÉSS2ERKEZETI VÁLTOZÁSOK
Ami a két kisebbség foglalkozási struktúrájának alakulását illeti a vizsgált periódusban, a népszámlálási adatok tanúsága szerint az 1920-1930. évi adatok összehasonlítása alapján mind a németeknél, mind pedig a szlovákoknál az agrárjelleg konzerválódását, a szlovákok esetében ráadásul annak megerősödését figyelhetjük meg. Ugyanakkor mind az agrárnépességen belül, mind pedig az ipari foglalkozásúak között, a két kisebbséghez tartozók körében többen voltak az „önállóak", vagyis az országos átlagnál nagyobb volt az önálló földbirtokkal, illetve kereskedelmi vagy ipari vállalattal rendelkezők aránya. Ugyanakkor a magyarokénál jóval kisebb volt a „munkásság", azaz a földnélküli agrárkeresők és az iparban alkalmazottak aránya.
A két kisebbség esetében a legnagyobb mérvű csökkenést a magyarországi foglalkozási struktúra fő ágazatain belül az iparral foglalkozó németeknél láthatjuk: az ő arányszámuk 8,3%-ról 5,5%-ra csökkent. Mindez a németség összlétszámának radikális fogyása miatt magának a német kisebbségnek a foglalkozási szerkezetében nem okozott lényeges változást, de a magyarosodás fő társadalmi hátterét mégis élesen megvilágítja.
Rendkívül fontos feladat, hogy az asszimilációs folyamatokat a konkrét kisebbségi régiókban, településeken vizsgáljuk. A statisztikai források ugyanis azt mutatják, hogy például az alföldi, továbbá a Nógrád, Heves, Borsod és Békés megyei szlovák, illetve a Baranya-Tolna megyei német és a főváros környéki, valamnint a komáromi-esztergomi terület német-szlovák régióiban az asszimilációs folyamatok háttere sok tekintetben különbözik egymástól. Az alábbiakban a regionális vizsgálatok szükségességét a szlovák régiókban kimutatható magyarosodás helyi sajátosságaival szeretnénk szemléltetni.
Mindenekelőtt abból kell kiindulni, hogy szinte valamennyi térségben vagy kistelepülésekről, vagy folyamatosan fogyó népességű községekről van szó. Ezzel együtt a szlovák anyanyelvűek fogyását jelző arányszámok erőteljes asszimilációról árulkodnak. Az anyanyelvi és nyelvismereti adatok egybevetésével azt mindenesetre tisztázni lehet, hogy a két csoport között az egyes településeken milyen az összefüggés, s ez milyen mértékben befolyásolta a népszámlálások alkalmával a szlovák nemzetiség vállalását.
A 6. táblázat adatai jól érzékeltetik, hogy a lakosságcsere előtti huszonöt évben a fővárosi, valamint a Pest- és a Komárom-Esztergom megyei szlovákság szenvedte el a legnagyobb asszimilációs veszteségeket, ráadásul Budapesten a szlovákul tudó más anyanyelvűek száma is csökkent. A lakosságcsere viszont Békés, Nógrád és Pest megye szlovák településeit sújtotta legnagyobb mértékben. A szlovák anyanyelvű lakosság 1941-1949 közötti különbözete országos szinten -49 889 fő volt (vö. az 4. táblázat adatsorával!). Ebből egyedül Békés megyében -26 524 fő, Pest megyében -4507, Nógrádban pedig -2752 fő.
A szlovák anyanyelvűek számának csökkenésével együtt erősen megfogyatkozott a szlovákul is beszélő magyar anyanyelvűek csoportja. Országos szinten a csoport 1941-1949 közötti különbözete -52 167 fő volt. A nagyvárosi környezet magyarosító hatásával jól magyarázható módon a legnagyobb mértékben Budapesten és Pest megyében csökkent a szlovákul is beszélő nem szlovák anyanyelvűek száma: az 1949. évi népszámláláskor a fővárosban és Pest megyében együttesen közel 29 000-rel kevesebben jelezték, hogy magyar anyanyelvük mellett szlovákul is beszélnek. Békés megyében ez a kategória mindössze 3000 fővel lett kisebb a lakosságcsere lebonyolítása után.
Az anyanyelvi és nyelvismereti, valamint az ellenőrizhetetlen, becsült származási adatok együttes vizsgálatával a lakosságcserét előkészítő csehszlovák bizottság röpke három hét alatt végezte el azt az összeírást, amelyet a szlovákiai nacionalista csoportok ma is kiindulási pontnak tekintenek reciprok politikát követelő megnyilvánulásaikban. A korabeli csehszlovák összeírás félmilliós eredményét a községsoros adatok közzétételének elmaradása miatt csak általánosságban lehet cáfolni.12 Kétségtelen tény, hogy az áttelepülésre összeírt önkéntes jelentkezők százezret alig meghaladó maximális lélekszáma, amelyet az ellenőrzések és visszalépések után kénytelenek voltak 75 000 körüli számban maximálni, nagyobbrészt a szlovák anyanyelvűek és a szlovákul is tudó magyar anyanyelvűek csoportjából verbuválódott. A lakosságcsere keretében távozó 70 000-75 000 fő hiánya - az akció rendkívül nyomasztó és negatív utóhatásaival e-gyütt - jól kimutatható a fentebb jelzett két különbözeti adatban. A községek kitelepülési veszteségeinek és az azóta lezajlott asszimilációs folyamatok számsorainak párhuzamba állítása azt mutatja, hogy a magyarországi szlovákság 20. századi asszimilációjának legerőteljesebben ható okcsoportját a csehszlovák fél által kikényszerített lakosságcsere és annak utóhatásai jelentik.
A lakosságcsere egyik legsúlyosabb utóhatása - egyfajta késleltetett effektusként - a Békés megyei szlovák közösségek 1960-1990 közötti felgyorsult asszimilációjának hátterében érhető tetten. A nyelvileg, nemzetiségileg vegyessé vált, eredetileg szlovák többségű községekben a helyi kisebbségi önszerveződés minden lehetőségétől megfosztva, az öregedésnek induló, csonka helyi szlovák közösségek gyors ü-temben magyarosodni kezdtek. A vegyes házasságok, a magyar nyelvű közélet és az 1960 után egyre inkább egynyelvűvé vált iskola miatt a családok többé nem voltak képesek, s részben alkalmasak sem, a szlovák anyanyelv nemzedékről nemzedékre történő áthagyomá-nyozására. Ennek követkeményeképpen mára - Tótkomlós és Nagybánhegyes - kivételével a helyi közösségekben nincs a 10%-os arányt meghaladó szlovák anyanyelvű csoport Békés megyében. De ezen a két településen is komoly erőfeszítésekre lesz szükség az asszimilációs folyamat megállítására, hiszen Tótkomlóson a szlovák anyanyelvűek száma 4627 főről 1980 főre - 45%-ról 28%-ra -, Nagybánhegyesen pedig 751 főről 337 főre - 31%-ról 19%-ra - csökkent.13
Ezzel együtt a békési szlovákság a maga erős - békéscsabai, tótkomlósi - városi központjaival és igen jelentős szlovák nyelvismerettel rendelkező „tartalékseregével", lényegesen kedvezőbb helyzetben van a másik fontos régióval, a pilisi szlovák jellegű településcsoporttal szemben. Piliszentkereszt, Piliscsév és Kesztölc kedvező irányba mutató és eredményes kisebbségi önszerveződése eddig csekély hatással volt a környező falvak szlovák közösségeire. Ráadásul a főváros közelsége, a városból való kiköltözés rövid távon feltartóztathatatlannak tűnő folyamata a még nem is oly rég zárt jellegű községek teljes átalakulását hozta magával. A szlovák nyelvismereti adatok, az oktatás minden erőfeszítése ellenére, szintén rendkívül kedvezőtlenül alakulnak. Holott az országhatár és a fővárosok közelsége, s egyéb adottságai - Piliscsabai Katolikus Egyetem, továbbá Esztergom, Komárom, Nyitra felsőoktatási intézményei stb. - révén éppen ez a régió lehetne a Magyarország és Szlovákia közötti kisebbségi e-gyüttműködés igazi magyarországi kísérleti terepe.
Ahhoz tehát, hogy a magyarországi kisebbségek számáról, s az annak csökkenését okozó asszimilációs jelenségekről hozzávetőleg pontos képet kapjunk, elengedhetetlen, hogy legalább a magyar népszámlálási adatfelvételek három összemérhető adatsorát: az anyanyelvi, a nemzetiségi és a nyelvismereti adatokat összevessük, mégpedig lehetőleg minél részletesebb területi bontásban.
A magyarországi nemzeti kisebbségek, fentebb jelzett tipológiai sajátosságaik miatt, lényegesen eltérő identitásszerkezettel rendelkeznek, mint például az a kisebbségtípus, amelybe a szlovákiai, romániai vagy a szerbiai és kárpátaljai magyar közösségek tartoznak. Önazonosság-tudatukban kitüntetett szerepe van a származástudatnak, a hagyományoknak, a többségi közösségtől eltérő életmódnak, a regi-onalitásnak és a szűkebb szülőföldhöz való ragaszkodásnak. Ezekkel együtt - s a fiatalabb nemzedékek esetében szinte már csupán a fentieket kiegészítve - jelentkezik a nyelvi különbözőség mint identitásépítő tényező. Az anyanyelvet a magyarországi kisebbségekhez tartozók többsége gyakran már csupán familiáris közegben, illetve másodnyelvi funkciókban használja. Jórészt a magyar nyelv egyre általánosabb dominanciája magyarázza, hogy a kisebbségi jellegű régiókban mindmáig kimutathatóan nagyobb az ott élő kisebbségek a-nyanyelvének ismerete a magukat magyar anyanyelvűeknek vallók körében, mint az ország más területein. Ebből a szempontból érdemes szemügyre vennünk a németek és a szlovákok által legnagyobb arányban lakott három-három megye, illetve a főváros anyanyelvi és nyelvismereti adatainak alakulását (1. a 6., 7. és 9. táblázatot!).. E két táblázatban szereplő megyék összehasonlításából, illetve a két kisebbség adatsorainak összevetéséből több fontos következtetés is levonható. Szembetűnő, hogy a német kisebbség asszimilációs folyamatai a szlovákétól eltérően az utóbbi két évtizedben lelassulni, sőt mi több, megállni és megfordulni látszanak. A német nyelv és Németország presztízsének egyre érezhetőbb növekedése mellett minden bizonnyal a magyarországi német kisebbségnek már hosszabb ideje kimutatható hathatós önszerveződése is közrejátszik abban, hogy a német anyanyelvűek, valamint a németül beszélő baranyai, tolnai és Pest megyei magyarok száma nem csökken tovább.
Ezzel szemben a magyarországi szlovákság anyanyelvi bázisa mára tagadhatatlanul végveszélybe került. Ezt jelzik a legfontosabb szlovák nemzetiségi régiókban rögzített anyanyelvi adatok. Az asszimilációs folyamat megállíthatóságának, esetleges visszafordíthatósá-gának esélyei is erősen megcsappantak, hiszen ha nem is olyan erőteljesen, mint a szlovák anyanyelvűek száma, a szlovák nyelvet beszélő magyar anyanyelvűeké szintén mindenütt 40-60%-kal csökkent. Ez kétségkívül összefügg a magyarországi kisebbségi iskolaügy 1956 óta folyamatos funkcionális válságával, amelyen aligha lehet egy csapásra változtatni pusztán azzal, hogy ilyen hosszú megszakítás után a kisebbségi iskolákban radikálisan megemelik az anyanyelven oktatott tárgyak vagy az anyanyelv oktatására szánt órák számát.
A többi nagyobb magyarországi nemzeti kisebbség - tehát a horvátok, románok, szerbek és szlovének - esetében az asszimilációra visszavezethető fogyás jóval csekélyebb mértékű, és a folyamat megállítha-tóságának esélye is jóval nagyobb, mint a németek, illetve különösen a szlovákok esetében. Mindez kétségkívül összefügg azzal a jelenséggel, hogy a kitelepített németek, illetve a Csehszlovákiába áttelepült szlovákok részben megritkult, részben szétesett falusi közösségeivel szemben a szerb, horvát és román falusi közösségek megtartó ereje megmaradt és a városokba költözés sem érintette őket oly mértékben, mint a két tárgyalt kisebbség falvait.
Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a magyarországi nemzeti kisebbségek 20. századi fogyása nagyobbrészt az asszimilációs folyamatokkal függ össze. Ezek következményeként a magyarországi nemzeti kisebbségek olyan sajátos kisebbségtípust alkotnak, amelyet nem csupán az anyanyelv, illetve a másodnyelvként használt anyanyelv jellemez, hanem egyre nagyobb arányban a vállalt származástudat, a regionális nemzetiségi és anyanyelvi kultúrához való ragaszkodás, az iránta való érdeklődés.
A fentiek alapján a magyarországi asszimilációs folyamatok jelenlegi állásának, a visszfordíthatóság esélyeinek jobb megismerése érdekében is rendkívül fontos lenne, hogy a 2001. évi népszámlálás előkészületei során, az eddigi hazai és külföldi tapasztalatok alapján, lehetőség szerint minél nagyobb mértékben alkalmazzák az anyanyelvi, nyelvismereti, nyelvhasználati adatok minél részletesebb begyűjtésének és feldolgozásának módszereit.
A két világháború közötti periódusban a magyarországi kisebbségi régiókban felgyorsultak a korábbi asszimilációs folyamatok. 1920 és 1930 között a német és szlovák anyanyelvűek száma 14, illetve 26%-kal csökkent, a szlovákul beszélő magyar anyanyelvűek száma a szlovák vidékeken szintén erős fogyásnak indult. Ennek legfőbb okát a magyar környezet túlsúlyában, a szaporodó vegyes házasságokban, a terjedő kétnyelvűség mellett az anyanyelvi oktatás egyre nagyobb mértékű visszaszorítottságában és a helyi szinteken nyílt asszimilációs politikát folytató magyar állami és egyházi közigazgatás együttes hatásában lehet és kell keresni.
Nagy méreteket öltött a társadalmi mobilitás feltételeként értelmezett névmagyarosítás is, ami a szlovák identitás áthagyományozó-dásában játszik napjainkig negatív szerepet.
Anyanyelv, nyelvismeret, nemzetiség
A legutóbbi népszámlálás anyanyelvi adatai szerint száznál több szlovák anyanyelvű lakos - Budapestet, Békéscsabát, Szegedet, Szarvast és Orosházát leszámítva - csupán tizenkét községben - Tótkomlóson, Pilisszentkereszten, Piliscséven, Nagybánhegyesen, Kesztöl-cön, Répáshután, Mátraszentimrén, Erdőkürt, Komlóskán, Pitvaroson, Pilisszántón és Telekgerendáson - élt (1. a 8/a táblázatot!).
Az 1990. évi adatok alapján száznál több szlovák nemzetiségű személy tizenhárom magyarországi településen - Tótkomlóson (1497), Pilisszentkereszten (987), Piliscséven (379), Répáshután (291), Nagybánhegyesen (212), Komlóskán (175), Erdőkürtön (148), Pilisszántón (143), Lucfalván (138), Pitvaroson (103), Kesztölcön (118), Felsőpetényben (110) és Ácsán (109) élt (vö. a 8/b táblázattal!).
Ezzel szemben a magukat nem szlovák anyanyelvűeknek, de szlovákul is beszélőknek vallók számát is figyelembe véve összesen ötvenhárom azoknak a községeknek száma, ahol legalább 100 fő beszéli valamilyen szinten a szlovák nyelvet (vö. a 8/c táblázattal). Alábbi megyjegyzéseink azokra a közösségekre vonatkoznak, amelyek ezen az ötvenhárom településen élnek. E községek közül 19 Pest megyében, 9 Békés megyében, 10 Nógrád megyében, 6 Komárom-Esztergom megyében, 5 Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, 2 Heves megyében, l-l pedig Csongrád, illetve Fejér megyében található.'
Az anyanyelvi adatokat vizsgálva mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy az elmúlt harminc évben a három szlovák többségű községből - Pilisszentkereszt, Mátraszentimre, Komlóska - mindössze Pilisszentkereszt őrizte meg szlovák többségét, mi több, a szlovák anyanyelvűek 20%-nál nagyobb arányát is mindössze hat közösség tudta fenntartani: az említett három falun kívül a közelmúltban városi rangot kapott Tótkomlós, a fölöttébb vitális szlovák közösséget alkotó Répáshuta és a kicsi Mátraszentimre tartozik ebbe a csoportba.
Némileg kedvezőbb a helyzet, amennyiben a szlovák nyelvismeret alapján vizsgáljuk meg a szóban forgó községeket. Összesen tizennyolc olyan település található, ahol a szlovákul is beszélő, de magukat magyar anyanyelvűnek valló lakosok aránya meghaladja a 20%-ot (vö. 8/c táblázat adataival!). Ráadásul az utolsó két népszámlálás adatainak összehasonlítása alapján ebben a kategóriában - a meghatározó tendenciaként jelentkező fogyás jelei mellett - tizenkét községben a szlovákul is tudók számának növekedését regisztrálhatjuk. Pilisszántó és Kesztölc esetében a szlovák anyanyelvűek fogyásával párhuzamosan - és feltételezhetően azzal összefüggésben - növekedett a nyelvismereti kategóriához tartozók száma. További tíz községben azonban a szlovák nyelvismeret terjedése valószínűleg az elfelejtett anyanyelv újrafelfedezésével, presztízsének növekedésével, illetve az esetek többségében talán az iskolai nyelvoktatással függ össze. A szóban forgó községek: Tardosbánya, Sárisáp, Csömör, Va-nyarc, Tárnok, Lucfalva, Ősagárd, Péteri, Nógrád és Kóspallag.
A magyarországi szlovák kisebbség identitásszerkezetének egyik legfontosabb sajátossága az anyanyelv-nemzetiség korreláció viszonylagos és laza jellege. Ez a szlovák anyanyelvű népesség gyors elöregedése miatt feltételezhetően immár visszafordíthatatlan folyamat e-redménye. A nemzetiség kategória politikai tartalma, a szlovák kisebbségi közösség eddigi igen laza szervezettsége, valamint a szlovák nemzeti öntudat sajátos magyarországi alakzatainak hatása együttesen azt eredményezték, hogy a magyarországi szlovákok önazonosság-tudatában a szlovák nemzetiség vállalása főként az értelmiségi réteghez tartozókat jellemezte.
Ezzel együtt, a nemzetiségi mutatók általános csökkenése mellett, néhány figyelemreméltó jelenségre feltétlenül érdemes odafigyelni. A szlovák jellegű községek nagy többségében 2-20 fő a szlovák anyanyelvvel együtt szlovák nemzetiségét is vállalja, s ezzel igyekszik példát mutatni a helyi közösség tagjainak, s társadalmi mintát teremteni a számukra. Négy településen - Piliscséven, Répáshután, Pilisszentkereszten és Acsán - a szlovák nemzetiségű lakosok száma és aránya az elmúlt tíz évben ugrásszerűen megnőtt. Piliscséven például 1980-ban mindössze 33 fő vallotta magát szlováknak, tíz évvel később 379. Acsán megháromszorozódott a szlovák nemzetiségűek száma - 31-ről 109-re emelkedett -, holott ugyanezen időszakban a magukat szlovák anyanyelvűeknek valló lakosok száma 86-ről 5-re csökkent. Az acsai példa azt mutatja, hogy a magyarországi kisebbségek gyakran az anyanyelv háttérbe szorulása, másodnyelvvé, familiáris nyelvvé válása ellenére valamilyen formában továbbra is a kisebbségi közösséghez tartozóknak vallják magukat.
A magyarországi német és szlovák közösségek etnikai-nemzetiségi identitása nem feltétlenül kötődik szorosan az anyanyelvhez, ami az asszimilációs folyamat lelassításában és megfordításában is fontos felismerésnek bizonyulhat. A magyarországi szlovák nemzetiségi tudat megerősödésében - a minden tekintetben, és ma már a legidősebbek kivételével minden korosztályban másodnyelvi pozícióba visszaszorult szlovák anyanyelv - a nagyszülők és a szülők nyelve - mellett az újra megtanult, újra felfedezett és ily módon folyamatos pozitív kihívást jelentő szlovák másodnyelv lehet a meghatározó tényező.
A nyelvi-nemzetiségi kritériumok alapján négy szlovák közösségtípust különíthetünk el:
a.) az erős anyanyelvi és nemzetiségi tudattal rendelkező, ezer főnél nagyobb, jelentős hagyományokkal és aktív fiatal nemzedékkel is rendelkező, éppen ezért csak lassan asszimilálódó közösségeket. Közülük is kiemelkednek Tótkomlós és Pilisszentkereszt 1000 főt meghaladó szlovák anyanyelvű és szlovák nemzetiségű közösségei;
b.) az aktív anyanyelvhasználattal, illetve nyelvismerettel jellemezhető közösségeket. Ebbe a csoportba sorolható például a nagy-bánhegyesi, kesztölci, répáshutai, telekgerendási, komlóskai, pilisszántói és pitvarosi szlovák közösség;
c) a hiányzó anyanyelvet nyelvismerettel ellensúlyozó közösségeket, ahol a szlovák nyelv mint másodnyelv - sok esetben a népszámlálások alkalmával is vállaltan - a szlovák nemzetiségi tudatnak az anyanyelvvel azonos értékű „hordozója". Ez a típus főként a nógrádi-borsodi-hevesi régióra és a budapesti aglomerációra jellemző (például Bükkszentkereszt, Galgaguta, Lucfalva, Nézsa, Sám sonháza, Acsa és Pilisvörösvár szlovák közösségei tartoznak ide);
d) a nyelvileg gyorsan asszimilálódó közösségeket, ahol a szlovák nyelvismereti mutatók is a szlovák nyelv rohamos térvesztését mutatják. Például 1980-ban 200, illetve annál több szlovákul is tudó lakos élt három településen, tíz évvel később azonban ennek egytizedére csökkent a számuk (Vácegresen - 1980: 314, 1990: 30; Visegrádon - 1980: 248, 1990: 29; Alsópetényben - 1980: 200, 1990: 34).
Regionális különbségek a kisebbségek fejlődésében
Külön elemzést érdemelne a szlovák kisebbség egyre inkább kritikussá váló korszerkezete. Amíg például a két világháború közötti időszakban a 0-14 év közöttiek aránya mindössze pár százalékkal volt kisebb az országos arányszámoknál, 1970-1980-ra ez a különbség két-háromszorosra, illetve négyszeresre nőtt (vö. a 8. táblázat adatsorával!).
A szlovák nyelvet, illetve szlovák nyelven is oktató kisebbségi iskolák így nem csupán az évtizedek óta folyó módszertani és politikai vitáknak eshetnek áldozatul, hanem egyszerűen az a veszély is fenyegeti őket, hogy a szlovákul tanulni kívánó gyerekek lassan elfogynak. Ez különösen a mostani demográfiai apály éveiben okozhat sok településen megoldhatatlan gondokat.
Összegzés helyett, a magyarországi szlovák kisebbséggel kapcsolatos viták során, három alapvető problémára kell felhívni a figyelmet:
A jelenlegi magyarországi és szlovákiai állami politika egymástól szögesen eltérő kisebbségpolitikai filozófiája - Magyarországon a nyugat-európai mércével mérten is jelentős önkormányzati modell, Szlovákiában viszont a nemzetállami centralizáció és asszimiláció modellje érvényesül - még inkább szükségessé teszi a két érintett kisebbség helyzetének reális felmérésén alapuló megközelítést, a reciprocitásra hivatkozó szlovák érvelés határozott elutasítását. Viszonosságot a két ország kisebbségpolitikájában ott kell és lehet keresni, a-hol érdemes, vagyis ahol a kölcsönösség a két kisebbség érdekeit szolgálja: a jóhiszeműségben, a kisebbségek önkormányzati jogainak kiterjesztésében, minél hathatósabb bevonásukban a róluk folyó belpolitikai, államközi, nemzetközi döntésekbe, egyeztetésekbe, s természetesen kulturális-oktatási intézményrendszereik minél hatékonyabb támogatásában.
Magyar külpolitikai prioritások és kisebbségi pártprogramok 1989 után
Tíz esztendeje annak, hogy a magyarországi első és második nyilvánosságban - a pártállami kormányzat és a demokratikus ellenzék részéről - pár hónap leforgása alatt egyformán radikális szemléletváltást szorgalmazó politikai programszövegek láttak napvilágot. Szokai Imre és Tabajdi Csaba Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés címmel 1988. február 13-án a Magyar Nemzet hasábjain adták közre azóta is sokszor idézett tanulmányukat, amelyben a magyar kormány és a határon túli magyar kisebbségek viszonyát mint a „magyarországi szocializmus megújulásának szakaszában" újragondolásra érett politikai kérdések egyikét jellemezték, s ilyen igénnyel jelöltek ki hosszú távú, mondhatni stratégiai jelentőségű új szempontokat.1
A másik tanulmány a házkutatások, lapelkobzások akkoriban dermesztően hétköznapi valósága által hitelesített, illegális Beszélő hasábjain Tamás Gáspár Miklós tollából jelent meg.2 Ez a tanulmány a romániai falurombolásokat, az ottani magyar műveltség u-tolsó intézményei elleni durva támadásokat, a magyar szamizdat-szerzők üldözése és általában a Ceau§escu-féle nacionalista ámokfutás tanulságait próbálta a magyar külpolitika kisebbségekkel kapcsolatos gyakorlatának totális kritikájaként megfogalmazni, jelezve, hogy a kommunista internacionalizmus teljességgel alkalmatlan megközelítési és kezelési mód a kelet-közép-európai térség államközi konfliktusaira általában, a kisebbségellenes nacionalizmussal szemben pedig különösen: „...az autark, fasiszta bőszültségű és bolsevik szervezettségű totalitárius pártállam sovén önkényével szemben nincs hatékony védekezés. Erős szavak. De én csak megvetést tudok érezni bárki iránt, aki hamis reményekkel ámítja a magyarságot. Hagyományos politikai értelemben Erdély elveszett számunkra.
De még mindig ott él kétmillió magyar. Mit lehet tenni értük?" - vetette föl 1988-ban Tamás Gáspár Miklós az eredetileg a Magyar Demokrata Fórum 1988. március 6-án rendezett kisebbségi vitájában elhangzott előadásában a kérdést, amelynek megválaszolásával az elmúlt évtizedben sokan próbálkoztak.
A két, 1988. évi szöveg felidézésével nem akarjuk azt a látszatot kelteni, mintha a magyar-magyar viszony újrafogalmazásának kezdeteit valahol a nyolcvanas évek végén kellene keresnünk. Hiszen a hivatalos magyar pártállami külpolitikában az 1968-as felemás kezdeményezések befagyasztása után az 1980-as évek kezdetétől, majd pedig 1985-től, 1986-tól, az MSZMP-n belüli Pozsgay-féle reformszárny, illetve a Szűrös Mátyás-féle vonulat önálló arculatának formálódásától már számos jelét lehetett tapasztalni a változtatás igényének és szándékának. Mindazonáltal a késő-kádári periódus a szomszéd országokban élő kisebbségi magyarsággal kapcsolatos magyarországi szerepvállalás politikai legitimitásának megteremtésén túlmutató érdemi munka ekkor még nem kezdődhetett el. A Kádár korszak utolsó kormányai rendszeres kisebbségtámogató programok beindítására már csak a neosztá-linista rendszer hullamerevségének ideológiai és külpolitikai tüneteit produkáló csehszlovák és román szomszédság agresszív és bornírt reakciói, illetve a kárpátaljai magyar ügyekben mindvégig süketnek és vaknak mutatkozó Moszkva miatt sem igen vállalkozhattak.
Ráadásul az efféle fellépéshez mind a hazai, mind pedig a kisebbségi magyar közegben hiányoztak a megfelelő partnerintézmények, szervezetek. Éppen ez a felemás helyzet, tehát a korrekciós igény léte, és az annak érvényesülését blokkoló pártállami mimikri, valamint a mind agresszívabb bukaresti és prágai-pozsonyi támadások tették lehetővé, hogy a hazai és az ellenzéki magyar mozgalmak, illetve sza-mizdat sajtójuk kezdettől fogva a kádári külpolitika legnagyobb mulasztásainak egyikeként bírálják az erdélyi és a szlovákiai magyarság romló helyzetével szembeni tétlenséget, illetve látszataktivitást.3
Rövid áttekintésünkben óvatos megközelítések formájában azokat a fő trendeket próbáljuk kitapogatni, amelyek a két kormányzati periódusban egyfajta folytonosságot mutatnak, és amelyek a legtöbb esetben a pártpolitikai és tömegtájékoztatási iszapbirkózás sarától-horda-lékától ma még nehezen láthatók. Előbb a magyarországi pártprogramok és az azokra épülő kormányprogramok, programértékű szövegek összehasonlításával a magyar kormány kisebbségpolitikai stratégiájának legfontosabb elemeit, ezt követően pedig - a kisebbségi magyar pártprogramok összehasonlítása alapján - a határon túli magyar közösségek stratégiai céljait szeretnénk rekonstruálni. Végül az 1989 utáni é-vekben kialakult új típusú magyar-magyar kapcsolatrendszer gyakorlatának és a stratégiai célkijelölés elméleti felismeréseinek szembesítésével néhány következtetést szeretnénk megkockáztatni.
ÖSSZMAGYAR NEMZETI ÉRDEKEK AZ ÚJ KÜLPOLITIKAI DOKTRÍNA KIALAKÍTÁSÁBAN
Visszalapozva az 1989-ben hivatalosan elismert és bejegyzett ellenzéki mozgalmak, illetve az 1990. évi választásokon induló magyarországi pártok programjaihoz, minden túlzás nélkül azt mondhatjuk, hogy a rendszerváltozás legszélesebb közmegegyezésen nyugvó bel-és külpolitikai irányváltását - a többpárti demokrácia és a független magyar állam helyreállítása céljainak kitűzése mellett - a szomszéd országokban élő magyar kisebbségek iránti felelősség vállalásában és intézményesítésében jelölhetjük meg. Az 1989-1990. évi magyarországi pártprogramok szinte kivétel nélkül nagy nyomatékkal szóltak a magyar kisebbségek támogatásának szükségességéről. S ami legalább ilyen fontos, a határon túli magyar közösségekkel való új viszony igénye kezdettől fogva a szomszéd országokkal való új típusú kapcsolatok kiépítésének szándékával párosult.
Az első nem hivatalos - de legális - magyarországi politikai szerveződések között létrejött Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság például ellenzéki kiáltványnak beillő programnyilatkozata negyedik pontjában „Egységes magyar nemzetet!", s ezen belül a kisebbségi közösségek számára önrendelkezési jogot, s annak részeként demokratikus önkormányzatot követelt. A társaság úgy gondolta, eljött az ideje annak is, hogy a világban élő valamennyi magyar egyenrangú tagja legyen a magyar nemzeti közösségnek. A magyar állam és társadalom tizenhat millió [sic!] magyar egyetemes érdekeit képviselje, a szomszéd országokban élő magyar kisebbségek védelmét pedig „minden nemzetközi jogilag lehetséges módon elő kell mozdítani az állam politikai eszközeivel, nemzetközi fórumokat igénybe véve".4
A Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz) programja nem a külpolitikai fejezetben, hanem önálló részben foglalkozott a nemzeti kisebbségek ügyével: a szocialistákhoz és a Magyar Demokrata Fórum (MDF) választási programjához hasonlóan a Fidesz-program azt is hangsúlyozta, hogy azonos elvek alapján kell kezelni a határon túli magyar kisebbségek és a magyarországi nem magyar kisebbségek ügyét. A Fidesz első programja a határokon túli magyar kisebbségeket a magyar nemzet szerves részének tekintette, a mindenkori magyar állam felelősségét fennmaradásukért és sorsukért, az emberi jogokon túlmutató kollektív kisebbségi jogok garantálását pedig evidenciaként kezelte.
A később Antali-doktrínaként emlegetett tétel előzménye, igaz, meglehetősen félreérthető megfogalmazásában, szintén megtalálható a fiatal demokraták 1990. évi programjában: „A magyar külpolitikának alapvetően figyelembe kell vennie, hogy Erdély az erdélyieké, a Felvidék a felvidékieké, a Vajdaság a vajdaságiaké és Kárpátalja a kárpátaljaiaké. Azaz ők minden döntésben a legilletékesebbek. A külpolitika feladata, hogy megkeresse a nemzetiségek véleményformáló köreit, kezdeményezze velük a párbeszédet, kiszolgálja igényeiket, támogassa kezdeményezéseiket.'"
A Magyar Demokrata Fórum legelső programja, illetve a Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt (FKGP) választási programja a kettős állampolgárság biztosításával, a kisgazdák ráadásul a minden magyart megillető magyar útlevéllel kívánták programjukban hangsúlyozni a magyar nemzetegység gondolatát.6
A pozitív szomszédságpolitika és a magyar kisebbségek hathatósabb védelme között feszülő ellentmondásokat, nehezen feloldható dilemmákat a kezdet kezdetén talán a Kereszténydemokrata Párt programja fogalmazta meg a legpregnánsabban: „Kapcsolatainkat immár hetven éve terheli az idegenbe szakad magyarság sorsa. E magyarság érdekeinek képviseletét nem adhatjuk fel még akkor sem, ha ez lenne a jószomszédi kapcsolatok ára."7 A kereszténydemokraták csak a szomszéd országokban élő magyarság érdekvédelmének elsődlegességét szem előtt tartva gondolták elérhetőnek a jószomszédi kapcsolatok megteremtését. Az MDF választási programja az európai egység és a nemzeti érdek összehangolását tartotta a független magyar külpolitika vezérgondolatának: „A magyar kisebbséggel való törődésnek külpolitikai stratégiánk részévé kell válnia."8
A két későbbi - 1994-1998 közötti - kormánypárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZP) és a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) 1990. évi kisebbségi-kisebbségvédelmi programjai között lényeges különbségek mutathatók ki. A szocialista program egyetlen mondatban a határokon túli magyarság egyéni és kollektív jogainak kiteljesítését, illetve a „szerte a világban élő magyarság" támogatására számítva, a külföldi magyarokkal való kapcsolatok javítását szorgalmazta.9 A szabaddemokraták Felelős magyarság alcím alatt külön fejezetben foglalkoztak a vizsgált kérdéskörrel. A program szerint az anyanyelv és a nemzeti kultúra összekötő erejénél többre, felelős magyarságra van szükség ahhoz, hogy a hányatott múlt és a keserves jelen mellett a haza jövője is vállalható legyen. Ehhez nem kirekesztő, hanem befogadó magyarságtudatra van szükség, hangsúlyozta az SZDSZ 1990. évi programja, hiszen „magyarnak lenni sosem volt kiváltság - történelmünk során sok más nép fiai áldozták életüket, életük munkáját hazánk - vállalt hazájuk- védelmében és boldogulásáért". Az SZDSZ-program szerint Magyarországnak nincsenek olyan nemzeti érdekei, amelyek szembenállnának a nyugati világgal, ezért „a magyar külpolitika fő feladatának azt tartjuk, hogy az országot minél közelebb vigye a fejlett nyugati országokhoz."10
A választások után mértékadóvá vált pártok kisebbségpolitikai programpontjait utólag összesítve és egymás mellé állítva, szinte teljes egészében és összetettségében rekonstruálható az új magyar külpolitikai doktrínának a határon túli magyarsággal kapcsolatos kérdések kezelésére vonatkozó cél- és érvrendszere. A legfontosabb cél: a közösségek teljes egyéni és közösségi jogegyenlőségének biztosítása, valamint a magyar kulturális nemzet egységének, együvétartozásá-nak, a magyar-magyar kapcsolatrendszernek a stabilizálása és erősítése volt. Ezt a két alpvető célt egészítette ki a szomszédokkal való kapcsolatok javítása. A kisebbségvédelem mellett a szomszédságpolitikának ez a korábbiakhoz képest a nemzeti érdekekeket előtérbe helyező átértékelése az új magyar külpolitikai doktrína kétségkívül legfontosabb nóvuma. A nyugat-európai és összeurópai integrációs szervezetekhez, s általában a Nyugathoz való közeledés a nemzeti érdekek szempontjából sem volt öncélú vállalkozás, hiszen valójában mind a kisebbségvédelem, mind pedig Magyarország regionális külpolitikája számára éppen Nyugat-Európa, illetve az euroatlanti szervezetek jelenthetnek igazi segítséget, hátországot.
Az Antall-kormány programjába az ellenzéki korszak és az átmenet időszakának valamennyi érdemi külpolitikai javaslata bekerült. A kormány szertelenségektől, szélksőségektől letisztulva kezdhette el a nemzetpolitikai alapvetésű külpolitikai stratégia gyakorlatba való átültetését. Az 1990. május 22-én ismertetett kormányprogramban a magyar külpolitika általános és koncepcionális jellegű nyugati irányváltásának részeként jelent meg a szomszédságpolitika új alapokra helyezésének igénye. Ez elsősorban az örökölt nacionalista szempontú ellentétek fokozatos felszámolását, a szabad kapcsolatok kialakítását, az ellenségképek kölcsönös leépítését, az egységesülő Európa szellemiségét megjelenítő közép-európai együttműködés keretei kialakításának szándékát jelentette. S ez utóbbi nem valamiféle középhatalmi ábrándkép jegyében fogalmazódott meg, hanem abból a felismerésből fogant, hogy „éppen a regionalizmus biztosíthatja a nemzeti sajátosságok megőrzését, a nemzeti érdekek további érvényesülését minden nacionalista felhang nélkül". Ebben a külpolitikai célrendszerben az emberi és kisebbségi jogok érvényesítésére alapozott kisebbségpolitikai program célja „a magyar nemzet mint kulturális és etnikai közösség megmaradásának támogatása". Az etnikai jelző használatát tekintsük itt afféle politikusi fontoskodásnak, hiszen az 1989 előtti magyar nyelvű kisebbségkutatás éppencsak nekilátott a nyugati szakirodalomban zajló fogalmi viták tanulságainak-eredmé-nyeinek adaptálásához. Annál meglepőbb viszont a programnak az a következő kitétele, amely a magyar kormány részéről „a határainkon kívül élő magyar közösségek önrendelkezési jogának megtartása melletti" kiállást hangsúlyozta, igaz, a fennálló nemzetközi szerződések tiszteletben tartásával, azok szellemében, illetve a szomszéd államok kinyilvánított ígéreiteivel összhangban. Meglepőnek az önrendelkezés kifejezés használatát tartjuk, hiszen az MDF-programokban, Antall József korabeli felszólalásaiban, a helyi, regionális önkormányzatokat, autonómiaformákat jelentő belső önrendelkezés kifejezés már ismert volt. A kisebbségpolitikai programszakasz újfajta hídszerepet szánt a „jogaikat és méltóságérzetüket visszanyert kisebbségeknek".
A kormányprogram kétségkívül felületes, pontatlan kitétektől, irreális vagy éppen az előző, internacionalista korszakokból átörökített kívánságok miatt elnehezülő mondatait alighanem a szomszéd országokban is megnyugodva olvashatták: hiszen a jelzőtlen „önrendelkezés" kívánalmán kívül az új kormány kisebbségpolitikai céljaiban nemigen lehetett kivetnivalót találni."
Jó két évvel később, 1992 augusztusában az Antall-kormány közleményben próbálta konkretizálni a határokon túli magyar közösségekre vonatkozó, gyökeresen új megoldásokat sürgető politikai programját. A kezdeti gyors megoldások, történeti kiegyezések, megbékülések reménye illúziónak bizonyult; a délszláv háború, a Szovjetunió felbomlása, Csehszlovákia kettéválása az európai integráció ellen ható nemzetállami nacionalizmusok kelet-közép-európai felerősödését hozta magával. Ennek egyik következményeként a kisebbségi kérdést, a korábban szinte kizárólagos emberjogi kontextusból kiszakítva, Nyugaton igen rövid idő alatt egyre inkább biztonságpolitikai problémaként kezdték kezelni, másrészt lelassult az össz-európai nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer kiépítésének ígéretes folyamata.
A magyar kormány azt tartotta a délszláv polgárháború legfontosabb tanulságának a térség államai számára, hogy „az államok és nemzetek békés új rendjének kiépítéséhez csak az államokon belüli nemzeti és etnikai sokszínűség alkotmányos elismerésén keresztül vezethet az út". Többség és kisebbség demokratikus párbeszéde, a kisebbségek önszerveződési, valamint a személyi, helyi és regionális autómiaformák kialakítását célzó törekvései a magyar kormány szerint „beilleszkednek a meghatározó európai folyamatokba és jó alapot kínálnak Magyarország és szomszédai kisebbségpolitikai együttműködéséhez, a térségben a tartós jó kapcsolatok és a stabilitás megteremtéséhez".12
Az Antall-kormány fél évvel később, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) vezetőivel folytatott tárgyalás eredményeképpen, mindezt a magyar-magyar kapcsolatok új alapokra helyezésével egészítette ki: a magyar kormány az 1993. február 26-i megállapodás értelmében minden, a határokon túli magyarokat érintő kérdésben a legitim magyar kisebbségi politikai érdekképviseleti szervezetek véleményét tekinti irány- és mérvadónak. A magyar miniszterelnök támogatásáról biztosította a „belső önrendelkezés" elvi platformján való kisebbségi magyar politizálást.13
Az Antall-kormány kezdeti kisebbségpolitikai reményei-víziói tehát az ilyen és ehhez hasonló önkorrekciók révén, fokozatosan reális stratégiai célkijelölésekké váltak. A délszláv válság és háború, a Balladur-terv első változata az Antali-féle kisebbségpolitika másik, a megegyezéses és békés határváltozásokkal kapcsolatos illúzióját is szertefoszlatta. A magyar miniszterelnök a horvát miniszterelnökkel tárgyalva már 1993 tavaszán jelezte, hogy Magyarország elítéli a külső és belső államhatárok mindenfajta erőszakos megváltoztatását. 1993. évi Szent István napi beszédében pedig Antall József emlékeztetett ugyan a trianoni határok igazságtalanságára, de leszögezte, hogy a magyar kormány ennek fejében ragaszkodik a magyar kisebbségek jogegyenlőségének biztosításához.14 A magyar miniszterelnök szerint a magyar kisebbségek emberi és kisebbségi jogainak érvényesülése és a határok megváltoztathatatlanságának elismerése két, egymással összefüggő feltétele a jószomszédi kapcsolatoknak. Ezzel Antall a sokat támadott ukrán-magyar alapszerződés logikáját is megvédte, melyben a szerződő felek nem csupán az erőszakos, hanem általában mindenfajta határváltoztatásról lemondanak.
Az Antall-kormány elvitathatatlan érdeme, hogy félreérthetetlenül, és éppen ezért, az egyértelműség érdekében, látványos-patetikus gesztusokkal igyekezett a szomszédok és a külvilág tudomására hozni, hogy a magyar külpolitikában a határon túli magyar kisebbségek ügyét szükségszerűen központi kérdésként, kiemelt feladatként, prioritásként kívánja kezelni. Mégpedig nem valamilyen történelmi nosztalgiák, vagy éppen revizionista ábrándok alapján, hanem azért, mert a magyar kisebbségek érdekeinek védelme nélkül az ország európai helyi értékét meghatározó szomszédságpolitika hiteltelenné válhat. Ugyancsak az Antall-kormány volt az, amely programjában és gyakorlatában először vetette fel az egységes magyar nemzetpolitika megalapozásának szükségességét is. A nemzetpolitika kifejezéssel természetesen a magyarországi politikai nemzet és a kárpát-medencei magyar nyelvi-kulturális nemzeti közösség kettősségét, fogalmi ellentmondását akarták áthidalni.
A nemzetpolitikai szemlélet kezdettől fogva kétféleképpen jelentkezett az 1989 utáni magyar politikai közgondolkodásban. Az egyik irányzat a történeti sémák, pontosabban a sérelmek orvoslása mentén véli meghaladhatónak a trianoni traumát, a másik irányzat viszont a nemzeti ideáloknak az új Európa víziójába való bekapcsolásától reméli a megvalósítható nemzetstratégia kialakítását.
Itt rögtön jelezhetjük is: 1989 után az Antall-, illetve a Horn-kormány külpolitikai programjaiban egyértelműen ez utóbbi felfogás, szemlélet dominált, ugyanakkor a kormányzati szándék politológiai és tömegtájékoztatási tálalásában a két kormányzati periódust mint a jelzett két szemléletmód egymással való szembenállását láthatjuk.
A Horn-kormány 1994. évi kormányprogramja a fejlett világhoz való szoros kapcsolódás, illetve az euroatlanti integrációba való bekapcsolódás mellett a jószomszédi viszony megteremtésében és a határainkon túl élő magyarság jogainak érvényesítésében jelölte meg a magyar külpolitika hármas prioritását; ezzel valójában rendszerbe foglaltan folytonosságot vállalt az előző kormány által megfogalmazott külpolitikai doktrínával. Az eszközök kiválasztásában sincs túlzottan nagy eltérés a két kormány között, hiszen az EU- és NATO-csatlakozás előkészítése, a kétoldalú kapcsolatok szerződéses rendezése mindkét program állandó eleme volt.
A kisebbségi magyar közösségekkel kapcsolatos magyar kormánypolitikában az autonómiatörekvések, a kisebbségi jogvédelem támogatásának deklarálása mellett lényeges új elemek is megjelentek, amelyek egy része az előző négy év tapasztalatai alapján elvárható volt, másik része viszont az új kormánykoalíció leleménye. A határ menti együttműködési formák, a gazdasági kapcsolatok élénkítése mellett teljesen új elemet csak kettőt találunk: a határon túli magyar közösségek gazdasági felemelkedését szolgáló intézkedések kilátásba helyezését, illetve a támogatási rendszer reformját és a költségvetésbe való beillesztésének meghirdetését.
Rendkívüli jelentőségű tény, hogy a Horn-kormány programjának a magyar kisebbségek ügyeinek kezelésére vonatkozó részében helyet kaptak az Antali-doktrína elvei, amennyiben a kormányprogram a-lapvető követelménynek tartja, hogy „a kisebbségeket érintő kérdésekről, csak az ő szervezeteik, képviselőik véleményének figyelembevételével szülessen meg a hivatalos magyar álláspont".'5
A Horn-kormány a határon túli magyarokkal kapcsolatos nemzetstratégiájának legfontosabb dokumentumát az 1996. július 5-i budapesti magyar-magyar csúcstalálkozón elfogadott közös nyilatkozat jelentette. A tizenegy pontos nyilatkozat a magyar kormánynak a határon túli magyar közösségekkel szembeni alkotmányos felelősségéből kiindulva, határozottan állást foglalt a kisebbségi magyar pártok programjainak gerincét alkotó önkormányzati jogok érvényesítése mellett. A magyar külügyminiszter és a politikai államtitkár, továbbá a magyar kisebbségpolitikai szervezetek vezetői - a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének (VMDK) vezetője kivételével -aláírásukkal hitelesítették azt a közös szándékot, hogy „összehangolt támogatásban részesítik" a határon túli magyaroknak „a működő európai gyakorlattal és a nemzetközi normák szellemiségével összhangban álló autonómiatörekvéseit". A kisebbségi pártvezetők támogatásukról biztosították a magyar külpolitikát, hármas prioritásrendszerének kiegyensúlyozott érvényesítésében, ami a dokumentum megfogalmazása szerint azt jelenti, hogy sem az euroatlanti integráció, sem a szomszédságpolitika prioritásai „nem szoríthatják háttérbe a határon túli magyar nemzeti közösségek alapvető érdekeit". Fontos, és időközben Romániában - és részben Szlovákiában is - komoly előrelépést eredményező új eleme a kisebbségpolitikai stratégiának, annak az egyébként nem előzmény nélküli törekvésnek a programszerű vállalása, hogy a szomszéd nemzetek demokratikus erőivel a korábbinál intenzívebb együttműködést kell kialakítani.16
A nyilatkozatot Pozsonyban és Bukarestben minden korábbit felülmúló magyarellenes hisztériával, nemzetközi ellenagitációval fogadták, ami nyugat-európai és amerikai kormánykörökben és Brüsszelben is visszhangra talált. A két hónappal később megkötött magyar-román alapszerződés körül kirobbant belpolitikai és magyar-magyar viták egyszersmind azt is jelezték, hogy a távlatos nemzetstratégiai dokumentumok elveit aligha lehet mindig teljes mértékben összhangba hozni a magyar kormány taktikai meggondolásaival, konkrét külpolitikai lépéseivel. A magyar kormány és a kisebbségi pártok közötti politikai egyeztetés csak akkor lehet zavartalan, és főképp külpolitikai értelelemben is eredményes, ha az adott magyar kisebbség államának kormánya is mutat némi hajlandóságot a kisebbségi közösség politikai reprezentációjának partnerként való kezelésére.
A KISEBBSÉGI MAGYAR PÁRTPROGRAMOK ÉS A MAGYAR NEMZETEGYSÉG GONDOLATA
A három szlovákiai magyar párt, továbbá az RMDSZ, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), valamint az 1995-ig egyedüli vajdasági magyar pártnak számító VMDK programjai alapján, a virtuális magyar nemzetstratégia kialakíthatósága és valóságos funkciói felől közelítve, röviden a következő megjegyzéseket szeretnénk tenni a fentiekkel kapcsolatban:
A NEMZETSTRATÉGIA ÉRTELME ÉS KORLÁTAI
Minden politikai program, s még inkább minden stratégiai igényű feladatkijelölés szükségképpen az adott helyzet kíméletlenül őszinte elemzésére kellene hogy épüljön. A 20. század végi magyar nyelvnemzeti közösség helyzete kimerítő leírásának, sokoldalú elemzésének hiánya éppen ezért az elmúlt évek nemzetpolitikai vitáinak, nemzetstratégiai kísérleteinek közös fogyatékossága. A magyar nemzeti közösség Trianon óta fennálló kettős állapota: a magyarországi politikai nemzet, s azon belül a magukat magyarnak valló magyarországi magyarok közössége az egyik, önmagában sem teljesen probléma nélküli nemzeti identitás. Ehhez a csoporthoz kötődik, mindmáig igen szoros szálakkal, a határokon túli magyar nemzeti kisebbségek és a magyar, diaszpóra keretei között élő három-négy milliónyi külföldi magyar többségük más állampolgára, kétnyelvű, egyre nagyobb százalékban szülőhelyén is kisebbségi helyzetben él, és ebből adódóan nem anyanyelvén szocializálódik, ennek megfelelően a felerősödő tömeges asszimilációs folyamatok részesévé válik. A határon túli magyarság nyelvterületének határai egyre inkább elmosódnak, a Vajdaság és Erdély után Szlovákiában és Kárpátalján is erőteljes szórványosodási folyamatok kezdődtek, a magyar többségű vagy magyar jellegű városok száma pedig minden évtizedben csökken. (L. a 9 táblázatot!)
Az 1989. évi fordulat több szempontból is lélegzetvételhez juttatta a magyar kisebbségeket. Esetenként félévszázados kényszerszünet után újraszerveződhettek politikai, kulturális és gazdasági intézményeik, s a kisebbségi magyar egyházak is újrakezdhették nyilvános közösségszervező tevékenységüket. A parlamenti és helyhatósági választásokon mind a négy nagy határon túli magyar közösség, de még a horvátországi, szlovéniai és burgenlandi magyarság is, rendkívüli aktivitással reagált az újonnan megfogalmazott és középpontba állított magyar külpolitikai kezdeményezésre.
Ezzel együtt világosan kell látnunk azt is, hogy a 20. század végi Európa-politika alapvetően nem a nemzeti érdekek extrapolációján alapul: a kultúrák, nyelvek egyenrangúságának elvi elismerése, deklarálása és támogatása mellett a rendkívüli erősségű globalizációs kihívásoknak és nyomásnak a magyarnál nagyobb nemzeti közösségek is könnyen ádlozatául eshetnek. Ezért a magyar külpolitika és kisebbségpolitika hosszú távú stratégiájának tervezésében gondolni kell arra, hogy a térség és egész Európa hasonló helyzetben levő nemzeteivel, kisebbségi közösségeivel közös cselekvési programok készüljenek.
Rövid távon az összmagyar nemzetpolitika stratégiai megfontolásainak, céljainak érvényesítésében a közelmúlt tapasztalatait is érdemes lenne hasznosítani..
a.) Növelni kell a magyar kisebbségek helyzetének sokoldalú tudományos feltárására fordított figyelmet és energiákat, hiszen a demográfiai, földrajzi, néprajzi, történeti alaptények leírásán túl gyakorlatilag csupán mikrokutatások folytak eddig. Alapos tudományos megismerés nélkül pedig legfeljebb sejtelmes pipafüstbe burkolózhatunk, vagy zseniális megérzéseinkre hagyatkozhatunk.21
b.) A magyar külpolitika hármas prioritása és a magyar kisebbségi pártprogramok autonómiaközpontú világképe a szomszéd államok nemzetállami ambícióinak erőteljes érvényesítése idején csak nehezen vagy egyáltalán nem egyeztethető össze. A hetven-nyolcvan évnyi különfejlődés, sőt, szétfejlődés más-más helyzetet teremtett a négy nagyobb és a három kisebb magyar kisebbségi közösség esetében - ezeket többé nem lehet figyelmen kívül hagyni.
c.) A közösségek megmaradását és helyben maradását csak akkor lehet tartósan biztosítani, ha együttélésük a többségi nemzettel lehetőleg zavartalan, egyenjogúságuk törvényi biztosítékai adottak, kulturális, közigazgatási autonómián alapuló fejlődésük, az anyaországgal és a többi magyar közösséggel való kapcsolattartásuk intenzitása megfelelő ahhoz, hogy pótolja a kisebbségi helyzetben szükségképpen megjelenő anyanyelvi kulturális deficitet.
A magyar kisebbségek és a párizsi magyar békeszerződés előkészítése 1945-1947
1 Romsics Ignác: A State Department és Magyarország, 1942-1947. In: uő.: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Osiris Kiadó, Budapest 1996, 294. -Romsics szerint a világháború alatti amerikai békeelőkészületek ideális tervei meghiúsulásának legfőbb oka: „...a térségben kialakult szovjet erőfölény és az Egyesült Államok materiális érdekeltségének hiánya volt". Uo., 291. L. még: Amerikai béketervek a háború utáni Magyarországról. Az Egyesült Államok Külügyminisztériumának titkos iratai 1942-1944. Szerkesztette: Romsics Ignác. Typovent, Gödöllő 1992.
2 A békeelőkészületek Minisztertanács által jóváhagyott politikai vezérfonala Wilsonra és Leninre, valamint az Atlanti Charta 2. pontjára hivatkozik a kisebbségek önrendelkezési jogának alátámasztására. Ez utóbbi szerint „a Charta aláírói nem törekszenek olyan területi változásokra, amely nem egyezik az érdekelt népek szabadon kifejezett akaratával". A dokumentum a területi kérdések rendezésére a nemzetiségi elvet tartotta a legalkalmasabbnak, de nem zárta ki „a területi kompenzációval kombinált népességcsere" alternatíváját sem: „A határoktól messzebb fekvő népszigetek esetében pedig kölcsönös népcseréket lehetne végrehajtani a Kárpát-medence egész területén." A békeelőkészület irányelvei mindazonáltal azt valószínűsítették, hogy „a trianoni vagy azokhoz hasonló határok maradnak". Erre az esetre a határok átjárhatóságának növelését, elválasztó jellegének felszámolását kellett volna célul kitűzni. - Feljegyzés a háború utáni tárgyalások előkészítésénél, de különösen területi kérdésekben irányadó szempontokról. 1945. július 25. Új Magyar Központi Levéltár (tovább: UMKL) Külügyminisztérium, Békeelőkészítő Osztály (Küm, Bé.O.), XIX-J-1/a 14res/Be 1945.
3 Balogh Sándor: Magyarország külpolitikája 1945-1950. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1988; Fülöp Mihály: A befejezetlen béke. A Külügyminiszterek Tanácsa és a magyar békeszerződés (1947). Héttorony Könyvkiadó (Budapest) é. n.; Janics Kálmán: A hontalanság évei. A szlovákiai magyar kisebbség a második világháború után 1945-1948. Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem, Bern 1979; Kaplan, Karel: Csehszlovákia igazi arca 1945-1948. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 1993; Matuška Márton:/! megtorlás napjai. Ahogy az emlékezet megőrizte. Forum, Újvidék 1991; Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1953. = Kisebbségi adattár I. Budapest-Szeged 1994; Dalibor M. Krno: A békéről tárgyaltunk Magyarországgal. ( A szerző Jednali jsme o mír s Maďarskem című 1947. évi könyvének magyar fordítása.) Budapest 1992;„Hívebb emlékezésül..." Csehszlovákiai magyar emlékiratok és egyéb dokumentumok a jog/osztottság éveiből 1945-1948. Szerkesztette: Tóth László. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 1995; Föglein Gizella: Magyar-jugoszláv népcsereegyezmény-tervezet (1946). Századok, 1996. 6. sz., 1553-1570.
4 „Nem tudjuk, hogy azok, akik a jugoszláviai magyarság kielégítő helyzetéről, szabad életéről írnak, tudják-e az alábbi tényeket? [...] Magyarország nagyon meg van elégedve a sorsukkal, nem is kívánja, hogy az elszakított magyarság visszatérjen. A miniszterelnök úr legutóbbi nyilatkozata után sok magyar ember könnyes szemmel hallgatta a rádió híradásait a Jugoszlávia által megszállt területen. Kérdezzük ezek után, hányféle igazság van a földön? Ha Csehszlovákia részéről bizonyos magatartás elítélendő és ebből mi magyarok bizonyos jogokat formálunk magunknak, akkor Jugoszláviának ugyanilyen magatartása miért váltja ki némely emberből azt a meggyőződést, hogy a demokratikus Jugoszlávia jól bánik az ottani magyarsággal. És ha Csehszlovákiával szemben a magyarság üldöztetése miatt területi igényekkel léphetünk fel, miért nem léphetünk fel ugyanúgy Jugoszláviával szemben is?" -Mindszenty József esztergomi érsek Gyöngyösi János külügyminiszterhez írott levelét és a délvidéki bosszúhadjáratról beszámoló jelentés szövegét közli: Matuška Márton: A megtorlás napjai, i. m., 365-367.
5 A magyar-jugoszláv viszony kezelésében a magyar kormány kénytelenkelletlen igyekezett olyan viszony kialakítására, amivel megpróbálta megakadályozni, hogy Prága mellett Belgrád is a nyílt nyomásgyakorlás eszközeivel nehezítse az ország helyzetét. Ezzel együtt bizonyosra vehető, hogy a jugoszláv partizánok bosszúhadjáratának méreteiről a magyar vezetés nem rendelkezett megbízható információkkal. Ezek hiányában a parlamentben, s a kormányban a pártok egyike sem emelt óvást a jugoszlávokkal szorgalmazott békülékeny politika ellen. Ellenkezőleg, Gyöngyösi minden párt részéről támogatásban részesült akkor, amikor a Kardelj jugoszláv külügyminiszter-helyettes részéről 1946 augusztusában kezdeményezett vízügyi és lakosságcsere-megállapodás jóindulatú elintézését szorgalmazta. Erről 1.: Fülöp Mihály: A befejezetlen béke, i. m., 156.
6 A 40 000 főben limitált, nagyobbrészt önkéntes jugoszláv-magyar lakosságcsere-egyezmény sohasem ratifikált tervezetéről Gyöngyösi és Kardelj 1946. szeptember 12-i levélváltásukban állapodtak meg. - Föglein Gizella: Magyar-jugoszláv népcsere, i. m., 1555. Az egyezmény tervezetét 1.: uo., 1562-1567.
7 Vö. Lázár György: Szekfű Gyula és a moszkvai magyar követség jelentései Regio, 1995. 1-2. sz., 192-204. A szovjet vezetés magyar kisebbségekkel kapcsolatos korabeli magatartására új moszkvai forrásokat közöl: Vosztocsnaja Evropa v dokumentah rosszijszkih arhivov 1944-1953 gg. tom I. 1944-1948 gg. Szerkesztette: Volokitina, T. V.-Iszlamov, T. M.-Murasko, G. P. Szibirszkij hronograf, Moszkva-Novoszibirszk 1997; Izsák Lajos-Kun Miklós: Moszkvának jelentjük... Titkos dokumentumok 1944-1948. Századvég Kiadó, Budapest 1994.
8 ÚMKL Küm, Bé. O., XIX-J-1/a 32, 40.994/Be- 1945.
9 Amerikai béketervek, i. m.; Pax Britannica. Brit külügyi iratok a második világháború utáni Kelet-Közép-Európáról 1942-1943. Szerkesztette: Bán D. András. Osiris Kiadó, Budapest 1996.
10 Fülöp Mihály: Befejezetlen béke, i. m., 78-82.
11 Katona Szabó István: A nagy reménységek kora. Erdélyi demokrácia 1944-19481. Magvető Könyvkiadó, Budapest 1990, 289.
12 Fülöp Mihály: A Sebestyén-misszió. Világtörténet, 1987. 3-4. sz., 141-176.; uő: A Sebestyén-misszió. Petru Groza és a magyar-román határkérdés. In: Erdély történetéről. Szakmai konferencia Debrecenben, 1987. október 9-10. Szerkesztette: Rácz István. Debrecen 1988, 195-211. Kurkó és Bányai álláspontjáról 1. Gyöngyössy István Nékám Sándornak küldött jelentését: ÚMKL Küm, Bé. O., XXII. 621/1946.
13 Uo.
14. Vincze Gábor: A kisebbségpolitikus Márton Áron. Magyar Kisebbség, Új folyam, 1995. 1. sz., 93-108. A hivatkozott nyilatkozat szövege: 103-105. -A romániai magyarság korabeli politikai szervezettségéről 1. uő: A romániai magyar kisebbség politikai intézményrendszere 1944-1953.Regio, 1997. 2. sz., 68-84.
15 Vincze Gábor: A kisebbségpolitikus Márton Áron, i. m. 104.
16 Uo., 104-105.
17 Példaként Hamilton Fish Armstrongot, az amerikai külügyminisztérium 1941-ben létrehozott Háború Utáni Külpolitikai Tanácsadó Bizottsága területi albizottságának tagját idézzük: „Az albizottság többi tagjához hasonlóan én is nagyon várom, hogy határkiigazitásokra kerüljön sor a háború után olyan határterületeken, ahol a lakosság túlnyomó részben más nemzethez tartozik, mint amelyikkel együtt él. Az ilyen módosítások elősegítenék a nemzetállamok konszolidálódását, csökkentenék a kisebbségi jogok védelmében hozott hosszantartó nemzetközi intézkedések szükségességét és megszüntetnék a nemzetek közötti súrlódás egyik okát." -Amerikai béketervek, i. m., 177. Az erdélyi magyar-román határszakasz módosítására vonatkozó, 1946. szeptember 6-i ausztrál javaslatot a Külügyminiszterek Tanácsában nagy szavazattöbbséggel elutasították. - Haas György: Második Trianon, i. m. 162.
18 Uo., 198-199.
19 Uo., 243.
20 „Ami a területrendezést illeti, az Egyesült Államok elvben a München előtti határok helyreállítását támogatja, s a Magyarország és szomszédai közötti határviták megítélésénél ebből kell kiindulnia. Nem tekintjük azonban a München előtti határokat megváltoztathatatlannak, és úgy hisszük, hogy szükség van bizonyos változtatásokra a stabil rendezés érdekében." -Uo., 245.
21 „Így az 1938-as határ nem jár távol az etnikai méltányosságtól, habár helyszíni vizsgálódás kisebb módosításokat eredményezhet, amelyek inkább a szlovákoknak kedveznének, mintsem Magyarországnak. [...] Gazdasági szempontból az egyetlen ideális megoldás az, ha ebben a térségben mindenféle határt megszüntetnek, a szlovák nemzeti érzés erősödése miatt azonban nem lenne tanácsos egész Szlovákiát ismét betagolni Magyarországba." - Pax Britanniát, i. m., 74.
22 Magyar-csehszlovák határrendezési terv a kisebbségek kiegyensúlyozása alapján. Küm, Bé. O. 45. dob. IV-80-81.
23 Krno, Dalibor M.: A békéről tárgyaltunk Magyarországgal, i. m., 59. Masaryk külügyminiszter szeptember 23-án, az amerikai elutasítást regisztrálva, a következőképpen érvelt az egyoldalú kitelepítés mellett: „E probléma megoldása a konferencia kezében, végül a Négy Nagy kezében van. Szükségünk van az önök véleményére, kérjük megértésüket és segítségüket, kitartva a tény mellett, hogy javaslatunk jogos. Megismételjük ígéretünket, hogy mindent elkövetünk, ami csak lehetséges az áttelepítés civilizált, tisztességes és mindenekfölött emberi lebonyolítási módjáért. Legyen bármilyen nézetük javaslatunkról, meg kell mondanunk, hogy az orvostudományban a megelőzés az egészség legjobb őre. Azt hisszük, némi emberi sebészet előnyösebb, mint az elhúzódó rák." - Uo. 79.
24 Uo., 72.
25 Uo.
26 Uo., 70.
27 Uo. Erre vonatkozóan 1. még: Vida István: Az amerikai diplomácia és a csehszlovákiai magyar kisebbség 1945-1947. Adalékok. Jelenkor 1985. 12. sz., 1114-1125.
28 Krno, Dalibor M.: A békéről tárgyaltunk Magyarországgal, i. m., 80-81.
29 Képviselőházi Napló, 1947. március 20.
A kisebbségi kérdés a magyar-csehszlovák kapcsolatokban
1 A régi Magyarország szerb, román, szlovák nemzeti mozgalmai 1848-tól kezdődően a belső nemzeti autonómiák kialakítását - a vármegyék etnikai elv szerint történő kikerekítését -, a soknemzetiségű állam föderatív alapokra helyezését szorgalmazták. Az 1868. évi magyarországi nemzetiségi törvényben kodifikált egységes magyar politikai nemzet fogalma még valójában magában rejtette a föderatív értelmezés lehetőségét, de a törvény gyakorlati alkalmazásában már a magyar nemzeti kizárólagosság érvényesült. A Habsburg-monarchia föderalizálódása felé mutató belső nemzeti elhatárolódás 1918 előtt általános érvényű folyamat volt és a Lajtán túli területeken a világháború előtti évtizedben már a gyakorlatban is megmutatkozott. A csehországi, morvaországi cseh-német viszony ilyen értelmű alakulásáról 1. pl.: Křen, Jan-Kural, Václav-Brandes, Detlef: Integration oder Ausgrenzung. Deutsche und Tschechen 1890-1945. Břemen 1986, 50-57.
2 A föderalizmus érvényesülésének akadályairól - egyebek közt a területi viták és a kisebbségi kérdés szülte bizalmatlanságról - sok tekintetben máig mérvadó Bibó István 1947. évi elemzése: Bibó István:/! kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In: uő: Válogatott tanulmányok 2. Budapest 1986, 247-248.
3 A fokozatosság fontosságára figyelmeztet Bibó István is: „Demokratizmus és nacionalizmus két közös gyökerű mozgalom, melyek mély összefüggésben vannak, s ha ez megbillen, súlyos zavarokra vezethet. Ez történt Közép- és Kelet-Európában, ahol a nemzeti közösségek birtokbavétele és az ember felszabadulása nem kapcsolódtak össze, sőt ellenkezőleg: ezek a nemzetek olyan történelmi pillanatokat éltek meg, melyek azt látszottak bizonyítani, hogy a múlt nyomasztó politikai és társadalmi hatalmasságainak az összeomlása s a demokráciának a végső konzekvenciákig való vállalása a nemzeti közösséget súlyos kockázatoknak, sőt katasztrófáknak teszi ki." -Bibó István: A kelet-európai kisállamok..., i.m., 219.
4 A szomszéd országi magyar kisebbségekre vonatkozó elméleti kérdések és gyakorlati problémák kiváló összefoglalása: Szabó Rezső: A nemzetiségi kérdés és államjogi megoldása, Hét, 1969. 1-6. sz. A belső föderalizálódás és a konföderációs típusú folyamatok összehangolásának szükségességéről Köteles Pál idézi Claude Nigoul La. crise de la societe politique című monográfiáját. - Köteles Pál: Gondolatok az önrendelkezési spirálról. Ellenzéki Unió, 1989. 5-6. sz. 145.
5 Dávid Zoltán: Magyarok - határaink mentén. Mozgó Világ, 1982. 7. sz., 38-50. - Dávid Zoltán tanulmányának angol változatát szlovák részről bírálja: Bobák, Ján-Hrnko, Anton: Nad jednou štatistikou. Slovenský národ, 1990. 4. sz., 1., 6-7.
6 Szabó Rezső: A nemzetiségi kérdés..., i.m., 1969. 2. sz., 11.
7 A magyarországi asszimilációs folyamatokat egyoldalúan, kizárólag mint a magyarosító kormányzati politika következményeit bemutató újabb szlovák tanulmányok szerzője, Ján Bobák minden korábbi szlovák „elemzésen" túltesz, amikor a következőket állítja: „Magyarország létrejötte idején [ti. a trianoni Magyarország kialakulásakor - Sz. L. meg}] a szlovákok összlétszámát objektíven 600 000-650 000 főre tehetjük. A magyarországi szlovák nemzetiség száma jelentős mértékben meghaladta azoknak a magyar nemzetiségű személyeknek a valódi számát, akik a történeti Magyarország felbomlását követően Szlovákia területére kerültek." Bobák szerint az 1921-es csehszlovákiai népszámlálások idején regisztrált 650 000 magyar között Szlovákiában mintegy 200 000-250 000 főre tehető azoknak a száma, akik szlovák származásúak és nemzetiségűek voltak, de nemzetileg megtörtek, és tudatlanná, illetve etnikailag közömbössé váltak. - Bobák, Ján: Koľko Slovákov ehe žije v Maďarsku? Slovenské národné noviny, 1990. 1. sz., 61.
8 Az asszimilációs folyamat különböző stádiumait jelzi az 506 nemzetiségi jellegű községben végzett kiegészítő adatgyűjtés közzétett anyaga. A tanácsok bevonásával családonként, illetve háztartásonként igyekeztek felmérni „a nemzetiségi kulturális igényű népesség" számát. (Megjegyzendő, hogy 141 községben élnek szlovákok, de 33 faluban 10-nél kevesebb személyt lehetett a rendkívül tágan értelmezett szlovák „nemzetiségi kulturális igényűek" csoportjába sorolni. Ugyanakkor a tanácsi minősítés módszere természetesen nem volt alkalmazható a városok, például Békéscsaba, Orosháza, Budapest esetében.) A kiegészítő gyűjtés során feldolgozott községekben az 1980. évi népszámlálás adatai szerint összesen 6067 szlovák nemzetiségű és 9468 magát szlovák anyanyelvűnek valló személy élt, ami körülbelül az összes magyarországi szlovák kétharmadát jelenti. A tanácsi minősítésen alapuló kiegészítő adatgyűjtés eredményei szerint az említett 141 községben összesen 34 601 egyértelműen szlovák nemzetiségűnek tekinthető személy élt 1980-ban (ez a kétharmados arányt figyelembe véve országosan 52 000 főt jelenthet). Rajtuk kívül a kiegészítő felmérés 15 400 nemzetiségileg vegyes, de nyelvileg nem asszimilálódott és 20 571 nemzetiségileg vegyes, nyelvileg azonban már elmagyarosodott személyt, összesen tehát 70 572 főt minősített szlovák „nemzetiségi kulturális igényű" magyar állampolgárként. Ez országosan - ismét csak a 141 község kétharmados népszámlálási arányszámát alapul véve - hozzávetőleg 106 000 embert jelent, ami nagyjából megegyezik a szlovák szövetség becslésével. - Adataink forrása: Az 1980. évi népszámlálás. A nemzetiségi települések adatai Budapest 1985.
9 Kovács Alajos: A tótok helyzete..., i. m., 26. - Vö. Svetoň, Ján: Slováci v Maďarsku. Príspevky k štatistickej maďarizácii. Bratislava 1944, 42.
10 Papers and Documents Relatings to the Foreign Relation of Hungary 2 Szerkesztette: Újváry, Dezső. Budapest 1946, 221. L. a 24. dokumentumot uo.!
11 Dávid Zoltán: Magyarok - határaink mentén..., i. m.
12 Szarka László: Kisebbségvédelem, reciprocitás, revízió. Megegyezési kísérletek a nemzetiségi kérdés terén. In: Békétlen évtizedek 1918-1938. Tanulmányok és dokumentumok a magyar-csehszlovák kapcsolatok történetéhői a két világháború között. Budapest 1988, 49-50.
13 Berzeviczy fejtegetését Miloš Kobr, budapesti csehszlovák követ ismerteti 1935. január 28-i jelentésében. - Archív Ministerstva zahraničných věcí ČSR, Politické zprávy Budapest, c. 9/1935.
14 Magyar Országos Levéltár, K-63 Külügyminisztérium - Politikai osztály, 1923, 7/4 tétel, fol. 46-77.
15 Archív Ministerstva zahraničných věcí ČSR, Politické zprávy, Budapest c. 68/1935.
16 Steier Lajos: Felső-Magyarország és a revízió. Budapest 1933, 47. Bethlen István nyilatkozatának részlete: „Mi a magyar nemzetiséghez tartozó testvéreinket akarjuk visszanyerni és népszavazást kívánunk, amely megállapítja, vajon bizonyos más nemzetiségek is vissza akarnak-e térni hozzánk, vagy nem." - Bethlen New York Times-beli interjúja alapján közli: Pesti Hírlap, 1930. november 18.
17 A magyar revíziós külpolitika Csehszlovákiával kapcsolatos céljairól 1.: Hoensch, Jörg K.: Der ungarische Revisionismus und die Zerschlagung der Tschechoslowakei. Tübingen 1967.; Berenger, Jean: Le révisionisme hongrois. In: Les concéquences de traités de paix de 1919-1920 en Europe centrale et du d'orientales. Strasbourg 1987, 159-172. Bethlen utólagos értékelését 1.: Bethlen István emlékirata 1944. Budapest 1988, 100-101.
18 A csehszlovák békedelegáció belső tanácskozásairól készült sokszorosított jegyzőkönyvek tanúsága szerint Clementis külügyi államtitkár szeptember 23-án, a szovjet támogatás tudatában, már mint túlhaladott variánst említette a lakosságcserét területi kompenzációval ellensúlyozni kész eredeti csehszlovák elképzelést. Pozůstalost M. Hodži, Archív Národního musea, Praha.
19 Tilkovszky Lóránt:/! magyarországi szlovákok történetéhez = Hungaro-Bohemico-Slovaca 3. Budapest 1989.
20 Janics Kálmán: A hontalanság évei. A szlovákiai magyar kisebbség a második világháború után 1945-1948. Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem, Bern 1979, 132.
Asszimiláció Magyarországon Trianontól napjainkig. Adatok a magyarországi németek és szlovákok 20. századi elmagyarosodásáról
1 Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája 1910-1990. Az 1992. szeptember 2-5. között Budapesten megrendezett Nemzetiségi Statisztikai Konferencia előadásai. Szerkesztette: Klinger András. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest 1994, 29-30., 47., 196-197.
2 Vö. pl.: Slobodník, Dušan: Some Aspects ofRecent Slovak-Magyar Relati-ons. In: Slovaks andMagyars. Slovak-Magyar Relations in Central Európe Bratislava 1995, 102-103.
3 Svetoň, Ján: Slováci v Maďarsku. Príspevky k štatistickej maďarizácii. Bratislava 1944, 27-32. Ujabban: Fábry, Viliam: Trianon, Helsinky a menšiny. Trianon, Helsinki és a kisebbségek. (Kétnyelvű kiadvány). Bratislava 1996, 12-14.
4 Fehér István: Az utolsó percben. Magyarország nemzetiségei 1945-1990 Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1993; Gyivicsán Anna: Anyanyelv, kultúra, közösség. A magyarországi szlovákok. Teleki László Alapítvány, Budapest 1993, 264-265. Lokális szociológiai vizsgálatok alapján Wolfgang Aschauer szintén úgy látja, hogy nem teljesen tisztázott körülmények között, különösen a magyarországi németek fiatalabb nemzedékeire, egyre inkább jellemző az a döntési mechanizmus, amellyel a magyarországi német nemzetiségi csoport-tudatot feladják, s egyfajta laza, a közösségi identitást már szinte teljesen nélkülöző, pusztán etnikai jegyek alapján leírható származási csoportot alkotnak. Aschauer, Wolfgang: Ethnische Identität bei den Ungarndeutschen -Formen und Faktoren. In: Minderheiten in Südosteuropa.-Untersuchungen zur Gegenwartskunde Südosteuropas Bd. 27. Szerkesztette: Seewann, Gerhard. München 1992, 163-164. - Maga Seewann a magyarországi német kisebbség 20. századi identitásformáit tipológiailag négy, mindmáig fellelhető csoportba sorolta: A-típus: tradicionális hungarus-identitás, B-típus: tradicionális népi német identitás, C-típus: a hagyományokkal részben már szakított, felerészben magyar, felerészben „Ungarndeutsch" identitás, D-típus: a hagyományoknak már hátat fordított, német számazású magyar identitás. L.: Seewann, Gerhard: Siebenbürger Sachse, Ungarndeutscher, Donauschwabe? Überlegungen zur Identitätsproblematik des Deutschtums in Südosteuropa. In: Minderheiten in Südosteuropa,, i. m. 154-155.
5 Mészáros Árpád: Nemzetiség, anyanyelv és vallás a magyarországi népszámlálások tükrében. In: Magyarország nemzetiségeinek..., i. m., 190-203.; Zielbauer György: A magyarországi németség számának megállapítása a családi nevek hangzása alapján 1945-1980. Uo., 293-294.
6 Fischer, Holger: A magyarországi német kisebbség 20. századi társdalmi-gazdasági átalakulásának térbeli aspektusai és a nemzetiségi statisztika In: Magyarország nemzetiségeinek..., i. m., 273-291.; Szarka, László: Migration und Strukturwandel der Minderheiten Ungarns in der Zwischenkriegszeit In: Migrationen und ihre Auswirkungen. Das Beispiel Ungarn 1918-1995. = Buchreihe der Südostdeutschen Historischen Komission Bd. 36. Szerkesztette: Seewann, Gerhard. München 1997, 39-40.
7 Kovács Alajos: A németek helyzete Csonka-Magyarországon a statisztika megvilágításában. Budapest 1936, 11-22.
8 Magyarország nemzetiségeinek..., i. m., 32-34.
9 Kovács Alajos: A németek helyzete..., i. m., 35-37.; uő: A tótok helyzete Csonka-Magyarországon a statisztika megvilágításában.Budapest 1936, 38-41.
10 Példaként Illyés Gyulának a Pusztulás. Úti jegyzetek címmel megjelent írását (Nyugat, 1933, 1-16. sz., 189-205.) vagy Fülep Lajos 1929. évi cikkeit említhetjük (Pesti Napló, 1929. november 26., december 4.).
11 Schuon, Gottlob: Die nordöstliche Schwäbische Türkei. Ein Beitrag zur Geographie des deutschen Bauerntums im heutigen Südungarn. Stuttgart 1936, 14-15.
12 Súpis Slovákov v Maďarsku v r. 1946. Zprávy Štátneho plánovacieho a štatistického úradu. 1. augusta 1946. 2. sz., 33-35.
13 A nemzetiségek életkörülményei Központi Statisztikai Hivatal, Budapest 1995, 15-16.; 1990. évi népszámlálás. Magyarország nemzetiségi adatai megyénként (az 1990. évi államigazgatási beosztás szerint, 1930-1990). Központi Statisztikai Hivatal, Budapest 1992, 40-41. - Dávid Zoltán: A magyarországi nemzetiségek 1990-ben Valóság 1993. 10. sz., 34-42.; uő.: A nemzetiségi községek száma. Uo., 1995. 5. sz., 69-77.
Variációk nemzetstratégiára. Magyar külpolitikai prioritások és kisebbségi pártprogramok 1989 után
1 Szokai Imre-Tabajdi Csaba: Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés. Magyar Nemzet, 1998. február 13., 6.
2 Tamás Gáspár Miklós: Erdélyi múlt, román jelen, magyar jövő. Beszélő, 1988. 24. sz., 35-39.
3 A kisebbségi tárgyú szamizdatirodalom jó áttekintését adja: Ballá Gyu-la-Dippold Péter: A szomszéd országok magyarságának ügye a magyarországi független (szamizdat) kiadványokban Regio, 1991. 1. sz., 162-183.
4 Magyarország Politikai Évkönyve. Aula-OMIKK, Budapest 1990, 491.
5 Uo., 499.
6 Uo., 504.
7 Uo., 514.
8 Egyedül az MDF-programban található a nyugati szórványmagyarsággal kapcsolatos elképzelés: „...a kisebbségi és nyugati szórványmagyarság helyzetének javítása külkapcsolataink egyik központi eleme legyen. A Kárpát-medencén kívülre került magyarság a nemzet részeként, ha egyénileg igényli, korlátozás nélkül élhessen magyar állampolgári jogaival. Juthassanak mindazon előnyökhöz, amelyek az itthon élőket megilletik, és semmilyen gyakorlati hátrányuk ne legyen amiatt, mert a történelem sodra távolabbra vetette őket. Az MDF arra törekszik, hogy részükre a kettős állampolgárság lehetősége intézményesüljön." - Uo., 524.
9 Uo., 582.
10 „Az egyetemes magyar nemzet részének tekintjük magunkat. Közösséget vállalunk a határainkon túl rekedt magyarsággal. Miközben elutasítjuk a határrevízió veszedelmes ábrándjait, küzdünk azért, hogy a határok ne szigetelhessék el az anyanemzettől a kisebbségi sorba került magyarokat. Küzdünk egyéni és kollektív jogainkért, kulturális, és ahol lehet, területi autonómiájukért; küzdünk azért, hogy államuk egyenrangú állampolgáraiként szabadon ápolhassák nyelvünket, kultúrájukat, történelmi hagyományaikat." - Uo., 599.
11 Parlamenti Napló, 1992. május 22.
12 A kormány a kisebbségekről: „Gyökeresen új megoldásokat kell keresni." Népszabadság 1992. augusztus 19., 4.
13 „A magyar kormány nem avatkozik bele az RMDSZ politikájába, de mindenben messzemenően támogatja annak legitim törekvéseit és álláspontját. Ennek megfelelően elő kívánja segíteni a Szövetség, illetve a romániai magyarság belső önrendelkezésének és autonómia-tervezetének Románia törvényeivel és a nemzetközi jogszabályokkal egyező megvalósítását." -RMDSZ-Közlöny, 1993. 2. sz.
14 „E nemzeti fájdalom kimondása azonban nem jelenti azt, hogy önmérséklettel és bölcsességgel ne vennénk tudomásul az új Európa és egy rendezett világ követelményeit. Hazánk lemondott a Helsinki Egyezményben és a Párizsi Chartában a határok erőszakos megváltoztatásáról, s ezeket a nemzetközi egyezményeket szigorúan be is tartjuk." - Új Magyarország, 1993. augusztus 21.
15 A Magyar Köztársaság Kormányának programja 1994-1998. Magyar Hírlap, melléklet, 1994. július 18., 15.
16 A magyar-magyar csúcs közös nyilatkozata: Népszabadság, 1996. július 20. - Az autonómia-törekvések létjogosultságának, időszerűségének sokat vitatott kérdéséről 1. pl. Glatz Ferenc: Állam és nemzet, államnemzet, kultúmemzet. Európa új területrendezési elveiről Népszabadság, 1992. augusztus 19., 17-18.; Törzsök Erika: A kelet-európai régió demokratizálódásának esélyei és az autonómiatörekvések. In: Autonómia. Kihívás és/vagy megoldás. Autonomy. Cballenge and/or Solution. Budapest 1994, 8-19.; Duray Miklós: A magyarságpolitika szemléletváltozást igényel. In: Nemzetstratégia a harmadik évezred küszöbén. Szerkesztette: Kurucz Gyula. Magyarok IV. Világkongresszusa., 1996, 40-44.; Hódi Sándor: Tézisek egy nemzeteszmény megteremtéséhez Uo., 60-70.; Lőnncz Csaba: Nemzeti önrendelkezés, kisebbségi önrendelkezés In: Lőrincz Csa-ba-Németh Zsolt-Orbán Viktor-Rockenbauer Zoltán: Nemzetpolitika '88 -'98. Tanulmányok, publicisztikák, beszédek, interjúk. Budapest 1998, 32-39.; Németh Zsolt: Külpolitika és nemzeti érdek. Uo., 215-222.
17 Az RMDSZ 1993. évi brassói programja például így fogalmaz: „A romániai magyarság, beleértve a csángó-magyarságot is, állami hovatartozását tekintve Románia állampolgárainak közösségébe tartozik. Ezen belül önmagát mint őshonos közösséget államalkotó tényezőnek, önálló politikai a-lanynak, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társának tekinti. Nyelve, etnikuma, azonosságtudata, kultúrája és hagyományai szerint a magyar nemzet szerves része, ugyanakkor régi, történelmi és kulturális szálak kötik azokhoz a népekhez, elsősorban a románokhoz és németekhez, akikkel évszázadokon át együtt élt. Romániai mivoltát vállalva, nemzeti identitását továbbra is meg akarja őrizni: nem akar sem elvándorolni, sem a román nemzetbe beolvadni. Kizárólag csak számbelileg tekinti magát kisebbségnek, szülőföldjét otthonának vallja, amelynek gazdasági és kulturális fejlődéséhez maga is hozzájárul."
18 „A kelet-közép-európai átalakulás és az európai integráció folyamata a magyarság szempontjából rendkívül kedvezőnek tűnik. Azt mondhatnánk, ha nem ragadunk le az apró történeti részleteknél, hogy a mohácsi vész óta most van ismét esély arra, hogy Magyarország megszállóktól megszabadult, független államként elinduljon az önmaga által meghatározott fejlődés útján. Ezt hozta a kelet-közép-európai rendszerváltás." - Vékás János: A nemzeti önrendelkezés és az állami szuverenitás között. In: Esély a megmaradásra, 1992. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének Evkönyve. Ada-Becse 1992, 73.
19 Az önkormányzat az önrendelkezés alapja. A szlovákiai magyar választott képviselők és polgármesterek országos nagygyűlésének hiteles jegyzőkönyve Komárom 1994. január 8. Komáromi Lapok-Szinnyei Kiadó, Komárom 1995. Az 1998 augusztusában létrejött Magyar Koalíció Pártjának 1998. évi választási programja a szlovákiai magyar nemzeti közösség szempontjából fontos feltételként jelölte meg „az általa lakott régiók gazdaságának fejlesztését": „Leghatékonyabban ez úgy valósítható meg, ha a régiók mint viszonylag önálló, önkormányzati területi egységek működnek. Ezáltal az ott élő lakosság kezébe veheti sorsa alakítását úgy, hogy az előnyös legyen az egész ország számára. A regionális (másodfokú) önkormányzati területek létrehozásánál figyelembe kell venni a történelmi, kulturális hagyományokat, az etnikai összetételt és természetesen a gazdasági adottságokat. Olyan önkormányzati régiókat kell így kialakítani, hogy képesek legyenek az interre-gionális együttműködésre az Európai Unión belül." -Magyar Koalíció Pártja - Strana maďarskej koalície. Választási program. H. n. é. n.
| |