| |
Kisebbségi kulturális autonómiáról nem beszélhetünk kisebbségi kulturális intézményi háló nélkül. A valódi kulturális autonómia egyik feltétele, hogy ezen az intézményeknek a működtetői, tulajdonosai kisebbségi szervezetek legyenek. Az intézményrendszer létrejötte és tulajdonosi szerkezete erősen függ ezen intézmények, szervezetek finanszírozási módjától, azaz attól, hogy milyen kisebbségi kulturális tevékenységeket és intézményeket hajlandó az állam finanszírozni. Amikor 2002-ben nem voltak meg a törvényi feltételei a garantált finanszírozásnak, a nemzetiségek képviselői kezdeményezték, hogy az állam (a kormány) egyedi döntésekkel támogassa kisebbségi kulturális intézményeik létrejöttét és működését. Ezt a javaslatot a kormány azzal a feltétellel fogadta el, hogy az ily módon támogatható intézmény-működtetők és alapítók körét az országos kisebbségi önkormányzatokra szűkíti. A legutóbbi, 2006-2007. évi kisebbségi választásokat követően a kisebbségi önkormányzati rendszerben új elemként számos területi (megyei) önkormányzat is létrejött, amelyek mint reálisan várható intézményalapítók és működtetők jelentek meg a korábban már létező országos kisebbségi önkormányzatokon kívül és a fővárosi kisebbségi önkormányzatok mellett. Ebben a helyzetben érdemes elgondolkodni azon, hogy helyesen cselekszik-e a kisebbségi kultúra fejlődése, és a kisebbségi jog szempontjából az állam, amikor intézményi támogatásait kizárólag az országos kisebbségi önkormányzatokhoz köti, illetve, hogy ez a támogatási rendszer mennyire felel meg a kisebbségi közösségek belső társadalmi viszonyainak, fejlődésének, valamint a támogatni kívánt kulturális, művészeti, média és tudományos tevékenységek sajátosságainak.
Mielőtt ezt a kérdéskört megvizsgálnánk, érdemes röviden visszatekinteni arra, hogy a rendszerváltozást követően a kisebbségi intézményfinanszírozás terén eddig hogyan alakult a helyzet. Az 1990 óta eltelt több mint másfél évtizedben - véleményem szerint - a következő fontosabb periódusok, illetve fordulópontok voltak megfigyelhetők: (1) a Kisebbségi törvény elfogadása és életbelépése (1993-1995); (2) a kisebbségi intézményi keret létrejötte és működése (2003-2006); (3) a Kisebbségi törvény gyökeres átalakításának előkészítése és megvalósítása (2003-2005).
Mint az akkori folyamatok egyik részese és alakítója, az első periódusban úgy érzékeltem, hogy a nemzetiségek fontos céljai a kisebbségi törvény létrehozásával kapcsolatban a következők voltak: (1) a hagyományos nemzetiségi szövetségek képviseleti funkcióinak és finanszírozási garanciáinak átmentése a jogállami keretek közé; (2) megalapozni érdekképviseletük erős legitimitását; (3) közjogi jogosítványokat szerezni a kisebbségi szervezeteknek; (4) megteremteni a jogi-finanszírozási feltételeit saját intézményrendszereik létrehozására; (5) parlamenti képviseletet biztosítani a kisebbségi közösségeknek az új parlamenti demokráciában. A törvény előkészítése során a kisebbségi szakmai műhelyekben két koncepció alakult ki arról, hogy ezt milyen szervezeti keretek révén lehet biztosítani. Az egyik a szerves fejlődésre épített volna és az adott nemzetiség egyesületeinek országos tanácsát hozta volna létre (Szerb Demokratikus Szövetség, dr. Obrenovity Olga javaslata), és e tanácshoz telepített volna erős képviseleti, valamint közjogi szférába nyúló jogosítványokat, de lazábbra hagyta volna a nemzetiségek belső önszerveződését. A másik koncepció kisebbségi önkormányzatokat kívánt létrehozni, szinte a civil szervezetek helyett is, méghozzá nagyjából a helyi önkormányzatok mintájára (dr. Bársony János és dr. Kaltenbach Jenő javaslatai), ami jogilag zártabb rendszernek tűnt, ugyanakkor nem nagyon volt figyelemmel a nemzetiségi társadalmi közeg addig szervesen kialakult önszerveződési formáira. Ugyanakkor a Kisebbségi törvénynek ez az „eredeti" változata a gyakorlatban nem tette lehetővé a kisebbségi kulturális autonómia létrejöttét, mivel nem fogalmazott meg finanszírozási garanciákat a kisebbségi önkormányzatok által működtetett intézményekre. A kisebbségi parlamenti képviselet megoldását is ez a jogszabály más törvényre utalta. A második periódusban (2003-2006) a nemzetiségek célja az volt, hogy amíg nincs törvényi garancia a kisebbségi önkormányzati kulturális és egyéb intézmények létrehozására és finanszírozására, egyedi kormányzati döntésekkel kell megkezdeni a folyamatot. Eredmény: csak országos önkormányzatoknak nyílt meg az intézményalapítás és működtetés reális lehetősége, a döntések pedig, főleg az első körben kézi vezérléssel születtek. Ennek egyik következménye volt, hogy nem mindig jöttek létre kiérlelt, koncepcióval rendelkező, végiggondolt igényeket tükröző intézmények, helyenként kialakult a formális működés gyakorlata. Ugyanakkor a történelmileg korábban létrejött kisebbségi intézmények nem kaphattak az így létrehozott központi költségvetési keretből támogatást. Mindez ahhoz vezetett, hogy a kisebbségi kultúra területén beindult egy centralizáció, helyenként, pedig a támogatás felhasználása lényegesen nagyobb volt annál, mint ami a feladatellátás sérülése nélkül lehetett volna egy másmilyen finanszírozási rendszerben. Természetesen, a folyamat lényege az volt, hogy végre létrejöhettek kisebbségi kulturális intézmények, a diszfunkciók, pedig egy ilyen rendszerben várhatóak voltak.
A harmadik eseménysor (a Kisebbségi törvény legutóbbi módosítása) idején a nemzetiségek céljai a következők voltak: (1) elhárítani a deklarált jogok megvalósításának útjában álló jogi akadályokat; (2) pénzügyi garanciák megfogalmazása a törvénybefoglalt jogok megvalósítására, különösen az intézményfinanszírozás terén; (3) valódi autonómia biztosítása a nemzetiségek számára, növelve a közjogi jogosítványok körét. Véleményem szerint, a módosítás nem hozta meg a kisebbségek számára a várva-várt eredményeket, hanem éppen ellenkezőleg az addig biztosított kisebbségi jogok jelentős részének korlátozását, vagy megszüntetését hozta magával. Csökkent az autonómia köre, a kisebbségi önkormányzatok szabályozása az államosítás irányába mozdult el, a kisebbségi közösségeken belül, pedig a centralizációt elősegítő néhány előírás született, ami a szubszidiaritás elvével is ellentétes. Cserébe az országos önkormányzatok által addig alapított, és az állam által addig támogatott intézmények központi költségvetési támogatása bekerült az éves költségvetési törvénybe, ami a rendes intézményi működés előfeltétele volt. Ugyanakkor csökkent a kisebbségi önkormányzatok - különösen a helyiek - működési finanszírozásának biztonsága.
A törvénymódosítás továbbra sem tisztázta, hogy mi valójában az (országos) kisebbségi önkormányzatok feladata. Az országos önkormányzatok mindig is Janus-arcúak voltak a jogalkotók és a kisebbségek képviselői szerint is: egyrészt a kisebbségi közösségek monopóliummal felruházott országos érdekképviseletei, másrészt a kisebbségi önkormányzatok belső kulturális önkormányzatai, a főbb kisebbségi intézmények működtetői. Azaz a törvénymódosítás is fenntartotta a dilemmát még a közösség belső életét illetően is: (párt)politikai szervezet, vagy a kisebbség kulturális, művelődési, művészeti, tömegtájékoztatási, tudományos és közoktatási életének menedzsere, illetve működtetője, fenntartója-e az (országos) kisebbségi önkormányzat? A törvénymódosítás nemcsak kifelé adott erős politikai jelleget (képviseleti monopólium) a kisebbségi önkormányzatoknak, hanem befelé is (szervezetek listái versenyeznek a választásokon az új választási szabályok értelmében) a modern plurális demokrácia jogi garanciái és a modern tagolt civil társadalom feltételei nélkül.
Amikorajogalkotó kialakítja a kisebbségek belső életét szabályozó rendelkezéseket (kisebbségi önkormányzatok választásának és működésének szabályai, valamint a finanszírozás szabályai), figyelemmel kellene lennie a kisebbségi közösségek társadalmi jellemzőire is. Gyakran figyelmen kívül marad az a tény, hogy az egyes kisebbségek önmagukban is tagolt és plurális társadalmakat alkotnak, bármilyen kis létszámúak is. így a kisebbségi közösségek identitása sem homogén, s ez nemcsak azt jelenti, hogy a közösségen belül, vagy annak „perifériáján" különböző mértékben asszimilált személyeket találunk, hanem az identitás elemei is eltérő súllyal szerepelnek minden egyes individuumban. A legtöbb kisebbség beszélt nyelve nem egységes, különböző nyelvjárásokat használnak. Számos kisebbség vallásilag sem homogén (katolikusok - evangélikusok, ortodoxok - görög-katolikusok, ortodoxok - görög-katolikusok - baptisták stb.). A legtöbb nemzetiség nem egy tömbben él Magyarországon, hanem különféle régiókban, melyek mind rendelkeznek sajátságokkal, helyi identitásokkal, regionális részérdekekkel.
A kisebbségi közösségek olyan értelemben is tagoltak, hogy tagjaik különböznek abban a tekintetben is, hogy részben városba, részben falun laknak, vannak köztük idősek és fiatalok, konzervatívok, a hagyományokhoz mindenben ragaszkodók és liberálisabbak, a modern értékek és újítások iránt fogékonyabbak, nyitottak vagy zártabbak az anyaország, anyanemzet irányában. Különböznek politikai-ideológiai beállítottságukban is, s végezetül a kisebbségi közéletben gyakran különböző és versengő szervezeteken keresztül vesznek részt, amit a legutóbbi törvénymódosítás kiemelt és megerősített. Mindezeket a tagoltságokat azonban teljesen természetesnek kell vennünk, s tisztában kell lennünk vele, hogy különböző kulturális igényeket indukálnak a nemzetiségi kultúrán belül, amely igények egyformán „legitimek" lehetnek, s köztük nem lehet egyszerűen hatalmi szóval, vagy többségi elven szelektálni.
A finanszírozás rendszerének kialakításakor figyelemmel kell lennünk a támogatandó tevékenység sajátosságaira is. A kisebbségi kultúra nemcsak plurális, hanem van egy másik sajátossága is. E kultúráknak a fennmaradása is fejlődőképességüktől függ. Azonban a kultúrában a fejlődés feltétele a sokszínűség és az alkotói szabadság.
Az eddigi finanszírozás rendszere a nemzetiségi sajtó területén arra koncentrált, hogy nemzetiségenként egy sajtóorgánum megjelenését biztosítsa, sajnos, évről-évre csökkenő mértékben. Ez a megközelítés nagyban korlátozza a sajtószabadság elvét, ugyanis a jogszabályok e nemzetiségenként egyetlen, monopolhelyzetben levő orgánumok esetében azt sem írják elő, nem garantálják, hogy ezek közszolgálati jellegűek legyenek. Mindez veszélyezteti az alapvető demokratikus normák érvényesülését a kisebbségi választásokon, vagy a kulturális pluralizmus érvényesülését a kultúrában. A jelenlegi helyzetből kiutat jelentene a közszolgálati jelleg jogi garantálása az egyetlen orgánum esetében, illetve a kisebbségi sajtó, média pluralizálódása, ami azonban feladatokat ró a finanszírozási rendszer átalakítására is. Megjegyezzük, hogy a kisebbségi kulturális-közéleti folyóiratok alig-alig kerülnek az állami támogatás látókörébe.
A tudományos tevékenység, kutatás támogatása terén felmerül a kérdés, hogy politikai szervezeteknek, önkormányzati közgyűléseknek kell-e dönteniük arról, hogy mit és hogyan fognak a kisebbségi társadalomtudósok, kutatóműhelyek kutatni, vagy ezt a szakma autonóm szervezetire kell bízni? A kérdés költői.
A kisebbségi intézmények egy része még a Kisebbségi törvény elfogadása előtt jött létre, vagy még mielőtt a kisebbségi intézmények alapításának és támogatásának biztosítására kialakított központi költségvetési keret létrejött volna. Ilyenek a nemzetiségi színházak (német, bolgár, szerb, roma, ...), a nemzetiségi sajtó (bolgár, roma, lengyel, horvát, román, ruszin, szerb, szlovák, szlovén, ...), regionális kulturális központok (pl. békéscsabai szlovák), tudományos intézmények (pl. román), de találhatunk példát könyvtári, múzeumi és közgyűjteményi intézményekre is. Ezek nem országos önkormányzati alapításúak vagy fenntartásúak voltak. Az a gyakorlat, hogy a támogatást az állam csak akkor biztosítja, ha egy adott szervezeti formában, az országos önkormányzatok révén működnek ezek az intézmények, oda vezetett, hogy megindult egy centralizációs folyamat, az intézmények átvétele, vagy látszólagos átvétele a támogatás elnyerése érdekében. Ennek a folyamatnak lehetnek egyes esetekben előnyei, másokban, pedig hátrányai az ellátandó tevékenység színvonala, sikeressége, sokszínűsége, szabadsága szempontjából, de semmiféleképpen nem nevezhetjük természetes folyamatnak.
Összegezve megállapítható, hogy a jelenlegi kisebbségi intézményfinanszírozási rendszer nem felel meg a kisebbségi közösségek történelmileg kialakult társadalmi valóságának és a támogatni kívánt tevékenységek, feladatok belső sajátosságainak, továbbá számos restriktív és diszkriminatív elemet tartalmaz. Ha egy megfelelőbb finanszírozási megoldást keresünk, akkor annak rugalmasabbnak, többrétűnek, komplexebbnek és kifinomultabbnak kell lennie. Megjegyzendő, hogy el kell azt a máshol nem alkalmazott, diszkriminatív dogmát is, hogy „közpénzből" csak közintézmény (értsd: kisebbségi önkormányzati intézmény), vagy csak központi közintézmény (értsd: országos önkormányzati intézmény) finanszírozható, s nem támogathatók ilyen forrásokból más fenntartású, alapítású közfeladatot, közérdekű feladatot ellátó intézmények. Nem tarthatók fenn a kisebbségek számára az egypártrendszer kultúrafinanszírozási gyakorlatának egyes elemei, miközben a többségi kultúra a 21. század sokszínű életét éli. Többek között ezért is biztosítandó az országos önkormányzati intézmények támogatásán túl:
Az egyházi, alapítványi, egyesületi, kht. alapítású kisebbségi intézmények működésének állami támogatása (pl. múzeum, levéltár, színház, tudományos intézmény,...).
A települési kisebbségi önkormányzat által működtetett intézmények állami támogatása (pl. óvoda,tájház,...)
A megyei-regionális (fővárosi) kisebbségi önkormányzat (regionális, városi igények) által működtetett intézmények állami támogatása (pl. regionális média, kulturális központ, könyvtár, múzeum, tájház, iskola,...). Előfordulnak elvétve példák ilyen támogatásokra is, de rendszerszerűén ezzel a kérdéssel sem a kormány, sem a jogalkotó még nem foglalkozott. A megyei kisebbségi önkormányzatok létrejöttéje alkalom lehet a közös gondolkodás elindításához.
A megyei szint betagozódása a kisebbségi önkormányzati rendszerbe
Nem megoldott a jog szintjén a települési, a megyei és az országos kisebbségi önkormányzatok közötti kapcsolatrendszer. Jelenleg, a megyei kisebbségi önkormányzatok létrehozása akár dezintegratív hatást is kifejthet. Érdemes lenne a jogalkotónak foglalkoznia azzal a kérdéssel, hogyan illeszkedik a területi szint a települési és országos szinthez. Ehhez kapcsolódik az a probléma is, hogy a kisebbségek által lakott települések nem megyékbe, hanem megyehatárokon átnyúló kisrégiókba csoportosulnak, így a sok szempontból kiüresedő megye helyett a területi szint meghatározásakor inkább kellene gondolni a kisrégiókban és a nagyobb (pl. az EU által igényelt) régiókban. A kisebbségek belső önszerveződéséhez ez a megközelítés jobban illeszkedne.
A megyei kisebbségi önkormányzatok működésének finanszírozása
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy jelenleg a megyei kisebbségi önkormányzatok működési finanszírozása megoldatlan. Tarthatatlan az a helyzet, hogy egy megyei kisebbségi önkormányzat csak annyi központi költségvetési működési támogatást kap, mint egy települési önkormányzat, s hogy a megyei önkormányzatok egy része nem hajlandó érdemi támogatást nyújtani a megyei kisebbségi önkormányzatoknak. A megyei kisebbségi önkormányzat testületének lényegesen több tagja van és lényegesen több feladatot kellene ellátnia, mint egy települési kisebbségi önkormányzatnak, így indokolt lenne a lényegesen nagyobb központi költségvetési támogatása is.
A megyei kisebbségi önkormányzatok vétójoga
Megítélésem szerint a megyei kisebbségi önkormányzatok vétójogának megléte a megyei önkormányzatok adott kisebbséget érintő rendeletei és döntései vonatkozásában nem teljesen egyértelmű a módosított Kisebbségi törvényben. Örömmel tapasztalom, hogy a megyei önkormányzatok jelenlevő képviselői egyértelműnek és magától érthetőnek tartják a megyei kisebbségi önkormányzatok egyetértési jogát.
Megyei kisebbségi önkormányzatok nélküli kisebbségek megyei támogatása
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy egyes megyékben élhetnek olyan nemzetiségek is, amelyeknek kevesebb, mint 10 települési kisebbségi önkormányzata van a megyében, így ezek nem alakíthatnak megyei kisebbségi önkormányzatokat. Azonban igen jelentős - akár megyei szintű - kisebbségi közéletet élhetnek, rendezvényeket szervezhetnek stb. Igen fontos, hogy a megyei kisebbségi önkormányzatok megalakulása után, azokra koncentrálva se feledkezzenek meg a megyei önkormányzatok e nemzetiségeknek, szervezeteiknek, tevékenységeiknek méltó támogatásáról.
EU-s források a kisebbségi kultúra, intézményrendszer, tevékenység finanszírozásában
Mivel a nemzetiségek nem igazán felkészültek az EU-s források elérésére, rendkívül fontos, hogy a kormány megfelelő segítséget nyújtson a kisebbségeknek, hogy képesek legyenek EU-s pályázatokon részt venni. Ezért javasolom, hogy:
A kormány szervei szervezzenek, vagy segítsék elő, hogy megfelelő specializált szervezetek szervezzenek nemzetiségiek számára képzéseket az EU-s pályázatokon való részvételhez.
A kormány illetékes szervei rendszeresen tájékoztassák a nemzetiségeket a pályázati lehetőségekről és szervezzenek szakmai segítséget a pályázatok megírásához.
A kormány hozzon létre pénzügyi keretet a nemzetiségi EU-s pályázatok saját erejének kiegészítésére, pótlására.
Szerb intézmények
Jelenleg egy szerb országos önkormányzati intézményt támogat a központi költségvetés: ez a Magyarországi Szerb Kulturális és Dokumentációs Központ. Emellett az országos önkormányzat közgyűlése egy pedagógiai központ létrehozásáról döntött, azonban ez még nem kap támogatást. Regionális, fővárosi szinten is van előrehaladott kezdeményezés média és kulturális intézmény megalakítására. Az új intézmények létrehozására és támogatására elkülönített központi keretek olyan kicsik, hogy alkalmatlanok a számos kisebbségnél csak most elinduló intézményalapítási folyamat kezelésére.
| |