| |
A 18. század végén jelentős elmaradással indult a polgárosodás korszaka felé a cigányság. Miközben a cigány közösség, kumpániák, nagycsaládok felbomlása ment végbe, a hagyományos közösségek helyébe nem lépett a modern társadalom: a romák legnagyobb része a társadalmi intézményrendszeren kívülre került. Közigazgatásilag pedig a „szabályozás tárgya" nem vált a központi akarat engedelmes végrehajtójává.
Amennyire a 16-18. század Magyarországán alig tűnik fel a bujdosó szegénylegények, szökött katonák, vándorló béresek, menekülő jobbágyok tömegében a bolyongó cigány kumpánia , annyira lesz feltűnő a modern polgári társadalomban a munkát kereső nincstelenek általános hullámzásában. A múlt század közepétől az olcsó munkaerővel dolgozó, gépesített gyárak a roma kézművesek konkurenseivé válnak. A hatalom nem megoldásra gondol, csak kezelésre. A cigányügy un. „kezelése" a feudalizmus korabelinél is alacsonyabb közigazgatási szintre kerül: belügyi (az esetek zömében helyi rendészeti) üggyé válik, s legtöbbször toloncolási eljárásban merült ki.
Az 1848-1945 közötti időszak tanulságai megszívlelendők a ma számára is, hiszen ez az úgynevezett polgári korszak, amely egyaránt adhat jó és rossz mintát, megoldási módozatokat, napjaink politikájának.
A romák helyhez kötésének kísérletei A múlt században számos rendeletben tiltották a cigányok vándorlását, tilos volt részükre útlevelet kiállítani. Nem mehettek Ausztriába és az örökös tartományokba. Az 1893-as rendelet kimondott célja volt, hogy segítsen megakadályozni a cigányok kóborlását A kóborló karavánokat elfogatásuk esetén a hatóságoknak az illetőségi helyükre kellett kísérniük. Itt ütközött a rendelet az első komoly problémába: az illetőségi hely. Olyan város, falu ugyanis nem akadt, amely a vándor és zömében oláh cigányok illetőségét elismerte volna. Az illetőség megszerzésének szigorú szabályai a kóborló életmódot folytató cigányoknak nem tette lehetővé az illetőség megszerzését. Ez a probléma szorosan összefügg a letelepedés ügyével. Itt az idők folyamán két elképzelés alakult ki. Az egyik azt szorgalmazta, hogy nagy tömegben egy helyre, a vármegye egy bizonyos területére kellene letelepíteni a cigányokat és itt kell munkára fogni, oktatni őket. Ennek volt híve József főherceg, aki saját alcsúti birtokán tetemes vagyont áldozott egy karaván letelepítésére. A második elképzelés lényegében megvalósult: a különböző karavánokat szétosztották a vármegyék területén, s a falvak szélén kaptak helyet és illetőséget az 1890-es évek elején.
Mivel országos rendelet csak 1916-ban látott napvilágot, így a vármegyék rákényszerültek, hogy saját hatáskörükben intézkedjenek. Zömük 1880 és 1910 között megalkotta a maga szabályrendeletét. A magánjogba ütköző szabályrendeletek, azonban nem fejthették ki a hatásukat, ezeket a m. kir. belügyminiszter megsemmisítette. Az 15000/1916-os rendelet, amely vármegyék sugalmazására született, és amely rengeteg kárt okozott a cigányoknak, számos félreértésre adott okot. Kiderült, hogy a „kóbor cigányok" többsége bírt már lakhellyel és illetőséggel.
A romákkal szembeni elfogultság foka, erőssége viszont jól érzékelhetően nőtt a korszak során. Déri Gyula 1908-ban még csak méltatlankodva írja: nálunk az előítélet olyan nagy, hogy a cigányt cselédnek meg nem fogadják, és még napszámosnak is csak végszükség esetében szoktak felfogadni". Később, a század közepe felé közeledve - minden bizonnyal a kor ideológiáját is elfogadva, felhasználva sokkal gyakrabban olvashatunk a cigánysággal kapcsolatban olyan „meghatározásokat", mint élősdiek", bűnözők", gyilkosok". S a kor tényezői megoldásként nem a munkaalkalmak biztosítását tekintik, hanem mind gyakrabban internáló-, majd a koncentrációs táborokat. A meghozott jogi szabályozások vonatkoztak kifejezetten a cigányokra vagy többségük, amelyek nem csak a cigányokról szóltak - következményeiben - alapvetően befolyásolták a romák életét. A cigányokat érintő országos rendelkezések legfőbb jellemzője, hogy mindegyiket ideiglenes szabályozásnak jelölték, amelyeket idővel egy végleges törvény követett volna. Ilyen azonban az 1848-1945 közötti időszakban nem született. (A háborús körülmények közepette született rendelkezések rendszerint magukon viselték a közvetlen katonai érdekeket, így lovak elkobzása az első világháborúban, vagy a második világháborúban a nyilas kormány alatt keletkezett utasítások.) E rendelkezések komoly vizsgálatával még adós a magyar történetírás.
Országos rendelet csak 1916-ban látott napvilágot, így a vármegyék rákényszerültek, hogy saját hatáskörükben intézkedjenek. Zömük 1890-1910 között megalkotja a maga cigányellenes úgynevezett szabályrendeletét. Amelyik vármegye nem hozott ilyet az is több alkalommal állást foglal e kérdésben. A vármegyék tehát szabályrendeletet alkotnak, intézkedéseket foganatosítanak, másrészt átírnak a társtörvényhatóságoknak, hogy hasonló intézkedésekkel gátolják meg a cigányok további „garázdálkodását", és nem mulasztanak el egyetlen alkalmat sem, hogy fölírjanak a kormányhoz: ne sokáig késlekedjenek a cigányügy országos rendezésével. Ám hiába alkotnak szabályrendeleteket, mert a kormány egyiket sem hagyja jóvá, ezt rendszerint azzal indokolják, hogy magánjogba ütközik és a kormány feladata ebben intézkedni. Több vármegye azonban mégis végrehajtja saját szabályrendeletét, arra hivatkozva, hogy amíg országos szabályozására nem kerül sor addig ehhez tartja magát. Így cselekszik pl. Sopron és Ung vármegye. Arad vármegye pedig Mosón vármegye szabályrendelet-tervezetét hajtja végre.
A 15000/1916-os rendelet (2.1.2. fejezet) a vármegyék nyomására született, de a hadsereg is a sugalmazók között volt. A cigánylovakat hadizsákmánynak nyilvánították; a hadseregbe is vonultattak be cigányokat. A vármegyék nem voltak megelégedve ezzel a rendelettel, amit a kormány is csak ideiglenes szabályozásnak tekintett. A legtöbb félreértést az okozta, hogy kit tekintsenek kóbor cigánynak. Ahány vármegye annyi értelmezés született, ennek következtében — a rendeletre hivatkozva — a már letelepült cigányokat is zaklatták. Az is kiderült, hogy a kóbor cigányok többsége már állandó lakhellyel bírt, így sok haszna a rendeletnek nem volt.
Lábjegyzet:
1. Bana József munkája alapján.
| |