| |
Ezt az időszakot meg kell különböztetni a korábbi időszaktól, mivel az a lendület, amellyel a felvilágosult abszolutista állam nekilátott a cigányok megrendszabályozásának, a 19. század elejére kétségkívül alábbhagyott. Nem azért, mintha csökkent volna a szabályozandó cigányok száma: hanem talán azért, mert az államvezetés nem mindent maga akart megoldani, többet bízott az „önkormányzatokra" és más fórumokra. Nem utolsósorban reménykedett abban is, hogy a megindult folyamat magától is tovább halad, azaz folytatódik a cigányság letelepedése és beilleszkedése. Pillanatnyilag úgy tűnt: a hatalom elgondolásai beváltak, azzal viszont nem számoltak, hogy egyre nagyobb számban szivárognak majd be az országba Erdély, Moldva és Havasalföld felől az újabb vándorló-kóborló csoportok, amelyek „ébren tartották a cigányügyet". Ami pedig a magyar történetírásban a feudális korszak hagyományos záró dátuma, az 1849-es év, az a hazai cigányság történetében semmit nem jelent. Éppen ezért célszerűbb lenne egy másik időpontot, például az 1870-es évek elejét, a polgári közigazgatás kezdetét választani. A cigányok szabályozásának letéteményese továbbra is Magyar Királyi Helytartótanács volt.
Az útlevelek dolga központi problémája maradt fél évszázadon keresztül a helytartótanácsnak. Számos levélben hívták fel a törvényhatóságok figyelmét a kiállításban szükséges óvatosságra, főként azután, hogy Csehországban és Morvaországban elfogtak olyan csoportokat, amelyek birtokosai magyarországi községi jegyzők és falusi bírók (!) által kiadott úti-levéllel kerestek megélhetést. Ismereteink szerint ez a helytartótanácsi rendelet a „legkeményebb" az egész időszak alatt - és ez is messze alatta marad minden tekintetben a 18. század második felében született, a cigány életmód egészének a megváltoztatását célul kitűző rendeleteknek. Ami a hivatkozott összeírást illeti, úgy látszik, hogy 1838-ban az egész országban elkészült, de teljes feltárása még hátra van. A formanyomtatvány szerint az alábbiakra kellett válaszolni: vezeték- és keresztnév, életkor, a letelepedés éve, mesterség vagy foglalatosság, viselkedési mód, különös tekintettel arra, hogy az illető volt-e büntetve. Semmi jel nem mutat azonban arra sem, hogy 1846 után az összeírást az idézett rendelet eredményeként bárhol elkészítették és felterjesztették volna. Nemcsak a főhatóság szigora csökkent tehát, hanem az együttműködésre való hajlandóság is a törvényhatóságok részéről. A cigányok dolgában az útleveleken kívül a kormányzat alig foglalkozott valami mással. Korábbi számos feladata közül csak annyit tartott meg, hogy rendszeresen tájékoztatta a törvényhatóságokat a körözésekről, megküldve a körözöttek személyleírásait. Ezek a személyleírások ugyancsak fontos forrásai a cigány történeti etnográfiának.
A korszakban új jelenségnek számít, hogy először jelentkezik az igény arra, hogy a cigányügyet az országgyűlések elé vigyék, bár arról törvény nem született, sőt Magyarországon törvényjavaslat sem, csak Erdélyben. Az 1790/1791. évi országgyűlés által felállított bizottságok közül a Közigazgatási Bizottság feladata lett - többek között - a cigányügy gondozása is. A bizottság, amelynek munkáját Zábráczky József egri püspök irányította, tulajdonképpen nem tett mást, mint elfogadta a Mária Terézia és II. József alatt kiadott rendeleteket, valamint Fáy Pál, Torna vármegye alispánja közreműködésével kidolgozott egy tervezetet a vándor cigányok megrendszabályozására. A feladatok zöme megváltozott formában ugyan, de mint korábban, ebben a korszakban is a törvényhatóságokra, elsősorban a vármegyékre hárult. Már nem kellett részletes összeírásokat készíteni és minden rendelet végrehajtásáról kimerítő jelentéseket tenni, mint Mária Terézia és II. József uralkodása idején. Az útleveleket továbbra is a vármegyei tisztségviselők adták ki. Ők tartóztatták le saját karhatalom, olykor katonaság segítségével az útlevél nélkül vagy gyanús útlevéllel kóborlókat és kísérették vissza az ilyeneket származási helyükre. Az uradalmi bíróságok - az úgynevezett úriszékek - mellett vármegyei törvényszékek jártak el a bűnesetek kivizsgálásában és ítélték el, tartották fogságban a vétkeseket - és még folytathatnánk az apró-cseprő, állandóan ismétlődő, végeláthatatlan feladatokat. Nem csoda, hogy a rengeteg munka hiábavalónak tűnt, hiszen mindig volt egy szomszéd törvényhatóság, amelynek határáig kísérni kellett a visszatoloncoltakat - ugyanakkor az országhatárokon át történő beszivárgás állandóan folytatódott, s bár erre nézve felmerült javaslat, nincs tudomásunk arról, hogy ténylegesen visszairányítottak volna Erdélybe, Moldvába vagy Havasalföldre onnét jövő csoportokat.
| |