| |
Mohács, illetve az azután következett évtizedek a cigányok hazai történetét illetően is következményekkel jártak,mert mások voltak a körülmények, az adottságok a három részre szakadt ország egyes területein.
A királyi Magyarország A rendszeres forrásfeltárások hiánya miatt a királyi Magyarországon (a mai Szlovákia és Északkelet-Magyarország, illetve a mai Nyugat-Dunántúl és Burgenland területén) élő cigányokról rendkívül keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy nemigen volt olyan zuga ennek az országrésznek sem, ahol ne lettek volna megtalálhatóak: Szepes és Nyitra vármegyék, illetve Debrecen és Szentgyörgy (Pozsony megye) városok statútumokat - helyhatósági rendeleteket - hoztak ellenük a 17. században, Debrecen 16. század közepéről való városkönyveiben elég gyakran felbukkan a nevük, mivel kisebb-nagyobb konfliktusokba kerültek a lakossággal, s szerepelnek cigányok Szombathely mezőváros jegyzőkönyveiben is. Az egyetlen ebből a korszakból eddig közzétett összeírás 1676-ból és 1681-ből. az ónodi várhoz tartozó cigányok nevét tartalmazza Az első szerint 16 sátorral voltak ezek a cigányok, tehát ennyi családdal kell számolnunk, de az is lehet, hogy többel, mivel négy felnőtt férfi esetében nincs szó sátorról. E népességből öt év múlva már többen nem éltek, amint azt az árvák 1681-ben készült összeírása bizonyítja. Ez az egyetlen összeírás viszont nem alkalmas általános következtetések levonására, legfeljebb az árvák feltűnően hirtelen megnövekedett számából gondolhatjuk, hogy a hadi események nem sújtották kevésbé a cigányokat, mint a környezetüket.
A forrásokból legelősorban a cigányok életmódjáról, megélhetéséről, mesterségeikről, stb. kaphatunk képet. Úgy látszik, hogy nagyobb részük egészen biztosan vándorló volt és sátorban lakott. Foglalkoztak muzsikálással és kovácsolással (nagymértékben fegyverjavítással), köztisztasági munkákat végeztek (amilyen a kóbor kutyák elfogása és elpusztítása). Általában úgy éltek tehát, mint a 18. században a kóborló (azaz letelepítendő) cigányok. Az összeírásokban az 1540-es évek legelejétől találkozunk velük, s a fej adó-jegyzékek tanúsága szerint az összeírók Csikán, Sikán, Szikán, Csigán, Cigán, Cingane, Csingane néven tartották őket számon. Jegyzékbe vételük oka általában a fejadó alól való mentességük volt, mivel különféle kincstári szolgálatokat teljesítettek: közülük kerültek ki például a zenészek , a kovácsok, a tűzmesterek, a golyóöntők , a szegkovácsok, a kardkovácsok, a hóhérok, a fegyvercsiszárok, a kalauzok, a seborvosok, de voltak közöttük katonák is. A Dél-Magyarországon lévő Haram várában 1540-ben 15 cigányzenész és 6 cigánykovács élt. Az eddig közzétett török forrásokból (adójegyzékekből) kiderül, hogy már a 16. század közepén és második felében a népes szultáni hász-városokban: például Tolnán, Pécsett, Ráckevén, Esztergomban és Budán éltek cigányok nagyobb számban.
A tolnai török számadásokból a Gucsora cigány család életébe nyerhetünk némi bepillantást. Megtudjuk például, hogy a család egyes tagjait: így Gucsora cigányt, Gucsora Dorkát, Gucsora Ilonát és másokat különféle vétségek - rosszakaratú rágalmazás, lopás, tilalmak áthágása - gyakran sújtották kisebb-nagyobb pénzbüntetéssel a városi török hatóságok. A család nőtagjai a vámjegyzékek tanúsága szerint búzával és gyümölccsel kereskedtek. Ennek ellenére nagy szegénységben éltek: Gucsora Anna hagyatékának leltára például csak egy viseltes ruhát és egy turkomán szoknyát említ, Gucsora Orsolya után pedig mindössze egy rossz, régi ház, egy viseltes ruha és egy olló maradt összesen 78 akcse értékben (viszonyítási alapként: a fentebbi vétkekért a család tagjaira egy-egy alkalommal kirótt pénzbüntetés 50-150 akcse volt). A legtöbb cigány a török megszállta Budán élt, ahol egy külön „cigányvárost" népesítettek be, amely a Duna mellett terült el. Erről a közösségről több összeírás is említést tesz a l6. század folyamán. Az összeírásokból kiderül, hogy a cigányok (akiket e források kopt névvel illetnek) száma folyamatosan emelkedett: 1546-ban 56 családot, 1559-ben 62-öt, 1580-ban pedig már 90 családot regisztráltak az összeírók. Érdekes azonban, hogy meglehetősen magas volt a beköltözők és az elköltözöttek aránya: az 1546-ban összeírtak közül. 1559-ig például 27 családról jegyezték fel, hogy „megszökött", s ugyanezen időszak alatt 40 család érkezett újonnan. Ez a jelenség arra utal, hogy nem a letelepedett, hanem a kóborló-vándorló életmód jellemezte ebben a korszakban cigányságunkat.
Cigányok az önálló Erdélyben A l6. század közepén önállósult Erdélyi Fejedelemség területén a cigányok kezdettől fogva jelen voltak, mégpedig - ahogyan a források sugallják - elég nagy számban. Úgy látszik, a helyzetük is különbözött a királyi Magyarország és a hódoltság cigányainak a helyzetétől. Az államvezetés például rendszeresen adót fizettetett a cigányokkal, fejenként és évenként egy forintot, amelyet két részletben: Szent György és Szent Mihály napján (április 24-én, illetve szeptember 29-én) kellett beszedni. Aki beszedte, az volt a „cigányok fő-vajdája"; ez a hivatal szinte udvari méltóságnak számított. 1557-ben például Izabella királyné kiskendi Bálásfi Ferencet és Nagy Gáspárt nevezte ki az erdélyi cigányok fővajdájának, s a kinevezéssel kapcsolatos nyílt parancslevelében a fejedelemség összes hivatalnokának és tisztségviselőjének meghagyta, hogy segítsék a nevezetteket a cigányok által fizetendő és őket megillető fejadó, valamint a bírságok beszedésében. Valószínűleg a cigányoktól beszedett rendszeres adó nagysága az oka annak, hogy egy másik, a királyi és a hódoltsági országrészekben eddig ismeretlen jelenséggel is találkozunk Erdélyben: tudniillik a cigány csoportoknak és családoknak a fejedelem által történő eladományozásával. Ugyancsak azzal függenek össze azok a kiváltságlevelek, amelyekkel az uralkodók az egyes városok kérésére mentesítenek cigány csoportokat adófizetés alól. Arról nem szól a krónika, hogy a cigányok fej adója kinek a zsebébe vándorolt, illetve, hogy a cigányok — ennek fejében — kinek a számára teljesítettek olcsó, de nyilván nehezen nélkülözhető szolgálatokat. A Kolozsvár és Szeben részére tett, az ott lakó és szolgálatokat teljesítő középkor végi okleveleket fentebb már láttuk; ezeket egészítik ki jól azok az oklevelek, amelyek 1552-ben - Ferdinánd király és 1557-ben Izabella királyné adott ki Dés város kérelmére a korábban ott lakott és Fráter György által törvénytelenül Szamosújvárra telepített cigányokkal kapcsolatban. Sőt, ezzel a jelenséggel függ össze az is, hogy a városok olykor megújíttatták és megerősíttették a nyert kiváltságokat: így járt el például Szeben városa, amikor Mátyás király fentebb közreadott oklevelét 1583-ban Báthori Zsigmonddal átíratta. Az erdélyi cigányokat illető különösség még egy rájuk nagyon jellemző foglalkozás is, az aranymosás. [Erről majd később, a megélhetési módokról szóló fejezetben szólunk részletesebben.A cigányok kolozsvári jelenlétére, mint láttuk, az első adat // Ulászló király 1502-ben kelt ki-váltságlevele, amelyet a város 1554-ben megerősíttetett Kendy Ferenc és Dobó István erdélyi vajdákkal. E törődés indoka nyilván nem annyira az emberbaráti szeretet volt, mint inkább az a haszon, amelyet a cigányok különféle szolgálataikkal a városnak hajtottak. A szolgálatokról a városi szám-adáskönyvek adnak felvilágosítást. Ezekből kiderül, hogy az itt lakó cigányság már 1550-től kezdődően rendszeresen végzett hóhérmunkát. Vannak természetesen a számadáskönyvekben más mesterségekre utaló adatok is. Cigány gyerekeket alkalmazott a város például 1582-ben a szétbontott épületek zsindelyeiben található szegek kihúzgálására, s ezekből a szegekből a helyi cigány kovácsok készítettek új szegeket. Dolgoztak a fejedelmi udvar számára is: „ónos szegeket" csináltak, úgy, hogy kaptak hozzá vasat és szenet. A cigány kovácsok nem csak a város számára jelentettek hasznot, hanem a lakosok számára is: 1597-ben például öt napon keresztül, amíg a kaszálás tartott, többen kinn voltak a réten, hogy azonnal kijavíthassák az eltörött kaszát.
Cigányok a felvilágosodás korában A török uralom megszűnésével, a Rákóczi-szabadságharcot lezáró megbékéléssel a 18. század első felétől egy valóban új korszak kezdődött Magyarországon: a másfél évszázados háborúktól sújtott, romokban heverő országban lassan újra indult az élet, a spontán betelepülések és a tudatos telepítések megsokszorozták a lakosságot, s a nyugalmas állapotoknak megfelelően minden tekintetben megkezdődött a fejlődés. Az államigazgatás is egyre inkább modernizálódott: 1723-tól a Helytartótanács vette át az ország igazgatásának a feladatait. A rendteremtés egyik célpontja hamarosan a cigányság lett, amely a megfelelő körülményeknek köszönhetően egyre nagyobb számban szivárgott be az országba. A romákkal szembeni intézkedések legfőbb oka (1) a hatalom félelme volt az: uralkodóház a korabeli cigányokban az esetlegesen újra meg újra felkelő magyarok fegyverkovácsait vélte felfedezni. (2) Egyes történészek szerint a modernizálódó Magyarországon egyre kevésbé volt tűrhető a romák eltérő (tehát vándorló) életmódja.
| |